EMPIRIA Magazin III. évfolyam 12. szám – Kuliffay Hanna írása

 

 

BEFAGYASZTOTT INFORMÁCIÓK,

ELHALLGATOTT REALITÁS

 A MÉDIA SZEREPE ÉS FELELŐSSÉGE

  

A hatalommal való visszaélés egyik legelítélendőbb módja megszüntetni  a sajtószabadságot és ezáltal eltávolítani a legfontosabb mechanizmust, amely biztosítja, hogy a kormány tiszteletben tartsa a polgárok jogait írta Paul Wolfowitz, a Pentagon rangban második embere. Az idézet körülmények adta érdekessége, hogy Wolfowitz egy indonéz újságíró barátja ellen indított rágalmazási per kapcsán jutott ilyen messzemenő következtetésre, és élt a pozíciója adta lehetőséggel, hogy kiemelt helyet kapjon a New York Timesban.  De míg magánügyben, személyes szimpátiából kiállt a cenzúra, mint a „hatalommal való legelítélendőbb visszaélés” ellen, ugyanakkor  a megszállt Irakban második éve támogatója a sajtószabadság gépfegyveres sakkban tartásának.

 

 

A Bush-image védelmében a televízió soha nem mutatja a hazaérkező koporsókat (Archív)

A Timesnak fenntartásai lehettek volna a cikk közlésével kapcsolatban, mivel tudomásuk volt a korábbi Koalíciós Provizórikus Hatóság és a jelenlegi Allawi-féle kormánypárti média korlátozó intézkedéseiről, mint ahogy arról a tavaly ősszel megjelent leleplező írásról is, amelynek már a címe is sokat elárult: „Amerika cenzúrát exportál Irakba”. Mint ismeretes, a teljhatalmú volt alkirály, nagykövet és Henry Kissinger protezsé, L. Paul Bremer bezáratta a fontosabb egyházi és világi újságokat, rádió és tv állomásokat, majd mindezek tetejébe az egyetlen porondon maradt, a Pentagon által szerződtetett, közvetlen amerikai felügyelet alatt működő „szabad” Iraqi Media Network (IMN) önálló döntésjogát is minimalizálta.

Az IMN számára összeállított „tiltott aktivitások listáján" szerepelt többek között, hogy nem publikálhatnak olyan valótlan anyagot, amely a megszálló hatóság elleni oppozícióra, vagy  erőszak alkalmazására ösztönöz. Elég általános megfogalmazás ahhoz, hogy ennek alapján bárkit bármikor elítéljenek. A szabályok megszegéséért minimum 1 év börtönt helyeztek kilátásba.

  

A cikk szerzője, Alex Gourevitch szerint az IMN eleve kudarcra ítélt  feladata volt a demokratikus értékek népszerűsítése és ajánlása a koalíciós hadsereg erőszakra alapozott uralma közepette.  Ezt az ott dolgozók is hamar realizáltak.  Mikor az utca emberével készített élő interjúk és helyszíni riportok kritikusnak bizonyultak az amerikai  megszállással szemben, Bremerék egyik napról a másikra beszüntették őket.  Maradtak a gondosan szelektált konzervműsorok.

 

Idővel a kultúrműsor napi egy (1) órás Korán-felolvasást szintén betiltották. A mecsetek, minaretek, iskolák, kórházak bombázása természetesen nem kerülhetett képernyőre. A katonai felügyeletet szigorát jellemezte, hogy az amerikai, vezető beosztású tv-tanácsadó,  Don North  tiltakozását a műsorpolitika kontrollja miatt sorozatosan figyelmen kívül hagyták.

 

Mikor északon, a Moszulban működő egyetlen  tv-állomás szűkös keretei miatt átvette az Al-Jazeera network néhány programját, a provizórikus kormány elrendelte katonai megszállását. Ezzel azonban nem mindenki értett egyet. „A bátorság és hivatásetika megdöbbentő megnyilatkozásaként”  az őrnagyi rangban szolgáló Charmaine Means, a hadsereg közügyi hivatalának vezetője megtagadta a parancsot. 

 

Ahogy mondják, rendkívüli események rendkívüli embereket és tetteket produkálhatnak. Means kitartva katonai cenzúra ellenes meggyőződése mellett (mert léteztek olyanok, akik elhitték a szabad iraki média ígéretét) másodszor is szembeszállt feletteseivel és megtagadta a megszállási parancsot.  Ekkor felmentették  pozíciójából, lefokozták és hazarendelték.  A tv-állomást végül fegyverrel elfoglaló vezérőrnagy, David Petraeus, Észak-Irak katonai kormányzója amerikai riportereknek azzal indokolta a döntést, hogy túlnyomórészt a tényeknek nem megfelelő és kiegyensúlyozatlan volt a híradás.

 

Nem tagadva, hogy  a döntés cenzoriális lépés, azzal mentegette, “meg kell fékezni a szenvedélyek lángra lobbanását”.  Petraeust azóta előléptették, és mint tudjuk, Paul Bremer, a „cenzúra exportőre” és a genfi egyezmények sorozatos megszegője a Szabadság Érdemrendet, a legmagasabb polgári kitüntetést kapta decemberben George W. Bush kezéből.

 

Micsoda izgalmas, drámai konfliktus egy feje tetejére állt, jogtalanságra és erőszakra alapozott hipokrita világban – az amerikai média azonban egyszerűen nem vett róla tudomást. Sem a cenzúra bevezetése, sem a bezárt újságok, rádióadók, tv-állomások, sem a letartóztatott szerkesztők, legyilkolt operatőrök és újságírók sorsa nem keltett széleskörű média felháborodást. Nem váltott ki kerekasztal vitát, tiltakozást, szolidaritást. Pedig bőven lett volna miért. Az EMPIRIA Magazin tavaly nyáron a következőt közölte:

 

Az amerikai Coalition Provisional Authority ezen a héten közölte a Független nevű bagdadi újság azonnali megszüntetését, szerkesztőségének bezárását és a lap ügyvezető igazgatójának letartóztatását. Szegény feje nyilván szó szerint vette az új Demokrácia és vele a sajtószabadság beköszöntését. A szerkesztőség mindenesetre még mindig jobban járt, mint az Al-Jazeera hivatalosan működő, az amerikai főparancsnokságnál annak módja szerint bejelentett adóállomásai, amelyeket Kabulban és Bagdadban is szétbombáztak a „felszabadítók”. Tareq Ayoub, az Al-Jazeera nemzetközileg ismert vezető tudósítója irodájában esett áldozatul az amerikai fegyveres támadásnak, míg a Reuters hírügynökség képviselője, Taras Protsyuk és a spanyol Telecino tudósítója, Jose Couso a Palestine Hotel ideiglenesen berendezett sajtóirodáiban.  

 

Még mindig Iraknál maradva, a Washington Post hírt adott róla, mikor az USA által támogatott „szabad” Al-Sabah főszerkesztője és gárdája lemondott, de csak egy röpke hír erejéig.  Egy kurta mondatban hozta le Ismael Zayer indokát a lemondásra: „Azt gondoltuk, az amerikaiak azért vannak itt, hogy szabad médiát hozzanak létre, de helyette csak fojtogatva lettünk.” Ezzel a téma le is volt zárva.

 

Mikor az ideiglenes iraki kormány idén szeptemberben végleg bezáratta az Al-Jazeera bagdadi tv-állomást, a vezetősége tiltakozott ellene: „Ez a döntés ellenkezik az iraki hatóságok azon ígéretével, hogy nyitott politikát fognak folytatni, és vigyázni fogják a sajtó és a közlésjog szabadságát.” Ki ne emlékezne rá? Miért, hogy sárba tiprása miatt mégsem volt nemzetközi felháborodás?  Amerikai média tiltakozás? Az AP hírügynökség közlése szerint a döntés hivatalos indoka az volt: az Al-Jazeera figyelmen kívül hagyta a kormány rendelkezéseit,és nem hajlandó „magyarázatot adni az editoriális politikájáról”. 

 

Nyilván a kívánság érthetetlen ostobasága miatt. Ugyanis Szaúdi Arábiában, Kuvaitban, Jordániában, Marokkóban és más arab országokban eddig mindenhol „magyarázat” nélkül  is értették a tv-társaság elfogulatlan, tényfeltáró, kritikusan elemző, az élet momentumait pillanatnyi valóságában közvetítő editoriális politikáját – ezért került szinte mindenhol konfliktusba a helyi  hatóságokkal.

 

Amiből kiderült, hogy nemcsak Washingtonban, de az Amerika-barát arab országokban is  félnek a nyers igazságtól.  Allawi például annyira retteg tőle, külön „független” bizottságot állított fel – mire is van pénze és ideje! –, hogy megfigyelje, „milyen violenciát (erőszakos megnyilvánulásokat) támogat az Al Jazeera”. 

 

Érdekes lenne megtudni, hogy ítéli meg ez a bizonyos különbizottság, mikor például Falludzsában a szaúdi iszlám jótékonysági egylet által fenntartott, novemberben földig bombázott Nazzal kórház és gyógyszerraktár romjait, foglyul ejtett, földre kényszerített, összekötött kezű orvosait és a környező épületek civil áldozatainak koporsóit képernyőre rakták? Ezzel támogatták a violenciát, vagy éppen ellenkezőleg  tiltakoztak ellene?  Csak emberség és nézőpont kérdése. A megcsonkított iraki gyermekholttestek képernyőre vitele izgatásnak minősítve a beígért 1 évet vagy a háborútól való elrettentés feladatát vállalva éppen elismerést érdemel? Csak tisztesség és nézőpont kérdése.

 

Ezeket a kérdéseket persze Wolfowitznak is feltehetné a New York Timestól valaki, aki ismeri fent idézett nemes elveit. Feltehetné, de valami mégis azt súgja, nem valószínű, hogy valaha is sor fog kerülni rá.

 

 

A MÉDIA MINT SZÁLLÍTÓSZALAG

 

“A média mára a legnagyobb hatalommal rendelkező intézmény a világon, de legalábbis az Egyesült Államokban” – nyilatkozta a többszöri díjnyertes újságíró, Amy Goodman egy másfél hónappal ezelőtt Bismarcban tartott békegyűlésen.  Bár  a jobboldali sajtó szerint már enyhén szólva idejét múlt téma, Goodman beszédje során mégis visszatért rá, hogy a háborút megelőző két évben a tömegpusztító fegyverek után kutató inspektorok és a különböző kémkedési és elhárítási ügynökségek, mint a CIA is,  jelezték, hogy az iraki információik  ellentmondásosak, sehogy sem adódnak össze.  „A (világveszélyt jelentő) bizonyíték egyszerűen nem létezett” – mondta Goodman, de  ezt a felismerést „kormány szinten befagyasztották.”

 

Természetesen a média feladata lett volna mélyre ásni, a félrevezetés gyökereit kikutatni, a konspirátorokat leleplezni, de mint tudjuk, erre nem került sor.  Nem kevesebbel vádolja a nagy médiakonglomerátumokat Goodman, mint hogy szervilisen leközlik, sőt ha kell „szakértőkkel” alátámasztják a hatalmi elit félrevezető információit. Az iraki háború kapcsán „a média egyszerű szállítószalagként szolgált a hazugságaiknak” – mondta Goodman, aki arról sem felejtett el szót emelni, hogy a háborút megelőző békemozgalom eseményeiről szinte egyáltalán nem volt tudósítás.

 

Az esetleges beszámolók harmadára vagy ötödére csökkentették a résztvevők számát, soha nem említették, és még kevésbé idézték a Bush-külpolitikát tényszerűen támadó neves szónokokat, történészeket és politikai szakértőket, elhallgatták a dobogóra lépő aktivistaként is elismert világhírű művészek felhívását a békés megoldás keresésére, a világgal szinkronizált kapcsolatteremtés fontosságára. Így történhetett meg, hogy bár az ország többsége diplomáciai megoldást akart az iraki krízis megoldására, mégis a média manipulációk  miatt sokaknak – és ez volt a cél – a tüntetések csak periférikus jelenségnek tűntek, a 9-11-es tragédia emlékét meggyalázó(?) reális ok és cél nélküli renitenciának. Már ha egyáltalán hallottak róla.

 

A  sajtó félrevezető és elhallgató felelősségét utólagosan piszkálgatóknak a Washington Post executive szerkesztője, Leonard Downie Jr. gúnyos lekicsinyléssel úgy nyilatkozott, hogy “a háborút megkérdőjelező hangok (csupán) magányos hangok voltak szerte az országban. Mi (a lapnál) nem szenteltünk elég időt ennek a kisebbségnek.”  Még hogy „magányos” hangok! De mindjárt érthetővé válik a szégyentelen cinizmus, ha visszagondolunk rá, mi is volt a Post hivatalos véleménye például a háború indokáról.

 

2003 márciusában a Post azt írta egy vezércikkében, „mi (az Egyesült Államok) háborúba lettünk kényszerítve és életeket kellett áldoznunk, de nem az adminisztráció diplomáciai kudarcai miatt, hanem azért, mert Szaddám Huszein újra és újra megtagadta az Egyesült Nemzetek követeléseit.”  Az ilyen és hasonló valótlanságon alapuló félrevezető következtetések semmivel sem menthetők.  Nem mintha a főváros lapja különösebben próbálná mentegetni magát. 

 

Formailag ugyan néhány vezető lap utólag rákényszerült, hogy elismerje, rendszeresen „téves” információkat és ebből következően „helytelen” konzekvenciát közvetített az olvasók felé – aminek kizárólagos haszonélvezője természetesen mindig Bush és neokonzervatív holdudvara volt.  Ennek ellenére senki sem lett felelősségre vonva miattuk.  A presztízs, tisztesség, felelősség, integritás mára mit se számít. Minden alá van rendelve a győzelmet áhító, hódító jellegű külpolitikának.

 

Szintén a Washington Posttól a Fehér Házba rendszeresen bejáratos író-újságíró Bob Woodward halványan mentegetődzve azt vallotta: „Végeztük a munkánkat, de nem tettünk eleget, és én vádolom is miatta magamat, hogy nem erőltettük a dolgokat jobban.”  Persze, persze. De azért annyira nem vádolta magát, hogy az említett  kötelességmulasztáson alapuló hamis képet közvetítő könyvéért kapott honoráriumot az iraki árvák javára ajánlotta volna. Vagy mondjuk lelkiismereti kérdésre redukálva a dolgot  felhagyott volna a tákékoztató és elemző jellegű publikálással Szó se róla. Viszont az ügyes produkcióért nyilván megkapta dicséretként a republikánus hátba veregetést és a kiérdemelt neokon kockacukrot. 

 

A Post média kritikusa, Howard Kurtz utólag úgy nyilatkozott, hogy az iraki tömegfegyverek létezésének kétségbevonása sorozatosan „merev elutasításba” ütközött a lap vezetőségénél. Ennek megfelelően – bárki megfigyelhette –, ha közlésre került is kormánykritikus vélemény, a huszonvalahányadik oldalon kötött ki, érdektelen címmel közölt cikkek alján,  ahova remélhetőleg a legtöbb olvasó már nem jut el. (A cikk címét többnyire a szerkesztőség adja.)  Kurtz nem rejtette véka alá véleményét, miszerint számos rendkívüli, sokszor tényfeltáró riport megjelenése ellenére utólag visszanézve a Bush adminisztráció politikájának követése és értékelése "megdöbbentően egyoldalú" volt.

 

Akik abszolút tájékozatlanságból  „liberális” médiauralomról beszélnek az Egyesült Államokban, elgondolkodhatnak rajta, hogy az említett mereven elutasító állapot, más szóval (ön)cenzúra, a világon mindenhol számon tartott és idézett New York Timesnál semmivel sem volt jobb, mint a főváros vezető lapjánál.

 

Aki kételkedne, ne e sorok írójának, hanem a Times szerkesztőbizottságának higgyen, amely némi (nem túl kemény) számonkérés kapcsán azt közölte, az újság „rámenős jelentései” a tömegpusztító fegyverekről  „nem voltak olyan pontosak, mint amilyennek lenniük kellett volna”, és bizony „túl is játszottak bizonyos elrettentő történeteket Irakról”.  Ez ugyan messze nem volt felelősségvállalás és még kevésbé szégyen vagy mea culpa.  De mégse volt határozott tagadás sem, ami végül is előre lépés. Leginkább kényszerű, irhát mentő beismerésnek könyvelhető el.  

 

De nézzük csak tovább: „Különböző szinten dolgozó szerkesztőknek,  akiknek kétségbe kellett volna vonni bizonyos riporterek jelentéseit több szkepticizmussal kellett volna élni, talán túlzottan elsiették a szenzációk közlését a lapban.”  Hát ilyen banálisan egyszerű a magyarázat: jóhiszeműség és túlzott sietség – nem is holmi politikai konspiráció, túlbuzgó ideológiai elkötelezettség vagy milliós könyvkiadási lehetőségek ígérete.  (Bob Woodward eddig már két (szimpatizáns) könyvet publikált a Bush Fehér Házról.)

 

Nem más, csupán a jóhiszeműség és a sietség az indoka, hogy Amerikában a vezető újságoknak mindig egyforma a címlapja. A 9-11-es tragédia után mind azt fújták kórusban, London, Tel Aviv és New York Szaddám Huszein biológiai- és atomfegyvereinek fog áldozatul esni, ha a világ nem fog azonnal össze ellene.  Egy sem akadt, aki időt adott volna a szankcióknak vagy editoriálisan támogatta volna a háborúellenes demokrata jelölteket.  Mint ahogy ma – az irakiak vágya és követelése ellenére – egyetlen vezető tv-állomás vagy napilap sem ad szót azoknak, akik a Bush külpolitika ellenzőiként kivonulást követelnek Irakból.

 

Hogy történhetnek meg ezek a dolgok? Milyen rugók  működtetik a kollektív félrevezetést? Ki vezényli az egységes szalutálást, máskor viszont a süketnémaságot? Noam Chomsky magyarázata szerint:

 

Maga az egész oktatási és szakmai képzési rendszer egy gondosan kialakított szűrő mechanizmus, amely kigyomlálja mindazokat, akik túl függetlenek, akik önállóan gondolkodnak, akik nem hajlandók alárendelni magukat és így tovább mivel ezek az intézmény számára alkalmatlanok. Így aztán mikor valaki irodavezető vagy felelős szerkesztő lesz, vagy a CBS nagyágyúja,  addigra az elvárások a csontjaiba ivódnak az ember annyira magáévá teszi a megszabott értékrendet, hogy az meghatározza a számára, mik azok a bizonyos dolgok, amikről nem beszélhet, nem írhat valójában többet még csak nem is gondolhat rá. (Understanding Power)

 

A kollektív félrevezetés (gyors és végleges győzelem ígérete), majd kollektív kimagyarázás (hoppá, mégsem) kitűnő példája: a választásokat követően mintegy varázsszóra az összes hírközlő ráébred a véres iraki valóságra és a Post szellemében kezdi szépen beadagolni olvasóinak a közeljövő keserű pirulát:  „Egy új politikai rendszer építése Irakban egy évtized munkája lesz. A Nagyobb Közép Kelet minden álma és veszélye pillanatnyilag egy kuktába van sűrítve.  A változás folyamata zűrösebb lesz, mint az (eredeti) elképzelés volt, de nem fog leállni.”

 

Vagyis igazuk volt azoknak, akik a háborút megelőzően kétségbe vonták az amerikai mintájú nemzetépítés gyors elfogadtatását és az egész Közel-Keletre kiható robbanásszerű sikerét. Beismerésről, megkövetésről azonban szó sem lehet, a hangsúly pedig azon marad: "a folyamat . . . nem fog leállni".

 

Formailag elnökök, pártok, kabinetek, kongresszusok válthatják egymást Washingtonban, a neokonzervatív mókuskerékből azonban az elkövetkezendő évtizedben nincs remény a kiugrásra. Ezt azonban így, minden valószínűsége ellenére sem lehetett a választások előtt a híres-neves, agyon idézett újságok bármelyikében olvasni vagy a főhírekben mint eshetőséget hallani.

 

James Caroll a Boston Globe-ban december elején éppen azon füstölgött nem titkolt megbotránkozással, hogy egy generáció legkomolyabb külpolitikai krízise, emberek 10 millióinak lelkiismereti problémája a választásokat megelőzően nem volt vita téma. Hónapokon keresztül a háborúellenesség alá lett rendelve annak az erőkifejtésnek, hogy a demokraták összefogva legyőzzék Busht.  Micsoda ördögi trükk!

 

Kerry Irak iránti végzetes ambivalenciája teljesen kirekesztette a háborút a négyévenkénti döntéshozatalból azzal az eredménnyel, hogy azoknak a hangja, akik gyűlölték a háborút, teljesen el lett nyomva . . . Elképesztő dolog, hogy a demokraták kooperáltak a republikánusokkal annak biztosítására, hogy az iraki háború – az egyetlen dolog, ami megbuktathatta volna Busht – nem volt téma.

 

Elképesztő dolog, sokak számára  rejtélyes enigma, de megtörtént. Kellőképpen átgondolva azonban nyilvánvaló, hogy Bush újraválasztása a két párt titkos kooperációján alapult.  Ennek ellenére semmire se mentek volna a médiakonglomerátumok áldása és az uniformizált szerkesztőségek szolgai hűsége, máskor árulásnak is beillő megalkuvása nélkül.

 

AZ ÚJSÁG ÜZLET IS

 

Mielőtt azonban mindenért a médiatulajokat és főszerkesztőket vádolnánk, ne felejtkezzünk el róla, az újságkiadás üzlet is. Csak addig tudják félrevezetni és manipulálnia olvasóikat és a hirdetőket, amíg azok fizetnek érte.  Amíg igénylik, vagy beletörődve hagyják magukat. Vagyis az újság politikai irányadó volta ellenére figyeli is, és bizonyos mértékig követi a társadalmi és politikai trendet.  És ez a trend sokszor megdöbbentő.

 

Példa lehet erre a Chicago Tribune nem régen közölt  felmérése, amely szerint olvasóinak közel a fele arra szavazott, állítsák le végre az iraki börtönbotránnyal foglalkozó sajtót. Vagyis elegük van a hős amerikai katona felelősségre vonásából. A hazafiúi kötelességüket teljesítők nyilvános meghurcolásából. (Különben is, van valami hátborzongatóan izgalmas az éjszaka leple alatt titokban  zajló szexuál-romantikus brutalitásban. . . )

 

Bill Moyers a Hivatásos Újságírók Szövetsége előtt mondott beszédében ezt úgy kommentálta, ezek az emberek nem akarják, hogy a tények megzavarják az amerikai excepcionalizmusba vetett hitüket.(*1)  

 

Ennek alapján mindjárt érthetővé válik, miért is nem váltott ki össznépi felháborodást, de tényleges médiakritikát sem, hogy további több száz kínzásokat és halálesteket dokumentáló kép a Pentagon pincéjébe került zárolásra, ami által a visszaélések elkövetői azonosíthatatlanná és így felelősségre vonhatatlanná váltak. Szintén érthetővé válik, miért nem követelte a vezető média harsányan és kitartóan a genfi egyezményeket tudatosan megszegő felsőbb vezetőség leváltását és kérdőre vonását. Mert nem kellett neki.

 

A felmérés másik meglepő eredménye volt, hogy a meginterjúvoltak fele, ha úgy adódik, hajlandó szólásszabadságot korlátozó kormány rendelkezéseknek alávetni magát, különösen ha 'hazafiatlan megnyilvánulásokról' van szó. Állami cenzúra hazaszeretetből? Moyers ezt a veszélyes oximoront úgy kommentálta: „Nem csoda tehát, hogy a szélhámosok a patriotizmussal takaródznak, mivel védelmet jelent számukra a kritikától.”

 

A mai (folyamatosan is zajló) humanitás elleni iraki atrocitások egyébként – mint annyi más téren – ismét a vietnami háborút idézik.  Idén augusztusban a Freedom of Information Act keretén belül Henry Kissinger minden fenyegetődzése és tiltakozása ellenére a történészek számára elérhetővé váltak Nixon és kabinetje magnószalagra vett megbeszélései.

 

Az egyik, 1969 óta először hallható felvételen a több mint 300 civil ellen elkövetett  My Lai vérengzésre utalva Kissinger arról tudakozódott Melvin Laird védelmi miniszternél, lenne-e lehetőség arra, hogy a tömeggyilkosságot valahogy a szőnyeg alá seperjék?  Csak úgy, egyszerűen, mintha meg se történt volna. Mire emlékezteti ez az embert? Mintha Rumsfeld vagy Cheney tudakozódását hallaná az Abu Ghraib és Guantanámo szégyentelen embertelenségei kapcsán.  Még Laird válasza is ugyanaz volt, amit ők kaptak: a fényképek lehetetlenné teszik. „Olyan sok gyerek csak fekszik ott (holtan).”

 

Valaki azt írta, Vietnam megfontolandó leckéje, ha valaminek a kezdetén elkövettél egy hibát, onnan tovább lépve már kevés dolog fog jól sikerülni. Ez jut az ember eszébe a Christian Science Monitor egyik érdekes cikkét olvasva, amelyben riporterek a Falludzsa ostrománál elesett nagy számú civil áldozat felől faggatták Mark Kimmit generálist.  Kimmit vietnami elődeihez hasonlóan kerek perec tagadta, hogy civilek estek volna áldozatul a bombázásoknak.

 

Mikor iraki riporterek a szomszédos arab tv-állomások vetítette  Al Jazeera videó felvételekre hivatkoztak, a generális felszólította őket és rajtuk keresztül az iraki népet, hogy ne vegyenek tudomást róluk. „Az én javaslatom a tv-csatorna váltás. Olyan állomások, amelyek azt mutatják, hogy amerikaiak szándékosan ölnek meg nőket és gyerekeket, nem legitim források, ez csak propaganda.” A cikk írója, Dan Murphy erre megjegyezte, bár természetesen az amerikai csapatok nem szándékosan öltek meg asszonyokat és gyerekeket, a képek azonban önmagukért beszéltek a háború gyötrelmeiről.

 

Az Al Jazeera felvételei természetesen soha nem jutnak el Amerikába. A média szemérmesen eltakarja a szemünket, hogy megkíméljen a 'csúnya' vagy felzaklató dolgok látványától. Mi mindig csak amerikai erőfölényt érzékeltető felvételeket látunk, jól táplált, állig felfegyverzett, biztos kézzel célzó katonákat – soha az arcba talált, kifolyt szemű iraki kisfiút, a hason lőtt terhes anyát.  De nem látjuk az Irakból légi úton hazaérkező katonáink koporsóit, a ráboruló házastársakat sem.  

Ahogy Todd Gitlin írja a Média teljes működésképtelenségéről a Mother Jones hasábjain, ahelyett, hogy a háborút iraki szemszögből is értékelték volna, összejátszottak a Pentagonnal, hogy higiénikussá és elfogadtathatóvá tegyék. "Az újságok figyelmen kívül hagyták a civil áldozatok  képeit, amelyeket a világon mindenhol máshol leközöltek."  Ez a médiapolitika természetesen továbbra sem változott.

 

A TIME online újságírója, James Poniewozik szavaival „A háború az amerikai televízió képernyőjén elbűvölő tűzijáték és tankparádé időnkénti sajtókonferenciákkal tarkítva, míg az al-Jazeera adón maga a pokol.”

 

Stephen L. Carter Integritás (Integrity) című könyvében azt írta, az embernek nincs szüksége egy Sátánra, hogy megértse a gonoszság fogalmát, de sajnálatos módon az embernek szüksége van magára a gonoszságra, hogy megértse önmagát.  

 

(Kép: Ki tartja számon az iraki gyermekáldozatokat? Archívum)

 

A szembesülés azonban beláthatatlan következményekkel járhat.  Nyilván ez az oka, amiért a televízió orrvérzésig mutatja a szunámi pusztítását, tömegsírokba vonszolt halottait,  lévén független az emberi alantasságtól, viszont eltitkolják előlünk az Inter Press Service beszámolója szerinti 'rendkívüli és szokatlan fegyverek' okozta pusztítást Irakban, az ottani tömegsírok, temetetlen holtak, elnézésre kényszerítő nyomorékok, jajongva gyászoló családok tragédiáját.

 

„Mérgesgázokat használtak Falludzsában, minden elképzelhető eszközt, tankokat, nehéz ágyúkat, gyalogosokat. Falludzsa földig lett bombázva” – mondta az IPS riporterének november végén egy menekülő. „Én láttam őket, amint az utcán tankokkal átgördültek a sebesülteken. Ez többször is megtörtént” – állította egy másik.  A Carter szerinti „szükséges gonoszság” tehát adva van. De mondhatjuk, hogy értjük, vagy legalább is jobban értjük önmagunkat? 

 

A HAZUGSÁG ÉS FALAZÁS ESZKÖZE 

 

A kiváló politikai elemző, Jim Lobe már tavasszal azt jósolta, hogy az amerikaiaknak olyan nagy százaléka hisz kitartóan és meggyőzhetetlenül a Bush adminisztráció média közvetítette hazugságaiban, az elnöknek jó esélye van az újraválasztásra.  Cikkében a University of Maryland felméréseire hivatkozott, amelyek szerint a megkérdezettek 57%–a összekapcsolja a New York és Pentagon elleni terrortámadást Szaddám Huszeinnel, és 52% azt képzeli, hogy a CIA-nak bizonyítéka van a Huszein és al Kaida közti kapcsolatra. Ugyanígy 60% minden bizonyíték ellenére továbbra is meg van győződve róla, hogy Irak hosszú távú tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik – amit Cheney és Rice kitartó ígérgetése szerint előbb-utóbb meg is fogunk találni.

 

Ebből és további válaszokból Lobe arra következtetett, hogy komoly korreláció van a háborút megelőző téves hiedelmek és a háború támogatása, illetve a Bushra való szavazás szándéka között. Ráadásul Bush és vezető gárdája minden hivatalos cáfolat és félreinformálás utólagos beismerésének ellenére nap mint nap újra megerősítik az eredetileg dühhel és  bosszúvággyal átitatott hiedelmeket.  

 

Élen járt ebben Paul Wolfowitz, aki a szeptemberi tragédia ideológiai alapját a nácizmushoz(?) hasonlította, amely ellen "a küzdelem  két központi frontja természetesen Afganisztán és Irak”.  Nem a média feladata lett volna ennek a zagyva félrevezetésnek kiötlőjét  kipellengérezni? A kamerák előtt tárgyilagos történészekkel vagy politológusokkal szembeállítani, akik lehetetlenné tették volna?

 

Dick Cheney hasonlóan hazug és félelemkeltő taktikát alkalmazva azzal riogatta a Sztár Kerestetik és Larry King interjúin vegetáló népet csak 1-2 héttel a választások előtt, hogy John Kerry elnöksége újabb terrortámadást jelenthet az USA ellen, majd ismét úgy emlegette Szaddám Huszeint, akinek „kapcsolata volt az al Kaidával” és aki „szponzorálta a terrorizmust”. Miért nem kérdezett rá a média soha, hogy hogyan? Mikor? És hol a bizonyíték?

 

Nem véletlenül írta Robert Kuttner szeptember közepén a Boston Globe-ban – amely időnként teret szokott adni az ellenzéki véleményeknek is – Bush elnökségéről: még nagyobb csalás, mint maga a szélhámos elnök. „Olyan hatalmas zagyvaléka a hazugságoknak, hogy aki kétségbe akarja vonni, fogalma sincs, hol kezdje.”

 

Bár igaz, mégsem lehet mentség a kritikátlanságra, az ellenvélemény elhallgatására, a politológus háborútól óvva intő szakvéleményének 26. oldalon való megjelentetésére. Miért, hogy egyik adó vagy vezető újság sem botránkozott meg például Bush abszolút és szégyenletesen illogikus, mondhatnánk whiskyszagú melldöngetésén, mikor azt handabandázta:

 

„Elfelejtem én szeptember 11-e leckéjét és elfogadom egy őrült (Szaddám Huszein,  A Szerk.) szavát, vagy akcióba lépek, és megvédem ezt az országot? A választás lehetőségével élve én megvédem Amerikát, minden alkalommal.  Mivel az volt a döntés, hogy megvédjük magunkat, mivel biztonságosabbá tettük Amerikát, mostanra több mint 50 millió ember szabad Afganisztánban és Irakban.”

 

Hogy lehet az, hogy a médiának Bush nemzetközi elszigeteltsége, valamint az afgán és iraki mocsárhelyzet után sem tűnik veszélyesnek a logikátlanság?  Nem rettenti el az önámítással fűszerezett magabiztos korlátoltsága?  Mindenesetre ha az Év Embere címmel párhuzamosan az Év Marhasága címet is osztaná a Time magazin, idén Bush azt is megnyerte volna februári kijelentésével: „Irak inváziójával és megszállásával az Államok demokráciát terjeszt, és ezáltal biztonságosabbá teszi a világot, mivel a szabad társadalmak nem gyártanak tömegpusztító fegyvereket”. 

 

A fenti statisztikákra egyébként még rátesz egy lapáttal az az 59%-os többségi meggyőződés, amely szerint  a világközvélemény támogatja az Amerika vezette koalíciós háborút. Még aki minden nap figyeli a híreket se valószínű, hogy elcsípte, mindkét közvetlen szomszédunk, Kanada és Mexikó is ellenezte a preventív intervenciót, ugyanakkor a dél-amerikai államok csalódottan, mintegy menekülésszerűen, teljes lendülettel fordultak el tőlünk a baloldal irányába.

 

A média nem hangoztatta külpolitikánk metországi és oroszországi elítélését,  ezzel a fontos európai országok közül Franciaországot állítva be (hol fenyegetően, hol gúnyolódva, hol bojkottra uszítva) Amerika magányos ellenlábasaként.  Ebből sokan arra a téves következtetésre jutottak – és ez volt a cél –, hogy mindenki más Bush szívbéli támogatója. A látszat megőrzése érdekében választási beszédei során gyakran büszkélkedett  a közös harcra vállalkozók koalíciójával.  Tőle nem volt várható, de a médiától igenis elvárható lett volna, hogy korrekcióként alkalmanként felsorolja, Magyarország, Thaiföld, Nicaragua, Új-Zéland, Honduras, Ukrajna, Spanyolország, Costa Rica, a Philippi-szigetek és Hollandia az iraki helyzet alakulását felmérve és belső politikai kényszernek engedve már visszavonulót fújtak.(*2) Igaz azonban, hogy Bush továbbra is dicsekedhet Mikronézia hűséges kitartásával.

  

Mikor Bush diplomáciai sikereként emlegette a háborús „koalíciót”, a média kötelessége lett volna minden alkalommal kihangsúlyozni, hogy a (kikényszerített vagy megvásárolt) formai csatlakozások ellenére a költségek 90%-a az amerikai adófizetők vállán van, és az ország deficitjét növeli fénysebességgel. Ennek várható következményeiről a média a választások előtt mélyen hallgatott, de lassanként, fokozatosan beadagolva számíthatunk a szociális jellegű korlátozások, gazdasági megszorítások és negatív következményeik közlésére.(*3)

 

NINCS ÚJ A NAP ALATT

 

Ne higgyük, hogy a média befolyása és hajbókoló, félrevezető, elhallgató szerepe új keletű.  Dwight Macdonald, „óriás az amerikai intellektusok között”, 1938-ban egy másik tévelygő és veszélyes időszakban azzal vádolta kollégáit, hogy a korabeli  hangadó sajtó nagymenőit, beleértve Walter Lippmannt és Westbrook Peglert, azt az érzetet keltik az egyszerű olvasókban, hogy az érdeküknek, szívügyüknek van szószólója, holott kenyéradóik, az uralkodó osztály kiszolgálásával buzgón olajozzák a kapitalista rendszer fogaskerekeit.  Ez a rendkívüli tehetségű újságíró és társadalomkritikus a látszat és valóság több síkon érvényesülő ellentmondásán kívül már évekkel korábban felismerte, hogy az establishment – amely már az ő fiatal korában is egyre növekvő arányban a korporatív  elitet jelentette – a diktatúrához hasonlóan kihasználja a propaganda irányító és megtévesztő lehetőségeit.

 

A mai szintén kusza és imperialisztikusan konfrontációs korban az Egyesült Államok tömegtájékoztatása a múlt század 40-es és 60-as évekhez hasonlóan nem kényezteti el lehetőségekkel a  Macdonald vagy Mary McCarthy kaliberű elszánt, intellektuálisan mérlegelő és szintetizáló ellenzékieket. Igaz, George Orwell se valószínű, hogy ma dolgozhatna a BBC-nek. Az American Spectator azt írta biográfiája megjelenése alkalmából Macdonaldról, hogy „tagja a kiveszőben lévő, elnyomhatatlanul individuális nemet mondó fajtának, amin a fojtogatóan intézményesített világnak érdemes lenne elgondolkodni.” Azóta csak kevesebben lettek.  A mai betűvetők számára az ő korukhoz hasonlóan kockázatos az ellenzéki állásfoglalás, hátrányos a McCarthy-éhoz hasonló elszánt kiállás:

 

„Nincs tiszteletreméltó visszavonulás szégyenletes tettek özöne után.  (. . .)  Az országnak meg kell érteni, hogy a (vietnámi) háború igazságtalan, éppen ezért az ellenzék egyetlen feladata kellene legyen, hogy ezt mindenkivel megértesse.”

 

A mai (ál)patrióta, konformista világban kötelezően pietista tömegkommunikáció és könyvkiadás még kevésbé tűri a magát hitetlennek valló McCarthy-féle morális ellenzékiséget, mint ahogy a szintén rendkívüli képességű Macdonald lehetőségei is minimalizálva lennének, ha most vallaná:  „Irodalom és tudás, bölcsesség és megértés, ha úgy tetszik intellektus az én vallásom.”  Tragikus módon a megértés és ikerpárjaként az empátia legkevésbé sem illik a mai pietista Amerika  eluralkodó „rúgjunk szét néhány segget!”, „aki nem velünk, az ellenünk!” és „jól irányzott atomot nekik!” mentalításába. Ugyanakkor ma nem önként mondana fel lapjánál a gondolatszabadság, a cenzúra és a háborús hisztéria ellenzőjeként egy H. L. Mencken – akit Walter Lipmann a húszas évek közepén egy egész művelt generáció leghatásosabb befolyásolójának nyilvánította, míg a New York Times némi túlzással Amerika leghatalmasabb emberének – hanem a szerkesztőbizottság adná ki az útját, méghozzá fénysebességgel. Ma még kevésbé dívik, mint az ő idejében az individuális szabadság és önkifejezés iránti legendás elkötelezettsége:

 

"Az irodalmi teóriám, akárcsak a politikai, leginkább egyetlen fő ideán alapszik, azaz a szabadság ideáján. Röviden én egy libertáriánus vagyok, méghozzá a legradikálisabb fajtából, és nem ismerek semmilyen emberi jogot, amely akár egy tizedében is olyan értéket képvisel, mint azon egyszerű jog hangoztatása, amely (abban a pillanatban) az igazságnak tűnik. Vegyék el ezt a jogot, és többet semmi nem ér egy fabatkát se." (Mencken zárójelezése)

 

Christopher Hitchens Orwellről írt kitűnő könyvében (Why Orwell Matters) felsorolja azokat az 1930-1950 között angol nyelven író politikai profilú kreatív írókat – Shaw, Wells, Priestley, Hemingway –  és költőket – Louis MacNeice, Stephen Spender, W.H. Auden, Cecil Day  Lewis –, akik annak idején elismert és szorgalmasan népszerűsített véleményformálóknak számítottak, ennek ellenére saját korukat elemző írásaik közül a legtöbb mára közölhetetlenné vált. Hitchens szerint egyes meglátásaik és kijelentéseik  korlátoltak vagy rosszindulatúak voltak, mások egyszerűen buták, komolytalanok vagy naivak.(*4)

 

Éppen ezért a hajdani felszínes, sokszor felelőtlen bálványokkal szembesíti az intellektuális hipokrizmus, társadalmi megkülönböztetés és militáris nagyhatalmi arrogancia ellen rövid élete során kitartóan küzdő Orwellt, az „igazmondót”, akiről véleménye szerint utólag bebizonyosodott, hogy minden írása, könyvelemzése és esszéje  ma is nyugodtan, minden feszélyezettség érzet nélkül kiadható.  Van tehát eszmei értéke, néha még méltó elismerése is a komolyan átgondolt, felelős, tiszta szívű elkötelezettségnek. A kontrollált média járhat tévúton, lehet hazug, 7 számjegyű csekkel lekenyerező, még nemzetáruló is, mégis, akik diákként vagy kezdőkét keresik az utat, vagy tömegkommunikációs karrierjük során kiszolgáltatottnak, bénítóan elidegenedettnek érzik magukat, azok a hasonlóan komoly és komplex problémákkal küzdő közelmúltból találhatnak inspirációt és követésre méltó lábnyomokat.

 

Orwell mellett egy másik brit, Aldous Huxley figyelmeztetett rá, hogy a demokrácia túlélése annak a lehetőségnek függvénye, az emberek megfelelő információhoz jutva nagy számban tudjanak realisztikus döntéseket hozni. Szabad információáramlás nélkül nincs demokrácia. Mikor ennek lehetőségét egy elnök nem biztosítja a saját országán belül a saját népének, óhatatlanul szégyen és megvetés tárgyává teszi magát, amennyiben más régiókban hódítva a demokrácia terjesztőjének és védangyalának megdicsőült fényében tetszeleg.  Amint egyre többen eljutnak oda, hogy ujjal mutogatnak A király meztelen!  A király meztelen!  – az udvaroncok és a média szerepének visszamenőleges kritikájára is sor kerül.  Csak idő kérdése. 

 

 *1    Az amerikai excepcionalizmusról részletesebben olvasható a Jelenidő rovatban a Hullahegyekre épülő demokrácia című írásban.

 *2   Az ukrán elnökválasztások mindkét jelöltje ígéretet tett (a parlament decemberi döntésének elismeréseként) az Irakban szolgálatot teljesítő csapatok mielőbbi visszavonására.

 *3   Tiszavirág életű bejelentés volt és váratlan karácsonyi meglepetés: A Művelődésügyi Minisztérium központilag eltörli 80-90 ezer kis jövedelmű diák Pell Grant ösztöndíját és korlátozni fogja más állami és szövetségi segélyek juttatását. Eddig a kis jövedelmű, évi 35 ezer dollárig kereső családok kaptak állami támogatást, a bőrükön behajtott spórolás viszont évente 300 millió dollárt hoz a Bush adminisztráció konyhájára.

 *4    David Remnick Lenin sírja című könyvében idézi George Bernard Shawt, aki "az ügy érdekében" más ünnepelt nyugati entellektüelekhez hasonlóan szintén hajlandó volt eltekinteni Sztálin diktatórikus vezetésétől, vérengző kegyetlenségétől. Mikor Moszkvában meghívott vendégként a csak külföldieknek fenntartott és gazdagon ellátott Metropol Hotelben vacsorázott az államilag előidézett, milliók életét követelő éhinség idején, tányérjából felnézve elégedetten tette fel a kérdést: "Lát itt valaki is élelemben hiányt?"

 

2004. december

 

 

Addendum:

 

"The present crisis of western democracy is a crisis in journalism." (Walter Lippmann: Liberty and the News. 1920)

 

2005. január 3:  "The Iraq War has been a strangely unseen war, or rather a war in which conventional and uncontroversial images are the standard fare -- lots of pictures of us, few of them, images of blown-up military vehicles and uninhabited Iraqi ruins, but not in this country the images of the injured and the dead civilians we have been producing in such prodigious numbers, nothing like the images of the tsunami. But it has also been a war of images. There was the staged toppling of the statue of Saddam Hussein as our invasion ended. There was the crisis opened up by leakage of photographs of Abu Ghraib torture and more recently the American soldier shooting a wounded man in a mosque in Fallujah. And there are the videotapes of guerrillas beheading their captives in what seemed to be media stunts of a sort. We know that Al-Jazeera shows radically different images of this war and of the Israeli-Palestinian war, a difference both generated by and reinforcing the different views on those conflicts. Even Europeans see more graphic images of such civilian casualties."  (Rebecca Solnit: Sontag and Tsunami)

 

2005. január 5: "At a pair of British daily newspapers -- the Independent and the Guardian -- plus the Observer on Sunday, journalists are far more willing than their U.S. counterparts to repeatedly take on powerful interests. Tough questions get pursued at length and in depth. News coverage is often factually devastating. And commentaries don't mince words.  A recent essay in the Independent contended that Prime Minister Tony Blair "has, in short, proved himself a scoundrel and a hypocrite again and again and again." The column, by Matthew Norman, continued: "How he has survived at all is something for tomorrow's political historians to explain, but one thing is clear: without a press that has erred, if anything, towards over-indulging him, he'd have got clean away with the lot of it."  An observer of media on both sides of the Atlantic would not be surprised by conclusions from the research outfit Media Tenor International, which found that "the media coverage of the war in Iraq and the consequences of military action was much different in tone in European media from the coverage in U.S. newspapers or TV news broadcasts." For British journalists, that has meant often countering not only the White House line but also the pronouncements of their own government. The media picture is hardly monochromatic. Blair's war policies have received appreciable help as well as disapproval from the British press. But there's an extent of diversity and feistiness in the UK that's rare in mainstream American media." (Norman Solomon: Media Sense and Sensibilities)

2005. január 17: "The claims that this controversy proves that CBS, or the media as a whole, have a liberal or anti-Bush bias, are ludicrous. When CBS staffers got caught taking shortcuts on a story critical of Bush, it cost them their careers. By contrast, other reporters have received much less scrutiny and punishment for offenses of far greater magnitude-- and with much more significant consequences to society. The New York Times, for example, published numerous allegations about weapons of mass destruction in Iraq that turned out to be false -- such as one source's claim that "all of Iraq is one large storage facility" for WMD (9/8/02). Those stories, many of which were splashed on the paper's front page, did a great deal to sell the White House's bogus case for war against Iraq. While the Times has admitted (5/26/04) that some of its WMD reporting was "insufficiently qualified or allowed to stand unchallenged," the reporter most responsible for those stories, Judith Miller, was never sanctioned by the Times-- and indeed still continues to report on Iraq for the paper. Ironically, after MSNBC's Hardball finished its discussion of CBS and journalistic responsibility on January 10, the show turned to a discussion of Iraq featuring... Judith Miller. The lesson of "Memogate," then, is that journalists may be punished for bad reporting-- if they have offended the wrong people. If they have merely helped steer the country into war under false pretenses, their careers can continue unimpeded." (FAIR)

Is there anyway to get rid of the FCC? They are helping to destroy this country. Propaganda is not media. Mind control is dangerous. Lying to the American people to start illegal wars is treasonous. Outing a CIA agent isn’t actually smart. I say start over. Get rid of the FCC. Give all people a chance to participate in all forms of media. There is a quite, domestic war going on. We the people need to be informed and actively participating. Also, investigative journalism would be nice. I would like to have seen the media investigate and ask questions about 9/11/01. What happened to the anthrax at that same time that was traced to a military lab and then the story was dropped? Why didn’t they investigate the Downing Street memo that the London Times exposed on 5/01/05 regarding as early as 7/02 Bush stated he would go to war with Iraq and fix the policy around weapons and terrorism? Why no real photos of the Iraq war and the wounded and dead military coming home? Where is the truth? (truthtopower. November 10, 2007)

Eighty-eight years ago, journalist Walter Lippmann said quote: All that the sharpest critics of democracy have alleged is true, if there is no steady supply of trustworthy and relevant news. Incompetence and aimlessness, corruption and disloyalty, panic and ultimate disaster, must come to any people which is denied an assured access to the facts.

(Josh Silver: The Future of Media Doesn’t Belong to Murdoch; It Belongs to Us. [Silver’s opening remarks from the National Conference for Media Reform in Minneapolis.] June 6, 2008)

In May, Major General David Petraeus, the military governor of northern Iraq, seized control of Mosul's only TV station because of its 'predominantly nonfactual/unbalanced news coverage.' While admitting this was a blatant act of censorship, he justified it because of the need to keep from 'inflaming passions.'  Washington has also prevented the U.S.-sponsored Iraqi Media Network -- one of many new 'democratic infrastructure' projects -- from airing programs that are critical of U.S. policies.  (. . . ) Punishment of such offences can include a prison term of one year.  So far, Bremer has shut down two newspapers and one radio outlet. (Rahul Mahajan. ZNet. August 25, 2003)

 

The contras' man in the State Department, Elliott Abrams, took to the airwaves on the Evans & Novak program on CNN. Asked whether he could offer "categorical assurance" that Hasenfus was not connected with the government, Abrams smirked, "Absolutely, that would be illegal. . . This was not in any sense a US government operation. None." (. . .) I interviewed Novak and asked how he felt about being a pawn in Abrams's deception. His answer: He "admired" Abrams for lying to him on national television because the lie was told in the service of fighting Communism. "He had a tough job and there were lots of people out to get him," Novak averred, expressing zero regrets about misinforming his viewers. "Truth" did not even appear to enter into his calculations. There was his side and there were the other guys, period. That the Post and CNN willingly lend space to the man, knowing what they do, is another of the ongoing scandals involving journalistic standards and conservative ideological domination of the elite media. (Eric Alterman: Novak's No Journalist. The Nation. October 16, 2003)

Last Saturday, antiwar rallies involving some 200,000 people in London and thousands more in Rome took place and nothing ran in the Sunday Post about them. On Monday, The Post's London correspondent produced an informative, front-page article surveying broad European concerns about U.S. policies, with references to the rallies. A picture of the protesters in London accompanied the story. Nevertheless, the failure to report the news of the rallies when they occurred produced complaints from readers and an organized e-mail campaign assailing the paper for this lapse. I'm in agreement with the readers on these complaints. Whatever one thinks about the wisdom of a new war, once it starts it is too late to air arguments that should have been aired before. (Washington Post ombudsman Michael Getler.  October 6, 2002)

"A newspaper is not only a collective propagandist and a collective agitator, it is also a collective organiser." (Vladimir Ilyich Ulyanov Lenin: What Is To Be Done? The Plan For an All-Russia Political Newspaper. 1901)

"The corruption of the press is part of our sad reality, and it reveals the complicity of the oligarchy." (Oscar Arnulfo Romero y Galdámez.  [Monseńor Romero of El Salvador  was a bishop of the Roman Catholic Church in El Salvador. He was assassinated on March 24, 1980.])

But this enthusiasm for a "wide range of strong, opinionated voices" rings hollow in the wake of MSNBC's firing of host Phil Donahue. (FAIR's founder, Jeff Cohen, worked as a senior producer for Donahue.) His show was cancelled despite having the best ratings on the network; this occurred, according to published reports, after a study commissioned by NBC described Donahue as "a tired, left-wing liberal out of touch with the current marketplace" who would be a "difficult public face for NBC in a time of war" (All Your TV, 2/25/03). "He seems to delight in presenting guests who are anti-war, anti-Bush and skeptical of the administration's motives," the report noted, warning that the Donahue show could be "a home for the liberal antiwar agenda at the same time that our competitors are waving the flag at every opportunity." (MSNBC's Double Standard on Free Speech. Action Alert. March 7, 2003. [The news channel -- co-owned by Microsoft and General Electric/NBC-- declared in its formal statement: By bringing our viewers a wide range of strong, opinionated voices, MSNBC underscores its commitment to ensuring that its perspective programming promotes no one single point of view. We encourage debate and we would neither expect, nor want, our audience to agree with everything on our channel.])

Journalists were among the scores arrested in New York City as the Occupy Wall Street movement marked its one-year anniversary. The movement has been holding protests for the past few days to commemorate the date, and police have been very active in responding. More than 100 people were arrested on Monday alone. As they have been since the protests began, journalists found themselves swept up, though on a smaller scale than at the movement's 2011 height. Josh Stearns, campaign director for media reform group Free Press, compiled news about the arrests on Storify. Photojournalists appeared to be the most frequently targeted. Two photographers and one journalist were arrested on Saturday night, and several more during Monday's protests. At least one journalist from the local WPIX station was arrested on Monday. In one instance, police arrested a photographer, Julia Reinhart, while she was wearing identification that listed her as a member of the National Press Photographers Association. Another journalist and illustrator, Molly Crabapple, tweeted about her arrest on Monday. "Can't wait to draw this," she wrote. John Bolger, a student journalist at Hunter College, was also arrested. The NPPA issued a statement saying that it was "deeply concerned and troubled by the aggressive and indiscriminate manner in which officers and command staff are allegedly treating those exercising their First Amendment rights." (Journalists Arrested During Occupy Wall Street Anniversary Protests. Huffington Post. September 17, 2012)

FAIR's repeated studies of the NewsHour show that Jim Lehrer's reputation for moderation is based on a tilt toward conservative sources and a willingness to exclude perspectives that might challenge the elite consensus (Media Advisory, 5/13/11). When FAIR studied two months of the NewsHour in 2010 (Extra!, 11/10), we found four times as many oil industry representatives talking about the BP oil spill as environmental experts; none of the segments on the Afghan War included a peace advocate. (Moderate Debates and Debate Moderators. Debate process needs more scrutiny, not less by FAIR [Fairness & Accuracy in Reporting]). October 3, 2012)

 

Ebben a témakörben lásd még: Az igazságközlés igénye Lapszemle 2002. I. félév 4. írás;  Lapszemle 2002. II. félév 17. és 18. írás; Médiakonspirátorok, médiasztárok, médiaprostik

 

VISSZA  a Jelenkor rovat címlistájához

VISSZA  az EMPIRIA Magazin címlapjára