EMPIRIA Magazin  III. évfolyam 3. szám – Kuliffay Hanna írása

 

DICSTELEN  ÉVFORDULÓ

  

 

 

 

Az elmúlt év során George W. Bush minden hazugsága kiderült, amivel a megelőző háború halaszthatatlan szükségét indokolta: Irak nem rendelkezett világ veszélyt jelentő tömegpusztító fegyverekkel és Szaddám Huszein nem készült Amerika vagy Izrael megtámadására, mint ahogy az al-Kaidával és bin-Ladennel sem konspirált. A kínos lebukások sorozata azonban senkit sem izzasztott meg Washingtonban. Bush a halomra dőlt hazugságok romjai alól kikecmeregve  éppen csak megrázta magát, mint a kútból kimentett veszett kutya, és ott folytatta, ahol abbahagyta: szemrebbenés nélkül közölte, az iraki háború igazi célja a demokrácia terjesztése volt, aminek köszönhetően  mára sokkal biztonságosabb a világ.  A „sokkal biztonságosabb világ” az elnök éppen soron következő hazugsága.  

(Kép: az évforduló alkalmából az Al-Ahram által közölt beszédes szimbolikájú felvétel)

A demokrácia nehézbombázókkal terjesztése, mint a háború igazi és nemes célja azonban minden abszurditása ellenére nem a megszorult Bush eredeti ötlete. Ugyanezzel a széplelkű maszlaggal próbált annak idején híveket toborozni a háborúnak a neo-konzervatívok szócsöve, a Weekly Standard, mikor azt írta,  “Amennyiben Bush elnök a saját logikáját követve ráveszi az adminisztrációját, hogy kövesse Irak és Irán ellen, akkor egy új, biztonságosabb, liberálisabb rend magját hinti el a Közép-Keleten.”  

A Standard propagandisztikus jellegét bizonyítja, egy árva sort se áldozott a „mag hintő” intervenció kapcsán felvethető  kérdésekre

Az ilyen jellegű kérdésekre a háborút megelőzően még véletlenül sem került sor az amerikai médiát uraló kormánypárti publikációkban, de a helyzet azóta se sokat változott. Az események megtörténte után, mikor már úgysem lehetett visszafordítani, időnként megjelentek ugyan kétkedő, sőt némileg kritikus cikkek is a Bush/külpolitikáról, főként a „béketerv” kidolgozatlanságáról, a katonák hiányos felszereléséről, a  stabilizáció lassúságáról, sőt elvétve a Bush-adminisztráció sorra felfedezett, egyre nehezebben elhallgatható hazugságairól is.

Hallgatás övezte azonban, hogy elmaradt a jobboldal által beharangozott közel-keleti dominó hatás – az arab országok uralkodóit/kormányait belülről megbuktató demokratizálódási hullám – akárcsak a  megszálló csapatok virágokkal ünneplése és a „felszabadított” irakiak boldogságtól könnyes hálája. Mára a sajtószabadság ígérete, a nemzeti érdekeket képviselő alkotmány és egy rövid időn belüli független választás lehetősége is visszakerült a csalfa képzetek világába, ahonnan eredetileg származott.

Szintén hallgatás jellemzi és a számonkérés megdöbbentő hiánya az iraki polgári halottak ezreivel (közvetlenül a háború után 50 ezer polgári és katonai személyt kerestek) és a sebesültek, vakok, nyomorékok tízezreivel való elszámolást. Az amerikai népnek egy sterilizált, vértelenített, emberi jajszó nélküli háborút prezentáltak, távoli robbanások porfelhőjével, vonuló harckocsikkal, a kameráknak integető gyerekekkel. Az éjszakai razziák felvételein mindig a berúgott ajtón beözönlő fegyveres katonákat mutatták a tv kamerák, az amerikai erőfölényt, soha nem az álmukban meglepett, halálra rémült gyermekeket.

 

Az évforduló alkalmából egyetlen újságíró, a háborút Bagdadban végigcsináló, angol származású Robert Fisk emlékezett vissza a főváros utolsó békés estéjén ragyogó fényesre világított csendes-nyugodt utcákra és kontrasztként az első bombázások után a sebesültekkel zsúfolt kórház iszonyú látványára. Egyetlenként emlékezett a "leírhatatlan fejsebű" férfira, aki a zűrzavar közepette egy vér áztatta tolószékben ült,  míg a megüresedett jobb szemüregébe gyömöszölt zsebkendő csücskén keresztül kitartóan csepegett a kőpadlóra a vér.  

(Képünk: bomba támadás iraki gyermekáldozata.)

 A feljebb felsorolt kérdésekre választ adó, Afganisztán is Irak komplex problémakörével mélységében és elfogulatlanul foglalkozó cikkek csak az Interneten és az alternatív médiában jelentek meg, (egy-két szenzációs könyv is piacra került) míg a kormánypárti média továbbra is messze elkerüli az olyan jellegű kérdéseket, miért állandó célpontok még mindig, egy évvel a felszabadítás után is az amerikai civilek és katonák?

Nem hajlandók elismerni, hogy nem fantom harcosok, hanem a megszállást ellenző hazai felkelők szabotálják az olajvezetékeket, robbantották fel a napokban a 24 órával korábban átadott nemzetközi tömegkommunikációs központot – amit sikerült elhallgatni – robbantgatják a kormány épületeket, rendőr őrsöket, a külföldieket és üzletembereket kiszolgáló szállodákat, vendéglőket. Kit próbálnak áltatni? Európát? Az arab világot? Az átlag amerikait? Önmagukat?

A kormánypárti média egyáltalán nem szorgalmazza a stabilizációt, mint ahogy azt se feszegeti, érdeke-e valakiknek, és ha igen kiknek érdeke Irakban a félelem, zűrzavar, nyomor és bizonytalanság állapotának konzerválása. Hallgatásával mintegy legitimálja a zsúfolásig telt börtönöket, a kegyetlen kihallgatásokat, a törvényes jogi eljárás és reprezentáció hiányát, az újságok és lokális tv adók betiltását, az erőszakos lefegyverzést (Szaddám Huszein alatt a fegyverviselés állampolgári jog volt) a kijárási tilalmat és még sorolhatnánk. "Szaddám alatt legalább nem törték ránk az éjszakai razziázók az ajtót.” – panaszolta  egy sokgyerekes iraki. Nem szentségtelenítették meg az otthont, nem alázták meg a családfőt, nem tették ki sokkhatásnak, a brutalitás közvetlen látványának a gyerekeket.  

Ugyanakkor nem kéri számon a kormánypárti média, kik és hogyan költik a rekonstrukciós segélyt, miért kellett rohanva új pénzt bevezetni, és azt sem, milyen konkrét gazdasági reformokkal és ösztönzőkkel próbálja megelőzni Washington, hogy a világ másik végén, bármely adott napon egy fiatal férfi végső kétségbeesésében arra szánja magát, az életét áldozza az amerikaiak vagy az amerikai érdekek ellen?

VÁLASZ A BŰNÖKRE

A szélsőjobb minden eszközzel lejáratta a 9/11-es tragédia után közvetlenül felmerült kérdést – amit azóta se lehet újra felvetni –, miért gyűlölnek minket?  Ráadásul ilyen intenzitással!  Pedig Ira Chernus, a University of Colorado professzora, aki szerint a kérdés tabu szintre emelkedett, nem ártana odafigyelni, amit az anarchisták üzengetnek, ha ténylegesen megoldást keresünk a terrorizmusra. A követeléseikből ugyanis játszi könnyedséggel kikövetkeztethető, miből táplálkozik a gyűlöletük. 

Az al-Kaida szószólója a 180 halálos áldozatot követelő madridi vonat támadást azzal indokolta, válasz volt a bűnökre, amelyeket a spanyolok Afganisztánban és Irakban követtek el. Azzal fenyegetődzött, amennyiben az ellenük folytatott bűnözés folytatódik, a vérontás is folytatódni fog.  Mikor korábban egy megölt al-Kaida vezérről elnevezett testvérszervezet felelősséget vállalt egy megtorló akcióért, azt üzente, „Álljatok le a támadásokkal, engedjétek szabadon a politikai foglyokat és távozzatok a földünkről, akkor mi is leállunk a támadásokkal." 

Hasonló jellegű üzenetek érkeztek a nyugatra bin Ladentől és az  al Kaidától már jóval a 9/11-es tragédiát megelőzően is. „Valójában nem érdekli őket, mit csinálunk a magunk hitetlen világában, (bár bátorítanak, hogy javuljunk meg) – írja Chernus, „kizárólag csak azt akarják, hogy hagyjuk őket békén.” Aminek teljesítése automatikusan véget vetne a terrorizmusnak, de egyben a megálmodott új világrendnek, a közel-keletet dirigáló anglo-amerikai-izraeli hegemóniának is. Pontosan ezért tabu még csak felvetni is a miért gyűlölnek? és mit akarnak? kérdéseket és „kötelező azt hinnünk, hogy a ‘terroristák’ irracionális gonoszság által motiváltak és vérszomjtól űzve akarnak megfosztani a szabadságunktól”.

Bár az új afgán alkotmány és a körülötte dúló kaotikus helyzet kapcsán írta a következőt James Ingalls, azért természetesen az iraki helyzet felméréséhez is támpontként szolgálhat:

„ . . . Jóval nehezebb lépés magának a terrorizmus gyökerének feltárása: ami nem más, mint az alapvető jogoktól való megfosztottság és egy arrogáns imperialista nagyhatalom iránti gyűlölet (kombinációja).”   

A kormánypárti média nyilvánvaló okokból nem akart és továbbra sem akar a terrorizmus gyökérzetének kérdésével foglalkozni. Sajnálatos módon azonban a magukat középutasoknak, függetleneknek, párton kívülieknek, moderáltaknak, szükségből megalkuvóknak, akárminek  vallók is óvatosan kerülik a témát. Az ő köreikben se népszerű az ellenségnek kikiáltott, szóró-bombákkal hosszú évtizedekre visszavetett népek jajszavát meghallani, emberi vágyaikat figyelembe venni.(*1) Ha arra kerülne a sor, valószínűleg nem határolódnának el a neo-konzervatívoktól, ha azok lehurrognák Csernus professzor évfordulós tanulmányának végkövetkeztetését:  Az egyetlen kérdése, ami ténylegesen számít, hogy miért gyűlölnek minket”. Pedig ennek átgondolt megválaszolása nélkül nem építhető híd kelet és nyugat között. 

ÖRÖKLÖTT KAPTAFA

A média kiegyensúlyozatlansága, mondhatnánk egy pólusú volta miatt a háború kirobbantásának évfordulóján a neo-konzervatív félrevezetés, mellébeszélés és hazudozás zavarmentesen folytatódik tovább.  Colin Powell március 19.-i titkos  villámlátogatása során azzal lelkesítette a Bagdadban nap mint nap kézigránátoknak és útszéli bombáknak kitett katonákat, „Iraknak és szomszédjainak nem kell többet Szaddám Huszein kémiai arzenáljától rettegni”. Mármint az ő hősiességüknek köszönhetően.

A valóság viszont, hogy eddig sem kellett senkinek rettegni (Izrael is csak Washington támogatására bohóckodott a gázálarcokkal), mivel a megbuktatott rezsim az ENSZ leszerelési akciója és a párhuzamos fegyver embargó miatt több, mint egy évtizede nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel.  Condoleezza Rice 2001. júliusában megerősítette, amit Madeleine Albright korábban büszkén hangoztatott: "Megvalósítottuk, hogy távol tartjuk tőle (Szaddám Huszeintől) a fegyvereit. A hadserege nem lett újjáépítve."  És ezt pont Powell, a kabinet miniszter ne tudta volna és ne tudná még mindig?

Mindenesetre továbbra se tágít attól, hogy a Bush-féle doctrine of preemption, a megelőzés doktrínája és a katonáink védték meg a gombafelhőktől Londont és Nem Yorkot.  Egy éber és kritikus közérdekű sajtó esetében Powell és a többiek nem tudnának ilyen és hasonló vacak hazugságokat túlélni. Nem játszhatnának minden felelősség nélkül emberi sorsokkal és életekkel. Mint ahogy Amerika helyével sem a szétzilálódó Atlanti Szövetségben és az egyetemes történelemben. 

A hazugság-ipar másik hírhedt tagja Paul Wolfowitz (*2) a védelmi minisztérium kettes számú embere szintén nem hallotta, vagy elfelejtette Rice hivatalos közlését.  A minap a News Hour-nak adott interjúja során megismételte a régen megcáfolt halandzsát:Mi (a jó fiúk, K. H.) adtunk egy esélyt Szaddám Huszeinnek, hogy leszereljen és tisztán kerüljön ki a szorult helyzetből, de nem élt vele”. Mivel a 7 éves szakszerű ENSZ leszerelési akciót követően tovább nem maradt mit leszerelni . . .

Egyébként Wolfowitz nem látszik butának vagy dementia gyanúsnak, de ha a Közel-Keletre kerül a sor, gyakran eltájolja magát. Ha nincs valami más mentsége, akkor a főnöke folyamatos dezinformációs kampányának szolgai propaganda eszköze. Donald Rumsfeld a háborút megelőzően olyan magas szinten akarta űzni a hazudozást, hogy dezinformációs hivatalt (?) akart nyitni a Pentagonban, amitől csak egy felháborodott tiltakozási hullám térítette el.

Rumsfeld különben az Iraq on the Record nevű, e hónapban kiadott adat-összesítés egyik dicstelen főszereplője, amely az ország 5 vezető egyéniségének az elnök és helyettese mellett a hadügyminiszter, külügyminiszter és a nemzetbiztonsági tanácsadó, Condoleezza Rice Irakkal kapcsolatos 237 hazugságát és félrevezető állítását tartalmazza. (Az adatgyűjtés és publikálása a demokrata kongresszusi képviselő, Henry Waxman szervezésének köszönhető.)

Alig több, mint egy év alatt 237 dokumentált  hazugság!  Ez még a Bush adminisztráció fanatikus követőit is meg kellene ingassa vakbuzgó hitükben bár amennyiben konkrétumok által befolyásolhatók lennének, akkor már eddig sem tartottak volna ki. James Caroll vonatkozó véleménye szerint, amennyiben Bush a leleplezések ellenére meg tudja tartani a választók számottevő arányát, abból arra lehet következtetni, az amerikaiak tömegei egyre kevésbé törődnek az igazsággal, ami pedig elvben a kormány irányító princípiuma kellene legyen.

Elv és gyakorlat azonban korunkban egyre inkább távolodik egymástól. A politikai morál mércéje olyan alacsony, lehetetlen nem átugrani. A híres és hírhedt szó között elmosódott a különbség. A  mesék és mondák igazságkereső tisztasága elértéktelenedett. A történelem meghamisítása sok esetben dogmává és üzleti érdekké vált. Az igazság iránti igénytelenség, illetve a megnyugtató hazugságoknak való önkéntes behódolás azonban nem csak a mára jellemző. Minden korban tömegesen voltak, akiknek érdektelenségét és tudatlanságát ki lehetett használni akikkel könyvet vagy boszorkányokat lehetett égettetni.

James F. Welles szerint az ostobaság a papoknak és az állami vezetőknek egyaránt befolyásos szövetségese, különösen mikor a szükség által kényszerítve újra kell értékeljék a meglevő krédót vagy a politikai irányvonalat, eseményeket. Nem más, mint a szellemi restség, a kényelmes korlátoltság tette „igazzá” azokat a légből kapott és illogikus interpretációkat, amelyekre alapozottan a 9/11-es eseményeket követő megtorló háború indokaként sor került. Ezt a bizonyos szellemi renyheséget és ostobaságot lovagolják meg rendszeresen a Bush adminisztráció tagjai, de az elnök maga is.

„A megpróbáltatások idején, mikor az emberek leginkább igénylik a hitelességet, senki se lenne olyan bolond, hogy rámutasson, az addig alkalmazott séma akadállyá vált, tehát meg kéne szabadulni tőle, és valami jobbra kellene cserélni.”-- írja Welles  A butaság megértése című zseniálisan tanulságos könyvecskéjében. Colin Powell lesz tehát az utolsó, aki bevallja a katonáknak, nem létező fegyverek miatt és az állandó szabotázsnak kitett olajkutak védelmében vannak egy éve állandó életveszélyben és vesztettek több száz bajtársat.

Bármennyire is indokolt lenne egy-egy beismerő vallomástétel tisztességes, néha életmentő Welles szerint nincs olyan vallási vagy politikai vezető aki (önszántából) hajlandó lenne a nyilvánvaló önpusztításra. A remény mindig fennáll és az esély is megvan, hogy az ügy elsimul, a lőszer elfogy, a  tüntetők hazamennek.

„A tömegek hajlandók minden kritika nélkül alávetni magukat a felsőbb hatóságoknak a magasabb értelmi erőfeszítést igénylő ügyekben.  Ez a hajlandóság szolgáltatja a pszichológiai bázist  mind az egyház, mind pedig az állam számára, ahol az egyház szolgáltatja a hiedelmeket azoknak, akik nem képesek a (dolgok) megértésére, míg az állam ellátja azokat, akik képtelenek (önállóan) cselekedni.”  vélekedik Welles.

Mindkét szervezet kihasználja az emberi gyarlóságot, ameddig lehet. Ha azonban rosszul sülnek el a dolgok, és szorul a hurok, egyik sem meakulpázik, mivel a tévedés beismerése image romboló, sőt felelősségre vonással járhat. Ehelyett mind  a vallási krédóra, mind a szekuláris ideológiára más interpretációt alkalmaznak. Így válik Bush bőrének mentése során az iraki háború „igazi” okává a demokrácia terjesztése, míg az afgán háborúé a terrorizmus megfékezése.  Egyelőre nem probléma, bár még azzá válhat, hogy a legújabb interpretáció sem fedi Bush valódi szándékát, és nem alkalmazható az Irakban zajló eseményekre.

Bár kiderült és teljes nyilvánosságot kapott az utóbbi hónapokban, hogy valós okok és jogos indokok nélkül támadtuk meg Irakot, mégis mind a republikánus, mind a demokrata establishment (szélső jobboldali szárnyuk által dominálva) a hosszú távú megszállás híve, ami a legkevésbé sem demokratikus folyamat. A logika azt súgná, amennyiben jogtalan volt a háború, a megszállás is jogtalan, tehát az „igazság”, a jog és a moralitás követelményei szerint a katonáinkat azonnal haza kellene rendelni. Ez a lehetőség azonban teljesen kizárt, még csak fel se vetődött semmilyen fórumon.  

Ami különösen figyelemre méltó, hogy a kétfejű establishment mindkét főalakja, a republikánus Bush és a demokrata Kerry is a Csernus által említett tabu tiszteletben tartói és mindketten a hosszú távú afgán és iraki megszállás hívei. Érdekes módon egyformán ellenséges indulattal viseltetnek a Latin-Amerikában demokratikus úton megválasztott, nemzeti politikát folytató venezuelai elnök, Hugo Chavez ellen, mint ahogy egyformán Ariel Sharon célkitűzéseinek és eszközeinek maximális támogatói. Ez a döntő dolgokban egy húron pendülés a hatalom csúcsán (sokat mondóan) nem véletlen viszont már egy másik cikk témája.

 Welles nézete szerint az uralmon lévők csak olyan változást engedélyeznek, ami a saját hatalmukat növeli, tehát olyanokat, amelyek valószínűleg nem „forradalmiak”. Kerry, az establishment által jóváhagyott ellenfél utólag harsányan kritizálhatja Bush háborúját (amit már úgyse lehet meg nem történtté tenni), kifogásolhatja a stabilizáció stratégiáját vagy annak hiányát (ami átmeneti nehézségnek vélt és részben öntörvényű), de nem javasolhat és nem tervezhet radikális változtatást, mondjuk az iraki megszállás beszüntetését, vagy az iraki nemzeti vagyon védelmét a rohamléptekben bevezetett privatizáció ellenében.

KI JUT A MENNYORSZÁGBA?

A médián kívül a jelenlegi iraki politika legfőbb támogatója az üzleti világ, amely szintén a saját hatalma és kiváltságai védelmében nem akar lényeges változást Irak esetében se tényleges demokráciát, se teokráciát , sőt a renitenskedő országokban eltökélt híve a kezdetben nyílt, majd burkolt katonai rendcsinálásnak és stabilizálásnak. Miért ne mondhatnánk ki, a diktatúrának?

És mielőtt szégyenlősen lesütnénk a szemünket, olvassuk csak tovább Michael Ledeen, az amerikai neo-konzervatív héják egyik teoretikusának sokat mondó vallomását: "A veszteségek másodlagosak. Az amerikaiak szeretik a háborút. Nem a veszteséget, hanem a vereséget gyűlöljük. Hisszük, hogy a sikeres emberek kapják a legjobb helyet a mennyországban. Hisszük, hogy a sikeres emberek a választottak". (*3)

Ez  a velejéig romlott cinizmus természetesen csak a sokszor kétes múltú, belső információval rendelkező „elit” politikai és üzleti köröket jellemzi. Ki más merné kijelenteni a békemozgalmak szervezte milliók tüntetéseit látva, az aktivisták és politikai szervezetek tiltakozását hallva, az alternatív média publikációit olvasva, hogy az amerikaiak szeretik a háborút?  Hogy a velejáró „veszteség” nem számít? A hatalmi és pénz világ a saját erőszak-imádatát vetíti ki a (szegény és ostobának tartott) népre, amelynek fiai a győztes háború kiváló katonájaként könnyen kaphatják a Lila Szív érdemrendet  vakon, nyomorékként vagy éppen  posztumusz.

Az évfordulót megelőző héten az EMPIRIA márciusi Lapszemle rovatában (15. és 16. írás) az iraki ellenállás kétségbeesett próbálkozásainak mindennapos kockázatát és tragédiáit  sorolva figyelmeztettünk arra, hogy  Bush állítása ellenére Irak nem hogy nem biztonságosabb, de sokkal veszélyesebb, sokkal nyomorultabb és bár másképpen, de ugyanannyira jogfosztott, mint Szaddám Huszein alatt volt.

„Az Egyesült Államoknak újra kell értékelni a stratégiáját.  A Bush-adminisztráció nem biztonságosabbá, hanem éppen kevésbé biztonságossá tette a világot.” írta Gamal Nkrumah az Al-Ahramban Spanyolországon függő szemek című cikkében.  „Már nem csak az amerikai életek vannak veszélyben, de a politikailag és katonailag szövetséges országok lakosai is, ahogy soha azelőtt. Washington európai és arab szövetségesei borzasztó árat fizethetnek, amennyiben a hazai közvélemény teljes figyelmen kívül hagyásával alárendelik magukat az amerikai diktálásnak." 

A lengyel államelnök, Aleksander Kwasniewski, a Bush-intervenció kitartó támogatója, európai riporterek kis csapatának kényszeredetten bevallotta, teljesen érthető, ha valaki protestál a háborús indokok valótlansága miatt. “Természetesen én személyesen is kényelmetlenül érzem magamat (vajon miért nincs felháborodva?), hogy félrevezető információt kaptunk a tömegpusztító fegyvereket illetően.”(*4)

Az ankarai és madridi bombázások következtében és a koalícióban keletkező repedések bevakolására Powell és a Bush adminisztráció újabb interpretációval kísérletezve az iraki megszállást azonosítani próbálják a globális terrorizmus elleni küzdelemmel.(!) „Amit itt végeztek az nemes munka” -- mondta a Bagdadban állomásozó katonáknak a külügyminiszter. „De nem csak a volt rezsim elemei és az Irakba érkező bajkeverők ellen harcolunk, hanem a világ terrorizmus ellen, és ez (a harc) annak a csatának egy része. A terrorizmus ugyanis minden civilizált nép elleni fenyegetés.”

Powell Irakban a fokozódó globális terrorizmus elleni harcra buzdít, míg Bush a Fehér Házban a győzelem évfordulóján sokkal biztonságosabbnak ítéli a világképet. Nem kellett volna előzőleg egyeztetniük? Bush interpretációja persze ellentmond a nyugat-európai sajtónak és a brit Independent  helyzet elemzésének az utóbbi az évforduló kapcsán írt egész címoldalát betöltő vezércikkének a következő címet adta: „A háború egy éve, amely veszélyesebbé tette a világot.”

A jelenlegi megszállást elítélő Stop the War koalíció angliai szószólója, Lindsey German az évfordulóra rendezett tüntetést megelőző héten azt a végkövetkeztetést vonta le, „Minden, amit mi mondtunk a háborúval kapcsolatban, igaznak bizonyult, és minden, amit a (brit) kormány mondott, hazugságnak.”  És ha Londonban azt remélték, egy év elmúltával maguktól elhalnak az emberség hangjai, nagyot csalódhattak a 75 városból a fővárosba özönlő, az ártatlan áldozatokra emlékező tömegek százezreinek láttán.  Ahogy egy kézzel festett tábla hirdette: „IF YOU ARE NOT OUTRAGED, YOU ARE NOT LISTENING”, vagyis ha nem vagy nagyon felháborodva, az csak azért van, mert nem figyelsz oda.

A francia külügyminiszter, Domonique de Villepin a La Mondenak az évforduló alkalmából adott interjújában ismét kifejtette, hogy a világ sokkal veszélyesebb hely lett az iraki invázió miatt. Igaz, hogy megbuktatta Szaddám Huszeint, de következésképpen szabadjára engedte a poszt-háborús violenciát és felfuttatta a terrorizmust.  „Szembe kell néznünk végre a realitással: egy sokkal veszélyesebb és instabilabb világba léptünk, amely az egész nemzetközi közösség mozgósítását igényli.”  

Az elegáns, arisztokratikus de Villepin azok közé tartozott, akik különböző nemzetközi fórumokon a háború előtt is hangoztatták a washingtoni unilaterális döntés veszélyét és várható negatív utórezgéseit.  Éppen ezért némi elégtétellel kontrázta meg Bush azon kedvelt állítását, hogy végül is Szaddám lecserélése biztonságosabbá tette a világot. „Terrorizmus még csak nem is létezett Irakban azelőtt,” mondta a külügyminiszter. „Ma viszont a világ terrorizmus egyik fő forrása az ország.” 

A volt kongresszusi képviselő, Tom Andrews, az irakiak, afgánok, palesztinok számára békét és szuverénitást követelő szervezetek legnagyobb koalíciójának, a Win Without War-nak  vezetője a francia de Villepinhez hasonlóan a diplomácia és átgondolt nemzetközi összefogás híve, de azon aggódik, azok után nem sok reményünk lehet rá, hogy az elnökünk szava teljesen hitelét vesztett. „A legbiztosabb módja, hogy visszaszerezzük nemzetközi hitelképességünket és a szövetségeseink bizalmát, amennyiben a kongresszus határozati javaslatot hoz Bush elnök elítélésére.” -- hangoztatja Andrews. „Ezzel lehet jelezni a szövetségeseinknek, hogy háború és béke kérdését tekintve a vezetőink megbízhatóak.” 

A nagy fokú bizalmatlanság jele, hogy csak órákkal a hivatalba lépése után az új spanyol miniszterelnök, Zapatero ismételten elhatárolta magát Amerikától, és megerősítette korábbi döntését az Irakot megszálló csapattestek kivonásáról.  Végig gondolva a spanyol nép kívánságát semmibe vevő, szélsőségessé váló Washington-barát kormány megbuktatása a demokrácia gyakorlásának eklatáns példájaként értékelhető, bár a saját bőrét egyre inkább féltő Colin Powell és körei a terroristáknak való gyáva behódolásként próbálják feltüntetni. Azt remélik, hogy az Amerikában hintegetett félremagyarázásuk Európában is megkapaszkodik. Olaszországban mindenesetre éppen az ellenkezőjére utaló jelek mutatkoznak.

Az eltökélten háború párti Silvio Berlusconi koalíciós partnere, Rocco Buttiglione feltételezhetően a Keresztény Demokrata Párt nevében óvatoskodva azt nyilatkozta, a háború valószínűleg hiba volt, de az biztos, hogy nem volt a legjobb választás, amit tenni lehetett.  Ez már majdnem beismerés. Hogy nem több, mint a politikai körülmények kényszer nyilatkozata?  Nyilván.  Buttiglione a szomszédja esetéből tanulva felmérte a jelentőségét, hogy Rómában egyes források szerint ismét közel 2 millióan tüntettek George W. Bush, a VILÁG EGYES SZÁMÚ TERRORISTÁJA ellen.  

De nyilván az elmúlt év egyéb eseményei is közrejátszottak a párt elnök vélemény formálásában, mikor kijelentette, a terrorizmus nem szüntethető meg csupán fegyveres erők alkalmazásával. „Az arab demokrácia megszületése nem várható fegyveres erők bevetésétől, mint ahogy Szaddám Huszein legyőzésétől sem.” mondta Buttiglione. (Kitől hallottuk már korábban szinte szó szerint ugyanezt? A szélsőjobboldali média által megbuktatott demokrata elnökjelölt, Howard Dean neve ugrik be elsőnek.)

Mikhail Gorbachev a Mexikóvárosbeli Anahuac Egyetem 5000 lelkes hallgatója előtt 20-án mondott beszédében kihangsúlyozta, a demokrácia senkire nem erőszakolható tankokkal és rakétákkal, kizárólag más népek és a nemzetközi jogok tiszteletben tartásával terjeszthető. „Senki nem vonja kétségbe az Egyesült Államok gazdasági és katonai hatalmát.” mondta a volt szovjet elnök. „Ezt elismerjük, mint ahogy azt is, hogy (Washington) a világ vezetője. De nem hiszünk a domináción alapuló vezetésben. 

A Bush-adminisztráció külpolitikáját szintén kritikával szemlélő Jimmy Carter véleményének súlyát nem csak közismert integritása és Nobel-békedíja, hanem volt elnöki pozíciója is növeli. Ugyanis az amerikai protokollal ellentétes, éppen ezért nagyon ritka, hogy egy volt elnök kritizálja a hatalmon levőt. Carter az iraki háború és megszállás ellenzését feltehetően lelkiismereti kérdésnek tekintve teszi túl magát a Washingtonban uralkodó szokásjogon. „Mikor a döntés megszületett a(z iraki) háború mellett, attól fogva teljes erőbevetéssel próbáltak okot találni rá.” nyilatkozta nem titkolt felháborodással az évforduló kapcsán Carter

Bush véleménye szerint, „az Egyesült Államok és a háború ellenzői közötti nézeteltérés már a múltba tartozik”. Legalább is az ő ábrándjai szerint. De még ha így is lenne, se kerülheti el az elnök, hogy az „igazság” fanatikus hívei és bajnokai – mert igenis vannak még ilyenek -- a maguk idejét elérkezni látva fejére olvassák politikai döntésének ítéletét.

„Nem volt ok rá, hogy legutóbb beavatkozzunk Irakban.” nyilatkozta az Independentnek Jimmy Carter. „A háborút hazugságokra, hamis londoni és washingtoni interpretációkra alapozták, amelyek hazug módon Szaddám Huszeinre hárították a 9/11-es támadás felelősségét és hazug módon tömegpusztító fegyvereket tulajdonítottak Iraknak.”  Egy napon talán az kérdés is a figyelem központjába kerül, hogy név szerint kik?

*1   A terrorizmus indítóokának feltárását komplexitása és nehézségei mellett a tabu megszegésének következményei, elsősorban a szakmai előmenetel biztos kockázata hátráltatja, ugyanakkor szinte lélektani gátként jelentkezhet, hogy a Washingtonban eredetileg kijelölt irány, a csírájában erkölcstelen imperialisztikus séma megállíthatatlannak és teljesen befolyásolhatatlannak  látszik. Katarzisra való lehetőség, remény és emberséges jövőkép hiányában bizony nehéz szembenézni az üres papírlappal.

*2   Wolfowitz pedig abban reménykedik, másfél évvel később senki sem fog emlékezni bár annak idején a BBC News is tudósított róla , biztonság kedvéért még a nemzetközileg engedélyezett rövidtávú védelmi fegyvereket is megsemmisítették Irakban.  Ezért győzött Bagdad bevételekor olyan könnyen, komolyabb katonai veszteség nélkül  Amerika.

*3  A milliárdos Leonard Stern, a Hartz Mountain business-birodalom megalapítójának hivatalában a következő felirat hirdette az erőszak, akár a fájdalmas erőszak győzedelmes politikáját: „Ha egyszer a heréjüknél fogva elkaptad őket, a szívük és az agyuk követni fog.”

*4    Pár nappal később, mikor az évforduló alkalmából Bush 80 ország meghívott nagykövete előtt mondott beszédet, a CNN az élő adás kezdete előtt percekkel közölte a varsói elnöki hivatal állítólagos üzenetét, mi szerint némi félreértés történt, ugyan is nem Bush elnök, hanem Szaddám Huszein vezette félre Kwasniewskyt. (?) A “félreértés” tisztázására nyilván a két elnök közötti reggeli baráti csevegés során került sor, akárcsak hasonló elszólások esetében annak idején a Moszkvából indítványozott testvéri tereferék alkalmával.

 

2004. március  

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára