Empiria Magazin V. évfolyam 8. szám Kuliffay Hanna írása

 

 

JÁRATLAN  UTAK

 

 

I shall be telling this with a sigh

Somewhat ages and ages hence:

Two roads diverged in a wood, and I –

I took the one less traveled by,

And that made all the difference.

(Robert Frost)

 

 

A közmondás Járt utat a járatlanért el ne hagyd! azért int óvatosságra, mert az ismeretlenség kockázatos, beláthatatlan akadályokat gördíthet elénk. Az idézett költő, Robert Frost "egy sóhaj kíséretében" tett vallomása szerint viszont teljesen új jelentőséget is adhat mindennek új értelmet, új irányt adhat a hétköznapi létnek. Az élete során egyszer mindenki elérkezik ahhoz az útelágazáshoz, ahol töprengve, félelemtől és bizonytalanságtól gyötörve választania kell, merre tovább.  Legtöbben a közmondások szintjén élve túlterhelt, konvencionális életünket a megalkuvás szélesre taposott ösvényén indulunk el. Vannak azonban és mindig voltak, akik Frosthoz hasonlóan önmagukon túllépve és a társadalmi előítéletekkel, az ún. politikai korrektséggel vagy hatalmi barikádokkal mit se törődve a járatlanabb útnak vágnak neki;  a propagandától és falkaszellemtől függetlenítve magukat a saját sorsuk kovácsaivá, a maguk írta dráma főszereplőjévé válnak néhányan pedig hősökké.

 

 

Gregory Boyd tisztelendő felszólította híveit, fejezzék be a katonai akciók dicsőítését és

Amerikának „keresztény nemzetként” való titulálását.

„Mikor a kardba helyezed a bizalmat, elveszíted a keresztet.”

(The New York Times)

 

Egy Thomas Jeffersonnak tulajdonított mondás szerint az ellenvélemény hangoztatása a patriotizmus legmagasabb szintű megnyilvánulása. Hozzá hűen amerikaiak generációi hittek benne, csak ha érvényesülni tud az individuális döntésjog és az ellentmondás (ellenállás) kiegyensúlyozó szerepe, valósulhat meg a tényleges szabadság, valódi egyenlőség és az emberi jogok tisztelete a demokratikus államforma filozófiai gerince.

 

Amerika államalapítói a despotizmus ellenzőiként, a hatalmával visszaélő anyaországtól való függetlenség szellemi harcosaiként (lázadókként!) generációk számára váltak a legmagasabb rendű patriotizmus példaképévé. Abraham Lincoln szerint a mindenkori kormány – amely az emberekből, az emberek által és az emberekért van – feladata, hogy a nép elidegeníthetetlen jogait biztosítsa, mert anélkül elkerülhetetlen a despotizmus harapófogója.  Ennek megakadályozására joga, sőt kötelessége a népnek, hogy amennyiben a kormány visszaél a belévetett bizalommal, ellenszegüljön, és ha odáig fajul, megfossza a hatalmától.

 

Aligha várható el azonban a néptől, hogy jogaival éljen és kötelességit teljesítse, ha nem hangoztatjuk, és nem értékeljük kellőképpen az egyéni szabadságjogok és felelősség vállalás jelentősségét. Lin Yutang az integritás döntő fontosságáról írt Emmerson-vers elemzése kapcsán jelentős megállapítást tett, mikor azt mondta: az egyén a saját maga autoritása.

 

„Annak eldöntése, hogy mit csinál az ember az életével, az nagyrészt szubjektív, magán az emberen múlik. Mindannyian a korunk gyermekei vagyunk és mindannyian a korunknak megfelelően gondolkodunk és érzünk, adunk és veszünk. De nincs gazdasági meghatározója a gondolatunknak és a nézeteinknek. Minden értékelés szubjektív, soha nem objektív.  A nonkonfirmista, aki a dolgok mélyére néz, aki felteszi az élet alapvető kérdéseit, aki ragaszkodik a saját értékrendszeréhez, az egy kicsit mindig rebellis, és ennek következtében formálja és teszi színessé maga körül az életet. És ennek a független gondolkodásmódnak a megsokszorozódása, ami alakítja, formálja és színét adja a nemzeti lét egészének.” (Confessions of a Nonconformist. 1962)

 

A mai kollektivista gondolatvilágból kitörve, önállóan döntve és kiállva mellette megismerhető a „nonkonformitás öröme”, de a gondja, terhe, kockázata is.  Lin Yutang is úgy fejezi ki magát, legyen meg minden ember bátorsága (kedv, érdeklődés, lelkesedés nem elég) hozzá, hogy önállóan gondolkodjon. Néha szó szerint fizikai bátorságra és rendkívüli elszántságra van szükség, hogy valaki a maga urává válva az is tudjon maradni, minden körülmények között.  A jelentősége azonban, a maga elvontságában is megújító, sőt forradalmi lehet: „Az ember önállóan gondolkodó kapacitásában, amely nem hajlandó fikciókban hinni, testesül meg az emberi fejlődés igazi motiváló ereje.”

 

Ahhoz, hogy az egyén kifejezésre tudja juttatni ellenvéleményét, nem mindig adottak a társadalmi körülmények, és sokszor az előrelátók tehetetlen tanúi a szabadságjogok fokozatos degressziója révén a harapófogó bezáródásának. Reva Rusmussen azt írja a Szeptember 11 utáni Amerika egyre kevésbé a szabadság földje című cikkében, a tragikus terrortámadás a gyönyörű Amerika, a szabadok földje végének kezdetét jelentette.

 

„Nekünk egy olyan elnökünk van, aki nem engedi, hogy a más véleményen levők részt vegyenek a gyűlésein.  Egy olyan kormányunk van, amely a megfélemlítést használja annak igazolására, hogy foglyokat tart vádemelés nélkül és a foglyokat bizonyíthatóan megkínozzák. A kormányunk arra tanítja a saját állampolgárait, hogy megbízhatatlanként kezeljenek más állampolgárokat, ha náluk másképpen vélekednek. Ebben az évben rájöttünk, hogy olyan kormányunk van, amely kémkedik a saját polgárai után, és azt állítja, hogy ez jó nekünk és nemzetbiztonsági szempontból szükséges.  Akárcsak Kínában, most egy olyan kormányunk van, aki begyűjti a telefonhívásaink jegyzékét és elolvassa az Internet-levelezésünket. Míg a kínaiak egyre több szabadságot nyernek, mi egyre többet veszítünk.  Amerika továbbra is az a hely, ahol aggódsz miatta, hogy a szomszédodnak fegyvere van, most viszont egyre inkább olyan hely is kezd lenni, ahol a kormánytól is félünk.”

 

Az utóbbi években számos hasonlóképpen aggódó írás volt olvasható az alternatív médiában; a háború barbársága miatt még olyan kétségbeesett címmel is, Szégyellem, hogy amerikai vagyok. (Nem kisebb személy, mint a Wall Street Journal volt szerkesztőségi tagja és a Reagan adminisztráció volt pénzügyminiszteri helyettese, Paul Craig Roberts tollából.)

 

A nemzetközileg ismert szerző, előadó és politikai elemző, Michael Parenti februárban a következőt írta:

 

„Az amerikai emberek végül még egy árat fizetnek a ‘mi‘ globális birodalmunkért: a polgárjogaik és demokratikus jogaik megkurtítását.  A birodalom irányítói fokozatosan egyre inkább intoleránsak a hazai ellenzékiséggel és rezisztenciával szemben. Az imperialisták értik, még ha a mi embereink többsége nem is érti, hogy a demokrácia komoly fenyegetés globális kalandjaiknak. Méghozzá azért, mert a demokrácia végső soron lehetővé teszi számunkra, hogy ellenálljunk és számon kérjük a birodalom bűneit.”   

Míg értelmiségi körökben van kurázsi és elszántság, a széles tömegek körében azonban, beleértve a középosztály nagy hányadát is, eluralkodóvá vált egy fajta tehetetlen kiszolgáltatottságérzet, amely a bizalmatlansággal és a félelemmel ötvözötten általános pesszimizmusként és passzivitásba fordulásként jelentkezik. Milliók, akik az iraki háborút megelőzően és a háború kirobbantásának évfordulóin tüntetéseken és felvonulásokon tiktakoztak, békét követelő levelek ezreit küldték képviselőiknek és az újságok szerkesztőinek, telefonhívások ezreivel bombázták a Fehér Házat, nagyon elcsendesedtek. A kiúttalanság érzettől lebénítva többnyire csak azt hajtogatják, sehogy sem értik, hogy fajulhatott idáig nemcsak a közel-keleti, de az egyre gyarapodó visszaélésektől terhes belpolitikai helyzet is.

A  reménytelenség eluralkodásának egy másik időszakában, a múlt század 50-es éveinek közepén a kiváló zsurnaliszta, Edward R. Murrow azt mondta:

"Nem leszünk hajlandók egymástól való félelemben járni. Nem leszünk a félelem által irányítva az értelmetlenség korában, ha mélyre ásunk a történelmünkben és a doktrínáinkban és visszaidézzük, hogy nem gyáva emberek leszármazottai vagyunk, nem olyan embereké, akik féltek írni  és nyilatkozni és társulni  és védelmezni azokat az ügyeket, amelyek pillanatnyilag nem népszerűek."

 

A tévelygések egyik oka és kár lenne lekicsinylően legyinteni rá , hogy az oktatás vakvágányra terelése következtében egyre kevesebben ismerik, még kevesebben képesek felmérni az ország hajdani nagyjainak útmutató intéseit.  George Washington, Thomas Jefferson és James Madison egyaránt figyelmeztettek rá, hogy az idegen földek meghódítása éppen olyan kegyetlen és zsarnok megszálló hatalommá fogja tenni az Államokat, mint ami ellen fellázadtak.

 

Jefferson 1791-ben azt írta, „Ha csak egyetlen princípium lehetne mélyebbre vésve minden amerikai elméjébe, akkor annak kellene lennie, hogy soha ne bonyolódjunk hódításba.” John Quincy Adams szintén óvva intett tőle, hogy idegenben űzzük a „pusztulásra ítélt szörnyet” (terroristát, diktátort), mert ha egyszer Amerika a világ diktátora lesz, elveszti a lelke feletti uralmát. Guantanamo Bay, Abu Ghraib, Falludzsa, Haditha mind a szabadszellemű ősök filozófiáját és humanista életszemléletét egy letűnt, elavult kornak tulajdonítás óhatatlan következményei útban egy öntörvényű „új világrend" megvalósítása felé.

 

Igaz, nem csak a XVIII. század, de egy közelebbi emberségesebb kor se tiszteletre és követésre méltó a mai szörnyeket – a hódításnak ellenállókat távoli országokban pusztítók számára. A XX. században több mint 7 évtizeden keresztül a civilizált világ érvényesnek tekintette a Genfi egyezmény előírásait, amelyek emberséges eljárást, degradálástól, brutalitástól és kínzástól való mentességet biztosítottak a háborús foglyok és megszállás alatt börtönbe zártak számára.

 

Amerikában 12 elnök és katonai vezetők egész sora respektálta a nemzetközileg meghatározott szabályokat, míg idén a Bush-adminisztráció – diplomaták, civil szervezetek és katonai jogászok tiltakozása ellenére kiiktatta a katonai kézikönyvből. Ami eddig legalább papíron tiltott volt (és ez által némi fékezőerőt jelentett), mostantól fogva nem lesz az.  A katonai vezetés könnyebben szemet hunyhat majd az idegenben (civilek és gyermekek ellen is) elkövetett atrocitások és gyilkosságok felett.

 

Az igazi nagy manővernek azonban az tűnik mert tervbe van véve , hogy visszamenőleg is mentesíteni akarják a felelősség alól azokat, akik a „haza szolgálatában” a Genfi egyezmény korábbi megsértésével humanitás elleni bűnöket követtek el. Át fog ez is csúszni mint a Bush–Cheney-kormány más nyugati demokráciákat és nemzetközi szervezeteket megdöbbentő intézkedése? El fogják a vallásos hívők nézni az ilyen jellegű újabb és újabb törvénytelenségeket – valójában az újszövetségi tanítások teljes figyelmen kívül hagyását? Ki fognak továbbra is tartani – és meddig? kormányuk mellett a neokonzervatív zászlót lengető republikánus kormány tömegbázisaként élesen politizáló, még nagyobb befolyást követelő újjászületett evangélikus, valamint radikálisan tradicionalista katolikus és zsidó hívek?  (Ne feledjük, a Pápa a libanoni helyzet kapcsán békét hozsannázva közbeszúrta, a veszélyeztetett helyzetű maronita katolikusok kérése ellenére nem kíván politikailag beleavatkozni a „végzetes és tragikus" ügybe.)

 

MÁSIK ÚT AZ EGYHÁZON BELÜL

 

Az egyházak belső irányvonaláról és esetleges megosztottságáról, konfrontációiról (amennyiben a hit és a vallás magánügy, akkor érthetően) nem sok információ olvasható a médiában, éppen ezért meglepetés volt a NYT 30-án megjelent hosszú cikke, amely helyet adott  Brian D. McLaren, a Maryland állam Cedar Ridge templomának alapító tiszteletese által mondottaknak: „Rengeteg elégedetlenkedő zúgolódás fortyog (az egyházon belül). Egyre több és több ember van azon a véleményen, hogy túl messzire ment az evangélikus azonosulású vallási jobboldal dominanciája.”

 

Érdekes lenne tudni – és amennyiben a hit és a vallás közügy, akkor két ország megszállása idején még inkább jogos lenne tudni – mióta olyan mértékben megosztottak az egyházak, hogy a NYT szükségét érzi egy hosszú cikk szentelését az ügynek? Vajon milyen eddig elhallgatott propaganda eszközökkel befolyásolta és milyen nyomás gyakorlatával kényszerítette az egyházvezetőség a híveket a kolonizációs szándékú Bush-intervenciók támogatására?  A nyilvánosan elhangzó bölcselkedésekből valamelyest következtetni rá, mi megy a templomfalak között, ha például a neokon Larry Kudlowt idézzük, aki Libanon bombázását azzal igazolta, „Izrael az Úr munkáját végzi.” Az egyházi adóállomások szövetségének feje, Glenn Plummer pedig évekkel korábban, sorozatos AMENektől kísérve úgy nyilatkozott:  „Az Egyesült Államokat maga Isten áldotta meg azzal, hogy George W. Bush az elnöke.” 

 

A NYT riportere egy hívő pszichiátert interjúvolt meg, aki úgy nyilatkozott, teljes templombeli baráti köre egyöntetűen azon a véleményen van, hogy aki hívő, az mind Bushra szavaz. „Félelmetes ennek ellenszegülni.”– tette hozzá. Félelmetes?  Mint az inkvizíció idejében?

 

Szerencsére van más nézet, más állásfoglalás is. A Lapszemlék rovatunkban idén márciusban felhívtuk a figyelmet a rendkívüli eseményre, amelynek során az Egyházak Világszervezete állami terrorral vádolta a Bush kormányt. (Önkényes alapon, de nyugodtan a vádlottak közé számíthatjuk a koalíciós országok kormányait is.)

 

Talán a legjelentősebb és legélesebb kritika ebben az évben az amerikai egyházak szövetsége részéről érte a Bush kormányt. A 34 tagú World Council of Churches (WCC) képviselői állami terrorral vádolták Washingtont és az USA nevében kollektív bocsánatot kértek azoktól a népektől, amelyekre „erőszakot, degradációt és szegénységet hozott”. A WCC 350 protestáns, anglikán és ortodox egyházat és felekezetet fog össze. „Különös szívfájdalommal nyilatkozunk az iraki háború ellen, amely félrevezetésen alapulva indult, és megszegte az igazság és az emberi jogok globális normáit.” szól a  közös nyilatkozat. „Gyászoljuk mindazokat, akik meghaltak, és együttérzésünkről biztosítjuk, akik megsebesültek a háborúban. Szégyenkezve ismerjük el a visszaéléseket, amelyeket a nevünkben követtek el.” A WCC az első jelentős, nagy létszámú amerikai szervezet, amely utólag „nehéz bűntudattal” ismerte el a világ nyilvánossága előtt, hogy nem tettek eleget és nem tiltakoztak elég hangosan az iraki intervenció és más fontos ügyek, mint a klímaváltozás, rasszizmus és a szegénység ellen. Mea kulpájuk különösen értékes, mivel a Vatikántól messze nem remélhető hasonló jellegű beismerő nyilatkozat.

 

A WWC nyilatkozatához hasonló rendkívüli jelentőséggel bír Gregory A. Boyd tiszteletesé, aki a 2004-es választást megelőzően republikánus hívein és más istentiszteletét látogatókon (vajon kiken?) keresztül ránehezedő nyomás ellenére 6 szentbeszédet tartott  Kereszt és a kard címmel.  Ezekben az egyháznak a politikától való elhatárolódására szólított fel és arra, fel kell hagyni a katonai hadjáratok dicsőítésével, mint ahogy Amerikának „keresztény nemzetként” való titulálásával is. „Mikor az egyház megnyeri a kulturális háborúkat, elkerülhetetlenül veszít (is).  Mikor legyőzi a világot, ő maga válik világivá.  Mikor a kardba helyezett a bizalom, elsikkad a kereszt.”

 

Az iraki intervenció hívei támadó szándékukat igyekeztek a szeptember 11-i terrortámadásra hivatkozva a "just war", a jogos, nemes szándékú és igazságos háború teóriájával indokolni. Joseph Sprague, Chicago metodista püspöke azonban ezt lehengerlően visszautasította:

 

"Ez a vakmerő kaland semmiképpen sem igazolható az "igazságos háború teóriájának" kritériumai révén. Ez nem önvédelmi aktus. Az összes egyéb lehetőségek (mint diplomácia, blokád K. H.) nem lettek kimerítve. Az előre látható pusztítás semmiképpen sem arányos Szaddám Huszein előzetes agressziójához viszonyítva.  (Megfelelő) védelem híján ártatlan civilek – főleg nők és gyermekek – lesznek az áldozatai."

 

"The quest for peace is an inner journey." vallja David Giffey, képzőművész, publicista, vietnámi veterán és béke aktivista. ("A békére való törekvés belső (lelki igényű) úttétel.") Ennek ellenére az egyházi személyek nyilvános kiállása egyelőre ritka jelenség, bár az unitáriusok körében, evangélikus kollégiumokban, templomokban és egyházi folyóiratokban számottevő vita folyik róla, hogy a keresztény üzenet kompromittálva lett a tendencia által, amely az evangélikus kereszténységet a republikánus párthoz és az amerikai nacionalizmushoz kötötte különösen az iraki háború révén.

 

A magát politikailag és teológiailag is konzervatívnak valló, 49 éves Boyd tiszteletes következetes gondolatfűzésű, szenvedélyes hangú beszédei könyvben is megjelentek, A keresztény nemzet mítosza: Hogyan tette tönkre az egyházat a politikai hatalomért való törekvés címmel.(*3) A Yale Divinity Schoolt és a Princeton Theological Seminaryt végzett, Bethel College-ban teológiát tanított és évek óta mega-templomokban pásztorkodó Boyd aki szerint mindkét pártban vannak, akik a politikát és a patriotizmust szentségtörésre használták vállalkozott a kimondhatatlan kimondására: a kereszténységnek nem szerepe a mások feletti hatalom hajszolása, akár a kormány kontrollálása, akár rendeletek hozása, akár háborúk vívása révén.

 

Bár eredeti híveinek egyötöde elpártolt tőle, és súlyos vádakkal illette, ennél azonban sokkal komolyabb jelentőséggel bír, hogy a négyötöde egyetértőn mellé állt, míg a könyvei sikert aratva újabb híveket szereznek a 'keresztény nemzet', 'istenektől rendelt földi hatalom' és más mítoszok szétfoszlatásában.

 

Jeruzsálem pátriárkája, Michael Sabbah 2004 tavaszán azt nyilatkozta: „Mi, akik pontosan tudtuk, hogy igazi béke soha nem valósítható meg bombázás és fegyverek által, a vezetők lelkiismeretéhez kell folyamodjunk, azoknak a lelkiismeretéhez, akik vakon a halál útjára vezették népeinket – akik megtévedten azt hiszik, Isten akaratát teljesítik. Egy vezér, aki hisz Istenben és Istenre hivatkozva háborúra szólít fel, annak újra és újra ellenőriznie kell, megfelel-e az igazságnak és összhangban van-e az Isten előtti imája és a (politikai) szereplése.”

 

A fenti idézet a New Jerseyben  (Seton Hall University) ülésező Pax Christy International, a nemzetközi katolikus békemozgalom vezetőségi tanácskozását megnyitó szertartás beszédéből származik, amely kérdésessé tette az Egyesült Államok vezette „terrorizmus elleni háborút", mint olyant, míg számos egyéb fontos témakör mellett elítélte az iraki börtönökben zajló kínvallatásokat és az emberi jogok semmibe vételét. 

 

Sabbah figyelmét nem kerülte el, hogy Bush, Donald Rumsfeld és Tony Blair  fel voltak háborodva a kínzókamrák felvételei láttán és sajnálkoztak is a kegyetlenségek felett (vagy legalább is afelett, hogy kiderültek), de azt is észrevette, hogy ezzel elintézettnek tekintették a dolgot.  Ezért a pátriárka felhívta rá a figyelmet, „Az ilyen bocsánat kérések üresek, ha maga a mentalitás a világszemlélet –, amely hagyta tömegesen elszaporodni az emberi élet értékének és méltóságának ilyen mértékű megbecstelenítését, nem nyer (teljes) beismerést és nem lesz átértékelve.”

 

A mindenkori társadalmi igazságtalanságok és a közel-keleti háborúk ellen bátran szót emelő egyházatya, az azóta elhunyt William Sloane Coffin Credo című könyvében a következőket írta:

 

"Az Irak elleni háború éppen annyira elborzasztó, mint amennyire szükségtelen; bölcsesség, igazság, cél és motivációk szempontjából az amerikai történelemnek talán a legszégyenletesebb háborúja. Természetesen együtt érzünk az irakiakkal, akik oly soká és kegyetlenül voltak elnyomva, ugyanakkor támogatjuk a saját katonáinkat is de nem támogatjuk katonai missziójukat. (A katonáink ugyanis) arra lettek rendelve, hogy védjék Amerikát, nem arra, hogy megtámadják Irakot.  Nem arra lettek utasítva, hogy meghaljanak, hanem hogy öljenek a hazájukért, és (ráadásul) egy illegális és igazságtalan háborúban, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa ellenzett, mint ahogy lényegében az egész világ. Mi más ennél hazafiatlanabb dologra kérhettük volna fiainkat és lányainkat, akik a hadseregben szolgálnak?"

 

Éppen emiatt a jogtalan és igazságtalan vérontás miatt háborogva küldött petíciót 2002 novemberében  Rowan Williams Canterbury érsek Tony Blair miniszterelnöknek, aki katolicizálási szándékot forgatva a fejében nyilván a szemétkosárba hajította. “Visszataszító, írta az érsek, hogy a világ leghatalmasabb nemzetei továbbra is a külpolitika elfogadható eszközeként hasznosítják a háborút és a háborús fenyegetést, melyekkel megsértik az Egyesült Nemzetek és a keresztény morális tanítás szellemiségét.”  Blair apja, aki Angliában közismert militáns ateista, nyilván sokat töprengett rajta, hogy esett ilyen messze (egyenest a pápa ölébe) az alma a fájától.

 

 

MÁSIK ÚTON A KATONASÁGNÁL

 

„Egyszerűen megfogalmazva teljes szívvel ellenzem az iraki háború folytatását, a megtévesztést, amelyet ennek a háborúnak a kirobbantására alkalmaztak és a törvénytelenséget, amely egész polgári irányításunk minden aspektusát uralja.” Ez a vélemény semmi feltűnést nem keltene bármelyik értelmiségi társaságban vagy az alternatív média bármelyik cikkében, de falrengető esemény az Egyesült Államok hadseregében szolgáló főhadnagy, Ehren K. Watada szájából.  A Hawai születésű, pénzügyi végzettségű Watada a szeptember 11-i terrortámadást követően a Wall Street helyett önkéntesnek jelentkezett, méghozzá „attól a vágytól hajtva, hogy védelmezze a hazát”.

 

A 28 éves fiatalember egészen addig elhitte, hogy Szaddám Huszein szövetkezett az al-Kaidával az Egyesült Államok megtámadására, méghozzá tömegpusztító fegyverek bevetésével, amíg olvasni nem kezdett róla, hogy mindez hazugság és így a háború valójában illegális. Minél többet olvasott, egyre inkább meggyőződésévé vált mert jaj a betűk hatalmának! – a Bush kormány szándékosan manipulálta a felderítő jellegű titkos jelentéseket. Ezért idén júniusban hivatalosan közölte katonai feljebbvalóival, nem hajlandó Irakban szolgálni.

 

Watada egy terjesztésre sokszorosított DVD felvételen elítélte „az iraki nép tömeges mészárlását és brutális kezelését”, és George W. Bush személyében a legfőbb parancsnokot a belévetett bizalommal való visszaéléssel vádolta. Úgy érezte, „morális kötelessége”, hogy engedelmeskedjen az alkotmánynak, amely jogilag biztosítja, akár a törvénytelen parancs megtagadása révén, a lelkiismeret diktálta felelősségtudat és szabadság gyakorlatát.  

 

Watada – pillanatnyilag adminisztratív pozícióban haditörvényszék elé állítva 7 év börtönbüntetésnek néz elébe.  Feljebbvalói és számos bajtársa szerint az egyenruha szégyene, a háborúellenes mozgalom szemében viszont hős és követendő példakép.  Az Ellenállni bátorság nevű szervezet abban a reményben támogatja a többi rezisztens fiatalokkal együtt, hogy a hadsereg belső bomlasztása siettetni fogja a visszavonulást és vele a békét. 

 

A Guardian/UK beszámolója szerint 2004 februárjában történt meg először, hogy  egy hivatásos katona az iraki háború legalitását kétségbe vonva megtagadta a szolgálatot és családjával együtt Kanadába menekült. "Én az országom védelmében jelentkeztem katonának, nem azért, hogy agressziós tetteket hajtsak végre." nyilatkozta torontóból az Afganisztánt megjárt, ma katonaszökevénynek számító Jeremy Hinzman, hivatásos ejtőernyős.  "Ez a háború hamis ürügyre alapozott. Kapzsiságból és az olajigényünkre alapozottan kihasználják a szeptember 11-i eseményeket." 

 

A GI Rights Hotline jogi tanácsadó havonta 3500 hívást kap kiutat kereső katonáktól, ezrek és ezrek próbálnak kétségbeesetten kikerülni Irakból és Afganisztánból. Németországban állomásozó amerikai katonai jelentés szerint az USA-ba szabadságra hazatérő katonák 20%-a dezertált.  A Pentagon saját bevallása szerint 2000 óta 40 ezerre is tehető a szolgálati behívást visszautasító, még inkább egyszerűen figyelmen kívül hagyó katonák, tartalékosok és nemzetőrök száma. Ezek közül Watada a legmagasabb rangú és minden személyi értékelés szerint kiváló képességű egyén, aki éppen műveltsége révén tisztában van vele, hogy a Nürnbergi tárgyalás során a vesztes fél számára nem volt mentség a törvénytelen vagy a győztesek által törvénytelennek nyilvánított parancsok végrehajtására.  Nem volt enyhítő körülmény a háborús bűnökre.

 

Ha valahol, akkor a Pentagonban köztudott volt a Nürnbergi per ítélete, amely feltételezhetően befolyásolta egyik magas rangú munkatársának pályafutását. Karen Kwiatkowski, két diplomás, graduális tanulmányait a Harvardon végzett államszervezet specialista és zoológus, aki két évtizedet szolgált a U.S. Air Forcenál, 2002 tavaszán áthelyezéssel került a Pentagonba. Feladatkörébe tartozott a közel-keleti és dél-ázsiai régió (Near East-South East hivatal, NESA) politikai és militáris analízise és a régióra vonatkozó irányelvek, álláspontok elemzése, katonai és politikai eljárások indítványozása. Röviddel áthelyezése után a NESA-tól leválva függetlenné vált a Dick Cheney és a hadügyminiszter, Donald Rumsfeld közös kis magán vállalkozása, az Office of Special Plans (OSP).  Ez eredetileg csak az iraki krízishelyzet rendezésére szerveződött, de azon túllépve -- Kwiatkowski szavaival egy neo-konzervatív coupd’état révén -- a Pentagon teljes átvételére törekedett.  Minden nagyobb porkavarás nélkül, szinte teljes titokban.

 

Az élete során magát mindig republikánusnak valló Kwiatkowski hamarosan megrökönyödve tapasztalta, hogy a Bush adminisztráció radikális szárnyához tartozók közvetlen feletteseivel egyetemben a Pentagon tervosztályán működők letaroltak minden belső ellenvéleményt, szelektáltan vették figyelembe és továbbították a belső titkosszolgálati jelentéseket, és rendületlenül konfrontációt provokáltak Irakkal. Visszaemlékezése szerint „már 2002 májusában eldöntött és rendszeresen hangoztatott tény volt, meg fogjuk szállni Irakot, elintézzük Szaddám Huszeint és katonai bázisokat létesítünk Irakban”.

 

Kwiatkowsky szerint 2002 nyarán a létszámában és befolyásában is megnövekedett OSP magas szintű propagandát dolgozott ki az Egyesült Államokra leselkedő komoly fenyegetést illetően, amit azonnali veszélynek tüntette fel. Ezt teljes energiával terjesztették a Pentagonon belül és a kormányszervek csatornáin keresztül  a parlamentben.

 

A Mark Cooper által készített kiváló interjúban Kwiatkowski bevallja, hogy 20 éves katonai karrierje során látott olyan dolgokat, amik valamivel a tisztesség határa alatt voltak, vagy amikkel nehéz lett volna elszámolni, de hangsúlyozta, hogy a NESA szabálytalanságaihoz és visszaéléseihez hasonlót soha nem tapasztalt.  Az OSP Szaddám Huszein ellenes propagandája a politikai irányvonalat meghatározó egész hálózatot elárasztotta, a külügyminisztériumot, Cheney  hivatalát, a nemzetbiztonsági hivatalt, a neo-konzervatív ideológiai műhelyeket és megbízott média közvetítőiket, mint az American Enterprise Institute, a Center for Security Policy és az elfogultságáról hírhedt, kínosan dadogó politikai kommentátor Charles Krauthammer. (Krauthammer még a hónap utolsó kerekasztal beszélgetésén is csökönyösen ragaszkodott hozzá, Irakot meg kellett támadni, mert militáris veszélyt jelentett az USA-ra nézve.)

 

Kwiatkowski szerint tejesen rendhagyó, "abnormális" volt, ahogy a hivatali hatáskört és a szokásos eljárási módokat megváltoztatták.  „Ez a csoport neo-konzervatív elvtársaival együtt a bevált, tisztességes eljárás helyett koordinált módszerekkel forszírozott egy bizonyos agendát a média és a kormány igénybevételével.” És ha ezt valaki kifogásolta volna?  Bill Gallagher az egész Bush adminisztrációra vonatkoztatva írta, „egészen az utóbbi időkig senki se mert (a kijelölt útról) elkalandozni. Minden kontrollált volt. A (vélt vagy valós) hűtlenséggel gyorsan leszámoltak”.  

 

A kockázatot vállalva Karen Kwiatkowsky, az amerikai légierő alezredese önként vált meg a Pentagontól. A háború előtti héten nyugdíjaztatta magát és azóta minden energiáját annak szenteli, hogy leleplezze az extrémitásában  veszélyes Bush-külpolitikát.  Előadásokat tartva járja az országot, rendszeresen cikkeket, beszámolókat ír és szervezkedik –  mert a kötelességének érzi.  Ami a legjobban bántotta  az OSP-nél dolgozva, hogy „Ezeknek az embereknek semmi tisztelete az alkotmány iránt. A kongresszust félrevezették, becsapták. Ez minimális szinten is az alkotmány aláaknázása.  A tudottak alapján egy megelőző háború nem volt halaszthatatlanul szükséges, és ez az ország ezt nem is támogatja.”

 

George Orwell volt az, aki figyelmeztetett rá: „Az univerzális gazemberség idején az igazság kimondása forradalmi tett.” Igen, az igazság kimondása, önmagunk és meggyőződésünk vállalása, a félelem leküzdése, a szolidaritás nyilvános megvallása mind mind forradalmi tettek, melyeknek koronagyémántja a gyilkos parancs megtagadása. Szemünket elkápráztatja, dobhártyánkat szünet nélkül döngeti a sztárokat, pénzt, és a hírnevet dicsőítők harsány kórusa, méghozzá abban a reményben, hogy sikerül a figyelmet elterelni róla, valójában a járatlanabb utat választó "igazmondók" révén a „forradalmi tettek” világában élünk.  Sőt hősök is vannak közöttünk.

 

 

*1  (Star Tribune/Minnesota)

*2  America at the Crossroads: Democracy, Power and the Neoconservative Legacy

*3 Szintén az aggodalmat keltő témával foglalkozik az evangélikus vallástudományi professzor, Randall Balmer könyve Az királyság eljő: Hogyan torzítja el a vallási jobboldal a hitet és fenyegeti vele Amerikát címmel.

 

 

 

* * *

 

Idézetek további „MÁS UTASOKtól” olyan politikusoktól, akadémikusoktól, kormány alkalmazottaktól, publicistáktól, művészektől és egyszerű hétköznapi emberektől , akiknek hazafias aggodalma, bátor állásfoglalása, az igazság és a béke melletti kiállása megérdemli a figyelmünket:

 

 

Mi amerikaiak mindannyian, a legutolsó emberig, felelősek vagyunk ezért a mocskos háborúért. Új morális elszámolást kell követelnünk önmagunktól, amely  felülmúlja az önérdeket. Ha valóban elvi alapok szerint ítélünk, nem szabadna, hogy tényező legyen, vajon az elhalálozási szám 1 vagy 100.000, (mint ahogy az sem) vajon ismerünk-e valakit, aki közvetlenül érintett a háború által vagy sem. A háborút személyessé kell tennünk, egyszerűen csak annál fogva, hogy amerikaiak vagyunk és még inkább egyszerűen azon az alapon, hogy emberek vagyunk. És végül, de nem utoljára, meg kell találnunk a módját, hogy nekifogjunk, hogy cselekedjünk, hogy változást idézzünk elő.” (Courtney E. Martin hitvallása az American Prospect 2007 szeptemberi számában a következő címmel jelent meg: A felháborodásunk nem létező mértéke. Ha többségünkben egyetértünk, hogy a háború kolosszális kudarc, miért nem teszünk ellene?)

*

"A kormánnyal való szembeszegülés és ellenvélemény nyilvánítás az emberi szabadság éltető eleme." (Keith Olbermann)

 

*

 

 

"Igazat megmondva Irak nincs abban a helyzetben, hogy bárki ellen támadást indítson. Fegyveres hadereje csak váza a korábbinak, nincs meg a logisztikai képessége a szomszédos országok bármelyikének inváziójához, és képtelen lenne egy jelentős hadművelet véghezvitelére. Hozzávetőlegesen Irak katonai kiadás talán egy tizede lehet a Gulf-háború előttinek. (. . .) Röviden, Irak veszélye a Nyugatra nézve majdnem nulla. Az érdekesség az, hogy ezt mindannyian tudjuk. Éppen ezért készülünk támadásra ellene."  (William Shannon: War for fools and cowards. [Háború a bolondoknak és a gyáváknak] 2002. december)

 

*

Még akkor is, ha minden igaz lett volna, amit (Colin) Powell mondott, akkor sincs elég bizonyíték háború indítására. Nincs bizonyíték rá, hogy Irak küszöbön álló fenyegetés, nincs bizonyíták rá, hogy az elszigetelése eredménytelen lenne. Powell háborút indítványoz – irakiak 100 ezreinek, valamint  az amerikai és más országbeli katonák százainak vagy ezreinek életét kockára téve már az első hetekben és politikai vagy gazdasági káosz lehetőségét teremtve – mivel azt gondolja, hogy a jövőben Irak TALÁN újjáépíti a fegyver arzenálját  és TALÁN úgy dönt, hogy (fenyegetőn)  felsorakoztatja a fegyvereit vagy TALÁN odaadja másoknak, akik TALÁN olyan valakik ellen használnák fel, akiket mi kedvelünk, vagy TALÁN olyanoknak adnák tovább, akiket mi nem kedvelünk  és más hasonló spekulációk. Semminek, amit Powell mondott nem szabadna  befolyásolni az állásfoglalást, amely szerint el  kell utasítani a spekulációra alapozott háborút.” (Phyllis Bennis: Powell's Dubious Case for War. February 5, 2003)

*

"Az egyik dolog, amire halálom napjáig leginkább büszke leszek az az, hogy nem maradtam a pártommal, jól vagy rosszul (döntve). Az országom érdekét a politikai pártom érdeke fölé emeltem. Volt elég eszem, hogy észrevettem, az ország rossz irányba halad és megpróbáltam tenni ellene. (Természetesen) nem lehetünk büszkék a dolgok miatt, amik rosszul mentek,  amik megfélemlítettek bár gyanúsnak találtuk. (De) arra büszkének kellene lennünk, hogy megpróbáltuk rávenni az embereket, váltsanak irányt akkor is, mikor ez nem volt  népszerű. Megpróbáltunk más véleményt nyilvánítani a legsötétebb órákban is. És a próbálkozásainkért hosszú ideig semmi mást nem kaptunk, mint megvetést." (Cenk Uygur: We were right. [Igazunk volt])

* 

„Ami a legfontosabb, (Ned) Lamont egy új morális centrumot képvisel az amerikai politikában – kihívást a kudarcot vallott status quonak, irányváltoztatási követelést, amit végül is az amerikaiak egyre növekvő többsége keres.  Vessünk véget a katasztrofális iraki megszállásnak és hozzuk haza a csapatainkat a nekik járó elismeréssel. Változtassuk meg a prioritásainkat, fektessünk be az iskoláinkba, univerzális óvodahálózatba, modern infrastruktúrába. Legyünk az elérhető költségű országos egészségügyi szolgáltatás bajnokai. Ezek nem a „politikánk perifériájának” ügyletei, ahogy (Joe) Lieberman állította, hanem olyan ideák, amelyeknek eljött az ideje.” (Robert L. Borosage. Star Telegram)

 

*

Hadd mondjam ki egyszerűen: Nem csak elismerem, de meg vagyok győződve róla, hogy Bush elnök őszintén hisz az útirányban, amit nyomatékkal forszíroz. És hadd mondjam ki ugyanazzal az egyszerűséggel: azoknak, akik egyetértenek azzal az útiránnyal  azoknak hasonlóképpen kötelességük ellenállni annak a kísértésnek, amely a patriotizmust politikává konvertálja. Lehetséges szeretni Amerikát, miközben arra a  következtetésre jutni, hogy nem bölcs dolog háborúba menni. Az irányadás különösen egyértelmű akkor, mikor életekről van szó: a kérdés, amit fel kell tennünk, mi jó az országnak, nem azt, hogy mi (jó) a pártnak.” (Edward Kennedy szenátor beszéde. Johns Hopkins University School of Advanced International Studies. September 27, 2002)

*

A Free Inquiry 2006 február-márciusi száma Szabad Irak címmel közölt írásában a szerző, James P. Sterba, a University of Notre Dame filozófia professzora és 24 könyv szerzője kiáll amellett, hogy az Államoknak mielőbb el kell hagyni Irakot annak érdekében, hogy a különböző frakciók ismét együtt tudjanak működni. A szerző emlékeztet rá, hogy a szunniták és shiíták korábban nagyon hatásoson tudtak kooperálni a külső ellenség ellen, amire ismét számítani lehet, ha a csapataink kivonásával lehetőséget adunk nekik. Ami a cikk leglényegesebb állítása, annál is inkább, mivel a médiában egyértelműen elhallgatott, hogy „bizonyítékok vannak rá, a koalíciós erők vannak a három fő csoport jelenlegi konfliktusai mögött, megpróbálva ellentétet szítani köztük az oszd meg és uralkodj princípiumra alapozottan.”

*

Az Agence France-Presses egyik korábbi londoni jelentése szerint George Clooney a BBC Newsnight című műsorának adott interjúja során kijelentette, büszke rá, hogy a jelenlegi amerikai külpolitika megkérdőjelezése miatt hazafiatlannak nevezték. Mint mondta, eredetileg irritálóan nehéz volt elviselnie, hogy a 2003-as iraki háborúellenessége miatt mint „hazaárulót” támadták, ennek ellenére elismerte a másik oldal jogát a szabad véleménynyilvánításhoz. (Ez a toleráns hozzáállás, mint tudjuk, nem jellemzi az ellenzéki értelmiséget támadó ultra-jobbos kritikusokat.)

Clooney véleménye szerint ”Fontos a történelem jó oldalán állni. Azt akarom, hogy mondhassam, bojkottálták a filmjeimet. Azt akarom, hogy mondhassam, egy magazin címlapján „árulónak” neveztek. Büszke vagyok rá, mint egy becsület-érdemrendre, mivel ez akkor történt, mikor nehéz volt megtenni”.  Mikor nehéz, kockázatos és hálátlan feladat volt a hivatalos nézettel szembe nyíltan, névvel kiállni.

Clooneyt háborúellenes állásfoglalása mellett a Syriana, valamint a Good Night and Good Luck című filmjei miatt is rossz passzban van.  A Syrianaban bemutatott veszélyesen kiélezett, alapjaiban elszámított közel-keleti helyzetért nem csak a Bush adminisztrációt támadja – mint mondta, „természetesen ennek az adminisztrációnak is szól”, hanem az Államok egész 6 évtizedes közel-keleti politikáját. A film tulajdonképpen indirekt módon azzal támad, hogy a nézőben kérdéseket és gondolatokat ébreszt. A filmből leszűrhető válasz egyébként, hogy az extrémizmus és a politikai instabilitás – a hatalmi érdekeknek megfelelően – a nagy olajérdekeltségek által pénzelt és pártfogolt.

*

Gore Vidalnak stílusa van, méghozzá a saját meghatározása szerinti: "A stílus annyit jelent, mint tudni, hogy ki vagy és mit akarsz, és nem törődni semmi mással."  Legkevésbé a hatalmi elvárásokkal, a politikai korrektség korlátozó kényszerével. "A politikai korrektségnek van egy tipikusan európai formája, ami abból áll, hogy fasisztákat lát mindenhol" olvasható Alain Finkielkrautnál (Gazdag István fordításában), de ugyanezzel az Államokban egyéni véleményt formálókat is gyakran ledorongolják.  A 80 éves Vidal aki szintén megkapta már  a magáét 3 évtizedes európai emigráció után hazaköltözve Hollywood lankáin telepedett meg és interjút adott a Progressive újságírójának, David Barsamiannak.  Az idén, 2006 augusztusában megjelent számban a rá jellemző szenvedéllyel és félremagyarázhatatlan nyíltsággal válaszolt a feltett kérdésekre.

"Én a régi respublika szerelmese vagyok és mélyen megvetem a birodalmat, amellyel az Elnökünk helyettesítette" jelentette ki mindjárt a beszélgetés elején. Arra a kérdésre, honnan tudta 2002-ben, hogy Bush a történelem legnépszerűtlenebb elnökeként fog távozni a hivatalából, azt felelte: "Ismerem ezeket az embereket. Nem úgy értem, hogy személyesen, de ismerem a típusukat. Mikor egy állatkertben (Washingtonban, A Szerk.) nevelkedtél, tudod, hogy mi történik a majomházban. Mikor látsz egy pár nekiszabadult majmot, egyik az Elnök, a másik az Alelnök, tudod, hogy baj van.  A majmok rendszerint bajt csinálnak."

"Soha azelőtt nem volt ilyen kormányunk" állította Vidal. "Az Egyesült Államok azelőtt is követett el gonoszságokat más országok ellen, de soha nem ilyen mértékben, és soha nem ilyen egzisztenciális módon. Mintha gonoszok lennénk. Mi csapunk le először. Mi meg fogunk (mindenkit) semmisíteni. Ez egy örök háború a terrorizmus ellen. Olyan, mint a korpa elleni háború. Nem létezik olyan, hogy terrorizmus elleni háború. Ez idiótaság. Ezek szlogenek. Ezek hazugságok. Ez hirdetés, ami az egyetlen művészi forma, amit valaha is kitaláltunk és kifejlesztettünk."

Korábban gúnyolódva az amnézia országának, United State of Amnesia, nyilvánította az Államokat, és az állapot létrehozásában nyíltan vádolta a médiát, de személyesen is aktivizálódott, hogy ebből kizökkentse, mikor részt vett annak hivatalos feltárásában, hogyan hamisították meg 2004-ben a választásokat.  Mikor azonban írni akart a szervezett visszaélésekről, a New York Times és a Washington Post egyaránt megtagadta, hogy ismertetnék a könyvet. Ezt nevezik hallgatásra ítélésnek a járatlan utat választók gyakori büntetésének.

Mikor a "demokrata ellenzéki pártról" kapott kérdést, Vidal kifakadt: "Nem ellenzéki párt. Állandóan mondom már vagy ezer éve, hogy az Egyesült Államokban csak egy párt van a tulajdonjogi párt.  A nagy korporációs vállalatok pártja, a pénz pártja. Ennek két szárnya van, az egyik a demokrata, a másik a republikánus."  Ennek a koncentrált hatalomnak és a velejáró háborúknak tulajdonítja, hogy a 20 évvel korábbi helyzethez való visszatérés, gyötrelmesnek ígérkező restitúció, két, sőt három generációt fog kitenni. Ezt azzal indokolta, a jelenlegi kormány "totális terminusokban" gondolkodik, és uralja a hadsereget, a kongresszust és a törvényhozást. "Ennek a bandának az ember nem számít" vélte.  

Újraéljük tehát a XX. századot? (Kuliffay Hanna. EMPIRIA Magazin)

*

A Harper's márciusi számának 9 oldalas esszéjét nem más, mint a főszerkesztő írta, aki azt fejtegeti, hogy az Egyesült Államok képtelen továbbra is megengedni magának George W. Bush több síkon is törvénytelenségeket elkövető és kudarcot vallott elnökségét. Lewis H. Lapham nyitó idézetként Kurt Tucholskyra hivatkozik, aki azt írta: „Egy ország nem csak az, amit tesz – de az is, amivel kiegyezik, amit tolerál.” Ez a régi „vétkesek közt cinkos aki néma” ideára visszavezethető megállapítás valójában mindenkit kollaboránsnak ítél, aki egy jogtalan háború közepette másodszor is megszavazta Busht, és aki meg sem próbált a maga jelentéktelen módján tenni valamit, amivel kifejezésre juttatta volna tiltakozását.

Lapham annak bizonyítására, hogy a Bush adminisztráció nem ismeri el a parlamentáris kormányzást mutatja be virtuális bizalmatlansági indítványának jogi álláspontját. Célja éppen ennek a hatalomra jutott neokonzervatív nézetnek az ellehetetlenítése annak révén, hogy rávilágít az országos érdekek elleni súlyos visszaélésekre, amelyek felelősségre vonás híján csak szaporodni fognak. Lapham végkövetkeztetése és bátor kiállása jelentőségében a vietnami háború befejezését felvető Walter Cronkite-éhoz* hasonlítható: „A kongresszus dolga, hogy megakadályozza az elnököt olyan további károk okozásától, amelyeket eddig tett az Egyesült Államok népe, érdekeik, egészségük, jólétük, biztonságuk, jó nevük és reputációjuk ellen – hogy kauterizálja a sebeket és megállítsa a pénz, butaság és vér további folyását.”

* A CBS tv állomás nemzetközi híreinek közel 25 évig nagy tekintélyű közlője, Walter Cronkite riportereknek kijelentette: „Meggyőződésem, hogy itt az ideje kivonulni (Irakból).”  A 89 éves korára legendás hírűvé lett tv zsurnaliszta és politikai elemző, akit a maga idejében „Amerika legmegbízhatóbb emberének” tartottak, annak köszönheti mai napig is tartó tekintélyét, hogy egy 1968-as dokumentumfilmben, amelyet vietnámi látogatását követően készített  megnyerhetetlennek minősítette a vietnami háborút és azonnali kivonulást javasolt. A főnöke le akarta beszélni róla, hogy ezt nyilvánosan közölje, de nem hagyta magát. Komoly bátorság kellett hozzá azokban a háborús időkben, mikor az FBI mindenkit figyeltetett, és bárkit bármilyen indokkal letartóztathatott. Ráadásul Cronkite véleményének komoly súlya volt. David Bauder, az AP televíziós írója visszaidézi a korabeli elnök, Lyndon Johnson kétségbeesett következtetését a hír hallatán: „Ha elvesztettem Cronkite-ot, elvesztettem  Amerikát.” (EMPIRIA Magazin, Lapszemlék, 2006 I. félév, 4. írás)

 

*

Harry Belafonte, aki korábban „a világ legnagyobb terroristájának” nyilvánította Busht, a következőt nyilatkozta az Arts Presenters Members Conference évi tanácskozásán: "Egy sötét időszakhoz érkeztünk, amelyben a Homeland Security  (Hazai Biztonság nevű kormányszerv) gestapója ólálkodik körülöttünk, és felfüggesztették a polgárok jogait. Az ember le lehet tartóztatva vádemelés nélkül, le lehet tartóztatva jogi képviselet nélkül. Bush az a fajta elnök, aki kétséges körülmények között került hatalomra és . . .  hazudik a nemzet embereinek, félrevezetheti őket, majd a fiaink és lányaink százezreit küldheti idegen országokban, amelyek nem követtek el agressziót ellenünk."

*

A Free Inquiry 2006 február-márciusi száma Szabad Irak címmel közölt írásában a szerző, James P. Sterba, a University of Notre Dame filozófia professzora és 24 könyv szerzője kiáll amellett, hogy az Egyesült Államoknak mielőbb el kell hagyni Irakot annak érdekében, hogy a különböző frakciók ismét együtt tudjanak működni. A szerző emlékeztet rá, hogy a szunniták és shiíták korábban nagyon hatásoson tudtak kooperálni a külső ellenség ellen, amire ismét számítani lehet, ha a csapataink kivonásával lehetőséget adunk nekik. A cikk egyik legfontosabb, nagyfokú bátorságot tanusító állítása ami a médiában nem véletlenül elhallgatott , hogy „bizonyítékok vannak rá, a koalíciós erők vannak a három fő csoport jelenlegi konfliktusai mögött, megpróbálva ellentétet szítani köztük az oszd meg és uralkodj elvre alapozottan.”

*

A BBC Newsnight riportere Philip Roth-tal készített interjúja során megkérdezte, mi a véleménye a Bush-kormányról, és a következő választ kapta: “Véleményem szerint ez egy kriminális kormány, amely erőszakkal eltérítette az országot, hogy anyagilag csődbe juttassa, hogy szükségtelenül háborúba vigye. Mi lehet ennél kriminálisabb?  (Eltérítette), hogy tönkretegyen minden szociális programot, amely segélyezte és támogatta volna a szükséget szenvedő embereket. Hogy a hazugságot, amely egyébként fele a politikának, 90%-ossá tegye, hogy elidegenítse Amerikát a világ nagy részétől, hogy teljesen lerombolja Amerika még fennmaradó morális presztízsét.”

 

 *

2006. augusztus 12-én Washingtonban a libanoni intervenció ellen tiltakozó kb. 30 ezres nagygyűlésen ahol a résztvevők között szerepeltek a cionizmust ellenző ortodox zsidóság képviselői is, jellegzetes fekete öltözékükben, szőrme-szegélyű fejrevalójukban beszédet mondott a neves polgárjogi és emberjogi ügyvéd, Carl Messineo.  A Partnership for Civil Justice társalapítója és védőügyvédje kihangsúlyozta, annak ellenére, hogy a zsidó establishment antiszemitizmussal vádolja azokat, akik tiltakoznak a Libanon elleni "borzalmas tettek" miatt, és elítélik érte Izraelt mégsem antiszemiták, mivel a cionizmus ellenesség nem azonosítható az antiszemitizmussal:

„Lehetsz zsidó és mégis hiheted azt, hogy a zsidó teokrácia visszaélése nem csak a történelmi Palesztina földjén akadály a palesztinok öröklött jogait illetően, hanem az egész Közel Keleten akadályozza a békés egymás mellett élést a muzulmánok, keresztények és zsidók számára, akik egyaránt otthonuknak tartják. Lehetsz zsidó, és jelentős kapcsolatot tarthatsz a vallásoddal, etnikumoddal vagy a kultúráddal, mégis visszautasíthatod azt az ideát, amely szerint a másoktól rád mért zsidó szenvedés feljogosítja Izraelt, hogy brutális erőszakhoz, gyilkoláshoz, és kínzáshoz folyamodjon, hogy kollektív büntetést szabjon ki, és hogy elnyomja, vagy lemészárolja a libanoniakat, palesztinokat  vagy másokat.”

 *

 A New York Times a háborút megelőzően, 2003 januárjában közölte Stephen C. Pelletiere bátor kiállású cikkét a halabjai gáz támadásról azzal a címmel, Háborús bűn vagy a háború (egyik) eseménye? Ma úgy tennénk fel a kérdést,  bűnös vagy ártatlan a genocídium vádját illetően Szaddám Huszein?  A név ugyan szakmai körökön kívül ismeretlen, Pelletiere azonban korántsem akárki. Az irak-iráni háború idején a CIA magasrangú politikai elemzője, majd 1988-2000 között az Army War College professzora volt, aki minden titkos és bizalmas ügyirathoz, magas szintű belső elemzéshez hozzájutott. Véleménye szerint több megbízható forrást összevetve az a hivatalos vélemény alakult ki abban az időben, hogy az irakiak ha használtak is kémiai fegyvereket a várost elfoglaló irániak ellen aminek során polgári áldozatok százai haltak szörnyű halált , nem a kurdok voltak a támadás célpontja.

Pelletiere nyilvánosságra hozta egy a háború után közvetlenül lefolytatott (a Defense Intelligence Agency által végzett) helyszínelő vizsgálat eredményét, amely kizárólag belső használatra szolgált, és ennek megfelelően szigorúan titkosított volt. Eszerint patológiai vizsgálatok során a halottak állapotából megállapították, hogy cián alapú gáznak estek áldozatul, amit az irániak használtak és nem mustár gáznak, amit viszont az irakiak. A nyolc éves háború során természetesen estek el az irániak oldalán harcoló kurd gerillák – talán éppen gáz támadás következtében is – Halabja polgári halottai azonban nem iraki genocídium, hanem a háború kiszámíthatatlan őrületének lettek áldozatai.  „Mielőtt háborút kezdünk Halabja miatt, az adminisztráció tartozik annyival az amerikai népnek, hogy megismerteti a valós tényekkel” – figyelmeztetett a New York Timesban Pelletiere.

 

*

A Nobel békedíjjal és a Norvég állami békedíjjal kitüntetett Betty Williams „tüzes ír lelkét” a világ elé tárva azt találta mondani, „Szeretném megölni George Busht.” Na nem csak úgy minden apropó nélkül. A Föld Dialógusainak nevezett fórum Amerikából meghívott vendégeként a gyermekek jogaiért folytatott kampány során iskolások százai előtt beszélt a tőle megszokott szenvedéllyel a háborúk során ártatlanul megölt gyermekekről kihangsúlyozottan a Közel-Kelet sok ezer védtelen áldozatáról. Mialatt beszélt, szeme előtt valószínűleg szívbemarkoló képek sora pergett, amelyeket soha többet nem lehet az emlékezetből kitörölni. 

Williams az írországi függetlenségi küzdelmek veszélyekkel terhes időszakában, nagyon fiatalon tehette magáévá, amit Martin Luther King úgy fogalmazott meg az életrajzában: "A gonoszságtól való elhatárolódás éppen olyan morális kötelesség, mint a jóval való együttműködés." Akiben szenvedélyes együttérzés és igazságérzet alakult ki, sokszor keserű személyes tapasztalatok útján, azt különösen felháborítja és kínzó tehetetlenségérzettel tölti el az a szisztematikus, kollektíven büntető irtó hadjárat, amely a XXI. század kezdetét jellemzi. „Nem küzdhetsz a békéért, anélkül, hogy az igazságért is küzdenél, és természetesen nem küzdhetsz az igazságért anélkül, hogy ne küzdenél a békéért is. A kettő valahogy együtt jár, kéz a kézben.” nyilatkozta Williams a Globális Gyermek Alapítvány elnökeként egy interjúban. Nyilván a béke lehetőségének folyamatos megtorpedózása késztette a Bush elleni kifakadásra, mint ahogy arra is, hogy megvallja, nagyon nehezére esik az erőszakmentes szóval megalkudnia, mivel nem hiszi, hogy személy szerint ő maga az erőszakmentesség híve. Ennek bizonyságául mondta, hogy szeretné George Busht megölni aminek a Bribane városházán összegyűlt, tragikus sorsú társaival a messzeségből is szolidaritást érző gyereksereg ujjongva tapsolt.

 

*

Az ENSZ több éves fegyver leszerelési programja által minden védelmétől megfosztott, minden téren kiszolgáltatott iraki nép mentésére törekvő szervezetek, egyletek és vallási közösségek szerte a világban rendkívüli tüntetéseket és vigíliákat szerveztek 2003. március 16-ára. (. . .)  Johnson elnök hajdani igazságügyi minisztere, Ramsey Clark beszédét, amelyben az elnök lemondatását követelte, a tömeg VOTE TO IMPEACH! VOTE TO IMPEACH! (szavazz bizalmatlanságot) ütemes kántálása szakította többször is félbe.

Clark népszerűsége és széleskörű elismerése többek között A tűz ez alkalommal U. S. háborús bűnök az Öbölben című, az 1991-es háborúban az iraki nép ellen elkövetett atrocitásokról írt könyvén alapszik, amelyet  a New York Times úgy értékelt, hogy „komoly vádemelés a háború ellen, különösen a bombatámadásoknak  szükségtelenül áldozatul esett civil lakosság érdekében.”  A neves amerikai-zsidó író, Kurt Vonnegut szerint „A Fire This Time bemutatja, hogy a vezetőink háborús bűnöket követtek el a Perzsa-öbölben, nem kevésbé bizonyosan, mint a nácik a II. világháborúban.”

A Los Angeles Times értékelése alapján „(Clark) az életét kockáztatva három héten keresztül utazott egy öreg amerikai szedánban olyan időkben, mikor az USA naponta 3 ezer támadórepülést hajtott végre Irak ellen.” A KIRKUS Reviews pedig úgy foglalta össze, „Clark az elképzelhetetlent mutatja be az amerikaiaknak: kormányuk  hatalmának rettenetes gyakorlása során 100 ezerig terjedő számban ölt meg civileket, egy elnéző média szentesítésével.”

 

 *

A szekuláris humanizmus nagy öregje, Paul Kurtz professzor George Bush intervenciós törekvését “az agresszió háborújának” nevezte és a 38 keresztény felekezetet összefogó Egyházak Nemzeti Tanácsával (National Council of Churches) egyetértésben támogatja a civil békemozgalmakat.

*

Az amerikai külpolitika elleni tiltakozásként egy hónapon belül a második  karrier diplomata adta vissza megbízatását Colin Powellnek. John Brown, aki 1981 óta volt külügyi szolgálatban és a londoni, prágai, moszkvai, belgrádi és kijevi kirendeltségeken teljesített szolgálatot, azzal az indokkal nyújtotta be lemondását, képtelen tiszta lelkiismerettel támogatni Bush elnök Irak ellenes háborús terveit. "Az  Egyesült Államokat egyre inkább az egész földkerekségen az igazságtalanul alkalmazott nyers erővel azonosítják." írta a magas rangú pozícióban szolgáló Brown hivatalos lemondó levelében. "Az elnök más népek nézeteit figyelmen kívül hagyó döntései egy Amerika-ellenes évszázad születését segítik elő. Én személy szerint a hazám iránti szeretetből csatlakoztam a külügyi szolgálathoz, de most fel kell adnom a hivatásomat, pontosan ugyanabból az okból, amiért választottam."

Brown neves kollégája, J. Brady Kiesling, athéni diplomata február végén adta be lemondását a külügyminiszternek. Íme néhány mondat a korábban Tel Avivban, Jerevánban és Casablancában szolgáló, az athéni követségen politikai tanácsadóként, tehát bizalmi pozícióban  szereplő Kiesling felmondóleveléből: "A jelenleg megvalósításra kijelölt kormánypolitika  összeférhetetlen nem csak az amerikai értékrenddel, de az amerikai érdekekkel is. A hevesen forszírozott  Irak elleni háború belehajszol minket a nemzetközi legitimáció eltékozlásába, ami pedig Woodrow Wilson óta a leghatékonyabb védelmi és egyben támadásra jogosító fegyverünk volt. Megkezdtük a világon eddig ismert legnagyobb és leghatékonyabb nemzetközi kapcsolatrendszer felbomlasztását. A jelenleg előírt pályakör biztonság helyett instabilitást és veszélyt fog eredményezni."

Kiesling nyíltan azzal vádolja a Bush adminisztrációt, politikai céljainak elérése érdekében szisztematikusan meghamisítja a hírszerzés eredményeit, és a vietnami háború óta nem látott mértékben szándékosan manipulálja az amerikai közvéleményt. Összefoglalása szerint az önző, babonás status quo a maga érdekében központilag eltúlozza a terror veszélyt, és direkt összezagyválja  a terrorizmus és Irak egymástól független problémáját. Értetlenül áll a kérdés előtt, miért nem számít, hogy a korábbi partnereink és támogatóink bizalmatlanok és nem állnak mellénk. Az oroszokat és Izraelt hozza fel példának, hogy a túlerő nem megoldás a terrorizmusra. "A post-háborús Irak romhalmaza, Grozny és Ramallah pusztulása láttán csak egy Mikronézia rangú idegen ország fogja a jövőben Amerikát követni."  "Mikor a barátaink jobban félnek tőlünk, mint amennyire aggódnak értünk, akkor számunkra is elérkezett az aggodalmak ideje. És most már félnek." írja Kiesling. Majd felteszi a kérdést, "Ki lesz képes meggyőzni őket, hogy az Egyesült Államok továbbra is az ami volt, a szabadság, biztonság és igazság útmutató fénye?"  Kiesling úgy érezte, éppen ezen a téren vált lehetetlenné a feladata athéni munkakörében, és ezt a személyes kudarcát vetítette ki aggódó szívvel  nemzetközi síkra. Befejező soraiban azt írta: "Lemondok, mert megpróbáltam, de képtelen voltam a lelkiismeretemet az adminisztrációt szolgáló feladatommal összeegyeztetni. "

 

 *

Egy harmadik karrier diplomata, Mary A. Wright az iraki háború elleni tiltakozásként 35 évi szolgálat után  adta be (2003. március 19-i keltezéssel) Colin Powellnek a lemondását. Wright, aki nyugalmazott hadezredesként 16 évig dolgozott a Külügyi Minisztériumban, úgy nyilatkozott: "29 évig voltam a katonaságnál, és azt kell mondanom, amit a (szolgálatot megtagadó) katonák ma csinálnak, az rendkívüli.  Mikor én lemondtam a diplomáciai testületben betöltött pozíciómról, nem volt számomra negatívabb hatása, mint otthagyni bármilyen más munkát. De ezek közül a  katonák közül sokan komoly kockázatot (börtönbüntést, lefokozást, emigrációt,  A Szerk.) vállalnak a maguk princípiumaiért."

*

"A gyors humanitárius beavatkozás pont olyan fontos, mint a sebesültek számának minimalizálása és a gyors katonai győzelem. Lehetséges, hogy az Egyesült Államok kész a háborúra, de jelenleg nincs kész arra, hogy (megfelelő) segítséget nyújtson az irakiaknak a háborút követő rekonstrukcióhoz." (Kenneth H. Bacon és George Rupp: Unready for the Aftermath. 2003. március 7)

[A Guardian közlése szerint a wahingtoni brit nagykövet ugyanerre a tényre hívta fel Dick Cheney figyelmét is: az Egyesült Államok felkészületlenül áll szemben azzal a káosszal, amit Szaddám Huszein megbuktatása fog kiváltani.  A nagykövet állítása szerint a humanitárius tragédia elkerülése végett Tony Blair személyes kérését is tolmácsolta Bush elnöknek: halassza későbbre a háború indítását.]

* 

A Dallas Morning News január 1-én megjelent számában Robert Jensen, az Austinban székelő University of Texas professzora azt írta, minden nagyhatalom azt állítja, hogy nemes ügy érdekében indít háborút, a nemes ügy azonban rendszerint ocsmány valóságot takar és ezen a téren az USA sem  különb a többieknél. „Ha becsületesek akarunk lenni az USA háborús terveit illetően”, írja Jensen, „(akkor be kell vallanunk), a csapataink nem a szabadságunkat védelmezik, hanem az amerikai kontrollt a Közép-Kelet stratégiailag döntő fontosságú energia forrásai felett. A katonaság a birodalom szolgálatában állva mindig a hatalom és (az uralkodó) kevesek profitjáért harcol, nem a többség szabadságáért.”

*

Jack Murtha, demokrata képviselő mindkét pártbeli kollégái és a média döbbenetére azonnali visszavonulás követelésére szólította fel képviselőtársait a harmadik éve megszállt Irakból. Murtháról tudni kell, hogy eredetileg támogatta a háborút, mostanig szorgalmasan aláírta a hadikiadásokat fedező obszcén csekkeket, vietnámi tengerész veteránként a Lila szív és a Bronz csillag érdemrend büszke tulajdonosa, és nem utolsó sorban a hadsereg pártfogójaként a hadiipar fejlesztésének (és a hadifelszerelést gyártó cégeknek) sok éves támogatója. Ennek ellenére a mai napon  Bush hadi kalandorságát "áltatásba burkolt téves politizálásnak" nyilvánította a képviselőházban, hozzátéve, hogy az Elnök  makacskodása ellenére "Nem folytathatjuk tovább a jelenlegi irányvonalat."

Murtha közvetlen magas rangú katonai kapcsolatai révén a tényleges iraki helyzetről informálódva mára felismerte, a fény továbbra sem látható az alagút végén, a vérontás értelmetlen, a Bush kormány bíztatása megalapozatlan, intézkedései felelőtlenek. Kollégái megdöbbenve hallgatták, hogy a Pentagonnak kötelességszerűen szalutáló vagy már visszavonult magas rangú katonai vezetők mennyivel őszintébben számoltak be, sőt panaszkodtak volt bajtársuknak egy túlterhelt, "megtört" hadseregről, egyes csapatok harmadszori bevetéséről, a katonai akadémia és a hadsereg fokozódó létszám hiányáról, a hadi felszerelés elhasználtságáról és egyéb fontos problémákról. Murtha elérzékenyedve számolt be iraki veteránokkal való személyes találkozásairól, amik arra a következtetésre juttatták, hogy "a katonaságunk szenved", míg párhuzamosan "az ország jövője kockára van téve". Ezért vélte úgy, hogy nem hallgathat: "A háború nem úgy zajlik, ahogy híresztelik.  Ez (csak) illúzióba csomagolt politizálás. Az amerikai publikum (ennek megítélésében) messze előttünk jár (. . .) az idő megérett a változásra. (. . .) Nyilvánvaló, hogy a katonai akció folytatása nincs az Egyesült Államok, az iraki nép vagy a Perzsa-öböl legjobb érdekében."

A republikánusok természetesen azonnal támadásba lendültek. Dennis Hastert, a kongresszus republikánus szárnyának elnöke nem szégyellt azzal vádaskodni, "Murtha azt szeretné, ha az Egyesült Államok megadná magát a terroristáknak, akik ártatlan amerikai életeket veszélyeztetnek". A többiek azzal rontottak rá, az általa javasolt kivonulás káoszba sodorná Irakot mintha most békés-nyugalmas örömünnepek sorozataként telnének az ország napjai, sőt elmúlt évei. Ami Murthát különösen felháborítja, hogy Dick Cheney aki sunyin megúszta a vietnami háborút rendelkezik és oktatja ki azokat, akik az életüket kockáztatva nyertek elborzasztó tapasztalatokat a csatatéren: "(Mondhatom) nagyon kedvelem azokat a fickókat, akik öt szolgálati behívót kaptak, és soha nem jelentek meg, most viszont háborúba küldik az embereket, de nem szeretik hallani, hogy mit kellene csinálni." Mármint azzal kapcsolatban, hogyan is kellene minél előbb kikecmeregni az amerikaiak többsége által aggasztónak ítélt iraki kátyúból.

 

*

Edward Kennedy szenátor a Johns Hopkins University School of Advanced International Studies hallgatósága előtt  bátran kiállt az iraki háború indítása ellen bár 2002 szeptemberében egyáltalán nem volt népszerű nézet  , és többek között ezt mondta: “Most pedig Irakot illetően, kovácsoljunk össze nemzetközi támogatást, próbálkozzunk (diplomáciai megoldással) az ENSZ-ben, és szorgalmazzuk a leszerelést, mielőtt fegyveres konfliktushoz folyamodnánk.”

*

"Az Egyesült Államokban különösen nagy szükség van felhívni a figyelmet a háborúk igazságtalanságára, amelyeket kétséges és szándékosan félrevezető indokokkal vív a világ egyetlen szuperhatalma. Ahogy Jézus nyilvánosan fellépett a pénzváltók ellen a semmibe vettek nevében, ugyanúgy kell nekünk is tennünk, mikor a kormányunk nem hajlandó diplomáciára és fegyveres erőszakot alkalmaz a nevünkben." (David Giffey írása)

Giffey szerint az Irakból és Afganisztánból való visszavonulás "logikus, praktikus és abszolút szükséges, amit humanitárius segélynyújtásnak kellene követni". (USATODAY.com interjú Giffeyvel)

*

A volt igazságügyi miniszter, Ramsey Clark tüntetők hatalmas tömeg előtt jelentette ki,  a világbékére és biztonságra nézve a legnagyobb veszély nem a terrorizmus, hanem Bush külpolitikája. "Ez az elnök törvényen kívülivé tett minket a világ szemében. Még Ausztráliában is még oda se mehetünk anélkül, hogy lehurrognának. Amit Afganisztánban és Irakban csináltunk, az elismerten a legnagyobb bűntény."

*

Bár megállás nélküli teljes erőbevetéssel működik az Izraelt minden kritika nélkül támogató amerikai propaganda gépezet, alkalmanként  felszínre kerül pillanatnyi levegővételre egy-egy józan, tisztánlátó vélemény:  "A mai európai és közel-keleti érzelmeket elemezve az derül ki, hogy az izraeli-palesztin konfliktus, illetve Washingtonnak Izraellel való azonosulása az Amerika ellenes világhangulat leglényegesebb forrása, amely nem ismer politikai, ideológiai vagy nemzeti határokat."  írja a zsidó-amerikai történész Tony Judt, a New York Review 2001 novemberi számában Amerika és a háború címmel.

*

A 2004-es elnökválasztás egyik nevezettje, Dennis Kucinich demokrata képviselő azt nyilatkozta, szerinte "az amerikai nép tudatában van, hogy a jelenlegi adminisztráció a sorozatos becsapások módszerével operált." Mint mondta, "Országunk jelenleg félelmek által eltorzult (állapotban van)."

"Az elnök Irakot illető hitelképességének eddig is komoly hasadéka mostanra feneketlen mélységű szakadékká változott. . . Az elnök és a neokonzervatívok, akik a háborúba küldtek minket az egyetlenek, akik nem tudják, vagy nem akarják beismerni, amit rajtuk kívül mindenki más megért: Irak halálos polgárháborúba van bonyolódva, amit az Egyesült Államok illegális megszállása váltott ki. . . Három évvel a rosszul kiötlött, rosszul tanácsolt, félrevezetett és kudarcot vallott iraki háború kezdete után a jelenlegi kormány még mindig nem hajlandó az igazat bevallani az amerikai publikumnak. Itt az ideje befejezni ezt a végzetes kalandot és hazahozni a csapatainkat gyors és szervezett módon.

Az Elnök, aki korábban egész sorozatát adta a háború kiváltó okának, az invázió 1000. napján a háborút (továbbra is) támogató legutóbbi beszédeiben  most azt mondja, hogy az indok a Szaddám Huszeintől való megszabadulás volt. Nem a tömegpusztító fegyverek, mert azok nem léteztek. Nem a Nigerből vásárolt uránium, mivel Bagdad nem vett belőle. Nem Iraknak a 9-11-hez való kapcsolata, mert nem volt ilyen kapcsolat. Nem Iraknak az Al-Kaidával való kapcsolata, mivel semmi ilyesmi sem volt. Az elnök most azt mondja, felelősséget vállal az iraki háborúért. Egyetértek az Elnökkel. Felelős érte. Felelős egy olyan népnek a megtámadásáért, amely nem támadott meg minket.  Felelős azért a 2,151 amerikai katonáért, akiket megöltek Irakban. Felelős a 15,881 sebesült amerikai katonáért. Felelős legalább 30 ezer iraki civilért, akiket a háború kezdete óta öltek meg. Felelős azért a 250 milliárdért, amit az adófizetőktől csapoltak le a háború finanszírozására. Felelős a kudarcot vallott rekonstrukcióért és a folyamatos megszállásért. Boldogan látom, hogy az Elnök 1000 nappal később kész rá, hogy bevallja a hibáit. De még mindig van egy bevallani valója: hogy a folyamatban lévő megszállásunk Irakban haszontalan és gyors befejezést igényel." (2005. december 14)

*

A fiatal demokrata szenátor, Barack Obama a háborút megelőzően, 2002 szeptemberében nem rejtette véka alá a véleményét, mikor azt mondta, „Nem ellenzek minden háborút. Amit ellenzek, az a buta háború. Amit ellenzek, az a háborúba való rohanás. Amit ellenzek, az  Richard Perle,  Paul Wolfowitz és az adminisztráció más karosszékbeli, hétvégi harcosainak azon cinikus próbálkozása, hogy a saját ideológiai agendájukat nyomják le a torkunkon, figyelmen kívül hagyva az elveszett életekben és a felmerülő nehézségekben jelentkező árat.”

 *

A történész Howard Zinn, Vond be a zászlókat című cikkében azt írta, egy nagy nemzet esetében, amelyik ráadásul ezerszámra birtokol tömegpusztító fegyvereket, a nemzeti hevület ártatlan büszkeségből könnyen csaphat át arrogáns nacionalizmusba, amely önmagára és másokra egyaránt veszélyt jelent.  "A mi polgárságunk úgy nőtt fel, hogy különbnek lássa magát, mintegy kivételnek a világban, egyedülállóan morálisnak, mások területére (azzal a céllal) behatolónak, hogy civilizációt, szabadságot és demokráciát terjesszen.  Az önbecsapás korán kezdődött." 

Zinn számos erőszakkal hódító példa után a Fülöp-szigetek történelmi tragédiáját idézte fel, ahol legalább 600 ezer őslakos esett áldozatul az amerikai fegyvereknek.  Ennek ellenére Elihu Root, amerikai hadügyminiszter azt mondta: "Az amerikai katona minden más katonánál különb, a háború kezdetétől fogva. Ő a legfőbb őrzője a szabadságnak és az igazságnak, a törvénynek és a rendnek, valamint a békének és a boldogságnak."  Zinn kötelességének érezte, hogy rámutasson, az önbecsapás folytatódik, ugyanis párhuzam vonható a történelmi imperializmus és a jelenlegi között akárcsak a két kor katonai brutalitása, emberkínzása és tömeggyilkossága között. "Hányszor hallottuk Bush elnököt és hadügyminiszterünket, Donald Rumsfeldet, hogy azt mondták a katonáinknak, ha meghalnak, vagy ha karok ás lábak nélkül térnek haza, esetleg vakon, az a 'szabadságért'  van és a  'demokráciáért'? Mindannyian a kormányunk hazugságának áldozatai."

*

Ted Rall nem szívbajos kimondani, hogy "csak komplett idióták" hihették el a 2002-es év legvakmerőbb hazugságait, többek között Irak és a szeptember 11-es terrortámadás közti összefüggést, vagy Amerika Bagdadtól való közvetlen veszélyeztetettségét, de a háborús rezolúció többi "szégyenletesen arcátlan propagandisztikus" kitételét is.  Utólag mégis sokan azt állítják, köztük tragikus módon felelős politikusok és tisztségviselők is,  hogy félrevezették őket, és ezt annakidején honnan is sejthették volna? ("Ha a kongresszus azt kérte volna, adjunk felhatalmazást a háborúra azon az alapon, amit ma tudunk, soha nem egyeztünk volna bele." nyilatkozta  bambának tettetve magát a politikai-prostituált  Hillary Clinton.   Ne tételezze azonban fel senki, hogy szégyentől égő fülekkel.)

A 2002-es október 11-i kongresszusi szavazáson, mikor szabad kezet adtak a Bush adminisztrációnak Irak megtámadásához,  a képviselőknek és szenátoroknak igenis tudniuk kellett, hogy az ország hosszú távú sorsát eldöntendő életük és politikai karrierjük egyik legfontosabb döntését hozzák.  És mégis mi történt? "Mint ahogy  krízis helyzet idején gyakran előfordul mikor a történelem teszteli a férfiak és nők bátorságát és előrelátását kiderül, hogy mindkettőből kevés akad. Kevesebb, mint egy harmadnak   az 529-ből 135-nek volt meg a bátorsága, hogy NEM-mel szavazzon" -- írja Rall. De annak a 135 bátor és bölcs hazafinak, aki "kiállt a tisztesség és józan ész oldalán", és "az ország sorsát a sajátja elé helyezte" márványtáblát kellene állítani és a történelemkönyvből bemagolva minden kisiskolásnak fújni kellene a nevét. "A többieknek viszont, akik túl ostobának és rövidlátónak bizonyultak ahhoz, hogy megfelelően döntsenek, mikor fontos lett volna, le kellene mondani."  Ez lenne a legkevesebb.

*

Bruce Springsteen, aki a Born in the USA (Az USÁ-ban születtem) című nagylemezével írta be nevét a zenetörténelembe William Ruhlmann szavaival az 50-es évek rock zenéjét ötvözve a 60-as évek gondolat gazdagságával és a 70-es évek stílusával tavaly ősszel 40 ezres tomboló tömeg előtt jelentette be, "elérkezett az idő, hogy bizalmatlansági indítványt nyújtsunk be az elnök ellen". Aztán az üdvrivalgást nyugtázva elégedett vigyorral mutatta be saját elnökjelöltjeként a szaxofonos Clarence Clemonst "Big Man" ugyanis az a típus, aki "tudja, hogy mit csinál". Springsteen, aki abba a művész társaságba tartozott, amely kezdettől fogva nyíltan ellenezte az iraki háborút de akit ezért a média soha nem kritizált, nehogy a patriotizmust megtestesítő "Boss" állásfoglalása még nagyobb nyilvánosságot kapjon  a "Land of Hope and Dreams" (A Remény és Álmok Földje)  című nyitószámot megelőzően ezekkel a szavakkal vezette be a Giants Stadiumban adott koncertsorozatát:

"People come to my shows with many different kinds of political beliefs; I like that, we welcome all. There have been a lot of questions raised recently about the forthrightness of our government. This playing with the truth has been a part of both the Republican and Democratic administrations in the past and it is always wrong, never more so than when real lives are at stake. The question of whether we were mislead into the war in Iraq isn't a liberal or conservative or Republican or Democratic question, it's an American one. Protecting the democracy that we ask our sons and daughters to die for is our responsibility and our trust. Demanding accountability from our leaders is our job as citizens. It's the American way. So may the truth will out."

*

Edward Kennedy 2006. június 2-án bejelentette, hogy 1962-es szenátorrá választása óta a legtöbbre értékelt szavazata a rossz fogantatású iraki háborút megelőző kongresszusi szavazata volt, amely ellenezte az amerikai intervenciót. "És a több mint egy évvel ezelőtti felhívásom  a katonáink hazahozatalát illetően volt (karrierem során) a legbüszkébb pillanataim egyike." tette hozzá. Magyarázatként azzal érvelt, az amerikai jelenlét csak serkenti Irakban az ellenállást, ugyanakkor késlelteti, hogy az iraki kormány mankók nélkül a saját lábára tudjon állni.

*

A Michigan University leszerelési szakértője, Susan Wright azt írta az iraki intervencióról, ez a történelem első háborúja, ami nagy részt kitalációra alapozottan lett jogosnak ítélve.

*

A Free Inquiry február-márciusi száma Szabad Irak címmel közölt írásában a szerző, James P. Sterba, a University of Notre Dame filozófia professzora és 24 könyv szerzője kiállt amellett, hogy az Államoknak mielőbb el kell hagyni Irakot, hogy a stabilizáció megteremtése és a rekonstrukció megkezdése érdekében a különböző frakciók ismét együtt tudjanak működni. Mint mondja, a szunniták és shiíták korábban nagyon hatásoson tudtak kooperálni a külső ellenség ellen, amire ismét számítani lehet, ha a csapataink kivonásával lehetőséget adunk nekik. Ami a cikk leglényegesebb állítása, annál is inkább, mivel a médiában egyértelműen elhallgatott, hogy „bizonyítékok vannak rá, a koalíciós erők vannak a három fő csoport jelenlegi konfliktusai mögött, megpróbálva ellentétet szítani köztük az oszd meg és uralkodj princípiumra alapozottan.”

*

Az előválasztások során Connecticut államban nyílt és határozott háborúellenes programjával nyerő Ned Lamont  sikere  a volt generális és demokrata politikus, Wesley  Clark szerint sokkal többet jelent holmi helyi győzelemnél.   “A 2006-os (kongresszusi) választás egy valódi keresztúthoz érkezés Amerika számára.” – jelentette ki. „Egyesíteni kell az erőinket, hogy megállítsuk George Bush radikális tervezetét, és véget vessünk az egy párt irányítású kormánynak.”  Clark továbbá „a megadott irányt tartani”  Bush külpolitika  „elvakult szövetségesének” nevezte a vesztes neokon-lelkületű Joe Liebermant, annak ellenére, hogy a választói körében népszerűtlenné vált szenátor befolyása és több évtizedes kapcsolatai révén esetleg még feljebb is bukhat – akár a Bush kabinet egyik pozícióban is kiköthet.   

*

A volt kongresszusi képviselő, Tom Andrews, az irakiak, afgánok, palesztinok számára békét és szuverénitást követelő szervezetek legnagyobb koalíciója, a Win Without War  vezetője a diplomácia és az átgondolt nemzetközi összefogás híve, de azon aggódik, azok után nem sok reményünk lehet rá, hogy az elnökünk szava teljesen hitelét vesztette. „A legbiztosabb módja, hogy visszaszerezzük nemzetközi hitelképességünket és a szövetségeseink bizalmát, amennyiben a kongresszus határozati javaslatot hoz Bush elnök felelősségre vonására” hangoztatja Andrews. „Ezzel lehet jelezni a szövetségeseinknek, hogy háború és béke kérdését tekintve a vezetőink megbízhatóak.”

 

*  

A Bush adminisztráció külpolitikáját kritikával szemlélő Jimmy Carter véleményének súlyát nem csak közismert integritása és Nobel-békedíja, hanem volt elnöki pozíciója is növeli. Ugyanis az amerikai protokollal ellentétes, éppen ezért nagyon ritka, hogy egy volt elnök kritizálja a hatalmon levőt. Carter az iraki háború és megszállás ellenzését feltehetően lelkiismereti kérdésnek tekintve teszi túl magát a Washingtonban uralkodó szokásjogon. „Mikor a döntés megszületett a(z iraki) háború mellett,  attól fogva teljes erőbevetéssel próbáltak okot találni rá.” nyilatkozta az Independentnek nem titkolt felháborodással. „Nem volt ok rá, hogy legutóbb beavatkozzunk Irakban. A háborút hazugságokra, hamis londoni és washingtoni interpretációkra alapozták, amelyek hazug módon Szaddám Huszeinre hárították a 9/11-es támadás felelőségét és csalárd módon tömegpusztító fegyvereket tulajdonítottak Iraknak.”

*

Mikor bevonulunk (Irakba), a megszállás – amit most felszabadításnak kezdenek nevezni – időben meghatározatlan, és korlátlan összegbe fog kerülni.” –  nyilatkozta 2002 októberében a Kaliforniából akkreditált demokrata kongresszusi  képviselő, Nancy Pelosi.

*

A Global Security Newswire közlése szerint Paul Wolfowitz, volt védelmi miniszterhelyettes tegnap úgy nyilatkozott a National Press Clubban, Irak inváziója nem történt volna meg, ha az Egyesült Államok tudta volna, hogy nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel. Vajon volt erre felhördülés, vagy a döbbenettől néma csendbe dermedt az egész terem?  „Ha az Egyesült Államok tudta volna?” Kit ért  Wolfowitz az Egyesült Államok alatt? Nyilván nem a háború ellen tüntetők millióit.  Nyilván nem a tiltakozó polgári szervezetek százait, az alternatív média újságíróit, politológusait, történészeit,  az ellenzékiként karrierjüket kockáztató politikusokat, művészeket, tudósokat, akadémikusokat, egyházi személyeket, a tiltakozó diákokat, munkásokat, aktivistákat, híveket, veteránokat. . . Persze, hogy nem őket. Wolfowitz az Egyesült Államok alatt az Elnököt, kabinetjét és azt a neokonzervatív kabalt érti, akiknek markában centralizálódott szeptember 11-e után minden hatalom.  Ők voltak, akik állítólag nem láttak át a Chalabi féle hazugság szövevényen, amin rengetegen mások átláttak. Ők voltak, akik nem akarták tudomásul venni, hogy nem lehet egy országot leszerelni, amelyiknek nincs fegyvere. Nem lehet egy országot úgy felszabadítani, hogy szétbombázva megszállás alatt tartjuk. (Lapszemlék-kommentárok rovat. 2005. II. félév, 24. írás)

*

"Bush háborús indokai kitalációk. Nincs semmi bizonyíték, hogy Szaddám Huszein együttműködik az Al Kaidával, vagy hogy a fegyverei -- Észak Koreához hasonlóan -- egy világosan (kimutatható) és jelenlevő veszélyt jelentenének, vagy hogy az (amerikai) elnök maga, mindettől függetlenül nem tervez egy támadást." (Mark Crispin Miller: A Lesson in U.S. Propaganda)

*

Joy-Ann Lomena Reid szerint amennyiben az amerikai elnökségek a felvetődő események és a közakarat figyelembevétele nélkül döntenek, akkor semmivel sem jobbak, mint a többi ideológiai diktatúrák, a kormányok pedig pont olyan titkos intézmények, amikről a konspirációs teoretikusok beszélnek, akik szerint mellesleg George W. Bush az apja által beindított, ultra cionista érdekeltségű, a Közel-Keletet és Kis-Ázsiát újra felosztó terv végrehajtója.

Reid megemlíti, hogy az Új Amerikai Évszázad Terve néven alakult neo-konzervatív ideológiai műhely Cheney, Rumsfeld, Wolfowitz, Kissinger, Jeb Bush és mások az ország jövőjét u. n. demokrácia terjesztő hódításokban látja. A kormány feladataként írja elő, hogy biztosítsa az USA katonai és gazdasági fölényét a világban, méghozzá sorozatos, ha kell szimultáns ún. "teátrális" győzelmekkel (koordinált légi-, tengeri- és szárazföldi támadás), majd a közel-keleti országokat követően Kínában és Észak-Koreában is rezsim változás kikényszerítését javasolja. A cél? "Full spectrum dominance", vagyis teljes kontroll minden vonalon.

Reid saját véleménye szerint a jelenlegi Bush rezsim nem a világ demokratikus újjászervezését, nem is etnikai tisztogatások, vagy egyéb ember jogi visszaélések megfékezését vette célba, hanem egy mostanig precedens nélküli globális birodalom létrehozását eltaposva a rivális nemzetek vagy szabad országok minden ellenkezését, bárhol a világban. „Ez valójában a szabadság elfojtását jelenti, nem a terjesztését” véli nem csak aggódva, de a pipogya demokrata pártot, bólogató kongresszust és az összejátszó médiát is vádolva.  (Kuliffay Hanna: Hazugságok szárnyain) 

*

Russ Feingold, demokrata szenátor a következőképpen nyilatkozott 2002 októberében: "Jelenleg növekvő mértékben problémát jelent számomra egy (esetleges) inváziót igazoló indok látható cserélgetése. (. . .) Ahogy az  adminisztráció oda-vissza váltogat egyik szempontról a másikra, szerintem megingatja az ügy hitelét és a sürgősségébe vetett hitet. Azt hiszem, hogy az igazolás csereberélése maga a kiváltója annak a problémát jelentő fenoménnak, hogy az amerikaiak megkérdőjelezik az adminisztráció motivációját. "

*

Richard Haass, a Colin Powell külügyminiszter politikai irányvonalát meghatározó és terveit kidolgozó gárda feje önként lemondott 2002-ben, mikor rádöbbent, hogy a Bush és Powell által proponált iraki leszerelés csupán színjáték -- semmi remény az iraki háború esetleges feltartóztatására. Haass egy államfői találkozó szervezőjeként részt vett egy megbeszélésen, ahol az ő feladata volt a háborús helyzet eszkalációjának pro és kontra kiértékelése.  Mielőtt azonban belefogott volna, Condoleezza Rice azt mondta neki, "Ne strapáld magadat -- az elnök már eldöntötte, hogy mit fog ez ügyben csinálni."  A többi már történelem, aminek Haass saját elszántából nem lett részese -- de felelőse sem.

*

Mikor északon, a Moszulban működő egyetlen tv-állomás szűkös keretei miatt átvette az Al-Jazeera network néhány programját, a provizórikus kormány elrendelte katonai megszállását. Ezzel azonban nem mindenki értett egyet. „A bátorság és hivatás etika megdöbbentő megnyilatkozásaként”az őrnagyi rangban szolgáló Charmaine Means, a hadsereg közügyi hivatalának vezetője megtagadta a parancsot.  Ahogy mondják, rendkívüli események rendkívüli reakciót válthatnak ki. Means kitartva katonai cenzúra ellenes meggyőződése mellett (mivel voltak olyanok, akik elhitték a "szabad iraki média" ígéretét) másodszor is szembeszállt feletteseivel és megtagadta a megszállási parancsot.  Ekkor felmentették  pozíciójából, lefokozták és hazarendelték. 

(A tv állomást végül fegyverrel elfoglaló vezérőrnagy, David Petraeus, Észak-Irak katonai kormányzója amerikai riportereknek azzal indokolta a döntést, hogy túlnyomórészt a tényeknek nem megfelelő és kiegyensúlyozatlan volt a moszuli adó hírközlése.  Nem tagadva, hogy  a döntés cenzoriális lépés, azzal mentegette, hogy “meg kell fékezni a szenvedélyek lángra lobbanását”.  Petraeust azóta előléptették, és mint tudjuk, Paul Bremert, a 'cenzúra exportőrét' és a Genfi-egyezmények sorozatos megszegőjét decemberben George W. Bush a legmagasabb polgári kitüntetéssel a Szabadság Érdemrenddel jutalmazta. (Kuliffay Hanna: Befagyasztott információk, elhallgatott realitás. 2000)

*

"Rengeteg spekuláció van Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereit illetően, de semmi bizonyíték  nukleáris kapacitásának fejlesztésére és még kevesebb arra, hogy képes lenne bárhova eljuttatni." -- nyilatkozta Jim Jeffords, Vermont független szenátora.  Jeffords egyike volt annak a 23 szövetségi szenátornak, aki 2002 októberében nem volt hajlandó megszavazni az Irak-elleni háborút,  nem sokkal azután pedig egyike volt annak a 9 szenátornak, aki ellene szavazott a hatalmas költséget igénylő Haza Biztonsági Minisztérium létrehozásának.

*

A fenti cikkben említetteken kívül más egyházi szervezetek és vezető egyházi személyiségek is tiltakoztak a Fehér Háznál a szuverén Irak megtámadása ellen. Ezekből közlünk néhányat Maleczki József fordításában:

 

„Szánalmas, hogy a világ leghatalmasabb nemzetei továbbra is a háborúskodással vannak elfoglalva, és a háborúval való fenyegetőzés a külpolitikájuk elfogadott eszköze, megsértve ezzel az Egyesült Nemzetek és a kereszténység erkölcsi tanításait.“ (Rowan Williams Canterbury érsek Tony Blairnek átadott folyamodványa. 2002 november)

 

„Az ELCA (Evangelical Lutheran Church in America) következetesen buzdít a közel-keleti tűzszünetet és az igazságos és tartós békét szolgáló diplomáciai erőfeszítésekre. Arra szólítom fel az Egyesült Államok kormányát, hogy ehhez hasonló szellemben fogalmazza meg Iraknak adandó válaszát.” (Mark S. Hanson püspök, az amerikai lutheránus egyház elnöke)

 

„Növekvő aggodalommal figyeltük, hogy az Egyesült Államok kormányának külpolitikai szemléletmódja egyre inkább egyoldalúvá vált, és nem sikerült figyelmet fordítania szoros szövetségeseinek és barátainak tanácsaira és javaslataira.” (Az Egyházak Központi Tanácsa Világtalálkozójának nyilatkozata) „Az U.S.A. Irak elleni támadása több ponton sem felelne meg a ’jogos háború elméletének’, melynek nemcsak hogy hosszú múltra tekintő hagyománya van a katolikus egyházban, hanem évszázadokon át széles körben elfogadtatott, és gyakran figyelembe volt véve a katonai akciók tervezésében és végrehajtásában.” (Az amerikai katolikusok főrendi vezetőinek levele Bush elnökhöz. 2002)

  

„A mi nagyszerű nemzetünknek most megvan a lehetősége rá, hogy olyan külpolitika kovácsolásával nyilvánítsa ki világot vezető szerepét, mely a megegyezést keresi és begyógyítja a világ megosztottságát. Hitem szerint egyre inkább világossá válik, hogy inkább ez a haladás útja, semmint az az irány, mely közvetlenül veszélyezteti az iraki polgári lakosságot és a mi saját  haderőinket, elidegeníti tőlünk legszorosabb szövetségeseinket és destabilizálja a Közel-Keletet. Mindnyájunkat jobban szolgálná, ha látnánk, hogy nemzeti energiáink és erőforrásaink az izraeli–palesztin konfliktus megoldására fordíttatnának, Izrael békére és biztonságra lelne a szomszédai között, és a palesztinok megvalósíthatnák saját államukat.” (Frank T. Griswold tiszteletes, a – 2,3 milliós tagságú – episzkopális egyház elnök-püspöke. 2002)

 

„Isten az iraki szenvedők oldalán van. Ezt a háborút ellenezni kell. Folytatnunk kell a béke kikényszerítését, még akkor is, ha tudjuk, hogy egyébként is széles körű ellenérzés övezi a háborút. Jó okunk van úgy vélni, hogy ez a háború jogtalan. (Marc Handley Andrus, nyugalmazott lelkész. San Francisco Chronicle. 2006. december 8) [Az észak-kaliforniai episzkopális egyházi vezetőt csütörtök délután letartóztatták, mert a San Francisco-i szövetségi kormányépület ajtaját eltorlaszolta az iraki háború elleni tiltakozásként.]

 

2006. július

 

 

Addenda:

 

"The most devastating conclusion that I reached, however, was that Casey did indeed die for nothing. His precious lifeblood drained out in a country far away from his family who loves him, killed by his own country which is beholden to and run by a war machine that even controls what we think. I have tried every since he died to make his sacrifice meaningful. Casey died for a country which cares more about who will be the next American Idol than how many people will be killed in the next few months while Democrats and Republicans play politics with human lives. It is so painful to me to know that I bought into this system for so many years and Casey paid the price for that allegiance. I failed my boy and that hurts the most. . .” (Cindy Sheehan. 2008) [(Sheehan is a leading peace activist who lost his son in Iraq.]

Eighteen former high-ranking US military leaders, intelligence analysts, diplomats and academics sent President Bush a letter urging him to "resist military actions against Iraq and focus on capturing the terrorists responsible for the September 11 attacks.  Among those who signed the letter were retired navy admiral Eugene Carroll, former CIA national intelligence officer William Christison, former chief of missions to Iraq Ed Peck, former ambassador to Saudi Arabia James Atkins, and former senator George McGovern. The story of this letter was featured in China's official news agency Xinhau but received little attention at home. (Jim Marrs: The Terror Conspiracy: Deception, 9/11 and the Loss of Liberty. The Disinformation Company. 2006)

 

“Well, I gave the reasons for my resignation, and the first one was going to war in Iraq. The second one was that I felt that the Bush administration should have done more in resolving the Israeli-Palestinian conflict, that they should be doing more for resolving the North Korean situation, and I felt that the unnecessary curtailment of civil liberties under the Patriot Act was something that I couldn’t live with, and could not represent America as a diplomat with all of my concerns about the direction the administration was leading the country.” (Army Colonel Ann Wright. Interview with Amy Goodman. 2004)

 

"The officials said there's no ironclad evidence that the Iraqi regime and the terrorist network are working together or that Saddam has ever contemplated giving chemical or biological weapons to Al Qaeda, with whom he has deep ideological differences.  (. . .)  I said that there has been nothing in the committee hearing briefings that have substantiated this. If there is substantiation, we need to see that in Congress, not hear it over the television monitor." (U.S. congressman Rep. Mike Thompson D.-Calif. 2002)

 

These officials charge that administration hawks have exaggerated evidence of the threat that Iraqi leader Saddam Hussein poses -- including distorting his links to the Al Qaeda terrorist network -- have overstated the amount of international support for attacking Iraq and have downplayed the potential repercussions of a new war in the Middle East. They charge that the administration squelches dissenting views and that intelligence analysts are under intense pressure to produce reports supporting the White House's argument that Saddam poses such an immediate threat to the United States that pre-emptive military action is necessary. (Warren Strobel and Jonathan Landay,  reporters for the Knight-Ridder newspaper chain. According to Strobel and Landay, none of the more than a dozen military, intelligence and diplomatic officials  they interviewed disagreed with this assessment. 2002)

 

 

"However difficult this vote may be, some of us must urge the use of restraint. Our country is in a state of mourning. Some of us must say, ‘Let's step back for a moment, let's just pause just for a minute, and think through the implications of our actions today so that this does not spiral out of control’. As we act, let us not become the evil that we deplore." (Congresswoman Barbara Lee. September 14, 2001)

 

"As a UN official, I should not be expected to be silent to that which I recognize as a true human tragedy that needs to be ended. How long should the civilian population, which is totally innocent on all of this, be exposed to such punishment for something they have never done?" (Hans von Sponeck, as Humanitarian Aid Co-ordinator for Iraq. February 13, 2000) [Two days later von Sponeck resigned in protest pointing it out that the total humanitarian supplies had been blocked by the USA.]

 

"The some 150 U.N. observers throughout Iraq  who worked under me have not reported any maldistribution of food and related items (cooking oil, soaps, etc.) during the entirety of the oil-for-food program," and that "for anyone to imply that the men and women of the Baghdad government, Ministry of Health in particular, deliberately withhold basic medicines from children in great need, is monstrous and says more about the unhealthy mind of the accusers than anything else." Denis Halliday UN Assistant Secretary General and Humanitarian Aid Coordinator.  Press release.  September 20. 1999 (Since his resignation from the U.N.'s humanitarian program in September 1998, Halliday has traveled around the United States giving speeches, writing articles, and issuing press releases about the sanctions.)

“From a qualitative standpoint, Iraq has been disarmed. Iraq today possesses no meaningful weapons of mass destruction capability." (Scott Ritter  leading U.N. weapons inspector in Iraq.  1999)

Protesters confronted Madeline Albright outside the induction ceremonies for the Women's Hall of Fame, in Seneca Falls New York. The protest was against the U.S./UN sanctions against Iraq. The demonstration was called by a coalition of groups including the International Action Center, Iraq Sanctions Challenge, Pax Christi, Syracuse and Rochester. "Madeline Albright should be on trial in front of an international war crimes tribunal, not receiving an honor," said Sarah Sloan of the Iraq Sanctions Challenge. "I was just in Iraq in May and I saw the effects of the sanctions on women and children there. There are no medicines for anyone, no effective pre-natal care can be done. Women are so malnourished they can't breast feed their babies. There is no clean water for drinking because chlorine can't be imported in great enough quantities to do the job. Under the sanctions chlorine is considered duel-use, which means that it may have a military application. Meantime, 80% of the sickness we saw in the hospitals in Baghdad and Basra is due to drinking untreated and contaminated water."  (ALBRIGHT'S SUPPORT OF THE SANCTIONS AND GENOCIDE CAN'T BE IGNORED. International Action Center press release.  July 14,1998)

"We are in the process of destroying an entire society (in Iraq). It is as simple and terrifying as that. It is illegal and immoral.” (Quote from Denis Halliday UN Assistant Secretary General and Humanitarian Aid Coordinator's resignation speech. 1988.) [Halliday, önmagához híven, minden fórumon, ahol lehetőséget kapott tiltakozott a Bush-Cheny iraki intervenció ellen is.]

Eighteen former high-ranking US military leaders, intelligence analysts, diplomats and academics sent President Bush a letter urging him to "resist military actions against Iraq and focus on capturing the terrorists responsible for the September 11 attacks.  Among those who signed the letter were retired navy admiral Eugene Carroll, former CIA national intelligence officer William Christison, former chief of missions to Iraq Ed Peck, former ambassador to Saudi Arabia James Atkins, and former senator George McGovern. The story of this letter was featured in China's official news agency Xinhau but received little attention at home. (Jim Marrs: The Terror Conspiracy: Deception, 9/11 and the Loss of Liberty. The Disinformation Company. 2006)

One must question whether it is even possible to promote democracy through the application of military force. The original founders of this nation -- leaders such as George Washington, Benjamin Franklin, and Thomas Jefferson -- believed that freedom and democracy were noble ideals that had to be nurtured in the minds of people through education, persuasion, and an appeal to reason. While they certainly believed that men and women inspired by these ideals were justified in using force to eliminate the yoke of tyranny, they would be horrified at the thought of using force first and then seeking to inspire a belief in democracy. The abuses committed by American troops in Abu Ghraib prison would also cause them great distress. It is hard to imagine that they would conclude that true democracy could take root in Iraq so long as American troops patrolled its streets and guarded its polling places. Much has changed since these great men walked the earth, but their belief that a genuine commitment to democracy must spring from people’s hearts and minds rather than be imposed at the point of a gun is just as valid today as it was in their time. (Michael T. Klare: The U.S. Invasion of Iraq Was Not Justified) [Klare is professor of world security studies]

“There is much speculation about his weapons of mass destruction, but no evidence that Saddam Hussein has developed nuclear capability and less that he could deliver it.” On November 11, 2003 Independent Senator Jim Jeffords was one of only four senators to vote against the Syria Accountability and Lebanese Sovereignty Restoration Act, a bill which received strong support from politicians from across the aisle.

 The war drums may be beating loudly in Washington, but in the halls of academia, calls for peace and restraint are being echoed. In the Sept. 23 edition of the Chronicle of Higher Education, 100 Christian ethicists issued a statement saying a U.S. preemptive attack An attack initiated on the basis of incontrovertible evidence that an enemy attack is imminent.
..... Click the link for more information.
 on Iraq would not be morally justifiable.  The 100 "Christian scholars of ethical theory," which included numerous faculty members at Catholic institutions, issued a simple, one-sentence declaration that states: "As Christian Ethicists, we share a common moral presumption against a preemptive war on Iraq by the United States."  (Patrick O'Neill: 100 ethicists oppose attack on Iraq.  National Catholic Reporter Online. October 11, 2002)

"God is with all who have suffered in Iraq. This war needs to be opposed. Even though there is widespread sentiment against the war, we need to continue to push for peace. There is good reason to believe this is an unjust war.'' (Rt. Rev. Marc Handley Andrus) [The Northern California's Episcopalian leader was arrested Thursday afternoon for blocking the front door of the San Francisco federal building to protest the Iraq war. San Francisco Chronicle. December 8, 2006]

 

Ebben a témakörben lásd még:  Az igazság haszontalansága A teokrácia réme; A pápa zsúrja

 

VISSZA az Empiria Magazin címlapjára

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez