EMPIRIA Magazin VII. évfolyam 10. szám – Kuliffay Hanna írása

A SÜLLYEDŐ TITANICRÓL OBAMA

 KIKÖTŐJÉBE?

A status quo és a politikusok mindig abban reménykednek, hogy a választók felszínesek, fáradtak és feledékenyek. Nem véletlenül. Sokan emlékeznek például a rendkívüli képre, mikor Colin Powell az ENSZ közgyűlés színe előtt azzal vádolta Szaddám Huszeint, hogy gyilkos szándékai és tömegpusztító fegyverei azonnali világveszélyt jelentenek. Arra viszont már sokkal kevesebben, hogy 2001-ben ezzel szöges ellentétben Irak teljes lefegyverzéséről biztosította Amerikát.

Obamának nincs szüksége Powell támogatására

Csoda-e, hogy aki azt olvasta, a „hitelt érdemlő”, „inspiráló”, „nagy tiszteletnek örvendő” Colin Powell támogatása fontos tényező az elnökválasztási kampány szempontjából, annak fuldokolva orrán buggyant ki a reggeli kávé? Arról az emberről van ugyanis szó, aki George W. Bush első külügyminisztereként – háta mögött ülve két komor képű cinkosával, George Tenettel és John Negroponteval – 2003 tavaszán személyesen állt jót a tagállamok képviselői előtt az iraki háborút indokló hamisításokért és hazugságokért!  Arról, aki „kedveli és respektálja” a százéves iraki megszállást és Irán szőnyegbombázását beígérő elnökjelöltet, John McCaint, aztán utolsó pillanatban nyilvánosan bejelenti, hogy a nyerésre álló Barack Obamára szavaz!

A cigányútra tévedt kávét túlélve az emberben felmerülnek a kérdések, vajon Powell utolsó percekre hagyott színrelépése nem valamiféle eszelős politikai kabaré csattanója-e? Vajon kik és milyen újabb ördögi játékot játszanak a háttérben, milyen ravasz trükköt próbálnak ki az Amerika megújulásában (okkal vagy ok nélkül) reménykedőkön? Lehet, hogy a süllyedő Titanicról menekülők Obama hírnevének tervszerű lejáratására asszociálódnak vele, a bomlasztás céljával nyilvánítják hirtelen váltással a maguk jelöltjének? Mivel mással oszthatnák meg jobban Obama idealista fiatalokból, értelmiségiekből, progresszívekből, pacifistákból álló választói alapbázisát?

Powell 2001 februárjában az egyiptomi külügyminiszter hivatalos washingtoni látogatása során tartott sajtókonferencián közölte, hogy az iraki szankciókat folytatni kell, mert eredményesek: az állandó nemzetközi megfigyelés féken tartja Szaddám Huszeint, és így az utóbbi időkben „nem fejlesztett ki semmilyen figyelemre méltó képességet a tömegpusztító fegyverek gyártását illetően. Sőt még arra is képtelen, hogy konvencionális erőt alkalmazzon a szomszédjai ellen.” Mások erről a nyilatkozatáról elfelejtkezhettek, de Powell semmiképpen sem.(*1)  

2005 őszén, mikor már több helyen is nyilvánosságot kapott, hogy az invázió és a korai megszállás időszaka legalább 600 ezer iraki áldozattal járt, és milliókat tett árvává, nyomorékká, földönfutóvá, Powell egy interjúban azt állította, visszatekintve „borzasztóan” érzi magát amiatt, hogy végül is ő olvasta be azt a bizonyos ENSZ beszámolót, amely „fájdalmas volt, és fájdalmas ma is”, sőt „szégyenfolt” a karrierjén. . . (*2) Egy tisztességes, önérzettel és felelősségtudattal is rendelkező patrióta azonban önsajnálat helyett főbe lőtte volna magát. Számos meghasonlott, lelkiismeretével viaskodó Irakból hazatért veterán pontosan ezt tette.

„Fájdalom” ide, „szégyenfolt” oda, Powell az interjú során a passzív-agresszív pszichopaták higgadtságával kitért a 2005-re kialakult, teljesen kilátástalan iraki mocsárhelyzet elemzésére, aminek eredendő okát abban a végzetes döntésben látta, hogy „rögtön a háború után nem kényszerítettük rá még nagyobb katonai erőbevetéssel az akaratunkat az egész országra. . .” Vagyis szerinte Donald Rumsfeld Bagdadra koncentrálva nem alkalmazott elég széleskörű erőszakot, nem élt az állami terror maximális lehetőségével. És mindezt egy országos adón, fő műsorban hangoztatta! Ezek után még inkább érthetetlen, hogy a kilátástalan közel-keleti helyzet ellenére miért ég lázban a kormánypárti média attól, hogy több hónapos vacillálás után a sokak által megvetett Powell Obamát támogatja?

A TransAfrica nevű szervezet elnöke, Bill Fletcher 2005-ben egy interjú során azt nyilatkozta, Powellnek már a megbizatása lejárta előtt le kellett volna mondani, mivel  “nemzetközi vonalon jottányi hitelképessége sem maradt”. Fletcher szerint a 2003-as ENSZ-beli vádemelése óta, és még inkább azóta, hogy bebizonyosodott a tömegpusztító fegyverek teljes hiánya, joggal vetődik fel az emberekben a  kérdés, miért nem mondott le, mégha állítólag mások miatt vesztette is el a hitelképességét? Ezt még megtoldva – mintegy Powell integritásának teljes szétzúzásaként – emlékeztette a köztudatot egy másik “elrettentő tettére”: Powell aktívan részt vett Haiti népszerű elnöke, Jean Bartrand Aristid erőszak útján történő eltávolításában és száműzésében.    

Bár Powell nem ismeri be, de igenis tudta, hogy a Szaddám Huszein elleni rágalomhadjárat dokumentációja a háborús uszítás eszközeként minden lényeges pontját illetően becsapás, torzítás, hamisítvány és kitaláció volt(*3) – a saját erre vonatkozó szóhasználatával „bullsh*t”, vagyis „bikasz*r”.  Utólag mégis azzal a gyatra hazugsággal próbálta tisztára mosni magát, amivel Condoleezza Rice, Paul Wolfowiz, John Kerry, Hillary Clinton és a politikai elitből sokan mások: valójában nem felelős semmiért, hiszen csak naivan elhitte, amit „mindenki más”, hogy a CIA és a Pentagon bizonyítékai teljesen megbízhatók. Az iraki atomveszély, úgymond, "nemzetközileg elfogadott tény” volt.

Ezzel a gyerekes „mindenki más is” indokkal – Hans Blixet, Mohamed ElBaradeit, Scott Rittert, Joseph Wilsont, William Powellt, Denis Hallidayt, vallási közöségeket és társadalmi szervezeteket és a háború ellen tüntető polgártársainak millióit levegőnek tekintve – Powell generális lezseren fel is mentette magát, és az eseményektől egyre távolabb kerülve mára ismét az ország sorsát befolyásolók közé igyekszik beférkőzni. Mintha kitörlődött volna az emlékezetéből, hogy többek között a saját beosztottjai, a külügyminisztérium hírszerző- és elhárító osztályának szakértői nem egyszer figyelmeztették rá: az elnökhelyettesi hivatal Rumsfeld és Tenet sameszaival kooperációban téves információkkal etetik. Csakis ő tudja, miért hallgatott mégis rájuk, miért lobogtatta élenjárva a háború zászlaját. Egy tisztességes, felelősségtudattal rendelkező miniszter ilyen helyzetbe sodródva önként lemondott volna.

Powell ennek a lehetőségnek felvetésére egyszer azt válaszolta, hogy a lemondásával semmit nem tudott volna elérni.  Nélküle is minden ment volna tovább a maga útján. Ez bizonyára így igaz. A riporter nyilván inkább az integritását, emberségét, személyes bátorságát próbálta számon kérni tőle – teljesen hiába. Régen elkótyavetyélt, meg is tagadott értékek ezek a generálisnál, amelyeknek a választottak köreiben, a nagy lehetőségek világában se haszna, se fénye. Időnként azonban, íróasztalánál ülve óhatatlanul szembetalálta magát a ténnyel, hogy az ő nézetvilágától függetlenül a moralitás, a szolidaritás, a bátor kiállás a mindennapi életben még most is létező fogalmak.

Jelen sorok írója már 2003 februárjában igyekezett felhívni rá a figyelmet (lásd a következő 3 szakaszt), hogy  a legváratlanabb helyeken is, mint éppen a U.S. State Department, léteznek ilyen nemes szemléletű amerikaiak – bár nem kapnak kitüntetést, pódiumot, milliós könyvszerződést. Na és persze tv interjút sem készítenek velük. Powell, aki bravúrosan túltette magát két irtó hadjárat indításában való dicstelen szerepén, és fel is oldozta magát, nyilván régen kiiktatta memóriájából valamikori – hűtlennek, okoskodónak, árulónak nyilvánított? – beosztottjait.  Ez azonban erkölcsi szempontból nem mentesíti a felelősségtől meghasonlott életükért, kettétört karrierjükért:

Az amerikai külpolitika elleni tiltakozásként egy hónapon belül két hivatásos diplomata adta vissza megbízatását Colin Powellnek. John Brown, aki 1981 óta volt külügyi szolgálatban és a londoni, prágai, moszkvai, belgrádi és kijevi kirendeltségeken teljesített szolgálatot, azzal indokolta lemondását, hogy képtelen tiszta lelkiismerettel támogatni Bush Irak-ellenes háborús terveit. "Az  Egyesült Államokat egyre inkább az igazságtalanul alkalmazott nyers erővel azonosítják az egész földkerekségen." írta a magas beosztásban szolgáló Brown. "Az elnök más népek nézeteit figyelmen kívül hagyó döntései egy Amerika-ellenes évszázad születését segítik elő. Személy szerint én a hazám iránti szeretetből csatlakoztam a külügyi szolgálathoz, de most rákényszerülök, hogy feladjam a hivatásomat, pontosan ugyanabból az okból, amiért választottam."

J. Brady Kiesling, athéni diplomata szintén 2003 februárjában adta be lemondását. Íme néhány mondat a korábban Tel Avivban, Jerevánban és Casablancában szolgáló Kiesling felmondóleveléből: "A jelenleg megvalósításra kijelölt kormánypolitika  összeférhetetlen nem csak az amerikai értékrenddel, de az amerikai érdekekkel is. A hevesen forszírozott  Irak elleni háború belehajszol minket a nemzetközi legitimáció eltékozlásába, ami pedig Woodrow Wilson óta a leghatékonyabb védelmi és egyben támadásra jogosító fegyverünk volt. Megkezdtük a világon eddig ismert legnagyobb és leghatékonyabb nemzetközi kapcsolatrendszer felbomlasztását. A jelenleg előírt pályakör biztonság helyett instabilitást és veszélyt fog eredményezni."

Kiesling nyíltan azzal vádolja a Bush kormányt, hogy politikai céljainak elérése érdekében szisztematikusan meghamisítja a hírszerzés eredményeit, és a vietnami háború óta nem látott mértékben szándékosan manipulálja az amerikai közvéleményt; az önző status quo a maga érdekében központilag eltúlozza a terror veszélyt, és szándékosan összezagyválja  a terrorizmus és Irak egymástól független problémáját. Nem érti, miért nem számít, hogy a korábbi partnereink és támogatóink bizalmatlanok, és nem állnak mellénk. Az oroszokat és izraelieket hozza fel példának, hogy a fegyveres túlerő nem megoldás a terrorizmusra. "A poszt-háborús Irak romhalmaza, Grozny és Ramallah pusztulása láttán csak egy Mikronézia rangú idegen ország fogja a jövőben Amerikát követni.  (. . .) Kiesling azzal zárja, „Lemondok, mert megpróbáltam, de képtelen voltam a lelkiismeretemet a kormány szolgálatával összeegyeztetni."

*

David Gergen volt elnöki tanácsadó és viszonylag pártatlan tv kommentátor, „az eddigi legfontosabb kampánytámogatásnak” nyilvánította Powell bejelentését.  Az ABC News ennél személyesebb hangnemben nagy jelentőséget tulajdonított egy olyan „rendkívüli módon kedvelt kvázi-politikai személy” támogatásának, mint Powell generális. „Rendkívüli módon kedvelt”? Mármint kik által? Az Afganisztánban negyedik vagy ötödik fordulóban szolgáló amerikai katonák vagy az Irakba rendelt nemzetőrök és mentőszolgálatosok által? A rokkant-nyugdíjból tengődők által? A poszt-traumatikus stressz szindrómától alkoholizmusba vagy öngyilkosságba menekülő veteránok családtagjai által?

Egy nemzetbiztonsági jellegű intézmény demokrata körökben forgolódó politikai igazgatója, nevezett Ilan Goldenberg, ki tudja mit szívva vagy szedve, nem leplezi lelkesedését, mikor az ország egyik „legmegbízhatóbb” („most trusted”) egyéniségének mondja Powellt, aki reményei szerint megtöri a jeget, és mint republikánus fel fogja bátorítani a mostanig Bush külpolitikai irányt diktáló, következésképpen McCaint és Palint támogató u. n. pragmatikus konzervatívokat – Henry Kissingerrel az élen –, hogy átpártoljanak Obamához. Óriási ötlet! Ha Kissinger és köre nem szimbolizálja a beígért VÁLTOZÁSt, az áhított új Amerikát, akkor senki. . . vagy talán mégis – Ahmad Chalabi?

Obama egyik legfurcsább kéretlen-hívatlan támogatója, a republikánus Titanicról a biztosnak látszó demokrata öböl felé tartó Scott McClellan, aki 3 éven keresztül volt a Bush Fehér Ház szóvivője. McClellan nap mint nap kínkeservek között védte és magyarázta a gyakran védhetetlen és megmagyarázhatatlan hivatalos álláspontot, amivel nem is volt mindig teljesen tisztában.(*4) Annak ellenére, hogy a szintén Texasból elszármazott puhány, manipuláns, szervilis típusú McClellan sok éves személyes kapcsolata révén jól ismerte Busht, idén júniusban mégis azt nyilatkozta a Washington Postnak: „Továbbra is kedvelem és csodálom George W. Busht. Alapvetően egy rendes, jóravaló embernek tartom, és nem hiszem, hogy akár ő, akár az ő Fehér Háza szándékosan vagy tudatosan próbálta volna félrevezetni az amerikai népet.”

Mikor egy ilyen patologikus fantaszta és hivatalból hazudozó, mint McClellan, nagydobra veri, hogy ő Obamára szavaz, konfúziót keltve éppenséggel aláássa a szenátor népszerűségét. Ha ő, Powell és Kissinger Obamát támogatják, akkor bőven lesznek olyanok, akik csak azért sem kérnek belőle. Nem véletlen, hogy az amerikaiak milliói rendszeresen távol maradnak az urnáktól. Mindenesetre érdekes lesz látni, ki lesz a következő média fanfárokkal kísért „támogató”. Talán O. J. Simpson?

Mikor valaki azzal kezdi Obama állítólagos támogatását, mint az egyik ultra-konzervatív rádióműsor házigazdája Michael Smerconish is, hogy „John McCain egy minden tiszteletet megérdemlő ember, és jól szolgálta az országát”, arra nem is érdemes további figyelmet áldozni. McCain-nél ugyanis jelenleg nem a (vitatható) tiszteletreméltósága és (többek által erősen vitatott) vietnámi hősiessége a lényeg, hanem az, hogy az elmúlt években 90%-ban Bush mellett szavazott, aztán Sarah Palin személyében egy korlátolt képességű, tapasztalatlan, 5 gyerekes, ultrakonzervatív helyettest választott és Joe Liebermant akarja külügyminiszterének.

Egyébként is, mit számít Smerconish (utolsó napokban a világhálón is közölt) pálfordulása, mikor október 18-án reggel St. Louis-ban 100 ezren vettek részt egy szabadtéri Obama tömeggyűlésen, este pedig több mint 75 ezren egy másikon, Kansas City belvárosában. Talán augusztusban még ért volna valamit, mikor Lieberman azzal vádaskodott, hogy Obama számára nem mindig első az ország érdeke, vagy még korábban, mikor a párt jelölésért való küzdelem során Hillary Clinton az antiszemita kártyát próbálta kijátszani ellene.

Természetesen az újságok támogató vezércikkei is kételyeket ébresztenek a figyelmes olvasóban még akkor is, mikor olyan velős címet kapnak, mint például a Washington Post esetében: Barack Obama elnöknek.  Azt hinné az ember, ez annyira egyértelműen Obama-párti megnyilvánulás, nem is kell a szövegbe csempészett torpedóktól tartani. És mégis!  A Post cikkének 13. szakaszában, ahova a felszínes és napi gondoktól megfáradt olvasók többsége már nem jut el, váratlanul kibújik a szög a zsákból. A főváros lapjának nem titkoltan neokonzervatív szimpatizáns szerkesztősége ugyanis egyértelműen azt várja el Obamától, hogy folytassa, sőt sikerre vigye Bush-Cheney iraki politikáját.

„Mr. Obamának a jelenlegi politizálástól való legnagyobb eltérése aggaszt bennünket is a leginkább: az ahhoz való ragaszkodása, hogy egy meghatározott időszakon belül visszavonja a harcoló alakulatokat Irakból. Az eszkalációnak köszönhetően, amit Mr. Obama (eredetileg) ellenzett, valószínűleg megvalósítható, hogy az első két hivatali évében számos csapatot vonjon vissza.  De ha mégsem – és az amerikai tábornokok figyelmeztettek, hogy az elmúlt 18 hónap nehezen szerzett eredményei kárba veszhetnek egy túl korai visszavonulás esetén – , akkor mi csak azt remélhetjük, és azt tételezhetjük fel, hogy Mr. Obama fel fogja ismerni az iraki siker stratégiai jelentőségét, és ennek megfelelően módosítja a terveit.”

Ez a kivonat jól szemlélteti azt, hogy a Post kioktató, pontatlan, egy nézőpontú követelésekkel teli támogatása teljesen figyelmen kívül hagyja Obama eredeti hívei és a hozzájuk csatlakozó hatalmas tömegek követelését: legyen vége a két megszállásnak, a kontrollálhatatlanná vált fegyverkezési hajszának, és további milliárdok pazarlása helyett a katasztrofális hazai gondok megoldása kerüljön előtérbe. Az eredetileg 3 hónapra tervezett eszkaláció, amely már 18 hónapja tart, a szavazók szemében nem tűnik sikernek, és a nagymultú folyamvölgyben tartó folyamatos gyilkolás, pusztítás, nyomor nem tűnik eredménynek – még ha azzal próbálják is eladni, hogy „nehezen szerzett”.

A Post szerkesztőségének nagylelkű elismerése szerint McCain arra tette fel a karrierjét, hogy sikeres stratégiát dolgozzon ki Irak számára, mikor Washingtonban szinte mindenki más feladott rajta. „Mi úgy véljük” írják, „hogy ő is nagyon jó elnök lenne.” Szinte hallatszik a fogak bősz csikorgatása, hogy a Fehér Házért vívott küzdelem utolsó heteiben befutó népszerűségi adatok alapján mégis azt a címet kellett adni vezércikküknek: Barack Obama for President.

*1  2001 júliusában Condoleezza Rice ugyanezt állította a volt elnökről: "Távol tudjuk tartani tőle a fegyvereit. A katonai hatalma nem lett újjáépítve."

*2  Két évvel később, 2007-ben Powell Európában járva továbbra is korábbi ostoba és elfogadhatatlan magyarázatával  indokolta az iraki intervenciót: "But the case that we took to the world and the case that we took to the American people rested not just in his human rights abuses or his cheating on the Oil for Food program, it rested on the real and present danger of weapons of mass destruction that he could use against his neighbors, or terrorists could use against us. That was the precipitating issue in my judgment, and it turned out those weapons were not there."

*3  "Iraq could use these small UAVs, which have a wingspan of only a few meters, to deliver biological agents to its neighbors or if transported, to other countries, including the United States."

*4   Részlet: Scottie & Me -- White House Press Briefing with Scott McLellan. (2005. február 1)

MOKHIBER:  Scott, last night, in an amicus brief filed before the U.S. Supreme Court, the Justice Department came down in favor of displaying the Ten Commandments at courthouses and statehouses around the country. My question is does the President believe in Commandment Number Six -- thou shalt not kill -- as it applies to the U.S. invasion of Iraq?

SCOTT McLELLAN:  Go ahead, next question.

2008. október

Obamáról lásd még: Lapszemlék 2008 II. félév, 13., 11., 3., 2. írás; A megújulás vágya

Ez a cikk eredetileg (némi módosítással és lábjegyzetek nélkül) a gondola.hu Külföld rovatában jelent meg. További közlésre átvették tőle: Hírstart – Sajtóközpont; Alternatív Hírportál; Hírvilág – Legfrisebb Hírek;  HÍRFAL.hu;  Hírgyűjtő – Top 1 nap; B2BUSINESS.EU< Hungarian News;  LAPSZEMLE.hu; RSCAT.HU RSS-katalógus; hirmutato.hu; hirek.oldal.info

Addenda:

“  . . . he (Colin Powel)  should have resigned sooner; and the second is, that this is an individual who had the one iota of credibility internationally that is now gone from this administration. This -- you know, Powell was respected by many people. But the reality is that after February, 2003, after his performance at the United Nations and after the revelations of the lack of weapons of mass destruction, his credibility plummeted; and, at that point, people justifiably asked the question: Why didn’t he step down if he had been made to look the way he did? He then went on to engage in activities that helped in the ouster of President Aristide in Haiti, which, you know, was just -- was horrendous activity. So, again, I ask the question: Why didn’t he resign earlier?” (Bill Fletcher President of TransAfrica. 2005)

"Our opponent is someone who sees America, it seems, as being so imperfect, imperfect enough, that he's palling around with terrorists who would target their own country. This is not a man who sees America like you and I see America. We see America as a force of good in this world. We see an America of exceptionalism." (Republican Governer Sarah Palin)

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára