EMPIRIA Magazin III. évfolyam 5. szám,  2004 – Kuliffay Hanna írása

  

Az Isten is Szaddám ellen volt

LENIN ÁRNYA A FEHÉR HÁZBAN

 

Az iraki háborút megelőzően George W. Bush nem szégyellte hangoztatni, „Imádkozom a békéért.” Aztán sietve háborút indított „Isten vezérletével”, amit tavaly májusban azzal próbált utólag  igazolni:  „Megtaláltuk a tömegpusztító fegyvereket.”(?) Múlt hónapban viszont azzal kérkedett, hogy Szaddám bukása óta „nincsenek többet kínzókamrák, erőszak elkövetésére használt helyiségek, tömegsírok.” Azt ígérte, az amerikai katonák reményt visznek az elnyomott Irakiaknak és igazságot szolgáltatnak az erőszakot alkalmazókkal szemben. Az elmúlt hetekben zajló bagdadi börtönbotrány kapcsán pedig azt állította, jellegében „nem amerikai” és teljesen elszigetelt esemény – csak pár romlott alma az egész zsákban. Meglepetés volt valakinek is, mikor kiderült, hogy a brutalitás, szadista nemi erőszak és kínhalál rendszeres és sokkal elterjedtebb gyakorlat volt, mint ahogy Bush állította?

Nap mint nap új hazugság, új csalás-ámítás, újabb humanitás elleni bűncselekmények.  A világ sehogy sem érti, min alapszik és hogy fajulhatott idáig a kegyetlenség és az erkölcstelenség? Hová lett az emberi érték és méltóság tisztelete, a sokat hangoztatott kereszténység diktálta felebaráti szeretet?  A győzelmet követő abszolút hatalommal való visszaélés ugyan a mindenkori háborúk velejárójaként ismeretes, de csak ellenségek között, nem egy felszabadító hadsereg részéről, amely demokráciát ígért.

(Kép: George W. Bush. Time, 2004. Paul J. Richards - AFP/Getty)

Akik hitetlenkedve nézik a pirulás és feszengés nélkül hazudozó Busht vagy kabinetminisztereit, nyilván nem olvasták Eric Hoffert, aki szerint a magukat igazhitűnek tartók egyik jellegzetes tulajdonsága a szélhámosságra való hajlam. Mint írja, a túlzott hiszékenységgel gyakran társuló hazudozás nem csupán (a képzelet és valóság világát nehezen szétválasztó) gyermeki tulajdonság.

Másik oldalról ezek a valóság felméréséhez  szükséges akarat vagy képesség hiányában szenvedő igaz hitűek fokozott mértékben esnek áldozatul a mindennapi élet fondorlatosságainak, mint dezinformáció, vallási és politikai propaganda, félrevezető kétértelműségek,  sarlatánizmus. Erről az oldalról nézve Bush a maga kritikátlanul konok elhivatottság tudatával tulajdonképpen tragikusan dualisztikus figura, bűnös és áldozat egy személyben. Egyfelől visszataszító manipulátor, másfelől együgyű rászedett. (Ha volt is idő, mikor azt hitte, korlátlan hatalma van és minden szálat ő tart a kezében(*1) mára realizálnia kellett, hogy dogmatikus, egyvágányú gondolkodásmódját, érdeklődési hiányát és ebből fakadó tudatlanságát kihasználva sokszor őt is félrevezetették.)

Busht pszichopata egyénisége, eluralkodó fundamentalizmusa, szabadkőműves elkötelezettsége és nagyhatalmi ambíciója vitte a háborúba. Biztosra vette, bár nem volt egyértelmű, hogy egy közel-keleti látogatása során Szaddám Huszein el akarta intézni az apját, amiért  egy nép, egy ártatlan, kiszolgáltatott nép kollektív büntetését nem tartotta nagy árnak. Bush arroganciája és nagyravágyó politikai víziója – az "Új Világrend" kialakításáról – idővel messiánikus küldetéstudattá alakult, amelynek megvalósításához a World Trade Center elleni támadás kitűnő indokként szolgált.

Bush szent háborúja vallási abszolútumok segítségével lett közvetítve az ország és nem utolsó sorban a pártja alapbázisát alkotó, Armageddont váró hívei felé: béke és káosz, istenfélők és hazaárulók, fény (Amerika) és sötétség (arab országok),  „Isten és haza” kontra „gonoszság tengelye”.  Választani csak a végletek között lehetett, Isten és a republikánus párt az egyik oldalon, az al-Kaida a másikon.  Ennek veszélyét felismerve írta Mark Morford, a San Francisco Chronicle-ban:

A meghamisított, félrevezető, szélsőségesen jobboldali pszicho-patriotizmus rosszabb, mint a szimpla ignorancia, mert a pszicho-patriotizmusnak méregfoga van és fegyverei, és halálosan öntelt, pszeudo-keresztény hívei tömény felháborodásra ingerelnek, míg a vak tudatlanság rendszerint csak szomorú.

Sokan elhitték az elnökök elnökének, hogy a felsoroltak antagonisztikus, legalább is diplomáciai úton feloldhatatlan ellentétek. Így vált Bush Isten jelöltjeként Amerika mentőangyalává. Így lett az iraki háború elkerülhetetlenné. Soha nem látott erőfölény fitogtatásával, esztelen rombolással, a legkorszerűbb és leggyilkosabb fegyverek bevetésével. Figyelemre méltó, amit ezzel kapcsolatban John Shelby episzkopális püspök írt Mentsük meg a Bibliát a Fundamentalizmustól című könyvében: Mindig veszélyes, mikor valaki, vagy valaki népe Isten kegyelt választottjának hiszi magát.” Joe Klein pedig a Time.com-on olvasható kitűnő cikkében (The Perils of a Righteous President) arra figyelmeztetett, hogy „a kétség nélküli hit morális arroganciához vezet”.

NEMES HAZUGSÁG

Hasonlóképpen vélekedik Al Gore, volt demokrata elnökhelyettes is, aki a hónap végén mondott felelősségvállalást követelő beszédében a jelenlegi probléma gyökerét abban látta, hogy Bushék köreiben az ideológia dominált, teljesen figyelmen kívül hagyva a valóságot. Az igazhitűek mindent mindenkinél jobban tudtak, és az ebből a  bizonyosságból származó arrogancia vezetett lépésről lépésre a vég nélküli háborúhoz. Visszaidézve az alakuló helyzetet, megdöbbentő, hogy mennyire nem számított a valóság, mint az emberi áldozat,  az országot sújtó anyagi megterhelés, a szakértők véleménye, a tüntetők milliói, a szövetséges és szimpatizáns országok intő tanácsa, mint ahogy  a történelem tanulságai sem. Ha ismerték is volna a Fehér Házban, akkor is csak legyintettek volna Edward Blyden 1903-ban publikált véleményére, mely szerint:

Minden fajnak lelke van és a faj lelke az intézményeiben nyilvánul meg, ennek megfelelően az intézményei elpusztítása megöli a lelkét. (...)  Egyetlen nép sem tud  gyarapodni, mint ahogy egyetlen népet sem lehet felemelni olyan intézmény révén, amely nem a saját karakteréből fakad.

„Akármit is mondanak a nemzetközi jogászok, szétrúgunk egy-két segget.” – mondta a háborút megelőzően Bush, és ezzel megnyitotta az erkölcsi gátakat is. Arroganciájával és az Isten adta cél szentesíti az eszközt – a hazugságot, szadizmust, tömeggyilkosságot – szemléletével azonban korántsem magányos farkas Washingtonban. De míg az utóbbi kettő legalább részben a háború őrületének számlájára írható, addig a hazudozás, félreinformálás, elvi következetlenség, szégyentelenség és a hipokrízis minden elképzelhető mentség híján alakult kultusszá egy évtizedek óta formálódó politikai elit köreiben, és árasztotta el mocskával az elmúlt években a fővárost.  

Ennek kapcsán Earl Shorris azt írja, akik a Bush rezsim számára szolgáltatták az Új világrend teóriáját, azok a politika-filozófus, Leo Strauss  követőiként a hazugságot mint olyant nyíltan éltetve a „nemes” jelzővel illetik. Az 1930-as években Németországból Angliába, majd az Államokba emigrált Strauss tanítása szerint ugyanis a hazugság nem kínos és megbánni való morális vétek, hanem éppen ellenkezőleg a bölcs politizálás elismerésre méltó,  nemes eszköze. Ennek megfelelően az öncélú tömegmanipuláció, a legsötétebb propaganda is az.

Barbara W. Tuchman azt írja Strauss másik követőjéről, a reálpolitika atyjáról, Henry Kissingerről: "Íme az aktivista, a nagyszerű manipulátor, aki meg van róla győződve, csak rángatnia kell a madzagokat és a nemzetek, mint (tehetetlen) bábok játszák az ő szcenárióját." A nagyszerű manipulátor természetesen kizárólag a Starauss által ajánlott "nemes eszközökkel" dolgozott. Strauss Platón elitista filozófiájára támaszkodva feljogosítja, sőt biztatja a hatalomba kerülőket a nemzeti érdeket szolgáló nemes hazugságra – beleértve amorális féltestvérekként, a zavart keltő ellentmondásosságot, az uszító propagandát, a rágalmazást, a félrevezető kétértelműséget.  Hogyan is lehetne új világrendet kialakítani új morális értékrend  nélkül?

A nemes csalás és hazugság természetesen rengeteg visszaélési lehetőségre tár kaput, a lényeg azonban ott rejtőzik, hogy ki határozza meg, és milyen szemszögből nézve, mi is az általános vagy éppen a pillanatnyi nemzeti érdek.  És azt is, hogy mennyire ténylegesen „nemzeti”, illetve mennyire csak párt- vagy csoportérdek a nemzetinek kikiáltott érdek.

A széles néptömegek színvonalas, szabadszellemű oktatása és művelése például – ami a középosztályt kiszélesítve egy fokozottan reális értékítéletű, több vonalon igényes, a saját érdekeit védeni-képviselni tudó társadalom alapfeltétele – egyesek szemében országos érdek, mások szemében viszont  –  és természetesen Strauss is ide tartozik –  abszolút felesleges, sőt nem kívánatos. Éppen ezért írta és hagyta hátra intellektuális örökségként: „Nincs kilátásban, hogy a szabadszellemű oktatás valaha is univerzálissá váljon.  Mindig a kisebbség kötelezettsége és privilégiuma marad.”(*2) Természetesen egy gondosan szelektált kisebbségé.

Strauss meg is magyarázza, hogy miért: „Teljesen abszurd lenne a bölcsesség szabad áramlását bármilyen szabályzókkal korlátozni; a bölcsek (az 50-es évektől entellektüelek, A Szerk.) irányító szerepének abszolútnak kell lenni.” Értsd, nem tárható szélesebbre a kapu, amin bárkik – a nép fiai és a háttérbe szorított etnikumokból, fajokból kiemelkedő értelmesek, rátermettek, tehetségesek – betódulhatnának.

A Bush-adminisztráció ennek az irányelvnek megfelelően igyekszik anyagilag szabotálni, illetve az egyházi iskolák nagylelkű támogatásával és túlértékelésével lejáratni  a múlt század számos területen sikeresnek elkönyvelhető, demokratizálódásra törekvő szekuláris közoktatását, míg lehetőségéhez mérten akadályozza színvonalának emelését.  Strauss szerint az igazi demokrácia, ahol bárkinek joga van a továbbtanuláshoz és szellemi kiteljesedéséhez, az „természetellenes, ezért minden áron meg kell akadályozni”.(*2)

AZ AGRESSZIÓ GYŐZELME

Aki kicsit is figyelemmel kíséri Bush közel-keleti politikáját, tudja, hogy Ariel Sharont mentorának és barátjának tartja, amire még Izraelben is sokan ráncolják a homlokukat. Azt viszont nagyon kevesen tudják, hogy intellektuális muníciójának  egy másik adagját a bolsevik David Horowitztól kapta. John Strauber és Sheldon Rampton Banana Republicans című könyvükben arról számolnak be, hogy a volt Marxista-Leninista militarista a 60-as években a baloldali hatalomátvétel lehetetlenségét felismerve egy éles fordulattal radikális jobboldalivá vált, és részt vett abban a republikánus pártbeli puccsban, amelynek során az átnyergelt kommunisták magukhoz ragadták az irányító szerepet.

Gore Vidal (At Home) idézi Irving Kristolt, a neokonzervatívizmus egyik bábáját, aki Horowitzhoz hasonlóan korábbi radikális baloldaliságát feladva azt a kérdést tette fel, "van értelme, hogy a zsidók csüngjenek a korábbi idők véleményén, mikor egy új érával kerülnek szembe?" Majd választ is adott kétségére: Izrael miatt "korlátozva vagyunk, hogy ott találjunk szövetségeseket, ahol tudunk." Ha máshol nem sikerül, akkor a fundamentalista, Krisztus második eljövetelét a modern Izraelbe holnapra váró bibliai övezet (az USA déli államai) újjászületett keresztényei között. "Megfelelő érzékkel és cinizmussal az izraeliták kihasználják ezt a vallási őrületet." – vonta le a következtetést Vidal.

A konzervatív politikai tanácsadó, zsurnaliszta és tv-kommentátor, Pat Buchanan szerint ezek a hajdani moszkoviták a terroristákhoz hasonlóan „erőszakkal eltérítették a republikánus pártot”, kiszorítva az „igazi konzervatívokat” a hatalomból.  Az eset pszichológiai szempontból nem meglepő. A fanatikus zelótáknak, a világuralom  mániákusainak mindegy, hogy a politikai aréna melyik oldalán küzdenek --  a lényeg, hogy kontroll helyzetbe legyenek az éppen nyerésre állók élén.

Az extrémizmustól sem idegenkedő, kommunista neveltetésű Horowitz átnyergelése után a szintén (régi-eredeti) baloldali Sidney Hookhoz hasonlóan még kitüntetést is kapott Ronald Reagantól (az öregnek nyilván fogalma sem volt a múltjukról, ha egyáltalán tudta, hogy kicsodák), és Bush megbízható tanácsadójaként ma is  bejáratos a Fehér Házba.

A kapcsolat azonban jóval régebbi. Karl Rove, aki ma is Bush jobb keze, már 1993 óta(!), nyesegetve, farigcsálva, hergelve és főként manipulálva készítette fel Busht az elnöki pozícióra, aminek kapcsán Horowitz Destructive Generation című könyvét ajánlotta okulásra, a naponta nyálazott Biblia mellett. Bármilyen furcsának is tűnik első percre, az Ószövetség írói és Horowitz egy húron pendülnek, mikor a győzelem érdekében a „másokkal” való leszámolásról lesz szó.

A Bush előtt példaképként álló Jahve maga mondta Mózesnek: „Az amélitáknak még az emlékét is eltörlöm a föld színéről.” Ehhez képest nincs mit szégyenkeznie  a  B-52-esek és DU lövegek, vagy az izraeli gyártmányú L-20-as szóróbombák "csupán" tízezreket pusztító tűzijátéka miatt.  A Mózesi Törvényben pedig Bush konkrétan olvashatta Jahve (érzése szerint neki szóló) parancsát: “Minden népet, amelyet az Úr, a te Istened kiszolgáltad neked pusztítsd el, részvétnek engedve ne kíméld őket.”

Horowitz ugyanakkor Leninre hivatkozva arra oktatja minden hívét, „politikai konfliktusokban a cél nem az, hogy megcáfold az ellenfeled véleményét, hanem az, hogy lesöpörd a föld színéről, hogy szétzúzd a küzdőképességét.” Máshol pedig azzal bíztat megelőző támadásra: A politikai háborúban az agresszor rendszerint győzedelmeskedik. (Pláne, ha előtte az ENSZ támogatásával sikeresen lefegyverezteti az ellenfelét.)

Bushnak mindenesetre volt annyi sütnivalója, akármennyire is azonosult bizonyos tanításaikkal, soha nem hivatkozott Marxra, Leninre vagy éppen  Straussra.  Mikor megkérdezték, ki a kedvenc filozófusa, kapásból Jézust hazudta. James Wallerstedt szerint Bush és az adminisztrációja két dologra, a patriotizmusra és a kereszténységre játszanak, de közben minden elképzelhetőt elkövetve veszik semmibe mind az államalapító atyák, mind pedig állítólagos vallásuk alapvető tanait. 

Wallerstedt emlékeztet rá, számos megnyilvánulás utal arra, hogy a Fehér Házban komolyan gondolják, Izrael feltétel nélküli támogatásával az Armageddont és közvetve Krisztus második eljövetelét készítik elő. A millenium alkalmából készült egyik felmérés szerint az amerikaiak közül minden negyedik meggyőződése, hogy Jézus még az ő életében vissza fog térni a földre.  (Nem egészen ide tartozó és mégis az: az amerikaiak 60%-a felnőtt korában egyetlen könyvet sem olvasott.)

Wallerstedt szerint az amerikai  kereszténységnek néhány ismert egyénisége, mint a neves tv-személyiség, Bill Moyers és a volt elnök, Jimmy Carter – aki az ilyen értelmezést  „bolondságnak” tartja – fel-felszólalnak a tévhitek ellen, amelyek az intoleráns keresztényeket és zsidókat az iszlám népek ellen hangolják. Véleményük szerint ugyanis ez könnyen fajulhat egy potenciálisan világméretű, zsákutcába torkolló szent háborúvá.

VALÓDI ISTENEK ÉS BÁLVÁNYOK

Némi lemorzsolódás ellenére a magukat igaz kereszténynek valló fundamentalisták több milliós tábora kitartó követője a Bush–Cheney-duó politikájának.  Ebben szerepe lehet az olyan bibliai intések gyakorlati megvalósításának, mint Péter apostolé, aki azt parancsolta, feltétel nélkül engedelmeskedj az uradnak, ne csak annak, aki jó és mérsékelt,  hanem annak is, aki szélsőséges  és igazságtalan. Az uradnak alatt értsd a királyodat, rabszolgatartódat, elnöködet, feljebbvalódat, parancsnokodat, vallási elöljáródat...

A Pentagonban különösen kedvelik a meghatározást, „feltétel nélkül”. A minisztérium civil vezetése köztudottan nem tűri a kritikát vagy bármi ellenvéleményt, és sikerült a nézeteikkel azonosuló katonai vezetést kialakítania. Az azonosulás részeként  a hűség és az egymásért kiállás kölcsönös: tavaly októberben például a Pentagon civil vezetősége támogatásáról biztosította azt a háromcsillagos generálist, akit szélsőségesen intrikus és megosztó nézetei miatt a felháborodott média tollhegyére tűzött.

William Boykin generális egy háborút dicsőítő beszédében azt mondta, a terrorizmus elleni harc a Sátán elleni harc. Egy másik alkalommal pedig azt a képtelenséget hangoztatta, hogy a muzulmánok bálványimádók. Boykin, aki vezető beosztást tölt be a kémelhárításban és a legsárosabbak egyike a bontakozó börtönbotrányban, egy ellenséges katonai vezetőről ítélkezve kijelentette: „Tudtam, hogy az én Istenem nagyobb, mint az övé. Tudtam, hogy az én Istenem valódi, míg az övé csak  bálvány.”

Szomorú és egyben ijesztő, hogy ez a gyerekesen hetvenkedő én messzebbre tudok pisilni mentalítás jellemzi a világ egyes számú haderejének felső vezető köreit. Donald Rumsfeld azonban semmi kivetnivalót nem talált benne, mondván, Boykinnak kiváló rekordja van, és  különben is, azt mond amit akar, mivel szabad emberek vagyunk. Legalább is addig, amíg Jahve nem kerül valaki szájára... 

Ugyanakkor a közös haderők főparancsnoka, Richard Myers generális, akihez az Amerikai-Iszlám Kapcsolatok Szövetségének képviselője emiatt panasszal fordult azzal bocsátotta el, első hallásra úgy tűnik, nem történt semmilyen szabálysértés. Legalább is addig, amíg Jahve tyúkszemére nem lép valaki.

Nyilván a Pentagonban abból sem csinálnának ügyet, ha valaki a Buddhát vélné „kisebbnek” és hamisnak, annál is inkább, mert  pontosan nem tudják, ki volt és mit is hirdetett. De még akik ismerik is a tanait, gondolhatják az alapeszméjéről – az erőszakmentesség és közvetve az élet mindenekfölötti tiszteletéről – hogy nem alkalmazható a mára, az állami és egyéni (csapat) terrorizmus  egymásnak feszülő  világára, ami hivatalosan terrorizmus elleni háborúként ismeretes.  Az egyenlőtlen küzdelem és konkrétan az Abu Ghraib botrány kapcsán felmerülő kérdéseivel kereste fel Deborah Caldwell Kenneth Kraft  buddhista scholart, aki szerint az ősi princípium éppen annyira alkalmazható ma is mint 2500 évvel ezelőtt: az erőszakmentességnek ugyanis saját erőhatása van, amit nem szabad alábecsülni. 

Kraft természetesen ismeri a politikusok véleményét, akik szerint az erőszakmentesség nem működik a terroristákkal szemben, szerinte azonban érdemes lett volna megpróbálni. „Képzeljük el egy pillanatra, hogy az Egyesült Államok a háborúra való felkészüléshez hasonló méretű befektetéssel – a szükséges milliárdokkal, megfelelő preparációval és áldozatvállalással – építette volna ki az erőszakmentes (védelmi) képességét.(*3) ... (Az ingoványban evickélésnél) feltétlenül szélesebb körű lehetőségeket teremtett volna.”

Kraft csak ismételte, amit már számos történelmi példa is igazolt, hogy a "terrorizmus" és minden más társadalmi vagy politikai elégedetlenség leghatásosabb ellenfegyverei közé tartozik a gazdasági-kereskedelmi-befektetési lehetőség megadása, a szabad piac kiszélesítése, előnyös kölcsönök ajánlása, szabad sajtó és választás biztosítása, általános műveltség kiszélesítése, az életszínvonal kiegyensúlyozott emelése, a szociális védőháló biztosítása és a szegénység intézményesített felszámolása.  Ezek közül egyik sem igényli tankok és nehézbombázók bevetését. Brutális katonai megszállást.

 PAX CHRISTI INTERNATIONAL

II. János Pál és George W. Bush közelgő találkozója alkalmából ismét felerősödött a haladó szellemű katolikusok és a keresztény pacifisták, humanisták kritikájának hangja a washingtoni külpolitika irányítói ellen. Bár vannak ellenzői is, hogy a Pápa a Vatikánban fogadjon egy „war criminalt” (háborús bűnöst), mások viszont támogatják, hogy nyomatékkal közvetítse az amerikai elnök felé a katolikus világ ítéletét és békevágyát. Michael Sabbah, Jeruzsálem pátriárkája az utóbbi véleménnyel egyetértve azt nyilatkozta:

„Mi, akik pontosan tudtuk, hogy igazi béke soha nem valósítható meg bombázás és fegyverek által. A vezetők lelkiismeretéhez kell folyamodjunk, azoknak a lelkiismeretéhez, akik vakon a halál útjára vezették népeinket – akik megtévedten azt hiszik, Isten akaratát teljesítik. Egy vezér, aki hisz Istenben, és Istenre hivatkozva háborúra szólít fel, annak újra és újra ellenőriznie kell, hogy megfelel-e az igazságnak és összhangban van-e az Isten előtti imája és (politikai) szereplése.” 

Az  idézet a New Jerseyben  (Seton Hall University) ülésező Pax Christy International, a nemzetközi katolikus békemozgalom vezetőségi tanácskozását megnyitó szertartás beszédéből származik, amely kérdésessé tette az Egyesült Államok vezette „terrorizmus elleni háborút”, mint olyant, míg számos egyéb fontos témakör mellett elítélte az iraki börtönökben zajló kínzásokat és az emberi jogok semmibe vételét.

Sabbah figyelmét nem kerülte el, Bush, Donald Rumsfeld és Tony Blair  fel voltak háborodva a kínzókamrák felvételei láttán, és sajnálkoztak is a kegyetlenségek felett (vagy legalább is afelett, hogy kiderültek), de azt is észrevette, hogy ezzel mintegy elintézettnek tekintették a dolgot.  Ezért a pátriárka felhívta rá a figyelmüket:

„Az ilyen bocsánatkérések üresek, ha maga a mentalitás – a világszemlélet – amely hagyta tömegesen elszaporodni az emberi élet értékének és méltóságának ilyen mértékű becsmérlését, nem nyer (teljes) beismerést és nem kerül átértékelésre.” 

Elismerésre méltó, hogy az egyház múltbeli bűneitől valamelyest elhatárolódva egyes vallási szervezetek, mint a Pax Christy is, az emberi jogok védelmezőjévé válnak.  Annál is inkább, mivel a neves történész, Arthur Schlesinger megállapítása szerint:

“Az emberi jogok  nem vallási idea.  Az emberi jogok szekuláris idea, a nyugati történelem utolsó négy évszázadának terméke.”

Véleménye szerint Tocqueville jól látta, mikor a humanitárius etika kialakulását az egyenlőség (szintén szekuláris) ideájának feltűnésével kapcsolta össze. „Az egyenlőség kora volt az, amely megszüntette az olyan vallási járulékokat, mint a boszorkányüldözés és a máglyahalál, amely betiltotta a kínvallatást és a nyilvános kivégzést és emancipálta a rabszolgákat.” (A sokszor halálos kimenetelű szadista kínvallatások gyakorlata azonban – Andrássy út és Guantanámo módra – a modern korban is állami privilégium maradt.) 

Norman L. Torrey – Voltair és az angol deisták szakértője – Schlesingerhez hasonlóan vélekedik: „A személyes morális értékek, mint a tolerancia, nem magából az egyház bensőjéből fakadtak, hanem kívülről lettek rákényszerítve.” Míg azonban a haladó társadalmi változások kényszere érvényre tudott jutni az egyházi megrögzöttséggel szemben, az emberiség mérhetetlen sok szenvedésen ment keresztül.

Ez természetesen elkerülhető lett volna, ha minden idők nagy gondolkodóit és moralistáit üldözés vagy egyházi indexre tétel helyett olvasták és tanították volna. Álljon erre példaként a klasszikus időkbeli pogány szatírikus, Juvenal filozofálása, aki korát meghaladva szavakba foglalta a bosszúvágy jellemtelensége iránti megvetését (Hello, Mr. Bush!), ugyanakkor felmagasztalta az egymás iránti szolidaritást. 

„Mikor a természet a könnyek ajándékát adta az embernek, azzal  a szándékkal tette, legyen gyengéd, és kultiválja az empátia virtusát, amely a legszebb értékünk.”

Az empátia nemcsak a legszebb, hanem a legfontosabb értékünk, mivel a világmindenséggel való azonosulásunk megnyilvánulása.  A szeretet provinciális, mikrokozmikus érzelem, jellegében zárt körű és aligha képes túllépni az etnikumon, nemzetségen. Az empátia viszont kitárulkozó és egyben befogadó érzelem, univerzalitásánál fogva képes felölelni mondjuk a Duna menti népeket,  akár egy egész kontinenst, a különböző fajokat, sőt az egész emberiséget.

A szeretet kivetítése a „felebarátra” – az idegenre és az ellenségre is – ellentétes az emberi természettel, ezért vallási vagy társadalmi  programként irreális. Két évezredes gyakorlatból tudjuk, képtelen korlátozni a hatalmi- és szerzésvágyból adódó gyilkos ösztönöket. Az empátia, a könnyes részvét – melynek megnyilvánulási formái a tolerancia, az igazságosság, a kölcsönösség elve, a figyelem, megértés, és a humanitás tisztelete – viszont bennünk rejlő természetes adottság, amelynek magas szintű kultiválása és széleskörű terjesztése békét és prosperitást ígér.

NEM A MI NEVÜNKBEN

A háború kitörése óta, de különösen az Abu Ghraib botrány óta egyre több amerikai mentegetőzik, „ezek nem mi vagyunk, nem ránk jellemző, teljesen idegen tőlünk”. Ezt motoszkálhatott  Bill C. Davisben is, mikor a következőt írta:

„Abban reménykedek, hogy mi és velünk együtt az iraki nép mindig azokra az  – annak idején őrültnek és hazaárulónak csúfolt – amerikaiakra fogunk emlékezni, akik az itteni életüket félbehagyva felkerekedtek és elmentek Bagdadba humán védelmi pajzsnak – és mindazokra a tüntetőkre, akikkel tele volt Washington, New York, San Francisco, Chicago – akik mintha megérezték volna, hogy Abu Ghraib része lesz annak az elborzasztó kárpitnak, amit a háború sző.”

Nem csak Amerikában, bár elsősorban mégis itt, a magát judeo-kereszténynek valló vezető rétegnek alapos önvizsgálatra lenne szüksége. A szégyen és a felelősség nem hárítható másokra, bár nagy a kísértés. Ezzel próbálkozott például Edward B. Jenkins is, aki  Az idegen vallások kutatása c. könyvében azt írta: „A humanizmus istentelen, megalapozatlan vallás(*4) amely alátámasztja azt a romlott  és veszélyes gondolkodásmódot, ami a mai idők legtöbb szociális tevékenysége mögött áll. A humanizmus sátáni eredetű. Pont az ellenkezője az igaz kereszténységnek, amely az Isten szavának irányítását keresi az emberi problémák megoldására.”

Ellenszenvesnek tartott filozófiák, mint a felvilágosodás vagy a humanizmus, gyalázása önmagában is értelmetlen  és haszontalan vagdalkozás. De ezen túlmenően, ha semmi más, a közel-keleti háborúk, Abu Ghraib és Guantanámo bizonyságul szolgálhatnak, hogy Isten irányító szavának keresése  messze nem elég a problémák megoldására – de az Embernek maradáshoz sem.  

A nem hívő, szabadgondolkodó amerikaiak milliói büszkén vallhatják, egyetlen képviselőjük sincs a jelenlegi kormányban, a katonai vezetésben, de a kongresszusban sem. A békeaktivistákkal és (akár vallási okokból elkötelezett) pacifisták millióival együtt rendre hangoztatják, a háború nem az ő felhatalmazásukkal, „nem a mi nevünkben” történt, és a megszállás „nem a mi nevünkben” folytatódik.(*5)

Önmagába véve nem probléma, mikor az egyént gazdagító vallási nézet befolyásolja a politikai állásfoglalást. Az viszont igen, ha ezt bármelyik hívő csoportosulás minden kritikai elemzés nélkül végérvényesnek és egyedül igaznak tartva másokra akarja kényszeríteni. Ha azért provokál háborút, mert "biztosan tudja”, az Isten is Szaddám Huszein ellen van.

„Joe Lieberman ellenfelénél, Dick Cheneynél is határozottabban állította, hogy kizárólag a vallásos emberek lehetnek morálisak” – olvashattuk a 2000-ben tartott elnökhelyettes-jelöltek vitája kapcsán írt cikkek egyikében. Ehhez röviden csak annyit: a szabadgondolkodásúak sokasága nem szeretné, sőt kétségbe lenne esve, amennyiben – vallási szóhasználattal élve – a kettőjük bűnei terhelnék empátiával átitatott lelküket.

 

*1  A választások közelsége miatt Bush személyes érdeke megkívánta volna George Tenet, Donald Rumsfeld és Paul Wolfowitz menesztését, de egyikre se tudott sort keríteni.

*2 Strauss véleménye ellenkezik az országalapító atyák deklarációjával, de a szekuláris humanista felfogással is – az utóbbi szerint minden ember elidegeníthetetlen joga a szabad informálódáshoz és színvonalas oktatáshoz, képzéshez, művelődéshez való jog.

*3  Dennis Kucinich, demokrata képviselő és elnökjelölt Béke Minisztérium szervezésére nyújtott be javaslatot a konresszusban: "A Peace Department and a Peace Academy can study the art and science of peacemaking and the causes of war, something a cold, hard granite memorial fails to do. . .  If Congress had created a Peace Department after WWII, we would not be in Iraq today. We wouldn't be looking fearfully for mushroom clouds and wouldn't have had to create a Department of Homeland Security. We have been reacting rather than acting. US Rep. Dennis Kucinich has filed a bill to create a Peace Department."  (Coleman P. Gorham. Portland Press Herald)

*4  A humanizmus természetesen nem vallás, hanem életfilozófia.

*5  A békemozgalom egyik jelszava.

         

2004. május

 

Ebben a témakörben lásd még: Hazugságok szárnyain; A lélek embere; A Bush-adminisztráció extrém; Lapszemlék 2004. I félév, 10. írás; Lapszemlék 2003. I. félév, 9. és 4. írás;  Hullahegyekre épülő demokrácia;  Henry Kissingerről lásd még: Kész őrültség (Háborús dobpergés fejezetben)

 

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára