EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

Napi Magyarország, 1999. január

Úgyis mondhatnánk, politikai körökben és az amerikai médiában jelenleg az Irak ellenesség a váltig hangoztatott ügyeletes politikailag korrekt nézet, és – Kadafy** nagy megkönnyebbülésére - Szaddám Huszein személye a világbékét fenyegető mumus ügyeletes megtestesítője. Az amerikaiak 39%-a azonban a folyamatos kormány propaganda ellenére ellenzi a meg-megújuló  Irak elleni bombázásokat.

A konzervatív sajtó, mint mindig, automatikusan és kötelességszerűen ellenezte Clinton legutóbbi és eddig legkomolyabb rakétatámadását - nem annyira kétes indokai, mint "gyanús időzítése" miatt. Az ismert republikánus kommentátor és volt elnökjelölt, Patrick Buchanan a villámháborút bejelentő elnöki beszéd után két nehéz kérdést tett fel: "Hogyan is veszélyezteti Szaddám az 'egész világot'?" és "Ki okoz több tragédiát az iraki népnek, Szaddám vagy az USA által fenntartott embargó, aminek következtében 1990 óta 239 ezer öt éven aluli gyermek halt meg?"

Buchanan Clintont megkérdőjelezve kétségbe vonta, hogy az USA feladata lenne Irak szomszédait védelmezni: "Irán nagyobb és erősebb, mint Irak, ráadásul tömegpusztító fegyvereket gyárt és terroristákat támogat, . . . akárcsak Szíria, amely ráadásul csempészárúval látja el Irakot. Jordánia (nincs is veszélyben, hiszen) Irak oldalán volt az Öböl-háború idején. Kuvait és Szaúd-Arábia pedig az Egyesült Államok védőpajzsa mögött áll."

Buchanan érthetetlennek tartja, amennyiben az USA normalizálta a kapcsolatokat Vietnammal, Kínával, sőt még a Reagan által "gonoszság birodalmának" titulált Szovjetúnióval is, miért ne tehetné meg ugyanezt Irakkal is, amely soha nem támadta meg, és soha nem okozott katonai veszteségeket az országnak. "Az a Kína, amely amerikaiak tízezreinek haláláért volt felelős Kóreában, amelynek kezéhez kínaiak 10 millióinak vére tapad, és amelynek interkontinentális rakétái több millós amerikai megavárosok felé iranyzottak, a 'stratégiai partnerünk' lett. Állíthatja valaki is, hogy Irak légierő, haditengerészet és interkontinentális ballisztikai rakéták hiányában, a gazdaságunk 1%-at sem kitevő gazdaságával, Kínánál nagyobb veszélyt jelent?"

A szélsőjobboldali kommentátor, Charles Krauthammer a Washington Post-ban meglehetősen szarkasztikus hangnemben először a bombázás időzítését vette tollhegyre, aztán az USA elszigeteltségére hívta fel a figyelmet, amit Clinton és a sajtó is próbált negligálni. "Végül is a szövetségeseink, beleértve Nagy Britannia Tony Blair-jét, egyetértettek velünk, hogy most volt időszerű (a támadás)" idézi Krauthammer Clintont, majd azt kérdezi: "A szövetségeseink? Milyen szövetségeseink? Az egyetlen szövetségesünk Tony Blair. És Blair, mint Clinton barátja és fiatalabb partnere a szövetségben, aligha fogja megcáfolni az öregebbet."

Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1991 óta folyamatosan szankcionálja Irakot, azzal az indokkal, hogy nem hajlandó felszámolni állítólagos kémiai és biológiai fegyver-arzenálját, amely Izraelt veszélyezteti. Madeline Albright 1997 nyarán bejelentette, a szankciók mindentől függetlenül addig lesznek érvényben, míg Szaddám Huszein ül az elnöki székben. Clinton 1998 novemberében megerősítette ezt a politikai irányvonalat. Az évek során az ENSZ-hez befutó adatokat összesítve Denis Halliday főtitkár helyettes, aki 34 éve dolgozott az ENSZ-nél, olyan súlyosnak ítélte a büntetőakció  következményeit, elsősorban a polgári veszteséget, hogy tiltakozásképpen (98 nyarán) lemondott pozíciójáról.

Bár szép számmal vannak, az Irak ellenes clintoni külpolitikát ellenzőknek mégsincs nyilvános fóruma, propaganda lehetősége, nincsenek szervezett aktivistái. Az erre vonatkozó elfogulatlan eszmefuttatások, tanulmányok, vélemények száma csekély és nehezen hozzáférhető. Ritka eseményként január elején washingtoni értelmiségiek százai találták computer-postaládájukban az International Action Center 7 oldalas politikai analízisét az iraki külpolitikát és hátterét illetően. Az analízis egyéni meglátásai és perspektívája még kritikusait is elgondolkodtatták. Az összeállítás foglalkozott az akkor friss esemény, az UNSCOM lelepleződésével és mint írta: "A kémakció kimeríti a kriminalitás fogalmát, mivel a nemzetközi jog és különösen az ENSZ charter szabályzatai szerint egyetlen tagállam se használhatja fel az ENSZ szervezetét egy másik tagállam kormányának megbuktatására." Természetesen egy másik tagállam törvényesen megválasztott elnökének likvidálására sem - ami rendszerint a következő lépés.

A tanulmány másik témája az Irakot három részre daraboló no-fly zone, a berepülni tilos terület politikai hipokrízise. "A délen élők a többséghez tartozó shíita muzulmánok nem szorulnak a kisebbségeket megillető védelemre. . . Az Egyesült Államok az északon élő kurdok jogainak védőszentjeként tünteti fel magát. Ugyanakkor a határ másik oldalán aktívan támogatja a törökök kíméletlen harcát a törökországi kurdok ellen. Miért? Törökország NATO ország, az USA és Izrael egyik fő szövetségese, ugyanakkor az amerikai katonai segélyosztásnál a harmadik helyen álló recipiens."

Az összeállítás részletesen foglalkozik az Irak ellenes háborúk céljával is. Többek között idézetet közöl Ramsey Clark 1992-ben kiadott könyvéből, The fire this time: "Az iraki városok és az infrastruktúra bombázásának semmi köze nem volt Kuvait felszabadításához. A bombázás célja egy harmadik világbeli ország tönkretétele volt, egy politikailag független, olajban gazdag, a saját gazdasági fejlődését kézbentartó országé." Ezt alátámasztani látszik a Post riporterének, Barton Gellmannak idézése, aki szerint "Számos célpont megsemmisítése csak másodlagosan járult hozzá a katonai győzelemhez. . . . elsődlegesen a büntető szankciók gazdasági és pszichológiai hatásának fokozását szolgálták." Egy lerombolt, infrastruktúrálisan lebénított, lelkileg megtört ország segélyezése és újjáépítése (egy újabb Marshall-segély) a "felkaroló" országok befektetőinek meggazdagodását jelenti.

Az 1988-ban összeállított IAC tanulmány szerzője, Brian Becker, aki további bombatámadásokat jósolt (jóslata bekövetkezett), így összegezte a Clinton-Blair külpolitikát: "Az imperialista hatalmak gazdasági és katonai agresszió révén vissza akarják kényszeríteni Irakot korábbi (1972 előtti, K. H.) alárendelt helyzetébe, Amerikától és Angliától való fél-koloniális függőségébe."

A környező arab országokban az a nézet vált uralkodóvá, Amerika szándékosan beugratta Irakot Kuvait megtámadásába, aztán Szaddámot mumusként hatalmon hagyta, hogy támaszpontokat tarthasson fenn a régióban. Az amerikai jelenlét Szaúd-Arábiában, a legszentebb kegyhelyek országában kezdettől fogva ellenérzéseket, majd az évek során fokozódó  tiltakozást váltott ki. A Clinton adminisztráció  azonban az uralkodó családdal egyetértésben tetette, hogy az Amerika ellenes hangulat nem komoly - az iraki veszély viszont annál inkább.

Az amerikai Irak ellenes külpolitikát ellenzők tömegbázisát a meggyőződéses pacifisták és a szankciókat humanitárius meggondolásból ellenző csoportosulások alkotják. A humanitárius csoportok többsége nem tehet mást, mint tudomásul veszi, a központi kormány ellenőrzi, sőt korlátozza a működésüket. A New York Times tudósítása szerint azonban anti-humánusnak és elitélendőnek tartják, hogy Washington hivatalnokai bürokratikus barikádokat emelnek az iraki gyerekeknek szánt gyógyszer-, konzerv- és játék szállítmányok útjába. Egy chicagói jótékonysági egyletet például 160 ezer dollárra ítéltek hivatalos engedély nélküli segélyakciók bonyolításáért, amelynek során kb. fél millió dollár értékben szállítottak életmentő javakat Bagdadba.

 "Az iraki gyerekek biológiai támadás áldozatai." nyilatkozta a chicagói egylet szószólója a New York Timesnak: "A saját szememmel láttam gyerekeket meghalni fertőzött víz okozta betegségekben. Irak túl nagy árat fizet az amerikai politizálásért." A George Washington University professzora, Thomas J. Nagy szavaival "A Genova konvenció ellenére az Egyesült Államok kormánya szándékosan alkalmazott olyan Irak ellenes szankciókat, amelyek során fogyasztásra alkalmatlanná tette az ország víz állományát. Tette ezt annak tudatában, hogy a polgári lakosság, elsősorban gyermekek fizetik meg az árát." (A Pentagonban már 1991-ben tudtak az epidémia veszélyről.  A Harper's adatai szerint egy évtized alatt a klór-embargó minimum 100 ezer halálos áldozatot követelt.)

Az állam persze többnyire nem azonosul, és még kevésbé törődik az egyén felháborodásával. Az egyén tehát  a maga módján próbálkozik enyhíteni az atrocitások okozta problémákon.  Amerikában tradíciója van a politikától függetlenített, országhatárokat és kormányszintű  tilalmakat is áthágó segélyakcióknak, újjáépítési programok pénzelésének,  a szegények és a gyermekek megsegítésére  szervezett magánakcióknak. A többségében vallási meggyőződésen alapuló humanitárius szervezetek a clintoni külpolitika legkitartóbb ellenzői.

* Második helyen áll a faji-etnikai interrelációs politikája 76%-kal, majd a környezetvédelmi és a közoktatási programja, mindkettő 69%-os jóváhagyással.

Addenda: 2000 nyarán Tony Hall, Ohio állam kongresszusi képviselője hivatalos levélben hívta fel  Madeleine Albright külügyminiszter-asszony figyelmét az ivóvíz hiány miatti járványos betegségek és halálesetek számának veszélyes növekedésére. Az irakiak tragédiája, hogy a levél ugyanannak a Madeleine Albrightnak volt címezve, aki korábban azt mondta, (a Mumus elintézése érdekében) több, mint fél millió gyermekáldozat "megéri" - írta Jeff Lindemyer, a University of California at Berkeley professzora.

Ebben a témában lásd még: Szaddám Huszein és a küszöb;  Lapszemle 2002 I.  15., 6.. 3., 1. cikk; Lapszemle 2002 II. 6. és 2. cikk; Kész őrültség;  Bolondok missziója

VISSZA