EMPIRIA Magazin IV. évfolyam 5. szám Kuliffay Hanna írása

 

 

 

HOSSZÚ FORRÓ NYÁR

 

 

 “Ahogy az este nem következik be egyszerre,

ugyanúgy az elnyomás sem.

Mindkettő esetében ott az alkonyat.

És ebben az  alkonyatban

mindenkinek tudatában kell lenni

a légben történő változásnak

- - akármilyen csekély - -

nehogy akaratlanul is

 áldozatává váljunk a sötétségnek.(*1)

William O. Douglas

 

 

A földtani előrejelzések globális felmelegedéssel fenyegetnek, a meteorológusok természeti katasztrófáktól sújtott forró nyarat jósolnak, míg a politikai eseményeket figyelemmel kísérők újabb háborúk lehetőségével riogatnak ki Irán, ki pedig Szíria ellen.  Ettől nem teljesen függetleníthetően egyre gyakoribbak a kormánypolitika elleni elégedetlenség és bizalmatlanság jelei, bár még nem tudatosultak elég széles körben.  Holott a változás szele, a rendkívüliség zaklató, felkavaró érzete leplezetlenül ott gomolygott az első nyári hónap levegőjében, mikor

·   a Los Angeles Times azzal a címmel közölt cikket, A háború kritikája és vele az aggodalmak növekednek

·   Edward Kennedy a C-Span adón egyenesbe közvetített szenátusi meghallgatáson lemondásra szólította fel a hadügyminisztert

·   a Gallup legutóbbi statisztikája szerint a megkérdezettek 60%-a Irakból való visszavonulást követelt

·   Robert C. Byrd szenátor Amerika elvesztése Szembeszállás egy vakmerően gondatlan és arrogáns elnökséggel címmel még mindig a New York Times best seller listáján van

·   a Washington Post/ABC felmérés szerint júniusban 73% elfogadhatatlannak tartja az amerikai katonai veszteségek növekvő számát

·   a Chicago Sun Times azt a kérdést teszi fel, nem háborús bűnösök, akik felelőtlenül háborúba vitték az országot?

·   a katonaság az előző évhez viszonyítva 40%-kal kevesebb jelentkezőt tudott regisztrálni . . .   

Hatalmas változást jelentett a tavaszi légkörhöz  viszonyítva, hogy már nemcsak a demokraták vonták nyíltan kétségbe, de még néhányan  republikánusok is megkérdőjelezték az elnökhelyettes Dick Cheney állítását,  mely szerint az iraki fegyveres ellenállás a végét járná – feltűnőben lenne a béke beígért reményének fénye. Cheney az elnök, George W. Bush biztos aduja, mivel nyugodt határozottságával és meggyőzőerejével mindig fel tudja sorakoztatni az elnök mögé hasonló érdekeltségű és gondolatmenetű híveit.  A többit megteszi a republikánus pártfegyelem, az öncélú érdekhajhászás és a kisebbségbe szorult demokrata politikusok kényszerű megalkuvása – hogy a Bush-Cheney–slepphez tartozó Joe Lieberman-féle szenátorok és Tom Lantos-féle képviselők önkéntes szervilizmusát ne is említsük.

 

Tehát minden rendben lenne, bíztatóan alakul a jövő? Tényleges aggodalomra semmi ok a Fehér Házban? Ezt azért még Cheney maga sem gondolhatja komolyan! Egyébként állítólag nagyon kevés demagóg annyira cinikus, hogy ne kábítaná el, és ne vinné tévútra a saját retorikája – az elnökhelyettes azonban közéjük tartozik. Megkérgesedett szívvel, hideg elszántsággal vonszolja-taszítja tragédiákba a kormányt és az országot. Ha akadnak is a tirannusok között fatálisan őszinték, ahogy Alan Simpson állítja, Cheney nem tartozik közéjük. A koncepciótlan, gyakran félreinformált, látásmódjában és ítéletalkotásában korlátolt  Bush már inkább.

 

Az elnök a politikai manipulációit leleplező számos publicisztika, növekvő katonai veszteségek és fokozottan háborgó közhangulat ellenére is bizakodónak látszik, sőt, rendíthetetlenül kitart az iraki ingoványban evickélés hosszú távú terve mellett.  Ennek legfőbb oka, hogy – Cheney bűvöletében – továbbra is meg van győződve róla, minden csak RPI – (manipulatív) Retorika, (félrevezető) Propaganda és (hamis) Imázs-kreálás kérdése.  (Hírhedt stratégája és főtanácsadója, Karl Rove ezek mindegyikében nagymester.)

 

A vezető médiaértékelések szerint Bush 28-án katonái előtt felolvasott, ijesztő manipulatív készséggel megírt beszédével – amelyben ismét a 2001-es terrortámadással indokolta a megszállás további szükségességét(*1) – sikerült meghódítania vagy visszanyernie a közel-keleti helyzet miatt bizonytalankodók egy részének támogatását.  Ki hitte volna, hogy még mindig eladható a félrevezető, százszor cáfolt kitaláció, amely szerint a Bagdad utcáin erőszakot alkalmazó terroristák New Yorkban gyilkolnának, ha az amerikai katonák nem harcolnának ellenük Irakban ?  

 

Hogy ki hitte volna? Természetesen Bush, Cheney és Karl Rove. Igaz, nem mindenki volt vevő rá. A beszéd másnapján a New York Times vezércikke (megbotránkozást tettetve) közölte, hogy Bush „újra és újra meglengette  9-11 véres zászlaját, egy olyan ország elleni háború igazolására, amelynek semmi köze nem volt hozzá.” Bár ez igaz, tisztelt szerkesztő urak, de nem a háború kirobbantása előtt kellett volna ezt a mondatot hatalmas betűkkel a címlapra tenni? Vagy mondjuk az őszi elnökválasztás korteshadjárata idején? Lehetséges volna, hogy a lapnál senki se döbbent rá a végzetesen elmulasztott alkalomra?

 

A DEMOKRÁCIA SZÍVEN DÖFÉSE

 

Míg a Fehér Ház a közhangulat javításán ügyködik, az Igazságügyi Minisztérium és főleg a nemzetbiztonságiak feje fő a Downing Street Memorandum miatt, amelyet végül is sem (a szóvá tételét konkrétan ígérő) John Kerry, sem a média nem támadott, még csak ki sem kezdett.  Ennek ellenére mégse múlt ki magányos halállal, mivel az Interneten az alternatív média folyamatosan fókuszban tartotta.  Végül öt  hetes késlekedéssel ugyan, de a New York Times is  felzárkózott az alternatív médiához,  és 24-én engedélyezte Paul Krugmannak, hogy tollhegyre tűzze az iraki intervenciót egy egész évvel megelőző háborús tervet és az anglo-amerikai összejátszást leleplező történelmi dokumentumot. Krugman élt is a lehetőséggel, és megírta vádiratát:

 

„Rossz szándékkal háborúba  vinni a nemzetet a demokrácia szíven döfése. (Ez) a hatalommal való visszaélés példa nélkül álló precedens lett volna még akkor is, ha a háború nem vált volna katonai és morális ingovánnyá.  És még csak nem is leszünk képesek kikecmeregni ebből az ingoványból, amíg szembe nem nézünk a realitással.”  

 

Krugman kollégáival ellentétben annak a véleményének adott nyilvánosságot, nagyon lényeges, hogy a felső utasításra történt tény és adat hamisításokért és közvetve az egész nemzetközi jogot sértő iraki háborúért az illetékeseket felelősségre vonják.  Lehetetlennek vélte, hogy mindenki csak lezser érdektelenséggel elsétáljon az angol miniszterelnöki tanácskozás 2002 júliusában írt összefoglalójának tényfeltáró sorai mellett:

 

„Bush tervszerűen, katonai akció keretében el akarta mozdítani (a pozíciójából) Szaddám Huszeint, amihez a terrorizmus és  tömegpusztító fegyverek összekapcsolását használta fel indokként. A hírszerzés (anyaga) és a tények ehhez a politizáláshoz lettek tetszőlegesen igazítva.”(*2)  

 

A Downing Street Memorandum az a bizonyos "füstölgő pisztoly", amit nem lehet letagadni. Ennek ellenére nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy ebben az ügyben valaha is össze fog ülni  egy esküdtszék.  Akik a Lewinsky-szexbotrány kapcsán váltig tagadó Clintont nem tartották Amerika vezetésére alkalmasnak, azok ma a rágalmazó, hazudozó, háborút provokáló Busht dicsőítve piedesztálon tartják.

 

VÉRÁLDOZAT

 

A Pentagonban is sok minden miatt vakarják idegesen a fejüket, de ott Bushnál jóval moderáltabb optimizmussal viseltetnek a közhangulat csupán retorikával történő befolyásolása miatt. Ha valahol, a hadügyminisztériumban még élénken élnek a vietnámi kudarc keserű emlékei, amelyben döntő szerepet játszott, hogy a belefáradt, csalódott, besorozott gyerekei miatt aggódó átlagember fokozatosan megvonta a kormánytól a támogatását.  Ez elszánt béketüntetésekbe, majd agresszív zavargásokba torkolt. 

 

John Hendren és Cynthia H. Cho  Los Angeles Timesban közölt cikkükben éppen a vietnámi háborúval párhuzamot vonva idézik vissza a Pentagon berkekben ismeretes 1975-ös epizódot a visszavonulás feltételeiben egyezkedő amerikai tengerész őrnagy és ellenlábasa, a vietnámi őrnagy szóváltásáról.   „Minden alkalommal megverünk a csatamezőn” – hangoztatta az amerikai tengerészőrnagy. Mire a vietnámi azt válaszolta: „Ez bár igaz, mégsem mérvadó.”  És mint tudjuk, tényleg nem is volt.  A mérhetetlen sok vér és szenvedés ellenére a  háború nem a csatamezőkön, hanem a tárgyalóasztalnál dőlt el.

 

Akárcsak Vietnámban, az amerikai hadsereg technikai fölényére támaszkodva Irakban is legyőzte a bennszülötteket. Problémája a megszállással és a bábkormány elfogadtatásával van és lesz is.  Csak május hónapban a Pentagon 80 katonája elvesztését vallotta be, és bár Rumsfeld szerint az iraki ellenállás ereje csökkenőben, éves átlagban továbbra is minden két napban legalább 5 katona esik áldozatul különböző gerilla támadásoknak, míg a vakok, rokkantak, agysérülés miatt szellemileg leépültek, pszichológiailag leírhatók és nyomorékok száma ennek rendszeresen sokszorosa.

 

24-én Falludzsánál egy öngyilkos bombatámadásnak 6 tengerészgyalogos esett áldozatul, közülük legalább 3 nő volt. Biztosan azonban nem lehetett mindjárt tudni az arányt: két tengerészből annyi se maradt, hogy a nemüket rögtön azonosítani lehetett volna. (Az iraki háború során eddig 36 katonanő vesztette életét.) 13 súlyos sebesültből 11 szintén nő volt. Nincs róla adat, hányan éltek túl a kórházban, hányan kényszerültek süketen és vakon, örökre nyomorékként végleges leszerelésre. Csak a  hónap utolsó heteit figyelembe véve számos, komoly dollár értéket képviselő harckocsi és teherszállító elvesztése mellett június 22-én a gerillák lelőttek egy U-2 felderítő repülőgépet, majd csak 5 nappal később, 27-én egy AH-64-es katonai helikoptert.  A pilóták mindkét esetben életükkel fizettek . . . miért is?  És még hányan fognak?

 

Ezeket a kérdéseket természetesen leginkább Washingtonban kéne feltenni nap mint nap, és Dawn Baldwin  (Rejecting Jesus's extrem makeover) meg is magyarázza, hogy miért:

 

Jézus tanítása szerint a legsúlyosabb bűnök, amelyeket szándékosan követnek el, vagyis a bűnös teljes tudatával és beleegyezésével.  Bárki, aki halálos bűnt követ el tudja, hogy rosszat csinál, mégis rááll és megteszi.  (. . .)  A vezetőink, akik többségükben nyíltan vallják újjászületett keresztény mivoltukat, bizonyára megkapták ezt az oktatást a vasárnapi hittanórákon.  Végül is ők azok, akik azt hiszik, hogy az ország óriásit javulna, amennyiben a  tíz parancsolat venné át  az alkotmány szerepét. Vajon ők olvasták? Annak, hogy „Ne ölj”, vajon melyik része homályos, vagy nehezen érthető számukra?  Én ellenőriztem a dekalógus számos változatát és egyetlen egyet se találtam, amelyhez valamiféle lábjegyzet kapcsolódna azt jelezve, ez a parancsolat vitatható. Sehol se mondja, „Kivéve, mikor meg vagy győződve róla, az áldozatod megérdemli a halált”, vagy „Kivéve, mikor az áldozatod egy stratégiailag fontos olajban gazdag országban él.”  Nincsenek bibliai kibúvók, amelyek engedélyezik a politikailag indokolt gyilkosságokat, a megtorlásként elkövetett gyilkosságokat, vagy éppen a bosszúvágytól hajtottakat.

 

A hónap során ismét több olajszállítást és kitermelést akadályozó szabotázs akcióra került sor, amely tiltakozási módszer (akárcsak a rendőrség, katonaság irtása) teljesen ismeretlen volt az állítólag közgyűlöletnek örvendő Szaddám Huszein kormányzása idején. Hogy miért?  A magyarázat egyik része nyilván, amit egy bagdadi járókelő mondott: "Szaddám Huszein korrupt elnök volt, de legalább közülünk való."

 

Másik részről a lopott vagy megvesztegetési pénzek, a tisztességtelen haszon legalább az országban maradt. Az olajbevételből egyesek talán illegálisan gazdagodtak meg, de valami mindenkinek jutott belőle.  A fűtés és a közlekedés mindenkinek olcsó volt. A tanulási lehetőség és az egészségügyi szolgáltatás mindenkinek járt. Szaddám Huszein sokat kritizált palota építései levesre valót adtak az embereknek.  Ma viszont dollár milliárdok vándorolnak ki az országból, tűnnek el kézen-közön, a kirabolt paloták erődítményként szolgálnak, és nem épít Bagdadban senki semmit. Harmadsorban Szaddám Huszeint a Nyugat csak ellenséges szemszögből ismeri. Személyiségének, egységteremtő készségének, sikeres nemzetépítő politikájának,  a nagyhatalmak közti taktikai manőverezésének elfogulatlan értékelése elkövetkező generációkra vár.

  

A JÓZAN ÉSZ HANGJA

 

Bár Afganisztán hosszú idő óta szinte senki radarján nem regisztrált, mintha a béke szent szigete lenne,  28-án újabb amerikai helikoptert lőttek le a pakisztáni határ mentén harcoló gerillák. A CH-47 Chinook 36 teljes felszereltségű katonát képes szállítani és nem valószínű, hogy küldetését teljesítve (csapat erősítési kérelemre reagált) félig üresen ingázott volna Kabul és a határ között – ennek ellenére hivatalos jelentések szerint 16 áldozat holttestét keresik.  Az esettel szinte párhuzamosan, ugyanakkor és ugyanabban a légtérben lezuhant(?) egy pilóta nélküli felderítő gép is, míg a segítséget kérő különleges katonai alakulatról, amellyel megszakadt az összeköttetés, egyelőre nem adtak ki jelentést. Valahol még mindig segítséget várva bujkálnak? Fogságba estek? Vagy mind halottak?

 

A tragikus veszteség alkalmából a CNN meginterjúvolta a vietnámi háborút megjárt híres írót, Sebastian Jungert, vajon 4 évvel a Tálibok leverése után kik és hogyan képesek még mindig harcolni Amerika ellen?  Junger, aki az időt rászánva személyesen is tanulmányozta az afgán viszonyokat azt válaszolta, hogy az elesett harcosok helyébe állandóan újak lépnek, nem csak afgánok, de pakisztániak is. A katonai győzelem fogalma, terve tehát irracionális, vagyis politikai megoldást kell keresni.

 

Ezzel a nézettel aligha fogjuk mostanában viszontlátni Jungert a képernyőn. Viszont egyelőre Bushnak le kell állni vele, hogy népámító beszédei során Afganisztánt mint a Siker mintaképét emlegesse.  Nyolc hónappal a formális hatalom átadás után a második Chinook helikopter esett áldozatul (összesen 34 halottal) a kiújuló ellenállásnak, amely a Kabulból 30-án jelentő Daniel Cooney szerint egyre több fronton jelentkezve „az irakihoz hasonló méretűvé fajulhat”. Valószínűleg éppen emiatt tolódik el az iraki háború tervbe vett kiszélesítése.

 

A Jungeréhez hasonló, tapasztalatra és tudásra épülő józan ész hangja időnként, többnyire váratlan esemény kapcsán, szóhoz jut a médiában, hogy aztán ismét háttérbe szoruljon vagy végleg elhallgasson.  A Fehér Házban nem csak rájuk, de még az iraki miniszterelnök, al-Jaafari szavaira sem figyeltek oda, mikor látogatása során közölte Bush elnökkel, Bagdadban azt akarják, hogy „az idegen csapatok minél előbb hagyják el az országot”. A londoni arab újság, Asharq al-Awsat  29-i száma idézte Jaafarit, aki szerint „Semmilyen ország nem tűr idegen csapatokat a földjén, mivel az azt jelenti, hogy nem képes megvédeni magát és mintegy beismeri, hogy biztonsági problémái vannak.”  Az AP hírügynökség egyik csalódott  iraki interjúalanya szerint „a hatalom átadás nagyszerű álom volt, de nem lett belőle semmi. Bush nem akar kivonulni, pedig mi meg tudjuk védeni az országunkat. Rengeteg probléma van az idegen csapatok jelenléte miatt.” És ő nyilván nem a környező országok kis számú önkéntes partizánjára célzott, hanem a koalíció földet, vizet és légteret egyaránt uraló katonaságára.

 

A BEOSZTOTT CÁFOL

 

A Szenátus Fegyveres Erőinek Bizottsága előtt 22-én történő meghallgatáson John Abizaid generális cáfolta a főnöke (Rumsfeld) és Cheney magabiztosan optimista állítását, mikor kijelentette, hogy az iraki ellenállás nem gyengült az elmúlt hat hétben és főleg nem rúgja az utolsókat. Aki a tavasz során befutó részadatokat figyelemmel kísérte, annak ez nyilvánvaló volt, ami azonban Abizaid hitelességéből mindjárt le is faragott, hogy rákontrázott a kormány napok óta szisztematikusan hangoztatott vádaskodására, amely szerint egyre több külföldi ellenálló özönlik át a szír-iraki közös határon.

 

Washington és Bagdad intenzív nyomást gyakorol Szíriára, hogy tartsa szoros kontroll alatt a közös határvonalat, olvasható és hallható a médiában nap mint nap. (Szinte komikus, hogyan bukkan  fel hirtelen-váratlan, a pillanatnyi politikai érdekeknek megfelelően egy-egy téma, adat vagy irányvonal, amit aztán mindenki gépiesen szajkózni kezd – az  előírt értelmezésnek megfelelően, a megadott jelzőket használva.) A határkérdés bedobásának lényege annak elhitetése, hogy az irakiak már elfogadták az amerikai jelenlétet, sőt egyre inkább igénylik is; a problémát a beáramló idegenek jelentik – ma ellenséges érzületű szírek, pakisztániak vagy palesztinok, holnap esetleg irániak.

 

Mindez a vádaskodás annak ellenére harapódzott el, hogy egy helyszíni riportban csak nem régen  közölte egy magas beosztású katonai személy: az ellenállók helyi lakosok, külföldit nem igen találni köztük. Damaszkuszban fel is vetették, ők is szeretnék látni a DNA bizonyítékot, ami alapján a Pentagon beazonosította a miszlikbe szabdalt öngyilkos merénylőket. A gúny találó volt, de nem oszlatja el a veszély felhőket. Washingtonnak egyetlen indoka lehet a Damaszkusz ellen állandósuló vádaskodásnak: offenzívát tervez ellene, amihez elfogadható okot – mint lázítás, bujtogatás, belügyekbe való beavatkozás – keres. Ennek mintegy prelűdje lehetett az utóbbi hetek több pusztító légitámadása és több tisztogató akciója a határ menti provinciákban.   

 

Az idegen harcosok, a Bush szerinti „nemzetközi terroristák” szerepének eltúlzása a hadsereg parancsnokságának is kapóra jön, mert így nemcsak egy levert, elszigetelt kis ország ellenállóival szemben tehetetlen, hanem egy szélesedő körű pán-arab és perzsa összefogással.  Washingtonban egyébként teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy az ENSZ szabályzata szerint a megszálló országnak kell biztosítani a határokat. Ha az oroszok képesek voltak az egész kelet-nyugatot lezáró vasfüggöny kiépítésére, ez a 380 mérföldes közös határ nem szabadna, hogy lehetetlen feladat legyen az Államoknak.  Mint ahogy nyilván nem is az – sokkal inkább egy provokáció kiváltotta megtorló akció legalizálásának előkészítése.  Ma a határvonal iraki oldalán hullanak a bombák, holnap kicsit odébb, a szír oldalon. Damaszkuszban mindezt persze nem nézhetik tétlenül. Ha viszont retorzióként lépéseket tesznek, beleesnek abba a csapdába, amit a neokonzervatív stratégák oly nagy gonddal ástak számukra: fegyveres összeütközésbe kerülnek Amerikával.

 

GROTESZK HIBA

 

Egy évvel a hatalom formai átadása után az Államok még mindig rendszeresen bombáz iraki városokat, településeket, a fővárosban 20 ezer körüli nyilvántartott és ki tudja hány vidéki internálótáborban és titkos helyen őrzött iraki van fogságban, nincs folyamatos áram és vízszolgáltatás, nem javult a kórházi és gyógyszer ellátottság, egyes helyeken 60%-os a munkanélküliség és este 11 órai kezdettel még mindig kijárási tilalom van az egész országban. A Bush-Cheney duó szerint mindezek ellenére Irakban feltűnt a szabadság és remény sugárzó fénye. 

 

Az amerikaiak 59%-a azonban elégedetlen a két megszállás irányításával, és az AOL hónap végi adatai szerint 22 és fél ezer szavazóból 56% szerint az iraki helyzet rosszabb a tavalyihoz viszonyítva, míg 16% szerint ugyanolyan tragikus. Nyilván ennek következménye, hogy nem csak a sorkatonák, de a katonai akadémiára jelentkezők száma is megcsappant. Ezt a fokozódó  pesszimizmust meglovagolva a békeszervezetek szeptemberre 3 napos, egy millió résztvevőre számító béke találkozót és tüntetés sorozatot terveznek Washingtonba, San Franciscoba és számos más nagy városba.

 

Bár a média továbbra is szégyenletes rendszerességgel alábecsüli az iraki háború során súlyosan sebesült amerikaiak és az iraki polgári áldozatok számát, 25-én egy politikai kerek asztal beszélgetés során a képernyőn megjelent: 45 ezer amerikai sebesült írható az iraki háború számlájára és (májusi adatok szerint) legalább 112 ezer iraki halott.  A (többek szerint ultra-konzervatívnak ítélt) 112 ezres szám különösen megdöbbentő egy olyan országban, ahol a lakosság 50%-a  gyermek.

 

A demokrata kongresszusi képviselők vezetője, Nancy Pelosi egy hónap végi kongresszusi beszámolója során azt mondta: „Ez a háború egy groteszk hiba”.(*3)  Hogy történhetett mégis meg? Robert C. Byrd szenátor Amerika elvesztése című könyvében azzal indokolja, még akik létfontosságúnak tartják az ország közel-keleti érdekeltségeit, sem értik az arab nacionalizmus mélységét és a régiót keresztül-kasul átjáró (szellemi és politikai) áramlatokat.  Bizonyítékul idéz egy iraki emigránst, aki azt mondta „Szaddám Huszeintől megszabadulni az egy dolog. . . De nem lehet találni egyetlen magát valamire tartó irakit sem, aki hajlandó lenne kooperálni egy amerikai báb rezsimmel.”

 

Richard Perle, a Közel-Kelet átrendezésével indító „Új Világrend” doktrínájának egyik főideológusa azt tanácsolta Bagdad bevétele után az amerikaiaknak, „lazítsanak és ünnepeljék a győzelmet”. Akárcsak Rumsfeld, akivel régóta együttműködik, ő is azt hitte, hogy az amerikai mintájú és haszonélvezetű nemzetépítés gyerekjáték lesz a lerombolt, lebénított, megfélemlített, megtörten gyászoló országban. „Azoknak a jóslata, akik ellenezték ezt a háborút, szemétre dobható, mint az elhasznált töltények” – fölényeskedett Perle. 

 

Bár azóta le kényszerült mondani Pentagonbeli pozíciójából (tanácsadóként azonban továbbra is fertőzi a levegőt), ennek ellenére érdekes lenne hallani, hogyan is értékeli a jelenlegi kaotikus helyzetet? Vajon mivel mentegetné magát, hogy forgatná ki védekezésül akár a saját szavait is? Nyilván valahogy úgy, mint régi elvtársa, Donald Rumsfeld, aki önmagát meghazudtolva a hónap utolsó vasárnapján azt nyilatkozta a FOX tv adón, tudható és előre látható volt, hogy az iraki demokrácia megvalósítása hosszadalmas és nehéz dolog lesz. Csak azt nem tette hozzá, hogy ezt annak idején nem ő és zárt köre – akik éppenséggel „cake-walknak”(*4) nyilvánították –, hanem a háborút és a megszállást váltig ellenzők látták előre.  Őket azonban, mint emlékezetes, lehurrogták, lehetetlenné tették és a hazához való hűtlenséggel vádolták.

 

Természetesen George W. Bush is gyors és habkönnyű győzelmet ígért annak idején, nem másra, mintaz iraki nép lelkes (és egyben szolgalelkűnek vélt) támogatására alapozva. Az iraki miniszterelnök, Ibrahim Jaafari 17-i washingtoni látogatása alkalmával viszont azt jósolta,  "Ez a misszió nem könnyű, és nem is lesz máról holnapra megvalósítható."  Bár nyilvánvalóan igaza van, de vajon hogy értette azt, hogy máról holnapra? A megszállás harmadik évében . . . !? Huch Gutman, aki minden idők legrosszabb elnökének jósolja Busht, úgy véli, az elnök „higgadtan hajózik előre, a katasztrófa felé, megpróbálván magával vonszolni tévútjaira Amerikát és a világot. Az egyetlen jó hír: az amerikai nép egyre kevésbé biztos abban, hogy a matróza akar lenni.”

 

 

*1 Rice legutóbbi titkos bagdadi villámlátogatása során mondott beszédében szintén előkotorta a hivatalosan egy ideje szemérmesen jégre tett  abszurd kitalációt, miszerint a 2001-es terrorakció és Irak megszállása között ok-okozati összefüggés van: "Tudják, a háború jött hozzánk, nem fordítva. Az Amerikai Egyesült Államok szeptember 11-én megtámadva realizálta, hogy olyan világban élünk, amely nem engedheti meg hogy a fenyegetések halmozódjanak, és azt is realizálta, hogy olyan világban éltünk, amelyben egy másmilyen Közel-Keletre van szükségünk, ha valaha is permanens békében akarunk élni."

*2   A nagyjelentőségű mondat eredetileg így hangzik: “But the intelligence and facts were being fixed around the policy.” Bőrüket lihegve mentő neokonok azzal érveltek, hogy a “fix” szó Angliában mást jelent, mint Amerikában, vagyis szó sincs a tények és adatok meghamisításáról. Akik azonban brit angolt  tanultak (mint mi magyarok is), nagyon jól tudják, hogy a “fix” szó ebben az értelemben Angliában is tetszőleges (saját érdeknek megfelelő) átírást, eltúlzást, hozzá igazítást   magyarán hamisítást jelent.

*3   Bár így mérte volna fel Pelosi korábban is, nemcsak a háború előtt, de legalább az elnökválasztások időszakában, mikor a háborút és a megszállást ellenző Howard Dean ellen fordult.  A jelenlegi politikai helyzetben különösen érdekes felidézni Dean "bukott" programját az Empiria Magazin korabeli Lapszemlék rovatából: "Dean nézete szerint Amerika katonai ereje a védelmére kellene hogy korlátozódjon, kivéve, mikor nemzetközi igényeknek tesz eleget, mint például Boszniában. 'Nem lehetünk a világ csendőrei!' – mondta többször is, és hangsúlyozta, hogy mint elnök, vissza kívánja állítani a Fehér Ház legitimitását, ami a törvények betartásából adódik, a hitelképességét, ami az igazmondás következménye és a hatóerejét, amely erős szövetségek és élénk diplomácia eredménye.'

*4   Olyan könnyed feladatnak nyilvánították, mint a macska habos tortán sétálását.

 

2005. június

 

 

Addenda:

 

"He (George Bush) sails serenely forward, towards disaster, trying to drag America and the world along on his misguided journeys. The only good news is that, more and more, the American people are not sure they want to be his fellow sailors."  (Prof. Huch Gutman: The Worst US President ever?  2005. július 8)

 

 

 

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

 

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitóoldalára