EMPIRIA Magazin XIII. évfolyam 2. szám. 2014. április-június. © Kuliffay. Minden jog fenntartva.

Kuliffay Hanna

 

AZ EGYPÓLUSÚ ÚJ VILÁGREND GYÖKEREI

 

Amennyiben tovább fokozódna az ukrajnai, szíriai vagy az iraki válsághelyzet, reális értékeléséhez és a várható nemzetközi  hatás felméréséhez sokkal mélyebbre kell ásni, mint a Majdan-tér februári vérontása, az al Aszad-kormány elleni puccskísérletek vagy éppen George W. Bush expanzionista  külpolitikája… Le kell ásni legalább az apja, a 41. amerikai elnök intervencionizmusáig. George H. W. Bush, volt CIA nagyfőnök volt ugyanis, aki 1990-ben az Öböl-háborúra készülődve közölte az Irak elleni büntetőeljárás jogosultságát illetően megosztott világgal: "Amit mi mondunk, az lesz." Vagyis, pofa be és főhajtás mindenkinek. Nem véletlenül nem szokták emlegetni ezt az Új Világrend szlogenjének is tekinthető kijelentését az erőfölényre épülő unipolarizmus döntésjogának nyílt hangoztatását.

 

A neokonzervatívok motiválta világuralmi törekvések nyomása ellenére az amerikai népben él, ahogy mindig is élt a békevágy, a szolidaritás. Ennek szimbóluma ez a békezászló, amelynek felvétele több mint fél évszázada, a Vietnami háború elleni tüntetések egyikén készült Washingtonban. (Photo: Archive/ History Channel)

Mindazok, akik emlékeztek a Herbert utónevet  is viselő 'öreg Bush' (H. W. Bush) leplezetlen arroganciájának fönti megnyilvánulására, azok másoknál  jóval hamarabb fel tudták mérni, hogy az ifjú Bush (W. Bush), aki 2000-ben lépett országos politikai színre, szintén klinikai eset az alma ez esetben sem esett  messze a fájától. Hasonló mentalitásuk bizonyítja, hogy ha például felmérés készülne az ún. X-generációhoz tartozókkal (nagyjából az 1966-1976-ig születettekkel), hogy melyik elnök mondta a következőt: "Soha nem fogok bocsánatot kérni az Egyesült Államok nevében nem érdekel, hogy mik a tények" legtöbben a sokak által szociopatának tartott W. Bushra tippelnének. Pedig ezt nem ő mondta. A pökhendi fensőbbségtudat, a perverz jogosság érzet ezen megnyilvánulása szintén "papa Bush"-tól, Ronald Reagan hajdani alelnökétől származik, méghozzá abból az alkalomból, hogy 1988-ban a Perzsa öbölben úszkáló USS Vincennes hadihajó SM-2 rakétája lelőtte a kijelölt légifolyosóban menetrendszerűen haladó iráni utasszállítót. A Pentagon szerint állítólag F-14-es támadó repülőnek nézett civil gépen 290 utas vesztette életét, köztük 60 gyermek. Ez a H. W. Bush által sem kétségbe vont "tény" csak morálisan elfajzott abszolút szociopatát hagyhatott hidegen és késztethetett gyermeteg dacoskodásra: "I will never apologize..."

Az idősebb Bush gátlástalanságának másik emlékezetes megnyilvánulása 1988 áprilisából származik, mikor elnöki kampányútja során a Közép-Amerikát buzgón bombázó kormánypolitika ellen tüntetők tömegével kellett szembenéznie. Egyszerűen nem vett tudomást a békét követelőkről, csak az agresszió támogatóihoz szólt, mikor önmagát ismételte: "Ha meg leszek választva, soha nem fogok bocsánatot kérni az Egyesült Államok tetteiért." Majd azt ígérte: "Meg fogom erősíteni (az országot), és a társadalmi és egyéni szabadságjogok világítótornyává teszem." 

H. W. Bush magabiztosságát csak fokozta, hogy akárcsak a "brutális intervencionista" Ronald Reagan, ő is támogatást kapott az általuk nagyra tartott fundamentalista prédikátortól, a Fehér Házba bejáratos hím-soviniszta(*1) Billi Grahamtól, aki évekkel korábban a vietnami genocídiumot is aktívan támogatta. "Olyan idők jönnek, mikor harcolnunk kell a békéért" mondta Graham 1991-ben meghirdetett "vallásháborúja" (térítő útja) során a New York állambeli Long Island népes gyülekezetének azzal folytatva: "Az Öböl-háborút egy új béke fogja követni, és az Elnök vélekedése szerint, egy Új Világrend." A részletek, és hogy mennyi véráldozat árán, az, akárcsak a politikusoknál, nála sem jött számításba.  Mikor kortársa, Martin Luther King híres beszédében, "Vietnamon túlmenően ideje véget vetni a hallgatásnak" címmel, elítélte az intervenciót, akkor a "vallásháború" vezéralakja mintegy reakcióként Kinget ítélte el a Reagan-külpolitika kritizálásáért.(*2)

Dr. King 1967 áprilisában egy háborúellenes egyházi szervezet (Clergy Concerned about Vietnam) felkérésére beszédet mondott a New York-i Riverside imaházban. A polgárjogi harcosként is elismert, nagycsaládos egyházi ember tudatában volt, hogy egyre veszélyesebb vizeken evez, de mint mondta, a lelkiismerete nem hagyott számára választási lehetőséget. Az amerikai bombázások pusztító hatását felmérve morális kötelességének érezte, hogy radikális lépések tételére szólítsa fel azokat, akiknek bármi módon szerepe vagy szava lehet a népirtás beszüntetését és az amerikai katonák mielőbbi hazahozatalát illetően. Ez a morális elkötelezettség (emberség) hiányzott Grahamból és mindazokból a vezető politikusokból, akikkel lelki kapcsolata volt. Közéjük tartozott az ifjú Bush is, aki állítása szerint Graham térítő hatására "született újjá"(*3), és  hagyott fel züllött életmódjával, hogy majd elnökként isteni elrendelésre hivatkozással gyilkoljon le és tegyen rokkanttá, rabbá, árvává, idegronccsá, nincstelenné ártatlan milliókat.

Természetesen a XX. századi amerikai világbirodalmi törekvés témáját tekintve jóval messzebbre vissza kellene nyúlni a múltba, mint az 1990-es évek(*4), de ez meghaladná ennek a magazinnak politikai elemzésre szabott keretét. (A "dominóhatás"  teóriára(*5) alapozott NixonKissinger-i intervencionizmus például már az 1950-es évektől szedte áldozatait, John F. Kennedy pedig 1961-ben A függöny mögötti emberek című beszédében kifejtette, hogy a titokban szervezkedő Új Világrend ellenzőit tervszerűen elhallgattatják.*6) Amit viszont elengedhetetlen visszaidézni azokból a formatív évekből, az a világ egyik leggazdagabb nemzetközi bankárja, James Warburg témánkhoz szorosan kapcsolódó közlése, amely 1950 februárjában az Egyesült Államok szenátusi ülésén hangzott el: "Világkormányunk lesz, akár tetszik, akár nem. A kérdés csak az, hogy szépszerével, vagy erőszakkal lesz megvalósítva." 

Az azóta eltelt évtizedek során már bebizonyosodott, hogy szépszerével nem lehet "világkormányt" létrehozni. A népek, akárcsak az emberek függetlenséget, önálló döntésjogot, saját értékelvű politizálást akarnak. Saját alkotmányon alapuló (nemzet)államban akarnak élni, nem egy falanszter jellegű világbirodalom cserélhető alkatrészeként.  Azt viszont még nem lehet tudni, hogy ha a Warburg szerinti másik lehetőség, a végletekig elfajuló nagyhatalmi "erőszak" ütközési ponthoz ér, esetleg provokációként túl lő a célon, marad-e a jövőt illetően bárhol is világuralmi képességekkel bíró túlélő.

*

H. W. Bush 1989. januárjában, az elnöki beiktatásán mondott beszédében még csak általánosságban "új szellők" ("new breeze") bíztató fuvallatáról, új kezdeményezések,  új tennivalók szükségéről beszélt. Az elkövetkező években ezek a megvalósulás szinterére léptek a beígért szellő helyett azonban pusztító orkánnal... Ugyanazon év decemberében berobbantotta  a hatalmas emberveszteséggel és anyagi pusztítással járó Panama ellenes államcsínyt, amely mintegy főpróbája volt az Öböl-háborúnak. Az indirekt módon kiprovokált IrakKuvait- krízishelyzet kapcsán Bush sietve kongresszusi jóváhagyásáért folyamodott, hogy az alkalmat kihasználva megsemmisítse Irak teljes katonai erejét. Indoklásként a Perzsa öböl és környéke stabilitásának és az amerikai állampolgárok mindenkori védelmének biztosítását hangoztatta.   Beszédében felvázolt egy öt pontból álló geopolitikai tervet, melynek utolsó pontja  a legfontosabb jelenlegi összefoglalónk szempontjából:

"Ezekben az aggasztó időkben egy új világrend alakulhat ki: mentesebb bármiféle terror fenyegetésétől, hatékonyabb az igazságkeresést illetően és elszántabb a béke megvalósításában."

Bár a világközvélemény nagy hányada agressziónak könyvelte el a határ menti olajkitermelés jogviszonyán vitázó arab országok belügyébe való washingtoni beavatkozást(*7), ez azonban nem sokat nyomott a latban. A szenátorok, képviselők és a velük összefonódott lobbik  köreiben ugyanis  érdekeltségek voltak egy olajháború indításában (főleg a petrodollár védelmében) és a fegyveripar fellendítésében, mások pedig hitelt adtak H. W. Bushnak az "új világrend" idillikus programját illetően, mely révén "a világ nemzetei, Kelet és Nyugat, Észak és Dél harmóniában és jómódban tud élni... Olyan világban, ahol a jogrend érvényesül a dzsungelszabályok helyett. Egy világ, amelyben a népek felismerik a szabadság és igazság iránti közös felelősséget.  Egy világ, ahol az erős respektálja a gyengébb jogait."

Az idősebb Bush egészen más hangot ütött meg, mikor hatalma csúcsán érezte magát 1992-ben. Világharmóniára törekvés? Népek közös felelőssége? Gyengébbek jogai? Szinte egy más korszaknak tűnt, mikor az ország helyzetéről beszámolva (State of the Union Address) az egész világ nevében nyilatkozgatott az USA "egyedülvalóságáról és mindenek fölöttiségéről" és az "egyetlen szuperhatalomként" való -- természetesen minden aggodalom és ellenvetés nélküli -- elfogadtatásáról. (tapsvihar a Capitolumban) Szerinte, elnöksége harmadik évében azért adott önként és dalolva kizárólagos hatalmat Amerikának a világ, mert megbízható, tisztességes, nem él vissza a lehetőségeivel, erőfölényével, és mindig azt csinálja, ami megfelel a globális (politikai, társadalmi, kulturális) normáknak és az egyetemleges morális elvárásoknak. (újabb tapsvihar)

Az általa bemutatott és bizalommal fogadott csodás mesevilág azonban nemcsak hogy akkor nem létezett, de azóta sincs a láthatáron, sőt, egyre elérhetetlenebb egy egyre veszélyesebb világhelyzetben. Az ifjú Arthur Schlesinger már 1995-ben intette a Foreign Affairs olvasóit, hogy Amerika nem fogja tudni megvalósítani az Új Világrendet, anélkül, hogy vérrel, szavakkal (hitelességgel? K. H.) és anyagiakkal ne fizetne meg érte. De vajon sejtette-e az USA hivatásos történésze, hogy ennyibe fog kerülni? Vagy végső soron, ahogy Edward Luttwak neokonzervatív politikai konzultánsnak is, a cél az áldozathozatal mértékétől és a 'járulékos áldozatok' számától  függetlenül a Cél maradt? (Mivel a Szaddam irányította újjáépítés következtében Irak hatalmas tempóban a régió legelőrehaladottabb hatalmává válik írta az 1991-es Sivatagi Vihart megelőzően Luttwak –, nem engedhetjük meg, hogy az megtörténjen. [A nem tűrés ajánlott módszere a 'megelőző katonai akció', köznyelven állami terrorizmus. K. H.])

Ha sokakat aggasztott is az iraki intervenció, H. W. Bush idejében azonban az átlagpolgár még nem realizálta, és Bill Clinton idejében is csak kapisgálta, hogy az ország szinte 'állandó háborúskodásba' sodródik. Csak a 9-11-es események kormányszintű reakciója, az afganisztáni háborút szorosan követve az iraki háború bejelentése döbbentett jelentős tömegeket a birodalmi ambíció féktelen lendületére és az Új Világrend megvalósításában rájuk váró további, folyamatos áldozathozatal elkerülhetetlenségére.

Valójában a XX. század történelme és a XXI. század kezdeti évtizedei a tervbe vett unilaterális világkontroll elborzasztó vajúdása, amely háborúk, diktatúrák, gulágok, tömegirtó szankciók és genocídiumok ellenére sem jutott közel a megvalósuláshoz. Éppen ezért Christopher  Layne professzor, politikai stratéga, aki a hatalmi egyensúlytartás és komplex diplomácia híve, az egy pólusra törekvést "unipoláris illúziónak" nevezte. Mi másnak is könyvelhető el, ha nem (agyrémszerű) illúziónak, mikor például Strobe Talbott, volt külügyminiszter-helyettes azzal állt elő 1992-ben, hogy hamarosan vége lesz a nemzetállamoknak:

"A következő évszázadban a nemzetek, ahogy ma ismeretesek, idejét múltak lesznek; minden állam egy közös, globális autoritást fog elfogadni. A XX. század közepén rövid ideig divatos kifejezés 'világpolgár' (ekkor) elnyeri valódi értelmezését."

Ha Talbott fantasztának tűnik is, véleményével koránt sincs egyedül neokonzervatív körökben. Henry Kissinger nála jóval több lehetőséget kapott az elmúlt években a médiában,  hogy kifejthesse a Külkapcsolatok Tanácsa és a Trilaterális Bizottság világraszóló távlati tervezetét, melynek megvalósítása során különböző régiókat, politikai és gazdasági rendszereket, nyersanyagforrások, iparágak, bankok  felett rendelkező oligarchákat, nemzetközi (részben tisztázhatatlan pénzalapú ún. 'civil') szervezeteket  összevonva és egységbe kovácsolva ('process of convergence') egy központosított világkormány irányítása alá szándékozik vonni, aminek szükségszerű feltétele "a nemzetállamon és a nemzeti szuverenitáson való túllépés".  Hozzátehetnénk, hogy az említett, kormányoktól függetlenül és ellenőrizhetetlenül  működő nemzetközi szervezetek irányítóinak, akárcsak Nixon vagy Warburg idejében, továbbra is mindegy, milyen módszerek alkalmazásával halad a megvalósulás felé, "szépszerével, vagy erőszakkal". Mikor a diplomáciai rábeszélés, kölcsönök ajánlata, befektetési lehetőség, globális gazdasági, kereskedelmi kapcsolatépítés ígérete eredménytelen, következik a megfélemlítés, zsarolás, decentralizáció, mesterségesen szított anarchia, rezsimcsere...

*

Paul Wolfowitz az amerikai külpolitika élvonalbeli meghatározójaként azt tartotta 1991-ben legfontosabbnak, hogy az ország "ameddig csak lehet, megőrizze világhegemóniáját", vagyis "őrizze meg azt a(z erőfölényt biztosító) mechanizmusát, amely elrettenti felmerülő versenytársait akár regionális, akár globális vezetői szerepre való szándékuktól". Az ún. Wolfowitz-doktrína lett  W. Bush kormányának ideológiai útmutatója ezért Bush-doktrínának is nevezik , méghozzá azzal az utasítással, hogy "megelőző katonai akcióval fojtson el minden POTENCIONÁLIS  fenyegetést, megakadályozva ezzel bármelyik nemzetnek a szuperhatalmi státuszba emelkedését."

Edward (Ted) Kennedy szenátor azon kevés vezető politikusok közé tartozott, aki a meghatározatlan "potenciális fenyegetés" ellen alkalmazható bármilyen "megelőző akcióban" rejlő háborús veszélyt felismerve kijelentette: A Bush-doktrína XXI. századi amerikai imperializmusra való felszólítás, amit semmilyen más nemzetnek nem lehetne vagy szabadna elfogadni.”

Na de ki törődik Washingtonban manapság más országok, népek, nemzetek véleményével?  Dick Cheney W. Bush elnökhelyetteseként azt hangoztatta, az Egyesült Államoknak kötelessége, hogy minden erejével saját mintaképére  formálja  a világot. (Az eszközök: háborús rendszerváltás és újjáépítés, vagyis 'regime change' és 'nation building') Washingtonban a geopolitikai terveknek megfelelően figyelmen kívül hagyták az Irak elleni, vitatott legitimitású megelőző háború ellenzőit Franciaországot, Oroszországot, Brazíliát, Kanadát, Argentinát, Venezuelát, Németországot, Mexikót, Kínát, Chilét, vezető arab országokat és másokat , és mivel tudták, hogy nincs meg a szavazatuk,  nagyvonalúan 'eltekintettek' a Biztonsági Tanács támogatásától. Azokkal indultak hadba, akik bizonyíték híján is hajlandók voltak csatlakozni. (Coalition of the Willing 

A Fehér Házban tulajdonképpen a befolyásos geostratéga, a "idióta optimizmussal és szimpla amerikai arroganciával" jellemzett Charles Krauthammer véleményéhez igazodtak, aki az ENSZ-et kedvére degradálta: "nem garantálója semminek, és a formalitáson kívül szinte nem is tekinthető létezőnek. A világszervezet szerepének lekicsinylése, tevékenységének korlátozása a Clinton-éveket is jellemezte. Az egyiptomi Boutros Boutros-Ghali, volt ENSZ főtitkárt (1992-1996) munkaköri tapasztalata rövid idő alatt rádöbbentette, hogy a birodalmi hatalom a diplomáciát időpocsékolásnak és presztízs kérdésnek tekinti, és a gyöngeség jelének is tartja annak alapján, mivel "a Római Birodalomnak nem volt szüksége diplomáciára. Az Egyesült Államoknak sincs."

Clinton ENSZ megbízottja majd nemzetbiztonsági tanácsadója, Madeleine Albright nyilvánosan is hangoztatta, hogy az ENSZ-et mindig is az amerikai külpolitika (és ezzel a globális kontroll) eszközének tekintette. Olyannyira, hogy megszabta a szervezet főtitkárának, hova utazhat, kivel találkozhat, kit nevezhet ki a stábjába, mikor mit nyilatkozhat a médiának. Bár a szervezet 185 független ország testülete, lényegileg a 90-es években már egyetlen nagyhatalom, a vétójogával gyakran visszaélő USA irányítása alatt működött. Boutros-Ghali szerint a szervezet felépítését az jellemzi, hogy míg az alsó része demokratikus, addig a felső része, ahol a döntések születnek, autokratikus.

"Ahogy az Egyesült Nemzeteket marginalizálták a Koszovó krízis idején, az nem tett jó szolgálatot a világnak. Az Egyesült Államok irányította NATO anélkül támadta meg Jugoszláviát, hogy hozzájárulást kapott volna attól az egyetlen nemzetközi testülettől, amelynek mandátuma van háborút indítani: ez az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa."

Valójában ez azt a precedenst teremtette, hogy a vezető nagyhatalmak akár mondvacsinált ürügyekkel anarchiát idézhetnek elő és radikálisan beavatkozhatnak független országok belügyeibe, majd katonai puccsok révén felboríthatják egész régiók békés egyensúlyát. Bár az szinte köztudott, hogy a nyersanyagban gazdag, vagy geostratégiailag fontos országok a mielőbbi 'bekebelezésre' kiszemeltek, az viszont már kevésbé, hogy a világrend fontos szabályozói, mint például a közös megegyezésen alapuló ENSZ mandátumok is, egyre inkább korrumpálódnak, sőt hatályukat veszítik. Ugyanígy a kormányszintű egyezség is bármikor félresöpörhető lesz gondoljunk csak a NATO Oroszország küszöbéig való kiterjesztésére, amely folyamat indítása eredetileg Bill Clinton nevéhez fűzhető, és  jelenleg Obama ukrajnai puccsa révén folytatódik.

A 'globalizáció', ami korábban világra nyitás, hatalmi egyensúlytartás (világbéke és relatív szabadság), valamint  demokráciaterjesztés értelemben hódított,  az emberi jogok és elvárások teljesítésének csak színlelése, centralizáltan irányított félrevezetés volt. William F. Jasper tényfeltáró újságíró és Az Új Amerikai (The New American) politikai magazin főszerkesztője erre vonatkozólag azt írta 2008-ban, azután, hogy a globalisták évtizedekig tagadták a világkormány létrehozásának tervét, végre hajlandók váltani, vagyis egyre nyíltabban hangoztatni, hogy egy világkormány az egyetlen megoldás az általuk égetően sürgős, a Földet fenyegető globális krízis megoldására. Hogy milyen módon lenne megoldás? Az unipolarizmus amerikai hívei szerint az Európai Unió ideális mintakép a világbirodalom felépítésére. Persze egy européer kérdése erre, hogy ami csak nehezen döcögve működik kis méretben, miért működne jól világméretűben?

Pár évvel korábban, 1997-ben a neokonzervatívok Új Amerikai Évszázad Projektje még azt írta elő, hogy a kormányszerveknek felelősséget kell vállalni Amerika rendkívüli szerepéért, ami a társadalom biztonságát, prosperitását és princípiumait védelmező nemzetközi rend biztosítását és szélesebb körű megvalósítását jelenti. Az általánosan elfogadott nemzetközi rend védelme, de még a kiterjesztés javaslata sem vetítette előre legfeljebb a virágnyelven értőknek százezrek halálát, védtelen, kiszolgáltatott országok letarolását, természeti kincseik, aranytartalékuk eltulajdonítását, szuverenitásuk teljes semmibe vételét. A liberális internacionalistaként meglehetősen népszerű, de szexbotrányba bonyolódott Bill Clinton túléléséhez nagyban hozzájárult, hogy fenn tudta tartani a pluralizmus ideájával és a többpólusúvá váló világgal való kiegyezés látszatát. (Ez csak megerősítette az unipolarizmus globális sakkozóinak azon véleményét, hogy puszta kormányváltással nem lehet az új világrend következő fázisába lépni. Ehhez nagyobb nyomás, egy fantasztikus és félelmetes terrortámadás, egy "új  Pearl Harbor" volt szükséges.[*8])  

Micsoda változás még a Clinton-Gore időkhöz képest is, ami a szeptember 11-i terrrortámadást követően Bush kormányzása alatt történt, és ami jelenleg, Obama elnöksége alatt zajlik!  Ennek ellenére a folyamatosság, a közös gyökér nyilvánvaló. Évtizedekkel később ugyan, de az Új Világrend tervezetének  kényszerpályáján haladva méltán kelthet aggodalmat Brzezinski első hallásra őrültségnek tűnő véleménye: "A nemzeti szuverenitás többé nem életképes koncepció."

Lábjegyzetek

*1 A korától siralmasan elmaradott Graham szerint a nőiség igazi, tényleges és végzetszerű megvalósulása a feleség-, anya- és háziasszony szerepben nyilvánul meg. Éppen ezért a 60-as évek feminizmusát az erkölcstelen 'minden megengedett' (nihilista) filozófia "visszhangjának" minősítette.

*2 Természetesen az irányadó média éllovasai,  a New York Times és a Washington Post vezércikkeivel összhangban

*3 Texas állam kormányzójaként W. Bush hivatalosan "Jézus-napnak" nyilvánította június 10-ét. (The future war president, Governor George W. Bush proclaimed June 10, 2000 to be Jesus Day in Texas.)

*4  A baby-boom generáció gyermekeitől már túl messze került a vietnami háború, valamint a latin-amerikai beavatkozások is, és így, túl sok információs anyag közlésére lenne szükség a témakörbe kapcsolásához, annál is inkább, mivel  a háború kiprovokálásáért és az elkövetett háborús bűnökért a legfelső körökből senki sem lett felelősségre vonva.

*5 “If Indochina falls, Thailand is put in an almost impossible position. The same is true of Malaya with its rubber and tin. The same is true of Indonesia. If this whole part of South East Asia goes under Communist domination or Communist influence, Japan, who trades and must trade with this area in order to exist must inevitably be oriented towards the Communist regime. (Vice President Richard Nixon's warmongering domino theory. 1953)

*6 A legkorábbi teljes mértékű uralom ('full spectrum dominance') már Kolombusz által is tervbe volt véve: "legyőzve meghódítani a világot, elterjeszteni a keresztény hitet és visszaszerezni a Szent Földet és a Templom hegyet". Javaslata a spanyol királyi udvarba 1492-ben küldött leveléből ismeretes.

*7 Mivel Iraknak sem hadihajója, sem tengeralattjárója nem volt, ezért az elnök csak légi és szárazföldi támadáshoz kérte a kongresszus jóváhagyását, amit meg is kapott. Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa viszont  jogtalan beavatkozásnak ítélve elutasította a Kuvait 'felszabadítását' javasló beadványt.

*8 But this impediment could be overcome if there were "a truly massive and widely perceived direct external threat" -- just as the American people were willing to enter World War II only after "the shock effect of the Japanese attack on Pearl Harbor." (Zbigniew Brzezinski: The Grand Chessboard. 1997)

KAPCSOLÓDÓ ANYAG A KÖVETKEZŐ SZÁMBAN: AZ OBAMA LÁNCSZEM

Addenda

 

(...) But it was H.W. who first rolled out a “freedom agenda” to legitimize the illegal invasion of Panama. (Grag Grandin)

 

Reagan Hollywood-i nimbuszával, bárgyú szólamaival és némi jópofáskodással sikeresen  elterelte a figyelmet a közép-amerikai népirtásokban való aktív részvételéről olyannyira, hogy stupid és érdekhajhász emberek még szobrokat is állítottak neki Budapesten, holott a "nice", a humorizáló és örök anekdotázgató háborús bűnös is háborús bűnös. Nem lenne meglepő, ha valahol már gyűlne a pénz alelnöke, G. H. W. Bush emlékművére is, aki hasonszőrű rajongók szemében a  'tradicionális amerikai értékek' -- mint  invázió és rezsimváltás (Panama), olajháború (Gulf-War), szuverenitást megsértő fegyveres beavatkozás (Szomália) -- érdemi képviselője. Hozzá kell azonban tenni,  mindketten csak amatőrök voltak az ifjú W. Bushoz és Obamához mérten. (Kuliffay, máshol)

 

But there's a growing realization that the starting point for many of the catastrophes confronting the United States today can be traced to Reagan's presidency. (…) In effect, Reagan's team created a faux reality for the American public. Civil wars in Central America between impoverished peasants and wealthy oligarchs became East-West showdowns. U.S.-backed insurgents in Nicaragua, Angola and Afghanistan were transformed from corrupt, brutal (often drug-tainted) thugs into noble "freedom-fighters." With the Iran-Contra scandal, Reagan also revived Richard Nixon's theory of an imperial presidency that could ignore the nation's laws and evade accountability through criminal cover-ups. That behavior also would rear its head again in the war crimes of George W. Bush. (Robert Parry: Ronald Reagan: Worst President Ever? Consortium News. June 3, 2009)

 

George Will, the conservative pundit, was quick to realize the significance of this new post-Cold War rationale for military action. In a syndicated column headlined, “Drugs and Canal Are Secondary: Restoring Democracy Was Reason Enough to Act,” he praised the (Panama) invasion for “stressing… the restoration of democracy,” adding that, by doing so, “the president put himself squarely in a tradition with a distinguished pedigree. It holds that America’s fundamental national interest is to be America, and the nation’s identity (its sense of its self, its peculiar purposefulness) is inseparable from a commitment to the spread -- not the aggressive universalization, but the civilized advancement -- of the proposition to which we, unique among nations, are, as the greatest American said, dedicated.” (Greg Grandin: The War to Start All Wars: The 25th Anniversary of the Forgotten Invasion of Panama. Tom Dispatch. December 22, 2014)

"Having used force in Panama, and in Grenada in 1983, there was a propensity in Washington to think that force could provide a result more rapidly, more effectively, more surgically than diplomacy." (Thomas Pickering  U.S. ambassador to the United Nations during the Panama conflict. Interview with Foreign Policy. 2009)

But the invasion of Panama should be remembered in a big way.  After all, it helps explain many of those events. In fact, you can’t begin to fully grasp the slippery slope of American militarism in the post-9/11 era -- how unilateral, preemptory “regime change” became an acceptable foreign policy option, how “democracy promotion” became a staple of defense strategy, and how war became a branded public spectacle -- without understanding Panama. (…)  Operation Just Cause was carried out unilaterally, sanctioned neither by the United Nations nor the Organization of American States (OAS).  In addition, the invasion was the first post-Cold War military operation justified in the name of democracy -- “militant democracy,” as George Will approvingly called what the Pentagon would unilaterally install in Panama. (Greg Grandin: The War to Start All Wars: The 25th Anniversary of the Forgotten Invasion of Panama. December 22, 2014)

 

Two weeks earlier, as U.S. troops were just beginning their assault, the Bush administration swore in the new government of Panama at Fort Clayton. Its pro-U.S. leaders — President Guillermo Endara and Vice Presidents Ricardo Arias Calderón and Guillermo Ford — had won a popular vote the previous May as heads of the Democratic Opposition Civic Alliance, which enjoyed strong backing from Panama’s financial sector. However, Noriega’s electoral commission annulled their victory, based in part on public disclosure that the Bush administration had covertly earmarked more than $10 million to bankroll Endara’s ticket. Compounding that embarrassment was the arrest in Georgia, on cocaine conspiracy and money laundering charges, of the CIA’s bagman, a wealthy Panamanian businessman and close friend of Endara, just one month before the election.A pro-Noriega newspaper trumpeted the headline, “Cocaine Cash Pays for the Opposition Campaign.”  (Jonathan Marshall: Unjust Aftermath: Post-Noriega Panama. Consortiumnews.com. December 19, 2013)

 

The United States was heavily involved in wars in Nicaragua, El Salvador and Guatemala in the 1980s in what Reagan described as an effort to stem Soviet influence in the hemisphere. The United States spent more than $4 billion on economic and military aid during El Salvador's civil war, in which more than 75,000 people were killed, many of them civilians caught in the crossfire.  The United States also organized Nicaragua's contra guerrillas, who fought that country's revolutionary Sandinista government. Reagan referred to contras as "the moral equivalent of the Founding Fathers" and the United States spent $1 billion on them; the fighting in Nicaragua killed as many as 50,000 people. Honduras was a staging ground for U.S. Nicaraguan operations.  Reagan also supported the repressive military dictatorship of Guatemala, where more than 200,000 people, mostly indigenous peasants, died over 36 years of civil strife.  (Kevin Sullivan and Mary Jordan: In Central America, Reagan Remains A Polarizing Figure. Washington Post Foreign Service.  June 10, 2004)

 

"Our policy has been to support opposition groups, and it continues to be our policy…" (Defense Secretary William Cohen. Town meeting held in St. John Arena at Ohio State University. February 18, 1998) [Cohen began to answer a student’s questions, but he was drowned out by chants of "Bull----! Bull----!"]

 

On November 26, 2007 the Venezuelan government broadcast and circulated a confidential memo from the US embassy to the CIA which is devastatingly revealing of US clandestine operations and which will influence the referendum this Sunday, December 2, 2007. The memo sent by an embassy official, Michael Middleton Steere, was addressed to the Director of Central Intelligence, Michael Hayden. The memo was entitled ‘Advancing to the Last Phase of Operation Pincer’ and updates the activity by a CIA unit with the acronym ‘HUMINT’ (Human Intelligence) which is engaged in clandestine action to destabilize the forth-coming referendum and coordinate the civil military overthrow of the elected Chavez government. (…) With strong financial backing from the US Embassy ($8 million dollars in propaganda alone according to the Embassy memo) and the business elite and ‘free time’ by the right-wing media, the Right has organized a majority of the upper middle class students from the private universities, backed by the Catholic Church hierarchy, large swaths of the affluent middle class neighborhoods, entire sectors of the commercial, real estate and financial middle classes and apparently sectors of the military, especially officials in the National Guard.  (James Petras: CIA Venezuela Destabilization Memo Surfaces. Counterattack as Fateful Referendum Looms. November 28, 2007)

 

„It (Russia) represents a threat to America’s global interests, to its hegemony around the world. This is the mindset of the elites in American foreign policy decision making: Anything that constitutes a balance of power approach, which I think is generally what Russia is pursuing, this constitutes a threat to a hegemonic power that seeks global domination wherever and whenever it has interests and its interest are military, oil, political interest in general, the interest of the transnational community, and the defense of the Israeli state. There are multiple interests and anything that stands in the way of disrupting US hegemony in the pursuit of these interests constitutes a threat." (Intervew with Gerry Sussman, Professor of Urban Studies and Planning at Portland University. April 6. 2016)  

 

 

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára