EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

 

LETŰNT VILÁGOK KÍSÉRTŐ ÁRNYAI

Bush-Sharon párhuzam

 

“A terror nem akadályozható meg bombákkal és helikopterekkel. Sőt, inkább növelik (a veszélyét)”  – nyilatkozta a volt belbiztonsági és kémelhárítási nagyfőnök és diplomata, Carmi Gillon.  Nem-nem, nem George W. Bush kínos korlátoltságára utalt Gillon, hanem a saját miniszterelnökét, Ariel Sharont (Saron) oktatta ki a Yedioth Aharonoth nevű izraeli napilap hasábjain. A terrorizmus megfékezésére vonatkozó makacs tudatlanság említésekor azonban nem véletlenül ugrik be automatikusan Bush neve.  A kettőjüket egyformán jellemző többrétű ignorancia, felelőtlen arrogancia és pszichopatikus küldetéstudat egy listára fogja helyezni őket a történelemben.

 

 Két pólusú Izrael.  A baloldal követelése:  DEMOKRÁCIÁT NEM TEOKRÁCIÁT (Tikkun felvétel)

 

A Washington Post meglehetősen részletesen beszámolt a legnagyobb példányszámú héber lap kétórás interjújáról, és olvasói legnagyobb ámulatára a címlapján hozta le Gillon és vele az izraeli ÁVO, a Shin Bet másik három nyugdíjazott vezetőjének közösen megfogalmazott vádjait. Az aktív éveikben félelmetes hatalommal rendelkező biztonságiak lényegében a 4 éve kormányon levő Sharon adminisztráció minden fontos militáris és politikai jellegű taktikai  döntését elítélték. Nem gyakran olvasni hasonlót. A cikk már azért is rendkívüli, mivel a szelektálást túlélő idézetekből, akárcsak a nyilatkozók szóhasználatából kiérződik egy fajta őszinte és komoly elszántság. 

Yaakov Perry szerint, aki az első, 1988-95 közötti palesztin felkelés alatt szolgált nagyfőnökként, nem is lehetne a jelen helyzet megítélésében pesszimistább:  „Ha valami nem történik, továbbra is a kard által fogunk élni (vagy meghalni, A szerk.), tovább fogunk süllyedni a sárba, és továbbra is pusztítjuk önmagunkat.”  Az elmúlt hónapokban az izraeliek és palesztinok közé épülő apartheid fal előrehaladásával, önkényes területfoglalásokkal, falvak, tanyák, középületek lerombolásával, kutak betemetésével, olajfaligetek letarolásával, vízforrások izraeli területhez való kapcsolásával párhuzamosan  felerősödött az izraeli ellenzék hangja - mi több, eljutott és nyilvános közlésre került Amerikában. Ráadásul a főváros napilapjában!

A Washington Post cikke bevallja, hogy nemrégen Izrael legmagasabb rangú katonai parancsnoka, Mose Jalon kritizálta Sharon brutális  politikáját Gáza és a West Bank palesztin lakosságával szemben, ugyanakkor aktív és tartalékos izraeli pilóták 27 tagú csoportja együttesen ítélte „erkölcstelennek és illegálisnak” a polgári környékek elleni rakétatámadásokat és a statáriális jellegű ún. „célpontosított gyilkosságokat”.  A Post azt is bevallja, hogy Sharon népszerűségi indexe a mélypontjára jutott. Nem tesz viszont említést a szolgálatot megtagadó és börtönre ítélt közel 700 sorkatonáról, a kormány ellenes polgári tüntetésekről („Demokráciát, nem teokráciát”), vagy a kivándorlás fokozódásáról, mint ahogy a védelmi céllal épülő aparthaid-fal ENSZ általi elítéléséről sem.

Bár szintén el lehet hallgatni, a tény jelentőségén azonban nem változtat, hogy december 21-én az elit Sayeret Matkal kommandó egységből tizenhárman levelet írtak Ariel Sharonnak, nem hajlandók tovább részt venni „az eluralkodó elnyomásban”. Izrael 1-es számú, kiváltságos, hősként dicsőített kommandósainak egyike az ország megdöbbenésére közölte, „Nem vagyunk tovább hajlandók  megszállókként korrumpálni a humanitásunkat.” Azzal vádolták a kormányt, palesztinok millióit fosztják meg alapvető jogaiktól és az izraeli katonákat humán pajzsnak használják az illegálisan építkező telepesek védelmében.

Hasonló nézetekre alapozottan három hónappal ezelőtt a légierő 27 pilótája megtagadta a parancsot, mikor a  West Bank és Gáza övezet elleni bombatámadásra jelölték őket.  A Sharon külpolitikájával való ellenszegülésnek tehát, a kíméletlen retorziók ellenére egyre jelentősebb múltja lesz.

Ami Ayalon, vezérőrnagy, aki 1996-2000-ig volt a Shin Bet feje, egy palesztinok és zsidók tízezrei által közösen fogalmazott békepetíció, a Genova Kezdeményezés(*1) társszerzőjeként azon aggodalmaskodik,  Izrael abba az irányba halad, hogy az annexált területek gyorsan növekvő palesztin lakossága miatt megszűnik zsidó államnak, vagy a szó eredeti jelentése szerinti demokráciának lenni.

Amennyiben Stephen L. Carter értelmezését vesszük alapul, Ayalon már elkésett az aggodalmával.  „A demokrácia nem arra szolgál, hogy mi nyerjünk” írja Carter Integritás (Integrity) című könyvében. „A demokrácia feladata biztosítani, hogy minden hang hallható legyen, semmilyen hang ne élvezzen kivételezettséget és mindenki a szabályok szerint játsszon.” Hova jut a radikális jobboldali irányítású társadalom a demokrácia sutba vágása után?  Ahogy George McGovern emlékeztet rá, a középtől jobbra állnak a konzervatívok, akiktől jobbra már csak a fasiszták és mindenféle despoták vannak.   

Ayalon a pozíciójával kapcsolatos gyakorlati tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a palesztinok ellen folytatott  „izraeli politikai döntések nagy része immorális”.  Hasonló véleményre alapozottan nyilatkozta a refusok, a szolgálatot megtagadó katonák nevében egyikük az amerikai televízió riporterének, „nem vagyunk hajlandók lezülleszteni a saját emberségünket”.

A négyek, akik patriotizmusból és évekig elfojtott humanizmusból vállalkoztak a megtorlás veszélyét magában hordozó interjúra, két döntő akadály felszámolásával látják megoldhatónak a helyzetet.  Felismerve, hogy Sharon időnyerő taktikaként a szekeret fogja a lovak elé, azt javasolják indulásként, ne legyen egy több hónapos egyoldalú fegyverszünet –  a kormány megfogalmazásában a palesztin terrorizmus befagyasztása – előfeltétele a  béketárgyalásoknak.

További lépés lenne a palesztin belügyekbe való izraeli beavatkozás beszüntetése. "Minden hibák ősanyja volt az Arafattal kapcsolatos döntés" állítja Avraham Shalom, aki ma nemzetközi business-konzultáns. "Nem vagyunk képesek innen eldönteni, kinek lesz a legnagyobb befolyása odaát. De vitathatatlan tény, hogy semmi sem történhet Arafat nélkül."  Arafat "irrevelánsnak" nyilvánítása azonban nemcsak Sharon, de Bush elnök közel-keleti politikájának is alapeleme, és hasonlóképpen elfogult melléfogása.(*2)

 

VESZÉLYES HÍRLAPI KACSA

De míg Izraelben növekvőben Sharon és az ultracionista politika kritizálására vállalkozók száma, az Államok politikai köreiben éppen kiveszőben van.  Nem véletlenül.  Nem csak hogy az amerikai radikális Keresztény Jobboldallal szövetséges cionista szervezetek, esetleg a Sharon kormány kritikája, de még az annexiós politika miatti aggodalmak, kételyek vagy Sharon nem elég lelkesnek ítélt támogatása is konzekvenciát vonhat maga után. Egyelőre nem büntetendő cselekmény az izraeli kormánypolitika kritizálása, de felmerült a lehetősége, hogy az antiszemitizmus vállfajaként, Izrael-ellenes izgatásként előbb-utóbb azzá lesz deklarálható.

A Tikkun nevű (a szó jelentése egységében erősíti, rendbe hozza és transzformálja a világot) zsidó-amerikai periodika főszerkesztője és főideológusa, Michael Lerner szó szerint fasizálódásnak nevezte azt az extrémitásokat magába foglaló szélsőjobboldali folyamatot, amely Sharon megválasztásával lépett életbe, és eredményez sorozatos túlkapásokat nem csak Tel Avivban, de Washingtonban is. Ennek egyik példája a közelmúlt eseménye, amelynek során az elnöki pozícióért kampányoló Howard Dean  talpa alá raktak tüzet. 

Dean valahol azt találta nyilatkozni, hogy az Egyesült Államoknak, mint fő mediátornak  kiegyensúlyozottabban kellene állást foglalni az izraeli-palesztin konfliktusban. Nem pártatlanul, csak kevésbé részrehajlóan. Lényegében a Clinton-Gore-Albright féle irányvonallal azonosulva a volt vermonti kormányzó nem mondott semmi újat, vagy mást, valójában csak a megszokott általánosításokat ismételgette – „össze kell hozni a két oldalt”,  méghozzá „konstruktív módon”, nem a régmúlt hibáin rágódva, stb. – a saját pártjából induló vetélytársai, John Kerry és Joseph Lieberman szenátorok mégis csúnyán letámadták.

Lieberman odáig ment, hogy megalkuvással vádolta Deant Izraelhez baló viszonyát illetően, mivel szerinte egy pártatlan, „kiegyensúlyozottabb állásfoglalás nem más, mint egy régi szövetségesnek tett elkötelezettség félretaszítása”.  Kerry pedig azt jósolta, hogy amennyiben Dean a jelenleginél elfogulatlanabb politikát folytatna – mondjuk nem vétózna meg minden egyhangú Izrael ellenes ENSZ ítéletet? – az még nagyobb káoszba taszítaná az amúgy is bizonytalan régiót.

Stephen Zunes, a San Francisco-i Egyetem (University of San Francisco) politológia tanszékének docense azt még csak-csak érthetőnek tartja, hogy az előzetes statisztikai felmérések szerint messze lemaradó ellenfelek, Lieberman és Kerry kétségbeesésükben támadják a jelenleg nyerésre álló Deant, amit viszont megdöbbentőnek és „precedens nélkülinek” talált, hogy a képviselőház demokratáinak egy csoportja – élén vezetőjével, Nancy Pelosival, az ő helyettesével, Steny Hoyerrel és olyan bősz támogatókkal, mint a Ceausescu-bizalmas és (a népítélet csúnya végrehajtásáig) kitartó barát Tom Lantos – szervezetten a támadók oldalára álltak. Deannek írt nyilvános levelükben azt állították, hogy a béke processzushoz általa felvetett kiegyensúlyozottabb hozzáállás valójában megkérdőjelezi az Izrael biztonsága és létjogosultsága iránti elkötelezettségét.

„Pelosi és más demokrata vezetők gyakorlatilag azt a hírlapi kacsát terjesztik, hogy kizárólag Izrael jobboldali kormánypolitikájának szekértolói támogatják Izrael államát” – írja  Zunes. „Rengeteg izraeli természetesen  visszautasítja ezt az állítást azzal érvelve, hogy Izrael jelenlegi jobboldali kormánya a nemzetközi törvényeket semmibe véve szükségtelenül represszív, és valójában Izrael biztonságát tekintve céljának éppen az ellenkezőjét érte el, gyorsabban kreálva a terroristákat, mint ahogy el lehet intézni őket.”

A demokrata képviselői vezetőség nyilvánosságnak szánt  levele szerint az amerikai politikának igenis részrehajlóan kell  támogatni Izrael érdekeit, pillanatnyilag leghatározottabban a megszállást és a válaszfalat. Ez nem vita kérdése. Ugyanakkor azt is hangoztatja, az amerikainak közösen fel kell emelni szavukat a terrorizmus minden formája ellen – bár a „minden forma” nyilvánvalóan nem foglalja magában az állami terrorizmust.  Lev Greenberg, a Ben Gurion egyetem társadalompolitikusa nem véletlenül hívja fel a figyelmet  az Egyesült Államok kormányhivatalnokainak kettős értékelésére, miszerint az izraeli állami terrorizmus  „önvédelem”, a kétségbeesett öngyilkos bombázók aktivitása viszont „terrorizmus”. 

Gary Leupp, a Taft University történelem professzora is a terrorista meghatározás önkényességére és esetlegességére hívja fel a figyelmet, mikor azt írja, „Paul Wolfowitz az ellenállóként küzdőket ’bűnözőknek, terroristáknak és veszteseknek nevezte, akiket az író-publicista Marty Yezer viszont ’hazafiaknak, akik csak annyit akarnak, hogy Amerika hagyja el az országukat’.”

A levél aláírói azt követelik, Dean és mindenki más bekötött szemmel, „szorosan felzárkózva” kövesse a Sharon vonalat, az egyetlen igaz utat.  A gondolat végül is ugyanazon a neokonzervatív logikán alapszik, amely szerint kizárólag a Bush adminisztráció Új Világrendet kialakító politikája képviseli Amerika érdekeit, minden más nézet gyanús, megosztó, sőt hazafiatlan.

Zunes meglehetősen ironikusnak tartja – és nehéz nem nevetségesnek találni – hogy akár Liebermanék, akár a demokrata képviselők vezetői kétségbe vonják Dean teljes fokú elkötelezettségét Izraelnek.  Ha szélesebb körben nem is terjedt el, de nem is titok, hogy „(Dean) felesége, Judith Steinberg Dean zsidó, és szoros kapcsolatban áll a középutas cionista körökkel.  A gyermekeik zsidónak lettek nevelve. A kampánya vezetőségének  társelnöke, Steve Grossmann, az American-Israel Public Affairs Committee volt elnöke. Dean maga pedig Izraelhez való kötődését ’zsigerinek’ nevezte” sorolja Zunes egy szuszra a Tikkun november-decemberi számában. 

Dean korábban, országos viszonylatban ismeretlen politikusként azt vallotta, nézetei közelebb állnak a jelenleg kormányzó Likud tömbhöz, mint az izraeli liberálisokhoz, vagy a  békemozgalmak képviseletéhez. Az utóbbiakkal – politikailag pocsék húzásként –  Izraelben járva fel sem vette a kapcsolatot.  Ennek a nézetének megfelelően –  viszont a béke-, és emberjogi aktivisták csalódására Dean támogatta a Bush adminisztráció által Sharonnak adott legutóbbi 9 milliárd dolláros, minden feltétel nélkül garantált kölcsönt (ez egyes követőit Kucinich táborához szegődtette), mivel véleménye szerint a palesztin kődobálók terrorizmusa minden közel-keleti probléma oka, a tankok, golyószórók és F-16-os bombázók csak ennek a következménye. Hát mennyivel kényszeríthetőbb még ennél is jobbra egy demokrata?  Milyen messze távolodhat el a neves brit konzervatív, Edmund Burk óvó intésétől, miszerint egy lelkiismeretes embernek megfontoltnak kell lenni, mikor vérről lesz szó?

A Deant kritizálók „elfogadhatatlannak” tartják valójában  egy mondatra visszavezethető véleményét, hogy némi kiegyensúlyozottság érdekében bizonyos mértékig Izraelnek is kompromisszumot kellene kötni.  Nem érdekli őket, hogy a Brüsszelben székelő International Crisis Group és az amerikai ideológiai műhely, a  James Baker Institute felmérései szerint az izraeliek 53%-a és a palesztinok 55%-a egyetért a fent említett Genfi kezdeményezéssel, amely két szuverén állam létrehozását célozza meg egy megosztott Jeruzsálemmel, és engedélyezné a palesztin menekültek visszatérését a felszabadított palesztin területekre. (Az Izrael által végleg eltulajdonított területekért kompenzációt javasol.)

Zunes kíváló cikke mindenesetre ironikusnak tartja, hogy az ellenkező szempontból is vitatható Dean nézete: valójában helytelen és „elfogadhatatlan” a kiegyensúlyozottság  politikája egy megszálló hatalom és a megszállás alatt szenvedők között. De nem azért, mert a fegyvertelen megszállottak véráldozatát és nyomorúságát is figyelembe veszi, hanem mert  nem segíti, nem pártolja őket jobban – alkalmanként talán az empátia halvány sugarát hintve, némi reményt is nyújtva.

„Jól védhető álláspontnak tekinthető, hogy bár a palesztin terrorizmusnak meg kell szűnni, viszont ebben a stádiumban (a nemzetközi jog értelmében, A Szerk.) Izrael, és nem a palesztinok, akinek morális és legális kötelezettségei vannak” írja Zunes, és egy egyébként soha nem hangoztatott ténymegállapítással folytatja: „A Palesztin Autoritás Jeruzsálemet, a(z illegális) településeket, és az izraeli visszavonulást illető álláspontja sokkal inkább egyezik a nemzetközi joggal, az ENSZ biztonsági tanácsának rezolúcióival és Amerika legtöbb szövetségesének nézetével, mint a Sharon-kormányéval, vagy a Bush- adminisztrációéval.”

 

. . . CINKOS AKI NÉMA

George McGovern a választások közeledtével úgy méri fel a jelenlegi helyzetet, nem lehet számítani rá, hogy a konzervatívok bármi olyan új ideával jönnének fel a közeljövőben, ami egy igazságosabb és méltányosabb társadalmi rendszert alakítana ki. Aligha tételezhető fel, hogy Bush meghirdetett „együtt érző konzervativizmusa” valaha is tenni fog a szegényekért, vagy éppen a Szaddám Huszein által évtizedekig elnyomott síitákért.  Ugyanígy nehezen hihető, hogy Sharon a béketárgyalások során külső beavatkozás (washingtoni nyomás) nélkül valaha is eljutna arra a pontra, mikor a palesztinokat partnerként, igazságosan és méltányosan kezelné.  

McGovern megállapítása tehát nem meglepetés – talán még egy őszinte  moderált republikánusnak sem  –  az viszont megdöbbentő, hogy az amerikai demokrata pártvezetőség a választásokhoz közeledve ezt nem tárja ország-világ elé, és nem aknázza ki.  Meg se próbál tőkét kovácsolni belőle. „A Bush adminisztráció és a kongresszus túl sok tagja hiszi tévesen, hogy Izrael támogatása a megszállás támogatását vagy legalább is elfogadását jelenti” – vélekedik John Nichols a Madison Capitol Timesban. 

Talán erre a tévedésre alapozottan támadja vehemensen Pelosi a saját pártjabeli Deant, ugyanakkor buzgón éltetve a Sharont kiszolgáló  Busht, mi több, másoktól is ezt várja el.  Az afrikai amerikaiakat összefogó kongresszusi bizottság, a Black Caucus elnöke nyilvánosságra hozta, a képviselőház levélírogató demokrata vezetősége közölte vele és csapatukkal, az izraeli-palesztin konfliktus pártatlan kezelése egyáltalán „nem elég”, sőt felszólította őket, hogy egységesen ragaszkodjanak hozzá, az Egyesült Államok minden erővel támogassa Sharon pozícióját.

Ez a módszer, a retorziót sejtető kényszerítő erő politikai eszközként való bevetése, az ellenvéleményt nem tűrő pártfegyelem és a sajtó cinkos hallgatása óhatatlanul letűnt világok rémképeit és fenyegető árnyait idézi. Pont erre a veszélyre figyelmeztet Israel Shahak, mikor azt írja, egy totalitárius társadalom nemcsak hogy nem tűri el a véleményszabadságot, de hatalmánál fogva bizonyos ‘beadagolt véleményt’ szajkóztat, amit nem csak hogy minden ellenőrzés nélkül kell ismételni,  de gyakran anélkül, hogy a szajkózó értené, mit is jelent.

Shahak maga is tudja, hogy az amerikaiak többsége túlzásnak tartja, mikor bizonyos jelekből olvasva a totalitarizmus bújtatott veszélyére figyelmeztet: „Mindig is azt gondolták, hogy a totalitárius rezsim veszélye el volt túlozva, mielőtt uralomra nem jutott. Mindig csak később, mikor már túl késő volt realizálták, hogy a társadalom néhány aspektusában már korábban is totalitárius volt, ami aztán idővel  felerősödött.”

Mindezeket számba véve sem tudhatja előre senki a jövő évi politikai fordulatok menüjét, de egy-két fazékban tudjuk, mi rotyog és azt is sejtjük, hogy hol kellett volna már  régen kisebbre venni vagy el is oltani a lángot. Sharon belpolitikai fazekában egy békét követelő, nagyrészt szekuláris értelmiségi réteg mellett megjelent a parancsot megtagadó katonák több százas  tömege és egy nyilvános kritikára vetemedő katonai- és elhárítási elit. A csökkenő katonai morállal ellentétesen  a gazdasági nehézségek, türelmetlenség és a bizonytalanság növekvő jellegű. Újjáértékelést és komoly odafigyelést igénylő problémák.

Bush gulyásában a jobbra tolódótt demokrata vezetőség nagylelkű támogatása mellett megjelent a háborút ellenző és megszállást kritizáló Howard Dean, aki a centrista és baloldali demokraták, el nem kötelezettek, békemozgalmiak, egyetemisták, Internet és alternatív média figyelők, szocialisták és zöldek széles köreiben népszerű. Váratlanul feltűnő, nem lebecsülendő vetélytárs. A katonai morál Irakban és Afganisztánban is figyelmet igénylően alacsony, amit csak tovább fog zülleszteni a  leszerelési zárlat érvénybeléptetése következtében az idén több, mint 40 ezer továbbszolgálatra kényszerített katona és több száz pilóta dühe és elkeseredése.  Tűzfészek.

Összefoglalva Haroon Siddiqui úgy ítéli meg, hogy Bush az egyik legsötétebb fejezetébe rángatta bele Amerikát, de ugyanez mondható el Izraelre vonatkoztatva Sharonról is. (Annál is inkább, mivel expanzionista  politikája során Bush számos területen átvette Sharon  sokak szerint deviánsnak, sőt törvénytelennek nyilvánított módszereit – megelőző védelmi támadás, unilateralizmus, folyamatos pánikkeltés, vádemelés nélküli letartóztatások, statáriális jellegű célpont gyilkosságok, ítélet nélküliekkel telezsúfolt börtönök, illegális légtér- és határsértések, stb). Az állami terrorizmus és az öngyilkos merényletek áldozatai, a hadisérültek, hadiárvák, nyomorékok és börtönben sínylődők száma mindkettőjük kormányzása alatt hatalmas méreteket öltött. A politizálásuk következtében kialakult társadalmi megosztottság, a szélsőségek teret nyerése és az állandóan gerjesztett paranoia hosszú távú hatása egyelőre felmérhetetlen.  

„A távolság a szavai és tettei között növekszik, akárcsak az illúziói és a valóság között” – mondja Siddiqui Bushról, de nyugodtan mondhatná Sharonról is.  Mindkettőjük háborúit és módszereit széles körben elítéli a világ és a nemzetközi jog. Mindkettőjüknek vannak hívei és ellenségei, akik csak végletekben tudnak gondolkodni.

Sem Bush, sem Sharon nem tulajdonít jelentőséget a történelmi múltnak. Nem hiszik, vagy nem tudják, hogy a mindenkori megszállt területeken a túlerő és technikai fölény győzelme csak átgondoltan és szakszerűen megtervezett gazdasági-, pénzügyi- és politikai stratégiával tartható hosszabb távon fenn – ha egyáltalán. Pedig példa rá, hogy ezek híján alakult át a palesztin ellenállás gerilla háborúvá a maga oldalára állítva a nacionalizmusában megerősödő, fokozatosan radikalizálódó muzulmán lakosságot és a felnövekvő új nemzedékeket.(*3)

Mit se számít nekik, és tanácsadóiknak, hogy ugyanez a folyamat zajlott le annak idején Algériában, Libanonban és Afganisztánban.  Számos politológus, történész és zsurnaliszta figyelmeztette erre – minden érdeklődés és eredmény nélkül – az iraki háborúra készülődő Bush adminisztrációt.

Érdekes és elgondolkoztató politikai bukfenc, hogy míg Bush szabad kezet adott és a kongresszus jóváhagyásával minden erkölcsi támogatást, az adófizetők pénzéből pedig minden anyagi támogatást biztosít Sharonnak, addig Izraelben a békepártiak éppen Amerikát vádolják a tragikus és veszélyes közel-keleti helyzet miatt.  Grinberg szemrehányóan írja az Állami terrorizmus Izraelben? című cikkében, hogy amíg ők ellenfélként harcolnak a Sharon-kormány ellen, addig a nemzetközi támogatás, Washingtonnal az élen folyamatosan akadályozza, hogy bármi eredményt érjenek el. 

Véleménye szerint az Egyesült Államok a fő akadálya egy olyan jellegű ENSZ-közbeavatkozásnak, amely megállítaná a vérontást, és visszaállítaná az Izrael által elvágott  víz- és elektromos szolgáltatást, az orvosi ellátást és más alapvető szolgáltatásokat a megszállt palesztin városokban. „Az Egyesült Államok politikája még mindig terrorista támadások elszenvedőjeként határozza meg Izraelt, és ennek megfelelően terrorizmusnak bélyegezve delegitimizálja a palesztin függetlenségi küzdelmet” háborog Grinberg, majd azzal folytatja: „Semmilyen nép nem szerzett függetlenséget küzdelem nélkül. Az pedig maga az abszurditás, hogy a XXI. században még mindig tanúi vagyunk az okkupáció olyan jellegű értékelésének, ahol a domináns fél tekintett áldozatnak.” Grinberg Sharonról és az izraeli-palesztin konfliktus „abszurd”, feje tetejére állított félremagyarázásáról ír, de mint annyi más esetben, írhatná ugyanezt Bushról és az amerikai-iraki konfrontációról.*(4)  Csak a neveket kellene felcserélni.

 

*1      A Genova kezdeményezés szerzői, volt izraeli igazságügy miniszter, Yossi Beilin és volt palesztin információs miniszter, Yasser Abed Rabbo,  december elején személyesen adták át a petíciót Washingtonban Colin Powellnek, aki a tőle megszokott módon  formailag rábólintott  a kezdeményezésre. A Fehér Ház azonban nem volt hajlandó fogadni a küldötteket - Condoleezza Rice, nemzetbiztonsági tanácsadó egyenesen ajtót mutatott nekik.

*2    A napokban egy hivatalos karácsonyi rendezvényen Bush azt mondta egy izraeli újságírónak a palesztin elnökre célozva, „meg kell szabadulnunk tőle”. Az állítólagos mondat pár órával Sharon Washingtonban tartott beszéde után hangzott el, amelyben az izraeli vezető bejelentette, részéről befejezettnek tekinti  a béketárgyalásokat. Bush azonban, legalább is a látszat kedvéért, továbbra is részt akar vállalni a közel-keleti kérdés rendezésében: „Továbbra is aktív kívánok maradni és elkötelezettje vagyok a látomásaimnak”.  Víziójának részletei kispekulálhatók a Bibliából.

*3   Ellenpélda: A II. világháború utáni Németország és Japán gazdasági talpra állítása és felvirágoztatása.

*4  Annál is inkább, mert a mítosz tovább él, miszerint New York és Washington Szaddám Huszein és bin Laden terrorizmusának áldozata volt, de következő lépésként az egész ország és Anglia Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereinek áldozata lett volna, ha lett volna neki és ha lett volna repülőszállító anyahajója, amiről célba tudta volna juttatni, amit  Bush, amilyen előrelátó, megelőzött, mielőtt megvalósult volna, illetve mielőtt  az iraki kormány felvetette vagy tervbe vette volna, ha Iraknak lett volna pénze és (az embargó ellenére) fegyverszállítója és el akarta volna intézni egész Amerikát, aminek ugyan nem volt és ma sincs semmi de semmi jele és még ennél is kevesebb a valószínűsége . . . Nem mindig vicc, ami elsőre annak hangzik. 

2003. December

 

Ebben a témában lásd még: Lapszemlék 2003. I. félév, 5.írás

 

Addendum 2004-ben: 

"The peak of the coordination between (Israel and the United States) is the current situation, in which for the past few years we have been witnessing a kind of Israelization - or Sharonization - of America: in its attitudes toward the threats of terrorism, America is talking and behaving in Iraq like the last of the hawks on the Israeli General Staff. Instead of giving Jerusalem an example of political daring, Washington has become a huge version of the Israeli army's 'we'll show them' approach. Sharon's visit there (in Washington) next week will look almost like the hosting of the aged mentor by his slightly maladroit disciple." (Gideon Samet: The Saharonizing of America, Haaretz.com, April 09, 2004)

Some Israeli commentators have highlighted the "striking similarity" between what the Americans are doing in Falluja, Baquba, and Ramadi on the one hand and what the Israeli occupation army has been doing in Rafah, Khan Yunis and Jenin.  "When I turn to Aljazeera, I need a few minutes to realise that this is Iraq not Palestine," said Uri Avnery, a veteran Israeli journalist and commentator.  In an interview with Aljazeera.net, Avnery pointed out Israel was anxious about the shifting sands in Iraq because it stood to lose if its ally and guardian lost in Iraq.  "Any success of the armed Iraqi resistance will have negative repercussions for the Israeli occupation of Palestine.  "When asked if Israel's hopes for turning Iraq into a pacified and somewhat friendly country had been dashed in the light of recent developments, Avnery said: "I think so."  He pointed out that the American occupation forces were acting exactly like the Israeli occupation forces and that they were making the same mistakes and committing the same crimes.  "For some mysterious and deep-rooted reasons, the Americans think like Israel. They have the same mentality and will be condemned to the same conclusion."  (Uri Avnery, veteran Israeli journalist and commentator, Aljazeera.net,  April, 2004)

Israeli influence: The US military has adopted tough-minded Israeli occupation strategies. Longstanding ties between the Pentagon and Israeli Defense Forces have grown much closer since the run-up to the Iraq campaign. Israel has shared advice on counterinsurgency and even allowed US training for urban combat at mock villages in Israel's Negev desert.   (The Christian Science Monitor,  April, 2004)

 

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenidő rovatban.) Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

 

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára