Empiria Magazin - Kuliffay Hanna írása

 

 

CSAK AZ EURÓPAIAK TÖRTÉNELME LÉTEZIK AFRIKÁBAN

 

 

MINDEN MÁS SÖTÉTSÉG

 

 

 ©  2005-2012.  Minden jog fenntartva.

 

 

Máig is emlékszem az izgalmas pillanatokra, mikor tavaly ősszel először pásztázta végig és itta be a szemem a Kairói Múzeum ókori kincseit bemutató kiállítás főszereplőinek sorát a washingtoni Nemzeti Művészeti Galériában. Leírhatatlan hatást keltettek a méltóságot, tekintélyt, sőt mindenhatóságot sugárzó szoboralakok fáraók és istenek – nyugodt messze révedésükben a megvilágosodás magasztosságát tükröző arckifejezéssel ha nem az örökkévalóságéval.

 

Mielőtt egyenként végiglátogattam volna őket, átfutott a szemem a  jellegzetes vonásokon, komplexiókon és arányokon, az ornamentális hajviseleteken és fétis-fejdíszeken. Próbáltam megfogalmazni azt az első döntő benyomást, a felismerés ama felvillanyozó pillanatát, ami később esetleg jelentőségét veszthette volna a bonyolult mitológia és hisztorizmus nyomon követése során vagy éppen beleveszhetett volna a lenyűgöző részletek csodálatába. Körbesétálva fontolgattam magamban a szavakat, amik végig ott tülekedtek az agyamban: ez annyira nyilvánvalóan afrikai kultúra, afrikai uralkodókkal és afrikai istenekkel, csak akik szánt szándékkel nem akarták észrevenni, akik puszta elfogultságból maguknak sem voltak hajlandók bevallani, ítélhették másnak.

 

(kép:kiállítási katalógus)

 

Talán hihetetlennek tűnik, de két kontinensen is akadtak ilyenek az akadémia mélyen tisztelt világában. A nagytekintélyű német gondolkodó, G. W. Hegel például A történelem filozófiája című, 1854-ben megjelent munkájában azt írta: „Afrika történelem nélküli földrész; nem mutat se változást, se fejlődést és bármi is történt ott, az mind Ázsia és Európa világába tartozik.”  Az ott élőkről se volt ignoránsabb és elfogulatlanabb véleménye, mikor azt állította, “Semmi megközelítőleg emberi sincs a Néger karakterben. A (szellemi) állapotuk képtelen akár fejlődésre, akár a tudás elsajátítására.  Mindig ilyenek voltak, amilyennek ma látjuk őket.”  A nagyra tartott skót filozófus és történész, David Hume szerint a fekete afrikaiak világában “nincs ügyes iparos, nincs művészet, nincsenek tudományok”.

 

Nyilván nincs más, mint alantas vegetáció.

 

De hogy ne csak a messzi múlt miatt kelljen szégyenkeznünk, íme a közelmúlt előítéleteinek két illusztris példája: “Jelenleg nincs olyan, hogy afrikai történelem” – nyilatkozta 1961-ben az Oxford Egyetem államilag kinevezett professzora, Hugh Trevor Roper. “Csupán az európaiak történelme létezik Afrikában. Minden más sötétség.” 

 

Egy évvel később az amerikai Henry E. Garrett professzor, a Columbia Egyetem pszichológiai tanszékvezetője pedig azt jelentette ki: “Nem számít, hogy milyen alacsonyan van (gazdasági és társadalmi értelemben véve) egy amerikai fehér ember, az ősei építették Európa civilizációját; és ugyanígy nem számít, milyen magasra jut (szintén gazdasági és társadalmi téren) egy Néger, az ősei (és a fajtájabeliek még most is) csak barbárok egy afrikai dzsungelben.” (Garrett zárójelezései, K. H.)

 

 

 

 1. III. Amenhotep fáraó  2. Ptah-Szokar-Ozirisz granodiodorit szobra III. Amenhotep „negroid” arcberendezésével felruházva   

3.  A brilliáns technikai tudással festett és stilizált relief I. Sethos fáraót ábrázolja meghitt viszonyban Hathor istennővel  

4. Ókori kusita asszony Hathor istennőnek szánt  fogadalmi táblával 

(Képekhez való szöveg 3 szakasszal lejjebb)

 

Egyféleképpen mondható Afrika a sötétség országának: ha minden fénylő csillagát megtagadják tőle. És egyféleképpen mondható barbárnak: ha kimagasló kulturcentrumait, mindenekelőtt Egyiptomot, de Núbiát is (a mai Szudán és Etiópia) dióbarna, kávébarna és "fekete" lakosságával együtt tiszteletbeli európainak minősítik, és közvetve tejfehérnek. Ha évezredes kulturális örökségét, tudományát és teológiáját kitartóan Kis-Ázsiából vagy a Közel-Keletről származtatják, annak ellenére, hogy a Nílus völgyi ábrázolások és legrégibb falba vésett dokumentumok szerint a havas ormú Hold-hegy lábától származó "civilizáló isten", Hórusz a Kék- és Fehér Nílus találkozásának környékéről hajózott le a deltához.

 

Az európaivá nyilvánítás érdekében  egyesek továbbra is kótyagos fantasztának mondják azt a Hérodotoszt, aki személyes látogatása után feketének és gyapjas hajúnak írta le az egyiptomiakat és délről kisugárzónak az egyiptomi civilizációt. Egyeseknek az se számít,  hogy jól konzervált múmiák modernkori anatómiai, biokémiai, genetikai vizsgálatai(*1), az ókori művészek számtalan művészi teljesítményű ábrázolása és az egyiptológia számos szakemberének véleménye utólag a “történetírás atyját” igazolják.

 

Néha a betűk és elméletek kritikátlan elfogadása, a tradicionális értékítélet helyett érdemesebb nyitott szemmel rácsodálkozni a felkínált valóságra, ahogy a klasszikus kor nagyjai tették. Apró, mindennapos, külsődleges, talán jelentéktelen, de jellegzetes dolgokat összevetve kifürkészni az árnyalt és dimenzionált realitást.  Nem túlértékelve, de alá se becsülve a felszínt, a látszatot. Erre tárt kaput A hallhatatlanság keresése címmel a túlvilágra való készülődés témakörére alapozott időszakos kiállítás Washingtonban, amely a mennyországba vivő út titkai, kapcsolódó hiedelmek és ősi temetkezési szokások bemutatásának céljával eddig a legnagyobb egyiptomi kollekciót utaztatta az Egyesült Államokba közte olyan értékeket is, amelyek eddig múzeumi raktárakban rostokoltak. A téma kapcsán szarkofágok, halotti maszkok, státuszszimbólumok, bűvös talizmánok és III. Thotmesz sírkamrájának pontos replikációja mellett a végső nagy útra induló fáraók, arisztokrata udvaroncok, magas rangú hivatalnokok és ügyintézők szobrai is felsorakoztak, akárcsak a túlvilágon rájuk váró isteneké és istennőké, akikkel a megmérettetés után az arra érdemesek örökre egyesülhettek.

 

A bibliai állítás szöges ellentéteként, miszerint Isten a saját képmására teremtette a férfiembert, minden kultúra a maga vonásaival és faji jellegével ruházza fel isteneit. (Lásd a fenti képsort.) Az ókori egyiptomiak, akik a masztabák és piramisok falfestményein és reliefjein a szomszédos  afrikai népekhez hasonlónak ábrázolták magukat, ennek megfelelően fekete és kávébarna isteneket imádtak, jellegzetes afro hajjal és komplexióval (bőr, szem és haj együttesen öröklődő színezete), tömpe orral, vastag ajkakkal, sokszor prognatikus (előreugró) állkapoccsal.

 

 

A Ramszesz (Ramesses) fáraó sírjából származó elegáns színkombinációjú falfestmény (i.e. 1200)

hieroglifjei szerint az A jelzésű férfialak kemita (egyiptomi), a B líbiai, a C núbiai és a D hettita

 

 

A Nílus völgyi népek és etnikumok faji azonosulásának egyik jelentős bizonyítéka, hogy a híres délről származó núbiai eredetű uralkodócsaládok fáraói közül az egyiptomiak nem egyet istenné avattak, sőt még a királynők közül is, mint a XVIII. dinasztia köztiszteletnek örvendő alakját, Teje (Tiye) királynőt, III. Amenhotep főfeleségét,Tutanhamon nagyanyját és  II. Ramszesz „nagy királyi feleségét”, az ébenfekete Nefertári királynőt.

 

Az ősi Afrikát jellemző matriarchalizmus maradványaként a núbiai és egyiptomi hercegnőknek fontos szerepe volt a társadalomban: többek között az egyházak befolyásolása sőt kontrollálása érdekében a fáraó lánya volt Amon (Amen, Amun) isten „hitvese”, illetve főpapnője. A washingtoni kiállítás egyik leghatásosabb és legmasszívabb darabja volt a kusita (kushita) származású (észak-szudáni) egyiptomi fáraó, I. Psamtik lánya, Nitocris vörös gránit szarkofágja, aki elődjétől, a szintén kusita hercegnőtől, II. Shepenwettől örökölte a befolyásos „Amon hitvese” pozíciót.

 

 

 

1. A núbiai-egyiptomi Nefertari,  II. Ramszesz kedvenc felesége  2.  Az istennővé avatott Teje királynő,

Tutanhamon nagyanyja  3.  A rokoni vonások összehasonlítását szolgálja Tutanhamon arany szarkofágja

 

A faji azonosulás másik bizonyítéka, hogy a Nílus menti királyságok egymás isteneinek is hódoltak. Az egyiptomi és núbiai vallási szinkretizmus révén a mindenható Amon isten a XXV. dinasztia idején a kusiták főistenévé lépett elő bár a személyéhez kapcsolódó teológia (részben a vallási szertartások is) bizonyos mértékben eltért az egyiptomitól. A Jebel Barkalban Amonnak épített hatalmas templomot ugyan a hódítóként érkező III.Thutmose építette, de később az ambiciózus kusita Taharka fáraó renoválta és bővítette, amellett, hogy új Amon szentélyeket építtetett Kawaban, Sanamban és Taboban.

 

A másik núbiai és egyiptomi panteonban is helyet foglaló isteni személy Ízisz volt, akit délen "Kus úrnője" címen tiszteltek. Az istennő számos ábrázoláson az íjat és nyilat tartó kusita isten, "A hatalom nagyja" címet viselő Apedemak párjaként jelent meg, sőt egy szentháromság is ismeretes (valószínűleg ez volt az eredeti) Apademak, Ízisz(Hathor) és Hórusz összekapcsolásával.  A délről származó oroszlán istenek közül Mahas, aki Apademak egyik megnyilvánulásának számított, szintén nagy népszerűségre tett szert Egyiptomban, akárcsak a „félelem úrnője”, jó és rossz szerencse hozója (a washingtoni kiállítás egyik dísze), Szahmet istennő.

 

A föntieken kívül a háborúk istene, Tetun, akit a Piramis szövegek is megemlítenek, az újjászületés reményét hirdető Ptah-Seker, a "Ta-sti régense" cím tulajdonosa Aahes, és a Puntból (mai Szomália) származó rondácska pigmeus, Bes az egyiptomi panteonban is helyet kaptak. Mi több, Egyiptomban az Elephantinetól délre épült  Kalabsha templom a núbiai Mandulisz istennek volt dedikálva,  ahol Amon-Ré, Ozírisz és Ízisz tiszteletére csak a mellékszentélyekben áldozhattak a hívek. David P. Silverman külön fejezetet szentel a külföldi istenekenek (Divinity and Deitis in Ancient Egypt. Cornell University Press. 1991), ahol megemlíti, hogy Dedwen  a neve és címe, rangja révén núbiai származásúnak ítélt isten a legkorábbi idők óta jelen volt Egyiptom történelmében: az ő neve is először a Piramis szövegekben szerepelt.  Ash isten tiszteletét szintén délről vitték magukkal elszármazó hívei, és így gyakran említett az írásokban mint "Núbia ura".

 

(baloldali kép: Szahmet istennő)

 

Nemcsak az istenek, de Egyiptom piramis építő fáraói is délről származtak. Az első és  második dinasztia fekete fáraói pedig az Abydos környéki Thisből valók voltak. Az V. dinasztia tagjai még délebbről, Elephantine-ből.  A piramisépítő testvérek, Sanakhte és Djoser, valamint Khufu(Keopsz), Menkaure,(Mycerinus) Userkaf, Huni, de a Mentuhotepek vagy éppen az Amenemhetek is az ősi ábrázolások szerint annyira látszanak európainak, mint mondjuk Harry Belafonte vagy Denzel Washington.  (jobboldali kép: Mentuhotep I.) (*1)

 

A birodalomépítő XVIII. dinasztia  – I., II. és III. Amenhotep, az egyistenhívő Akhenaten (IV. Amenhotep), vagy a hadvezérből fáraóvá lett pátriárka, Ay aligha emlékeztetne valakit is Pesten mondjuk a MÁV szimfonikusok vonósaira. Ernest A. Wallis Budge 1893-ban megjelent, nagy szakmai hozzáértéssel és széles körű dokumentációra alapozott könyve szerint  (Bálványtól Istenig az Ősi Egyiptomban) a XXIV., XXV. és XXVI. dinasztia 15 fáraója egyöntetűen etióp származású volt. Martin Bernal professzor  az I., a XI., XII., és XVIII. dinasztiákat emelte ki,  mint genetikailag egyezőeket a núbiai népekkel nyilván a szakmában általánosan núbiainak/kusitának elismerteken kívül.

 

A legmodernebb, több szempontot összevető kutatási eredményekre hivatkozva az egyiptológus Frank Yurco 1989-ben tömören úgy foglalta össze: „Az egyiptomi múmiák és csontvázak afrikainak bizonyulnak.” Hollywood szerint viszont az ókori Egyiptomban mindenki vanílía színű európai volt, és csak a rabszolgák voltak feketék, annak ellenére, hogy a halotti kultusz következtében virágzó képzőművészet számtalan példával szolgál az ártatlannak nehezen ítélhető sematikusság cáfolatára.

 

 

 1. Bankettező egyiptomi nők – a thébai Nakht sírkamrájának kissé megfakult falfestménye  

2. A National Geographic (2002 október) mellékletének  részlete egy egyiptomi sírszöveg illusztrálására,

ahol nem csak az úrnő és a fáraó-istenek, de a szolgák  is fehérek  

3. Szarkofágjának festményén a Királynők völgyében eltemetett Ashayt hercegnő élvezi az újjászületést jelképező lótusz illatát

 

 

Valójában tagadhatatlannak tűnik a tendencia az egyiptomi kultúra déli gyökereinek és jelentőségének elhallgatására még mindennapi gyakorlati esetekben is. Tavaly egy archeológiai szaklap szerint „tiszta véletlenül” egy közel 3000 éves, mesterien megmunkált granodiodorit remekműre bukkantak a Southampton múzeum pincéjében, a kurátorok biciklijei és sáros kalucsnijai között. Majdnem egy évszázada rostokolt odalenn a (valószínűleg Taharkát megjelenítő) szobor, amely egy fiatal, hatalmának és isteni voltának tudatában lévő fekete fáraót ábrázolt. A múzeumbeliek szerint a milliókat érő szobor soha nem lett katalogizálva, de valószínűleg 1912-ben, a múzeum nyitásakor adományozta valaki az akkor induló egyiptomi gyűjtemény számára. Sokatmondóan ironikus, hogy még ellopásra sem méltatta senki.

 

Afro-amerikai publicisták többször is felvetették,  a kiállítások és az ismeretterjesztő irodalom nyilvánosság elé tárt régészeti anyaga elfogultan „szelektív” a Nílus völgyi kultúrát illetően, ráadásul Szudán és Etiópia régészeti kutatásaira lehetetlen akár szubvenciót akár jelentős alapítványi keretet szerezni. A hódításai és országépítése során rendkívüli irányító-, és szervezőkészséget bizonyító „tipikus negroid”(*2) fáraó, Taharka temetkezési helyét már évekkel ezelőtt sem volt könnyű megtalálni: majdhogynem visszavette a természet.

 

Az akadémiai rasszizmus egyik példája a következő: az egyiptomiak egyenrangúnak tekintették a núbiai és a kis-ázsiai vagy közel-keleti uralkodókat és hivatalos dokumentumokban egyformán a heka vagy ver néven említették őket. Az európai fordításokban viszont a közel-keletiekre vonatkozó két megnevezést királynak vagy uralkodónak fordítják, míg a núbiaiakra vonatkozót törzsfőnöknek. Míg a „fehér” filozófusok, antropológusok, régészek, muzeológusok – figyelemre sem méltatva a bronzkori Núbia fejlett kerma kultúráját, erődítményekkel körülvett városait vagy a későbbi virágzó napatani és mereotik kultúrákat (az önálló mereotik írásról nem is beszélve) a saját lenézésüket próbálják áttestálni az egyiptomiakra, addig a núbiai kultúrával tudományosan foglalkozó David O’Connor azt írta: 

 

Mind a núbiai világszemlélet, mind pedig a kulturális kifejezési módozatok egyedülállóak voltak a maguk nemében, még akkor is, mikor az egyiptomi művészet, nyelv és különböző koncepciók a núbiai  kultúra részévé váltak. Mi több az idők folyamán Núbia nem függvénye volt Egyiptomnak, hanem riválisa, mikor a két hatalom folyamatos versengést folytatott bizonyos területekért és kereskedelmi útvonalakért.

 

Végső célként persze a fáraók és az istenek aranyáért. Egyiptom a saját érdekeinek megfelelően igyekezett igájába hajtani és kizsákmányolni Núbiát, de (a háborús propagandacéloktól eltekintve) nem vetette meg az etnikumait, civilizációját és soha nem tagadta meg közös isteneiket. Talán mindennél többet mond, hogy az egyiptomi terminológia, amely a királyi származást jelöli etimológiailag azt jelenti, az ember, “aki délről jön”, vagyis "a dél fia". “Az egyiptomiak mindig a dél felé orientálódnak, Afrika szíve felé, az eredetük felé, az ősök földje felé, az Istenek birodalma felé, úgy, ahogy a muzulmánok Mekka felé.”

 

Figyelmet érdemel, hogy az ázsiai megszállókat kiűző XXV. vagy Napatan dinasztia núbiából származó királyai nem számítottak idegen hódítóknak az egyiptomiak szemében. Legalább is ez olvasható ki az asszír elnyomás alatt élő Delta vidéki királyok Taharkának küldött segítségért folyamodó kérelméből: “Legyen béke köztünk és jussunk közös megértésre; osszuk fel egymás között az országot, hogy semmilyen külföldi ne uralkodjon felettünk.” Ez az ajánlat annak bizonyítéka, hogy bár egymás között marakodtak a hatalomért, a külső, líbiai vagy asszír veszélyt tartották komolyabbnak.  

 

A független Núbia a történelem során számos alkalommal adott katonai asszisztenciát a fáraóknak, és rendszeresen núbiai hadtestek szolgáltak a fáraók felfedező és hódító háborúiban. A déli rokon és jószomszéd több alkalommal menedéket nyújtott az idegenek által megszállt Egyiptomból menekülőknek, vagy a kegyvesztett száműzötteknek, a fáraók kolonizációja idején pedig az egyiptomiak nagy számban telepedtek le és integrálódtak Núbiában. Elismerik vagy nem a délt csökönyösen lenéző eurocentristák, de megkönnyítette az integrációt, hogy ismerős kulturális közegbe kerültek, sokszor még jobb anyagi körülmények közé is. Hérodotosz írja, hogy mikor az egyiptomiak nem fizettek az Elephantinben állomásozó csapataiknak, azok egyszerűen átálltak az etióp hadseregbe azokban az időkben, mikor Etiópia egy fajta el doradoi hírnévnek örvendett. 

 

Idővel az is bekövetkezett, hogy  a kusita napatani uralkodók annektálták Dél-Egyiptomot (i.e. 750-ben), majd öt évvel később a delta vidékét is. Mivel ugyanakkor a történelem során mindig független Dél-Núbiát is kontrollálták, így a két ország történelme során a mindenkori legnagyobb egyesített egyiptomi államot hozták létre, amely száz évig virágzott és tartotta vissza a kis-ázsiai betolakodókat. A dinasztia legkiemelkedőbb alakja, Taharka fáraó még a Brooklyn Múzeumnak író Steffen Wnig egyébként szűkszavú elismerése szerint is “II. Ramszesz kaliberű nagy építő volt.” (Talán nem fogja meglepni az olvasót, hogy Kawa templomában Taharka szentélyében az isteneket is széles-lapos orrnyereggel és vastag ajkakkal jelenítették meg, mintha a nagyhatalmú napatani királyi család tagjai lettek volna.)

 

Az ír származású, Egyiptomot többször megjárt és jól ismerő tudós professzor, William Macquitty, szakmai igényű könyvében, Island of Isis, fényképfelvételekre támaszkodva hívta fel a figyelmet a Memphisz templom faragott Nagy Ramszesz szobrának arcéle és vonásai, valamint  egy mai núbiai férfi fényképének szembetűnő hasonlatosságára. Bárminemű konklúzió levonásától óvakodva azonban talán a politikai korrektség moderáló hatásának következtében – nem fűzött hozzá kommentárt.

 

 

 

A Khonsu-szarkofág részlete Nephthysz és Ízisz istennőket ábrázolja

 

A washingtoni kiállítás egyik legcsodáltabb darabja volt a Khonsu-szarkofág (fenti képünk), amelyen a múmia fejénél Selket és Neith istennők, míg a lábánál Nephthys és Ízisz istennők vigyázzák a fáraó eminens szolgájának örök álmát. A karcsú, kávébarna, az afrikai nőket jellemző sűrű hajú istennők áldásában és oltalmazó készségében vetett hit évezredeken keresztül megkönnyítette a végső útra készülődők szívét. Közülük Ízisz, az ébenfekete Ozírisz testvér-felesége, megkülönböztetett tiszteletet és népszerűséget élvezett az egymást követő korszakok során, mivel az apáról fiúra szálló uralkodói hatalom vérszerinti közvetítőjeként az ősi afrikai öröklődésjog szimbólumának is tekintették. 

 

A “szent család” – Ozírisz, Ízisz, Hórusz – kultusza és vele a fekete Madonna gyermekkel való közkedvelt ábrázolása Egyiptomból továbbterjedve idővel eljutott a mediterrán országokba és a Közel-Keletre, de Európa távolabbi pontjaira is. A 332-es zsinat határozatára azonban az Ízisz templomokat és kegyhelyeket  lerombolták vagy átalakítva keresztet tűztek rá. Titokban egyes helyeken még évszázadok múlva is imádták a száműzött Istennőt –   Itáliában, Spanyolországban, Görögországban, Oroszországban és Lengyelországban (Czestochowa) mai napig is őriznek Fekete Madonnát.

 

Mivel az egyiptomi uralkodók istentiszteleteken és nyilvános ceremóniákon nagyméretű, komplikált, nehezen rögzíthető fejékeket viseltek, ezért parókába illesztették be számukra, hogy vonulni tudjanak vele az ünnepi körmeneteken és udvari ceremóniákon. A parókákat vastag, erősszálú valódi hajból csomózták és fonták össze művészlelkű fodrászok a mindenkori divatnak megfelelően, mégis mindig az ősi afrikai hagyományok figyelembe vételével.  Az udvari tradíciókat átruházva az égiekre,  az isteneket és istennőket is fétis-fejdíszekkel ábrázolták, amiket szintén dús fonatokból kreált hajtömegre illesztettek.

 

A hétköznapokra azonban nem vonatkoztak a státusszal járó kötöttségek. Ilyen ritka alkalmak világítottak rá a valóságra: a fáraó, ebben az esetben I. Amenemhat tarkóra simuló, gyapjas hajjal ábrázolva (3. kép lejjebb) fajilag nem, csak osztálybélileg különbözik egy temetési szertartás egyszerű szolgáitól, mint ahogy a magas rangú (pajeszos) sírtulajdonos Idu is. (1. kép lejjebb) (Érdekes, hogy európaiak, akik pontosan tudják közülük ki az “úr” és ki a dinnyeszedő, az afrikaiak esetében mégis gyakran ítélik tévesen etnikai differenciának az osztálykülönbségből adódó eltéréséket.) 

 

 

1.  Idu, egy magas rangú egyiptomi tisztviselő  2. Áldozatot vivő egyiptomi szolgák menete 

3. A politikai stabilizátor, I. Amenemhat  a (festéknyomokból ítélve kávébarna) thébai uralkodócsalád tagja

 

 

Az egyik szintén nem európai, hanem sajátosan afrikai jellegzetesség volt az ókori Egyiptomban a kopaszra borotvált fej – és nem is csak férfiaknál. Ékes bizonyíték erre a névtelen, Tell el-Amarnában talált szoborfej, amely vagy a fiatalkori Nofertitit (2. kép lejjebb), vagy egyik tizenéves lányát, Teje királynő unokáját ábrázolja, a család hangsúlyozottan “negroid” vonásainak realisztikus közvetítésével.  Mivel az európai embernek ez szokatlan, előfordult, hogy közös sírba temetett múmiákat bontogatva egy borotvált fejű királynőt először férfiként azonosítottak.

 

Számos kultusz szabályzatának megfelelően teljes papsága borotválta a fejét. Philopseuedes beszámolója szerint a papok mindig “feketék”, mint “Pancrates, a szent ember, aki borotvált fejű, lenvászonba öltözött, elmélkedő, tud görögül (bár rosszul), magas, lapos orral és prominens ajkakkal. . .“  Akárcsak Philae kultikus centrumában, többnyire a római birodalom Ízisz templomaiban is fekete papok szolgálták az istennőt.

 

 

1. A núbiai-egyiptomi Senusret fáraó a ceremóniális paróka nélkül. 2. A fiatal Nofertiti vagy valamelyik lánya realisztikus megmintázása

Tell el-Amarnából.  3. “Bald, black and bold”, vagyis "kopasz, fekete és eszes":  Imenhotep, a piramis építő Djoser fáraó fia

és főmérnöke, akit a hellének és a rómaiak is nagyra tartottak, és akit halála után még évszázadokkal is istenként imádtak.

 

 

Az afrikaiakra jellemző tömött-göndör vagy “gyapjas” haj bőrárnyalattól függetlenül látható különböző ábrázolásokon. A gyengéden negroid jellegű mészkőszobor, amely Reneferef uralkodót ábrázolja fekete fürtjeivel (i.e. 2448-2445) tejeskávé színűre festett vagy fakult. A vizier címet viselő (ami leginkább miniszterelnöki rangot jelent) Meref-nebef (becenevén Fefi), a fáraó jobbkeze a VI. dinasztia első uralkodója, Teti fáraó idején öt felesége mellett egy szeretőt is boldoggá tett ráérő idejében. A kor divatja szerint vörös bőrűnek festett Fefi sír muralján is megörökítette szintén a korabeli divat szerint okkersárgára festett, “Aki az életet szereti” nevű barátnőjét.

 

Az Amarnában talált emléktáblák szerint ugyanakkor a fáraók közt is a legnagyobbak közé tartozó “kunkori hajú”, a birodalomépítő III. Amenhotep olyan sötétbőrű volt, mint a felesége, Teje királynő. A lejjebb levő képsor 3. képén a III. Amenhotep fáraó által viselt khepresh korona a legősibb, még törzsi tradíciók szerint rafináltan vágott, tupírozott és formázott, gyűrűsen göndör hajból készült uralkodói hajkorona stilizált változata látható, amelyhez hasonlót egyes szertartásokon Tutenhamon is viselt.  A Nílus menti kultúrákat európainak ítélők szerint enyhén szólva naiv és tudománytalan az emberiség besorolásában a hajnak (ugyan kérem, a hajnak?) és a hajviseletnek szerepet tulajdonítani. Nem lenne sokkal inkább naiv és tudománytalan bármi humán jellegzetességet figyelmen kívül hagyni?

 

 

        

                  1.  Reneferef fáraó  2. Fefi, a szívrabló  3. A legősibb afrikai hajkorona stilizált változatát viselő III. Amenhotep

 

 

A washingtoni kiállítás egyik egzotikus, ritkán publikált darabja volt a Kairói Múzeum kincse, Nefertem isten bronzból készült szoboralakja.  Még véletlenül sem lehetett csak úgy elsétálni mellette, mivel lótuszvirágot jelképező fejdísze messziről vonzotta a látogatót. Nefertem a primordiális lótuszvirág istene – amelyből Ré napisten született – aki a Memphite szentháromság tagjaként Ptah isten és “párja”, az oroszlánfejű Szahmet gyermeke.

 

Az egyiptomi istenek gyakran viselték a skót kiltre emlékeztető tradicionális afrikai szoknyácska gazdagabban redőzött változatát, illesztettek kilukasztott fülükbe hatalmas fülbevalót, hordtak nyakéket, karperecet és természetesen a fáraókhoz hasonlóan fésült parókát, ál szakállt. Az istennők pedig a papnők és előkelő hölgyek hosszú, pliszírozott muszlinruhájában fogadták a mindenkori fáraót – sejtelmes szépségüket az udvarban éppen divatos kozmetikázással hangsúlyozva.

 

(Kép: Nefertem isten szobra a washingtoni kiállítás egyik egzotikuma)

 

A korai Egyiptomban és Núbiában nemcsak az uralkodói dinasztiák(*2), és a lokálisan uralkodó királyi családok voltak feketék, vagy ha úgy tetszik genetikailag észak-kelet afrikaiak, de többnyire kabinetjük, hadvezéreik, udvartartásuk, kormányzóik, főpapjaik, írnokaik és mérnökeik  is. Számtalan illusztratív példa akad erre a világ nagyobb múzeumaiban, csak nyitott szemmel és az előítéletektől tisztára sikált aggyal kell körülnézni.

 

A kezdeti idők magas kultúrájú homogén népessége a történelmi események következtében később, főleg az ázsiai majd római megszállások idején idegen fajokat és etnikumokat magába olvasztva heterogénebbé, szó szerint sokszínűbbé vált. Mégis a mai utazók gyakran fejezik ki megdöbbenésüket, mikor Kairót dél felé elhagyva egyre homogénebb, egyre feketébb környezetbe kerülnek. Valamikor az egyiptológusok azt hitték, a masztabák falain ábrázolt fekete és kávébarna piramis építők  a mezőkön hajladozókkal együtt idegen rabszolgák voltak. Ma már köztudott, hogy a helyi lakosság milliói – a fáraók és Amon-Ré napégette, odaadó alattvalói, akiknek leszármazottai azóta  is örökösei és művelői az ősi földnek.

 

“Az eurocentrikus nézet szerint Egyiptom fehér népek országa volt, ahova fokozatosan szivárogtak be a feketék, ezzel ellentétben a biológiai bizonyítékok azt mutatják, hogy a fekete egyiptomi nép közé szivárogtak be fokozatosan a fehérek” vonta le végkövetkeztetését Richard Poe 500 oldalas, 1997-ben publikált, a szakmai nézetkülönbségek ismertetésére és kiértékelésére alapozott Fekete szikra, fehér tűz című tanulmánykötetében.

 

 

 

1. Senenmut ölében Neferure hercegnővel  2. Hetep a XII. dinasztia idejéből  3. XX. századi núbiai férfi

 

 

Mielőtt a világosabb bőrű hódítók és telepesek nagyobb számban “szivárogtak”, majd később csapatostól özönlöttek be Egyiptomba, a nép köréből kiemelkedő mérnökök, udvari emberek, vizierek és más tisztségviselők is feketék voltak.  A közéleti személyiségek közül hangsúlyozottan “negroid”(*3) vonásai ellenére jómódú és befolyásos személyiség kellett legyen például a férfiú Hetep (2. kép fent), aki több kamrás, gazdagon díszített masztabájában megengedhette ezt a művészien komponált és kivitelezett gránit szobrot.

 

Hihetetlen nagystílű karriert futott be az egyszerű származású de zseniális, hangsúlyozott arcélű,  teltajkú Senenmut (1. kép fent), aki Hatshepsut királynő és későbbi fáraó választott kegyeltje (célzatos pletykák szerint szeretője), legközelebbi bizalmasa és tanácsadója, gyermekének nevelője és fő építésze volt egy személyben. A fiatal etiópiai, Kha szintén önerejéből küzdötte fel magát III. Thutmose köreibe, és kapott kinevezést a Deir el Medinában folyatott közmunkák főfelügyelőjeként. (4. kép lejjebb) Röntgen felvételek szerint múmiájában jól látható a fáraótól érdemei elismeréseként kapott díszes színarany nyaklánc. 

 

A klasszikusok közül írta valaki, az etiópok isten kegyeltjeiként a legarányosabb alkatú, legszebb embertípus. Ennek igazolására szolgálhat a szakkarai nekropolisz északi szektorából származó, a III. dinasztia alatt szolgáló magas rangú katonatiszt, Heszire fába vésett alakja (5. kép lejjebb), amely a korabeli helyi művészet kimagasló alkotása.  III. Amenhotep fáraó legmagasabb rangú, maximális hatalommal felruházott  hivatalnoka és egyben az egyiptomi történelemnek is kiemelkedő alakja volt Hapu fia, Amenhotep (6. kép lejjebb), akit a washingtoni kiállításon körbejárva, és minden szögből tanulmányozva se találtam Latinovicsra vagy Krúdyra emlékeztetőnek. (Érdekes módon dimenzionálisan szemügyre véve az addig csak képekről ismert szobrok mind határozottabban "núbiai jelleget" nyertek.)

   

 

 

4. Kha,  a “self-made man” 5. Hesziré a III. dinasztia idejéből  6. A nagyhírű Hapu fia, Amenhotep

 

 

A fenti karrierek tagadhatatlan és figyelemreméltó bizonyítékul szolgálnak, miszerint a Nílus völgy kultúrájának kialakításában döntő szerepe volt a fáraó közvetlen körében tevékenykedő rendkívüli képességű, a népből kiemelkedő fekete(*3) kormányzóknak tisztségviselőknek, hadvezéreknek, építészeknek, intézőknek.  A fáraók, de az istenek sem lehettek volna sikeresek és halhatatlanok odaadó, sokszor zseniális közreműködésük nélkül. Valószínűleg mindig lesznek az ősi Kemet afrikai gyökereit kétlők és tagadók. Mindig akad majd, aki szerint “semmi megközelítőleg emberi sincs a Néger karakterben. A (szellemi) állapotuk képtelen akár fejlődésre, akár a tudás elsajátítására”.  Ugyanakkor már a XIX. században is akadt szakértő, aki korának előítéletein túllépve és szakszerű módszerekkel dolgozva – megfigyelésen alapuló analízis, összehasonlítás, kategorizálás, logikai konklúzió – rájött  az Egyiptom, Núbia és Afrika más részei közti affinitásra.

 

A német egyiptológus, Adolf Erman például a következőket írta 1886-ban:

 

“Az ősi egyiptomi fizikai felépítésében nincs semmi, ami elkülönítené a helyi afrikai népességtől. (. . .) Az egyiptomiaktól a trópusi Afrika negro lakosságáig összefüggő láncolat vezet, minden törés nélkül. (. . .)  Az egyiptomiak  nem szeparálhatók . . . a Kelowi vagy a Tibbu népektől, mint ahogy azok sem a Chád-tó körül élőktől, mivel mind egy fajt alkotnak.”

 

Erman megállapítása végül is nem más, mint az ókori egyiptomiak önazonosulásának visszhangja, amelyet Ramszesz fáraó sírkamrájának falára festettek évezredekkel ezelőtt a névtelenség áthatolhatatlan ködébe veszett művészek.

 

 

*1 A szakirodalom hol I. hol pedig II. Mentuhotepnek tulajdonítja a híres ülőszobrot, amelynek cikkünk csak részletét mutatja. A festett mészkő szobor élete (egyik?) csúcspontján ábrázolja a fáraót, Alsó-Egyiptom vörös koronájával a fején, testhez símuló sed köntösben az egyeduralkodói hatalmát megújító jubileumi ünnepségen. A szobrot egyesek szerint azért festették "feketére",  mert a fáraót  szimbolikusan Ozírisszel, a "túlvilág és halál istenével"  való azonosulásának állapotában, míg mások szerint az "újjászületést és a termékenységet" jelképező Ozírisszel való azonosulásának állapotában ábrázolja. Az első feltevést cáfolja, hogy az örökkévalóság számára rituálisan eltemetett szobor a Kemet feletti kontroll és uralkodói folytonosság diadalünnepén örökítette meg a fáraót.  A második feltevés egyetlen problémája, hogy a regeneráció és termékenység színe az ősi Kemetben nem az itt alkalmazott kávébarna, hanem a fekete szín volt. (A legismertebb példák erre Tutanhamon szurokfekete ajtónálló szobrai.) Konkretizáló ikonográfiai segítség híján elsősorban az öltözékre és a pozitúrára alapozottan valószínűnek látszik, hogy jelen esetben a személyes uralkodói hatalmát ünneplő Mentuhotep reális ábrázolásával és színezésével állunk szemben.

Az egymást követő korszakok során időről időre, de lokálisan is váltakozott az idealizált, szimbolikus és a realisztikus megjelenítés és színhasználat divatja az egyiptomi művészetben. Például a jobbra látható, i.e. 1200-ban készült szobor kettős, amely az egyiptomi arisztokrácia két tagját, Neyet és anyját, Mutnofretet ábrázolja  (lelőhely: Karnak, Amon templom) a következő képaláírással kísért a német R. Schulz és M. Seidel könyvében: "Mutnofret szobra már nem az az idealizált, sztereotipikusan sárga színű, ami a rameszid periódusban szimbolizálta a női bőrt, hanem a sokkal inkább természetes vörösbarna árnyalatú", amely bőrszín különböző árnyalatai, mogyoró- és fahéj színtől  a kávébarnáig  uralkodtak évezredekkel ezelőtt a Nílus mentén. A fenti Mentuhotep képpel való szín azonosítás céljából közöljük a Münichben őrzött Neye-Mutnofret szobor páros képét, azzal a megjegyzéssel, hogy ez a kusita- vagy etióp barna szín, ami a múltban sokszor "feketének" és ebből automatikusan következtetve szimbolikusnak volt elkönyvelve,  ma minden különösebb megbotránkozás nélkül értékelhető az afrikaiakat jellemző "naturalisztikus" megjelenítésként. (Utólagos  kiegészítés olvasóink szerkesztőségünkbe küldött kérdései kapcsán

*2 Az egyik legutóbbi tudományosan elemző szakvélemény szerint “az első 12 dinasztia bizonyítottan az észak-etióp típushoz tartozik”.  A kiállítás kapcsán írt tanulmány nem tekintette faladatának a jelenlegi tudományos álláspontok részletes elemzését és ismertetését.

*3  Sajnálatos módon jelen sorok írója jobb híján a több évszázados rasszizmushoz kötődő akadémiai terminológiát és kategorizálást volt kénytelen használni.

 

2003. január

 

Addenda:

 

Afrika mellett az eurocentrizmus másik áldozata Ázsia: Még ötven esztendővel ezelőtt is az volt az uralkodó nézet, hogy Indiába csak az árják hozhattak magasabb kultúrát és vallást, s hogy a Gangesz-vidék árják előtti lakosai szegényes kultúrájú, primitív népek voltak.  Ezeket a nézeteket alapvetően megváltoztatták azok a nagy archeológiai felfedezések, amelyeket 1921-1922-ben az Indus-vidékeken tettek. Ekkor Mohendzsodaróban (Szindh [Sindh tartomány] és Harappában (Pandzsab [Punjab] tartományban) nagy városok romjait tárták fel. Az ott talált tágas épületek, művészi tárgyak, eszközök, tetszetős plasztikák a  kultúra olyan fokáról tanuskodtak, amely a csak falvakban lakó, fejlett kultúrával és művészettel még nem rendelkező árjákét messze felülmúlta. (Helmuth Von Glasenapp: Az öt világvallás. 1963.  Fordította: Pálvölgyi Endre)

 

 ©  2005-2011.  Minden jog fenntartva.

 

 

Ebben a témában lásd még a Mindenféle rovatban: Amerikai afrocentristák; Nofertiti, a kétarcú királynő; Egyiptom árnyékában

 

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenidő rovatban.) Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

 

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára