EMPIRIA Magazin  VIII. ÉVFOLYAM 4. szám - Kuliffay Hanna írása

HONDURAS LECKÉJE – LATIN-AMERIKA TANULSÁGA

Áprilisban az amerikai országok csúcstalálkozóján Barack Obama a közép- és dél-amerikai katonai rezsimek korábbi washingtoni támogatására utalva úgy nyilatkozott, az Egyesült Államok készen áll a múltban elkövetett hibái beismerésére. Ezzel azt a látszatot keltette, hogy Latin-Amerikát és az Antillákat illetően véget szándékozik vetni a nemzetközi jogsértéseknek, és diplomáciára helyezve a hangsúlyt, elkerüli az esetleges vérontást.

A Hondurasban június végén lezajlott katonai puccshoz való kormány hozzáállás azonban erős kételyeket ébresztett a valódi változásban reménykedőkben, mivel számos vonatkozásban azokra a reagálásokra emlékeztetett, amelyekkel a kormány a közelmúltbeli, közismerten CIA részvétellel történt puccsokat fogadta Haiti (2001), Venezuela (2003), majd ismét Haiti (2004) esetében. Habár Washingtonban vonakodva, a szavak szintjén helytelenítették a hondurasi elnök, Manuel Zelaya (képünk) elrablását, gyakorlatilag azokat az erőket támogatták (és támogatják), amelyek megakadályozták az elnök hazatérését. Számos jel mutat arra, hogy Obama ezen a téren sem fog sort keríteni választási ígéretének betartására, s a százmilliókat lelkesítő jelszava –  „Változás, amiben hihetünk” – üres frázispuffogtatásnak bizonyul.  Mintha Cheney, Rumsfeld, Rice, Wolfowitz, Richard Perle és köreik rontó szelleme lebegne a fél éve gazdát cserélt Fehér Ház fölött. . .

Az elmúlt 8 évben Az Új Amerikai Évszázad címen ismeretes neokonzervatív doktrína ideológusai és média-propagandistái nyíltan hirdették, de gyakorlati megvalósításának vezéregyéniségei sem titkolták, hogy a több hadszíntéren folytatott fegyveres beavatkozás – katonai megszállás, bábkormányok felállítása, erőszakon alapuló „nemzetépítés” – hívei. Akiket sikeresen megtévesztettek, vagy akik valamilyen érdekből hinni akartak a dicső demokratizálásban, ma már azok is tudják, hogy a valódi cél az olaj és a stratégia előnyszerzés volt, és ez marad a jövőben is, legyen szó akár szomszédságbeli, akár távoli országokról.

Bár az afganisztáni és iraki nemzeti ellenállás leküzdésének nehézségei miatt az USA „hátsó udvarának” tekintett közép- és dél-amerikai országok ideiglenesen takaréklángra kerültek, ám végig a tűzhelyen maradtak. A Bush-Cheney években a demokratikus úton nemzetfelemelő politikára törekvő, „új baloldalnak” nevezett latin-amerikai és az Antillákhoz tartozó (Karib-tengeri) országok kormányai ugyan elkerülték a belügyeikbe való nyílt beavatkozást, de végig a radaron voltak.

Az állandó szemmel tartást, sőt a szélsőséges ellenzékkel való szoros kapcsolattartást látszik igazolni Zelaya gondosan időzített és jól szervezett elrablása. A demokratikus úton megválasztott, a nép felemelése érdekében radikális reformoktól sem elriadó elnököt 2009. június 28-án éjszaka egy 200 katona által fedezett kommandó egység rángatta ki az ágyából, és úgy, ahogy volt, pizsamában repülőre toloncolva Costa Ricába deportálta.

Az ottani elnök, a béke Nobel-díjas Oscar Arias váratlan diplomáciai szerepbe kényszerült nemcsak Zelaya és a Tegucigalpában törvénytelenül hatalomra jutott átmeneti kormány között, hanem különböző követségek és külügyminisztériumok, nemzetközi békeszervezetek és emberjogi szervezetek között. Mivel Honduras alkotmányának 102-es cikkelye megtiltja bármelyik állampolgára száműzését vagy idegen országnak való kiadatását, az erőszakkal eltávolított elnök már csak ezért is széleskörű rokonszenvre és támogatásra talált nemzetközi vonalon is. Arias több fórumon is hangsúlyozta, hogy Zelayának a nemzetközi közösségek és az Egyesült Államok támogatása révén minél előbb vissza kell kerülnie törvényes úton nyert pozíciójába.

A katonai puccsot követő napon Barack Obama úgy nyilatkozott, hogy „nem akarunk visszatérni a sötét múltba”, vagyis az Egyesült Államok nem fogad el egy általa is szó szerint illegálisnak mondott kormányt. Csakhogy a régió békéjét és biztonságát erőteljesen veszélyeztető puccs pár szavas elítélése, a sötét múlt és az ígéretes jelen szembeállítása nem tűnik többnek puszta taktikázásnál. Nem indult ugyanis azonnali kongresszusi vizsgálat, hogy vajon kik álltak mögötte, milyen szerepe volt benne például a CIA-nek, bizonyos pénzügyi- és gazdasági érdekképviseleteknek, vagy a Pentagon és a hondurasi katonai vezetés közötti összekötőnek, a Floridából operáló Déli Parancsnokságnak (Southern Command).

Ráadásul az Obama-kormány nem rendelt el gerinc-roppantó retorziókat. Hogy mi lett volna az elvárás Washingtontól a jogrend visszaállítása érdekében? Sara Elisa Rosales, a női jogok képviseletének vezető alakja Hondurasban a következőképpen nyilatkozott erről:

„Az Egyesült Államok visszahívhatta volna a követét, ahogy az európai és latin-amerikai kormányok tették. Befagyaszthatta volna a puccs irányítóinak vagyonát és megtagadhatta volna tőlük az amerikai vízumot.  Elvághatott volna minden anyagi segélyt, és életbe léptethetett volna egy kereskedelmi embargót. Ha az Egyesült Államok megszakította volna a kereskedelmi kapcsolatait Honduras-szal, a puccs valójában hamarosan kudarcot vallott volna.”

ZELAYÁT TÁMOGATJA AZ OAS

Azt, hogy a külpolitikai változás csupán taktikai, és nem lényegi (stratégiai), legmarkánsabban a következő tény bizonyította: mikor a hondurasi katonaság tankokkal lezárta Tegucigalpa repülőterét, hogy megakadályozza Zelaya esetleges visszatértét, Washington is megtagadta tőle a leszállási engedélyt a Palermolában  zavartalanul működő légi bázisán. Ezt a döntést a Hillary Clinton vezette Külügyi Minisztérium illetékesei azzal indokolták, hogy az elnök hazatérése vérontást okozhat… Ez nehezen vélhető másnak, mint burkolt beismerésének, hogy az elnök visszatérése hírére a fellelkesült hondurasi nép kész lenne szembeszállni a  katonasággal.

Az Ariashoz továbbított egyezkedő jegyzékek tárgyalási pontjai között szerepelt, hogy Zelayának önként le kell mondania arról a korábbi szándékáról, hogy bizonyos reform jellegű kérdések eldöntését népszavazásra bízza. A népszavazás lehetőségének felvetése volt az egyik fontos tényező, amely a helyi hatalmi elit szemében indokolttá és sürgetővé tette Zelaya megbuktatását. Mikor ugyanis az utóbbi évtizedekben az olyasféle döntő fontosságú kérdésekben, mint a globalizációs kényszer, az alkotmány módosítása, privatizáció vagy államosítás – a latin-amerikai országokban népszavazásra került sor, a hatalmába bebetonozott felső tízezer gyakran veszített a nincstelen, felemelkedési lehetőséget és működő demokráciát igénylő “új baloldallal” szemben.

A déli államoknak ezt a sarkalatos változását tükrözte, hogy a korábban teljesen washingtoni befolyás alatt álló – hol baráti rábeszéléssel, hol gazdasági kényszerrel vagy lekötelező kölcsönökkel megosztott – Amerikai Államok Szervezete (Organization of American States, OAS) ez alkalommal egyhangúlag tiltakozott az ellen, hogy a Zelayával szembe kerülő kongresszus és katonai vezetés konfrontációját emberrablással és fegyveres hatalomátvétellel oldják meg. Az OAS közös közleménye kimondta, ”Semmilyen kormány nem nyer elismerést, amely ebből az alkotmányellenes beavatkozásból származik”, és követelte ”José Manuel Zelaya Rosales elnök azonnali és biztonságos visszatérését alkotmányos funkciójának betöltéséhez”.

John Grant kiváló elemzése szerint a latin-amerikaiak úgy érzik, hogy a puccs – önmagán túlmutatva – közvetlen támadás a demokratikus alapú, reform szándékú, baloldali jellegű trend ellen.  Számára a mostani, hondurasi puccs a trend kezdetét, az 1954-es guatemalai és az 1973-as chilei ”reformgyilkos” puccsokat idézi vissza. Argentína elnöknője, Cristina Fernandez de Kirchner (akit Washington a szokásos megosztó szándékkal európai jellegű szocialistaként próbál a marxista populistának nyilvánított államfőktől elkülöníteni), szintén úgy ítélte meg, hogy „a katonai puccs visszaesés Latin-Amerika történelmének legborzasztóbb éveibe”. A törvénytelenség és az erőszak visszatérte miatti aggodalmában jelentette ki Luis Inacio da Silva, Brazília elnöke is, hogy ”nem köthetünk kompromisszumot Zelaya hazatérését illetően.”

Az egységesen ellenséges nemzetközi hangulatot érzékelve az Obama-kormány diplomáciai képviselete rákényszerült, hogy olyanokkal szavazzon együtt, akik évek óta vörös posztók a neokonzervatív hatalmi elit és a vele kart karba öltő Wall Street szemében, mint Brazília, Chile, Bolívia, Venezuela, Uruguay és mások. A meglepő végeredmény: az OAS 34-0 arányban elítélte a törvénytelen kormányváltást, és követelte Manuel Zelaya visszatértét. Hogy az elvárásának nyomatékot adjon, ideiglenesen felfüggesztette Honduras szervezeti tagságát.

A szavazás kényszerítő szellemében Clinton felhívta az illegális kormány fejét, Roberto Michelettit, és felszólította, hogy folytasson tárgyalásokat Arias-szal Zelaya hazatérési feltételeiről, ugyanakkor nyomást gyakorolt Zelayára is, hogy  fogadja el az egyeztető szervezetek valamelyikének javaslatát. (Ez részben időhúzó taktika volt – minél tovább van az elnök távol, annál nehezebb visszatornásznia magát –, részben pedig a jogtalanság tényének manipulatív szándékú elmaszatolása, aminek során a nemzeti érdek  és biztonság ellen nyilvánvaló visszaéléseket elkövető fél egyenrangú tárgyalópartner rangjára emelkedik.)

Annak ellenére, hogy az OAS Zelaya „feltétel nélküli és azonnali” visszatérését követelte, az elnök a béke és nyugalom érdekében két, különböző feltételekhez kötött egyezményt is elfogadott volna. Micheletti azonban – akit a washingtoni külügyminisztériumban bár ”ideiglenes ügyintéző elnöknek”, de végül is elnöknek titulálnak – minden ajánlatot visszautasított, és kijelentette, hogy Zelaya ellen elfogató parancs van érvényben, tehát soha többet nem térhet vissza szülőföldjére. A véglegesség hangoztatásával kísértetiesen ismétlődni látszik a köznép körében népszerű, sőt rajongott volt haiti elnök, Jean-Bertrand Aristide tragikus sorsa…  

CLINTON ÓVATOSKODIK

A kategorikus elutasítás a legkevésbé sem lephette meg Clintont: nyilván egy percig sem hitte, hogy Micheletti komolyan venné az egyezkedésre való felszólítását, hiszen  sem ő, sem a minisztérium nem volt hajlandó katonai puccsnak nevezni Zelaya erőszakos eltávolítását. Clinton nem véletlenül óvatos a szavakkal. Igyekszik nem rátaposni a közvetlen közelében levő nagyérdemű tyúkszemekre. Csak egy kiragadott példa: Lanny Davis a férje, Bill Clinton ügyvédje, egyszersmind a Latin-Amerikai Üzleti Tanács (Business Council of Latin America) hondurasi részlegének befolyásos jogi képviselője.

Az elnökválasztás során Davis természetesen Hillary Clintont támogatta Obamával szemben, és szoros kapcsolatban áll olyan neokonzervatív, velük rokonszenvező vagy nekik elkötelezett egyénekkel, akik kinevezést vagy külön megbízatást kaptak Clintontól. A puccsot követően Honduras gazdag és befolyásos üzletemberei és bankárjai megbízták Davist, hogy képviselje az érdekeiket Washingtonban. Ennek eleget téve Davis a Kapitóliumban végiglátogatta a Külpolitikai Kapcsolatok Bizottságának fontosabb tagjait, majd nyíltan is állást foglalt: egy hirtelen összetoborozott kongresszusi meghallgatáson Honduras alkotmányának védelmében tett szükségszerű és legális lépésnek nyilvánította Zelaya deportálását.

Clintont még inkább meggondolt szóhasználatra készteti, hogy a katonai puccs három vezéregyénisége az amerikai Védelmi Minisztérium hírhedt kiképző programjának (közismert nevén US School of Americas) végzettje. A Georgia állambeli Fort Benning katonai bázison diverzáns tevékenységre, erőszakos hatalomátvételre, diktatúrák fegyveres védelmére, halál-brigádok szervezésére és szakszerű kínvallatási módszerek elsajátítására képzik ki a program résztvevőit. (A szervezet két sikeres végzettje lett Honduras brutális katonai diktátora a 70-es, illetve a 80-as években, de a légierő jelenlegi főparancsnoka, Luis Javier Prince Suazo is a hírhedt katonai iskolában kapott kiképzést az 1990-es években.)

A fegyveres erők főparancsnoka, Romeo Vasquez generális június elején komoly ellentétbe került Zelayával a Palmerola katonai repülőtér – az USA fő latin-amerikai bázisának – ügyében. Zelaya egy két évvel ezelőtt George W. Bush-sal történt megegyezésre alapozva (a Tegucigalpából Palmerolába vezető 4 sávos repülőtéri utat amerikai cég építette volna), be akarta indítani Palmerola nemzetközi jellegű polgári repülőtérré alakítását. A költségeket részben a Hugo Chavez kezdeményezésére alakult latin-amerikai szövetség (ALBA) bankjának kedvezményes kölcsöne fedezte volna. Ez a szándék – a status quot védő katonai vezetés, a katolikus egyházfők és a nemzetközi pénzintézetek mellett – a Pentagont és a CIA-t is hevesen megbotránkoztatta, annál is inkább, mert még ki sem heverték a sokkhatást, hogy Zelaya kormánya egyáltalán csatlakozott az ALBÁ-hoz!

Mindent ellenséges szemszögből nézve nem könyvelték el érdemének, hogy ezen keresztül Honduras előnyős kereskedelmi egyezményeket tudott kötni a szövetség országaival és alacsonyabb áron jutott üzemanyaghoz a PetroCaribe-től.  Ennek akkor mérhető fel az igazi jelentősége, ha számba vesszük, hogy Honduras lakosságának 70%-a nyomorban él, s az évi átlagjövedelem 1600 dollár. A legszegényebbek felemelésére Zelaya az év elején 60%-kal megemelte a minimál bért – hatalmas felzúdulást váltva ki a felsőbb körökben és az általuk kézben tartott médiában.

A repülőtér építése elősegítette volna a kereskedelmi és a turista forgalmat, s ezreknek adott volna jól fizető munkalehetőséget – ez azonban a legkevésbé sem érdekelte az említetteket és a katonai vezérkart. A konfrontáció végül odáig fajult, hogy Zelaya elbocsátotta a Pentagon kívánságát honfitársai érdeke elé helyező generálist az állami szolgálatból. Micheletti azonban hatalomra kerülvén  azonnal visszahelyezte eredeti pozíciójába, Clinton cinkos hallgatásától kísérve.

Honduras népe ugyan hetek óta tüntet az utcákon Zelaya mellett, és az Egyesült Nemzetek főtitkára, Ban Ki-moon is sürgetőleg lépett fel a visszatérését illetően, ennek ellenére az elnököt többször is halálosan megfenyegették, át ne merje lépni a határt.  Az Earthtimes.org közlése szerint augusztus 6-án a főváros legnagyobb állami egyetemének diáksága tüntetett Zelaya hazatérése mellett.  Mikor dühükben és fenyegetettség érzetükben köveket kezdtek dobálni a rendőrségre, könnygázzal és vízágyúkkal oszlatták fel őket.

REICH A VISSZATÉRŐ RÉMÁLOM

Zelaya több interjúban is úgy nyilatkozott, véleménye szerint Obamának és Hillary Clintonnak nincs közvetlen köze a történtekhez, viszont bizonyos konzervatív erők, pénzügyi és üzleti körök feltétlen támogatták Washingtonban. Főkolomposként Otto Reich nevét említette, aki az Obama által is felidézett „sötét múltban” Olivier North-hoz, Elliott Abramshoz, John Negropontehoz (utóbbi a Bush-kormány magas kinevezései után jelenleg Clinton tanácsadója) és másokhoz hasonlóan mélységesen lejáratta magát, mikor az 1980-90-es években a szegénységtől gyötört latin-amerikai országokban (részben máig is titkos) szerepet játszott politikai ellenfelek likvidálásában, hamis vádakra alapozott emberrablásokban, fegyver- és kábítószer-csempészésben, valamint a sok éves felforgató és propaganda-tevékenységben.

A San Antonio Express-News szerint Reich ”felkavaró rémálomként tért vissza a nem túl távoli múltból”, mikor Bush átmenetileg – rehabilitációs céllal – külügyminiszter-helyettesi pozícióba helyezte. Ezt követően 2002-2004-ig Condoleezza Rice különleges megbízottjaként szolgálta a kormányérdekeket.

Mikor Zelaya a Hondutel állami telekommunikációs társaságnak adott megbízást egy Reich által pártfogolt privát cég rovására, Reich nyilvánosan azzal vádolta, hogy korrupt, mivel hagyta magát megvesztegetni – holott éppen neki (Reichnek) volt komoly anyagi érdekeltsége az üzletben.  Bár személyes bosszúvágy, pénzéhség és hatalomvágy is közrejátszott a puccs szervezésében, Roger Burbach ezt azzal egészíti ki ”Obama és Hillary nulla változás Hondurasban” című cikkében, hogy az Egyesült Államok Zelayával szembeni politikájának sarkalata Venezuela-ellenes mániája. 

Zelaya nem csak politikai és gazdasági reformokat akart bevezetni a gazdag és befolyásos oligarchák pénzügyi és tulajdonjogi hatalmának korlátozására, hanem együttműködésre törekedett a környékbeli rokon országokkal – többek között a gazdasági támogatás nyújtására kész Venezuelával. A vagyonos földbirtokos családból származó Zelaya minél inkább belelátott a népét szegénységben tartó nagyhatalmi törekvések ügynökei és a honi bankár, földbirtokos, militáris és média elit közös ügyleteibe, annál inkább próbált eltávolodni tőle – erre pedig jobb-középről törvényszerűen csak a bal irányába volt lehetősége. Az Amerikában többnyire pejoratív és elidegenítő értelemben hangoztatott ”latin-amerikai balra tolódás” nem más, mint a szegénységből és elmaradottságból való kétségbeesett menekülési kísérlet. Zelaya, a népéért felelősséget érző elnök részéről is országmentő próbálkozás volt.   

Ennek ellenére, mikor Zelaya aláírta a kedvezményes kereskedelmi és petróleumegyezményt a Chavez-kormánnyal, többeket maga ellen hergelt Washingtonban. Philip Crowley, a Külügyi Minisztérium államügyi miniszterhelyettese egy nyilatkozatában vérlázítóan fölényeskedő hangon oktatta ki a száműzetésbe kényszerült elnököt:

“Bizonyosak vagyunk abban, hogy ha a (Karib-tengeri) régió országai számára követésre érdemes mintakormányt és mintaelnököt választanánk, Venezuela jelenlegi vezetése nem igazán szolgálna mintaképül.  Ha Zelaya elnök ebből az epizódból ezt a tanulságot szűrné le, akkor ez jó lecke lenne neki.”

Mi több, ami jó lecke Zelayanak, egyben jó lecke a régióbeli országok elnökeinek is: ami vele történt, az velük is könnyen megtörténhet. A célzás világos. Az alkotmány, a demokratikus választásban megnyilvánult népakarat, a népszerűség, az emelkedő életszínvonal semmire nem biztosíték. A tét nagy. Ha Micheletti kihúzza az októberi választásokig az elnöki palotában, majd ”meglepetésszerűen” megválasztatja magát, akkor Obama tekintélye minimálisra csökken az OAS tagállamok körében. Tavaly, Hugo Chavez újraválasztása alkalmából, Mark Weisbrot azzal indokolta a venezuelai elnök elsöprő sikerét, hatalmas tömegek ugyanazért voksolnak rá, mint Obamára – a remény és a változás képviselőjét látják benne, amire a régiónak nagy szüksége van.

Chavez – akit Obama a választási kampány idején a személyes tárgyalófélként esélyes elnökök közé sorolt – már több vonalon bizonyított.  A gazdasága (az össznemzeti termelési érték)  87 százalékkal nőtt 2003 óta, mikor a kormány ellenőrzése alá vette a nemzeti tulajdont képező olajipart; intézkedései eredményeként a szegénységi szint felére csökkent; a lakosság 90%-a ingyenes egészségügyi ellátásban részesül és az oktatás minden fokon ingyenes. Venezuela nem bonyolódott deficitet okozó fegyverkezésbe és háborúkba, és így megtehette, hogy ebben a felemelkedő periódusában segítő kezet nyújtson a régió szegényebb és elmaradottabb országainak – többek között Hondurasnak. Most Obamán a sor, hogy bizonyítson, és  tényleges változások előidézésével kivédje a ”csak taktikai változás” nyaktörő vádját.

2009. augusztus

Ez az elemzés eredetileg a gondola.hu Külföld rovatában jelent meg. További közlésre többek között átvették: Alternatív Hírportál; Kitekintő.hu; Hírlista.hu; Hírmutató;  hirek.hirliget.hu<RSS Hírek; Lapszemle.hu; politica.Ars; linkdoboz.hu<HírDoboz< Külföld; a cikk a Hírlapom.hu és a hírfal.hu népszerűségi listáján az élmezőnybe került.

Addenda:

"At times we sought to dictate our terms. But I pledge to you that we seek an equal partnership. There is no senior partner and junior partner in our relations; there is simply engagement based on mutual respect and common interests and shared values." (President Barack Obama. Summit of the Americas. April 19, 2009)

Amnesty International is publishing a summary of findings to highlight serious human rights concerns which should be addressed as a matter of urgency. These concerns include the increasingly disproportionate and excessive use of force being used by the police and military to repress legitimate and peaceful protests across the country. Female protestors are particularly vulnerable and some women and girls taking part in the demonstrations are reportedly suffering gender based violence and abuse at the hands of police officers. At least two protestors have died as a result of gunshot wounds: nineteen-year-old, Isis Obed Murillo died on 5 July at Toncontín airport in Tegucigalpa, where protestors awaited the return of President Zelaya. On 1 August, 38-year-old teacher Roger Abraham Vallejo died in hospital as a result of injuries sustained from a bullet wound to the head, reportedly fired by police during the break up of the protest which took place in Tegucigalpa on 30 July 2009.  (Robert Naiman: Amnesty: Honduras Testimonies Show Extent of Police Violence. t r u t h o u t . August 20, 2009)

"Detention and ill treatment of protesters are being employed as forms of punishment for those openly opposing the de facto government, and also as a deterrent for those contemplating taking to the streets to peacefully show their discontent with the political turmoil the country is experiencing." (Esther Major, Central America researcher at Amnesty International)

Around dawn Tuesday, supporters who defied the government-imposed curfew outside the Brazilian Embassy were violently dispersed with tear gas and water cannons. Electricity, phone and water service to the embassy have been shut down, and the Honduran military has reportedly set up a truck with loudspeakers there, blasting the Honduran national anthem. On Monday, the Organization of American States (OAS) reiterated its call "for the immediate signing of the San Jose Agreement," the accord negotiated by Costa Rican President Oscar Arias calling for Zelaya's return as president, with members of the coup regime included in the government, and amnesty for anyone involved in the coup. Zelaya has agreed to the terms, but installed coup President Roberto Micheletti has rejected them.

After the June 28 coup, the OAS immediately suspended Honduras from OAS proceedings and called for Zelaya's immediate reinstatement. On June 30, the U.N. General Assembly issued a unanimous demand for "the immediate and unconditional restoration of power" for Zelaya.

Likewise, UNASUR, the Union of South American Nations, at its summit in Quito, Ecuador, formally denounced the coup. The OAS Inter-American Commission on Human Rights traveled to Honduras in late August and reported that demonstrations in support of Zelaya "were broken up by public security forces, both police and military, resulting in deaths, cases of torture and mistreatment, hundreds of injured, and thousands of arbitrary detentions." (Amy Goodman: President Zelaya and the Audacity of Action. TruthDig.com. September 23, 2009)

“Zelaya could stay as long as necessary for his safety in the Brazilian embassy in Tegucigalpa." (Brazilian President Luiz Inacio Lula da Silva speaking at the G20 summit in Pittsburgh. September 25, 2009)

Obama attacks critics for arguing that the US needs to solve the world’s problems, e.g., Honduras. Translated: The US will only lead when it is the US's interest. When the US is content with status quo, e.g., the coup in Honduras and Israeli ethnic cleansing, it will do nothing or hinder change if the world tries to change.   (Posted by Progressive101 September 26th, 2009 12:21 pm)

Photos have been disseminated here in Latin America of the gorilla gang attacking the embassy with toxic gases. There are also loudspeakers in front of the embassy blaring the anthem full blast 24/7--the same trick the gringos used against Noriega when he was hiding in the Papal Nunciate in Panama. (Posted by luckyyou September 26th, 2009 12:00 pm)

Obama called for the restoration of the democratically elected government of Manuel Zelaya. But when Zelaya first returned to Honduras, Hillary Clinton called it "reckless and imprudent" of him. Now, after Zelaya has taken asylum in the Brazilian embassy in Honduras, the U.S. Ambassador to the Organization of American States, Lewis Anselem, just echoed Clinton by calling his move "irresponsible and foolish." And, with great condescension, the ambassador said Zelaya should stop "acting as though he were starring in an old movie."

Actually, what we're seeing is an old movie, and a bad one at that. It's a movie called U.S. imperialism, and it keeps running and running and running. (Matthew Rothschild: The State Department Scolds Zelaya Again. The Progressive. September 30, 2009)

In order to avoid further tarnishing relations with Latin America, Obama needs to take a decisive position and act accordingly. Coup d’états must not be allowed to stand as a legitimate portal to transferring power, or else the role of democracy in the electoral process, will have been compromised if not extinguished. Despite Micheletti’s claim that he took office under a constitutional transfer of power, this was not an accurate analysis of what took place. What occurred was that Zelaya was thrown out of Honduras with a gun to his head. Due to the past damage inflicted on all of the Central American nations over the decades, Washington must take this opportunity to uncompromisingly promote the proper definition of democracy by demanding the return of Zelaya to office. (Stephanie Brault and Michaela D'Ambrosio: Honduras Update: Micheletti Spirals Downward as the US Fails to Fully Condemn the De Facto Regime and Insists on Mincing Around With the Appointees Who Don’t Wear Its Colors. Council on Hemispheric Affairs. October 1, 2009)

"As a revolutionary I will be today, tomorrow and forever on the front lines of my people, all the while knowing that I may lose my life". (Walter Trochez member of the Popular Resistance against the coup.) On Dec. 13, 2009 Walter, 25 was shot in the chest by a drive-by gunman while walking home. He died at the hospital. He was part of a string of Resistance-related murders during the past few weeks alone.

"In restoring aid to Honduras and recognizing the fraudulent government of Porfirio 'Pepe' Lobo Sosa, the United States is continuing to shore up the coup regime that has violently taken over Honduras since June 28, and which continues to repress the nonviolent Resistance with over 250 violations of human rights since Lobo's inaugural, including three assassinations of Resistance members."  (Dana Frank professor of history at the University of California at Santa Cruz specializing in Honduran social movements and political history. March 2010)

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára