EMPIRIA Magazin  IV. évfolyam 1. szám – Kuliffay Hanna írása

 

George W. Bush második elnöki beiktatásáról

PARÁDÉ, PEZSGŐ, TŰZIJÁTÉK

  

Míg az elmúlt hetekben Faludzsából egy szál ruhában menekült asszonyok ezrei fagyos sátrakban kucorogva siratták halottaikat, és Amerikában szerény öltözetű katonafeleségek zokogtak csillagos-sávos zászlóval borított koporsóknál, addig Laura Bush azon töprengett, az Oscar de la Rente nagyestélyijét viselje-e az elnökké avatás ünnepi bálján? Mert történjék akármi is, Washingtonban az élet a nagy stílű, az elegáns, az exkluzív, a fényűző zavartalan magabiztossággal megy tovább a maga útján.

 

Nemzeti színekbe öltöztetett Kapitólium az ellentüntetők gyülekezési helyéről, a 3. utcától nézve

 Ünneprontó károgók ugyan Bush korai szlogenjére – „együtt érző konzervativizmus” – és  holmi univerzális emberi jóérzésre hivatkozva felvetették, hogy a háborúk áldozataira való tekintettel ezúttal szerényebb lehetne a felhajtás,  Mrs. Bush azonban szokásos plasztik mosolyával az arcán támogatta a nagystílű, több napos hajcihőt, mint „történelmünk fontos részét”. A királyválasztók pedig – profithajhász multik, speciális érdekképviseletek és párthű patrónusok –, akik a 40 millió dollárt összedobták a győzelem és a Bush család ünneplésére, hinni se akarták, hogy egyeseknek még mindig nem esett le a tantusz: szívet tépő tragédiák ide, súlyos katasztrófák oda, nekik minden időkben kijár a parádé, pezsgő és tűzijáték

.„Íme a közönségesség birodalma” – sűrítette össze az általa tapasztaltakat a Sydney Morning Herald kommentátora, Mike Carlton, Bush második inaugurális extravaganciáját kissé epésen Napóleon győzedelmes koronázási ünnepségéhez hasonlítva. Követendő példaként a mának más idők mérsékeltségére utalva Abraham Lincolnt  és Franklin Rooseveltet hozta fel, de még inkább Thomas Jeffersonra hivatkozhatott volna, akinek imponáló szerénysége és megbízatásának alázatos értékelése megérdemelné minden idők elnökének (és első asszonyának) figyelmét. 

A felvilágosodás korának kiemelkedő alakjaként dogmatizmus és fundamentalizmus ellenes, az intézményesített vallások iránt nyílt ellenszenvvel viseltető Jefferson nem többnek mint a nép választott szolgájának tekintette magát – a királyok és fejedelmek hajdani világában sem önkényeskedő, ünneplést elváró uralkodónak.

Mrs. Bush meglepődne, ha tudná, Jefferson 1801. március 4-én szokásához híven gyalog sétált át a Kapitóliumba, ahol minden ceremónia  és felhajtás nélkül tette le az elnöki esküt. Rövid inaugurális beszédében pedig (világmegváltó retorikával álcázott háborús fenyegetések helyett) békét, kereskedelmi kapcsolatépítést és tisztes barátságot ajánlott minden népnek. Mivel ez is történelmünk fontos része, így Laura Bush számára – akit némelyek a férjénél többre tartanak – ez is lehetett volna követendő példa a mai vészterhes időkben.

Harley Sorensenen, a San Francisco Chronicle zsurnalisztáján múlt volna, „az inaugurációt idén a Fehér Ház ovális hivatalában tartották volna, legfeljebb egy tucat ember részvételével, ami mondjuk . . . talán 12 dollárba került volna.   Ahelyett, hogy lebénították a fővárost és erődítményszerű börtönné alakították, nem zavartak volna senkit.”  Sorensent az elődöket túllicitáló pompa, és a demonstrátorok gondos izolációja („What a country!”) a Vörös tér majálisaira, a kínai kommunisták és a közép-amerikai diktátorok parádéira emlékeztette.  

„BUSH DANCES WHILE MOTHERS MOURN” (Bush táncol, míg az anyák gyászolnak) vádolt egy tábla a washingtoni ellentüntetések egyikén.  Legalább is ez a látszat. Bush táncol és vigad, Laura elégedetten kelleti 6-osra fogyózott alakját, a Bush nagyszülők melle feszül a büszkeségtől és az ikrek mindenki szerint bájosak, miközben a háttérben világmegváltó (inkább világuralmi) intervenciós tervek szövődnek a washingtoni külpolitika ördögi szövőszékein.

BURKOLT MEGVESZTEGETÉS

Az elnökavató nagyzolás és féktelen pazarlásának védelmezői szerint a kritika szóra sem érdemes, mivel nem az adófizetők pénzéből, még csak nem is kispénzű magánadakozók hozzájárulásából történik. A költségek eddig befutott megajánlásainak 96 százalékát ugyanis korporatív nagy vállalatok, pénzügyi befektetők és sokszoros milliomos ügyvezető igazgatói, elnökei,  tulajdonosai tették.

 (Kép: GONOSZSÁG URALKODIK A BOLONDOK FÖLDJÉN)

Az első 18 milliót 88 nagy vállalat és 39 elnök és főigazgató dobta a perselybe, akik természetesen mind viszonzást remélnek az elkövetkezendő években.  Közülük többek működését és ezzel elérhető profitjukat a központi kormány szabályozza – a kapcsolatépítés tehát kölcsönös érdek.  A Wall Street mellett további 15 donor a pénzügyi finanszírozás szektorából, 14 az energia iparból, 6 az ingatlan businessből és 5 az egészségügyi és telekommunikációs szektorból érzett leküzdhetetlen vágyat a bálozásra. Nem hívták ezt véletlenül burkolt megvesztegetésnek valamikor? Nem kellett lemondani ilyesmi miatt a régi időkben, ha kiderült?

A  nukleáris energia ipar tervbe vett erőművei építéséhez kiskapuk nyitási lehetőségében bízik, és ha már megakadályozni nem tudja, legalább könnyebben vehető akadályokat próbál kiharcolni.  Éppen ezért 100 ezer dollárral járult  Bush elnökké avatási ceremóniájához. A Nukleáris Energia Intézet lobbystája „szerény hozzájárulásnak” nevezte az összeget, amivel viszonozni akarják az elnök amúgy is „odafigyelő támogatását”.  

A Washington Post Co., a fővárosi napilap szülőatyja 100 ezer dollárt ajánlott a Bush-Cheney duó győzelmének méltó ünneplésére – csekély ráadásként a Fehér Ház mindig elfogult, kritika nélküli editoriális támogatásra. A kampány hozzájárulások korlátozásának kijátszásaként az 527-ek klubja sok milliós Busht támogató hirdetési dömpinget finanszírozott a választások idején, tehát joggal várt el egy pár tisztelet jegyet az ünnepi beesketésre. Ronald Arnall, az Ameriqest nagyfőnöke pedig igazán kiérdemelte (talán meg is kapta) a nyitótáncot Mrs. Bushtól, mivel 1 millió dolláros megajánlást söpört be a republikánus párt támogatására a saját Los Angeles-i otthonában tartott baráti estély résztvevőitől.

A texasi olajmágnás és ”régi családi barát” T. Boone Pickens 250 ezret áldozott az elnöki beiktatásra, azok után, hogy a választásokat megelőzően 2,5 milliót adott a Swift Boat Veterans for Truth csapatnak, akik az ősszel John Kerry vietnámi rekordjának lejáratásán ügyködtek. Ronda dolog volt, de mint utólag bebizonyosodott, eredményes.  

Edward L. Yingling, az American Bankers Association elnöke 25 ezer dollárért vett jegyeket kliensei megörvendeztetésére. A Boeing Co., amelynek sokszor a léte függ a milliárdos kormányszerződésektől, ettől a ténytől függetlenül ajánlott meg 100 ezer dollárt, kizárólag azért, hogy „hozzájáruljon az amerikai demokrácia meghatározó eseményének ünnepléséhez”.  És mi lehet ennél patriotikusabb. . . ?  A Ford Motor Co. 250 ezret jegyzett.  A St. Louisbeli iparmágnás, Sam Fox és felesége pedig kerek 100 ezret – ők tudják, hogy miért.

 A Marriott International hotel láncolat és más nemzetközi szálloda hálózatok esetében viszont köztudott az indok: az olcsó szakképzetlen munkaerő biztosítása érdekében az emigrációs törvények könnyítését várják el a kormánytól.  A Marriott Vacation Clubbal és a Ritz Carltonna együtt 750 ezer dollárt adott az inauguration ünnepi programjaira. Az elnök szerint ebben nincs semmi kivetnivaló, az ifjú Robert F. Kennedy viszont Busht „az amerikai történelem  legkorruptabb és legerkölcstelenebb elnökének” nevezte. Na persze nem csak a Marriott- féle megvesztegetés miatt.

 Ami érdekes, hogy bár Kennedy kezdetben támogatta Kerryt, később kicsit utánanézve a dolgoknak róla is meglett a véleménye. „A republikánusok 95%-ban korruptak, míg a demokraták 75%-ban.” – jelentett ki Kennedy. „Ugyanazoktól a korporációs vállalatoktól kapják a pénzt. Ami persze téged is korrumpálni fog” – mondta az őt interjúvoló riporternek.  

És miért ne mindannyiunkat? Az egész kiterjedt birodalmat.

A Közpolgárok Kongresszusi Figyelője nevű érdekvédelmi szervezet direktora a korrupció lehetőségét látja minden esetben, mikor egy politikus csekket fogad el. Aligha lehet bárki számára kétséges, hogy a globális korporációs vállalatok, nemzetközi pénzintézetek és főnökségeik befektetetésnek tekintik ezeket a csekkeket, amiért viszonzásként legislativ szívességeket, kormány rendeléseket és a közpénzből való juttatást várnak.  A 'viszont elvárárást' direkt szóval megvesztegetést Cicero, a pogány etika ókori bölcse, a Kötelességekről írottakban a "legbecstelenebb és  legaljasabb" indoknak tartotta bármi elintézésére, vagy bárki karrierjének egyengetésére.  Egyformán szégyenletesnek tartotta a megvesztegető és a megvesztegetett számára, mivel jogtalannak ítélte a lefizetést olyasmiért, amit a saját érdemekre alapozottan kellett volna elérni.

Visszatérve a ma zsidó-keresztény realitásába: a kongresszus nemes feladata lenne az ünnepi hozzájárulás 2-3 ezer dollárban való maximalizálása és vele a hazai középvállalatok és kisebb magán cégek, sőt egyének részvételi lehetőségének biztosítása.  Mivel azonban a képviselők és szenátorok  is pénzből élnek – amiért is szeretnek a kövér macskákhoz dörgölődzni erről tehát szó sem lehet.

„A kövér macskák még a Pennsylvania Avenuet is privatizálták” – mondogatták a kívül rekedt emberek, mikor kiderült, hogy (a hajdani burzsoák vagy újgazdagok) a felvonulási útvonalat szegélyező minden emeletes tribünt felvásároltak, amelyek ráadásul mintegy barikádként tartották tisztes távolba a néptömeget.  Mi több, a Kapitóliumnak és a Fehér Háznak még a közelébe sem juthatott senki előre rendelt, borsos árú -- 200-1000 dolláros -- jegy nélkül, amit privát személynek összeköttetés híján még így is majdnem lehetetlen volt szerezni.

A progresszív egyesületek és háború ellenes szervezetek, amelyek egy éve folyamodtak részvételi engedélyért, még öt nappal a beavatás dátuma előtt sem tudták, hogy megkapják-e, és ha igen, hova?  Ez szinte lehetetlenné tette a szavazási csalások és a háború ellen Washingtonba igyekvő tiltakozók szervezését, szállításának és elhelyezésének előkészítését. (Ilyen jellegű eseményekre nem csak repülőjegyet, de biztonsági okokból és a várható  forgalom felmérése miatt vonat és távolsági buszjegyet is előre kell foglalni.)  Ha hozzávesszük, hogy bántóan kellemetlen nedves-hideg idő volt, a (táv)közlekedést megnehezítette a hó, Washington két fontos repülőterét és az esemény közeli metróállomásokat biztonsági okokra való hivatkozással kora reggel lezárták (öregek, mozgáskorlátozottak, kisgyerekesek, szállodát fizetni képtelenek ezzel kizárva), ráadásul teljes munkanap volt(!), akkor rendkívüli teljesítménynek tűnik, hogy mégis több ezer lelkes tüntető gyűlt össze az A.N.S.W.E.R. egyetlen engedélyezett tribünén és környékén, rögtönzött tiltakozó gyűlést tartva a több órás várakozás ideje alatt.

HÁBORÚS BŰNÖKBEN VÉTKES - hirdeti a gyülekezők felirata (Kuliffay felvételek)

Ahogy a Pennsylvaniából busszal lecsurgó David Giffey lapjában, a Madisonbeli Capitol Timesban írta, az inauguration a magabiztos katonai intimidáció és hatalom fitogtatás látványossága volt, amire a protestálók olyan szenvedéllyel reagáltak, amilyenre a késői 60-as és korai 70-es évek háború ellenes tüntetései óta nem volt példa.  Akik azt hitték, hogy a Bush gyűlölet a többszöri földbe döngölés után végelgyengülésben szenved, ugyancsak meglepődhettek az érzelmek hatásfokán, a vitalitást sugárzó elszántságon.

A parádé útvonala mentén, dupla rendőrkordon mögül ugyan, de egy kb. 100 méteres szakaszon tömött sorfalat álló A.N.S.W.E.R. tüntetők fel-felharsanó kórusa betöltötte a légteret, míg a Bush-Cheney páros hazugságaira és bűneire figyelmeztető transzparensek tömege uralta a 3-4. utca egész környékét. BOMBS FOR PEACE IS LIKE SEX FOR VIRGINITY – gúnyolta hírhedt kétszínűségüket az egyik:  bombák úgy lehetnek a békéért mint szex a szüzességért. A Fehér Ház másik ilyen buta paradoxonja a megszállás a szabad választásért amely 1946 utáni egész közép-kelet Európában ismert volt az .

A sugárút egyéb szakaszain, ahol a legkisebb lehetőség nyílott a demonstrálók beférkőztek és elvegyültek, beékelődtek a nézőseregbe, majd az elérkezett pillanatban visszautasításukat kifejezve hátat fordítottak a Bush-Cheney házaspárt és vendégeiket szállító Limousinoknak.  Mások NEM AZ ÉN ELNÖKÖM, AMERIKA SZÉGYENE és HÁBORÚS BŰNÖS táblákat emeltek a fejük fölé, vagy hógolyók záporával fejezték ki dühös tiltakozásukat.

A kormány mániákus és görcsös félelmét  jellemzi,  hogy minden 25 fegyvertelen emberre jutott egy fegyveres rendőr v. katona.  Ennek a készültségnek hatalmas költségeit viszont nem a multis kövér macskák fizették, hanem az állandó csőd szélén billegő főváros. Mindez már csak azért is Orwellt -idéző mivel a washingtoniak 83%-a Bush ellen szavazott.

A Pennsylvania-sugárúttól kirekesztett ezrek és azok a szervezetek – többek között a NOW, a legnagyobb országos nőszövetség, és a szintén országos hálózatú háború ellenes Not in Our Name csoportosulás , amelyek nem kaptak részvételi engedélyt, a kormányeseményekkel párhuzamosan gyűléseket és ellentüntetéseket, felvonulásokat rendeztek a főváros különböző pontjain. A D. C. Anti-War Network fekete drapériás koporsók felvonultatásával és gyászruhába öltözött résztvevőkkel emlékezett a háborúkban elesettekre. A nemzetközi hírű és kapcsolatú Pink Code és hozzá csatlakozó aktivista  szervezetek tüntetői viszont a fagyos hideg ellenére karneváli hangulatban, jazz trombiták vidám szólamára lejtve, és ritmikus szlogeneket harsogva vonultak az utcákon annak szimbolizálására, hogy Bush jogtalan hatalmon maradása miatti kétségbeesésükön túljutva megújult lelkesedéssel folytatják a háborúk és megszállások elleni tiltakozásukat.

Az inaugurációval párhuzamos utcai tüntetések egyike Washingtonban - NŐK A BÉKÉÉRT 

Az empátia és jó ízlés hiányán túlmenően már csak azért is okosabb lett volna eltekinteni a nagy hajcihőtől, ne tudta volna meg a világ, milyen görcsös félelemben, milyen elbarikádozott mű szabadságban élnek az amerikaiak a saját fővárosukban.  A külföldi tudósítók kamerái és meghívott magas rangú politikusok, vendégek szemtanúi lehettek a Washingtont lebénító forgalom korlátozásoknak, két-három méteres gyalogosközlekedést szabályozó-terelgető kerítéseknek, fegyveres ellenőrző állomásoknak, motozásnak, tárgyak elkobzásának, rohamrendőröknek, mesterlövészeknek, légelhárító berendezéseknek, rendőrkutyáknak, szirénázó rendőrautóknak és a fejük felett köröző katonai helikoptereknek.

Bárkiben, aki ennek részese volt –  de talán azokban is, akik csak a tv közvetítést látták  – elkerülhetetlenül felvetődött kérdés, miért is kényszerül az amerikai nép feláldozni a szabadságát?  Miért kényszerül most már évek óta eltűrni elemi polgárjogainak korlátozását és megkurtítását? A gondosan beadagolt, leegyszerűsített válasz erre: a biztonságáért. A Bush adminisztráció és az őt kiszolgáló propagandisztikus sajtó a manipulált és megfélemlített népnek saját védelmével indokolja a gyülekezési szabadság korlátozását és ennek részeként a letartóztatásokat, hatósági  zaklatásokat, vád nélküli fogva tartásokat, de a viza-korlátozást, információ korlátozást, akadémiai és média fekete listázást, indokolatlan deportálásokat, minden legalitást nélkülöző titkos börtönöket, a nemzetközi határvonalakat semmibe vevő diverzáns kommandó egységeket . . . és nem utolsó sorban a Genfi egyezmények figyelmen kívül hagyását is.

Neokonzervatív tanácsadói körökben még a II. világháború idején létesített belföldi internálótáborok újra felállítását is megfontolásra ajánlották. Ki hitte volna, hogy az a generáció, amely még ismer olyanokat, akik annak idején a diszkriminációs politika áldozatai voltak, a terrorizmus elleni harc indokával ma újra üzembe helyeznék őket.

Az itáliai emigrációban élő Gore Vidal az ország jövőéért aggódva azt írta (Perpetual War for Perpetual Peace, 2002), a fizikai kár, amit Osama és barátai okoztak nekünk akármilyen borzasztó is volt eddig semmi ahhoz képest, amit a szabadságjogaink ellen tettek. "Ami egyszer elidegenítetté válik, (mint például) egy 'elidegenített jog', az annak néz elébe, hogy örökre elveszett, amely esetben többé még távolról se vagyunk a világ utolsó reménysége, inkább egy   nyomorúságos imperialisztikus állam, amelynek polgárait SWAT rohamcsapatok tartják kordában,  és amelynek élete helyett az elhalálozási módját imitálják univerzálisan." 

TÉVES ILLÚZIÓ

Wendy Kaminer, politikai publicista szerint az adminisztráció azért tud elkerülni a szabadságjogok egyre fokozódó korlátozásával,  mert az emberek félnek. „Egy csomó ember erősen hinni akarja, hogy mikor a kormány egyszerre letartóztat egy csomó embert, azt a terrorizmus elleni védelmünkben teszi.  És hogy megbízhatunk benne, hogy a gazfickók után megy, míg minket békén hagy.” – írta Kaminer hozzátéve: „Csakhogy ez egy nagyon veszélyes téves illúzió.”

Ez az önámításra alapozott téves illúzió átmeneti megnyugvást jelenthet, de a szorongás, amit a veszély visszatértének, sőt fokozódásának lehetősége és bizonyos mértékig egy fajta fojtogató jogtalanságérzet idéz elő, óhatatlanul bennünk marad. A hit, akár a becsukott szem, csak kizárja, de nem szünteti meg a valóságot. Nicholas Hunphrey (Leaps of Faith) arra figyelmeztet, ”akik hisznek, anélkül, hogy látnának, azok lehet, hogy áldottak, de minden valószínűséggel bolondok.”

Akik látni, vagyis tudni, tapasztalni, meggyőződni akarnak, azoknak komoly segítséget adhat Robert Kennedynek a HarperCollinsnál tavaly megjelent, kifejezetten felvilágosító szándékú könyve A Természet elleni Bűntények címmel. Ebben a foglalkozására nézve természetvédelmi jogász  – akinek bőven jutott tragikus sorsú apja felfokozott igazságérzetéből és felelősségteljes elkötelezettségéből –  konkrét példákkal illusztrálja, hogyan fosztják ki az országot és hogyan ragadják torkon a demokráciát  Bush és korporális szövetségesei.

 „Míg a kommunizmus a kormány által kontrollált üzletvilág, addig a  fasizmus az üzlet által kontrollált  kormány.” – írja Kennedy, aki szerint az amerikai demokrácia számára a legnagyobb veszély az üzleti érdekkör hatalma. Kennedy idézi Benito Mussolinit, aki a fasizmust pontosabban korporatizmusnak nevezte volna, mivel valójában az állam és a korporális hatalom összefonódása. Ennek igazolására az American Heritage Dictionary-re is hivatkozik, amely más szavakkal, de végül is ugyanígy határozza meg: a fasizmus egy olyan kormány szisztéma, amely a szélső jobboldal diktatúrája révén irányít, tipikusan az állam és az üzleti világ vezetőségének összefonódása révén.  

Lehetőség van rá, és a „látók” számára nem titok, egy ország hivatalosan és formailag még lehet demokrácia, sőt minden évfordulós alkalmat megragadva zengzetesen el is ítélheti a fasizmust, mikor ő maga már át is lépte a küszöbét. A Bush inauguráció csak alkalom szülte illusztratív példa az értelmező szótár által alapvetőnek nyilvánított hatalmi tényezők ötvözöttségére, egymást támogató, egymástól függő kölcsönösségére. Nem kevésbé példa rá az utóbbi két predeterminált elnökválasztás, a megelőző háborúk indítási jogának Bush kezébe való átjátszása(*1) és a súlyos visszaélésekkel vádolható kabinetjelöltek kongresszusi jóváhagyása, amelyek mindegyike az elektorális demokrácia gyakorlatának elsorvadását demonstrálja.

Az üzleti establishment Hitler óta megtanulta(*2), hogy ne engedjen a kormány élére intelligens, karizmatikus, jó képességű, erősen nemzeti érzelmű, ambiciózus egyéniséget, aki ellene fordulhat. A legalkalmasabb partner a közepesen korlátolt, könnyen manipulálható, az összefüggéseket, háttér eseményeket, következményeket felmérni képtelen, irányítható (megalkuvásra kész), vallásos (lehetőleg fundamentalista), személyes gyengeségekkel küszködő (tehát sakkba tartható), de hatalomra vágyó egyéniség. Akik a neokonzervatívizmus térhódításának idején "moderáltként" az elvárásoknál nagyobb fokú önállósággal és felelősségtudattal akartak kormányozni – mint Carter és bizonyos mértékben az öreg Bush(*3) –, azok vagy egy fordulós elnökök lettek, vagy mint Clinton, folyamatosan pereknek, támadásoknak, sőt valószínű, hogy zsarolásnak  voltak kitéve.

Akik viszont teljesen azonosulni tudtak a nemzetközi korporációs és pénzügyi hatalom „új világrendet” kialakító elképzeléseivel, azoknak, ha csalás árán is, de magadatott a második forduló: Reagan és II. Bush.  Az átlagnál magasabb intelligenciájú karizmatikus elnökségre pályázók, mint Gary Hart és Howard Dean idő előtt ki lettek pöckölve, a nemzeti vonalat képviselőket, mint Ralph Nader, eleve "megválaszthatatlannak" nyilvánította a média.

„Az amerikai demokráciára leselkedő legnagyobb veszély a korporatív hatalom” – hangoztatja előadásai és ritka interjúk során Kennedy. Azonos véleményen van Laura Nader, a kaliforniai Berkeley egyetem antropológus professzora, aki akadémiai terminológiával korporatív szekuláris fundamentalizmusnak nevezi a demokráciát és pluralizmust fenyegető veszélyt.

(Demonstrátorok az inaugurációra menet. A képen Bush Hitler bajusszal és Orwell rémlátását idézve disznó orral) 

„A korporatív szekuláris fundamentalizmus osztja a vallási fundamentalizmus jellegzetességeit: meggyőződést a saját helyesnek tartott ítéletben, bizonyosságot az igazságban, intoleranciát a különbözőség iránt, evangelizáló buzgóságot  és paranoid gondolatvilágot.” Ennek megfelelően a korporatív fundamentalizmus „brutálisan részvétlen minden iránt, ami veszélyezteti a profitját, miközben egy majdani rózsás jövő ígéretével ráveszi a világ népeinek nagy részét, hogy olyan igazságtalan gazdasági rendet fogadjanak el, amelyben nincs részük a hatalomban.”

Ha a fokozatosan mindent kontrolláló globális korporativizmus lényegét  röviden kell összefoglalni, Nader válasza rá: "univerzális bűnrészesség".  Ez hasonlóan kertelés nélküli, nyílt megfogalmazás, mint az angol antropológus, Sir Edmund Leach szókapcsolata: "elborzasztó tirannizmus". Ők ketten az amerikai birodalmi ambíciók és az üzleti világ közös érdekének – az olcsó olajigény vér, halál és pusztítás árán való kielégítésének – kényszerű tanújaként kötelességérzetből őszinték és kemények, de aligha vádolhatók túlzással.

Ide vonatkoztatható Naomi Kleinnek az amerikai birodalmi ambíciók kapcsán tett egyik megállapítása, miszerint „a modern birodalom nem egy egyedüli nemzet (kiterjedt) hatásköre, akármilyen hatalmas is, hanem összekapcsolt államok, nagy nemzetközi intézmények és vállalatok globális rendszere”. Ebből kifolyólag a hétfejű sárkányhoz hasonlóan nehezebb a legyőzése, de még a korlátok közé szorítása és humanizálása is, mint a hajdani geográfiailag behatárolt impériumoké volt.  Hogy reagál erre a világ?

A tavaly decemberben 21 országban végzett statisztikai felmérések szerint a meginterjúvoltak több, mint két harmados többsége pesszimista a Bush kormány globális  befolyását, különösen a nemzetközi biztonságot illető szerepét tekintve. 58% úgy vélte (26% ellenében), hogy Bush újraválasztása veszélyezteti a világbékét.  Lengyelország volt azon kevesek egyike, ahol érdekes módon 44% pozitívnek könyvelte el.  Talán az elmúlt 4 évben másra, nem Bush politizálására figyeltek.

A CNN és a BBC „szabad” iraki választásokat és felgyorsuló stabilitást ígérő globális propaganda hadjárata ellenére az amerikai katonai megszállás mindenhol túlnyomó részt („overwhelmingly”) ellenséges érzületeket vált ki.  70% továbbra sem támogatja, hogy a kormánya akár a stabilizáció indokával csapatokat küldjön  Irakba. Éppen ezért tragikus, hogy Bush éppen a háború és az indítékaként szolgáló kormány hazugságok szócsövét, Condoleezza Rice-t tette meg külügyminiszterévé, akinek hitelképessége nemzetközi viszonylatban szánalmasan alacsony.

A Globscan-PIPA (Program on International Policy Attitudes) legutolsó, választásokat követő adatai szerint a veszélyes Bush külpolitikát elítélők száma Törökországban volt a legmagasabb (82%), amelyet Argentína követett (79%), majd Brazília (78%), Németország (77%), Franciaország (75%), Indonézia (68%), Kanada (67%), Libanon és Anglia (mindketten 64%) és Chile (62%).

A PIPA igazgatója, Steven Kull azt nyilatkozta, „Biztosan állíthatom, hogy a statisztikákban soha semmilyen periódusban  nem volt még ilyen intenzítású az Egyesült Államok iránti negatív érzelem.” Érdekes, hogy ezzel párhuzamosan a Los Angeles Times felmérése szerint az amerikaiak eddigi legalacsonyabb száma, 39% hiszi még mindig (csökkenőben a tavaly októberi 44%-ról), hogy megérte Irakkal háborút kezdeni, és 56% beismeri, amit a Bush adminisztráció még mindig tagad, hogy a háború hiba volt.  

Arra a kérdésre, Bush újraválasztása miatt fokozott ellenérzésekkel viseltetnek-e (a világban) az amerikaiakkal szemben?, a törökök 72%-a válaszolt igennek, a franciák 65%-a, a brazilok 59 %-a és a németek 56 %-a.  Csak a Fülöp-szigetek és India többsége érzett irányunkban emiatt éppen pozitívabban.  Az adat összesítésekből az derült ki, hogy a magasabb iskolai végzettséggel és tehetősebb anyagi háttérrel rendelkező szavazók általában negatívabb érzelemmel viseltettek Bush újraválasztása iránt, mint az alacsonyabb műveltségű, szegényebb sorsú szavazók – hasonló tendencia az Államokban is kimutatható volt.(*4)

„A felmérésünk szerint teljesen nyilvánvaló, hogy Bush elnök újraválasztása tovább izolálja Amerikát a világtól” – nyilatkozta az Inter Press Service-nek Doug Miller, a Globe Scan elnöke. „Ez szintén alátámasztja egyes amerikaiak véleményét, akik szerint amennyiben az adminisztráció a második forduló során nem módosítja a világ ügyeinek megközelítését, tovább fogja korrodálni Amerika jó hírnevét és közvetve a világ ügyintézésének hatásos befolyásolási lehetőségét.”

*1 Csak egyetlen kongresszusi képviselő, a kaliforniai demokrata, Barbara Lee szavazott ellene, hogy a kongresszus rovására kiterjesszék az elnök hatalmát.

*2  Az amerikai írőnő, Katherine Ann Porter a II. világháborút megelőzően Németországban járva zsidó származású barátait aggódva bíztatta emigrálásra. Ők azonban aranyosnak, de naivnak tartva azzal nyugtatták, olyan szorosan fogják Hitlert, „nem fog tudni a kontroll alól szabadulni.” (Enrique H. Lopez: Conversations with Katherine Ann Porter)

*3 "Bush papa kemény és türelmetlen tudott lenni Izraellel, ami meredeken csökkentette az amerikai zsidóság támogatását."  (Maureen Dowd: Bushworld Enter at your own risk)

*4  A 2004-es szavazás IQ differenciáltságáról lásd a Jelenidő rovatban: Hullahegyekre épülő demokrácia

 2005. január

Az "amerikai fasizmusról" lásd még: Fűre lépni tilos

Addenda

Let us consider the case for optimism about Iraq. A fool's errand, you say, and you may be right. The road from here to anything resembling a functioning country is daunting. But now, at least, we are brutally aware of all the plans and strategies that haven't worked. Our universe of potential idiocies has been diminished, and this painful wisdom may, in itself, be cause for dour optimism. Long past are the days when a U.S. proconsul, the extremely unfortunate L. Paul Bremer, would attempt to design a new Iraqi national flag (and produce something that looked like the Israeli one). Indeed, there are signs that the Bush Administration is preparing to chart a more realistic course in Iraq and in the world. It is even possible that we are witnessing the twilight of the neocons. (Joe Klein: The End of Rose-Petal Fantasies. TIME Magazine. January 30, 2005)

 „Amerika olyan, mint egy hétfejű sárkány egyik nagy feje nyilatkozta Teheránban Ali Khamenei, mintegy válaszként az európai körútja során továbbra is fenyegetődző Condoleezza Rice-nak. „Az irányító agyközpont cionista és nem cionista kapitalistákból áll, akik  saját érdekükből helyezték Busht hatalomba.” (Rice egyik megjegyzése volt: "Nem hiszem, hogy bárki is úgy véli, hogy a rezsím, amelyet a nem-választott mullahok irányítanak, jó dolog az iráni népnek és a régiónak." (2005. február 4)

President Bush has raised over $34 million in fundraising over the past three months -- more than his nine Democratic rivals combined. This according to financial reports filed yesterday with the Federal Election Commission. (. . .) According to the Washington Post, Bush relied largely on a group of 68 friends who pledged to raise one hundred or two hundred thousand dollars. Bush labels anyone who helps raise $100,000 or more a Pioneer. Anyone who helps raise more than $200,000 becomes a Ranger. Among the Rangers, was Texan Nancy Kinder who had close ties to the Enron corporation. Kinder was the former personal assistant to Enron Chairman Kenneth Lay and she is married to Richard Kinder, the former president of Enron. (Bush Takes in $34M in Fundraising With Help From Enron Pals. 2003)

Lehet hangosan, könnyfakasztóan röhögni: George W. Bush a háború harmadik évében azt mondta az ország helyzetét értékelő State of the Union beszédében: "Az emberi élet a Kreátor ajándéka."

 

VISSZA a Jelenidő rovat címlistájára

VISSZA az Empiria Magazin címlapjára