Nem mindennapos dolog, hogy nemzetközi hírű helyi újságunk a Washington Post Manamból tudósít. Manam? Bahrein fővárosa? Hollywoodhoz vagy New Yorkhoz képest nem túl érdekfeszítő név. Az olvasó rögtön át is ugorná a cikket, ha azonban véletlenül végigfut a szeme a bevezető sorokon, ugyan mit  lát? Akárhol is van az a  Bahrein, ott is utálják, és a pokolba kívánják az amerikaiakat.

Az aprócska szigetország fővárosában a hónap közepén ismét több ezren tüntettek az amerikai követség előtt, halált üvöltve a két katonai nagyhatalomra, Amerikára és Izraelre. A rendőrség könnygázbombákkal és gumitöltényekkel oszlatta szét a tömeget. A Post szerint több mint 300 tüntetőt kezeltek a közeli kórházban, ahol a szolgálatban levő orvosok lélegzetvételnyi szünethez jutva rögtönzött szolidaritási tüntetést rendeztek. "Halál Amerikára! Halál Izraelre!"

Az egy héttel korábbi még hevesebb tüntetés során köveket és tűzbombákat dobáltak az amerikai követség területére -- a rendőrség közbeavatkozása során egy diák meg is halt. Mindez, mint annyi minden más kellemetlenség, elhallgatható lett volna, ha Bahrein nem lenne stratégiailag fontos szövetséges -- az USA 5. tengeriflottájának állomáshelye. Ugyan ki tudja, meddig? “Azt akarjuk, hogy az amerikaiak menjenek haza!” -- magyarázta egy 17 éves diák tüntető a Post riporterének. “Az amerikaiak nemcsak a nép ellenségei, de Istennek is.” 

Nem lehetetlen, hogy az utóbbi időkben valami hasonló gondolat motoszkált Abdullah herceg szaúdi trónörökös fejében is, aki az uralkodó család nevében -- több évi huza-vona után --  idén végleges távozásra szólította fel a Szaúdi-sivatag katonai támaszpontján állomásozó amerikai csapatokat. Ha az amerikaiak népszerűtlenek voltak ott az elmúlt 20 évben, az uralkodócsalád népszerűtlensége vetekedett az övékével.  Nem véletlenül. Ugyanis ez idő alatt zajlott az a sokat kritizált monumentális beruházás, ami gerinctörő terheket rótt az országra. 

A nagyzolási mániában és némi paranoiában szenvedő Fahd király amerikai rábeszélésre  megépítette a világ legkorszerűbb (és talán leghaszontalanabb) 5,6 milliárdot felemésztő kommandó-kontroll rendszerét, amely high-tech előrejelző-, és elhárító radarrendszerével, valamint sci-fibe illő számítógépes kommunikációs centrumával képes felderíteni, időben riasztani és aktivizálni a Trón, az Olajmezők és a Szenthelyek védelmi rendszerét. Nem annyira a tevehajcsárokét. Vagy a vízhordókét.

Nem tekinthető véletlennek, hogy a szeptemberi kamikázék közül 15 állítólag szaúdi férfi volt. Az elmúlt 12 évben 40 milliárd dollár értékben vásárolt Rijád ultramodern fegyvereket az USA-tól -- olyan fegyvereket is, amire szüksége sem volt. Az ország elsősorban a  hadügyminiszter nyomására import dollárjának 40%-át rendszeresen fegyverekre, katonai tanácsadókra, tréningezésre, korszerűsítésre, pótalkatrészekre, munícióra stb. költötte. A legkorszerűbb haditechnológia természetesen magasan kvalifikált kezelő- és karbantartó gárdát igényel. Helyi szakemberek hiányában 14 ezer kimagasló fizetésű külföldi szakember dolgozik folyamatosan a hadügynek. Hatalmas érvágás. A több éves monstrum beruházások és a legkorszerűbb haditechnológia alkalmazása egyfajta nyugattól való függőségi helyzetet teremtett, amely aggodalommal töltötte el (a szinte egybemosódó) nemzetieket, vezető értelmiségieket és fundamentalista egyházi köröket.

Az államkassza illetve a köznép rovására jó pár amerikai és izraeli üzletember, bank és pénzbefektető vállalat, tanácsadó testület, szállító- és iparvállalat, de a nagykiterjedésű uralkodó család szemfüles és kellőképpen korrupt tagjai is vagyont csináltak a hadifejlesztés és katonai beruházások során. Ennek következtében a világ olajban  leggazdagabb országa hosszú évek óta gazdasági problémákkal küszködik, adósság fojtogatja és lakosságának 60 százaléka írástudatlan. A munkanélküliség 30 százalékos, és az átlag jövedelem felére esett az elmúlt két évtizedben. Ennek ellenére az uralkodó körök bamba képpel ugyanazt kérdezgették egymástól, mint az amerikaiak tavaly szeptemberben -- miért gyűlölnek minket? Mit várnak, mit akarnak tőlünk?

ZSELÉGERINCŰ ZSARNOKOK

Az uralkodó család jó ideig süketnek tetette magát  az Allah nevében igazságosabb olajbevétel elosztást, a tevehajcsároknak, vízhordóknak és az árvaházaknak is részesedést követelő bin Laden féle muzulmán-szocialista protestálók felé. (Ha túl fenyegetőek és hangosak voltak, lecsukták vagy száműzték őket.) Az uralkodó körök mit sem tartottak felháborítóbbnak, mintha bárki is számon kérte vagy kritizálni merte az 5,6 billió dolláros beruházást. Váltig hangoztatták, hogy a “béke pajzsra” igenis szükség van, akárcsak az amerikai csapatok állandó jelenlétére. A kettő együtt hivatott a Kába kő és a trón védelmére a határokon ólálkodó, megsemmisítéssel fenyegető  intervenciós támadások ellen. Hogy konkrétan kik és honnan veszélyeztették volna, ha egyáltalán, az országot, soha nem derült ki.  

A szeptemberi terrortámadás sokkhatás volt az uralkodóház korrupt, kapzsi, passzív-agresszív, zselégerincű autokratáinak. A New York-i felhőkarcolókba rohanó és a Pentagonra zuhanó repülőgép-bombák hirtelen rádöbbentették őket -- mintha egyenesen a palotájuk tetejére estek volna --, hogy a rájuk leselkedő  igazi  veszély az országon belül van, Rijádban és a többi zsúfolt nagyváros szegénynegyedeiben, az egyetemeken, a mollahok és a fiatal értelmiség köreiben.  Ez az a veszély, ami ellen a dollár milliárdokba került “béke pajzs” fabatkát sem ér.

“Ha alaposan megvizsgáljuk a terrortámadásokat, kis és nagy kaliberűeket egyaránt, azt fogjuk látni, hogy többnyire indokolt sérelmeken alapszanak”, írja az azon kevesek közé tartozó Stephen Shalom politológus professzor (Confronting Terrorism and War), aki a kór megállapítása után mindjárt kezedbe nyomja a gyógyszer receptjét is. “Mikor az emberek azt kérdezik, hogyan állítható meg a terrorizmus, meg kell mondanunk az igazat: a  gyűlölet és frusztráció táplálja a terrorizmust, és mérhetetlen sok gyűlölet árad az Egyesült Államok felé az igazságtalan politikája miatt. Egyedül a jogos sérelmek orvoslása fogja csökkenteni ezt a gyűlöletet, ez a leghatékonyabb és legmegfelelőbb eljárás a terrorizmus megállítására.“

Szinte egy az egyben ugyanerre a következtetésre jutott még novemberben a centristaként elkönyvelt  Stanley Hoffman a New York Reviewban.  Olvasta őket valaki is a Fehér Házban és a Pentagonban? Vagy esetleg Tony Judt sürgető rekommendációját, miszerint  az Egyesült Államoknak gondosan újra kell értékelni a nagyvilággal eddig kialakított összes kapcsolatát?  Nagyon kétséges.

Ha Amerika a szóból sem ért, Rijád viszont értett a bin Ladennek tulajdonított szimbolizmusból. Bölcs politikai húzásként egy közel-keleti béketerv kidolgozásával és az amerikai támaszpontok felszámolásával lehiggasztotta a fortyogó klérust és a szoros kapcsolatban álló intellektuális köröket.  Az internális terrorizmus elkerülése és a kormány stabilizáció biztosítása végett a trónörökös Abdullah herceg   hadikiadás csökkentés, korrupció felszámolás és szociális reformok ígéretével személyesen vetette neki a vállát a kátyúba jutott gazdasági helyzet helyrebillentésének. A  szaúdi televízióban meghirdetett humanitárius gyűjtés során pedig a királyi familia az ország nyilvánossága előtt ajánlott meg milliókat személyes vagyonából a "mártír halált" halt palesztin fiatalok családjainak és mindazoknak, "akik az izraeli terror és violencia szenvedőalanyaivá  váltak". 

OLAJ ÉS  AL-JAZEERA

Washington tetteti, hogy a bahreini hőbörgés nem fontos, a szaúdi kiebrudalás pedig nem nagy dolog. Egyszerűen felpakolunk és átköltözünk Katarba.  Az ottani emír, aki 95-ben a saját apját lökte le a trónról egy csinos kis házi puccs során, buzgón ajánlkozó szíves vendéglátó. Mint hírlik, ravasz amerikai ügyvédek segítségével sikerült befagyasztatnia az éppen Svájcban tartózkodó papa bankszámláját, de ettől a támogatástól függetlenül is lelkes Amerika barát.

Katar két dologról ismert még a bambák világában is. Az olajgazdagságáról és az al-Jazeera tv-hálózatról. Általános vélemény szerint az al-Jazeera műsora független, tárgyilagos, provokatív, jól tájékozott, elfogulatlan, bravúrosan szerkesztett – vagyis mindaz, ami az amerikai média nem. Lehet, hogy pusztán szakmai féltékenységből bombázta szét és halgattatta végleg el az USA annakidején Kabulban a fő adóját? (Egyesek persze, mint mindig, piszkos politikai okokra, ez esetben nemzetközi hírzárlatra gyanakodtak. . . Mások viszont a Pentagon hivatalos közleményére esküdtek, ami szerint az amerikai katonák annyiszor  lövöldöznek össze-vissza, hogy biztosra vehető, “tiszta véletlenül találták el.”)

Az ember nem tudja, lehet-e manapság a hazafiatlanság vádjának megúszásával tudakozódni, valójában mibe is kerül egy ilyen militáris költözködés?  Az adófizető énje noszogatja, hívja fel a szenátora hivatalát egy hozzávetőleges összegért.  A politikus énje azt sugallja, jobb, ha nem firtatja. A zsurnaliszta lélek arra bíztatja, mint adófizetőnek joga van tudni. Az utolsó EKG arra inti, felejtse el. A lényeg végül is, hogy a trónbitorló emir már megépítette az Al Udeid támaszpontot, mi több, a lelkizős szaúdiakkal ellentétben nem szándékozik beleszólni, pláne kikötéseket tenni,  hogy mit lőhetnek rommá az onnan felszálló amerikai bombázók.  Ez nagy elégedettséggel tölti el azokat, akiknek listáján Bagdad, majd Teherán a következő célpont. Sőt! Egyesek a külügyben, a hadügyminisztériumban és a médiában nehezen visszatartható harci gerjedelemben dörzsölgetik a tenyerüket.

Ezt tudva senki még csak a hecc kedvéért sem veti fel, mi a fenének  költözünk? Miért nem hozzuk haza a fiúkat?  Igaz, azt sem kérdezgeti senki, nem járt véletlenül le az annakidején hat hónapban megszabott  kivonulási határidőnk a daytoni-egyezmény aláírása óta? Vagy hogy kell-e még mindig védeni Amerikának a kommunizmus réme ellen Nyugat-Európát vagy Dél-Koreát?  Kell-e, illetve elengedhetetlenül szükséges-e Bushnak csapatokat küldeni Kolumbiába vagy éppen a Fülöp-szigetekre? Azt meg végképpen senki nem merné megkérdezni, vajon  még mindig Osama bin Ladent keressük Afganisztánban, vagy egy idő óta csak húsvéti hímes tojásokat? 

A konzervatív író-kommentátor, három korábbi elnök főtanácsadója, de sikertelen gyakorlati politikus Patrick Buchanan arra hívja fel a figyelmet, hogy a nagy stratégizálásba, megtorlásokba, csatározásokba, rendfenntartásba, és u.n. hadikiképzésekbe bonyolódva hajlamosak vagyunk elfelejtkezni róla, az Egyesült Államok  nem világbirodalom, hanem respublica. A jelenlegi best-seller listán jegyzett könyvében (A Nyugat halála) azt írja, “A múlt század birodalmai ugyanazon okok miatt semmisültek meg. Expanzionista politikájuk során a saját döntő nemzeti érdekeiket túlhaladva bonyolódtak háborúkba.”  Buchanan megszívlelendő tanácsa: tanuljunk a történelemből.

2002. április

Ebben a témában lásd még: Lapszemle 2002-II. félév, 5. írás

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitóoldalára