EMPIRIA Magazin

Kuliffay Hanna

 

VÉR, ARANY, ISTENEK ÉS HARCI DICSŐSÉG

 "Az indián őslakosság kiirtása a másik holokauszt." (Randall  Robinson)

 

Washington országos hírű nevezetessége, a National Mall – a Capitolium dombjától messze elnyúló, árnyas sétányokkal átszelt és híres múzeumokkal szegélyezett park – gyakran színhelye országos megemlékezéseknek, nemzeti ünnepléseknek és milliós politikai tüntetéseknek, amellett, hogy ablakot nyit nemzeti kultúránkra és sorozatos ideiglenes kiállításokkal a világ kultúrára.  A Mall utolsó üres telkén, bürokratikus bonyodalmak és pénzhiány okozta késedelmek ellenére októberben végre kaput nyitott az indián őslakosság történelmi múltját, társadalmi szerkezetét és kultúráját ismertető ötemeletes, 700 fával körülvett múzeum, amelynek ünnepi megnyitójára számos országából érkeztek küldöttek a máig túlélő  népek és törzsek képviseletében, Kanadától Kalifornián,  Mexikón és Chilén keresztül a Hawaii-szigetekig.

 

A jelenleg legnagyobb létszámú Navajo nép a zseniális építészetéről híres Pueblo indiánoktól származtatta

anyajogú társadalmi rendszerét, agrárkultúráját, rituáléját,

szövés- és fonás technikáját és a türkiz kő iránti rajongását.  (Kuliffay felvétel)

Az egésznapos ünnepség tiszta kék ég alatt, meleg fényű napsütésben életre szóló élményt jelentett azoknak, akik hívei a népi és etnikai értékek becsben tartásának, az értékes hagyományok őrzésének, az ősök tiszteletének, és akik értékelik a hazát védelmező bátorságot.  A másik oldalról ugyanakkor, mintegy gondolatébresztőként, alkalmat nyújtott egy hajdani hódító politika torz és kíméletlen árnyaival való szembenézésre – az aranyimádat, vallási arrogancia és korlátlan hatalomvágy gyilkos őrületével. 

Hogy mennyien éltek az utóbbi lehetőséggel a parádénak tapsolva sorfalat álló, többnyire fővárosi sápadtarcúak vagy a C-Span kábeladó jóvoltából az élő közvetítést a fotelből figyelők közül, ki tudja? Egyetlen konkrét történelmi jellegű emlékeztető volt csak az egész felvonulási menetben, méghozzá az 1680-as nagy Pueblo forradalomra, a keserű indián múlt szinte egyetlen győztes, dicső momentumára – mintha a jelen eufóriája nem tűrte volna a tragikus évszázadok vérzivataros eseményeinek felidézését.

Ha a rezervátumokban minden nap kísért is a régmúlt – jelenkori  diszkriminációs gyakorlattal tetézve – legalább ezen a csodálatos napon, a túlélést szimbolizáló múzeum avatási napján kényszerüljön háttérbe. Hadd vegye birtokába a dobok ütemére és furulyák trilláira a lelkeket az öröm, a büszkeség és az elszántan küszködő remény. „Még mindig itt vagyunk és vitálisan hozzájárulunk a modern amerikai kultúrához és művészethez” – hangoztatta  megnyitó beszédében a múzeum első igazgatója, a Déli Cheyenne törzsből származó W. Richard West.

 

Kuliffay Hanna felvételei. (2004 október) 

Bár még mindig vannak Amerikában indiánok, de ez nem az európai telepesek emberségén vagy tisztességén múlott.  Ha semmi mást, csak a  Mexikói Felföld azték lakosságának holokausztját vesszük figyelembe 1519-1680 között, létszámuk kb. másfél millióról alig 70 ezerre csökkent.  A példák sora azonban hosszú. Pár évvel a spanyol hódítások után a csodálnivalóan magas szintű azték civilizáció szó szerint megszűnt létezni.  

Szintén ezen periódus alatt Mezo-Amerika lakosságának 85-95%-át vesztette el fegyveres tömeggyilkosságok, “törvényes” kivégzések (uralkodók és sokszor teljes udvartartásuk) háborúk, föld- és vagyon elkobzás, felkelések, rabszolga sors, üldözések, túlhajszoltság, éhezés, alultápláltság és fertőző betegségek miatt. 1555-re Haiti és Hispaniola teljes őslakossága áldozatul esett az európai hódítóknak. Akik túlélték fegyveres leigázásukat, napi 18 órát kényszerültek a cukornád ültetvényeken dolgozni. A nők olyan kemény munkát végeztek, hogy meddők maradtak, vagy halott csecsemőket szültek. A túlélők közül nagyon kevesen érték meg a tizenéves és még kevesebben a felnőtt kort. Az indián munkaerő kihalása után Afrikából elhurcolt rabszolgákra várt hasonlóan brutális sors. Bartalome de Las Casas dominikánus püspök, aki öt évtizeden keresztül mindent megpróbált elkövetni a spanyol udvarban és a Vatikánban  a bennszülöttek érdekében azt mondta: "Amit Indián-földön követtünk el, kimagaslik Isten és az emberiség ellen elkövetett  legmegbocsáthatatlanabb bűntettek közül."   

Az indián holokauszt azonban, akárcsak Hiroshima, vagy a több évszázados rabszolgatartó rendszer nem téma Amerikában, nem szokás, szinte illetlen túl sokat foglalkozni vele. Az európai bűnöket soroló holokauszt emlékház nemzetközi és kormányszintű felhajtással már egy évtizeddel korábban kaput nyitott Washingtonban, míg másik végletként  a körülbelül 20 millió rabláncra fűzve „importált” afro-amerikai sokszor végzetes kálváriájának sehogy sem akaródzik emléket állítani a fővárosban. Most már azzal is indokolhatják, nincs rá hely.

Ahogy egy amerikai ismerősöm mondta, a mások bűneit gyakran hangoztatjuk, a külföldi emberirtások áldozatainak minden inflált számadatát készségesen visszhangozzuk, hogy kisebbítsük a saját bűneinket.  Ami persze inkább irányított politikai és image védelmi döntés, mint szégyen vagy mardosó lelkiismeret furdalás következménye.

Az indiánok végzetét jelentő, mégis bálványozott felfedező emlékét idéző Kolumbusz Nap ma is nemzeti ünnep és senkit sem zavar, hogy a kontinenst elözönlő kalandorok, zsoldos gyilkosok, vallási fanatikusok és gyors meggazdagodást remélő emigrációs hullámok egy indián asszony szavaival az őslakókat „belefullasztották az Amerikai Álomba”.

Kolumbusz (Columbus) – aki a Karib-szigetek és az észak-amerikai földrész alkirályának neveztette ki magát – vezette be a rabszolgaságot (encomiendo), és minden eszközzel, szisztematikusan irtotta a Taino indián őslakosságot.  A partraszállásakor kb. 8 millióra volt tehető a Tainok száma.  Mikor távozott, alig 100 ezerre.  Egy 1542-es felmérés készítői csupán 200 Taino túlélőt találtak.

 

 

(Kuliffay felvétel) 

Amerikaiak generációinak hosszú sora nőtt fel romantikával vegyített népbutító történeteken és ostobán elfogult kalandfilmeken, ahol a barbár, pogány indián vad és kegyetlen, ráadásul nem európai módra bátran, szemtől szembe, hanem gyáván, lopakodva támad, és gyűlöletből fakadó kéjjel öl. (Nem volt népszerű hozzátenni, hogy teljesen egyenlőtlen küzdelemben.) Így öröklődhetett és mérgezte folyamatosan a lelkeket a generációkat túlélő mondás – "a halott indián a jó indián".

Daniel J. Boorstinnál olvasható, hogy a korai telepesek indiánokat illető nézete határozottan keresztény és eurocentrikus  volt. A spanyol hódítók, de a jezsuita és protestáns térítők is a "Sátán kedvenceinek" tartották őket. New England állam puritánjai a rájuk jellemző ravaszkodással azt spekulálták ki, Isten azzal a céllal népesítette be őslakókkal Amerika földjét, hogy megőrizze a pápistáktól, egészen addig, míg a megtisztult keresztények elfoglalhatták.  Még az indiánok iránt szimpátiát érző, a két kultúra közt közvetítő puritánok is úgy vélték, hogy az őslakók "primitív" sorsa korábbi bűneik következménye.

Ez a bibliai ihletettségű magyarázat indokolttá és elfogadhatóvá tette a megszállók legádázabb atrocitásait is anélkül, hogy elkövetőik álmatlan éjszakákon át hánykolódtak volna miattuk. A késő múlt századi revíziós történelemszemlélet eredményeképpen a zsurnaliszta John Leo azt írta 1991-ben, hogy "az indiánok európai (és amerikai) kezelése maga volt a borzalom, és az itt élők tíz millióinak halála a történelem legnagyobb katasztrófáinak egyike.” Az ilyen beismerő vallomások után azonban még mindig keresni-kutatni kell. „A leghatásosabb genocídium kampányok egyike, amelyet (a világon) valaha is folytattak, az ebben az országban történt az amerikai indiánok ellen.” – írta Andrew Arnold.  "Amerika az indián őslakosság genocídiumára és az afrikai népek rabszolgaságára épült. Másnak mondani kriminális." írta a Hollywood Reporterben a neves fiatal filmrendező, Spike Lee.

"A spanyolok által a Karib-szigetek és Dél-Amerika teljes őslakosságának kötelező kényszermunkára való besorozása nemcsak egy holokauszttal ért fel, de prototípusa volt a kelet-európai náci politikának.  Az Egyesült Államok kitelepítési programja pedig, amelyet az észak-amerikai bennszülött népek ellen folytatott nem csak genocídiumnak számított a szó minden értelmében, hanem megkérdőjelezhetetlenül  konceptuális és gyakorlati cölöpként szolgált, amihez az egész hitleri lebenstraumpolitik volt kötve." – írta Ward Churchill, a Sangaman State University professzora 1996-ban.

Az, hogy Lenin, "az állami terror ideológusa" mennyit tanult a történelmi amerikai módszerekből, és mennyi volt a saját devianciájának és brutális hatalmi vágyának következménye, külön tanulmányt érdemelne. 

Megdöbbentő, de tagadhatatlan, hogy az indiánok tragikus sorsa felett szemet hunyt a korabeli Európa, holott már Euripidesz óta tudható volt, nincs nagyobb keserűség a földön, mint a szülőföld elvesztése.  Bűneinek súlyát enyhíteni próbálva a Vatikán és a keresztény országok történelme évszázadokon keresztül úgy próbálta beállítani, mintha Kolumbusz szinte lakatlan földrészre érkezett volna, amelyet be kellett népesíteni, szűzföldjeit meg kellett művelni, aranyát ki kellett bányászni, pogány őslakóit meg kellett téríteni, mintegy a civilizáció és az isteni ige terjesztése, és közvetve az egész emberiség érdekében.

Az ennek során elkövetett törvénytelenségek miatti lázadások leverésére „A cavalier osztagok belovagoltak (a településre).  Mivel (az ő szemükben) mi mind egyformának látszunk, megölték az első indián csoportot, akit megláttak.  Ez afféle tradíció volt. Minden egyes lovas  tisztnél volt egy olyan átkozott kis zászlócska és egy átkozott kis Biblia. Ó, (mind) nagyon, nagyon vallásosak voltak. (Ennek ellenére) egyszerűen tüzet nyitottak és genocídiumot követtek el” – olvashatjuk Studs Terkel 1980-ban kiadott monológ kötetében, Amerikai álmok – elveszettek és megtaláltak.

Az általa idézett indián származású visszaemlékező, Ramona Bennett szerint a My Lai tömeggyilkosság soha nem következett volna be, ha az amerikai gyerekekkel megismertették volna a valós történelmet, ha hallottak vagy filmet láttak volna róla, „Sand Creeknél a gyönyörű Cheyenne nők kendővel takarták el gyermekeik arcát, hogy ne lássák a feléjük sújtó hosszú késeket, míg máshol indián anyák a testükhöz szorították gyermekeiket, mikor a Gatling fegyverek tüzelése háromszázukat ölt meg.”

Meggyőződése szerint a történelmi események tényszerű ismeretében a katonák nem harcolnának, mivel kialakulna egy fajta össznemzeti lelkiismeret.  A gondolatmenetét tovább víve: a vietnámi vérengzésekről és a napalmbombák pusztításáról már az iskolapadokban tanulva nem lett volna aki megharcolja az iraki háborút. Ugyanígy amennyiben szabad média lenne és tudnánk, valójában mi történik az egy éve folyamatosan bombázott Irakban, ha látnánk a bombázások következtében fejetlen vagy végtag nélküli torzók ezreit, talán időben megállítható lenne egy kísértetiesen a levegőben lógó iráni vagy szír háború.

Ehhez persze jelentős támogatás lenne, ha az egyházak nem áldanák meg a fegyvereket és elítélnék a mindenkori  intervenciós politikát.  A XIX. században élő, bölcsességéről híres indián törzsfőnök, Seattle, nem véletlenül utasította vissza a közös istenség – és közvetve hirdetője, a keresztény egyház – ráerőszakolt teóriáját: 

"A ti Istenetek nem a mi Istenünk. A ti Istenetek (csupán) a ti népeteket szereti, de gyűlöli az enyémet. . . . A fehér ember Istene nem szeretheti a mi népünket, mert akkor megvédené. De mintha árvák lennénk, sehol nem remélhetünk segítséget. Hogy lehetünk így testvérek? (. . .) A ti törvényadó Isteneteknek egyetlen szava se volt soha vörös bőrű gyermekeihez, akiknek megszámlálhatatlan sokasága egyszer benépesítette ezt a hatalmas kontinenst, ahogy a csillagok a világmindenséget. Nem, mi két távoli faj vagyunk, különböző eredettel és különböző végzettel."

Az ilyen bölcs, de természetesen lázadónak tekintett kijelentések nem maradtak büntetlenül. „Vég nélküli hipokrízis, hamisság, kegyetlenség és megtorló hadjáratok sora következett a keresztény egyháznak abból a csökönyös meggyőződéséből, hogy a tisztességes hitetlenség az ő többé-kevésbé megdöbbentő krédója elleni morális támadás.” – állapította meg Basil Willey. De mondhatjuk-e őszintén, hogy sikerült erről a mélypontról tovább jutni? A Vatikán és az "újjászületett" cionista keresztény felekezetek jelenleg azt az amerikai elnökjelöltet (és neokonzervatív politikáját) támogatják,  aki a bibliai Isten bíztatására hivatkozva, vallási fensőbbség tudatát hangoztatva vezényli civilek súlyos tízezreit pusztító háborúkba az országot.

A hajdani európai hódítók fő célja az aranyszerzés, a kereszténység terjesztése és a korlátlan hatalmat biztosító katonai dicsőség volt.  A Richards Topical Encyclopedia szerint „a szentírás prédikálását a papokra hagyták, akiket mindenhova vittek magukkal, de ők maguk nem nagyon törődtek a tanítások gondos követésével”.  Hogy „nem nagyon” törődtek? Törődtek egyáltalán? Ez az 1939 és 1954 között 11 kiadást megélt, magát történelminek valló  kiadvány igen enyhén fogalmaz azoknak a kitelepítő- és irtó hadjáratoknak kapcsán, amelyek az eredeti jézusi tanítással ellentétben, de pápai jóváhagyással és bőséges egyházi részesedést besöpörve milliók életét követelték.

Az egyháznak meghatározó szerepe volt az Újvilág kialakításában.  A történész, Larry Hise kutatómunkája szerint keresztény papok írták az Amerikában megjelent rabszolgatartó rendszert védő publikációknak majdnem a felét.  Nem kevesebb, mint 275 egyházi embert sorolt fel név szerint, akik a Bibliára való hivatkozással bizonyították, a fehér ember joga és kiváltsága, hogy igavonó baromként „alacsonyabb rendű” feketéket birtokoljon.  Feketéket és vörös bőrűnek mondott  indiánokat. "Paraguayban a jezsuiták vaskemény totális rendszert állítottak fel az indián rabszolga munkára alapozottan." – írta Anton Chaitkin. (Treason in America. 1984) Ugyan a Dél-Amerikáról szóló részben az enciklopédia „merésznek és minden skrupulustól mentesnek” mondja Cortest és „minden hájjal megkentnek” Pizarrot, akik a helyi uralkodó osztály legyilkolása után a szabad és büszke őslakosságot rabszolgaságba kényszerítve halálra dolgoztatták, mégis azt írja: „Elnyerték a dicsőséget, mondhatni indokoltan, vakmerő bátorságukért és romantikus kalandvágyukért.” Lehet nem fennakadni a beékelt szerzői megjegyzésen, „mondhatni indokoltan"?

Mielőtt azonban túlzottan megbotránkoznánk az Újvilágot meghódító rablógyilkosok megdicsőülésén, lapozzuk át Európa egyházi és világi történelmét.  A területért, kincsekért és az istenekért vívott háborúk, irtó hadjáratok hadvezérei és pápái minden korban vagyont, hatalmat és hírnevet szereztek.

 

 

Kuliffay felvétel

Thomas J. DiLorenzo szerint a Plains indiánoknak a szövetségi  hadsereg általi kiirtását a vasúti részvénytársaságok magas szintű politikai kapcsolatai tették lehetővé, azzal a közös céllal, hogy – genocídiumtól sem visszariadva – elrabolják az indiánok tulajdonjogát.  „Mint annyi polgár ma is, az indiánok a kormány hatalmának voltak az áldozatai, nem a kapitalizmusnak és nem is az európai kultúrának, ahogy a mai politikailag korrekt történészek állítják.” 

A DiLorenzo által említett cél egyértelmű és vitathatatlan, viszont a szorosan összefonódott politikai és a gazdasági hatalomnak a szövetségi katonaság által biztosított közös érdekvédelme aligha szeparálható a hódító jellegű fölényes, rasszista, hipokrita európai kultúrától, mint ahogy a könyörtelen kapitalizmustól sem. A nézet nem annyira kényszerű politikai korrektség, mint egy szekularizálódott, humánusabb, modern társadalomszemlélet mélyebb és átfogóbb, tudományos megalapozottságú értékelésének eredménye.

Gondoljuk csak meg: 1865 nyarán  William Tecumseh Sherman generális kapta meg a nemes feladatot, hogy fegyverrel biztosítsa a republikánus pártvezetéssel anyagi összefonódásban álló vasútipar nyugati irányú terjeszkedési lehetőségeit. DiLorenzo így idézi a feladatot buzgón vállaló generálist:

„Nem fogjuk hagyni, hogy egy pár tolvaj, rongyos indián akadályozza vagy megállítsa a vasútvonalak terjedését. (. . .) Megtorlást is alkalmazó elszántsággal kell fellépnünk a Sioux (indiánok) ellen, akár a férfiak, nők és gyermekek exterminációja árán is.”

Egy évvel később, 1867-ben úgy utalt erre a gyakorlatban megvalósított politikára, mint „az indiánprobléma végső megoldására”.

 

 

 

A mindenkori területi terjeszkedés és a velejáró szabadrablás elleni ellenállás  fegyveres letörése mindig nemzeti érdekként eladott a népnek, és mint ilyen az égiek áldásával járó nemes, dicső tett. Egy híres XIX. századi porosz generális, Helmuth von Moltke azt írta, a háború integrális része az Isten által irányított világmindenségnek. „A Háborúban az ember legnemesebb erényei játszanak szerepet: bátorság, és lemondás,  kitartó kötelességtudás és áldozat vállalásra való készenlét, amely még az élet felajánlásától sem határolódik el. Háború nélkül a világ materializmusba fulladna.”

A gondolat leginkább a szintén XIX. századi orosz anarchista, Mikhail Bakunin nem kevésbé perverz gondolatmenetével rezonál, aki szerint  „a pusztítás szenvedélye is kreatív szenvedély”. A pusztítás szenvedélyének tárgya lehet egy ország vagy egy rezervátum, a környezet  vagy maga az Ember. 18-20 millió között volt az Afrikából az amerikai kontinensekre rabszolgának  hurcoltak száma. A gyűjtőtáborokban tartás, majd több hetes tengeri átkelés során azonban minden negyedik meghalt vagy önként vetődött hullámsírjába. Az emberkereskedelem olyan nagyban bonyolódott, hogy olcsóbb volt új rabszolgát venni, mint a végkimerülésig hajszoltat regenerálni, gyógyítani.

„Ez a nagyságában felmérhetetlen bűncselekmény a humanitás ellen – a rabszolgasorba taszítás és emberi lények tíz millióinak kizsigerelése – az egyik amerikai holokauszt. Az indián őslakosság exterminációja a másik.” – írja a közös sorsról  Randall Robinson.  Az európai telepesek érkezése előtt konzervatív mérlegelések szerint is legalább 25 millió indián élt Latin Amerikában. Egy évszázaddal később, az azték és inka birodalmak lerohanása és elpusztítása után alig 4 millió. 

Biztosan nem tolakodna az indián perszeverencia ünnepén újra és újra a felvonulás zenés-táncos forgatagát szemlélő agyába a múlt minden kegyetlensége és bűne, ha a jelenleg általánosan elfogadott kultúra következtében  a hódító nagyhatalmi politika napi eseményei nem idéznék fel újra és újra. Talán Lisa Martinovic szavai a legkifejezőbb bizonyítékai a jövőbe igyekvő, változónak látszó világ múltba ragadt stagnálásának:

„Végül is mindannyian mérgezettek vagyunk egy olyan kulturális örökség által, amely olyan generálisokat szül, akik azzal dicsekszenek, a mi istenünk jobb, mint másoké; olyan nemzet vagyunk, ahol az ügyvédek jó pénzért döntenek róla, ki érdemesült polgári jogokra és ki kínvallatásra; és olyan sajtó orgánummal rendelkezünk, amely együtt nevet az elnökkel, aki azzal viccel, hogy nem találja a tömegpusztító fegyvereket, amiket a háború igazolására képzelgett. Egy ilyen kultúrában az a (bizonyos) kis bűntudat pirula nincs forgalomban.  Mivel amerikaiak vagyunk (meggyőződésünk), hogy nekünk nincs megbánni valónk. A terror elleni háborúban a humanitásunk egyike a járulékos veszteségeknek.”

 Nem félelmetes és visszataszító visszhangja ez a múltnak? Nem hasonló megfontolásból rombolják és fosztogatják ma az ősi mezopotámiai kulturális örökséget, mint annak idején a város építő, piramis építő, templom építő, út építő, piactér építő, kurgán építő, obszervatórium építő indián kultúrát? Nem ugyanazokkal az eszközökkel – börtön, kínvallatás, megfélemlítés, degradálás, kisemmizés, éheztetés, víz megvonás, természeti kincsek kisajátítása, kulturális gyökértelenítés, idegen jogrendszer, gazdasági kényszer – operál a domináns hatalom ma is?

 

 

 

Kuliffay felvétel

Egyes termőföldben és erdőkben, legelőkben gazdag államokban, mint Észak-Dakota, az angolul írni olvasni nem tudó indiánokat több mint egy évszázaddal ezelőtt állami gyámság alá helyezték, és földjeiket, legelőiket bérbe adták. Máshol az olaj, gáz, fakitermelés vagy az ásványok kitermelési joga lett a nevükben bérbe adva. A befolyó összeg azonban nem a tulajdonosok zsebébe, hanem az állami kincstárba folyt be, ami nem volt elszámolásra kötelezhető.  Ha év végén küldött csekket a 8 gyerekes indián családnak, küldött, ha nem, akkor nem. Ha egyik évben fele annyit küldött, mint máskor, vagy a negyedét, akkor sem volt apelláta.  

Ramona Bennett visszaemlékezésében arról számol be, hogy csalárd „ügyvédek, bírák, rendőrök és üzletemberek, csupa jó polgárok, vállalkoztak az indiánok feletti gyámkodásra, majd szépen eladták a földjeinket egymásnak, zsebre vágták az intézési vagy közvetítési díjat, aztán kirendelték a serifet és elvitették a generációk óta ott élő indiánokat. Azok az indiánok, akik nem voltak hajlandók elmenni, azokat (összekötözve) a vasúti vágányra téve gyilkolták meg. Földtelenné váltunk a saját rezervátumainkban.”

A 90-es években a nyomorgó, sokszor filléres segélyből túlélő indiánok szervezkedni kezdtek, aminek során  kiterjedt családok, sokszor egész törzsek és népek közös pereket indítottak visszamenőleges  elszámolást követelve  a kormánytól. A kongresszus próbálta rendezni a komplex – valami csoda folytán mindig az indiánokat megkárosító – rendszert, de sikertelenül. Végül 20 milliót fizetett egy könyvelői cégnek, bogozza ki a könyvelési szisztémát, de állítólag az is kudarcot vallott.  Az ügy végül a bíróságon kötött ki, ahol hamarosan fény derült rá, hogy a Clinton-kormány(*1) belügyminisztériumának illetékesei nem siettek együttműködni: az üggyel kapcsolatos dokumentumokat semmisítettek meg, vonatkozó e-maileket töröltek ki, és  semmibe vették a bírói intézkedéseket, ami miatt végül 40 személy ellen indult eljárás. 

Az 1996-ban indított indiánper – országos viszonylatban a legnagyobb közös vádemelések egyike – 300 000 egyéni számla ellenőrzését és kifizetését követeli.  Ettől függetlenül 1400 törzsi elszámolás is vár  a sorára. A montanai Feketeláb Indiánok pénzügyi szakértője szerint a kormány legalább 10 milliárddal tartozik nekik. A bíróságnak fő a feje, hogy számoltassa el az illetékeseket több, mint egy évszázadra visszamenően, illetve milyen elfogadható egyezséget ajánljon a megkárosítottaknak.

„Ahogy ezek a számla tulajdonosok kezelve lettek . . . az nemzeti szégyen” – nyilatkozta a Washington Postnak egy demokrata képviselő, akinek a kerületében 40 ezer navajo indián lett jogos járulékától rendszeresen megfosztva.  A megkárosítottak nemcsak kártérítést, hanem a jövőben önálló könyvelési lehetőséget és naprakész elszámolást is követelnek. A belügyminisztérium indián ügyekkel foglakozó osztálya 2005-re ígéri az egyéni számlák nyilvántartását korszerűen intéző rendszer kialakítását.

Egyesek szerint a kifizetetlen egyéni számlák teljes összege 1877 óta mai dollár értékben elérheti a 100 milliárdot. Hogy ebből mennyit fog az állam ténylegesen visszatéríteni? „Semmilyen kártérítés nem lesz még 10 milliárd sem.” – nyilatkozta reálisnak tűnő pesszimizmussal Kevin Grover, egy pawni indián, aki a Clinton adminisztrációban az indián ügyek helyettes titkára volt, és alkalma volt belelátni a kormány kártyáiba.  „Nem lesz sok (jóvátételi) pénz, de annál inkább rengeteg nagyon boldogtalan ember.”  

A washingtoni Indián Múzeum elsősorban a túlélés jelképe, de egyben az indiánok előtt álló további küzdelmek szimbóluma is az igazságért, a  véget érni nem akaró megrövidítések és diszkrimináció ellen. Gloria Jahoda híres könyve, A könnyek ösvénye, idézi  a hősiességéről, áldozatvállalásáról és sztoicizmusáról híres Fekete Sólyom láncra verését megelőző búcsúszavait: „Egy indián, aki olyan rossz, mint a fehér ember, nem élne túl a mi nemzetközösségünkben; megölnék és (temetetlen holttestét) farkasok falnák fel.”(*2)

*1  A Clinton adminisztráció idejében számos indián kultúrát védő intézkedésre került sor.  1990-ben született meg a Native American Languages Act, amely védelmezi és bátorítja az indián-amerikaiak szabad  nyelvhasználati jogát és közvetítő nyelvként való használatát az iskolákban.  Jogot ad a törzseknek, hogy a saját nyelvükön folytassanak üzleti gyakorlatot. Feljogosítja az iskolákat, hogy más idegen nyelvhez hasonlóan felvehetővé és vizsgaképessé tegyék az indián nyelveket, stb.  További Clinton intézkedések: Indian Arts and Crafts Act (1990), Native American Graves Protection and Reparation Act (1990),  Native American Free Exercise of Religion Act (1994),  National American Indian Heritage Month (1996),  Executive order on Indian Sacred Sites (1996),  Sand Creek National Monument Act (2000) nad  President Clinton’s Executive Memorandum, April 29th (1994) – “I am strongly committed to building a more effective day-to-day working relationship reflecting respect for the rights of (Indian) self-government due the sovereign tribal governments.”

*2  Az idézet folytatása: „The white  men carry false looks and deal in false actions; they smile in the face of the Indian to cheat him, thay shake him by the hand to gain his confidence, to make him drunk, to decieve him, to ruin his wife. We told them to let us alone and keep away from us, but they followed on and beset our paths, and they coiled themselves around us like the snake.  They poisened us by the touch.  We are not safe.  We live in danger.  We are becoming like them.”

2004. október

 

Addendum

George W. Bush 2006-os költségvetési javaslatában 2,2 milliárd dollárral kívánja csökkenteni az Indián Ügyek Bürójának elsősorban iskola építésre előirányzott összegét. Ez gyakorlatilag a teljes  iskola építésre és fejlesztésre szánt összeg megvonását, tehát a program likvidálását jelenti, míg más kulturális programmok, többek között a Smithsonian Intézet, jövőre változatlanul teljes egészében megkapják az évi  kormánytámogatást. (2005 február)

A jelen legkiáltóbb bűne a kettős mércével való mérés! Mikor II. János Pál pápa az USA-ba utazott Amerika felfedezésének 500. évfordulójára, egy öreg indián, a nagyrészt kiirtott őslakosok képviseletében díszes bibliát nyújtott át a pápának, mondván: „Szentatya, erre a könyvre a keresztényeknek nagyobb szükségük van, mint nekünk, mert őseinket halomra gyilkolták, kínozták és kirabolták. Ezért ezt visszaadjuk most Magának”. A leírás szerint II. János Pál pápa elsírta magát. (Dr. Kis György nyugalmazott plébános közlése. Bakonyszentlászló)

Our "Witness Against War" walk is in Wisconsin, traversing traditional land of the Ho-Chunk Nation, also known in English as "People of the Big Voice." In 1836, U.S. settlers, including farmers and miners, coveted this lush farmland and its rich mining resources and forced the Ho-Chunk to sell it all for a pittance. The U.S. government imposed repeated roundups and "removals" on them, resettling them from Wisconsin to Iowa, from Iowa to Minnesota, then to South Dakota and onward, in dangerous, and for some deadly, forced transports. "In the winter of 1873, many Ho Chunk people were removed to the Nebraska reservation from Wisconsin, traveling in cattle cars on trains," according to the Nation's web site (www.ho-chunknation.com). "This was a horrific experience for the people, as many elders, women and children suffered and died." Some of the transports were imposed to remove the Ho-Chunk people from conflicts with other nations -- conflicts created by previous forced transports. (Kathy Kelly: The Big Voice. Truthout)

America is not alone among nations in making mythology of history. Myth comforts. History, which is to say truth, instructs, often painfully. And it is a painful truth that the guns, germs, and steel of our forebears precipitated the great bloodletting that rid Indian Country of Indians and damned the few survivors to POW camps (now called reservations) where they remain the poorest, most diseased, and worst schooled among us. The link between our myth-making and their destitution is direct. For to forget that our nation virtually destroyed theirs is to absolve ourselves of a duty to make amends. We have been absolving ourselves for half a millennium now. (Steve Hendricks: Thanksgiving We Can Believe In.  Commondreams.org)

Christopher Columbus was a Sociopath. "It appears to me, that the people are ingenious, and would be good servants and I am of opinion that they would very readily become Christians, as they appear to have no religion," wrote Columbus in his journal upon encountering the natives of Guanahani.Columbus installed himself as "viceroy and governor of [the Caribbean islands] and the mainland" of America. He instituted slavery (encomiendo) and engaged in the systematic extermination of the native Taino population. These natives numbered approximately 8 million when Columbus arrived; upon his departure the Taino numbered around 100,000. A census taken in 1542 reported only 200 remained. By 1555 the natives of Haiti were completely extinct. "All told, it is probable that more than one hundred million native people were 'eliminated' in the course of Europe's ongoing 'civilization' of the Western Hemisphere," explains Ward Churchill. (Kurt Nimmo: Imperial Sociopath)

"Africans became victims of the discovery of America as surely as did the American Indians." (Jack Weatherford antropologist)

"There are more American Indians alive today than there were when Columbus arrived or at any other time in history. Does this sound like a record of genocide?" Radio talk show know-it-all Rush Limbaugh. Yet according to the 2000 Census, there were 1,678,765 Indian Americans, down from an excess of 12 million prior to the arrival of Columbus. Not only is Limbaugh a liar -- he is an ignoramus. But then considering he makes a comfortable living inventing excuses for neocon sociopaths, this should probably be expected.  (Kurt Nimmo: Imperial Sociopath)

Papal Bulls of the 15th century gave Christian explorers the right to claim lands they "discovered" and lay claim to those lands for their Christian Monarchs. Any land that was not inhabited by Christians was available to be "discovered", claimed, and exploited. If the "pagan" inhabitants could be converted, they might be spared. If not, they could be enslaved or killed. The Discovery Doctrine is a concept of public international law expounded by the United States Supreme Court in a series of decisions, initially in Johnson v. M'Intosh in 1823. The doctrine was Chief Justice John Marshall's explanation of the way in which colonial powers laid claim to newly discovered lands during the Age of Discovery. Under it, title to newly discovered lands lay with the government whose subjects discovered new territory. The doctrine has been primarily used to support decisions invalidating or ignoring aboriginal possession of land in favor of colonial or post-colonial governments. John Marshall, who is most credited with describing the doctrine, did not voice wholehearted support of the doctrine even while using it to justify judicial decisions. He pointed to the doctrine as simple fact, looking at the possession-takings which had been supported by it as things which had occurred and had to be recognized. The supposedly inferior character of native cultures was a reason for the doctrine having been used, but whether or not that was justified was not relevant for Marshall. This Doctrine governs United States Indian Law today and has been cited as recently as 2005 in the decision City Of Sherrill V. Oneida Indian Nation Of N.Y." (Posted by gardenernorcal)

"I will examine the situation of the American Indian/Native American, Alaska Native and Hawaiian peoples against the background of the United States' endorsement of the UN declaration on the rights of indigenous peoples. I will examine the situation of the American Indian/Native American, Alaska Native and Hawaiian peoples against the background of the United States' endorsement of the UN declaration on the rights of indigenous peoples. My visit aims at assessing how the standards of the declaration are reflected in US law and policy, and identifying needed reforms and good practices." (University of Arizona professor of human rights, James Anaya UN special rapporteur on indigenous peoples) [The US signed up in 2010 to the declaration, which establishes minimum basic rights for indigenous people globally.]

Many of the country's estimated 2.7 million Native Americans live in federally recognised tribal areas which are plagued with unemployment, alcoholism, high suicide rates, incest and other social problems. The UN mission is potentially contentious, with some US conservatives likely to object to international interference in domestic matters. Since being appointed as rapporteur in 2008, Anaya has focused on natives of Central and South America. (…) Apart from social issues, US Native Americans are involved in near continuous disputes over sovereignty and land rights. Although they were given power over large areas, most of it in the west, their rights are repeatedly challenged by state governments. (UN to investigate plight of US Native Americans for first time. The Guardian. April 22, 2012)

Eighteen more First Nations have officially signed on to set in motion the process of divesting themselves of the 34 land-related sections of the Indian Act, which gives them control of their land, resources and environment. The signing, announced by the ministry of Aboriginal Affairs and Northern Development (AAND) on April 13, means that the 18 First Nations scattered across Canada will once again make the decisions on how to use their land and resources. The Framework Agreement, as it’s called, was originally created in the late 1990s to begin returning some measure of autonomy. “This is another historic day for the Framework Agreement,” said Chief Robert Louie, Chair of the First Nations Lands Advisory Board (LAB), in a statement. “Eighteen more First Nations now have the opportunity to assume jurisdiction over their reserve lands. This control is a critical step on the path to self-sufficiency.” (18 First Nations Sign Framework Agreement to Take Back Control of Their Lands. ICTMN Staff April 21, 2012)

“This important step will allow them to operate at the speed of business, creating economic and job opportunities and leading to more self-sufficient communities.”  (…) The federal government has committed $20 million over the next two years to enable First Nations to undergo this process." (AAND Minister John Duncan. April 2012)

 

Irodalom:

The Catholic Church insisted that every priest in charge of indoctrinating a tribe interrogate the Indians to find out who were the "mohanes, chupaderos and hechiceros" and what "harm" they did. Every way possible was used to separate the Indians from following their traditional beliefs and ceremonies. When this proved impossible, Spanish priests mounted Christian crosses on top of rocks containing native rock art, held mass at sacred Indian ceremonial sites, and even painted Catholic abbreviations such as "IHS" (Zipacon, Cundinamarca) and religious sayings in Latin such as "Ipse Jubet Mortis Nos" (The same person gives us life and death) (Facatativa, Cundinamarca) (Munoz1:18) on the rock using the same colors and dyes used by the Indians to show the power of the Catholic Church over native religions.  Indians who survived the Spanish onslaught obviously weren't the ones entrusted with the secret signs, symbols and cosmic knowledge of their tribe. All the survivors would say was that the paintings and engravings were there long before they were born and that their meaning was unknown to them. The few who had some insight into rock art meanings kept their mouths shut to avoid being tortured or killed for beliefs in the "devil." Studies of the meanings behind rock art motifs in Colombia have been frustrated by the lack of knowledge of even which culture made them since most Indigenous populations and their settlements disappeared rapidly when the Spaniards arrived. Today, for example, we can only say that rock art in the Savanna of Bogota and in the mountainous terrain leading down to the Magdalena River valley is in what we call the historic Muisca and Panche cultural zones. In the Panche zone, the province of Tocaima was decimated from 15,000 taxpaying Indians in 1542 to only 1,300 during a forty year period up until 1582.

(Harry A. Marriner: Colombian rock art motifs: some ideas for interpretation)

"Jesuits in Paraguay set up an iron totalitarian system with Indian slave laborers."

(Anton Chaitkin: Treason in America)

 

"Black Kettle, the chief of one of the Cheyenne clans, had met with Chivington and other military leaders at Camp weld in Denver in late September, (1864) and he believed that his village was at piece with the whites. At the sight of the troops riding toward him, Black Kettle raised a large American flag and a white flag on a lodge pole and stood holding it aloft. When the troops began firing, he fled. . . . When the shooting was over, Chivington's men returned to the Indian village to mutilate the bodies of the dead and burn their lodges. . . "

"The running slaughter - it was never really a battle - that began in the slow light of late November, the pony herds cut off, the melee among the lodges, the sullen mutilation that began later that day and continued during the night and into the following day, the scalps flayed from the dead, the breasts cut from women and the scrotum from men to be used as tobacco bags, all attested by witnesses who appeared before military and congressional investigations of Sand Creek in 1865." 

“Despite having recently invented and learned a written language  for their spoken one; despite cultivating the arts and sciences and proudly educating their children; despite, or possibly because of being a culturally advanced group of people in the state of Georgia in the 1830s and thus a threat to the ruling clique in South Carolina and Georgia, the  Cherokees were torn from their homes and thrown out to the western  territories to live among savages, by order of President Andrew Jackson. This was the Trail of Tears, with a tremendous death toll."  

(Anton Chaitkin: Treason in America)

Those that escaped the fire were slain with the sword, some hewed to pieces, others run through with their rapiers, so as they were quickly dispatched and very few escaped. It was conceived that they thus destroyed about 400 at this time. It was a fearful sight to see them thus frying in the fire and the streams of blood quenching the same, and horrible was the stink and scent thereof; but the victory seemed a sweet sacrifice, and they gave the praise thereof to God, who had wrought so wonderfully for them, thus to enclose their enemies in their hands and give them so speedy a victory over so proud and insulting an enemy.

(William Bradford, an early settler’s discription of Captain John Mason’s attack on a Pequot village.)

 

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.) Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára