EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

 Magyar Demokrata. 1993 január

A Clinton-elnökség első száz napja

M É Z E S H E T E K

 

Az újonnan választott elnöknek az  Egyesült Államokban 100 napos türelmi időt adnak a szavazók, az ellenzék és a média, hogy a legjobb belátása szerint sínre rakja az országot. Ez idő alatt illik elnézőnek, sőt optimistának lenni, hiszen az elnökség is egyfajta mesterség, amit csak a gyakorlatban lehet igazán kitanulni. A “mézesheteknek” nevezett átmeneti időszak a tényleges hatalomátvétel, a politikai és gazdasági irányelvek gyakorlatba való átültetésének beindítása, a kabinet és az új adminisztráció kinevezéseinek időszaka, ugyanakkor kiváló alkalom az elnök számára, hogy törvényerejű rendeletek hozásával sebtében valóra váltsa egyes kampányígéreteit.

Az elnökjelöltek a választások során sok mindent ígérnek, amit nem gondolnak komolyan, és ezt titkon az éljenző, zászlólengető tömeg is tudja. A kérdés csak az, végül is mi valósul meg ezekből az ígéretekből és mi fog elfelejtődni?  Bill Clinton programjában többek között szerepelt a középosztály adóterheinek csökkentése, állami pénzből támogatott új munkalehetőségek teremtése, az oktatásügy reformja, a nagyvárosok égető problémáinak megoldása, valamint egy átfogó egészségügyi reform keretében legalább 10 millió biztosítást nélkülöző gyermek  orvosi és kórházi ellátásának megoldása.

Veszélyesen idealistának kell azonban lenni ahhoz – és meglehetősen járatlannak a jelenlegi gazdasági helyzetben –, hogy valaki mindezt kivitelezhetőnek tartsa. Mégis sokan támogatták Clintont, nem naivságból, hanem abban reménykedve, hogy a gazdasági fellendülés fokozatosan növekvő üteme mellett robosztus támogatást fog nyújtani a közérdekű társadalmi erőknek, amelyek az elmúlt 12 évben vissza lettek szorítva.

Clinton gyakran hangoztatott meggyőződése – szöges ellentétben Bush és Reagan nézeteivel, akik a saját erőből való teljesítmény és boldogulás hívei –, hogy az elnök és a központi kormány közös feladata, illetve kötelessége a kisember szekerének megtolása.  Az új elnök nemcsak a gazdasági, de közvetve a felgyorsuló társadalmi fellendülésnek is híve.

Arthur Schlesinger, a neves amerikai történész szerint ciklikusan, úgy 30 évenként, az amerikai nép kilép a konzervatív korlátok közül, és átlép egy új érába, amelyre a dinamikus központi kormányzás és liberális idealizmus (nem mai magyar értelemben) jellemző. A ’92-es választások eredménye igazolni látszott a megállapítását, hiszen a Kennedyek és Martin Luther King által inspirált, abban az időben középiskolás fiatalok (Clinton-Gore generáció) felnőtté érve átvették a republikánusoktól a hatalmat, nemcsak gazdasági, de társadalmi megújulást is ígérve.  Bill Clinton úgy mutatkozott be, mint aki az államalapító  okiratokban lefektetett polgárjogok nagy tisztelője, és mint ilyen komolyan veszi állam és egyház szeparációját, a kisebbségek, a nők és gyermekek jogainak védelmét, és a társadalom perifériájára szorultak bevonását a társadalom vérkeringésébe.

 

A VÁLTOZÁS ÍGÉRETE

Clinton társadalmi jellegű programtervezete többek között változást ígért családjogi kérdésekben, az abortusz gyakorlatát indokolatlanul korlátozó intézkedések felszámolásában, az RU-486 anti-baby tabletta forgalmazása és az embrió-szövetek gyógyászati felhasználása ügyében, és nem utolsó sorban a homoszexuálisok bizonyos korlátozott polgárjogait illetően.

Az elnökjelölt Clinton többször is hangsúlyozta, hogy amennyiben pozícióba kerül, azonnal feloldja a törvényt, amely tiltja a  homoszexuálisok hadiszolgálatát. Lehet, hogy ez az ígéret azok közé tartozott, amit sokan elengedték a fülük mellett, mint képtelenséget. Mások viszont mindennemű diszkriminációt ellenezve Clinton társadalom megújító terveinek szerves részeként könyvelték el.

Az 1992-es demokrata nagygyűlés országos nyilvánosságot biztosított az emberi együttérzést elváró és vélt vagy valós állampolgári jogait követelő homoszexuális felszólalóknak, ami nehezen volt másképpen értelmezhető, minthogy a párt fő vonala is azonosult Clinton programjával.   A homoszexuális és leszbikus szervezetek komoly anyagi támogatást nyújtottak Clintonnak, és cserébe elvárják, hogy felkarolja az ügyüket.

Más azonban a választási propaganda és megint más a választások után kialakuló politikai valóság. A Newsweek  szerint a homoszexuálisok katonai szolgálati jogának kérdése olyan dilemma az új adminisztráció számára, amit mindenki szívesen elkerült volna. Clinton igyekezett hű maradni kampányígéretéhez, és megpróbálta kihasználni a mézeshetek  és kezdeti népszerűsége kreálta momentumot, de sikertelenül. A vártnál nagyobb ellenállásba ütközött a Pentagon és a konzervatív politikai erők részéről és így egy kompromisszumos terv kidolgozására kényszerül, amely végleges formájában csak a nyár elejére várható.

Clinton korai sikerei közé tartozik a “family leave act”, amely sürgős családi probléma esetén fizetés nélküli szabadságot biztosít a dolgozóknak és a “voters registration act”, amely könnyebbé és egyszerűbbé teszi a szavazók regisztrálását. Szintén az új elnök megvalósított kampányígéretei közé sorolható, hogy rekord számban nevezett ki nőket  és (zsidó, fekete és latin) kisebbségeket  az adminisztráció fontos pozícióiba, sőt Janet Reno, igazságügyi miniszter személyében nő került a kabinetjébe is. A Newsweek véleménye szerint azonban – és nehéz lenne vitába szállni vele – egyedül Hillary Clinton (akit egyébként az elnök az egészségügy megreformálására jelölt ki) egyesíti magában a kiváló politikus jellemzőit: fegyelmezett és céltudatos, határozott személyisége és ragyogó szervezőkészsége pedig még ellenségeit is elismerésre késztetik. 

“Nagyon kevés a színes egyéniség a Fehér Ház vezető gárdájában, hiányzanak a nagy gondolkodók, a sikereses végrehajtók, a hidegvérű stratégák.  (. . .) A három fő irányadó politikus – nemzetbiztonsági tanácsadó Tony Lake, nemzetgazdasági tanácsadó Robert Rubin és a belpolitikai tanácsadó Carol Rasco – saját elképzelések híján mások ötleteivel próbálnak operálni.” – véli a Newsweek.

Az elkövetkezendő időkben Clintonnak szembe kell néznie a külkereskedelmi mérleg kiegyensúlyozatlanságával – elsősorban a Japánnal továbbra is fennálló kereskedelmi deficittel –, és az Egyesült Államokba özönlő külföldi tőkebefektetés veszélyével. Ugyanakkor nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy mélyreható reformokat igényelne az egész amerikai pénzügyi rendszer, amely minden eszközzel támogatja a rövidtávú spekulációt a hosszú távú termelői befektetés rovására.  Vajon mennyire számíthat Clinton az általa kulcspozíciókba kinevezett gazdasági szakemberek őszinte támogatására a szükséges reformok megvalósításában?

 

TÉNYLEGES VÁLTOZÁS?  BOB RUBINNAL?

Robert Rubin, a Wall Street egyik legbefolyásosabb alakja – aki jelenleg 130 millió dollárt ér, és éppen a közelmúltban 30 millió dollárt söpört be  privát kasszájába – a Reagan-Bush éra alatt éppenséggel a pénzügyi reformok elleni küzdelem élharcosa volt. Altman és Brown pedig  Japán érdekek képviselőiként minden tőlük telhető eszközzel igyekeztek megakadályozni a két ország között érvényben levő, az Államokra nézve hátrányos külkereskedelmi egyezmény szabályainak módosítását.

Egyikük sem talált kivetni valót abban, hogy az általuk támogatott gazdasági szabályzók egy kis számú bennfentes spekuláns meggazdagodását, és egyre szélesebb réteg elszegényedését idézve elő, fokozatosan mélyítik el  az országra nehezedő gazdasági válságot. “Azt várni Browntól, Rubintól és Altmanntól, hogy megoldják ezeket a (gazdasági) problémákat, ugyanolyan képtelenség, mint egy hírhedt kábítószer kereskedőt kinevezni a drog-elleni kormányhivatal vezető posztjára.” – írja a Nem szentháromság című cikkében John Judis

Clinton elnök komoly feladatok előtt áll. Aligha lesz képes megvalósítani gazdasági terveit, ha nem korlátozza a Wall Street pénzügyi manővereit és a külföldi, elsősorban a japán érdekképviseletek befolyását. Fizetett ügynökein és baráti támogatóin keresztül Japán számottevő hatalmat élvez a kongresszusban. “Nagyobb befolyásunk van a kongresszusban, mint Németországnak és majdnem olyan nagy, mint Izraelnek” – jelentette ki múlt év novemberében Yoshiki Hidaka, volt ügyvezető igazgató, a japán Broadcasting Corporation amerikai képviseletének vezetője.

Párhuzamosan Clintonnak számolnia kell a kongresszus konzervatív szárnyának állandó politikai manőverezéseivel is.  A republikánusok hetek óta folyó taktikázásának következtében az elmúlt napokban a kongresszus elvetette azt a Clinton által javasolt gazdaságot stimuláló tervezetet, amely több ezer munkalehetőség teremtését finanszírozta volna. A jobboldal igyekszik úgy feltüntetni, mintha a deficit csökkentése érdekében neki kellene visszatartani az elnököt a költekezéstől, vagyis a deficit további növelésétől. “(He is) another tax and spend democrat”  ("Csak egy másik adóztató és költekező demokrata") – vádolják Clintont annak ellenére, hogy a közérdekeket szolgáló gazdasági ösztönzőkre akar költeni, ugyanakkor főleg a nagyvállalatok, a külföldi beruházások, és a felső tízezer adóját szándékozik megemelni.

A mézeshetek korántsem andalító időszaka ezzel véget ért. A média értékelései és az olvasói levelek többsége elismerőleg ítélte meg a kezdeti időszak eredményeit. A Newsweek felmérése szerint a választók 52%-a úgy érzi, hogy Clinton megfelel a feladatának, és 65% lényegében sikeresnek könyveli el az első 100 nap teljesítményét.

Amihez nem fér semmi kétség: az elnök nagyon keményen dolgozik. (Szerencséjére csak napi 4-5 órai alvásra van szüksége.) Várhatólag minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy pozitív változásokat idézzen elő választói és a nép nagy hányadának életében.  Csodákat persze nem produkálhatott ilyen rövid idő alatt, de a lendülete, tenni akarása, céltudatossága és az elnöki feladatra való rátermettsége nyilvánvaló.

 

Addenda:

“The agenda Clinton & Clinton would impose on America -- abortion on demand, a litmus test for the Supreme Court, homosexual rights, discrimination against religious schools, women in combat units --  that's change, all right. But it is not the kind of change America needs. It is not the kind of change America wants. And it is not the kind of change we can abide in a nation we still call God's country.” (Pat Buchanan. Speach at the 1992 Republican National Convention.) [Buchanan is author and tv commentator and he was a senior advisor to American presidents Richard Nixon, Gerald Ford, and Ronald Reagan.]

President-elect Clinton in late December announced his choices for the Cabinet and other top administration positions. Senator Lloyd Bentsen, his choice for Secretary of the Treasury, as well as Bruce Babbit, Interior Secretary nominee, are members of both the Trilateral Commission and the Council On Foreign Relations. Other CFR members headed for positions in the new administration include Anthony Lake, named as National Security Advisor; Andrea Tyson, who will head the Council of Economic Advisors. Clinton has announced that he will appoint CFR member Madeleine Albright as U.S. Ambassador to the United Nations, and and that he will make the U.N. Ambassador a full member of the Cabinet. (Gene Berkman: The Trilateral Commission and the New World Order. 1993) [Governor Clinton, among the various Democrats competing for the Presidential nomination, was strongest in his support for President Bush's Gulf War. Senator Gore voted in the Senate for the resolution authorizing U.S. troops to use force against the government of Iraq. Berkman]

The incoming president's (Bill Clinton H. K.) leftward lurch was a neat parable, but it never happened. The lurch to the left is like the 'stab in the back' invented by right-wing Germans after World War One: an instant myth designed to discredit all one's political enemies in one fell swoop. (...) Maybe it's been so long that we've forgotten what 'left' is and how to tell it from right. At the simplest, most ecumenical level, to be on the left means to take the side of the underdog, whoever that may be: the meek, the poor and, generally speaking, the 'least among us,' as a well-known representative of the left position put it a couple of millenniums ago."(Barbara Ehrenreich. TIME. 1993)

 

Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára

VISSZA  a 90-es évek rovat címjegyzékéhez