EMPIRIA Magazin IV. évfolyam 8. szám – Kuliffay Hanna írása                                  

 2005 augusztus

 

MENNI VAGY MARADNI

 

Az iraki megszállás dilemmája

 

 

 

„Az elnök azzal érvelt, hogy az Irakból kivonulás gyengítené az Egyesült Államokat.  Éppen ellenkezőleg: Amerika a katonai veszteség, az adósság és a politikai viszálykodás által gyengített. Az, hogy problémánk van újoncokat toborozni – és szövetségeseket szerezni – az szintén arra bizonyíték, hogy a háború gyengévé tesz. Ettől függetlenül szükség lenne a háborúra, ha létezne egy „Terrornak” nevezett támadó ellenség. De a terror maga nem ellenség, hanem különböző emberek által, különböző célok érdekében alkalmazott taktika. Minket az al Kaida támadott meg négy évvel ezelőtt. Nem Irak.” (Seattle Times, vezércikk. 2005. augusztus 26)

 

Amennyiben a Fehér Házban abban reménykedtek, a háborút és a megszállást ellenzők előbb-utóbb beletörődnek a megváltoztathatatlanba, a nyár végére realizálhatták, ismét tévedtek. A felmérések szerint George W. Bush teljesítménybeli értékelése messze lemarad a legutóbbi kétterminusú elnökökhöz, Ronald Reaganhoz és Bill Clintonhoz viszonyítva és a népszerűsége is mélypontján van.(*1) Ráadásul a békemozgalmak aktivistái ismét lázasan szervezkednek és szeptember végén megint Martin Luther King szavaitól zengnek majd az amerikai nagyvárosok: WAR IS NOT THE ANSWER!  Falludzsára, Groznyra, Guernicára gondolva kötelességünk megtanítani a gyermekeinknek: A HÁBORÚ NEM VÁLASZ semmire.

 

(Kép Rumsfeldről: AZ AMERIKAI CSAPATOK VISSZA FOGNAK VONULNI IRAKBÓL, MIHELYT BEFEJEZZÜK ÁLLANDÓ KATONAI BÁZISAINK FELÉPÍTÉSÉT.  A Z Magazin szeptemberi címlapja)

 

Az általánosan romló közhangulat miatt George W. Bush kénytelen volt kényelmesnek és szórakoztatónak ígérkező öthetes vakációját több alkalommal megszakítani, hogy külpolitikáját védő-magyarázó beszédekkel nyugtatgassa donorjait és híveit. A vendéglátó városokban azonban mindenhol tüntetők is fogadták, csalódott dühüket obszcén gesztusokkal kommunikálva a kocsikaravánban utazó elnök felé, akit ezúttal időnként nem tudtak megkímélni a látványtól.

 

Orrin Hutch republikánus szenátor, Salt Lake Cityben Bush közvetlen kísérőjeként tanúja volt a sorfalat állók fújozással kísért obszcenitásának, amit a tőle megszokott álszentséggel az elnöki hivatal iránti tiszteletlenségnek tulajdonított, holott tudnia kellett,  hogy minden szitkozódó megnyilatkozás személyesen Bushnak szólt. Egyébként hol volt akár a legközönségesebb megnyilvánulás is ahhoz a tiszteletlenséghez képest, mint az egész nép arcába való hazudozás? Nem is beszélve olyasmikről, mint a veteránok egészségügyi járulékának csökkentése háború idején, a gazdagoknak juttatott újabb adókedvezmény vagy a Mezopotámiából éjszaka, lopva hazacsempészett koporsók. . .

 

Bár Utah állam vadul republikánus érzelmű – választóinak 70%-a Bushra szavazott –, a  főváros és a főpolgármester, Rocky Anderson azonban megrögzött demokrata.  Így aztán  érthető, hogy személyesen bátorította a Külföldi Háborúk Veteránjainak gyűlésére érkező elnök ellen szervezett tüntetést, azzal az indokkal: „Népünket hazugsággal vitték háborúba.” A több ezres háborgó tömeg láttán pedig „igaz hazafiaknak” nevezte a megjelenteket és kijelentette, „ez fordulópont a nemzet számára – itt ma, Salt Lake Cityben.” Bár egy fordulópontban sokan mások is hiába reménykedtek,  mégis figyelemreméltó epizód volt, hogy Anderson, választott demokrata közalkalmazottként a Lieberman-szerű édelgős törleszkedés vagy Kerry-szerű kushadás helyett bátor elszántsággal intézkedett és nyilatkozott.  Kiveszőfélben levő ritka jelenség az amerikai  politikai arénában.

 

A ‘fordulópont‘ forradalom nélkül csak ábránd marad, mivel ami hazugsággal kezdődik, nem folytatódhat mással. A Bush-kormányzat korábbi stratégiai közléseinek ismét éppen az ellenkezőjére történnek előkészületek. A legújabb, hogy az új iraki alkotmány megszavazása után mégsem szándékoznak csökkenteni a megszálló csapatok létszámát.  Az irakiaknak tehát tudomásul kell venni, hogy a gyakran hangoztatott végleges kivonulásra’ semmi remény a közeljövőben – ha valaha is. Az indok? A Pentagon közlése szerint arra számítanak, hogy az októberi alkotmányos referendum és az azt követő országos választások idején fokozódni fog az ellenállás. A vérontás elkerülése végett szándékoznak felemelni  a nyári 138 ezerről legalább 160 ezerre a  katonai létszámot – vagyis a Pentagon azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy az  irakiakat védi önmaguktól.

 

Szintén erre a nemes vállalkozásra való hivatkozással a hosszú hónapok óta ott tartózkodó, aránytalanul nagy veszteségeket szenvedett tartalékosokat harcban edzett, Irakot vagy Afganisztánt korábban megjárt alakulatok váltják fel, és a szerződéses „magán zsoldosok” létszáma is gyarapodni fog. (Ez a kb. 20 ezret számláló paramilitáris sereg hatalmas pénzekért biztonsági feladatokat lát el, többek között a Külügyminisztérium és a Pentagon civil alkalmazottait, magát a követséget és a repülőtereket, fegyverszállítmányokat, börtönöket, internálótáborokat védelmezi, de szükség esetén besegít a hivatásos harci alakulatoknak is.)

 

Mindebből arra lehet következtetni, a katonai erősítés több mint óvatos előkészület a beharangozott (megosztó politikával és választási csalásokkal is provokált) késő őszi konfrontációkra. Mivel az extra csapatok bevonását állítólag nem a Pentagonból rendelték el, hanem két vezető beosztású katonai személy, John Abizdad és George Casey generálisok kértek az iraki hadszíntérről – jelenleg sokkal inkább tűnik idoknak az egész hónapban elemi erővel tomboló gerillaháború, a kollaboránsok sorozatos legyilkolása és az állandó szabotázs akciók megfékezésének sikertelensége. 

 

Nyilván a távlati terveknél is a fegyveres indulatok korlátozása és az olajkitermelés zavartalan biztosítása lesznek a legfontosabb szempontok. Ennél azonban jóval többről is szó van, mikor az amerikai hadsereg főparancsnoka, Peter Schoomaker generális olyan kijelentést tesz, az elkövetkezendő négy évre 100 ezret is meghaladó hadtest folyamatos állomásoztatását készítik elő a Tigris-Eufrátesz völgyében. Ezzel az alternatív médiában korábban megjelent jóslatok látszanak valóra válni, amelyek szerint az állandósított megszálló erő számára épülő korszerűen felszerelt erődítmények egyben fontos katonai bázisok lesznek a régióban tervbe vett büntető jellegű akciók vagy hódító jellegű intervenciók számára.

 

A brit Independent szerint a Londonba látogató vezető beosztású amerikai katonai hivatalnok, Douglas E. Lute vezérőrnagy bevallotta, „nagyon nehéz az iraki megszállás percepciójának tagadása”, mikor jelenleg több mint 150 ezres létszámú idegenekből álló hadsereg állomásozik az országban. Ami szerinte nagyon nehéz, az mások szerint lehetetlen, megint mások szerint kezdettől fogva nevetséges. Ezzel azonban mit sem törődve Bush 24-én Idahoba látogatva ismét lezser könnyedséggel hangoztatta, hogy egyesek javaslata ellenére szó sem lehet az amerikai csapatok visszavonásáról, mivel ez a lépés csak felbátorítaná a terroristákat, és alapot adna további Amerika és más szabad országok elleni  támadásokra.  

 

A belévetett bizalom országos viszonylatú csökkenését nem realizálva vagy lényegtelennek ítélve (hónapok óta 40% körüli, augusztusban 36%) Bush ismét hangoztatta azt a Dick Cheneytől átvett kínosan gyermeteg paralogizmust, az Irakban összpontosuló háborús konfrontáció védi meg a terrorizmustól az amerikaiakat hazai földön. Vagyis minden erőnkkel támogatnunk kell a mesterségesen indukált és fenntartott háborús állapotot, mint biztonságunk, nyugodt álmunk zálogát.

 

FULBRIGHT – HAGEL PÁRHUZAM

 

A Bush által említett visszavonulást javasló „egyesek” alatt elsősorban nyilván a republikánus szenátor, Chuck Hagel értendő, aki csak három nappal korábban az egyik legfontosabb országos politikai műsorban, az ABC heti hírösszefoglalójában sürgette az Irakból való visszavonulás konkrét határidejének eldöntését, mintegy abszurdumnak tartva a Pentagon hivatalos közlését az elkövetkezendő 4 éves (virággal fogadott?) vendégeskedés tervezetének kidolgozásáról.

 

Hagel, a külföldi kapcsolatok szenátusi bizottságának rangban második tagja aki hősiességéért két Lila Szív érdemrendet kapott a vietnámi háborúban, és eredetileg Szaddám Huszein megdöntésére kétszer, sőt háromszor ennyi katona bevetését javasolta vasárnap annak adott hangot, hogy a jelenlegi közel-keleti szituációra viszont egy létszámában növekvő amerikai jelenlét nem megoldás.

 

A másik Bush paralogizmust illetően elsietett kivonulásunkkal vákuumot hagyva magunk után destabilizálnánk a Közel-Keletet – Hagel azzal érvelt, „Minél tovább maradunk ott, szerintem annál inkább fokozott destabilizációra számíthatunk.” Bár korábban az alternatív média számos politikai elemzője vonta meg az iraki és vietnámi párhuzamot, Nebraska szenátora azonban az első vezető republikánus, aki ilyen szentségtörésre vetemedett. Hagel minden kertelés nélkül kimondta, hogy a Bush által hangoztatott fenegyerekeskedés történjen bármi is „a megkezdett úton haladunk tovább”  nem fogadható el politizálási alapként.

 

A hónap egyik legérdekesebb cikke a Boston Globe-ban jelent meg Derrick Z. Jackson tollából, aki párhuzamot vont a jelenlegi Hagel-Bush és a hajdani J. William Fulbright-Lyndon Johnson konfrontációs viszony között. Fulbright szenátor, a külföldi kapcsolatok bizottságának korabeli vezetőjeként nyilvánosan a saját pártjabeli elnök háborús külpolitikája ellen fordulva a televízió által országosan közvetített szenátusi meghallgatásokat rendelt el, ahol eltussolt tények és adatok közlésére, hazugságok leleplezésre és kritikus elemzések, állásfoglalások közlésére is sor került. 

 

(Ezen a fórumon kapott szót a háború kíméletlenségére és értelmetlenségére figyelmeztető, bátran elszánt John Kerry is, aki mély meggyőző erővel tanúsított fiatalkori pacifizmusát mára, elnökjelöltként, megtagadta. Nyilván átgondolt stratégiai döntésként félretéve volt bajtársai és a párt egysége érdekében rá szavazók bizalmát  a neokonzervatív külpolitikai törekvések izmos szekértolójává vált.)

 

Hagel azóta értékeli teljesen más szemmel a háborút és a megszállást, mióta kétség nélkül bebizonyosodott, hogy Irak nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, amelyek végzetes veszélyt jelentettek volna Amerikára, Angliára vagy akár a régióbeli Izraelre nézve.  Bár a Bush adminisztráció azóta számos más légből kapott indokkal szolgált nem csak a háború, de a megszállás indokára és jogosságára is(*2) a szenátor megvilágosodását azonban többet nem sikerült hasonló trükkökkel elködösíteni.

 

Nyilván Hagelt is arculcsapásként érte, mint minden fejlett igazságvággyal megáldott (megátkozott?) embert, mikor a Bush által tavaly február környékén rendeletileg létrehozott vizsgálati bizottság, a U.S. Senate Select Committee on Intelligence amelynek feladata lett volna az elnöki tisztségre jelölt John Rockefeller szavaival azt kivizsgálni, vajon az iraki háborút megelőző titkosszolgálati jelentések el lettek túlozva, figyelmen kívül lettek hagyva, vagy helytelenül lettek felhasználva – nem régen suttyomban, minden magyarázat és indok nélkül közölte, mégsem bolygatják a régi dolgokat. A kivizsgálás elmarad...  Ezzel az elnöki bizottság egyszerűen felszámolta önmagát.

 

Természetesen erre utalva a hívő republikánusok Bush javára írják és a védelmébe hozzák fel, hogy minden a legnagyobb rendben, hiszen a 9-11-t két országon megtorló események kapcsán még egy hivatalos vizsgálatra sem került sor.  Mások viszont, akik már régen döglött patkányra gyanakodtak a dolog mögött, ezzel igazolva látják össznemzeti becsapásunkról kialakult sejtésüket. Az utóbbiak közé tartozik a Minneapolis Star Tribune, amely talán éppen a visszaélések eltusolása miatt behergelve írta május végi vezércikkében: „Bush elnök és a körülötte levők hazudtak . . . Erős (kifejezés)? Igen. De igaz? Szintén igen.”

 

A háború őrületét tapasztalatból ismerve Hagel évek óta felháborodott kritikusa a megfelelő tervek és előkészületek híján elsietve kirobbantott iraki intervenciónak: „Odaát folyamatosan lehetetlen szituációkba helyezzük a haderőinket, lehetetlen feladatok megoldására kérve őket, mikor nincs ott elég strukturális erő, és soha nem is volt . . .  Egy abszolút vicc arra hivatkozni, hogy a(z együttműködni) készek koalíciója a rendelkezésünkre áll.”

 

Januárban egy beszédében Hagel maga is hivatkozott Fulbrightra, aki komoly támadásoknak volt kitéve a vietnámi meghallgatások miatt, különösen amiatt, hogy saját pártjabeli elnökét kritizálta. „Fulbright utólag azt írta, abban a reményben tartott nyilvános meghallgatásokat, hosszútávon elősegíti vele egy őszinte konszenzus kialakítását, még ha ennek rövidtávú ára esetleg egy hamisnak a felszámolása lesz” –  idézte rokonlelkét a szenátor hozzátéve, „Ma ugyanígy nem szabadna részesének lennünk egy hamis konszenzusnak Irak vagy bármely más külpolitikai ügy esetében.”

 

CINDY SHEEHAN SZIMBOLIZMUSA

 

Jackson szerint a háború népszerűtlenségének növekedésével párhuzamosan Hagel egy elvi alapokon álló, belülről fakadó forradalmiság képviselőjeként annyira járatlan utakon jár, hogy minden Bush tanácsadó és szélsőjobbos média kommentátor véleménye ellenében javasolta az elnöknek, találkozzon a megszállás folytatása ellen a texasi forró nyárban hetek óta protestáló Cindy Sheehan-nel. Különösen egy sokat megélt veterán szemében érthető és jogos, hogy az asszony a kormányszintű hazugságok kiderültével katonafia halálára értelmet, vagy legalábbis hihetőbb magyarázatot keres.  

 

A korábban elnökjelöltként is induló demokrata szenátor és publicista, Gary Hart szerint is az aktivistává vált asszony fia elvesztése révén nem csak megédemel egy újabb audienciát, de „jár neki az elszámolás”. Az elnök viszont – égi küldetéstudatának fényében sütkérezve – semmilyen földi számon kérésre nem akar precedenst. Empátia híján érdektelen a katonacsaládok tragédiái iránt, szellemi vonalon pedig valószínűleg képtelen felfogni a szimbolizmust, amit ez a gyászoló asszony képvisel.

 

Sheehan nem csupán a saját nevében akarja Bushnak szegezni a kérdést:  ha nem nukleáris holokauszttól, nem is kémiai és biológiai fegyverek beharangozta végzetes pusztítástól mentette meg a katonaság Amerikát, akkor végül is milyen „nemes célért” halt meg a fia?  A sajátját elveszítve minden veszélyeztetett gyerekért aggódik és tenni akar, a semmibe vétele viszont minden anyát sért, aki ismeri vagy megismerheti az elvesztés fájdalmát, legyen amerikai, iraki, angol vagy afgán.

 

Pár hónappal ezelőtt még azzal csendesítgette az értetlenkedőket az elnök  amit a média rögtön tényként közvetített hogy a tulajdonképpeni „eredeti cél” egy demokratikus, szabad Irak megteremtése volt.  De mint Lute generális is felmérte, az ilyesmit „nagyon nehéz”, sőt egyre lehetetlenebb elhitetni. Egy urbánus gerilla harcoktól és folyamatos amerikai bombázásoktól meggyötört Irak (és Afganisztán) soha nem látott szintű munkanélküliséggel, szegénységgel, a legalapvetőbb szolgáltatások hiányával küszködve, szociális jellegű biztonsági hálójától megfosztva, végsőkig antagonizálva félreérthetetlen történelmi bizonyíték: fegyverrel nem lehet demokráciát terjeszteni. (Sajtószabadság híján, választási csalások áldozataként, nemzeti értékeinek privatizálásába kényszerítve és ennek révén anglo-amerikai üzleti érdekeknek kiszolgáltatva még távlati remény sincs rá.)

  

Cindy Sheehan kérdése tehát továbbra is jogos, milyen Bush által „nemesnek” ítélt célért halt meg a fia? Sheehan egyszemélyi kezdeményezése – hogy a természeti elemektől és csípős-szúrós bogaraktól nem sok védelmet nyújtó kis sátrát a milliókat érő Bush-birtokhoz vezető út árkában húzta fel –, mintegy szimbólummá lett mindazok számára, akik országos jellegű nyilvános vitát akarnak a háború tényleges kiváltó okának és az évek óta tartó megszállás jogosságának témájában. Egy másik katonafiát vesztett anya, Sherilyn J. Bone, a Philadelphia Inquirer riporterének elsorolt néhányat a kérdésekből, amelyeket alkalomadtán az elnöknek szánna:

 

„Miért kellett a fiamnak meghalni? (Csupán) hazugságokért? Ne csak mondogassa nekem, hogy hős volt. Mondja meg nekem, miért kellett hősnek lennie egy isten-tudja-hol országban, védeni próbálva egy népet, akik nem is akarnak minket ott.”

 

Az amerikai asszonyok a békemozgalom fáklyavivői a háború kezdete óta, augusztusban pedig Cindy Sheehan mögé felzárkózva egyre többen emelik fel szavukat lányaik és fiaik tényleges magyarázat nélküli, értelmetlennek tűnő veszélyeztetettsége miatt. Hart Morális tekintély című írásában Sheehan és a többi asszony kitartó számonkérésével kapcsolatban méltatja a  (felszínesen megítélve talán értelmetlennek tűnő) protestáció jelentőségét:

 

„A protestálók gondolkodásra késztetnek, már aki hajlandó gondolkodni. Felkavarják az állóvizet, megringatják a hajót, kihívják maga ellen a status quot és a konvencionális bölcsességet.  Rákényszerítenek, hogy szembe nézzünk a realitással, gyakran szenvedés árán is.”

 

Hart egyébként teljesen érthetetlennek tartja a demokraták, főleg a vezetők hallgatását ebben az ügyben is. Közülük a média kedvencei továbbra is kiállnak az Irak elleni invázió jogossága mellett, amelyet természetesen kezdettől fogva támogattak, és a tervezést illetve a végrehajtást kritizálva még több csapat bevonását, még agresszívebb 'határvédelmet ' forszíroznak. „Még ma sem látszanak gondterheltnek a kormány hazug állításai és manipulált titkosszolgálati információi miatt” írja megdöbbenését nem leplezve Hart, aki nem kíván 2008-ban olyan demokrata jelöltre szavazni, aki ebben a kritikus időben (lapulva) hallgatott. 

 

A jelenleg San Franciscoban élő volt Massachusetts állambeli képviselő, Tom Gallagher hasonlóképpen felháborodottan írt arról, hogy a legpacifistább, a háborúellenes tüntetésekben élenjáró haladó szellemű város választott képviselői, Nancy Pelosi és Tom Lantos minden szavazatukkal támogatói a neokonzervatív külpolitikának. Mint írja, sokakat sokkhatásként ért, mikor májusban mindketten ellenezték azt az elnöknek küldött felszólítást, amely a megszállás befejezésének konkrét időpontját követelte.

 

Pelosi, akinek ha az orra alá dugják a mikrofont megjátszva az „ellenzékit” mindig kritikus a megszállás bonyolítását illetően, mégis szignálja a hadikiadások horribilis csekkjeit, és leszavazza a saját pártjabeli kezdeményezéseket a visszavonulásra. (A demokrata képviselők 129-79 arányban támogatták a javaslatot, ahol Lantossal együtt a kisebbséggel szavazott, annak ellenére, hogy San Francisco már tavaly novemberben 63%-os többséggel a csapatok hazahozatala mellett döntött.)

 

Azóta a háborúellenesség csak fokozódott a városban.  Ennek megfelelően a San Francisco Board of Supervisors  idén június végén (egyetlen ellenszavazattal) felszólította Pelosit és Lantost, hogy nevükkel támogassák a „Woolsey-rezolúciót”, amely a nemzetközileg előírt kötelezettségek megtartása mellett az Egyesült Államok fegyveres erőinek azonnali kivonását javasolja Irakból.  Szégyenletes, hogy idáig fajulhatott a dolog, de végül is joggal érezték úgy a városatyák, hogy a saját képviselőik akadályozzák annak a reprezentációs demokráciának gyakorlatát, amelyet oly buzgón akart – az ő segédletükkel más országokra erőszakolni a kormány.

 

Míg az országban fokozódik a Bush/adminisztráció közel-keleti politikája elleni hangulat, Dick Cheney szerint Hagel „rosszul” látja a helyzetet, míg Donald Rumsfeld szerint „teljesen rosszul”.  A vietnámi tapasztalattal háta mögött a szenátor viszont azzal érvelt:

 

„Én tanúja voltam, mikor 58 ezer ember lett megsemmisítve az 1961-től 1975-ig tartó időszakban . . .  egy olyan időszakban, mikor tudottan vesztésre álló politikánk volt. És a kongresszus tagjai érdekes módon hallgattak és nem voltak ott, hogy kemény kérdéseket tegyenek fel. Addig, amíg én az Egyesült Államok szenátora vagyok, mindent meg fogok tenni, hogy olyan politikát biztosítsak, amely érdemes ezeknek a bátor fiatal nőknek és férfiaknak az áldozatára és mindazokra a dolgokra, amit tesznek ezért az országért. Nem hiszem, hogy ez a politika ma létezik.” 

 

Nem, nem létezik. És remény sincs rá.  Mégis, ahogy a fizikus mondta, egy fix pontból a megfelelő méretű emelővel egyetlen ember ki tudja mozdítani helyéből a világot.

  

*1   2004. márciusában a CNN-USA Today/Gallup felmérés szerint 65% támogatta a háborús döntést, 2005. augusztusában már csak 44%. A Newsweek idei statisztikája szerint a támogatók száma augusztusban tovább, 34%-ra esett vissza.

*2  Virginia republikánus szenátora, George Allen Hagellel szembeállítva közölte, aggodalomra, vitára nincs ok, mivel nyert ügyünk van Irakban, sőt az új alkotmány alapvető szabadságjogok biztosításával újabb híveket fog számunkra toborozni. „A terroristák nem tudják az iraki szíveket és agyakat meghódítani. Az egyetlen, amivel törődnek, az a bomlasztás.”

 

2005. augusztus

 

 

Addenda:

 

Eldugott hírként volt olvasható szeptember 8-án, hogy a déli Basra környékén egy útszéli időzített bomba robbanás megölt 4 együtt utazó, állig felfegyverzett amerikai biztonsági ügynököt, akik a Külügyi Minisztérium Diplomata Biztonsági Bürójának dolgoztak. Az utóbbi két hónapban a viszonylag nyugodtabb légkörű délen is felerősödtek az ellenállási akciók, elsősorban a többségben levő angol megszállók ellen.

 

A témakörben lásd még: A demokrácia megcsúfolása

 

VISSZA a Jelenkor rovat címlistájára

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára