Clinton kabinetminisztere, Donna Shalala – aki zárt falak mögött hevesen ellenezte Clinton döntését – a sajtónak azt a vérszegény magyarázatot adta, hogy a határozat jelenlegi, harmadik verziója "humánusabb és körültekintőbb az előzőeknél,” így némi módosítással és kiskapuk nyitásával elérheti célját. A cél természetesen a deficit csökkentése. A kérdés csak az, hogy milyen áron? A szövetségi kormány 12,8 millió létminimum alatt élő és 1 millió állampolgárságra váró, legálisan itt tartózkodó bevándorló (egy részük nyelvtudás hiánya vagy életkora miatt alkalmazhatatlan) szociális ellátását ruházza át az államokra, amelyek egyéni körülményeiknek megfelelően döntenek majd a helyi igények kielégítéséről.

Pszichológiai bénító hatásán kívül ellenzői támadták a szociális program túlburjánzott bürokratizmusát, a családot mint társadalmi egységet érintő negatív kihatásait (az egyedülálló anya támogatásával szükségtelenné válik a férjhez menés, vagyis a hagyományos családalapítás), és a mindennapi élet realizmusától való fokozott eltávolodásáért. A realizmustól való eltávolodás azonban még inkább jellemzi a Clinton által aláírt új törvényt – sőt semmi más nem jellemzi jobban. Ennek következtében súlyos problémákat hordoz magában – a Business Week szavait használva "időzített bomba” –, amely bármikor robbanhat.  Az elavult népjóléti törvény helyébe lépő Személyes felelősség és Munkalehetőség hangzatos nevet viselő új törvény ugyanis az Urban Institute előrejelzése szerint további 1,1 millió gyermeket taszít nyomorba. Ez az, ami talán aktivizálhatja a középosztályt, sőt elvben tüntetőket is vihetne az utcára. Ennek valószínűsége azonban kicsi, mert Amerikában a szegények lázadásának, illetve a szegények érdekében történő széleskörű összefogásnak nincsenek európai értelemben vett hagyományai.

"Fizikai erőszak, egészségügyi ellátás hiánya, alultápláltság következményeként kialakult állapot és általános elhanyagoltság következtében minden 7 órában meghal (az USA-ban) egy gyermek. Minden másfél órában egy gyermek áldozatul esik a fegyvereknek. Tizenöt millió gyermek él a szegénységi szint alatt. Több, mint 2800 gyerek marad ki az iskolából naponta, és majdnem 10 milliónak nincs orvosi biztosítása" – állítja Marian Wright Edelman, a Gyermekvédelmi Liga alapítója, aki a Clinton házaspár régi barátja és támogatója. Edelman, aki Hillary Clintonnal együtt végzett a Yale egyetem jogi karán, évekig együtt dolgozott Clintonnéval a Ligában, és személyes kapcsolatát kihasználva próbálta megakadályozni az új törvény beiktatását. "A törvényhozók nem kényszerítik áldozatvállalásra a Pentagont, az állami támogatást igénybevevő vállalatokat, vagy a gazdagokat, csak a nyomorgó gyerekeket" – nyilatkozta Edelman.

1995-ben a család- és gyermekvédelmi programok fedezetének általános megnyirbálása után a rossz előérzetektől gyötört Edelman nyilvános levelet írt Clintonnak, amelyben figyelmeztette, hogy a szegény sorban élő gyermekek biztonsági hálójának megőrzése “elnöki pozíciójának erkölcsi lakmuszpróbája". A politika furcsa grimasza, hogy a republikánusok szintén erkölcsi alapon javasolták a Roosevelt segélyprogram beszüntetését, ugyanakkor Clinton elnök is "morális értékítéletére" való hivatkozással hagyta jóvá követelésüket.  Nincs itt valami követhetetlen ellentmondás?

Clinton korteskedése idején beígérte a jóléti program reformját, az elmúlt négy év alatt azonban nem kerített rá sort. Az újabb választás közeledtével az elnök hirtelen produkálni akart, és ezzel a céllal írta alá a valójában csak félig átgondolt programot. "Az irónia Clinton számára, hogy betű szerint ugyan betartotta kampányígéretét, de megölte a szellemét." – írta a Newsweek.

Meglehetősen kiábrándító, hogy az érdemében vitatható, nyilvánvalóan politikai szükség diktálta döntést Clinton ráadásul moralizálással próbálta igazolni. Sem ő, sem a kongresszus nem veheti komolyan az általánosítást, miszerint a segélyből élők mind naplopók és az adófizetők jóságával visszaélő szélhámosok, akiket jó útra kell téríteni, vagyis munkára kell fogni. Köztudott, hogy a támogatásra szorulók többsége nő, méghozzá gyermekeit egyedül és küszködve nevelő nő. (A rászoruló másik nagy csoport az egyedülálló idős és öreg nőké.) "A nők alkotják a legnagyobb elnyomott csoportot a férfiak által dominált, agresszív kapitalista társadalomban, és ezt követik az anyaméh gyümölcsei, a gyermekek." – írja a radikális feminista, Patricia Robinson. Őt látszik igazolni az a statisztikai adat, amely szerint az USA szegénysorú gyermekeinek aránya a fejlett iparú nyugati országok között jelenleg a legmagasabb.

A szegénység ilyen mérvű elharapódzásának egyik oka az 50-% fölötti válási arányszám és a lányanyaság. (Számos milliós nagyvárosban az 50%-ot is meghaladja a házasságon kívül született gyermekek aránya.) A probléma lényege nem az, hogy a férfiak kiugranak a házasságból, vagy hogy nem veszik el a gyermekük anyját, hanem az, hogy nem hajlandók apákká válni, illetve apák maradni, és anyagi felelősséget vállalni az utódaikért. (A különböző társadalmi torzulások ellenére is a gyermekét elhagyó nők száma továbbra is elenyésző.) A csonka család önmagában is problematikus, de különösen az, mikor nyomorral párosul. Közel 5 és fél millió különélő apa közül 25% egyetlen fillér tartásdíjat sem fizet, 24% pedig hébe-hóba fizet valamit. A fizetést megtagadó apák 30%-a ingázik a közigazgatásilag független államok között, hogy kibújjon a felelősség alól, és így összesen 35 milliárd dollárral tartoznak a saját gyermekeiknek, akik a köz alamizsnáján tengődnek.

Az egyedülálló kisgyerekes anyák többsége állami és vállalati óvoda hiányában képtelen munkát vállalni. A privát csecsemőgondozás heti 150-200 dollár Washington környékén. Akár csak egy gyermek óvodai felügyeletének finanszírozása is lehetetlen egy keresetből. Nem utolsó sorban, az ország különböző részein egyszerűen nincs munka, vagy ha akad is, a vállalkozók a férfiakat részesítik előnyben. Amennyiben az új rendelkezések és gazdasági ösztönzők rákényszerítik az államokat, hogy mesterséges munkapiacot teremtsenek, vagyis lényegében felesleges munkára béreljenek fel embereket, akkor ugyanott vannak, mintha segélyt fizetnének, és a helyzet ugyanannyira demoralizáló, mint a havonta automatikusan kézbesített állami csekk.

"Nem tudom elképzelni, hogy sülhet ki bármi jó abból, hogy a szegénységben élő gyermekeket még szegényebbé, éhesebbé és betegebbé tesszük" – írja Ulysses Curie, Maryland-i szenátor a Washington Postban közölt nyílt levelében. "Meg fogunk fizetni kíméletlen könnyelműségünkért, mikor ezek a gyerekek(*1) a közeljövő kiskorú bűnözőivé, majd felnőttként műveletlen munkanélküliekké, kábítószeresekké és erőszakos bűntettek elkövetőivé válnak”.

Közel 15 millió embert érint negatívan az új törvényerejű rendelet. 1992-ben Bill Clinton azt nyilatkozta, meggyőződése, hogy a munkára való felkészítés, az állam által biztosított szakképzés a kivezető út a szegénységből. A Személyes Felelősség es Munkalehetőség megfogalmazói azonban erről elfelejtkeztek, sőt nyilván maga az elnök is, mert az erre a célra beígért 10 milliárd dollárról nem történik benne említés. Hogy kényszeríthetők a gyermekes anyák munkába állami óvodák építése nélkül? Hogy állíthatók emberek munkába gyakorlati felkészítés nélkül? Hogy várható el a munka felvétele azoktól, akiknek nem telik bakancsra és buszjegyre? Akik közül sokan el sem tudják olvasni, hová visz a busz?

Roosevelt a segélyezést személy szerint csupán narkotikumnak tartotta, mégis úgy döntött, hogy a közösségnek kötelessége a rászorulókat támogatni. Elgondolkoztató, hogy az általa létesített intézményesített humanitárius  szolgáltatásokat éppen egy demokrata elnök torpedózta meg, aki korábbi pályafutása során gyakran hangoztatta a központi kormány szociális problémák iránti felelősségét, és aki a nők és a család érdekvédőjének tüntette fel magát.

*1 A Columbia School of Public Health 1996-ban közölt adatai szerint 1979- től 1994-ig bezárólag az Államokban a 6 éven aluli szegénységben élő gyermekek száma 3,5 millióról 6,1 millióra, a szegénységi arányszám 18%-ról 25%-ra emelkedett. Nem kis meglepetésre 62 százalékuk teljes állásban dolgozó (többnyire minimál bérből élő) családokból kerül ki. Az amerikai szegény fehér gyerekek száma jóval meghaladja a többi nyugati jellegű demokráciákban élőkét. A gyermek szegénységi szint a városokban a legmagasabb, 36%, a kertvárosokban 17%, míg vidéken 27%. Dr. Lawrence Aber, az Egészségügyi Központ (Health Center) direktora az adatokat közlő tanulmány kapcsán felhívta a figyelmet az “emberi tőke” szegénységből adódó megdöbbentő elpocsékolására. "Ez a pocsékolás óriási kockázat az országra nézve, termelési és egyéb szempontokból egyaránt" – nyilatkozta Aber. "A szegénysorból kikerülő gyerek ugyanis serdülőként nagyobb számban marad ki az iskolából, hoz gyereket meggondolatlanul a világra, válik fiatalkorú bűnözővé, és szorul később munkanélküliként állami támogatásra."

Addenda:

2008. február

In 2006, 17.4 percent of children in America lived below the poverty line, substantially more than in 1969. And even this measure probably understates the true depth of many children's misery.  Living in or near poverty has always been a form of exile, of being cut off from the larger society. But the distance between the poor and the rest of us is much greater than it was 40 years ago, because most American incomes have risen in real terms while the official poverty line has not. To be poor in America today, even more than in the past, is to be an outcast in your own country. And that, the neuroscientists tell us, is what poisons a child's brain. ( . . .) Poverty rates are much lower in most European countries than in the United States, mainly because of government programs that help the poor and unlucky.  And governments that set their minds to it can reduce poverty. In Britain, the Labor government that came into office in 1997 made reducing poverty a priority - and despite some setbacks, its program of income subsidies and other aid has achieved a great deal. Child poverty, in particular, has been cut in half by the measure that corresponds most closely to the U.S. definition. (Paul Krugman: Poverty Is Poison. The New York Times)

VISSZA az EMPIRIA Magazin 90-es Évek rovatának címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára