EMPIRIA Magazin III. évfolyam, 11. szám – Kuliffay Hanna írása

 

 

 

A BUSH-ADMINISZTRÁCIÓ EXTRÉM

                                                                                                      (John Kerry)

 

 

 

 

Futótűzként terjed az Egyesült Államokban a jelszó:  ABB –  Anyone But Bush! Akárki, csak ne Bush!  Mi több, a független és konzervatív Bush-szimpatizánsok de még a meggyőződéses republikánus párttagok  között is felütötte fejét a Bush-ellenesség.  A New Hampshire államban tartott januári előzetes választásokon kiábrándult republikánusok ezrei olyan messzire mentek dühük és csalódottságuk kifejezésében, hogy „keresztbe szavazva” vezető demokrata jelöltekre, John Kerryre és Howard Deanre adták a voksukat.  A nagy kérdés természetesen, vették-e vajon a Fehér Házban a nyíltan lázadó, szabotázsnak is beillő üzenet?

 

Szatírába illő és ugyanakkor sokat mondó adat, hogy minden hetedik, összesen 8 ezer 279 republikánus választó szavazott keresztbe, vagyis demokrata ellenjelöltre, akik közül Kerry 5%-ot nyerve George W. Bush után a második helyre került a republikánusok(!) elnöki versenyében. A nyílt lázadás címlapra való szenzáció is lehetett volna, ha a Bush védelmére elkötelezett média Kerrynek a demokraták körében aratott győzelmébe felejtkezve nem hallgatott volna róla mélyen, síri csendben.

 

John Nichols, aki a részeredményeket kiértékelve január végén a korlátozott példányszámú, hirdetés nélküli társadalompolitikai hetilapban, a Nationben rögtön felhívta a figyelmet Bush népszerűségének a saját pártján belüli váratlan huppanására, a 8 ezret meghaladó számot veszélyes előjelnek ítélte. „A 2002-es általános választás során Bush 7 ezer 212 szavazattal nyert Gore ellen” írta Nichols. „Ha Gore annak idején megnyerte volna New Hampshire államát, óhatatlanul elnök lett volna, akárhogy alakultak volna Floridában a számok.”

 

A Toronto Sun elvi  kiállásáról ismert zsurnalisztája, Eric Margolis február első hetében egy Busht kritizáló cikkére való reakcióként rengeteg e-mailt kapott konzervatívoktól és republikánusoktól egyaránt, akik „megcsömörlöttek” pártjuk politikájától, amelyet véleményük szerint „kényszerpályára térítettek a neokonzervatív ideológusok”.  Február végére még a New York Times is eljutott oda, hogy foglalkozott a republikánusok és más konzervatívok kiábrándultságával, sőt keresztbe szavazásukkal is. Elizabeth Rosenthal több interjút készített szerte az országban olyanokkal, akik 3 és fél évvel ezelőtt Bushra szavaztak, ma viszont „soha többet” felkiáltással utasítják el.

 

A CBS hírforrás országos felmérése(*1) szerint 11% pártolt a republikánusoktól a demokratákhoz, ami egy szoros küzdelemben Bush számára maga a végzet.  Emiatt idegesek is lettek a Fehér Házban, egyelőre azonban azzal nyugtatgatják magukat, hogy a választásokig sok víz folyik még le a Potomacon.  Még csak most kezdődik a 100 milliós hirdetési kampány és párhuzamosan a pénz nem számít korteshadjárat – Bush szavaival az „éles könyökharc” –, és különben is a tagság mindig egyként zárkózik fel jelöltje mögött.

 

Politikában nem létezik az a szó, hogy mindig. Amire Bushék aligha számíthatnak az idén, az éppen  ez a közismert republikánus pártfegyelem. Rosenthal interjúi során hűséges, sőt aktivista republikánusokat szólaltatott meg, akik mára elszántan Bush-ellenesek. Sokan közülük maguk se akarják elhinni, hogy ellenzékiek lettek. „Úgy érzem magamat, mint egy komplett áruló” – nyilatkozta a fagyos Cleveland városában egy névtelenségéhez ragaszkodó bíró, aki ősszel demokrataként fog szavazni, „de (a feleségem és én) teljesen kiábrándultak vagyunk. A hazugságok, a háború, a gazdaság. Vannak nagyon közeli, meggyőződéses republikánus barátaink, akik még csak hallani se akarják többé a Bush nevet.”

 

„Az olyan embereknek, mint mi, (akiknek hivatalában autogramozott Bush felvétel lóg a falán) egy kicsit összeszorul a torkunk, amiért leálltunk az elnök további támogatásával” – vallotta Rosenthalnak a festői déli városban, Charlestonban az Amerikai Hadtörténeti Múzeum igazgatója, George Meagher. „De mikor az 5oo (katonai) halottra gondolok, és arra, mit csináltunk Irakban és mit csináltunk a saját országunknak. . . Úgy értem, hogy már megint több, mint 2 trilliónyi adósságunk van.”

 

Akár északon, akár délen a Bushtól való elpártolás indokai mindig ugyanazok: Irak, recesszió, munkaexport, korrupció. „Nagyon felháborodott vagyok Irak miatt és az elnökhelyettes (Dick Cheney) Halliburtonnal(*2) való affiliációja miatt” – nyilatkozta rövidre fogva John Scarnado, egy Austinbeli (Texas) regisztrált republikánus. Mint rajta kívül annyian mások. Bush azonban cinkosan szemet hunyva a Cheneynek utólag még mindig rendszeresen fizető vállalat (ahol ráadásul részvénytulajdonos is!) sorozatos és sok milliós csalási, sikkasztási és megvesztegetési ügyei felett már nyilvánosan bejelentette, a második fordulóban is Cheneyvel indul. Nem mintha fejbevágó meglepetés lenne. Némely elit WASP(*3) családok fiai, mint W. Bush is fenntartások nélkül azonosulnak az ősrégi zsidó közmondással:  „Elítélek minden panamát, amiben nem vagyok benne.”

 

Rosenthal szerint számos interjúalanyánál a már régebben felmerülő és egyre növekvő kiábrándultság végül is az utolsó hónapokban kulminált: a többségnél David A. Kay, a Bush által Irakba kinevezett, majd önként lemondásra kényszerült fegyverszimat jelentése – „mindannyian tévedtünk, Iraknak nem voltak tömegpusztító fegyverei” – tette fel az i-re a pontot. A Bush-Cheney páros elkötelezett hívei közül sokan hosszú ideig reménykedtek, hogy valahonnan majd csak előkerülnek a kormány által biztosra ígért tömegpusztító fegyverek, és sehogy sem tudják lenyelni, hogy  be lettek csapva.

 

HASZNOS IDIÓTA?

 

Az  ABB még nem mozgalom (bár tavaszra azzá válhat), de a Bush-ellenesség horizontális terjedésének valóságát bizonyítja, hogy 23-án este John Roberts, a  CBS országos adó nemzetközi híreinek Fehér Házbeli tudósítója is szóba hozta, a Bush-republikánusok közül sokan dühösek a bizonytalan iraki helyzet és a munkanélküliséggel terhes gazdasági válság miatt. Csak ennyit. Egy szó sem a tiltakozó keresztbe szavazásokról.  És mégis . .

 

A közvélemény növekvő bizalmatlanságát látva Richard Cohen azzal vette pár hónappal ezelőtt védőszárnyai alá Busht, „az elnök nem egy hazug alak, sokkal inkább egy kritikátlan ember, aki mindent elhitt, amit mondtak neki”. A nagy Lenin szóhasználatával az a bizonyos „hasznos idióta”, aki mindent bevesz, amit beadagolnak neki.   Értelmiségi körökben köztudott, hogy Bush nem olvas, csak személyes beszámolókból, értekezleti megbeszélésekből és a tv-ből tájékozódik. Azt viszont sokkal kevesebben tudják, hogy irtózik a számadatoktól, a „komplex” szótól és nem ellenőrzi, amit a tanácsadóitól hall.  Kérdés azonban, hogy az érdektelensége, hiszékenysége és felelőtlensége mentségére lesz-e ősszel a választóknál, ahogy szimpla és ártatlan „kritikátlanságnak” ítélve mentségeként tálalta a  Washington Post?

 

Cohenen kívül más Bush-apologéták szerint sem tartható felelősnek az elnök, aki végül is saját külpolitikai hozzáértés és tapasztalat híján csupán követte (bárgyún?) a Pentagonban és Cheney hivatalában érvényre juttatott, eredeti Kissingeri diverzióra ösztökélést:  „A semmittevés veszélyei nagyobbak, mint a kockázaté, amit az esetleges megoldás érdekében  vállalunk.”  Szinte szó szerinti ismétlésben hallhattuk ezt, nem is egyszer Bush szájából.

 

A szimplicitásánál fogva ártatlannak tűnő általánosítás addig ártatlan is, amíg nem sorakoznak fel a „semmittevés veszélyei” szavak mögé  gyűlöletet és félelmet keltő propagandisták, háborús uszítók, és tömény hazugságokkal operáló politikai erők. Az eredetileg Latin-Amerikára, elsősorban Allende megbuktatására kidolgozott Kissingeri diverziós stratégia „preventív védelmi támadás” névre átkeresztelve lett Bushnak eladva, és vált véres valósággá Afganisztánban és Irakban.  

 

Mortimer Zuckerman a U.S. News főszerkesztője és kommentátora a hónap közepén azt írta, Bush azért állított mást, mint a Kay által Irakban feltárt valóság, mert  a titkosszolgálattól kapott információkból ilyen következtetések voltak levonhatók. „A  CIA hitelképessége hatalmas ökölcsapást szenvedett, de ha az ember az összefüggéseiben vizsgálja a dolgot, az ügynökség végkövetkeztetése messzemenően indokolt volt.” Ugyan hogy lehetne, akár összefüggéseiben elemezve is indokolt egy végkövetkeztetés, mikor meghamisított adatokon, fals információkon, sőt kitalációkon alapul?

  

A statisztikák szerint az amerikai politikai hírelemzők és kommentátorok 50%-ban melléfognak.  (Legalább is a megfigyelt, hat számjegyű csekket zsebrevágó nagymenők.) Fizetést azonban mindig 100%-ot kapnak. A CIA ügynököket kollektíven rágalmazó ferdítésekért is teljes összegben fizetnek a Postnál és a U.S. News-nál.  Ha az említett Bush mentőangyalok  valamiféle felelősségteljes munkát végeznének – mondjuk hidat építenének vagy vakbelet operálnának – ezzel az 50% körüli szakmai teljesítményükkel hamar csődbe jutnának. Sőt, rácsok mögé.

 

A Zuckerman-melléfogásoknak néha átlátszóan politikai indítéka van: például a CIA-t először bemártva, aztán megértő jóindulattal mentegetve közvetve a Bush-adminisztrációt próbálja kétségbeesetten tisztába tenni. A Bush-apologéták elszánt porhintése ellenére azonban lassan az ellenzékiek véleménye is kikristályosodik, és egyre több nyilvánosságot kap. A hónap utolsó napján zajló demokrata elnökjelöltek tv-fórumán John Kerry kimondta a kimondhatatlant: „Ez az adminisztráció extrém, nem republikánus.”

 

Számos leleplező cikk és interjú, a háború ellenes demokrata elnökjelöltek, Howard Dean, Al Sharpton és Dennis Kucinich nyilvános kritikája és néhány vállalkozó szellemű patrióta, mint Scott Ritter, Richard Haass, Al Gore, prof. Howard Zinn, Ramsey Clark, Paul O’Neal, Ted Kennedy és nem utolsó sorban David Kay komoly elszántsága következtében egyre inkább gyökeret ereszt a közvéleményben a meggyőződés, miszerint az elnök tudatosan és átgondoltan, egy előzetesen kidolgozott tervnek megfelelően szelektálta, értelmezte és politizálta a rendelkezésére bocsátott CIA jelentéseket, az ENSZ véleményezéseit, az INR (a külügyminisztérium titkosszolgálatának és kutatásainak bürója) szakmailag magas szintű jelentéseit, a saját diplomatái és a szövetséges kormányok óvó  intéseit. Az el nem kötelezett akadémiai szakvéleményt és az alternatív média értő elemzéseit viszont teljesen figyelmen kívül hagyta.

 

Véres kezű, mindenre elszánt kalóz tehát Bush vagy a neokonok hasznos idiótája?  A szabadság eszméjének Isten által választott védelmezője vagy az olajérdekek képviselőjeként kiszolgáltatott népek megszállója? Számít valamit is a megítélésében, hogy a CIA általa jóváhagyott igazgatója és személyes tanácsadója, George Tenet  nemrégen kijelentette, az ő emberei soha nem mondták – amit Bush és köre állítottak –, hogy Irak kémiai, biológiai és nukleáris fegyverei küszöbön álló fenyegetést jelentenek? Számít majd Bush megítélésben, hogy olyan ember továbbra is a  külügyminisztere, aki iraki információit a háborút megelőzően „magas szinten ellenőrzöttnek” és „rendkívül pontosnak” nyilvánította, most  viszont azzal mosakszik, ha akkor tudta volna, amit ma tud a tömegpusztító fegyverekről (vagyis a hiányukról, A Szerk.) nemet mondott volna a háborúra? (A Newsweek megjegyzése az volt rá: magyarázkodjon ezzel a katonaözvegyeknek, ne nekünk.)

 

MINDENNAPI HŐSÖK

 

Mikor  David A. Kay kongresszusi meghallgatásán úgy fejezte ki magát, „mindannyian” tévedtünk Irak fegyverarzenálját illetően, az Empiria Magazin tiltakozásképpen (Lapszemlék, 2004. I. félév, 9. írás ) felsorolt néhányat azok a mindennapi hősök közül, akik nemcsak hogy nem tévedtek, de megbizonyosodva a háború jogtalanságáról és indokolatlanságáról időben felhívták a figyelmet rá – sőt  a személyes érdekeik ellenére tiltakoztak is miatta.

 

Ezek közül a cikk újra felhívta a figyelmet Ira Chernus, a  University of Colorado vallástudomány professzorának 2002 júliusában írt jelentős megállapítására: “Bushék minden háborús indoka kitaláció. A tervezett iraki háború csak további szenvedést fog zúdítani egy agyongyötört népre, anélkül, hogy tényleges remény és kilátás lenne valódi demokratizálódásra.” 

 

2002-ben, a háborús hisztéria és az invázió előkészületeinek feszült időszakában nagy bátorság kellett egy ilyen kijelentéshez.  Mint tudjuk, Chernus is könnyen találhatta volna magát egy egyébként normál, szokványos reggelen a New York Post fekete listáján a „Professzorok, akik gyűlölik Amerikát” cím alatt, ahogy Noam Chomsky (MIT), Eric Foner (Columbia University), Tom J. Nagy (George Washington University), Mazin Qumsiyeg (Yale University) és mások  találták magukat. (Vagyis a NY Post szerint – egy racionális aggyal követhetetlen logikai bicsaklás következtében – aki nem ért egyet a kormánnyal, az Amerika gyűlölő.)

 

A békeaktivista, esszéista és rádiókommentátor Chernus ma már prófétainak tűnő szavai mellett a cikk még megemlített két személyes integritására támaszkodva az ország érdekeit mindenek fölé helyező állami tisztviselőt: az egyikük Richard Haass, Colin Powell külügyminiszter politikai irányvonalát meghatározó és tervezetét kidolgozó gárda egyes számú vezetője 2002-ben önként lemondott, mikor realizálta, hogy a Bush és Powell által békefeltételként követelt teljes leszerelés teljesítése se nem oszt, se nem szoroz Irak sorsát illetően: a háború eleve el van döntve.  Az állami tervkészítés nagyfőnökeként Haass szerepe volt a háborús eszkaláció pro és kontra megvitatása a Nemzetbiztonsági Tanáccsal. Ezt a feladatot teljesítve került Haass kapcsolatba Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadóval, aki már a megbeszélésük elején beléfojtotta a szót, mondván, „Ne strapáld magadat – az elnök már eldöntötte, hogy mit fog ebben az ügyben csinálni.”   

 

A másik rendkívüli egyéniség J. Brady Kiesling, athéni karrier-diplomata, aki 2003 februárjában Colin Powellnek benyújtott lemondólevelében felhívta rá a figyelmet, hogy a Bush-adminisztráció politikai céljainak elérése érdekében szisztematikusan meghamisítja a hírszerzés eredményeit és a vietnami háború óta nem látott mértékben szándékosan manipulálja az amerikai közvéleményt. Összefoglalása szerint az önző, babonás status quo a maga érdekében központilag eltúlozza a terrorveszélyt, és szándékosan összezagyválja  a terrorizmus és Irak egymástól független problémáját.

 

Az utóbbi hetekben, különösen David Kay lemondása óta számos leleplező és élesen kritikus cikk jelent meg a Bush-adminisztráció Irak politikájáról, a háború összeesküvésnek beillő előzményeiről, valamint az elnök és köre személyes felelősségéről, erkölcstelen hazudozásairól olyan érdeklődést felcsigázó címekkel, mint:  „A megbízható források halálos hazugságai”, „Bush rávette a CIA-t, hogy balekra vehessen minket”, „Irakról szólva Bushék csak hazudnak”, „A tudatlanság nem mentség”, „Amerika igazi hangja: Az USA elítéli a Bush-adminisztrációt”,  „Hazugságok a háborúról, gazdaságról, tudományról: az elnöki hazugságoknak se vége se hossza”, „Amerikaiak külföldön: George W. Bush persona non grata”, és hasonlók. 

 

Ezek közül is különösen érdekes az LA Weekly interjúja egy  olyan rendkívüli személlyel, aki a közelmúlt történelmileg válságos időszakát nem kívülállóként elemezve, hanem a boszorkánykonyha közvetlen szemtanújaként tárja az olvasó elé, anélkül azonban, hogy tudatában lenne, e szorongásos, veszélyes kor inspiráló és példaadó „mindennapi hősei” közé tartozik.   

 

Karen Kwiatkowski, két diplomás, graduális tanulmányait a Harvardon végzett államszervezet specialista és zoológus, aki két évtizedet szolgált a U.S. Air Forcenál, 2002 tavaszán áthelyezéssel a Pentagonba került mint a közel-keleti és dél-ázsiai régió (Near East-South East hivatal, NESA) politikai-militáris analizátora és a területre vonatkozó irányelvek, álláspontok, esetleges eljárások  indítványozója. Röviddel odakerülése után a NESA-tól vált le Dick Cheney és a hadügyminiszter, Donald Rumsfeld közös kis magán vállalkozása, az Office of Special Plans, (OSP) amely az iraki krízis rendezésére szerveződött – de azon túlmenően Kwiatkowski szavaival neo-konzervatív coupd’état révén a Pentagon teljes átvételére.  Minden nagyobb porkavarás nélkül, szinte titokban.

 

A világéletében republikánus Kwiatkowski hamarosan megrökönyödve tapasztalta, hogy a Bush-adminisztráció radikális szárnyához tartozók közvetlen feletteseivel egyetemben a Pentagon tervkészítő osztályán működők letaroltak minden belső ellenvéleményt, szelektálták a saját titkosszolgálati jelentéseiket, és rendületlenül konfrontációt provokáltak Irakkal.  Visszaemlékezése szerint „már 2002. májusában eldöntött és rendszeresen hangoztatott tény volt, meg fogjuk szállni Irakot, elintézzük Szaddám Huszeint és katonai bázisokat létesítünk Irakban”.

 

2002 nyarán a létszámában és befolyásában is megnövekedett OSP már az iraki invázió részleteinek kidolgozásával foglalkozott. Vagy mégsem. A tervkészítés ugyanis egészen más dolog, mint egy propagandahadjárat, illetve egy speciális agenda kikényszerítése – amire végül is a hivatal teljes erővel ráállt.  Kwiatkowsy szerint az iraki agendát forszírozva meglehetősen magas szintű propagandát dolgoztak ki az Egyesült Államokra leselkedő komoly fenyegetésről és a fenyegetés azonnaliságáról, amit energikusan terjesztettek a Pentagonon belül és a kormányszerveken keresztül  a kongresszusban.

 

A Mark Cooper által készített kiváló interjúban Kwiatkowski bevallja, hogy 20 éves katonai karrierje során látott olyan dolgokat, amik a tisztesség határán esetleg valamivel alatta voltak, vagy amikkel nehéz lett volna elszámolni, de kihangsúlyozta, hogy a NESA szabálytalanságaihoz és visszaéléseihez hasonlót soha nem tapasztalt.  Az OSP Szaddám Huszein ellenes propagandája a politikai irányvonalat meghatározó egész hálózatot elárasztotta, a külügyminisztériumot, Cheney  hivatalát, a nemzetbiztonsági hivatalt, a neo-konzervatív ideológiai műhelyeket és megbízott média közvetítőiket, mint az American Enterprise Institute, a Center for Security Policy és az elfogultságáról hírhedt, kínosan dadogó politikai kommentátor Charles Krauthammer. (Krauthammer még a hónap utolsó kerekasztal beszélgetésén is csökönyösen ragaszkodott hozzá, Irakot meg kellett támadni, mert militáris veszélyt jelentett az USA-ra nézve.)

 

Kwiatkowski szerint tejesen abnormális volt, ahogy a hivatali hatáskört és a szokásos eljárási módokat megváltoztatták.  „Ez a csoport neo-konzervatív elvtársaival együtt a bevált, tisztességes eljárás helyett koordinált módszerekkel forszírozott egy bizonyos agendát a média és a kormány igénybevételével.” És ha ezt valaki kifogásolta volna?  Bill Gallagher az egész Bush adminisztrációra vonatkoztatva írta, „egészen az utóbbi időkig senki se mert (a kijelölt útról) elkalandozni. Minden kontrollált volt. A (vélt vagy valós) hűtlenséggel gyorsan leszámoltak”.  

 

TELJES KONTROLL

 

Valójában az egész ügynek konspiráció íze és szaga van annál is inkább, mivel az OSP maga teljes titoktartással működött, az irányelvek és a végcél  központilag voltak meghatározva.  Ennek következtében az útközben felvetődő szituációk, akadályok és problémák nem kerültek megvitatásra, a figyelmeztető, de a célirányos haladást esetleg gátló tények és adatok nem számítottak, az ellenzéket ha kellett kényszerrel eltávolították, kompromisszum vagy visszaút pedig nem létezett – Szaddám Huszein sírja előre meg volt ásva.  

 

„A közel-keleti politikát illetően (a neo-konok) teljes kontrollt élveztek, legalább is a Pentagonban. Némi ellenkezés ugyan volt a külügyminisztériumban”  – állította Kwiatkowski, aki szerint Powel közutálatnak örvendett a NESA-nál, különösen, mikor rávette Busht, hogy konszenzusért folyamodjon az ENSZ-hez amivel végül is 4 hónappal elodázta a háborút. A minisztériumok közötti konfliktust befagyasztandó Bush sietve menesztette Colin Powell emberét, a Közel-Keletet 40 évi katonai és diplomáciai szolgálat után kiválóan ismerő „harcos diplomatát”, Anthony Zinni generálist, akit az OSP értekezleteken szó szerint csak árulóként emlegettek.  Hogy mire alapozottan? Talán némi fényt vet rá, ha a Rossz hozzáállás című magazinból idézünk egy 2002 októberében elhangzott Zinni beszédből, amelyet közvetve (és intőleg) nyilván az iraki háborúba rohanó Bush-adminisztrációnak szánt:

 

A háború sikerének tíz feltétele:

 

 

Visszatekintve felmérhető, Zinni első kilenc javaslatból a háború csak a másodiknak felelt meg – az amerikai túlerő következtében rövid volt – míg a tizedik pont egyelőre értékelhetetlen.  Zinnit többek között az tette „árulóvá”, hogy az adminisztráción belül senki sem akart szembenézni az  általa hangoztatott valósággal, miszerint a terrorizmus nem az amerikai szabadság utálata, ahogy az elnök gyakran hangoztatta, hanem „valami komolyabb dolog manifesztációja”. Ennek megoldása során számolni kell vele, hogy „a világ egyik végén felszabadított kinetikus energiákról  nem tudni, hogy milyen formában jelentkeznek majd a másik végén.  Többször, mint gondolnánk csak rosszabbá teszik a helyzetet.” 

 

Zinni főnöke Colin Powell (2002 novemberétől 2003 márciusáig)  –, aki katonához méltatlanul teljesen beadta a Cheney-Rumsfeld duónak a derekát – eltűrte, hogy lemondassák speciális küldötti pozíciójából a legjobb emberét, az iraki helyzetet kiválóan felmérő, nemzetközi cooperációt sürgető, önálló véleményét bátran hangoztató Zinnit. (Ami természetesen az ő vesztesége volt, az ő gyengítéséül szolgált.)

 

A 43 éves Karen Kwiatkowsky, az amerikai légierő alezredese viszont saját elhatározásból vált meg a Pentagontól. A háború előtti héten nyugdíjaztatta magát és azóta is minden energiáját annak szenteli, hogy leleplezze az extrémitásában  veszélyes Bush külpolitikát. Előadásokat tartva járja az országot, rendszeresen cikkeket, beszámolókat ír és szervezkedik –  mert a kötelességének érzi. Ami a legjobban bántotta Kwiatkowskyt az OSP-nél dolgozva, hogy „Ezeknek az embereknek semmi tisztelete az alkotmány iránt. A kongresszust félrevezették, becsapták. Ez minimális szinten is az alkotmány aláaknázása.  A tudott (tények és adatok) alapján egy megelőző háború nem volt halaszthatatlanul szükséges, és ez az ország ezt nem is támogatja.”

 

Most már csak az a kérdés, hogy milyen arányban nem támogatja? Hogy alakulnak az erőviszonyok a közeljövőben? Érvényesülni fog-e a fent említett "ABB" mentalitás? Vagy minden marad a régiben? Esetleg az ősszel visszabillen az inga az extrém jobbszélről, megszállások és további háborúk árnyékából a békésebb és humánusabb középvonal felé?  Talán lenne remény, ha többen ismernék Anthony Zinni vallomását: 

 

„A nálam sokkal nagyobbra tartott generálisokhoz hasonlóan én sem hiszem, hogy az erőszak és háború megoldás bármire. Vannak idők, mikor vonakodva, mintegy utolsó lehetőségként háborúba kell menni. De jómagam, mint generális, aki látott háborút, csupán azt mondhatom, az én időmben  soha nem láttam semmi olyan eredményt, ami megérte a vívott harcot.”

(Middle East Institute, Wahington D.C. 2002. október 10)

 

 

*1  A felmérés szerint ugyanakkor 5 százaléknyi demokrata váltott ár republikánus sínekre -  túlnyomó részt  az afgán és iraki háborúkból gazdasági hasznot húzók és az anglo-amerikai világ dominációt elvből üdvözítők.  A felesleges skrupulusokkal nem küszködő Joel Stein az utóbbiak közé sorolva magát írta „In defence of Domination”, A domináció védelmében c. cikkében, „For me, every Halliburton contract is a tiny victory.” - Számomra minden Halliburton szerződés egy apró győzelem. (Time)

*2  Let's remember, when we do our historical multiplication tables, that everything happening now began somewhere, some time. Take the construction and engineering company Kellogg, Brown & Root, now serving (and feeding) our troops in Iraq in so many overpriced ways. It was founded as Brown & Root in Texas in 1919; sponsored the political career of, and was then sponsored in its search for government contracts by Senator Lyndon Baines Johnson; after being swallowed up by Halliburton, a burgeoning oil-services firm, in 1962, it followed vice president, then president LBJ into Vietnam where it was deeply involved in constructing "infrastructure" - bases and the like - for the U.S. military. As Jane Mayer reminds us in her recent New Yorker article on Halliburton and its former CEO, our present vice president, in those rebellious and sardonic days Brown & Root was known to many American soldiers by the familiar nickname, "Burn and Loot."

*3  White, Anglo-Saxon, Protestant. Jelentése: fehér, angolszász, protestáns

2004. február 

 

Ebben a témakörben lásd még: Lenin árnya a Fehér Házban Alternatíva helyett imitáció Fűre lépni tilos!

 

Addendum:

Most neoconservative defense intellectuals have their roots on the left, not the right. They are products of the influential Jewish-American sector of the Trotskyist movement of the 1930s and 1940s, which morphed into anti-communist liberalism between the 1950s and 1970s and finally into a kind of militaristic and imperial right with no precedents in American culture or political history. Their admiration for the Israeli Likud party's tactics, including preventive warfare such as Israel's 1981 raid on Iraq's Osirak nuclear reactor, is mixed with odd bursts of ideological enthusiasm for "democracy." They call their revolutionary ideology "Wilsonianism" (after President Woodrow Wilson), but it is really Trotsky's theory of the permanent revolution mingled with the far-right Likud strain of Zionism. Genuine American Wilsonians believe in self-determination for people such as the Palestinians. The neocon defense intellectuals, as well as being in or around the actual Pentagon, are at the center of a metaphorical "pentagon" of the Israel lobby and the religious right, plus conservative think tanks, foundations and media empires. Think tanks such as the American Enterprise Institute (AEI) provide homes for neocon "in-and-outers" when they are out of government (Perle is a fellow at AEI).(Michael Lind: How Neoconservatives Conquered Washington – and Launched a War. April 10, 2003)

"At the moment, a consideration or analysis of Kerry's positions is pretty underdeveloped," Mr. Clegg said in an interview. "Partly, it's because it's still early days and he hasn't revealed his hand fully. But what really drives people is alarm about George Bush's policies, more than some overwhelming attraction to Kerry. "Kerry's greatest attraction is that he's not George Bush." (2004 május)

"But on the whole it is hard to find unreserved enthusiasm for Mr. Bush in Europe. Not that Senator Kerry is seen as particularly dynamic or gifted, or even as especially likely to solve all of America's foreign-policy problems. But he has one irresistible attraction: his non-Bushness." (Sarah Lyall: Europeans Like Bush Even Less Than Before. June 2004)

"The very conservative columnist Charley Reese of the Orlando Sentinel is advising his readers to 'Vote for a Man, Not a Puppet.' Charley says if we vote for President Bush's re-election, we'll really be voting for 'the architects of war--Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz and the rest of that cabal of neoconservative ideologues and their corporate backers.' (Why did he leave John Ashcroft off this list?) Reese now sees George Bush, the man he joyfully voted for in 2000, as an 'empty suit who is manipulated by the people in his administration.' Reese adds this damning phrase: 'Bush has the most dangerously simplistic view of the world of any president in my memory.'" (Liz Smith. April 2008)

“Well, I thought Howard Dean was very interesting on this. He campaigned vigorously for John Kerry, and his supporters hated John Kerry.“ (Richard Wolffe. Meet the Press. April 27, 2008

 

VISSZA a Jelenkor rovat címlistájához

VISSZA  az EMPIRIA Magazin címoldalára