EMPIRIA Magazin V. évfolyam Kuliffay Hanna írása

 A Bush külpolitika szabadesése

 II. rész

LAMONT AZ ÜSTÖKÖS

Amerikában a kongresszusi választás olyan érdektelen és nyögvenyelős dolog, mint a másnapos káposztás cvekedli. Ugyanis szinte automatikus a hivatalban levők újraválasztása, sokszor évtizedeken keresztül, teljesen függetlenül attól, mit tettek le az asztalra – vagy mit söpörtek alá. Ugye senki még véletlenül sem hiszi, hogy olyan ragyogó munkát végeznek a Kapitóliumban, 98% jogosan marad minden évben a helyén, mintha oda lenne láncolva? Nemde éppen a korrupt képviselőket titulálta egyszer „készpénz kurváknak” Bill Maher? Ami biztos, sokan csak legyintenek az egészre: minden eleve el van döntve. Hillary Clinton máris 20 milliót gyűjtött a perselyébe a New York-i hatalmi párviadalhoz. Az ő példája mindjárt ki is ütné az amúgy is nyámnyila témát, ha nem történt volna valami rendkívüli Connecticut államban, ahol a teljesen egyenlőtlen küzdelemben Dávid győzött Góliáttal szemben!

Ned Lamontról politikai berkekben a kutya se hallott 8-10 hónappal ezelőtt. Mi több, ez idő tájt Lamont éppen azon ügyködött, hogy feladatra alkalmasnak vélt demokraták közül próbált többeket is rávenni, induljanak a demokrata párttagként neokonzervatív ideológiát és republikánus politikát követő Góliát, Joe Lieberman ellen. Csak amikor nem akadt vállalkozó a reménytelennek látszó feladatra, döntött úgy (egy élete, egy halála?), hogy ő maga megpróbálja – és üstökösként tűnt fel a keleti part politikai egén.

A Hartford Courant még áprilisban is azt írta róla, hogy persona non grata a demokratikus elit köreiben, a pártjabeliek áskálódnak ellene, kizárólag az  Internet liberális blog írói és politikai megfigyelői támogatására számíthat. A demokrata elit és a speciális érdekképviseletek Lieberman támogatására koncentrálva teljesen elzárkóztak Lamonttól, komoly veszélynek azonban nem tartották, inkább csak nyűgnek.

Ami ebben vicces lenne, ha nem lenne végzetesen fontos ügyről, magáról a jövőről szó, hogy Lamont programja ellenfelénél sokkal inkább tükrözte a valódi demokrata értékeket és a velük gyakran társuló el nem kötelezettek állásfoglalását: az iraki megszállás befejezése, univerzális egészségügyi ellátás, állam és egyház szeparálása, születésszabályozáshoz (abortuszhoz is) való jog, eutanáziához való jog, homoszexuálisok polgárjogainak védelme és a dokumentálatlan vendégmunkások helyzetének korrekt rendezése.

Mark Pazniokas úgy jellemezte a semmiből váratlanul előtűnt, jó megjelenésű, kiválóan képzett szenátorjelöltet, mint az új Howard Deant, aki „patríciusként lovagolja meg az iraki háborút ellenző populista hullámtaréjt”.(*1)

Egy Texasban megjelenő újság pedig azt írta, Lamont győzelmét egy  progresszív energiahullám  lendítette a magasba olyan aktivisták révén, akik belefáradtak a sorozatos veszteségekbe és megundorodtak az óvatoskodó politikusoktól, akik inkább lebuknak, vagy fedezékbe vonulnak, mint kiállnak és harcolnak. Az iraki háború 4. évében frissen érkezett a politikai csatatérre egy szenvedély fűtötte, változást követelő új generáció, amely olvasott, tájékozott, a világhálón szervezett és tegyük hozzá, dühösen kiábrándult.

A MoveOn.org tagságából például 2000 önkéntes segédkezett Lamont választási kampányában, míg az Interneten keresztül 250 ezer dollárt gyűjtöttek be a szervezés és hirdetések fedezésére. Egy magánszemély blogja pedig, amelyik az utolsó hónapokban Lamont háborúellenes programjának hirdetésére koncentrált, 60 ezer dollárt. (Az internetes szavazótábor aránybeli megoszlását jellemezte, hogy a kizárólag demokrata jelöltek számára megajánlást gyűjtő ActBlue.com 6,800 Lamont támogatótól 289,500 dollárt szedett be, míg a Liebermant támogató 9 támogatótól 359 dollárt.) 

Bár az említettek nevetségesen kis összegek Lieberman 12 millió dolláros választási-erszényéhez viszonyítva, mégis Lamont személyes vagyonából történő kiegészítéssel hozzájárultak, hogy a tv- és rádióhirdetéseken keresztül az üzenet azokhoz is eljusson, akiknek nincs internetes lehetősége.

Őszinte lelkesedését különösebben nem leplezve Robert L. Borosage azt írta a Star Telegramban:

„Ami a legfontosabb, hogy Lamont egy új morális centrumot képvisel az amerikai politikában – kihívást a kudarcot vallott status quonak és radikális irányváltoztatás követelését, amit végül is az amerikaiak egyre növekvő többsége igényel.  Vessünk véget a katasztrofális iraki megszállásnak és hozzuk haza a csapatainkat a nekik járó elismeréssel. Változtassuk meg a prioritásainkat, fektessünk be az iskoláinkba, univerzális óvodahálózatba, modern infrastruktúrába. Legyünk az elérhető költségű országos egészségügyi szolgáltatás bajnokai. Ezek nem a „politikánk perifériájának” ügyletei, ahogy Lieberman állította, hanem olyan ideák, amelyeknek eljött az ideje.”

A volt generális és korábban demokrata elnökjelöltként is induló Wesley  Clark szerint Lamont sikere sokkal többet jelent holmi helyi győzelemnél. “A 2006-os (kongresszusi) választás Amerika számára egy valódi keresztúthoz érkezés.” jelentette ki. „Egyesíteni kell az erőinket, hogy megállítsuk George Bush radikális terveit, és véget vessünk az egy párt irányítású kormánynak.”  Clark továbbá „a megadott irányt tartani” Bush külpolitika  „elvakult szövetségesének” nevezte a neokon-lelkületű Joe Liebermant, annak ellenére, hogy a választói körében népszerűtlenné vált volt szenátor befolyása és több évtizedes kapcsolatai révén esetleg még feljebb is bukhat – akár a Bush kabinet egyik pozícióban is kiköthet.

TETTRE KÉSZ ELÉGEDETLENSÉG

Lamont politikai és pénzügyi vonalon is befolyásos, a generációk során hatalmas vagyonra szert tett családból származik, a tipikus WASP (White, Anglo-Saxon, Protestant), fehér, angolszász és protestáns – ritka politikai madár –, aki sikeres üzletemberként ismeri a kardrántás és a kockázatvállalás izgalmát, ugyanakkor az eredmény kiszámíthatatlanságát is. Ha mást meg is lep, őt nem különösen, hogy komolyabb anyagi támogatói befolyásos ellenfelét és módszereit ismerve ragaszkodtak a névtelenséghez.

Nyilván az sem lepte meg, hogy a status quot támogató média hónapokig úgy viselkedett vele szemben, mint a bölcsisek a kukucska játéknál: ha a hallgatás fátylát borítják rá, észrevétlenné válik – és teljesen esélytelenné. Amivel balgán nem számoltak, legalább is aláértékelték, az a világhálón tüzet fogott türelmetlen és tettre kész, torkig vagyunk jellegű elégedetlenség, amelyik egy békevággyal azonosulni tudó, el nem kötelezett képviselőt keresett. 

Keresett és talált! Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy gáncsoskodás-, sőt aknamentes útja lesz az előválasztások során, és még kevésbé a szenátori iroda felé.  Ahogy valaki megjegyezte, „It’s never too late to play the ’If you disagree with me, you’re an anti-semite’ card” – vagyis, soha nem túl késő kijátszani a „ha nem értesz egyet velem, akkor antiszemita vagy” kártyát.(*2) A hatalmi versengés annak ellenére csúnyán elfajulhat, hogy Jason Horowitz megírta a New York Observerben, nem a baloldal (állítólagos) antiszemitizmusa fenyegeti Lieberman státuszát, hanem az Irakkal kapcsolatos állásfoglalása és más párton belüli ellentétek, amelyek miatt kilóg a sorból.

Ezt nehéz lenne cáfolni, hiszen júliusban Lieberman egyike volt annak a 6 demokrata szenátornak, akik a republikánusokkal összefogva leszavazták a csapatok fokozatos visszavonására tett kongresszusi javaslatot. Lamont is erre hivatkozott Horowitznak adott interjújában, mikor azt mondta, „Szenátor Lieberman sokszor mindent elkövet, hogy aláássa a demokratákat, vagy hogy kiszúrja a szemüket. Bush elnök gyakran (éppen) Lieberman segítségével térítette el az országot történelmi normájától.”

Ned Lamont választási győzelme – függetlenül a helyi népszerűségétől és programjának igazától – elfogadhatatlan a neokonzervatívok, szélsőjobboldali republikánusok és bizonyos üzleti körök, lobbik számára, akik mindeddig megbízható, skrupulusoktól mentes pszichéjű emberükkel operáltak a demokrata jelmezes Lieberman személyében. Éppen ezért a saját pártbeli (republikánus) szenátori jelöltet mellőzve a választói által visszautasított szenátor mellé állnak, aki a demokratáknak fityiszt mutatva váratlan pálfordulással független jelöltként próbálkozik hatalmon maradni.

Lamont a pártegység érdekében azzal az ígérettel indult, amennyiben Lieberman nyer az előválasztáson, minden lehetséges módon támogatni fogja novemberben. Hogy mit kapott cserébe? Míg a korábban Liebermant támogató demokrata kollégák tudomásul véve a szavazók kívánságát végül is Lamont mellé álltak, addig Lieberman sietve a saját pecsenyéjét kezdte sütögetni: örömében tenyerét dörzsöli, hogy rokonlelkű neokonok, radikális republikánusok és vagyonos lobbisok nagystílű pénzfelhajtó partikat rendeznek  a  számára, míg  a média  mindent elkövet, hogy minél többet szerepeltesse és minél pozitívabb színben tüntesse fel.

Az újsütetű támogatók egyike a volt demokrata, jelenleg republikánus mezben játszó Michael Bloomberg –  nem csak Amerika, de a világ egyik leggazdagabb embere –  a saját villájában rendezett fényes fogadást a sikertelen szenátornak.  New York kiskirályának hivatalos szóvivője szerint „A polgármester el van ragadtatva szenátor Liebermantól, mert kimondja, amit gondol, és azt teszi, amit jónak lát.” Amit Bloomberg nem tart kifogásolni valónak, hogy mindezt ellentétben a választói elvárásaival és gyakran a pártja és az ország érdekeivel.

Tényleges reprezentatív demokráciában az efféle önhatalmaskodás elfogadhatatlan lenne, az Államokban viszont rányomja bélyegét a (nem véletlenül népszerűtlen) kongresszus működésére, illetve működésképtelenségére és közvetve az ország súlyosan problematikus helyzetére.

Lamont szóvivője, Liz-Dupont-Diehl szerint a Lieberman féle pénzfelhajtási módszer és a vele járó elkötelezettség pont azt a politikai légkört reprezentálja, amit Lamont próbál megváltoztatni. Ennek megfelelően nem fogad el speciális érdekcsoportoktól pénzadományt, és nyilvánosan hangoztatja, hogy elítéli a lobbik és bizonyos politikai érdekcsoportok befolyását automatikusan biztosító választási finanszírozás gyakorlatát.  Bár ez országos viszonylatban is rendkívül népszerű nézet, aminek támogatása feltétlen Lamont javára írható, a róla szólók mégis igyekeznek elhallgatni és helyette kizárólag a vagyonosságát, vagy a nagypolitikában való tapasztalatlanságát emlegetni.

Voltak olyan kritikusok, akik Lamont iránti dühükben az egész demokrata pártot eláztatták. Azzal vádaskodtak, Lieberman a kommunista módszerekhez hasonló „tisztogatás” áldozata lett – figyelmen kívül hagyva, hogy Connecticutban szabad és nyílt demokratikus választás során vesztett. A savanyú a szőlő szindróma tüneteként Lieberman azzal a zagyvasággal vagdalkozott, akik Lamontra szavaztak, „nem törődnek a saját biztonságukkal”, akik pedig háború idején kritikusak a Fehér Ház politikájával szemben – figyelem Mr. Lamont! – azok „a nemzet vesztére ássák alá az elnök hitelképességét”.

Mikor Lamont már több statisztikai felmérés szerint is nyerésre állt, Joe Klein, a Time publicistája azon sajnálkozott, szegény Lieberman „extrémistákkal” kell vívja harcát. . . Az ABC vasárnapi politikai műsorában pedig a republikánus érdekeltségű Cokie Roberts síri hangon, őszinte aggodalomtól gyötörve jelentette be, hogy Lamont győzelme „katasztrófa” lenne a demokratáknak. Érdekelne csupán egy valakit is , hogy megtudakolná tőle, hogyan és miért?

REMÉNYKEDŐ IDEALIZMUS

Mikor az újságíró, tv személyiség és szerző Arianna Huffington, akinek az egyik legkeresettebb politikai web-magazinja van az Interneten, azt írta, Ned Lamont izgalmas új vezéregyéniség a politikai színtéren, aki közreműködik a szavazók felvillanyozásában szerte Amerikában, akik telítve vannak a Bush adminisztráció tragikus és katasztrofális háborús intézkedéseivel. Lamont népszerűsége ugyanis nem csak tiltakozásból és elégedetlenségből született, hanem optimista idealizmusból is.

Ez mindjárt ok és magyarázat lehet arra, hogy a neokon szimpatizáns Washington Post 23-i vezércikkében miért is biztosította teljes támogatásáról Liebermant, akit Lamonttal szemben „messze jobb választásnak” ítélt.(*3) A cél szentesíti az eszközt szellemben olyan messze rugaszkodott el a tényleges valóságtól, hogy azt állította, Lieberman évek óta „erősen kritizálta az elnököt” a háború miatt. Az Editor & Publisher szerint ez ugyancsak meglephette a pályafutását figyelemmel kísérő demokrata választóit – bár tegyük hozzá, a novemberi (pártok közötti) választásokhoz közeledve hirtelen-váratlan még a republikánusok közül is sokan „emlékeznek” úgy, hogy ők bizony megmondták Bushnak. . .

Hogy mennyire el van tájolva a Washington Post, illetve mennyire manipulatívan kezeli az olvasóit, arra bizonyíték a New Yorker nevű havi folyóirat tavaly márciusi száma, amelyben azt közölte, Liebermannak esze ágában sincs bocsánatot kérni Bush iraki politikájának védelmezéséért. Ez nem csak szakmai megállapítás volt, mivel Lieberman maga közölte a magazin riporterével (a háború harmadik évében!), „Szerintem az a lényeg, hogy Bushnak igaza van.”

Nyilván erre utalva a Yale Law Schoolban mondott beszédében Lamont azt hangsúlyozta ki, hogy az Egyesült Államok gyengébb helyzetben van a Lieberman által kitartóan támogatott iraki háború miatt. „Lieberman szenátor meg van győződve róla, Bush elnök jól döntött Irakkal kapcsolatban. Szerintem viszont veszélyesen rosszul.”

Valójában az a csoda, hogy Lieberman eddig is túlélt. Az észak-keleti Connecticut állam ugyanis nem mondható republikánusnak, sőt egy júniusi statisztika szerint a Busht ellenzők listáján országos viszonylatban az előkelő hatodik helyen áll. A múlt hónapban végzett felmérés szerint a szavazóknak csupán 30%-a értékelte pozitívan az elnök teljesítményét. Mondhatnánk éppen itt az ideje, hogy a fennmaradó 70%-ot is képviselje valaki! Ráadásul ez a 70% nem csak demokratákat és függetleneket, de egyre növekvő számban kiábrándult republikánusokat is magába foglal.

Az évek során Lieberman, de más megalkuvásra kész demokrata politikusok előnyére is szolgált, hogy a Bush adminisztráció és a konspirátor média úgy tüntette fel, a két háború valójában nem téma a választások során, mint ahogy a kapcsolódó parlamenti döntéshozatalok, például a háború finanszírozása  sem.  Hallgatólagos elvárás, hogy mivel minden eleve el van döntve a Fehér Házban, a képviselők dolga csak annyi, hogy rábólintsanak és aláírják a csekkeket.  Erre persze nem mindenki volt hajlandó a demokrata pártban (a republikánusok szinte mindig egységesen szavaztak), Lieberman viszont tagadhatatlanul élen járt a szervilizmusban. Ahogy a kiváló John Nichols írta róla: (mások véleményezése ellenére) nem centrista, hanem Bush zsebében van.

Lieberman vagy nyíltan a republikánusokkal szavazott, vagy burkolt támogatásként tartózkodott a szavazástól. Az invázió óta az iraki ügyekben valós szavazások felét mulasztotta el, amelynek tényét és jelentőségét hiába próbálja utólag tagadni. Erre vonatkozólag Lamont azt mondta:

 „A kongresszus dolga, hogy fenntartsa a szükséges egyensúlyt, vagyis együttműködjön az elnökkel, amikor igaza van, és felelősségre vonja, mikor nincs. Bush elnök túlzásokra  alapozottan beugratott minket ebbe a háborúba, Lieberman szenátor pedig egész végig biztatatta, minden lépése során. Bush elnök kudarcot vallott a háború kivitelezésében, és Lieberman szenátor kudarcot vallott az elszámoltatásában.”

Lamont joggal érezheti úgy, ha Lieberman nem, akkor ő hivatott az elnök elszámoltatására, és miért is ne? A javaslata, hogy nagyon fontos eltávolítani a megszállás amerikai arcát, és hogy nagyon fontos beismerni, annak ellenére, hogy a katonaságunk helytállt, amit csinálunk, az nem működik, szimplán a józan ész követésre méltó szava. „Számomra az iraki háború országunk meghatározó kérdése. A fiatalok, akikkel beszélek azt kérdezgetik, milyen ország is vagyunk? Mennyire vagyunk hajlandók megalkudni a háború nevében, és mennyire kompromittáljuk az értékítéletünket ennek során?”  

Lamont győzelmének több okból is eljött az ideje, de hozzájárult a közel-keleti helyzet diplomáciai megoldása mellett kardoskodó volt elnök, Jimmy Carter támogatása is, aki egy CNN interjúban merészen kritizálta Liebermant: „Az egyike volt azoknak, akiktől az a bizonyos nyilvánosan elhangzott állítás származott, amely félrevezetve az amerikai népet elhitette vele, hogy az iraki háború jogos volt. (Lieberman) csatlakozott azokhoz a republikánus szószólókhoz, akik azt mondták, hogy a demokraták, akik nem értenek egyet (a Fehér Házzal), azok valójában a terroristákat támogatják. Így aztán az említett okok miatt elvesztettem a bizalmamat Joe Liebermanban, és nem szeretném, ha újraválasztanák.” Ez első fokon be is következett.

Ha minden vágya így teljesülne...!   És vele a miénk.

*1 Aggasztó hasonlat azoknak, aki Dean nevét ismerve azt is tudják, hat évvel ezelőtt milyen kíméletlenül támadón, több síkon koordinált összefogás révén taszították ki az élmezőnyből.

*2 Madsen cikke szerint Tom Lantos karrierje során két alkalommal is sikeresen alkalmazta az antiszemitizmussal való vádaskodás taktikáját választási ellenfele legyőzésére. „(Tom) Lantos was quick to hurl his hackneyed anti-Semitism charges at his two last challengers, Republican Michael Moloney, who favored cutting off all U.S. aid to Israel and Libertarian Maad Abu Ghazalah, a Palestinian refugee from the West Bank, who called for a more even-handed American foreign policy in the Israel-Palestinian conflict.” (Wayne Madsen: The Lies of Tom Lantos, the Bela Lugosi of the House (Counter Punch)

*3 „(Lieberman) a határozott nézetek embere, aki hisz benne, hogy meg kell hallgatni azokat is, akikkel nem ért egyet, és ha lehet, közös platformot találni velük.” írta editoriális írásában a Washington Post, annak ellenére, hogy a szenátor éppen ennek az ellenkezőjéről hírhedt.  „A Mr. Lieberman márkájú centrizmus és két-pártiság szükséges gyógyír egy megosztott ország számára, amely több hozzá hasonló törvényhozót igényelne, mint kevesebbet.” Lieberman mint centrista és hídverő?  Talán éppen a Posthoz hasonlóan?

2006. szeptember

Addenda:

"Ned Lamont and I share a commitment to bringing our troops home safely from Iraq, to achieving energy independence, to helping all our citizens realize the American dream, and to empowering the American people to reclaim their government."  (Democrat Senator Barack Obama)

The anti-Lieberman campaign has come to stand for much more than Lieberman's sins. It's a test of strength for the new breed of left-wing activists who are flexing their muscles within the party. These are exactly the sorts of fanatics who tore the party apart in the late 1960s and early 1970s. They think in simple slogans and refuse to tolerate any ideological dissent. (TNR's Jonathan Chait.  The Los Angeles Times. 2006. Chait viciously condemning those who mounted a primary challenge against Lieberman [an "anti-Lieberman jihad"])

Liebermanról lásd még: Lieberman a szent;  Retorika, szemfényvesztés, hullámlovaglás; Nader a zöld;

VISSZA a Jelenkor rovat címlistájához

VISSZA az Empiria Magazin címlapjára