EMPIRIA Magazin - VII. évfolyam 6. szám. Kuliffay Hanna írása
IRÁN A KÖVETKEZŐ?
George W. Bush 2007 őszén azt hangoztatta egy sajtókonferencián, “Irán veszélyes
volt, Irán veszélyes, és Irán veszélyes marad, ha képes nukleáris fegyvereket
előállítani.” Bár a
know-how többnyire
bizonyíthatatlan, így a veszélye is felmérhetetlen, a perzsák országa
mégis vezető helyre került az Egyesült Államok és Izrael biztonságát fenyegetők
feketelistáján.
Az USA külügyminisztériumának ez évi értékelése szerint a világot
terrorizmussal fenyegető országok közül kettőre összpontosítják figyelmüket: a
„terrorista államokkal társuló” Venezuelára és az „Irak és Afganisztán
belügyeibe avatkozó” Iránra.
A perzsák országa nem először áll a State Department listájának élén mint
„a világterrorizmus legaktívabb állami szponzorja.” A külügyminisztériumi
állítás szerint az iráni Iszlám Forradalmi Nemzetvédelmi Testület
fegyverrel, katonai képzéssel, stratégiai tanácsadással és anyagiakkal támogatja
az iraki ellenállást, és így felelős a koalíciós katonai veszteségekért,
valamint az országban uralkodó kaotikus állapotokért. Teherán váltig tagadja
ezeket a vádakat, és bizonyítékot követel, ahogy annak idején a tálib kormány
követelt bizonyítékot arra, hogy bin Laden lett volna felelős a szeptember 11-i
terrortámadásokért. De ahogy az afgánokat, ugyanúgy az irániakat sem méltatták
válaszra Washingtonból.(*1)
Május elején nem más, mint az iraki kormány szóvivője, Ali al-Dabbagh jelentette
ki, nincs tényleges bizonyíték arra, hogy Irán bármi módon megpróbálna
beavatkozni az ország belügyeibe, sőt, a 80-as évek háborúskodására fátylat
borítva elismeri és támogatja a jelenlegi kormányt; a két ország diplomatái és
parlamenti delegációi több alkalommal is találkoztak az iraki politikai, etnikai
és vallási feszültségek elsimítása érdekében, és minden alkalommal konszolidáló
lépésekről számoltak be.
Nemcsak Irak, de a környező arab országok egyike sem tartja Iránt és nukleáris
energiaprogramját veszélynek sem magára, sem a világra nézve, és Szaúd-Arábia –
mint ezt a nem régen ottani látogatásakor Dick Cheneyvel kormányszinten közölték
is – kifejezetten ellenzi, hogy Amerika támadást indítson ellene. (Az alelnökről
köztudott, hogy kézben tartja a közel-keleti külpolitikát, az azonban nyilván
nem köztudott, hogy Cheney 2005-ben Ariel Sharonnal akart szövetkezni Irán és
Szíria megtámadására. Megegyezés azonban nem született, mert Sharon, érthető
módon, nem akart egy Hirosima-hatásfokú háborút a szomszédos Szíriában.
Egy volt CIA stratégiai
elemző, Philip Giraldi szerint Cheney a saját szakállára utasította a
Stratégiai Parancsnokságot (STRATCOM)
egy Irán-elleni terv kidolgozására – légi támadások, bunker berobbantások és
’mini-nukok’ bevetése tette
ígéretessé a nagystílű elképzelést. Sharon mintegy békítőleg felajánlotta
Cheneynek, hogy felgyorsítják a Pentagonnak a magas-légkörű pilótanélküli gépek
folyamatban levő szállítását az amerikai
erőfölény fokozására.)
Az Iránba való beavatkozás indokául szolgáló ’füstölgő pisztoly’
(bizonyítható, letagadhatatlan indok) hiánya ellenére John Hannah, Dick Cheney
nemzetbiztonsági tanácsadója – korábban a Fehér Ház és Ahmad Chalabi közti
összekötő és Colin Powel hírhedt ENSZ-beszédének társszerzője – a
Washington Post tavaly februári cikke szerint már korábban azt a kijelentést
tette, hogy “2007 Irán éve”, vagyis “reális lehetőségnek” ítélte, hogy a
Bagdadban kipróbált 'sokk és megfélemlítés'-jellegű légitámadás-sorozatot (és a
Líbanonban, Palesztin földön és ’konspirácós teoristák’ szerint a szeptember
11-i terrortámadás során kipróbált távirányítású rakétákat, K. H.) Irán ellen is
alkalmazzák.
Hannah jelentős kormánykapcsolatainak köszönhetően tudta, hogy miről beszél. A
McClatchy című, kiváló politikai elemző és tényfeltáró újság tavaly, 2007
augusztusában nyilvánosságra hozta, hogy Dick Cheney már hetekkel korábban
részleges légitámadást akart indítani (háborús provokációként?) gyanúsnak
nyilvánított iráni kiképző táborok és a terrorista szervezetnek nyilvánított
Iráni Forradalmi Gárda bázisai ellen, és ez csak a Pentagon ellenállása
miatt hiúsult meg. (A CIA igazgatója, Michael Hayde és a védelmi
miniszter, Robert Gates nem lelkesedtek egy újabb intervencióért. A katonai
vezérkar ugyanis kiszámíthatatlannak ítélte egy iráni (pláne egy közös iráni és
szíriai) ellentámadás és az azt követhető eszkaláció nagyságát és kimenetelét. A
nyilvánosan is kritikus William Fallon admirális, az Egyesült Államok Központi
Parancsnokságának főparancsnoka idén tavasszal lemondásra kényszerült.)
Cheney ismét a következményekkel nem számolva ugrott volna fejest a
vérzivatarosnak ígérkező bizonytalanságba, ahogy Irak esetében is tette. Mohamed
el-Baradei az állandó húrfeszítést figyelemmel kísérve – legutóbb, a hónap
elején Izrael több mint száz hadigépe részvételével
Görögországgal közös hadgyakorlatot
folytatott a Földközi-tenger felett – figyelmeztetett rá, hogy “egy Iránt érő
támadás az egész közel-keleti régiót tűzgömbbé változtathatja”.)
KÉPZELETBELI ELLENSÉG – VALÓDI
FÉLELEM
Mint emlékezetes, Ariel Sharon 2002-ben úgy ítélte meg, hogy a
legnagyobb szívesség, amelyet az
Egyesült Államok Izraelnek tehet, az Szaddám Huszein rezsimjének megbuktatása.
Utódja, Ehud Olmert ugyanezt a „szívességet” várja el Bush-tól, újabb mumussal
rémisztgetve a világot. Ne feledjük, hogy a neokonzervatívizmus atyja, Leo
Strauss helyénvalónak találta, hogy a politikusok céljuk érdekében a
legpusztítóbb fegyverekkel felszerelt képzeletbeli ellenséggel riogassák az
általa bárgyúnak tartott néptömegeket.
Jeffrey Steinberg, a szélsőjobboldalinak elkönyvelt
Executive Intelligence Review magazin
főszerkesztője 2003 márciusában így foglalta össze a neokonzervatívizmus
lényegét:
“Strauss filozófiai megközelítésének fémjelzése a modern világ iránti gyűlölete
volt (és ennek megfelelően) a természet univerzális törvényeit elutasító
‘filozófusok’ vezérelte totális rendszerben való hite, ahol a filozófusok
küldetését úgy tekintette, mint abszolút uralkodókét, akik hazudnak, hogy
becsapják a félnótás populista
tömegeket, és a vallást és a politikát egyaránt eszközként használják mindenféle
koholmányok terjesztésére, amivel a tudatlan népséget szolgasorban tartják.”
Hogy Sharon és Olmert Straussistának
vallják magukat, vagy nem, az
majdhogynem mindegy abból a szempontból, hogy számos vélemény szerint a tűzzel
játszanak. Olmert ahol csak sort keríthet rá katasztrofálisnak
nyilvánítja az iráni atomenergia-programot
– holott
állandó nemzetközi ellenőrzés alatt
áll – , és nem hajlandó tudomásul
venni, hogy az amerikai hírszerző és felderítő szervek tavaly decemberi közös
hivatalos jelentése (National Intelligence Estimate, NIE) “teljes
bizonyossággal” állította, hogy Irán 2003-ban beszüntette nukleáris
fegyvergyártási programját.
2007. május 23-án az amerikai és az izraeli elnök közös sajtókonferenciát
tartott Washingtonban, ahol Olmert kihangsúlyozta, hogy Irán nemcsak
Izraelnek fenyegetés, hanem az egész Közel-Kelet stabilitásának, sőt az egész
világnak. Akinek hirtelen ismerősnek tűnik ez a nevetséges túlzás, annak
nyilván az öt évvel ezelőtti Irak-ellenes propaganda-mantra idéződött vissza. Ki
gondolta volna, hogy az intervencióba hajszoló hazugságok utólagos
lelepleződésük ellenére idővel újra alkalmazhatók!
Olmert felszólította a nemzetközi kollektívát, ne tűrjön el egy olyan helyzetet,
ahol egy radikális ideológiájú, tradicionálisan felelőtlen irányítású rezsim
nukleáris hatalommá válik. „A
tradicionális felelőtlenség” megért volna egy magyarázatot vagy legalább egy
röpke utalást, mivel
Irán azóta nem kezdeményezett háborút, mióta Xerxes megtámadta a görögöket. . .
évszázadokkal az időszámítás kezdete előtt! A
közelmúlt egyetlen háborús
konfrontációja során pedig nem támadó, hanem szenvedő alany volt. Az
1980-88-ig tartó Irán-Irak háborúban Amerika és Anglia bátorította és támogatta
Irakot, Izrael viszont – ha Olmert valahogy vissza tudna emlékezni rá – Iránt
fegyverezte.
Külföldi számára ritka alkalomként Olmert lehetőséget kapott rá, hogy az
amerikai kongresszus két-párti ülésén is elismételhesse, amit Bush-sal való
megbeszélésén és a sajtókonferencián is elmondott: Irán nukleáris
fegyvergyártási lehetősége „alapvető fenyegetés Izraelre nézve” és ennek
megfelelő lesz az izraeli kormány hozzáállása. A beszéd egyik célja volt a
kongresszus tudomására hozni, hogy a NIE összefoglaló értékelése Tel Aviv
számára egyenértékű a nullával.
A NIE jelentés, annak ellenére, hogy
nem volt semminemű cáfolata, nem oldja az Irán
körül mesterségesen szított
nemzetközi feszültséget. Manapság a
törvények betartása nem ad védelmet, nem juttat előnyökhöz, nem épít baráti
szövetségeket. Egy küszöbönálló támadás esetén a nemzetek világközössége
ugyanúgy magára hagyná Iránt, ahogy annakidején Irakot. Az újabb menekültáradat
ugyan további súlyos problémákat okozna a régióban, határokat átívelő vallási
vagy faji alapon történő összefogásra, az agresszió újabb áldozata iránti
szolidaritásra azonban aligha lehet számítani. Ilyesmi miatt nem aggódnak sem az
izraeli, sem az amerikai kormányban.
Bár a nemzetközi törvények szerint minden ország jogosult civil szükségleteket kielégítő nukleáris energiafejlesztésre, Olmert mégis ezt mondta ez év (2008) június végén ismét Washingtonban járva:
„Az iráni fenyegetést minden elérhető módon és eszközzel meg kell állítani.
Az Iránra mért nemzetközi gazdasági és politikai szankciók – bármennyire
jelentős is a szerepük – csak kezdeti lépések, és hathatósan fokozni kell őket.
Izrael nem fogja eltűrni, hogy Irán nukleáris hatalommá váljon, és ezt a világ
egyetlen más szabad országának sem szabadna eltűrni.”
Nyilván lesznek, akik csak mostanában kapják fel
a fejüket a nyílt és elszánt Irán-ellenes fenyegetésre, holott mindig is
az Új Világrendet alapozó nagy reform
terv része volt, amely a
demokratizálás álarcában tetszelegve a Közel-Kelet hatalmi viszonylatainak
átrendezését tűzte ki célul. A neokonzervatív David Wurmser Irán szakértő, akit
2003-ban a szintén neokonzervatív John Bolton magas rangú kormány tisztviselő és
ENSZ diplomata személyi titkári
pozíciójából léptettek elő Cheney nemzetbiztonsági élcsapatába, már 1999-ben
szorgalmazta Irak megtámadását, aztán 2001 elején Szíria és Irak megtámadását,
majd ugyanazon év szeptemberében kiszélesítette a bombázásra „érdemesítettek”
körét: „Szíria, Irán, a PLO és Szudán ügyeskedő játékot játszanak, de
évek óta állandóan azon ügyködnek, hogy aláássák az Egyesült Államok érdekeit és
befolyását, és ezt nyilvánvalóan folytatni is fogják – bár pillanatnyilag,
félelmükben, készségesebbnek mutatkoznak.”
A politika és az olajipar érdekvédelmi összefonódását példázza, hogy a
Halliburton Energia Szolgáltató Csoport
(Halliburton Energy Service Group)
energiaügyi főigazgatója, John Gibson a Nemzetközi Olaj
(International Oil Daily) című
napilapnak 2003 májusában adott interjújában lezser könnyedséggel közölte
országgal-világgal: "reméljük, hogy Irak lesz az első dominó, amelyet Líbia és
Irán fog követni. Mi (ugyanis) nem szeretünk kirekesztve lenni a piacról, mivel
az igazságtalan előnyt ad a versenytársainknak."
James Woolsey, a CIA volt főigazgatója 2003 tavaszán, mikor az amerikai
katonai egységek Bagdad szíve felé hatoltak, a brit Guardiannak adott
nyilatkozatában azt jósolta, hogy a IV. világháború a Közel-Keleten fog
kialakulni, és a korábbiaknál jóval hosszabb lesz, még ha nem is fog több mint 4
évtizedig tartani, mint a szovjetek elleni hidegháború – amelyet
vele együtt nényan mások is
a III.
világháborúként könyvelnek el.
John Negroponte, jelenleg a nemzetbiztonsági tanácsadó Condoleezza Rice
helyettese, 2006-ban az egyesített hírszerzés főigazgatójaként (DNI)
– amely kormányhivatali tisztség –, azzal érvelt egy szenátusi meghallgatáson,
hogy Washingtonnak feltétlen lépni kell, mivel Irán terrorista szervezeteket
támogat, konvencionális katonai hatalma a legnagyobb fenyegetés a
Perzsa-öbölbeli államokra nézve, és mintegy kihívásként veszélyezteti az USA
közel-keleti érdekeit.
Szintén 2006-ban az Egyesült Államokba akkreditált izraeli nagykövet, Danny
Ayalon azt a nagy horderejű kijelentést tette, hogy Irán a legnagyobb probléma,
amellyel a világ a II. világháború óta szembenéz. A Jerusalem Post
tudósítása szerint Ayalon arra figyelmeztetett, amennyiben Irán folytatni tudja
nukleáris fejlesztési politikáját, már az év végére megszerezheti a nukleáris
fegyverek gyártásához szükséges know-howt. Amit nem tett hozzá, az az
általánosan elfogadott szakértői vélemény, amely szerint 8-10 évbe is kerülhet,
míg ennek révén esetleges nukleáris fegyverek előállítására, és az eljuttatás
technológiájának kidolgozására és kivitelezésére is sor kerülhetne. Irán tehát
nem volt sürgető „probléma”, még csak nem is volt az évtized problémája.
(Igaz, Afganisztán és Irak sem voltak, mégis áldozatul estek a nyomort,
szenvedést, humán szabadságjogokat semmibe vevő világhatalmi törekvéseknek.)
Akkoriban, védelmi miniszteri pozíciójából, Donald Rumsfeld is hasonlóképpen
szította az ellenséges tüzeket, mondván: „Irán világviszonylatban vezetőnek
számít a terrorizmus állami szponzorálásában”, és mivel a világ ezt elítéli,
ezért nemzetközi összefogással kell megakadályozni, hogy nukleáris hatalommá
váljék. Az örök háború=örök profit
mentalitás skrupulusnélküli képviselője, Tom Lantos kongresszusi képviselő
szerint amennyiben az ENSZ Biztonsági
Szervezete nem szab ki széleskörű szankciókat Irán ellen, akkor ez az
Egyesült Államok és Európa feladata lesz. „Irán nagyon komoly fenyegetés az
egész világközösségnek, ami felhívás a kollektív beavatkozásra.” – hangoztatta
Lantos a Jerusalem Post
riporterének, Etgar Lefkovitznak, mikor a
Zsidó Parlamenti Tagok Nemzetközi
Tanácsának háromnapos zártkörű ülésén vett részt Izraelben.
Bombarobbanás által letépett kézfej – Iraki jelen, iráni jövö? (Zoriah)
2006 májusában a neokozervatív stratégia és propaganda fellegvárából (American
Enterprise Institute) Fred Kagan felszólította a Bush-kormányt az Irakban
szolgáló haderő növelésére (ez 2007 elején meg is valósult), és e felszólítást
Iránnak szóló fenyegetésekkel tűzdelte meg. 2006 szeptemberében a
kormánykörökben egyik legbefolyásosabb neokonzervatív publicista és
tv-kommentátor, William (Bill) Kristol a Weekly Standardban egy Irán
elleni „megelőző” támadást előirányzó kongresszusi határozathozatalt (war
powers resolution) szorgalmazott.
Mivel az afganisztáni és az iraki intervenciót követő ’felszabadulás’ és
’demokratikus átalakulás’ nem váltotta ki a régióban éppen a neokonzervatív
ideológusok által beígért „dominóhatást”, ezért a nagyhatalmi status quo felsőbb
régióiban olyan döntés született, hogy mesterségesen kell megadni a kezdőlökést:
az iraki eszkalációra (30 ezres csapatlétszám-növelésre, további zsoldos
egységek alkalmazására, pilóta-nélküli felderítőgépek, távirányítású rakéták
gyakoribb bevetésére) és diverzáns alakulatokra támaszkodva, Irán felé araszolva
kell tovább fokozni a régióban a kaotikus állapotokat. Newt Gingrich, aki
a képviselőház republikánus elnöke volt a Clinton-időkben, 2006 júliusában úgy
nyilatkozott a CNN riporterének, hogy „az Egyesült Államok már a III.
világháború korai időszakában van”, Bush pedig tavaly októberben beszélt
róla, hogy reális egy
III. világháború veszélye.
Lehetséges, hogy némelyek komolyan veszik Washington és Jeruzsálem azon
vádaskodását, hogy Teherán egyszerre két egymással katonai szövetségben álló, a
legkorszerűbb konvencionális és tömegpusztító fegyverekkel rendelkező
atomhatalmat fenyeget? Akik ezt képesek elhinni, azoknak a kobakjába azt is
sikeresen beledöngölhetik, hogy az elkerülhetetlenül
kiszélesedő
háborúskodásnak ismét semmi köze sincs olajhoz, vízhez, fegyveriparhoz,
világhatalmi ambíciókhoz. . .
KÉT ELNÖK – EGY NÉZET
2007 januárjában a CIA volt Irán-specialistája, Reuel Gerecht azt
jósolta, hogy nem Washington lesz az Irán-elleni légitámadások kezdeményezője,
hanem Tel Aviv: az izraeliek még Bush elnöksége alatt – Irakból felszálló
angol és amerikai légi fedezetben – légitámadást fognak indítani Irán ellen, még
akkor is, ha ez katonai konfrontációt idézne elő. Amerika növekvő belső
problémái miatt többen is úgy vélik, egy harmadik háborúba bonyolódást csakis
azzal az indokkal lehet a néppel elfogadtatni, hogy a kicsiny, de óriási
veszélyben levő Izraelnek
szüksége van ’az erős bátyuska’ és ’legjobb barát’ védelmére.
Bolton, aki leginkább az iraki rendszerváltás és az azt követő
nemzetépítés agresszív proponenseként
ismeretes, ugyanezt az álláspontot jelezte a napokban a brit Daily Telegraphnak
adott interjújában. (Állítása szerint Szaddám Huszein eltávolítása „a
rezsimváltás modellje volt”, aminek újra játszását Iránban szeretné mielőbb
viszontlátni.) Az izraeli támadást
Bolton sem tartja kétségesnek, csak az időzítését latolgatja: legalkalmasabb a
novemberi választás előtt lenne, vagy röviddel utána (még az új elnök beiktatása
előtti szűk pár hónapban), mivel Tel Avivban mindent a Bush-sal való szoros
együttműködésre alapoztak.
„Amerika biztonsága szempontjából azt lehet mondani, hogy Irán politizálása az egyes számú legnagyobb próbatétel a Közép-Keleten, sőt az egész világon.” – állította a képviselőház Külföldi Ügyek Bizottságának tavalyi meghallgatásán a tényekkel gyakran hadilábon álló Condoleezza Rice. Majd ismét hangoztatta, hogy teljesen hiábavalónak tartja a Teheránnal való dialógust. Ezt a nézetét idén áprilisban újból megerősítette a legbefolyásosabb izraeli lobbi, az American Israel Public Affairs Committee (AIPAC) nemzetközi nagygyűlésének 7000 résztvevője előtt mondott beszédében.
„A biztonság érdekében a világnak nem szabad megengedni, hogy Irán nukleáris
fegyverekre tegyen szert.” – hangsúlyozta Rice, de McCainnel ellentétben –
akinek hírhedt javaslata, „Bomb, bomb, bomb Iran!” bejárta a világsajtót – azt
színlelte, mintha továbbra is Irán békés kapitulációjában reménykedne.
Annak idején Irak esetében is hasonló volt a játszma. Bush azt állította, hogy
„imádkozik a békéért”, mikor már úton voltak az amerikai repülőgép-anyahajók a
Perzsa-öböl felé.
Rice azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy még van idő újabb szankciók
hozására, még van remény egy puccsszerű rezsimváltásra, holott nagyon jól tudja,
hogy Bush már felhatalmazást kért és kapott a kongresszustól egy teljes katonai
blokád tervezetére – az pedig rohamosan felgyorsíthatja az eseményeket. Elvben
már lehetne a nyár végén vagy szeptemberben támadni. . .
Viszont hosszabb időre el is lehet
halasztani – maradjon csak egy demokrata elnökre a népszerűtlen feladat.
Addig is, míg ez eldől, a Bush-kormány a gazdasági és politikai nyomás mellett
igyekszik Irán belpolitikájába is beavatkozni. A nép iránti jó szándékának
feltüntetve egy 61.1 millió dolláros
demokrácia teremtő programot
harangozott be, amely oktatási és kulturális területen szervez csere
programokat, széles körben sugároz farsi nyelvű adást és 20 milliós értékben
támogatja az emberi jogokért, demokratikus reformokért, társadalmi
modernizálódásért küzdő szervezetek és csoportosulások munkáját.
A nyilvánvalóan megosztó jellegű, társadalom-bomlasztó terv azonban sokaknak
gyanús, és éppen azok a körében vált ki ellenérzéseket, akiknek megnyerése az
eredeti cél. A polgárjogi és
emberjogi aktivisták, az elszigetelődés helyett dialógust hirdetők, a választási
reformokat és nagyobb sajtószabadságot követelők és a diákszervezetek igyekeznek
Washington tudtára adni, hogy köszönik, nem kérnek belőle. Önállóan, a saját
körülményeiknek, társadalmi felépítésüknek, normáiknak és kulturális
örökségüknek megfelelően akarnak bizonyos változásokat elérni.(*2) Vajon miért
tételezik fel Washingtonban, hogy ha az arab országokban minden módon harcolnak
ellene, Iránban kelendő lenne az amerikai
demokrácia?(*3)
Még a kisebbségek sem egyöntetűen lelkesednek érte. Maurice Motamed, zsidó
származású parlamenti képviselő a 25 ezres zsidó közösség nevében elégedetten
nyilatkozott Irán kisebbségi politikájáról és az irániak toleranciájáról. A
Guardiannak 2006 nyarán adott
interjújában közölte, hogy Mahmoud Ahmadinejad elnökkel sok mindenben egyet ért:
többek között támogatja az USA-val és
Európával való szembenállását az ország nukleáris programját illetően. „Én
elsősorban iráni vagyok és csak másodsorban zsidó.” – mondta a 61 éves mérnök,
és még hozzátette: „Én szeretem a szülőföldemet.” Miért tételeznek ennél
kevesebbet fel Washingtonban a perzsákról?
A végleges döntést bizonyos mértékig személyes érdekek is befolyásolják. Egy villámháború mellett szólhat Bush óriási népszerűtlensége és lenézettsége (távozása előtt ennek ellensúlyozására nyilván valami őrülten nagyot, emlékezeteset szeretne tenni), izraeli oldalról pedig Olmert hazai népszerűtlensége játszik közre: saját pártjának négy vezető tagja bizalmatlansági indítványt tervez benyújtani ellene. Nem véletlenül hangsúlyozta ki Olmert, hogy Bush-sal egy csónakban eveznek. Mikor június 4-én 90 perces megbeszélésen járt nála a Fehér Házban, távozásakor azt nyilatkozta, hogy „az iráni fenyegetést” illetően teljes köztük az egyetértés: „két vezér, egy nézet”. „Megegyezésre jutottunk, hogy meg kell oldanunk az iráni fenyegetést.” – mondta Olmert. „George Bush érti az iráni fenyegetés komolyságát és megszüntetésének fontosságát, éppen ezért még a terminusa vége előtt cselekedni szándékozik”.
Ezt az állítást a Fehér Házból nem cáfolták, de nem is erősítették meg. Az amerikai média is mélyen hallgatott róla. Irán tehát a (Szíria, Pakisztán vagy Venezuela előtti?) soron következő dominó? Az biztos, hogy Bush a gonoszság tengelyének, Olmert pedig fenyegető veszélynek tartja, és még biztosabb, hogy történelmi dicsőségre vágyva mindketten mindenáron győztesek akarnak lenni. Szó szerint mindenáron.
*1 A szovjetek ellen szervezkedő
Bin Laden mitikus figura volt a 90-es években, az elnyomottakkal azonosuló,
karizmatikus, az idegen hatalmi és kulturális befolyást ellenző gazdag mecénás,
de semmiképpen sem a nyugat létét ténylegesen veszélyeztető, világégés
előidézésére szövetkező konspirátor. Mikor a tálib kormány bizonyítékot kért
Washingtontól arról, hogy bin Laden 60(?) országot behálózó szervezete felelős a
Világ Kereskedelmi Központ (WTC) és a Pentagon megtámadásáért, még
csak válaszra sem méltatták. Hogy miért nem? Mert nem volt, mint ahogy azóta
sincs bizonyíték egy bin Laden vezette centralizált terrorszervezetre.
*2 A reformok számos középutas iráni aktivistája közölte a
TIME magazinnal, hogy közvetítők
révén, de félreérthetetlenül, kezdettől fogva jelezték a
demokrácia tervezet iránti
ellenzésüket az amerikai hivatalnokoknak.
A figyelmeztetésen kívül, hogy (hatósági) rajtaütést idézhet elő,
kihangsúlyozták, hogy „az iráni reform mozgalomnak komoly populáris
támogatottsága van, így nem akar és nincs is szüksége külföldi segítségre”. A
külső támogatottság rendkívül érzékeny dolog az iráni politikában, mióta a CIA
1953-ban egy coup d'etat révén
hatalomra juttatta a volt sahot. Sokan állítják, hogy (a
demokrácia tervezet) helyett sokkal
többet jelentene az iráni demokratizálódási mozgalom szempontjából, ha az
USA megszüntetné a szankciókat és
megjavítaná a Teheránnal való viszonyt, amelynek következtében javulásnak
indulhatnának a kereskedelmi és kulturális kapcsolatok. „Sem Iránon belül, sem
Iránon kívül nem létezik olyan komoly személy, aki el fogja fogadni ezt a
pénzt.” – mondta egy iráni reformista a
TIME-nak. „Bárki, akinek a leghalványabb fogalma van a belső politikai
helyzetről Iránban, nem hozta volna létre ezt a programot.” Mindennek fittyet
hányva a Bush-kormány javasolta, hogy évente 100 millió dollárral emeljék a
tervezet keretét. (Scott Macleod:
Did the U.S. Incite Iran's Crackdown?
TIME. June 5, 2007)
*3. Az “amerikai demokrácia” terjesztésére kijelölt másik régió, az ún. ’Új
Euro-Ázsia’ országainak washingtoni listája: Ukrajna, Csecsnya,
Azerbajdzsán, Grúzia, Belaruszia, Románia, Bulgária, Csehország, Kroácia és
Lengyelország.
2008. június
Ez az elemzés eredetileg a gondola.hu Háttér rovatában jelent meg, lábjegyzetek nélkül. További közlésre átvették tőle: Hírstart<Hírek; Hírkereső; Hírgyűjtő; LAPSZEMLE.HU; Alternatív Hírportál; Hírstart<Sajtóközpont; RSCWT.HU RSS-katalógus; Hírvilág<Tudományos hírek; hírmutató.hu; b2bisness.eu<Latest News; TANGO hírek; export.hu
Ebben a témakörben lásd még: Lapszemlék 2003. II. félév 60. írás
Addenda:
True, there are some minor disagreements along the way, with the Democrats, led by the sickening hypocrite Lantos, demanding these draconian sanctions, and the White House opposing them on the grounds that new sanctions undermine our multilateral diplomatic effort to isolate Tehran. Lantos, that pious old fraud, inserted language in his bill that pays minimal lip service to the idea of resolving this dispute through diplomacy -- while the rest of his bill is clearly designed to sink diplomatic initiatives that are bound to run aground on the rocks of sanctions. (Justin Raimondo: Tom Lantos, Warmonger. The pious old hypocrite wants to gin up a war with Iran)
Egy Associated Press-től származó közlés szerint, mely november 3-án jelent
meg az újságokban, „Washington azt követeli, hogy Teheránt utalják az ENSZ
Biztonsági Tanácsához, ahol az atomsorompó-egyezmény megszegéséért járó
szankciókkal sújtható.” Az ilyen hírforrások ritkán említik meg azt, hogy Izrael
– melynek 200 nukleáris robbanófejre tehető arzenálja van – (azért) nem
vádolható ezen egyezmény megszegéséért, mert Izrael még sohasem volt hajlandó
azt aláírni. Ugyanez igaz Pakisztánra és Indiára, két másik, szintén Sam bácsi
által dédelgetett, nukleáris fegyvereket birtokló államra. Irán amerikai
sajtómegítélése gyakran olyan erkölcsi fensőbbségtudattal indokolt, mely az
amerikai kettős mérce kerülőútjára téved. Ez (ugyan) tűnhet szakszerűnek, de
sokkal jobban járunk, ha az újságírók független véleményalkotásra törekednek.
(Norman Solomon: Axis of Hardliners, From Tehran to Washington.
2005. Ford.: Maleczki József)
Az Egyesült Államokba akkreditált izraeli nagykövet, Danny Ayalon a mai nappal azt a nagy horderejű kijelentést tette, Irán a legnagyobb probléma, amellyel a világ a II. világháború óta szembenéz. A „világ” nevében természetesen eddig senki más nem nyilatkozott önhatalmúlag, annál is inkább, mivel az anglo-amerikai-izraeli globális csendőrködést és a triumvirátus tömegpusztító fegyverekkel való operálását illetve fenyegetését számos ország sokkal komolyabb problémának tartja -- ez a valószínűség azonban a követ urat legkevésbé sem zavarta. A Jerusalem Post tudósítása szerint Ayalon arra figyelmeztetett, amennyiben Irán folytatni tudja nukleáris energia fejlesztési politikáját, már az év végére megszerezheti a nukleáris fegyverek gyártásához szükséges know-howt. Amit nem tett hozzá, az az általánosan elfogadott szakértői vélemény, amely szerint 8-10 évbe is telhet, míg ennek révén esetleges nukleáris fegyverek előállítására és a hosszú távú eljuttatás technológiájának kiépítésére is sor kerülhetne. Irán tehát nem pillanatnyi „probléma”, sőt nem is ennek az évtizednek a problémája.
Mikor 2007. október 30-án a Képviselőház Külföldi Ügyek Bizottságának meghallgatásán Condoleezza Rice a "legnagyobb kihívásnak" nyilvánította Iránt a Közel-Kelet és egyben a világ biztonsága szempontjából, a gallup.com gyorsan beütemezett egy felmérést az ezzel kapcsolatos közvéleményről. A statisztikát ismertető cikk címe szerint nem csak a kormány, hanem “az amerikai nép is a világ stabilitás legnagyobb veszélyének tekinti Iránt". Ez az állítás azonban nemcsak hogy nem következett a közölt adatokból, hanem érdekes és furcsa módon éppen az ellenkezőjét bizonyította. Ezzel kapcsolatban már önmagában véve is érdekesség volt – ha nem egy csoda –, hogy a média hónapok óta háborúra uszító kampánya ellenére a megkérdezetteknek csak 35%-a (50% republikánus, 30% független, 26% demokrata) lett a propaganda áldozata. De ennél sokkal komolyabb jelentőséggel bírt, hogy a többség, 65%, a kormány és a média minden mesterkedése ellenére sem tartotta világveszélynek Iránt. (Valójában ennek kellett volna a cikk címének lenni. . .) Ebből a nagyfokú aránytalanságból feltételezni lehet, hogy az amerikaiak többsége ellenzi is, vagy legalábbis ellenszenvvel figyeli az Irán-ellenes provokációkat, fenyegetődzést, kollektíven büntető szankciókat és nem kevésbé a háborús uszítás visszatérő, hátborzongató légkörét.
Az elmúlt hónapokban iráni kormányhivatalnokok nyilvánosan vádolták az
Egyesült Államokat, hogy anyagilag támogatja egy “bársony forradalom”
kibontakozását Iránban. Úgy tűnik, azt hiszik, hogy (Haleh) Esfandiary vezette
központ az amerikai erőfeszítés egyik csatornája. (A zsidó származású, kettős
állampolgárságú, K. H.) Esfandiary (ezzel kapcsolatos) kihallgatása 8 órát
tartott, és a kérdések végig a (Washingtonban székelő, K. H.)
Woodrow
Wilson Központban való tevékenysége
körül forogtak. A másik két kémkedéssel vádolt iráni-amerikai Kiam Tajbakhsh, a
Nyitott Társadalom Intézménytől (Open
Society Institute) -- amelyet az amerikai milliárdos George Soros
finanszíroz, aki városfejlesztő projecteken dolgozott az iráni minisztériumokkal
-- és (a szabadlábon levő) Parnaz Azima, a
Radio Farda zsurnalisztája, amely
rádióadót az Egyesült Államok kormánya alapította. (Scott Macleod: Did the
U.S. Incite Iran's Crackdown? TIME.
June 5, 2007)
A világviszonylatban szervezett médiahadjárat harsogása közepette elveszett
azoknak a hangja, akik megpróbálták egységes képbe illeszteni az eseményeket,
visszaidézve a neves tényfeltáró újságíró Seymour Hersh Iránnal kapcsolatos,
2006 júliusában felröppentett megdöbbentő közleményét. Eszerint a
kongresszus vezetősége -- élén Nancy Pelosival -- teljes titoktartás mellett
hozzájárult, hogy George W. Bush 400 millió dollárt költsön Irán-ellenes
felforgató tevékenység és egyéb (hírszerzői, tanácsadói, szervezői)
titkos beavatkozások eszkalációjára. (. . .) Steve Weissman Irán a
világ figyelmében című cikkében kitért rá, hogy ezen a 400 millión kívül az
amerikai külügyminisztérium 2006 óta 200 milliót költött Iránba irányuló
kommunikációs fejlesztésre és népszerűsítésre azzal a céllal, hogy fokozza a
rádió- televízió- és internet-propaganda szélesebb körű hatását. Az Új
Világrend architektusai szerint az ultramodern eszközöket használó média
háború (vidéken ugyan a legrégebbi a leghasznosabb: az Amerika Hangjának
és a Szabad Európának éjjel-nappal van farsi nyelvű adása) és a sokrétű
diverziós tevékenység hatékony nyitány egy jövőbeni fegyveres beavatkozáshoz.
(Kuliffay. EMPIRIA Magazin,
Lapszemlék-kommentárok rovat. 2007)
Bush azt mondta, hogy nemzetközi diplomáciai megoldást kíván az Iránnal zsákutcába jutott nukleáris ügyben, de nem akarja elvetni a katonai csapás lehetőségét. Mikor közvetlenül az Izraeltől Iránra mérendő csapás lehetőségéről kérdezték, (azt válaszolta, hogy) “Minden félnek világosan megmondtam, hogy az első helyen a probléma diplomáciai megoldása kell, hogy legyen.” (Ben Feller: Bush to Send More Troops to Afghanistan. AP. 2008. Ford.: Maleczki József)
“Nem fogjuk engedni Iraknak, hogy Irán és a többi szomszéd biztonságát
veszélyeztető bázissá váljon.” (Irak miniszterelnöke, Nuri al-Maliki arról
biztosítja Mahmud Ahmedinezsádot, hogy az Irakban levő amerikai katonai
bázisokat nem fogják Irán megtámadására használni. 2008.
(Ford.:
Maleczki József)
Barak olyan izraeli hírek közepette indult Washingtonba, melyek szerint
megpróbálja a Bush-kormányzatot lebeszélni a több izraeli által is
békülékenyebbnek tűnő Irán- politikáról. Kedden az izraeli külügyminisztérium
nyilatkozatot adott ki, mely szerint Barak azt mondta Robert M. Gates (amerikai)
külügyminiszternek, hogy “érvényben kell tartani azt a politikát, mely minden
lehetőséget számításba vesz”. Újságíróknak Washingtonban nyilatkozva Barak azt
mondta, van még idő arra, hogy Iránt “felgyorsított szankciókkal” megpróbálják
rávenni, hagyjon fel nukleáris programjával.
(Paul Richter and Julian E. Barnes: Strike on Iran Still Possible, US
Tells Israel. The Los Angeles Times. 2008.
(Ford.:
Maleczki József)
John Bolton korábbi ENSZ-nagykövet ezen a hétvégén Angliában
(tartózkodva) azt javasolta a konzervatív képviselőknek, hogy gyakoroljanak
nyomást a feltételezett iráni nukleáris berendezések elleni megelőző csapás
érdekében. “Minthogy az élet lényege a döntés, úgy vélem, hogy fontolóra kell
vennünk a katonai erő alkalmazását”. Hozzátette, hogy bármely csapást “az iráni
elnöknek, Ahmedinezsádnak mint a probléma forrásának elmozdítására való
kísérlete követné”. Sólyomszárnyú álmait kikerekítve a brit televízióban, Bolton
javasolta, hogy ahogy az Egyesült Államok megdöntötte Szaddám Huszeint Irakban,
az lehetne “a rezsimdöntések politikájának mintája”, és ennek iráni
megvalósulását szeretné látni: „… szerintem ez (a rezsimváltás) nagyon jól
működött Irakban. (…) Mai tudásunk alapján, úgy vélem, kétségbevonhatatlan tény,
hogy helyes volt Szaddam megdöntése. Elértük stratégiai célunkat. Úgy vélem,
hogy a világ jobban járt így. (…) Nem hiszem, hogy ezt szabad lenne összekeverni
azzal, ami a Szaddám utáni időszakban történt.
És bármi történt is, és bármilyen rossz volt is, az nem változtatja meg
azt az alapvető megítélési pontot, hogy jobban jártunk Szaddam nélkül. (Satyam
Khanna: Bolton: We Should Carry Out Regime Change In Iran Because ‘It Did
Work.
(Ford.:
Maleczki József)
Az az elképzelés, mely szerint csak besasszézunk, és demokráciát
fecskendezünk egy igencsak bonyolult, vallásos és ősi kultúrába, a
neokolonialista szemfényvesztésre emlékeztetett – és még most is arra
emlékeztet. Az a tény, hogy jó néhány zsidó neokonzervatív – olyanok, mint Joe
Lieberman és a Commentary (szerkesztőségének) népsége – kardoskodott
ezért a háborúért, és most egy még őrültebb Irán-elleni agresszióért, az
felvetette a kettős lojalitás kérdését: az amerikai katonai hatalom, az amerikai
életek és pénz felhasználását arra, hogy biztonságossá tegyük a világot
Izraelnek. (Joe Klein: Surge Protection. Time. 2008.
(Ford.:
Maleczki József)
“Azok a vezetők, akik az iraki háború pártján voltak, mai napig sem tudták
megmagyarázni, miért is támadták meg (az országot), ha nem voltak kémiai
fegyvereik. Nos, (most megint) ugyanezeket a dolgokat látom történni Irán
esetében. Érdekes módon – úgyanúgy, ahogy Condoleezza Rice minisztersége alatt –
most is semmibe veszik a külügynél a latin-amerikai országok állásfoglalását.
Mintha pontról pontra, színárnyalatról színárnyalatra másolnák az elődök
dicstelen külpolitikáját.” - nyilatkozta tavaly
ősszel
Lula da Silva, aki más dél-amerikai elnökök képviseletében is hangoztatta, hogy
Iránnak joga van a békés nukleáris energiához.
(Brazília
elnöke Luiz Inacio Lula da Silva.
2009)
Az USA Központi Parancsnokságának vezetője, David Petraeus a Sajtó
Találkozó című politikai főműsorban az Irán ellen tervbe vett nyomás
fokozásáról tájékoztatta a nézőket:
“Úgy
gondolom, ez alkalommal senki se mondhatja, hogy az Egyesült Államok és a világ
többi része nem teremtett meg minden lehetőséget az ügy diplomáciai
megoldásához. Ez (az esélyadás) mostanra szilárdan megalapozta, hogy tovább
haladjunk afelé, ami (Irán számára) kényszer pályának mondható. Ez, aminek most
nekivágunk. A kormány jelezni szándékozik Iránnak azt a nagyon komoly
aggodalmat, amit a régió országai, és valójában az egész világ érez Irán
nukleáris programfejlesztése miatt.” (2010 február)
VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára