EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

Amerikai békemozgalom

CSÚFOS KUDARC VAGY FANTASZTIKUS SIKER?

Többéves anglo-amerikai bombázás, nemzetközi embargó és  szisztematikus fegyver leszerelési akciók után megkezdődött az Irak elleni háború végső, inváziós szakasza. Ez azt jelenti, hogy a békemozgalomnak befellegzett? Hogy csúfosan megbukott? És felesleges volt? Szó se róla. A békemozgalom az elmúlt hónapokban Amerikában, de globálisan is fantasztikus eredményeket ért el és ha az eluralkodó apátiát félretéve, hatalmas energiakészleteire alapozva  képes lendületben maradni, akkor továbbra is fontos szerepet játszhat a jövő vérszagú világának formálásában.

Ne feledkezzünk el róla, nem a siker tudatában, még csak nem is a siker reményében született meg a történelem legnagyobb, legátfogóbb,  legbefolyásosabb tömegmozgalma, hanem a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzet felháborodott reakciójaként. Emellett természetesen az igazság keresés, a békevágy és a nemzetérdekű patriotizmus játszottak a kialakulásában döntő szerepet. Nem kis meglepetésre azonban döntő  jellegzetességévé az ideológiai, faji, vallási és osztálybeli differenciákat leküzdő, milliókat inspiráló kohéziós erő vált, amely (bár csak átmenetileg) a diplomácia útjára terelte a látszat demokráciákat, irányt és bátorító ösztönzést adott másoknak, Amerikában pedig az intervenciót megelőző időszakban haditerv módosításra kényszerítette a Pentagont.

Az eleve pacifista eltökéltségű német, francia, kanadai, mexikói kormányfők nem tudtak volna a lehengerlő anglo-amerikai nyomásnak ellenállni széleskörű belföldi támogatottság és a nemzetközi háborúellenes kampány motivációja nélkül. Ugyanakkor az olasz, spanyol, pakisztáni, indiai, török, szaúdi államfők és uralkodók esetleg hajlandók lettek volna ismét aktív koalícióra lépni Washingtonnal, ha nem tartotta volna vissza őket a szervezett, harsányan és fenyegetően ellenzéki néphangulat. Bukásról tehát szó sincs.  Döntő befolyásról annál inkább.

Washingtonban azt gondolták, mindenki intimidálható és mindenki megvesztegethető. Mint az elmúlt hetekben kiderült, nem egészen. Robert Sheer azt írta a Los Angeles Timesban „a Biztonsági Tanács kis és nagy országainak függetlenségi demonstrációja volt egyike az ENSZ legfelemelőbb pillanatainak.” Valóban. A világhatalmi elvárások ellenére több gazdaságilag kiszolgáltatott, ezért eleve koalíciós partnernek elkönyvelt afrikai és dél-amerikai ország megtagadta az automatikus engedelmességet, sőt később a ránehezedő nyomásnak sem engedett. „Mit tudnak az Amerikaiak csinálni velünk?” kérdezte az egyik afrikai ENSZ képviselő, akit felháborított (az iraki háborút támogató) alázatos behódolásuk biztosra vétele. „Bombázni fognak? Megszállnak?”

Bár katonai megtorlásról szó se volt, a renitencia gazdasági retorziója biztosra vehető.  Az első Öböl-háború idején Jemen volt az egyik, aki kitartóan ellenállt a koalíciós követeléseknek, minek következtében – a gúnyolódók szerint – mai napig is a történelem legköltségesebb „nem szavazatát" vallhatja magáénak. A másik ország, Jordánia, az azóta elhalálozott Huszein király Szaddám Huszeint támogató politikája miatt 41 millió dolláros amerikai segélytől esett el. Nyilván ez a sors vár Törökországra is, amiért a parlamentje leszavazta és így lehetetlenné tette az Irak elleni északi front megnyitását.

A News Week főmunkatársa, a fairségéről és tisztánlátásáról ismert Eleanor Clift szerint a washingtoni toborzó taktika az évek során nem változott, - az ENSZ tagállamok (Anglia kivételével) és az Arab Liga országai mind „bullied or bribed”, „kényszerítve, vagy zsarolva” lettek. Közülük a gerinces nemet mondókat a békemozgalom arany betükkel róhatja fel a dicsőségtáblájára. A küzdelem tehát nem volt felesleges. A nagy kérdés azonban, hogyan tovább?

Ha deprimáló is a jelenlegi helyzet, Mark Morford szerint  mégsem az idő, mikor a vállunkat vonogatva és lemondóan - azzal, hogy már úgysincs mit tenni - föl kéne adnunk a harcot. Mint az SFGate hírlevelében írja, ez pont az az idő, mikor koncentráltan figyelni kell, szenvedélyesen meg kell vitatni mindent és fel kell mérni, mi is az, amit az ember ténylegesen tapasztal, mi a jelentősége és ami még fontosabb, ki kell találni, mi az, amit elhallgatnak.

Ez az idő, mikor még inkább protestálni kell, leveleket és hozzászólásokat kell írni az újságoknak, mélységében és gondosan át kell gondolni mindent, anyagilag is támogatni kell az Oxfam, Truthout, FAIR és hasonló (elfogulatlan és megbízható információval szolgáló, K. H.) hírforrásokat, és újra kell értékelni, mit is jelent tulajdonképpen amerikainak lenni egy új, drákói, hatalmi-mániákus, megelőzve-gyilkold-halálra-őket-mind jellegű Bush világrendben.

“. . . mit is jelent tulajdonképpen amerikainak lenni . . ."  Az Én szerepe, helye egy megosztott társadalomban és távlati hovatartozásának több szempontú újraértékelése különösen fontos azok számára, akik nyíltan vállalják pacifizmusukat, akik húsbavágó felvilágosító kritikával élnek, akik nevüket adják az ügynek, akik kiállnak a pódiumra, akik állandó igazságkeresőként és a kisebb országok érdekvédelmében megfélemlítve se hajlandók hipokrízisre, még kevésbé integritásuk feladására.

A tét, - háború és béke, demokrácia versus autokrácia kérdése - és vele a feszültségek ugyanis egyre nagyobbak. Következésképpen a nyíltan rezisztens állásfoglalással járó kockázatvállalás is. Fokozódik az egzisztencia mindkét értelembeli – megélhetés és puszta lét – veszélyeztetettsége.

NEM AZ Ő NEVÜKBEN

A békemozgalom tömegei egyéni lelkesedésből és áldozatvállalásból állnak össze, - ahogy a sikerei is. Az utcákon tüntető milliók csak egy része az EGÉSZnek, mint ahogy az ideológusok, szervezők,  propagandisták egy másik, és a mindennapi hősök egy harmadik. Az Empiria az elmúlt hónapokban többször is foglalkozott a mindennapi hősökkel, - többek között a mellőzött vagy elhallgattatott újságírókkal és kommentátorokkal,* akik az alternatív média-fórumokra kényszerítve az össznemzeti érdek és nemzetközi hírnév védelmében továbbra is bírálják, sőt elítélik Bush - Alan Eisner szavaival - „látomásra és nem hozzáértésre alapozott” külpolitikáját.

A kritika nélküli egyen-vélemény korábbi elvárása a háború elmérgesedésével egyre inkább követelménnyé válik. Ennek a szigorításnak esett áldozatul az egyetlen leplezetlenül békepárti riporter, Peter Arnett, nemzetközileg ismert Pulitzer díjas, többszörös veterán tudósító, akit az NBC tv adó új elnöke, Neal Shapiro azonnali hatállyal menesztett bagdadi posztjáról. Az indok?  Hibázott, mikor pár napja interjút adott egy bagdadi tv állomásnak és úgyszintén hibázott, mikor személyes megfigyeléseit és véleményét nyilvánosan közölte. Egy időben csak a kisiskolásoknak kellett lakatot tenni a szájukra . . .

Arnett haditudósításai során nem először került forró vízbe. Ő volt az, aki 1991-ben a CNN bagdadi riportereként leleplezte, a Pentagon által biológiai fegyvergyárnak nyilvánított és célpontként megsemmisített épület valójában baba-tejpor gyár volt. Ezt sose bocsátották meg neki, Shapiro viszont rögvest egy-két szöget is vert a koporsójába.

A riporterek és kommentátorok mellett neves akadémikusok, írók, történészek, tudósok, diplomaták, politológusok kockáztatják nemcsak az előmenetelüket, hivatalos elismerésüket, publikálási lehetőségeiket, de szakmai hírnevüket és távlati értékelésüket is, mikor az unilaterális intervenciós washingtoni kormánypolitikát és részrehajló közel-keleti állásfoglalást elítélő véleményt fejtenek ki.

Bár szakmai körökben híre ment, döntő befolyású, radikális módszerekkel dolgozó neokonzervatív csoportosulások fekete-listázzák a kritikával élő ellenzékieket, ennek ellenére még mindig akadnak, akik az ország jövője miatti aggodalmukban  bátran kiállva hallatják a hangjukat.

Ha a diplomáciai megoldás mellett kardoskodó régi szövetségest, Franciaországot en bloc le lehetett antiszemitázni, ellenségnek lehetett nyilvánítani és bojkottálásra lehetett javasolni, talán érzékelhetővé válik az európai olvasók számára az amerikai nézetkülönbségek felfokozott kiélezettsége és ebből következően a nyilvános állásfoglalás kockázatának komolysága.

A Georgia Southern University történelem professzora, George H. Shriver egyike volt azoknak a felelőssége teljes tudatában levő akadémikusoknak, aki felhívta a figyelmet a 90-es évek Amerikájában eluralkodó neo-fundamentalizmus veszélyére, amely nemcsak vallási, de politikai és társadalmi állásfoglalásában is intoleráns, és ezért az ultra konzervatívokhoz hasonlóan „komoly fenyegetést jelent annak a máig értékes kincsként őrzött amerikai életfelfogásnak, amelyet pluralizmusnak nevezünk”.

Mint aki a jövőbe lát, Shriver azt írta a szekuláris értelmiség folyóirata, a Free Inquiry 1995-ös téli számában, „Az extrém vallási jobbszárny körüludvarlása Reagan, Bush és gyakorlatilag az összes republikánus elnökjelölt által nemcsak ijesztő, de veszélyes is.” George W. Bush nemcsak követte, de túl is haladta az apja szélsőségesekkel való azonosulását, ami úgy tűnik, még az Öreget is megrémítette.

Az ország sorsa miatti aggodalmának engedve az idősebb George Bush a hónap elején beszédet tartott a Tufts Egyetem előadótermében, - szinte legitimizálva a döntőjellegű ENSZ határozatot és a széleskörű koalíciót egyaránt nélkülöző kritikusok és tüntetők aggályait. Elismerésre méltó lelkierőt tanúsítva a volt elnök kifejtette, maga a kulcskérdés - vajon milyen és mennyi tömegirtó fegyvert birtokol Huszein - nagyon is „vitatható”, a kitűzött célok pedig „elmosódottabbak”, mint voltak az 1991-es Öböl-háború idején.

Beszédéből kiderült, nem helyesli, hogy elnök fia semmibe veszi az Egyesült Nemzetek Szervezetét, és hogy elidegeníti a legfontosabb, egyetértés esetén lényeges katonai hozzájárulást is jelentő volt szövetségeseket, elsősorban Franciaországot és Németországot. (Tavaly szeptemberben az elnök pentagonbeli tanácsadóit figyelmen kívül hagyva éppen az édesapja kívánságára (és Colin Powell tanácsára) vitte az iraki ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé. Egy idő óta azonban a viszony apa és fia között állítólag feszültebb, bár telefonon érintkeznek.)

A másik „nagyöreg”, aki az ország sorsa iránti aggodalmában a napokban előtoppant a múltból : a 71 éves  Daniel Ellsberg.  Március 26.-án a washingtoni Lafayette parkban** egy háborúellenes tüntető csoport felszámolása során két Nobel-díjas aktivista és két püspök társaságában tartóztatták le Ellsberget, aki több mint 30 évvel ezelőtt fénymásolta és eljuttatta a New York Timesnak a Pentagon iratok néven ismert, a vietnami háborúval kapcsolatos titkos leleplező dokumentumokat.

Ellsberg a jelenlegi tragikus külpolitikai helyzetért Bush polgári tanácsadóit, elsősorban Donald Rumsfeldet, valamint főideológusait, Richard Perlet és Paul Wolfowitzot vádolja, akik hamis adatokra és tényekre alapozottan optimista bíztatást adnak az elnöknek. „Minden amit ennek a háborúnak indokaként felhoztak valótlanság”, nyilatkozta Ellsberg.

A békevágy és az érte való tenni akarás nem ismer korhatárt. A 71 éves Daniel Elsberg, középen, tüntetőtársaival himnuszokat énekel (Associated Press felv.)  

A közérdekű média elhallgatása ellenére az Empiria olvasói már korábban értesültek róla, hogy a maga nemében egyedülálló “Városok a békéért” mozgalom*** keretében március elején 91 amerikai város és megye, köztük New York és Washington, képviselői és törvényhozói szavaztak a súlyos gazdasági következményekkel járó washingtoni külpolitika ellen. Azóta, március végére a csatlakozók száma 162-re növekedett és közel félszáz további városházban tárgyalják a ratifikáció lehetőségét.

Egyes államokban a helyi képviselők és törvényhozók kötelességüknek érzik, hogy közvetítsék a közelégedetlenséget vagy saját ellenvéleményüket Washington felé.  A Baltimore Sun cikke szerint például 11 Maryland állambeli demokrata képviselő és törvényhozó a háború első hetében kiábrándult levelet küldött Bush elnöknek, a kormányzónak és az állam szenátusi delegációjának, amelyben azt írták, “(Utólag) úgy tűnik, az adminisztrációnak kezdettől fogva csak egy célja volt, háborút kezdeni és hegemóniát kierőszakolni.” 

Az aláírók egyikének nyilatkozata szerint minden háborút elítélőnek kötelessége nyilvánosan felszólalni ellene. Sokakat kísért Amerikában a több éves vietnami hallgatás rettenetes ára. Az ország legdinamikusabban fejlődő és legintegráltabb megyéjének, Prince George’s megyének szenátora azt nyilatkozta, nem akar várni a tiltakozásával. Nem akarja megvárni, míg ismét ötven ezer fiatal férfit hoznak haza hullazsákban. Robert L. Ehrlich, az ősszel választott republikánus kormányzó megjegyzése viszont az volt a levélre: “Hála Istennek, hogy George Bush az elnök. Egy diktátorral megbékélni mindig rossz politika.”

A sikeres “Városok a békéért” mozgalom mintájára az amerikai diákszövetségek is szervezkedésbe kezdtek. A “Books not Bombs”, (Bombák helyett könyvek) jelszóval megalakult eddig több, mint 50 tagú békelánchoz március végén csatlakozott George Bush szíve-csücske, a híres University of Texas, az állam legnagyobb egyetemének diákszövetsége is.

A 60-as évek óta legszélesebb alapbázisú diák szervezet “a fiatalok növekvő aggodalmát tükrözi az Irak ellenes megelőző támadást illetően”, nyilatkozta az egyik szervező. A texasi diákok, akik nem látnak kapcsolatot Irak és a szeptemberi tragikus események között, és indokolatlannak találják a Bush kormány intervencióját, a Campuses for Peace nevű országos diák mozgalomhoz kapcsolódva próbálják tiltakozó hangjukat Washingtonban is hallatni.

“FIKTÍV INDOK – FIKTÍV HÁBORÚ”

Az idei Lapszemlék-kommentárok rovat I. félév 11. írása foglalkozik azoknak az amerikai diplomatáknak lemondásával, akik személyes meggyőződésüket nem tudták összeegyeztetni a jelenlegi hivatalos washingtoni külpolitikával. Egy svéd származású ENSZ diplomata, Hans Blix ugyanakkor lehetetlennek ítélt feladatra vállalkozott: megpróbálta kiegyensúlyozni az Amerika és Irak, nyugat és kelet közti végzetes ellentétet.

Az integritásáról, pártatlanságáról és elegáns diplomáciai megoldásairól ismert Blix  az UNMOVIC főinspektori székébe való kinevezésekor Kofi Annan és az ENSZ Biztonsági Tanácsának teljes és egyöntetű bizalmát élvezte, a Pentagon háborús hiénái viszont a pokolba kívánták. Még hónapok múlva se tudták megemészteni a diplomata bemutatkozó beszédének lényegét, “A mi munkánk a tények megállapítása és nem az, hogy bárkit is lekicsinyeljünk vagy provokáljunk. Végső soron a Biztonsági Tanács feladata és nem a fegyverellenőrző UNMOVIC-é a háború és béke kérdésének eldöntése.” Még hogy a Biztonsági Tanács és nem Washington feladata!

Bár a TIME magazinnak adott interjújában Blix kifejtette, nem pacifista a szó szoros értelmében, - “A diplomáciai döntéseket néha fegyverekkel kell támogatni” - de nyilvánvalóan még kevésbé volt híve egy civil áldozatok tízezreit követelő, valójában indokolatlan militáris beavatkozásnak. A bármilyen úton-módon terhelő bizonyítékokat forszírozó anglo-amerikai nyomás  ellenére Blix nem tért le a maga jelölte útról. Mikor hamis “bizonyító” dokumentumok felhasználására próbálták rávenni, volt bátorsága nyilvánosan leleplezni és visszautasítani.

A New York Times szerint összefoglalva (Blix) jelentései lerombolták az amerikai pozíciót. Nemcsak hogy bizonyították, a leszerelés frontján igenis lehetséges az előrehaladás, de kizárták még az esélyét is annak a lehetőségnek, hogy Irak aktívan kísérletezne nukleáris fegyverek előállításával. Tehát a háború kiváltó oka kiütve, igaz?  Vagy mégsem?

Mivel Blix nem talált az irakiaknál “füstölgő pisztolyt”, hónapvégi utolsó beszámolójában további vizsgálati időt tervezett kérni a Biztonsági Tanácstól. Nem éveket, csak hónapokat, - de legalább egy pár hetet. Erre azonban már nem kerülhetett sor. Az iraki kooperációra támaszkodó pozitív lehetőségek és bíztató eredmények  nyilvános közlését elkerülendő a Blix beszámolót megelőző napon  megkezdődött az invázió.

Minden háborút megelőző felmérés azt tükrözte, a nők a férfiaknál sokkal nagyobb számban ellenzik az u. n. megelőző-védelmi háborút, jobban aggódnak a katonai és polgári veszteségek miatt és nagyobb számban vetik el az unilateralizmus gondolatát. Az egyik poll értékelője, Anna Greenberg érdekes, bár találó megjegyzése szerint a háborút illetően “az amerikai nők européernek látszottak.” 

A nők azonban nem csak Európában, de  a világon mindenhol több szempont szerint, több síkon és több szűrőn át nézik az eseményeket.  A háborúra szító rádióállomások és hetvenkedő férfi hallgatóik kedvenc jelszavai, Nuke them! (Nukleáris bombát nekik!) és a Let’s kick some ass! (Gyerünk, rúgjunk szét néhány segget! -  nem számít, hogy hol, miért és kiét) a modern, emancipált korban is barbár és idegen szemlélet marad tőlük.

Éppen ezért a nők, anyák, lányok, nagymamák és feleségek aktív részesei voltak a békemozgalomnak,- részben az egyházakon, részben polgári nőszervezeteken - mint a híres NOW, Code Pink és  öregebb, tapasztaltabb nővére, Women in Black - keresztül. A háborút megelőző utolsó nagyobb tüntetésüket a március 8.-i nemzetközi nőnappal koordinálták, amelynek során ezrek és ezrek tüntettek Washingtonban a Fehér Ház előtt, valamint 50 másik városban, Madridtól Honoluluig. A hírek számos letartóztatásról számoltak be.

A művészvilág sztárjai és hírességei**** is csatlakoztak a békemozgalomhoz, leginkább Albert Einstein véleményével azonosulva, miszerint a  béke nem az erőszak terméke és kizárólag megértésen keresztül érhető el. A színműíró Bill C. Davis Támogasd a protestálóinkat címmel publikált esszéjében azt írja, a tüntető polgárok személyes biztonságukat kockáztatva nem csak csodálatra méltó kinyilatkoztatást tesznek, de csodálatra méltó példát is mutatnak.  „A tüntetők a háború ellen demonstrálnak, ami a legrosszabbat hozza ki és engedi szabadjára az emberi lényből.”

A művészek jelképüknek Picasso békegalambját választották, amelynek ezüst változatát többen is viselték az idei Oscar díjkiosztó ünnepségen, - többek között a legújabb Oscar nyertesek, Adrien Brody és Chris Cooper szinészek, Pedro Almadovar forgatókönyvíró-rendező, Rob Marshall rendező  és az országos hírű  dokumentum filmes  Michael  Moore.  Moore a színpadra kerülve megragadta az alkalmat, hogy felelősségre vonja Busht egy „fiktív” indokokra alapozott „fiktív” háborúért. A jelen bűneinek palástolására a múltat gyakran sirató Hollywood illetlenül helytelennek nyilvánította a díjazottak, Brody és mások, de elsősorban a hevesvérű Moore beszédét, aki erre utólag azt válaszolta: „Számomra éppen az lett volna a helytelen dolog, ha nem szóltam volna (a háború ellen) és helyette a köszöneteimet sorolgattam volna az ügynökömnek, az ügyvédemnek és a ruhatervezőmnek, - Sears Roebucknak.”

A spanyol származású Pedro Almadovar a legjobb forgatókönyvi díj átvételekor mindazoknak dedikálta, akik felemelik a hangjukat a béke érdekében.  Andy Sarkis magával hozta egy tüntetésről a NO WAR FOR OIL feliratú tábláját és azzal fényképeztette magát. Susan Sarandon, Salma Hayak, Tim Robbins és Kate Hudson minden alkalmat megragadtak, hogy a victory jelét mutassák a fotóriportereknek. Se Hollywood, se a média nem igen tudja, mit kezdjen a protestáló sztárokkal. Tisztában vannak vele, hogy befolyással vannak a pop-kultúrára, de hogy állíthatók meg?

1. Cheryl Crow szerint "A háború nem válasz".  2. Az Oscar ünnepségre érkező Susan Sarandon és élettársa, Tim Robbins filmrendező bíznak a győzelemben.  3. Andy Serkis (Lord of the Rings) és felesége, Loraine Ashborne az olajért vívott háború ellenzői

Hollywood az Oscar ünnepség közeledtével, azzal az indokkal próbálta „viselkedésre” bírni őket, mivel az Oscar-díjazás maga nem politikai jellegű, - ami elég ostoba megállapítás, hiszen minden holocaust film mindig, biztosan és elkerülhetetlenül (nagy)díjat nyer – tehát az estélyen sincs helye politikai megnyilvánulásnak. Nyilván a magyarázat sántító volta miatt fütyültek rá egyesek. A média pedig elrettentésként felhívta a sztárok figyelmét  a hollywoodi fekete-listázás máig is élő gyakorlatára, amelynek korábban a palesztín ügyet támogató  Venessa Redgrave esett áldozatul, majd  egy másik fronton támadva, megpróbálta kifigurázni és lejáratni, agyatlan báboknak feltüntetni az aktivista színészeket, - végül is mit értenek az ilyen bohócok a politikához?

Mintegy válaszként az egyik legkedveltebb jelenlegi tv sorozat főszereplője, Martin Sheen cikket írt a Los Angeles Timesnak, azzal az alcímmel, a hírnév nem gátolhat meg egy amerikait  abban, hogy szót emeljen egy igazságtalan háború ellen.  „Akár támogatunk, akár kritizálunk egy nevünkben tett intézkedést, a lényeg, hogy hangot adjunk a véleményünknek. Ha ezt tisztelettel, őszintén és józanul tesszük, a patriotizmus hathatós megnyilvánulása lehet.” írta Sheen, majd később így folytatta: „Az embernek nem kell a nemzetközi jog akadémikusának lenni hogy tudja, ez a háború most, ebben az időszakban, ezen a helyen nem kívánatos, ostoba és egész egyszerűen rossz (döntés).” 

Majd megfricskázva Hollywoodot és a médiát is úgy fejezi be, egyesek azzal töltik a drága idejüket, hogy az ő és baráti köre véleményét próbálják minden áron degradálni, csupán a sztárságuk alapján, holott végül is most nem ők a lényeg, hanem élet és halál kérdése.

Ez a legfontosabb dolog, - élet és halál kérdése - amiben ma dönteni kell, meg holnap és holnapután is, sőt egyszer csak eljöhet a pillanat, mikor mindenkinek végleg számot kell vetni, milyen messzire hajlandó a meggyőződéséért elmenni. Az életet, tehát a békét választók között a mindennapi hősök csoportjában ott sorakoznak a hamis politizálás tényeit feltárók, a kormány visszaéléseket leleplezők, a demagógiát kivédők, a tényekkel és adatokkal harcolók, a mikrofonba vádlók és megbékélést hirdetők.

Az ő listázásuk és áldozatvállalásuk megírása lesz korunk igaz krónikásainak legfontosabb részfeladata, mivel ők az elnéző, cinkos hallgatást legkomolyabb bűnnek tartó Martin Luther King ideáinak igazi értői és szellemi örökösei.  Dr. King szerint az amerikai demokrácia legnagyobb dicsősége az igaz ügyért való protestációs jog.  Az az egység viszont, amelyet félelem és kényszer tart össze, az az egyetértés, amely látszólagos, mert irányított és megalkuváson alapszik, hosszú távon bukásra van ítélve.

    *     Empiria, Jelenidő rovat, 2002. évfolyam – Az igazságközlés igénye c. tanulmány

    **   A protestációt a Pax Christi USA elnevezésű katolikus békemozgalom szervezte, - számolva a tömeges letartóztatás valószínűségével

    ***   Empiria, Lapszemle rovat, 2003. I. félév, 3. és 12. írás

    **** Empiria, Lapszemle rovat, 2002. II. félév, 14. írás

2003. március

    Addendum:

        "Let us celebrate that we were not silent.  At a time when it was so easy to be cowed by the media war machine or by this Administration that called us 'traitors' and 'collaborators with the enemy', we dared to question or think for ourselves.  When it was easier to keep silent in family gatherings or in the lunchroom at work, when neighbors may have turned away from us, when we sometimes thought we were all alone, we can celebrate that we were not silent.  When we were pumped an intravenous diet of Fear each day, we did not succumb.  We were true to our own consciences. When our children and grand children question us about this time, we will be able to look them in the eye and tell them that we were not silent.  When they ask how countrymen betrayed their values and almost lost our freedoms and almost bankrupted this country, we can tell them how we helped save this treasure for the next generation and how we held the vision and listened to the Truth in our hearts.  Perhaps this, more than anything, is what matters most." (Building on our Victories by Elisha Mason, Executive Director of the Center for Advancement of Nonviolence)

         Cikkünk bevezető szakaszának jóslatát látszik igazolni az Interneten szervezett  legnagyobb békecsoport, a mára 2 millió aktivistát számláló MoveOn.org szerepe az őszre tervezett választásokon.  A szervezet nézete szerint a képviselőink nem képviselik a köznép érdekeit, ezért országos gyűjtést kezdeményezett az anyagilag hatalmas hátrányban lévő demokrata párt számára,  - kispénzű "Dávidok százezreit Goliáth ellen":

        April 22, 2004. - Off the heels of their “Bake Back the White House” cookie sales that brought in three-quarters of a million dollars in one day, MoveOn PAC announced today an unprecedented campaign to raise $50 million to defeat President Bush and elect progressive candidates.  The group hopes to reduce the historical financial advantage of the Republicans and their ability to bundle big contributions from wealthy donors and corporations, exemplified by the Bush/Cheney campaign’s “Ranger” program. "This is hundreds of thousands of Davids against Goliath,” said MoveOn PAC Executive Director, Eli Pariser. He said the campaign between now and the November election would focus heavily on local fundraising events and on-the-ground activities in cities and towns around the country. On Saturday, over 500,000 Americans took part in over 1,100 bake sales in communities around the country that raised $750,000 for MoveOn PAC. No outside group has ever raised $50 million in hard money. It is more than the national Democratic party raised in the last year and is more than the National Rifle Association and Emily’s List raised in the 2002 election cycle, combined. "MoveOn members are re-writing the political play book, and, together, we are evening the playing field against the wealthiest Presidential campaign in history,” said Pariser.

      May 6. 2004.  - "What I hope we and the Iraqi people will remember are those Americans - dubbed as crackpot and treasonous at the time - who stopped their lives here and went to Baghdad to be human shields - and the protestors who crowded Washington, New York, San Francisco, Chicago - who knew that Abu Ghraib would be part of the sickening tapestry that war weaves. We have to remember those Americans who had no aspirations of approval or heroism but acted heroically on behalf of common humanity."  (Bill C. Davis: March Orders)

    Ebben a témában lásd még: Lapszemle 2004. I. félév, 11. írás. A béketüntetésekről: 2003. I. félév 19. 13. és 3. írás;  2002. II. félév 17. írás; 2002. I félév 11. írás

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez