EMPIRIA Magazin X. évfolyam 5. szám – Kuliffay Hanna írása
HÓHÁNYÁS A SIVATAGBAN
2010 november elején jelent meg
George W. Bush nagy fanfárral beharangozott
könyve, Decision Points (Magyarországon Döntési helyzetek címmel),
amely éppen annyira felszínes, félrevezető, arrogáns, demoralizáló, hipokrita és
korlátolt, mint maga az író. Hogy is lehetne más?! Nem volt véletlen, hogy Bush
Amerika legnépszerűtlenebb, legkevesebbre tartott, milliók által gyűlölt elnöke
volt, aki gyakran utazott titokban, mivel bárhol megjelent tüntetéseket
szerveztek ellene, és számos külföldi látogatását rövidre kellett fogni
-- még Angliában is --,
vagy le kellett mondani. Mi sem jellemzi jobban sekélyességét és mások
intelligenciájának lebecsülését, hogy meg sem próbálta elnökségének történéseit,
kisiklásait, romlottságát, egészében vérforraló tragikumát
mélységében elemezni és a hullahegy
“A
régió reménytelibb mivel egy fiatal demokrácia példát mutat a többieknek. És az
iraki nép jobb helyzetbe került egy olyan kormánnyal, amely nekik és értük van,
ahelyett, hogy kínozná és gyilkolná őket”
--
írta Bush, majd egy fejcsóváló vallomástétel után, valami gondolatficam
következtében már több százszor
megcáfolt régi mantrájához tért vissza: „Némely
dolgokat rosszul csináltunk Irakban (A másfél millió áldozatra céloz? A
kőkorszakba visszabombázott városokra? K. H.), de az indítóok mindörökre
helytálló.” (Mint a nem létező tömegpusztító fegyverek?
Mint
Bagdad és az al Kaida nem létező kapcsolata?
Mint Szaddám Huszein nem létező őrültsége? Mint
Izrael nem létező
veszélyeztetettsége?)
A független alternatív médiában sokan és sokszor cáfolták az ilyen és hasonló hazug, népbutító maszlagot, a Bush-klikk azonban kitart mellette, és a neokonzervatív vagy vele rokonlelkű média minden kritika nélkül főcímet és fő műsoridőt biztosít neki. Jelen sorok írója 2005-ben megjelent Hazugságok szárnyain című könyvében Befagyasztott információk és Az igazságközlés igénye című írásaiban foglakozott a gengszterpolitika és a médiaprostitúció összefonódásával, de a hamarosan megjelenő Hóhányás a sivatagban című válogatásában Cheney és a média címmel ismét felveti az alapvető fontosságú témát. Akik írni tudnak, azoknak ez kötelessége, éppen annyira, mint újra és újra figyelmeztetni a fegyveripar, a politikusok és a nagytőke népérdek ellenes konspirációjára.
A könyv különösen érdekes lesz azoknak -- és kiváló ajándék --, akiknek nincsenek a világhálón, és akik szívesebben ülnek egy karosszékben vagy nyugágyban hosszabb lélegzetű írások olvasásakor. Azok számára pedig, akik munkájukhoz, tanulmányaikhoz kiegészítő forrásanyagot keresnek, háttér információra van szükségük, vagy ismereteiket akarják bővíteni, igencsak hasznosnak fogják találni az antológiát, mivel az egyéni meglátások és koncepció alátámasztására olyan idézetek és kivonatok is szerepelnek benne, amelyek könyvből, esetleg régebbi folyóiratból fordítottak, vagy az eredeti világhálós linken már nem elérhetők. A jelenlegi, pattanásig feszült közel-keleti helyzet és az iráni konfrontációs állapot is érthetőbbé válik, ha fellapozva visszaidézzük a Bush-Cheney vezette közelmúlt időszakának némely hosszútávra kiható politikai döntését, amelyek lehetetlenné tették, hogy az Egyesült Államok a közel-jövőben képes legyen irányt váltatni -- háborúk helyett békés útra térni, a Wall Street-et és a deficitet megfékezni, a nemzeti felemelkedés érdekeit előnyben részesíteni.
Kuliffay Hanna
Részlet a Hóhányás a sivatagban bevezetőjéből:
Biztos vagyok benne, hogy a könyv borítólapjára pillantva sokan azt fogják
mondani, ugyan kérem, kit érdekel ma Bush
és bandája? Legfeljebb akkor akar az ember hallani róluk, mikor háborús
bűnösként lecsukják őket… Az amerikaiak közül is így vannak ezzel, akik
Barack Obama választási ígéretében bízva felelősségre vonásban reménykedtek.
George W. Bush azonban elégedetten, sőt, mint mondta, „emelt fővel” hagyta el
második terminusa végén a Fehér Házat, és Texasba visszavonulva a napi
bibliaolvasás mellett írásra adta a fejét. Tavaly, november elején meg is jelent
az elnöki memoár, majd idén, 2011 februárjában védelmi minisztere, Donald
Rumsfeld és augusztusban helyettese, Dick Cheney önigazoló műve. Volt
külügyminisztere, Condoleezza Rice világszerte beharangozott „őszinte”
visszaemlékezése pedig novemberben került a könyvesboltokba.
A hírhedt politikai kvartett szerzői jogdíjai dollármilliókkal gyarapítják bankszámláikat, miközben a szegények segélycsomagjai a hálaadás ünnepének közeledtével öt dollárral válthatók meg. Vajon mi lehet bennük öt dollárért? A másik kérdés persze az, mi lehet a washingtoni valóság-showban nagyot bukott kabinetminiszterek könyvében öt milliókért? Bush kicsit még náluk is többet, hét millió előleget kapott a Decision Points (Döntési helyzetek) jogdíjából, mely összeg csak azoknak tűnik obszcénnek, akik… na igen, akik háborús bűnösnek tartják. Akik szerint viszont a haza védelmező hőse, akivel közismert jópofasága miatt szívesen elsörözgetnének, azok szerint piszokság, hogy Bill Clinton annak idején tizenkét milliót markolt fel kínosan fantáziátlan címmel – Életem – megjelent könyvéért, amiben még csak meg sem említette szexbotránya egyik csúcsepizódját, a „szivarügyet”! (Életrajzíróinak meg kell elégedni a Monica Lewinsky-féle változattal.)
Bush, ismét a figyelem középpontjába tornászva magát, hetykén, a siker fényében
sütkérezve adja az interjúkat a vezető tv-műsoroknak és újságoknak, és politikai
fórumokon, író-olvasó találkozókon váltig hajtogatja, hogy sikeres elnök volt –
mindig jól döntött, és mindenben igaza volt. Nyilván Karl Rove, elvetemült, de
vitathatatlanul művelt főtanácsadója világosította fel a romlott, hataloméhes és
brutális kardinális, Carlo Caraffa (1517-1561) életszemléletének örök
érvényéről: „Populus vult decipi, decipiatur”. („Az emberek igénylik, hogy
becsapják őket, (hát) legyenek becsapva.”)
Az egyházi és a világi hatalom hasonló felfogása miatt – a könyv
Látszat kontra realitás című írása
ezzel bővebben foglalkozik – minden korban egymáson is átgázolva használta ki –
Mark Twain szavaival – a „sötétben botorkálókat”. A bigottság, csalárdság,
hatalmi fanatizmus és hipokrízis e gyakori ostorozója a következőt írta
A titokzatos idegen címmel 1916-ban
megjelent remekművében:
„Következő (lépésként) az államférfi kitalált olcsó hazugságokkal vádolja azt a
népet, melyet megtámadott, és mindenki szorgalmasan tanulmányozza és elfogadja
ezeket a lelkiismeret-kábító hazugságokat anélkül, hogy bármelyik cáfolatát is
tanulmányozná; így aztán maholnap meggyőzi magát, hogy a háború igazságos, és a
groteszk önámító folyamatot követően hálát fog adni Istennek a nyugodt, békés
álmokért.”
Mint Jeffrey Steinberg 2003 tavaszán figyelmeztette rá Amerikát, Leo Strauss, a
neokonzervatívok ideológiai nagymestere az abszolút hatalom megszerzésének
fontos eszközeként szintén a tömegek becsapását és a népbutítást írta elő,
melynek során a vallást és a politikát egyaránt felhasználva, mítoszok
terjesztésével tartható szolgaságban a gyanútlan népség. (Tágabb értelemben
használatosan mítosz [legenda] bármely kitalált történet, idea, koncepció – a
politikában az örök háborúhoz kreált örök ellenség vagy a demokrácia
nehézfegyveres terjesztésének jogossága; a vallásban a jó jutalma és a rossz
bűnhődése vagy az uralkodók, elnökök, elnökségért versengő politikusok isteni
jelöltsége.)
Az alá- és fölérendeltségi viszony égi elrendelésében való hite adta Bushnak azt
a magabiztosságot, amivel országok és népek sorsáról döntve eltekintett jogtól,
emberségtől és igazságtól. Azóta pedig, már magánemberként, biztosra veszi, hogy
mivel őt, családját, a médiát és fizetett biográfusait nem érdekli, így mit se
számít, hogy két tudományos kutató, író és tényfeltáró újságíró, Charles Lewis
és Mark Reading-Smith visszamenőleg elemezve háborús retorikáját (False
Pretenses) 232 valótlan állítását dokumentálta Irakkal, Szaddám Huszeinnel
és az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatban, és 28 esetben terjesztett
(gyakran bárgyú) mítoszát Bagdad és az al Kaida
USA-ellenes konspirációjáról.
Elképesztő volta ellenére nevetséges is lehetne – ha nem tapadna hozzá vér és velő –, hogy négy olyan vezető államhivatalnok tudott a konyhájára milliókat hozó önigazoló, öntelt és önnépszerűsítő memoárt közreadni, akiknek összesítve 473 dokumentált hazugsága, kitalációja és valóságtorzítása a Center for Public Integrity jóvoltából bárki számára elérhető a világhálón.
*
Szintén a Center for Public Integritynek köszönhetően a War Card, Orchestrated Deception on the Path to War című háborús krónika a Bush-adminisztráció nyolc vezető hivatalnokának 935 háborúra uszító és háborúval kapcsolatos hazugságát teszi közzé. Messzemenő következtetés vonható le abból, hogy míg Bill Clintont egy polgári perben tett egyetlen hazugságáért alkalmatlannak ítéltek az ország vezetésére, és bíróság elé citálták, addig Bush 260-ért sem lett felelősségre vonva. Könyvemet azért ajánlottam családunk aprajának, a tíz év alatti kis unokatestvéreknek, mert felnőve számukra már nagyon kevés lehetőség lesz valós információhoz jutni arról a hazug és kegyetlen évtizedről, amelybe beleszülettek, és amelyet kezdete óta hivatásos újságírók, tv-riporterek, hírelemzők, kommentátorok, statisztikusok, egyházi vezetők és a politikai bűntények vezéregyéniségei közös erőfeszítéssel revizionálnak.
Ennek igazolásául álljon itt egy korunkat jellemző anekdota: mikor egy kellő szarkazmussal rendelkező riporter megkérdezte a frissen katolizált, véreskezű szélhámos Tony Blair volt miniszterelnököt, kit tart a legtisztességesebb vezető politikusnak, azt válaszolta, hogy George Bush kétségkívül az elsők között van. A jelenlevők azt hitték, hogy viccel... Tévedtek.
VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára