Empiria Magazin IV. évfolyam – Kuliffay Hanna írása

MENNI VAGY MARADNI

Az iraki megszállás dilemmája

„Az elnök azzal érvelt, az Irakból kivonulás gyengítené az Egyesült Államokat.  Éppen ellenkezőleg: Amerika a katonai veszteség, az adósság és a politikai viszálykodás által gyengített. Az, hogy problémánk van újoncokat toborozni – és szövetségeseket szerezni – az szintén arra bizonyíték, hogy a háború gyengévé tesz. Ettől függetlenül szükség lenne a háborúra, ha létezne egy „Terrornak” nevezett támadó ellenség. De a terror maga nem ellenség, hanem különböző emberek által, különböző célok érdekében alkalmazott taktika. Minket az al Kaida támadott meg négy évvel ezelőtt. Nem Irak.” (Seattle Times, vezércikk. 2005. augusztus 26)

Amennyiben a Fehér Házban abban reménykedtek, a háborút és a megszállást ellenzők előbb-utóbb beletörődnek a megváltoztathatatlanba, a nyár végére realizálhatták, ismét tévedtek. A felmérések szerint George W. Bush teljesítménybeli értékelése messze lemarad a legutóbbi kétterminusú elnökökhöz, Ronald Reaganhoz és Bill Clintonhoz viszonyítva és a népszerűsége is mélypontján van.(*1) Ráadásul a békemozgalmak aktivistái ismét lázasan szervezkednek és szeptember végén megint Martin Luther King szavaitól zengnek majd az amerikai nagyvárosok: WAR IS NOT THE ANSWER!  Falludzsára, Groznyra, Guernicára gondolva kötelességünk megtanítani a gyermekeinknek: A HÁBORÚ NEM VÁLASZ semmire.

(Kép Rumsfeldről: AZ AMERIKAI CSAPATOK VISSZA FOGNAK VONULNI IRAKBÓL, MIHELYT BEFEJEZZÜK ÁLLANDÓ KATONAI BÁZISAINK FELÉPÍTÉSÉT.  A Z magazin szeptemberi címlapja)

Az általánosan romló közhangulat miatt George W. Bush kénytelen volt kényelmesnek és szórakoztatónak ígérkező öthetes vakációját több alkalommal megszakítani, hogy külpolitikáját védő-magyarázó beszédekkel nyugtatgassa donorjait és híveit. A vendéglátó városokban azonban mindenhol tüntetők is fogadták, csalódott dühüket obszcén gesztusokkal kommunikálva a kocsikaravánban utazó elnök felé, akit ezúttal időnként nem tudtak megkímélni a látványtól.

A republikánus szenátor, Orrin Hutch, aki Salt Lake Cityben Bush közvetlen kísérőjeként megbotránkozott tanúja volt a sorfalat állók fújozással kísért obszcenitásának, a tőle megszokott álszentséggel az elnöki hivatal iránti tiszteletlenségként ítélte el, - holott tudnia kellett,  erről szó se volt.  Minden személyesen Bushnak szólt. Egyébként hol volt akár a legközönségesebb megnyilvánulás is ahhoz a tiszteletlenséghez képest, mint ami egy egész nép arcába hazudozás? (Hogy ne is említsük a veteránok egészségügyi járulékának csökkentését két háború idején, a gazdagoknak adott újabb adókedvezményt, vagy a Mezopotámiából érkező koporsók és súlyos sebesültek éjszaka lopva-titokban hazacsempészését.)

A vadul republikánus érzelmű, 70%-ban Bushra szavazó Utah állam megrögzötten demokrata fővárosának demokrata polgármestere, Rocky Anderson személyesen bátorította a Külföldi Háborúk Veteránjainak gyűlésére érkező elnök elleni tüntetést, mondván, „A népünk hazugság révén lett háborúba víve.” A több ezres tömeg láttán pedig „igaz hazafiaknak” nevezve a megjelenteket azzal a kommentárral:„Ez fordulópont a nemzet számára – itt ma Salt Lake Cityben.” Ha másért nem, azért, mert Anderson, egy választott demokrata közalkalmazott,  Lieberman szerű édelgős törleszkedés vagy Kerry szerű kushadás helyett bátran, az ország igazi érdekét képviselve intézkedett és nyilatkozott.  Kiveszőfélben levő ritka jelenség az amerikai politikai arénában.

Ami hazugsággal kezdődik, nem is folytatódhat mással. A Bush adminisztráció korábbi stratégiai közléseinek - amelyek szerint az új iraki alkotmány megszavazását követően a végleges kivonulás részeként csökkenteni szándékoznak a megszálló csapatok létszámát - éppen az ellenkezőjére történnek előkészületek. Mint a Pentagon közölte, az októberi alkotmányos referendum és az azt követő országos választások során a rezisztencia várható fokozódásának kontrollálására megkezdték a nyári 138 ezres katonai létszám legalább 160 ezerre növelését.  

Az ott tartózkodó aránytalanul nagy veszteségeket szenvedett tartalékosokat pedig harcban edzett, Irakot vagy Afganisztánt korábban megjárt alakulatok váltják fel. (Az eddigi kb. 20 ezer körülinek mondott szerződéses „magán zsoldoshadsereg” – akik hatalmas pénzekért biztonsági feladatokat látnak el, többek között a Külügyi Minisztérium és civil Pentagon alkalmazottak részére és akiknek veszteségeiről nincs hivatalos adat – várható létszám gyarapodásáról hallgatás van.)

Mindebből arra lehet következtetni, a katonai erősítés több mint óvatos előkészület a beharangozott (megosztó politikával és választási csalásokkal is provokált) késő őszi konfrontációkra. Mivel az extra csapatok bevonását állítólag nem a Pentagonból rendelték el, hanem két vezető beosztású katonai személy, John Abizdad és George Casey generálisok kértek az iraki hadszíntérről – jelenleg sokkal inkább tűnik fő oknak az egész hónapban elemi erővel tomboló gerillaháború, a kollaboránsok sorozatos legyilkolása és az állandó szabotázs akciók megfékezésének sikertelensége. 

Nyilván a távlati terveknél is a fegyveres indulatok korlátozása és az olajkitermelés zavartalan biztosítása lesznek a legfontosabb szempontok. Ennél azonban jóval többről is szó van, mikor az amerikai hadsereg főparancsnoka, Peter Schoomaker generális olyan kijelentést tesz, az elkövetkezendő négy évre 100 ezret is meghaladó hadtest folyamatos állomásoztatását készítik elő a Tigris-Eufrátesz völgyében. Ezzel az alternatív médiában korábban megjelent jóslatok látszanak valóra válni, amelyek szerint az állandósított megszálló erő számára épülő korszerűen felszerelt erődítmények egyben fontos katonai bázisok lesznek a régióban tervbe vett büntető jellegű akciók vagy hódító jellegű intervenciók számára.

A brit Independent szerint a Londonba látogató vezető beosztású amerikai katonai hivatalnok, Douglas E. Lute vezérőrnagy bevallotta, „nagyon nehéz az iraki megszállás percepciójának tagadása”, mikor jelenleg több mint 150 ezres létszámú idegenekből álló hadsereg állomásozik az országban. Ami szerinte nagyon nehéz, az mások szerint lehetetlen, megint mások szerint kezdettől fogva nevetséges. Ezzel azonban mit sem törődve Bush 24-én Idahoba látogatva ismét lezser könnyedséggel hangoztatta, hogy egyesek javaslata ellenére szó sem lehet az amerikai csapatok visszavonásáról, mivel ez a lépés csak felbátorítaná a terroristákat, és alapot adna további Amerika és más szabad országok elleni  támadásokra.  

A belévetett bizalom országos viszonylatú csökkenését nem realizálva vagy lényegtelennek ítélve (hónapok óta 40% körüli, augusztusban 36%) ismét hangoztatta azt a Dick Cheneytől átvett kínosan gyermeteg paralogizmust, az Irakban fókuszolt háborús konfrontáció védi meg a terrorizmustól az amerikaiakat hazai földön. Vagyis minden erőnkkel támogatnunk kell a mesterségesen indukált és fenntartott háborús állapotot, mint biztonságunk, nyugodt álmunk zálogát.

FULBRIGHT – HAGEL PÁRHUZAM

A Bush által említett visszavonulást javasló „egyesek” alatt elsősorban nyilván a republikánus szenátor, Chuck Hagel értendő, aki csak három nappal korábban az egyik legfontosabb országos politikai műsorban, az ABC heti hírösszefoglalójában sürgette az Irakból való visszavonulás konkrét határidejének eldöntését, mintegy abszurdumnak tartva a Pentagon hivatalos közlését az elkövetkezendő 4 éves (virággal fogadott?) vendégeskedés tervezetének kidolgozásáról.

Hagel, a külföldi kapcsolatok szenátusi bizottságának rangban második tagja – aki hősiességéért két Lila Szív érdemrendet kapott a vietnámi háborúban, és eredetileg Szaddám Huszein megdöntésére kétszer, sőt háromszor ennyi katona bevetését javasolta – vasárnap annak adott hangot, hogy a jelenlegi közel-keleti szituációra viszont egy létszámában növekvő amerikai jelenlét nem megoldás.

A másik Bush paralogizmust illetően – elsietett kivonulásunkkal vákuumot hagyva magunk után destabilizálnánk a Közel-Keletet – Hagel azzal érvelt, „Minél tovább maradunk ott, szerintem annál inkább fokozott destabilizációra számíthatunk.” Bár korábban az alternatív média számos politikai elemzője vonta meg az iraki és vietnámi párhuzamot, Nebraska szenátora azonban az első vezető republikánus, aki ilyen szentségtörésre vetemedett. Hagel minden kertelés nélkül kimondta, hogy a Bush által hangoztatott fenegyerekeskedés – történjen bármi is „a megkezdett úton haladunk tovább” –  nem fogadható el politizálási alapként.

A hónap egyik legérdekesebb cikke a Boston Globe-ban jelent meg Derrick Z. Jackson tollából, aki párhuzamot vont a jelenlegi Hagel-Bush és a hajdani J. William Fulbright-Lyndon Johnson konfrontációs viszony között. Fulbright szenátor, a külföldi kapcsolatok bizottságának korabeli vezetőjeként nyilvánosan a saját pártjabeli Johnson háborús külpolitikája ellen fordulva a televízió által országosan közvetített szenátusi meghallgatásokat rendelt el, ahol eltussolt tények és adatok közlésére, hazugságok leleplezésre és kritikus elemzések, állásfoglalások közlésére is sor került. 

(Ezen a fórumon kapott szót a háború kíméletlenségére és értelmetlenségére figyelmeztető, bátran elszánt John Kerry is, aki mély meggyőző erővel tanúsított fiatalkori pacifizmusát mára, elnökjelöltként, megtagadta. Nyilván átgondolt stratégiai döntésként félretéve volt bajtársai és a párt egysége érdekében rá szavazók bizalmát  a neokonzervatív külpolitikai törekvések feltétel nélküli szekértolójává vált.)

Hagel azóta értékeli teljesen más szemmel a háborút és a megszállást, mióta kétség nélkül bebizonyosodott, hogy Irak nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, amelyek végzetes veszélyt jelentettek volna Amerikára, Angliára vagy akár a régióbeli Izraelre nézve.  Bár a Bush adminisztráció azóta számos más légből kapott indokkal szolgált nem csak a háború, de a megszállás indokára és jogosságára is(*2) a szenátor megvilágosodását azonban többet nem sikerült hasonló trükkökkel elködösíteni.

Nyilván Hagelt is arculcsapásként érte, mint minden fejlett igazságvággyal megáldott (megátkozott?) embert, mikor a Bush által tavaly február környékén rendeletileg létrehozott vizsgálati bizottság, a U.S. Senate Select Committee on Intelligence – amelynek feladata lett volna az elnöki tisztségre jelölt John Rockefeller szavaival azt kivizsgálni, vajon a titkosszolgálati jelentések el lettek túlozva, figyelmen kívül lettek hagyva, vagy helytelenül lettek felhasználva – nem régen suttyomban, minden magyarázat és indok nélkül közölte, mégsem bolygatják a dolgokat. A kivizsgálás elmarad . . .  Ezzel az elnöki bizottság egyszerűen felszámolta önmagát.

Természetesen erre utalva a hívő republikánusok Bush javára írják és a védelmébe hozzák fel, hogy minden a legnagyobb rendben, hiszen még egy hivatalos vizsgálatra sem került sor.  Mások viszont, akik már régen döglött patkányra gyanakodtak a dolog mögött, ezzel igazolva látják össznemzeti becsapásunkról kialakult sejtésüket. Az utóbbiak közé tartozik a Minneapolis Star Tribune, amely talán éppen a visszaélések eltusolása miatt behergelve írta május végi vezércikkében: „Bush elnök és a körülötte levők hazudtak . . . Erős (kifejezés)? Igen. Igaz? Szintén igen.”

A háború őrületét tapasztalatból ismerve Hagel évek óta felháborodott kritikusa a megfelelő tervek és előkészületek híján elsietve kirobbantott iraki intervenciónak: „Odaát folyamatosan lehetetlen szituációkba helyezzük a haderőinket, lehetetlen feladatok megoldására kérve őket, mikor nincs ott elég strukturális erő, és soha nem is volt . . .  Egy abszolút vicc arra hivatkozni, hogy a(z együttműködni) készek koalíciója a rendelkezésünkre áll.”

Januárban egy beszédében Hagel maga is hivatkozott Fulbrightra, aki komoly támadásoknak volt kitéve a vietnámi meghallgatások miatt, különösen amiatt, hogy saját pártjabeli elnökét kritizálta. „Fulbright utólag azt írta, abban a reményben tartott nyilvános meghallgatásokat, hosszútávon elősegíti vele egy őszinte konszenzus kialakítását, még ha ennek rövidtávú ára esetleg egy hamisnak a felszámolása lesz.” –  idézte rokonlelkét a szenátor hozzátéve, „Ma ugyanígy nem szabadna részesének lennünk egy hamis konszenzusnak Irak vagy bármely más külpolitikai ügy esetében.”

CINDY SHEEHAN SZIMBOLIZMUSA

Jackson szerint a háború népszerűtlenségének növekedésével párhuzamosan Hagel egy elvi alapokon álló, belülről fakadó forradalmiság képviselőjeként annyira járatlan utakon jár, hogy minden Bush tanácsadó és szélsőjobbos média kommentátor véleménye ellenében javasolta az elnöknek, találkozzon a megszállás folytatása ellen a texasi forró nyárban hetek óta protestáló Cindy Sheehannel. Különösen egy sokat megélt veterán szemében a kormányszintű hazugságok kiderültével katonafia halálának értelmet, vagy legalábbis hihetőbb magyarázatot kereső asszony kérése egy személyes találkozóra érthető és jogos.  

A korábban elnökjelöltként is induló demokrata szenátor, író, publicista, Gary Hart szerint is az aktivistává vált asszony fia elvesztése révén nem csak megszolgált egy újabb audienciát, de „jár neki az elszámolás”. Az elnök viszont – égi küldetéstudatának fényében sütkérezve – semmilyen földi számon kérésre nem akar precedenst. Empátia híján érdektelen a katonacsaládok tragédiái iránt, szellemi vonalon pedig valószínűleg képtelen felfogni a szimbolizmust, amit ez a gyászoló asszony képvisel.

Sheehan nem csupán a saját nevében akarja Bushnak szegezni a kérdést:  ha nem a nukleáris holokauszttól, nem is a kémiai és biológiai fegyverek beharangozta végzetes pusztítástól mentette meg a katonaság Amerikát, akkor végül is milyen „nemes célért” halt meg a fia?  A sajátját elveszítve minden veszélyeztetett gyerekért aggódik és tenni akar, a semmibe vétele viszont minden anyát sért, aki ismeri vagy megismerheti a fájdalmát, legyen amerikai, vagy iraki, angol, vagy afgán.

Pár hónappal ezelőtt még azzal csendesítgette az értetlenkedőket az elnök –  amit a média rögtön tényként közvetített – hogy a tulajdonképpeni „eredeti cél” egy demokratikus, szabad Irak megteremtése volt.  De mint Lute generális is felmérte, az ilyesmit „nagyon nehéz”, sőt egyre lehetetlenebb elhitetni. Egy urbánus gerilla harcoktól és folyamatos amerikai bombázásoktól meggyötört Irak (és Afganisztán) soha nem látott szintű munkanélküliséggel, szegénységgel, a legalapvetőbb szolgáltatások hiányával küszködve, szociális jellegű biztonsági hálójától megfosztva, végsőkig antagonizálva félreérthetetlen történelmi bizonyíték: fegyverrel nem lehet demokráciát terjeszteni. (Sajtószabadság híján, választási csalások áldozataként, nemzeti értékeinek privatizálásába kényszerítve és ennek révén anglo-amerikai üzleti érdekeknek kiszolgáltatva még távlati remény sincs rá.)

Cindy Sheehan kérdése tehát továbbra is jogos, milyen Bush által „nemesnek” ítélt célért halt meg a fia? Sheehan egyszemélyinek indult tüntetése, a természeti elemektől és csípős-szúrós bogaraktól nem sok védelmet nyújtó kis sátrának felhúzása a Bush milliókat érő birtokához vezető út árkában, mintegy szimbólummá lett mindazok számára, akik országos jellegű nyilvános vitát akarnak a háború tényleges kiváltó okának és a megszállás jogosságának témájában, vagy akiknek szintén lenne kérdése az elnökhöz. Egy másik fiát vesztett anya, a Virginia állambeli Sherilyn J. Bone, a Philadelphia Inquirer riporterének elsorolt néhányat a kérdésekből, amiket alkalomadtán az elnöknek szánna:

„Miért kellett a fiamnak meghalni? (Csupán) hazugságokért? Ne csak mondogassa nekem, hogy hős volt. Mondja meg nekem, miért kellett hősnek lennie egy isten-tudja-hol országban, védeni próbálva egy népet, akik nem is akarnak minket ott.”

Az amerikai asszonyok a békemozgalom fáklyavivői a háború kezdete óta, augusztusban pedig Cindy Sheehan mögé felzárkózva egyre többen emelik fel szavukat lányaink és fiaink tényleges magyarázat nélküli, értelmetlennek tűnő veszélyeztetettsége és halála miatt. Hart Morális tekintély című írásában Sheehan és a többi asszony kitartó számonkérésével kapcsolatban méltatja a  (felszínesen megítélve talán értelmetlennek tűnő) protestáció jelentőségét:

„A protestálók gondolkodásra késztetnek, már aki hajlandó gondolkodni. Felkavarják az állóvizet, megringatják a hajót, kihívják maga ellen a status quot és a konvencionális bölcsességet.  Rákényszerítenek, hogy szembe nézzünk a realitással, gyakran szenvedés árán.”

Hart egyébként teljesen érthetetlennek tartja a demokraták, főleg az állítólagos demokrata „vezetők” hallgatását ebben az ügyben is. Közülük a média kedvencei továbbra is kiállnak az Irak elleni invázió jogossága mellett, amelyet természetesen kezdettől fogva támogattak, és a tervezést illetve bonyolítást kritizálva még több csapat bevonását forszírozzák. „Még ma sem látszanak gondterheltnek a kormány hazug állításai és manipulált titkosszolgálati információi miatt” – írja megdöbbenését nem leplezve Hart, aki nem kíván 2008-ban olyan demokrata jelöltre szavazni, aki ebben a kritikus időben (lapulva) hallgatott. 

A jelenleg San Franciscoban élő volt Massachusetts állambeli képviselő, Tom Gallagher hasonlóképpen felháborodottan írt arról, a legpacifistább, a háborúellenes tüntetésekben élenjáró haladó szellemű város választott képviselői, Nancy Pelosi és Tom Lantos minden szavazatukkal támogatói a neokonzervatív külpolitikának. Mint írja, sokakat sokkhatásként ért, mikor májusban mindketten ellenezték azt az elnöknek küldött felszólítást, amely a megszállás befejezésének konkrét időpontját követelte.

Pelosi, akinek ha az orra alá dugják a mikrofont megjátszva az „ellenzékit” mindig kritikus a megszállás bonyolítását illetően, mégis szignálja a hadikiadások horribilis csekkjeit és leszavazza a saját pártjabeli kezdeményezéseket a visszavonulásra. (A demokrata képviselők 129-79 arányban támogatták a javaslatot, ahol Lantossal együtt a kisebbséggel szavazott, annak ellenére, hogy San Francisco már tavaly novemberben 63%-os többséggel a csapatok hazahozatala mellett döntött.)

Azóta a háborúellenesség csak fokozódott a városban.  Ennek megfelelően a San Francisco Board of Supervisors  idén június végén (egyetlen ellenszavazattal) felszólította Pelosit és Lantost, hogy nevükkel támogassák a „Woolsey rezolúciót”, amely a nemzetközileg előírt kötelezettségek megtartása mellett az Egyesült Államok fegyveres erőinek azonnali kivonását javasolja Irakból.  Szégyenletes, hogy idáig fajulhatott a dolog, de végül is joggal érezték úgy a városatyák, a képviselőik akadályozzák annak a reprezentációs demokráciának gyakorlatát, amelyet oly buzgón akart – az ő segédletükkel – más országokra erőszakolni a kormány.

Míg az országban fokozódik a Bush adminisztráció közel-keleti politikája elleni hangulat, Dick Cheney szerint Hagel „rosszul” látja a helyzetet, míg Donald Rumsfeld szerint „teljesen rosszul”.  A szenátor viszont azzal érvelt:

„Én tanúja voltam, mikor 58 ezer ember lett megsemmisítve az 1961-től 1975-ig tartó időszakban . . .  egy olyan időszakban, mikor tudottan vesztésre álló politikánk volt. És a kongresszus tagjai érdekes módon hallgattak és nem voltak ott, hogy kemény kérdéseket tegyenek fel. Addig, amíg én az Egyesült Államok szenátora vagyok, mindent meg fogok tenni, hogy olyan politikát biztosítsak, amely érdemes ezeknek a bátor fiatal nőknek és férfiaknak az áldozatára és mindazokra a dolgokra, amit tesznek ezért az országért. Nem hiszem, hogy ez a politika ma létezik.” 

Nem, nem létezik. És remény sincs rá.  Mégis, ahogy a fizikus mondta, a megfelelő méretű emelővel egyetlen ember ki tudja mozdítani helyéből a világot.

*1   2004. márciusában a CNN-USA Today/Gallup felmérés szerint 65% támogatta a háborús döntést, 2005. augusztusában 44%. A Newsweek idei statisztikája szerint viszont a támogatók száma augusztusban 34%-ra esett vissza.

*2  Virginia republikánus szenátora, George Allen Hagellel szembeállítva közölte, aggodalomra, vitára nincs ok, mivel nyert ügyünk van Irakban, sőt az új alkotmány alapvető szabadságjogok biztosításával újabb híveket fog számunkra toborozni. „A terroristák nem tudják az iraki szíveket és agyakat meghódítani. Az egyetlen, amivel törődnek, az a bomlasztás.”

2005. augusztus.

Addenda:

Eldugott hírként volt olvasható szeptember 8-án, hogy a déli Basra környékén egy útszéli időzített bomba robbanás megölt 4 együtt utazó, állig felfegyverzett amerikai biztonsági ügynököt, akik a Külügyi Minisztérium Diplomata Biztonsági Bürójának dolgoztak. Az utóbbi két hónapban a viszonylag nyugodtabb légkörű délen is felerősödtek az ellenállási akciók, elsősorban a többségben levő angol megszállók ellen.

A témakörben lásd még: A demokrácia megcsúfolása

VISSZA a Jelenidő rovat címlistájára

VISSZA az Empiria Magazin nyitólapjára