EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

VÉR, ARANY, ISTENEK ÉS HARCI DICSŐSÉG

"Az indián őslakosság kiirtása a másik holokauszt."

                                                                                  (Randall  Robinson)

Washington országos hírű nevezetessége, a National Mall – a Kapitólium dombjától messze elnyúló, árnyas sétányokkal és híres múzeumokkal szegélyezett park – gyakran színhelye országos megemlékezéseknek, nemzeti ünnepléseknek és milliós politikai tüntetéseknek, amellett, hogy ablakot nyit nemzeti kultúránkra és sorozatos ideiglenes kiállításokkal a világ kultúrára.  A Mall utolsó üres telkén, bürokratikus bonyodalmak és pénzhiány okozta késedelmek ellenére októberben végre kaput nyitott az indián őslakosság történelmi múltját, társadalmi szerkezetét és kultúráját ismertető öt emeletes, 700 fával körülvett múzeum, amelynek ünnepi megnyitójára számos országából érkeztek küldöttek a máig túlélő  népek és törzsek képviseletében, Kanadától Kalifornián,  Mexikón és Chilén keresztül a Hawaii-szigetekig.

A jelenleg legnagyobb létszámú Navajo nép a zseniális építészetéről híres Pueblo indiánoktól származtatta

anyajogú társadalmi rendszerét, agrárkultúráját, rituáléját,

szövés- és fonás technikáját és a türkiz kő iránti rajongását.  (Kuliffay felvételek)

Az egész napos ünnepség tiszta kék ég alatt, meleg fényű napsütésben életre szóló élményt jelentett azoknak, akik hívei a népi és etnikai értékek becsben tartásának, a hagyományok őrzésének, az ősök tiszteletének, és akik értékelik a hazafias bátorságot.  A másik oldalról ugyanakkor, mintegy gondolat ébresztőként, alkalmat nyújtott egy hajdani hódító politika torz és kíméletlen árnyaival való szembenézésre – az arany imádat, vallási arrogancia és korlátlan hatalomvágy gyilkos őrületével.

Hogy mennyien éltek az utóbbi lehetőséggel a parádénak tapsolva sorfalat álló, többnyire fővárosi sápadtarcúak vagy a C-Span kábeladó jóvoltából az élő közvetítést a fotelből figyelők közül, ki tudja? Egyetlen konkrét történelmi jellegű emlékeztető volt csak az egész felvonulási menetben, méghozzá az 1680-as nagy Pueblo forradalomra, a keserű indián múlt szinte egyetlen győztes, dicső momentumára, mintha a jelen eufóriája nem tűrte volna a tragikus évszázadok vérzivataros eseményeinek felidézését.

Ha a rezervátumokban minden nap kísért is a régmúlt – jelenkori  diszkriminációs gyakorlattal tetézve – legalább ezen a csodálatos napon, a túlélést szimbolizáló múzeum avatási napján kényszerüljön háttérbe. Hadd vegye birtokába a dobok ütemére és furulyák trilláira a lelkeket az öröm, büszkeség és elszántan küszködő remény. „Még mindig itt vagyunk és vitálisan hozzájárulunk a modern amerikai kultúrához és művészethez.” – hangoztatta  megnyitó beszédében a múzeum első igazgatója, a Déli Cheyenne törzsből származó W. Richard West.

Bár még mindig vannak Amerikában indiánok, de ez nem az európai telepesek emberségén vagy tisztességén múlott.  Ha semmi mást, csak a  Mexikói Felföld azték lakosságának holokausztját vesszük figyelembe 1519-1680 között, létszámuk kb. másfél millióról alig 70 ezerre csökkent.  A példák sora azonban hosszú. Pár évvel a spanyol hódítások után a csodálnivalóan magas szintű azték civilizáció szó szerint megszűnt létezni.

Ugyanezen periódus alatt Mezo-Amerika lakosságának 85-95%-át vesztette el fegyveres tömeggyilkosságok, “törvényes” kivégzések (uralkodók és sokszor teljes udvartartásuk) háborúk, föld- és vagyon elkobzás, felkelések, rabszolga sors, üldözések, túlhajszoltság, éhezés, alultápláltság és fertőző betegségek miatt. 1555-re Haiti és Hispaniola teljes őslakossága áldozatul esett az európai hódítóknak. Akik túlélték fegyveres leigázásukat, napi 18 órát kényszerültek a cukornád ültetvényeken dolgozni. A nők olyan kemény munkát végeztek, hogy meddők maradtak, vagy halott csecsemőket szültek. A túlélők közül nagyon kevesen érték meg a tizenéves és még kevesebben a felnőtt kort. Az indián munkaerő kihalása után Afrikából elhurcolt rabszolgákra várt hasonlóan brutális sors.

Az indián holokauszt azonban, akárcsak Hiroshima, vagy a több évszázados rabszolgatartó rendszer nem téma Amerikában, nem szokás, szinte illetlen túl sokat foglalkozni vele. Az európai bűnöket soroló holokauszt emlékház nemzetközi és kormányszintű felhajtással már egy évtizeddel korábban kaput nyitott Washingtonban, míg másik végletként  a körülbelül 20 millió rabláncra fűzve „importált” afro-amerikai sokszor végzetes kálváriájának sehogy sem akaródzik emléket állítani a fővárosban. Most már azzal is indokolhatják, nincs rá hely.

Ahogy egy amerikai ismerősöm mondta, a mások bűneit gyakran hangoztatjuk, a külföldi emberirtások áldozatainak minden inflált számadatát készségesen visszhangozzuk, hogy kisebbítsük a saját bűneinket.  Ami persze inkább irányított politikai és imázs védelmi döntés, mint szégyen vagy mardosó lelkiismeret furdalás következménye.

Az indiánok végzetét jelentő, mégis bálványozott felfedező emlékét idéző Kolumbusz Nap ma is nemzeti ünnep és senkit sem zavar, hogy a kontinenst elözönlő kalandorok, zsoldos gyilkosok, vallási fanatikusok és gyors meggazdagodást remélő emigrációs hullámok egy indián asszony szavaival az őslakókat „belefullasztották az Amerikai Álomba”.

Kolumbusz (Columbus) – aki a Karib-szigetek és az észak-amerikai földrész alkirályának neveztette ki magát – vezette be a rabszolgaságot (encomiendo), és minden eszközzel, szisztematikusan irtotta a Taino indián őslakosságot.  A partraszállásakor kb. 8 millióra volt tehető a Tainok száma.  Mikor távozott, alig 100 ezerre.  Egy 1542-es felmérés készítői csupán 200 Taino túlélőt találtak.

Amerikaiak generációinak hosszú sora nőtt fel romantikával vegyített népbutító történeteken és ostobán elfogult kalandfilmeken, ahol a barbár, pogány indián vad és kegyetlen, ráadásul nem európai módra bátran, szemtől szembe, hanem gyáván, lopakodva támad, és gyűlöletből fakadó kéjjel öl. (Nem volt népszerű hozzátenni, hogy teljesen egyenlőtlen küzdelemben.) Így öröklődhetett és mérgezte folyamatosan a lelkeket a generációkat túlélő mondás – a halott indián a jó indián.

Daniel J. Boorstinnál olvashatjuk, hogy a korai telepesek indiánokat illető nézete határozottan keresztény és eurocentrikus  volt. A spanyol hódítók, de a jezsuita és protestáns térítők is a "Sátán kedvenceinek" tartották őket. New England állam puritánjai a rájuk jellemző ravaszkodással azt spekulálták ki, Isten azzal a céllal népesítette be őslakókkal Amerika földjét, hogy megőrizze a pápistáktól, egészen addig, míg a megtisztult keresztények elfoglalhatták.  Még az indiánok iránt szimpátiát érző, a két kultúra közt közvetítő puritánok is úgy vélték, hogy az őslakók "primitív" sorsa korábbi bűneik következménye.

Ez a bibliai ihletettségű magyarázat indokolttá és elfogadhatóvá tette a megszállók legádázabb atrocitásait is anélkül, hogy elkövetőik álmatlan éjszakákon át hánykolódtak volna miattuk.

A késő múlt századi revíziós történelemszemlélet eredményeképpen a zsurnaliszta John Leo azt írta 1991-ben, hogy "az indiánok európai (és amerikai) kezelése maga volt a borzalom, és az itt élők tíz millióinak halála a történelem legnagyobb katasztrófáinak egyike.” Az ilyen beismerő vallomások után azonban még mindig keresni-kutatni kell. „A leghatásosabb genocídium kampányok egyike, amelyet (a világon) valaha is folytattak, az ebben az országban történt az amerikai indiánok ellen.” írta Andrew Arnold.  "Amerika az indián őslakosság genocídiumára és az afrikai népek rabszolgaságára épült. Másnak mondani kriminális." írta a Hollywood Reporterben a neves fiatal filmrendező, Spike Lee.

"A spanyoloknak a Karib-szigetek és Dél-Amerika teljes őslakosságának kötelező kényszermunkára való besorozása nemcsak egy holokauszttal ért fel, de prototípusa volt a kelet-európai náci politikának.  Az Egyesült Államok kitelepítési programja pedig, amelyet az észak-amerikai bennszülött népek ellen folytatott nem csak genocídiumnak számított a szó minden értelmében, hanem megkérdőjelezhetetlenül  konceptuális és gyakorlati cölöpként szolgált, amihez az egész hitleri lebenstraumpolitik volt kötve." írta Ward Churchill, a Sangaman State University professzora 1996-ban.

Hogy Lenin, "az állami terror teoristája" mennyit tanult a történelmi amerikai módszerekből, és mennyi volt a saját devianciájának és brutális hatalmi vágyának következménye, az külön tanulmányt érdemelne.

Megdöbbentő, de tagadhatatlan, hogy az indiánok tragikus sorsa felett szemet hunyt a korabeli Európa, holott már Euripidesz óta tudható volt, nincs nagyobb keserűség a földön, mint a szülőföld elvesztése.  Bűneinek súlyát enyhíteni próbálva a Vatikán és a keresztény országok történelme évszázadokon keresztül úgy próbálta beállítani, mintha Kolumbusz szinte lakatlan földrészre érkezett volna, amelyet be kellett népesíteni, szűzföldjeit meg kellett művelni, aranyát ki kellett bányászni, pogány őslakóit meg kellett téríteni, mintegy a civilizáció és az isteni ige terjesztése, és közvetve az egész emberiség érdekében.

Az ennek során elkövetett törvénytelenségek miatti lázadások leverésére „A cavalier osztagok belovagoltak (a településre).  Mivel (az ő szemükben) mi mind egyformának látszunk, megölték az első indián csoportot, akit megláttak.  Ez afféle tradíció volt. Minden egyes lovas  tisztnél volt egy olyan átkozott kis zászlócska és egy átkozott kis Biblia. Ó, (mind) nagyon, nagyon vallásosak voltak. (Ennek ellenére) egyszerűen tüzet nyitottak és genocídiumot követtek el.” olvashatjuk Studs Terkel 1980-ban kiadott monológ kötetében, Amerikai álmok – elveszettek és megtaláltak.

Az általa idézett indián származású visszaemlékező, Ramona Bennett szerint a My Lai tömeggyilkosság soha nem következett volna be, ha az amerikai gyerekekkel megismertették volna a valós történelmet, ha hallottak vagy filmet láttak volna róla, „Sand Creeknél a gyönyörű Cheyenne nők kendővel takarták el gyermekeik arcát, hogy ne lássák a feléjük sújtó hosszú késeket, míg máshol indián anyák a testükhöz szorították gyermekeiket, mikor a Gatling fegyverek tüzelése háromszázukat ölt meg.” 

Meggyőződése szerint a történelmi események tényszerű ismeretében a katonák nem harcolnának, mivel kialakulna egy fajta össznemzeti lelkiismeret.  A gondolatmenetét tovább víve: a vietnámi vérengzésekről és a napalmbombák pusztításáról már az iskolapadokban tanulva nem lett volna aki megharcolja az iraki háborút. Ugyanígy amennyiben szabad média lenne és tudnánk, valójában mi történik az egy éve folyamatosan bombázott Irakban, ha látnánk a bombázások következtében fejetlen vagy végtag nélküli torzók ezreit, talán időben megállítható lenne egy kísértetiesen a levegőben lógó iráni vagy szír háború. 

Ehhez persze jelentős támogatás lenne, ha az egyházak nem áldanák meg a fegyvereket és elítélnék a mindenkori  intervenciós politikát.  A XIX. században élő, bölcsességéről híres indián törzsfőnök, Seattle, nem véletlenül utasította vissza a közös istenség – és közvetve hirdetője, a keresztény egyház – ráerőszakolt teóriáját:

"A ti Istenetek nem a mi Istenünk. A ti Istenetek (csupán) a ti népeteket szereti, de gyűlöli az enyémet. . . . A fehér ember Istene nem szeretheti a mi népünket, mert akkor megvédené. De mintha árvák lennénk, sehol nem remélhetünk segítséget. Hogy lehetünk így testvérek? (. . .) A ti törvényadó Isteneteknek egyetlen szava se volt soha vörös bőrű gyermekeihez, akiknek megszámlálhatatlan sokasága egyszer benépesítette ezt a hatalmas kontinenst, ahogy a csillagok a világmindenséget. Nem, mi két távoli faj vagyunk, különböző eredettel és különböző végzettel."

Az ilyen bölcs, de természetesen lázadónak tekintett kijelentések nem maradtak büntetlenül. „Vég nélküli hipokrízis, hamisság, kegyetlenség és megtorló hadjáratok sora következett a keresztény egyháznak abból a csökönyös meggyőződéséből, hogy a tisztességes hitetlenség az ő többé-kevésbé megdöbbentő krédója elleni morális támadás.” – állapította meg Basil Willey. De mondhatjuk-e őszintén, hogy sikerült erről a mélypontról tovább jutni? A Vatikán és az "újjászületett" cionista keresztény felekezetek jelenleg azt az amerikai elnökjelöltet (és neokonzervatív politikáját) támogatják,  aki a bibliai Isten bíztatására hivatkozva, vallási fensőbbség tudatát hangoztatva vezényli civilek súlyos tízezreit pusztító háborúkba az országot.

A hajdani európai hódítók célja az aranyszerzés, a kereszténység terjesztése és a korlátlan hatalmat biztosító katonai dicsőség volt.  A Richards Topical Encyclopedia szerint „a szentírás prédikálását a papokra hagyták, akiket mindenhova vittek magukkal, de ők maguk nem nagyon törődtek a tanítások gondos követésével”.  Hogy „nem nagyon” törődtek? Törődtek egyáltalán? Ez az 1939 és 1954 között 11 kiadást megélt, magát történelminek valló  kiadvány igen enyhén fogalmaz azoknak a kitelepítő- és irtó hadjáratoknak kapcsán, amelyek az eredeti jézusi tanítással ellentétben, de pápai jóváhagyással és bőséges egyházi részesedést besöpörve milliók életét követelték.

Az egyháznak meghatározó szerepe volt az Új Világ kialakításában.  A történész, Larry Hise kutatómunkája szerint keresztény papok írták az Amerikában megjelent rabszolgatartó rendszert védő publikációknak majdnem a felét.  Nem kevesebb, mint 275 egyházi embert sorolt fel név szerint, akik a Bibliára való hivatkozással bizonyították, a fehér ember joga és kiváltsága, hogy igavonó baromként „alacsonyabb rendű” feketéket birtokoljon.  Feketéket és vörös bőrűnek mondott  indiánokat.

Ugyan a Dél-Amerikáról szóló részben az enciklopédia „merésznek és minden skrupulustól mentesnek” mondja Cortest és „minden hájjal megkentnek” Pizarrot, akik a helyi uralkodó osztály legyilkolása után a szabad és büszke őslakosságot rabszolgaságba kényszerítve halálra dolgoztatták, mégis azt írja, „Elnyerték a dicsőséget, mondhatni indokoltan, vakmerő bátorságukért és romantikus kalandvágyukért.”  Lehet nem fennakadni a beékelt szerzői megjegyzésen, „mondhatni indokoltan"?

Mielőtt azonban túlzottan megbotránkoznánk az új világot meghódító rablógyilkosok megdicsőülésén, lapozzuk át az európai egyházi és világi történelmet.  A területért, kincsekért és az istenekért vívott háborúk, irtó hadjáratok hadvezérei és pápái minden korban vagyont, további hatalmat és hírnevet szereztek.

Thomas J. DiLorenzo szerint a Plains indiánoknak a szövetségi  hadsereg általi kiirtását a vasúti részvény társaságok magas szintű politikai kapcsolatai tették lehetővé, azzal a közös céllal, hogy – genocídiumtól sem visszariadva – elrabolják az indiánok tulajdonjogát.  „Mint annyi polgár ma is, az indiánok a kormány hatalmának voltak az áldozatai, nem a kapitalizmusnak és nem is az európai kultúrának, ahogy a mai politikailag korrekt történészek állítják.” 

A DiLorenzo által említett cél egyértelmű és vitathatatlan, viszont a szorosan összefonódott politikai és a gazdasági hatalomnak a szövetségi katonaság által biztosított közös érdekvédelme aligha szeparálható a hódító jellegű fölényes, rasszista, hipokrita európai kultúrától, mint ahogy a könyörtelen kapitalizmustól sem. A nézet nem annyira kényszerű politikai korrektség, mint egy szekularizálódott, humánusabb, modern társadalomszemlélet mélyebb és átfogóbb, tudományos megalapozottságú értékelésének eredménye.

Gondoljuk csak meg: 1865 nyarán  William Tecumseh Sherman generális kapta meg a nemes feladatot, hogy fegyverrel biztosítsa a republikánus pártvezetéssel anyagi összefonódásban álló vasútipar nyugati irányú terjeszkedési lehetőségeit. DiLorenzo így idézi a feladatot buzgón vállaló generálist:

„Nem fogjuk hagyni, hogy egy pár tolvaj, rongyos indián akadályozza vagy megállítsa a vasútvonalak terjedését. (. . .)  Megtorlást is alkalmazó elszántsággal kell fellépnünk a Sioux (indiánok) ellen, akár a férfiak, nők és gyermekek exterminációja árán.”

Egy évvel később, 1867-ben úgy utalt erre a gyakorlatban megvalósított politikára, mint „az indián probléma végső megoldására”.

A mindenkori geográfiai terjeszkedés és a velejáró szabad rablás elleni ellenállás  fegyveres letörése mindig nemzeti érdekként eladott a népnek, és mint ilyen az égiek áldásával járó nemes, dicső tett. Egy híres XIX. századi porosz generális, Helmuth von Moltke azt írta, a háború integrális része az Isten által irányított világmindenségnek. „A Háborúban az ember legnemesebb erényei játszanak szerepet: bátorság, és lemondás,  kitartó kötelességtudás és áldozat vállalásra való készenlét, amely még az élet felajánlásától sem határolódik el. Háború nélkül a világ materializmusba fulladna.”

A gondolat leginkább a (szintén XIX. századi) orosz anarchista, Mikhail Bakunin nem kevésbé perverz gondolatmenetével rezonál, aki szerint  „a pusztítás szenvedélye is kreatív szenvedély”. A pusztítás szenvedélyének tárgya lehet egy ország vagy egy rezervátum, a környezet  vagy maga az Ember. 18-20 millió között volt az Afrikából az amerikai kontinensekre rabszolgának  hurcoltak száma. A gyűjtőtáborokban tartás, majd több hetes tengeri átkelés során azonban minden negyedik meghalt vagy önként vetődött hullámsírjába. Az emberkereskedelem olyan nagyban bonyolódott, hogy olcsóbb volt új rabszolgát venni, mint a végkimerülésig hajszoltat regenerálni, gyógyítani.

„Ez a nagyságában felmérhetetlen bűncselekmény a humanitás ellen – a rabszolgasorba taszítás és emberi lények tíz millióinak kizsigerelése – az egyik amerikai holokauszt. Az indián őslakosság exterminációja a másik.” írja a közös sorsról  Randall Robinson.  Az európai telepesek érkezése előtt konzervatív mérlegelések szerint is legalább 25 millió indián élt Latin Amerikában. Egy évszázaddal később, az azték és inka birodalmak lerohanása és elpusztítása után alig 4 millió. 

Biztosan nem tolakodna az indián perszeverencia ünnepén újra és újra a felvonulás zenés-táncos forgatagát szemlélő agyába a múlt minden kegyetlensége és bűne, ha a jelenleg általánosan elfogadott kultúra következtében  a hódító nagyhatalmi politika napi eseményei nem idéznék fel újra és újra.

Talán Lisa Martinovic szavai a legkifejezőbb bizonyítékai a jövőbe igyekvő, változónak látszó világ múltba ragadt stagnálásának:

„Végül is mindannyian mérgezettek vagyunk egy olyan kulturális örökség által, amely olyan generálisokat szül, akik azzal dicsekszenek, a mi istenünk jobb, mint másoké; olyan nemzet vagyunk, ahol az ügyvédek jó pénzért döntenek róla, ki jogosult polgári jogokra és ki megkínzásra; és olyan sajtó orgánummal rendelkezünk, amely együtt nevet az elnökkel, aki azzal viccel, nem találja a tömegpusztító fegyvereket, amiket a háború igazolására álmodott. Egy ilyen kultúrában az a (bizonyos) kis bűntudat pirula nincs forgalomban.  Mivel amerikaiak vagyunk, (meggyőződésünk), hogy nekünk nincs megbánni valónk. A terror elleni háborúban a humanitásunk egyike a járulékos veszteségeknek.”

Nem félelmetes és visszataszító visszhangja ez a múltnak? Nem hasonló megfontolásból rombolják és fosztogatják ma az ősi mezopotámiai kulturális örökséget, mint annak idején a város építő, piramis építő, templom építő, út építő, piactér építő, kurgán építő, obszervatórium építő indián kultúrát? Nem ugyanazokkal az eszközökkel – börtön, kínvallatás, megfélemlítés, degradálás, kisemmizés, éheztetés, víz megvonás, természeti kincsek kisajátítása, kulturális gyökértelenítés, idegen jogrendszer, gazdasági kényszer – operál a domináns hatalom ma is?

Egyes termőföldben és erdőkben, legelőkben gazdag államokban, mint Észak-Dakota, az angolul írni olvasni nem tudó indiánokat több, mint egy évszázaddal ezelőtt állami gyámság alá helyezték és földjeiket, legelőiket bérbe adták. Máshol az olaj, gáz, fakitermelés vagy az ásványok kitermelési joga lett a nevükben bérbe adva. A befolyó összeg azonban nem a tulajdonosok zsebébe, hanem az állami kincstárba folyt be, ami nem volt elszámolásra kötelezhető.  Ha év végén küldött csekket a 8 gyerekes indián családnak, küldött, ha nem, nem. Ha egyik évben fele annyit küldött, mint máskor, vagy még kevesebbet, akkor sem volt apelláta.

Ramona Bennett visszaemlékezésében arról számol be, „ügyvédek, bírák, rendőrök és üzletemberek, csupa jó polgárok vállalkoztak az indiánok feletti gyámkodásra, majd szépen eladták a földjeinket egymásnak, zsebre vágták az intézési vagy közvetítési díjat, aztán kirendelték a serifet és elvitették az ott élő indiánokat. Azok az indiánok, akik nem voltak hajlandók elmenni, azokat a vasúti vágányra rakva meggyilkolták. Földtelenné váltunk a saját rezervátumainkban.”

A 90-es években a nyomorgó, sokszor filléres segélyből túlélő indiánok szervezkedni kezdtek, aminek során  kiterjedt családok, sokszor egész törzsek és népek közös pereket indítottak visszamenőleges  elszámolást követelve  a kormánytól. A kongresszus próbálta rendezni a komplex – valami csoda folytán mindig az indiánokat megkárosító – rendszert, de sikertelenül. Végül 20 milliót fizetett egy könyvelői cégnek, bogozza ki a könyvelési szisztémát, de állítólag az is kudarcot vallott. 

Az ügy végül a bíróságon kötött ki, ahol hamarosan fény derült rá, hogy a Clinton kormány(*1) belügyminisztériumának illetékesei nem siettek együttműködni: az üggyel kapcsolatos dokumentumokat semmisítettek meg, vonatkozó e-maileket töröltek ki, és  semmibe vették a bírói intézkedéseket, ami miatt végül 40 személy ellen indult eljárás.

Az 1996-ban indított indián per – országos viszonylatban a legnagyobb közös vádemelések egyike – 300 000 egyéni számla ellenőrzését és kifizetését követeli.  Ettől függetlenül 1400 törzsi elszámolás is vár  a sorára. A montanai Feketeláb Indiánok pénzügyi szakértője szerint a kormány legalább 10 milliárddal tartozik nekik. A bíróságnak fő a feje, hogy számoltassa el az illetékeseket több, mint egy évszázadra visszamenően, illetve milyen elfogadható egyezséget ajánljon a megkárosítottaknak.

„Ahogy ezek a számla tulajdonosok kezelve lettek . . . az nemzeti szégyen” nyilatkozta a Washington Postnak egy demokrata képviselő, akinek a kerületében 40 ezer navajo indián lett jogos járulékától rendszeresen megfosztva.  A megkárosítottak nem csak kártérítést, hanem a jövőben önálló könyvelés lehetőségét és naprakész elszámolást is követelnek. A belügyminisztérium indián ügyekkel foglakozó osztálya 2005-re ígéri az egyéni számlák nyilvántartását  korszerűen intéző rendszer kialakítását.

Egyesek szerint a kifizetetlen egyéni számlák összesített összege 1877 óta mai dollár értékben elérheti a 100 milliárdot. Hogy ebből mennyit fog az állam ténylegesen visszatéríteni? „Semmilyen kártérítés nem lesz még 10 milliárd sem.” – nyilatkozta reálisnak tűnő pesszimizmussal Kevin Grover, egy pawni indián, aki a Clinton adminisztrációban az indián ügyek helyettes titkára volt, és alkalma volt belelátni a kormány kártyáiba.  „Nem lesz sok (jóvátételi) pénz, de annál inkább rengeteg nagyon boldogtalan ember.”  

A washingtoni indián múzeum elsősorban a túlélés jelképe, de egyben az indiánok előtt álló további küzdelmek szimbóluma is az igazságért, a  véget érni nem akaró megrövidítések és diszkrimináció ellen. Gloria Jahoda híres könyve, A könnyek ösvénye idézi  a hősiességéről, áldozatvállalásáról és sztoicizmusáról híres Fekete Sólyom láncra verését megelőző búcsúszavait: „Egy indián, aki olyan rossz, mint a fehér ember, nem élne túl a mi nemzetközösségünkben; megölnék és (temetetlen holt testét) farkasok falnák fel.”(*2)

    *1  A Clinton adminisztráció idejében számos indián kultúrát védő intézkedésre került sor.  1990-ben született meg a Native American Languages Act, amely védelmezi és bátorítja az indián-amerikaiak szabad  nyelvhasználati jogát, és közvetítő nyelvként való használatát az iskolákban.  Jogot ad a törzseknek, hogy a saját nyelvükön folytassanak üzleti gyakorlatot. Feljogosítja az iskolákat, hogy más idegen nyelvhez hasonlóan felvehetővé és vizsgaképessé tegyék az indián nyelveket stb.  További Clinton intézkedések: Indian Arts and Crafts Act (1990) Native American Graves Protection and Reparation Act (1990 )  Native American Free Exercise of Religion Act (1994)  National American Indian Heritage Month (1996)  Executive order on Indian Sacred Sites (1996)  Sand Creek National Monument Act (2000)  President Clinton’s Executive Memorandum, April 29^th (1994) – “I am strongly committed to building a more effective day-to-day working relationship reflecting respect for the rights of (Indian) self-government due the sovereign tribal governments.” 

    *2  Az idézet folytatása: „The white  men carry false looks and deal in false actions; they smile in the face of the Indian to cheat him, thay shake him by the hand to gain his confidence, to make him drunk, to decieve him, to ruin his wife. We told them to let us alone and keep away from us, but they followed on and beset our paths, and they coiled themselves around us like the snake.  They poisened us by the touch.  We are not safe.  We live in danger.  We are becoming like them.”

2004. október

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenidő rovatban.) Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára

Addendum :

2005. február – George W. Bush 2006-os költségvetési javaslatában 2,2 milliárd dollárral kívánja csökkenteni az Indián Ügyek Bürójának elsősorban iskola építésre előirányzott összegét. Ez gyakorlatilag a teljes  iskola építésre és fejlesztésre szánt összeg megvonását, tehát a program likvidálását jelenti, míg más kulturális programmok, többek között a Smithsonian Intézet, jövőre változatlanul teljes egészében megkapják az évi  kormánytámogatást.

A jelen legkiáltóbb bűne a kettős mércével való mérés! Mikor II. János Pál pápa az USA-ba utazott Amerika felfedezésének 500. évfordulójára, egy öreg indián, a nagyrészt kiirtott őslakosok képviseletében díszes bibliát nyújtott át a pápának, mondván: „Szentatya, erre a könyvre a keresztényeknek nagyobb szükségük van, mint nekünk, mert őseinket halomra gyilkolták, kínozták és kirabolták. Ezért ezt visszaadjuk most Magának”. A leírás szerint II. János Pál pápa elsírta magát. (Dr. Kis György nyugalmazott plébános közlése, Bakonyszentlászló)

Our "Witness Against War" walk is in Wisconsin, traversing traditional land of the Ho-Chunk Nation, also known in English as "People of the Big Voice." In 1836, U.S. settlers, including farmers and miners, coveted this lush farmland and its rich mining resources and forced the Ho-Chunk to sell it all for a pittance. The U.S. government imposed repeated roundups and "removals" on them, resettling them from Wisconsin to Iowa, from Iowa to Minnesota, then to South Dakota and onward, in dangerous, and for some deadly, forced transports. "In the winter of 1873, many Ho Chunk people were removed to the Nebraska reservation from Wisconsin, traveling in cattle cars on trains," according to the Nation's web site (www.ho-chunknation.com). "This was a horrific experience for the people, as many elders, women and children suffered and died." Some of the transports were imposed to remove the Ho-Chunk people from conflicts with other nations -- conflicts created by previous forced transports. (Kathy Kelly: The Big Voice. Truthout)

America is not alone among nations in making mythology of history. Myth comforts. History, which is to say truth, instructs, often painfully. And it is a painful truth that the guns, germs, and steel of our forebears precipitated the great bloodletting that rid Indian Country of Indians and damned the few survivors to POW camps (now called reservations) where they remain the poorest, most diseased, and worst schooled among us. The link between our myth-making and their destitution is direct. For to forget that our nation virtually destroyed theirs is to absolve ourselves of a duty to make amends. We have been absolving ourselves for half a millennium now. (Steve Hendricks: Thanksgiving We Can Believe In.  Commondreams.org)

Irodalom:

"Black Kettle, the chief of one of the Cheyenne clans, had met with Chivington and other military leaders at Camp weld in Denver in late September, (1864) and he believed that his village was at piece with the whites. At the sight of the troops riding toward him, Black Kettle raised a large American flag and a white flag on a lodge pole and stood holding it aloft. When the troops began firing, he fled. . . . When the shooting was over, Chivington's men returned to the Indian village to mutilate the bodies of the dead and burn their lodges … "

"The running slaughter - it was never really a battle, - that began in the slow light of late November, the pony herds cut off, the melee among the lodges, the sullen mutilation that began later that day and continued during the night and into the following day, the scalps flayed from the dead, the breasts cut from women and the scrotum from men to be used as tobacco bags, all attested by witnesses who appeared before military and congressional investigations of Sand Creek in 1865."

"Two of the Cheyennes killed at Sand Creek, War Bonnet, and Standing in the Water had visited Washington the year before and were photographed in the White House conservatory and had been addressed by President Lincoln. 'It is the object of this government to be on terms of peace with you and with all our red brethren,' Lincoln  said. 'We make treaties with you and will try to observe them; and if our children should sometimes behave badly, and violate these treaties, it is against our wishes'."   (Részletek Verlyn Klienkenborg Sand Creek című esszéjéből. Mother Jones, 2000)

“Despite having recently invented and learned a written language  for their spoken one; despite cultivating the arts and sciences and proudly educating their children; despite, or possibly because of being a culturally advanced group of people in the state of Georgia in the 1830s and thus a threat to the ruling clique in South Carolina and Georgia, the  Cherokees were torn from their homes and thrown out to the western  territories to live among savages, by order of President Andrew Jackson. This was the Trail of Tears, with a tremendous death toll."  (Anton Chaitkin: Treason in America)

"In restoring the Gypsies and Slavic peoples to the Holocaust itself, where they've always belonged, we not only exhume them from the black hole into which they've been dumped in their millions by Jewish exclusivism and neo-Nazism alike, we establish ourselves both methodologically and psychologically to remember other things as well.  Not only was the Armenian holocaust a "true" genocide, the marked lack of response to it by the Western democracies was used by Adolf Hitler to reassure his cabinet that there would be no undue consequences if Germany were to perpetrate its own genocide(s).  Not only were Stalin's policies in the Ukrainians a genuine holocaust, the method by which it was carried out were surely incorporate into Germany's General plan Ost just a few years later." Israel Chamy, executive director of Institute on the Holocaust  and Genocide in  Jerusalem, who denounced "the leaders and 'high priests' of different cultures who insist on the uniqueness, primacy, superiority, or greater significance of the specific genocide of their people."