EMPIRIA Magazin  VIII. évfolyam 2. szám – Kuliffay Hanna írása 

 

 

 

 

„POKOLTŰZ” RAKÉTÁKKAL A DEMOKRÁCIÁÉRT

 

 

 

 

A Los Angeles Times 2007-ben közölte azt a független brit felmérést, amely szerint a 2003-as háború óta az iraki polgári áldozatok száma meghaladta az 1,2 milliót. Azóta ez a megdöbbentő állítás megerősítést nyert, mégis mély hallgatás övezi az Egyesült Államokban.

 

Márciusban az iraki intervenció hatodik évfordulója alkalmából a média nem emlegette fel, hogy a Bush-kormány gyors győzelmet, stabilitást és gazdasági felvirágzást ígért, és mélyen hallgatott a háborús hisztériakeltőkről, akik azzal hetvenkedtek, olyan új haditechnológiákat alkalmazó, soha nem tapasztalt hatóerejű fegyvereket szándékoznak bevetni, amelyek Hirosima és Nagaszaki pusztulását fogják felidézni. A gyors győzelem és stabilitás ugyan nem valósult meg – a polgári ellenállás ma is tart –, Irak hadszíntérré változtatása és a lakosság brutális irtása viszont bekövetkezett.

 

Az alternatív média néhány tudósítója és riportere szerint még a Vietnám poklát megjárt veteránoknak sem lehet fogalma a mai háborúk és fegyveres megszállások borzalmairól és a polgári lakosság mérhetetlen szenvedéséről. A Pentagon nem véletlenül cenzúráz minden haditudósítást és korlátozza még a „megbízható” riporterek mozgásterét is. A teljes és végleges kapituláció kikényszerítésére való törekvésnek azonban vannak árulkodó szimbólumai. A Bagdad után Faludzsa és Baszra urbánus gerilláinak megfékezésére is bevetett nagy hatóerejű rakétáknak történetesen  Pokoltűz (Hellfire) a hivatalos neve, míg a rakétahordozó neve – a halál megszemélyesítőjeként  – a Kaszás (Reaper).

 

Tavaly Felicity Arbuthnot visszaidézte  az 1991-es Öböl-háború pusztítását és vérontását (Operation Desert Slaughter címmel), rávilágítva   Washington végkövetkeztetésére: háborúban az erősebb félnek mindent lehet – igazság, emberség nem létezik, nemzetközi jog nem számít. (Évekkel később ezt a cinikus és veszélyes ideát vonatkoztatta a főnökére Dick Cheney, mikor azt mondta: „Az elnök bármit csinál háború idején, az mind legális.”)

 

Az Öböl-háborút megelőzően James Baker külügyminiszter azzal büszkélkedett, „Irak az iparosítás előtti kor szintjére lesz visszavetve”.  Nem túlzott. A szőnyegbombázásokkal, a napalmbombázásokkal, a szegényített uránnal töltött fegyverek, tankok bevetésével mindent pusztítottak, ami a polgári lakosság túlélésének feltétele: a víz, az áramszolgáltatás, az üzlet- és úthálózat, a hidak, a távközlési infrastruktúra, az állatállomány, a gabonaföldek, a gyógyszergyárak, a kórházak, a pálmaerdők. . .

 

Alig több mint egy évtizeddel később mindez megismétlődött – bár a megszállás hosszabb időtartama és a haditechnika fejlődése következtében még több, még iszonyúbb halálokat előidézve.  Craig White, az NBC tv adó neves operatőre, aki 2003-ban az amerikai haderő kötelékében szemtanúja volt az Iraki inváziónak, arra figyelmeztetett: a modern hadviselés következtében az ellenséggel való leszámolás közel sem olyan, mint a filmekben. “Mikor valakit meglőnek, nem egy nagy vörös folt lesz rajta, aztán az illető hanyatt esik, és meghal. A (mai valóságban) az emberek cafatokká szakadnak. Az emberek szétrobbannak.” Vagy mint egy 2007-es libanoni felvételen látható (fenti képünk), a foszforos lövedékektől az áldozat húsa (legyen élő vagy halott) olthatatlanul, egészen a csontig ég.

 

A Harlan Ullmann-féle, „sokk és megfélemlítés” néven ismert – fizikai agressziót és pszichikai terrort ötvöző – katonai stratégia tömegpusztító módszerén kívül rejtélyes halálbrigádok likvidáló akciói, célirányos gyilkosságok, halálos kimenetelű kínvallatások, ezeken kívül a víz-, élelem-, orvos- és gyógyszerhiány és a fél évtizedes nemzeti ellenállás már 2 évvel ezelőtt több mint 1 millió iraki életét követelte. A nagy kérdés, hogy azóta mennyivel többét?  A Bush vezette Fehér Ház és a Pentagon mindent elkövetetett, hogy a „felszabadítás” és a „demokratizálási folyamat” iraki áldozatairól ne legyen elérhető nyilvántartás, így a médiában évek óta legfeljebb részadatokat lehetett elcsípni – azokat is csak ritkán.

 

Ilyen – árulkodón sokat mondó – részadatot közölt például 2007-ben a Real News Network decemberi száma, amely nem is lehetett volna megdöbbentőbb: Irakban a megszállás 2004-2007 közti időszakában a kiskorú árvák száma meghaladta az 5 milliót. Ebből arra lehetetett következtetni, hogy – átlagban 3 gyermekes családokat figyelembe véve – még félárvaság esetén is 1,6 millióra volt tehető a szülői elhalálozás. (A cikk nem említette, valószínűleg nincs is elérhető adat róla, milyen százalékos arányban vesztették el gyermekek mind a két szülőjüket, esetleg egész családjukat.)

 

Az  amerikai kongresszus rá sem hederített az 5 millió – nagyrészt utcán, koldulásból túlélő – árvagyerek említésére, de a vezető médiaszervek is sült halként hallgattak róla. Ugyanígy nem reagáltak a kormánytól független amerikai gyermekvédelmi szervezet, a Save the Children jelentésére sem, amely szerint világviszonylatban Irakban legmagasabb az 5 éves kor alatti gyermekhalál. Minden nyolcadik gyermeket eltemetnek az 5. születésnapja előtt! 2005-ben, egyetlen év alatt 122 ezer bölcsődés és óvodáskorú gyermek lett  a neokonzervatív Új világrend nyitányának áldozata.

 

(Az iraki gyermekek a Clinton-Gore kormány idején is tragikus sorsra ítéltettek. 1996 tavaszán Madeleine Albright ENSZ-megbízottként azt a kijelentést tette egy tv interjú során, hogy az Irak ellenes szankciók következtében elhalálozott félmilliónyi gyermek „megérte”. Habár minden kollektív büntetés az egyetemes emberi jogok törvényeinek abszolút sárba tiprása, Albright rövid idő múlva mégis Bill Clinton külügyminiszterévé lépett elő, jelenleg pedig Barack Obama tanácsadója. A szankciók ellen tiltakozó Denis Hallyday, vezető beosztású ENSZ-hivatalnok, a humanitárius segélyek fő koordinátora lemondásakor arra hivatkozott, hogy Irakban egy egész társadalom kipusztítása van folyamatban, ami törvényellenes és erkölcstelen.)

 

Az érdeklődő közvetve is hozzájuthat olyan adatokhoz, amelyek a magas számú elhalálozást támasztják alá. A Pentagon például hivatalos jelentésben adta közre, hogy az USA 2007 első félévében ötször annyi bombát dobott a – végsőkig kiszolgáltatott, teljesen védtelen – iraki lakosságra, mint 2006 első hat hónapjában. Ezek után az Iraki kormány kénytelen volt nyilatkozni a személyi veszteségekről.  Közlése szerint 16 ezer 232 civil, ezen kívül 432 katona és „körülbelül”(?) 1300 rendőr vesztette életét az amerikai eszkaláció (fokozott létszámú és mértékű fegyveres beavatkozás) során. 

 

Az AP hírügynökség ennél többről, 18 ezer 610 polgári áldozatról tudósított, de a 4-500 kilós lövedékekkel szőnyegbombázó Hornet és Tomcat bombázók és egyéb high-tech fegyverek hatásfokának ismeretében még ez a számadat is aláértékelésnek tűnik. Mi több, a polgári ellenállás elesettjei (a nyugati média szerinti al-Kaida terroristák, al Sadr radikális hívei, hőbörgők, lázongók és egyéb szélsőséges elemek) és az öngyilkos merénylőként életüket áldozók egyre növekvő számáról mindenki hallgatott.

 

A hatósági közlemények veszteség-adatbázisai – nemcsak az irakiak, de az Irakban szolgálatot teljesítő vagy zsoldosként, szerződéses munkavállalóként dolgozó amerikaiaké is – amellett, hogy hiányosak, a pillanatnyi célnak megfelelően manipuláltak is. Ha több pénz kell a fegyverkezésre, akkor gyanúsan felerősödik a terrorizmus veszélye, ha az elnök politikáját, vagy őt magát sikeresnek kell beállítani, akkor hirtelen csökken.

 

Efféle politikai megfontolások szerencsére nem torzítják a különféle civil felméréseket, ezért egészen más léptékű adatok derülnek ki. A Lancet nevű tekintélyes brit orvosi szaklap 2006 októberi kiadásában a Johns Hopkins Bloomberg School of Public Health által begyűjtött adatok alapján több mint 650 ezerre becsülte az iraki áldozatok számát. Azért „több mint” 650 ezerre, mert a háborús körülmények következtében nem tudták belevenni a felmérésbe a „XXI. századi Guernicaként” ismeretes Falludzsát (képünk) és más katonailag zárolt városokat, amelyek pedig komolyan megnövelték volna az összesített eredményt.

 

 

George W. Bush és néhány vezető angol és amerikai politikus válaszképpen egyszerűen hiteltelennek nyilvánították a Lancet-tanulmányt. Részükről ezzel el is volt intézve. Sir Roy Anderson, a brit védelmi minisztérium tudományos főtanácsadója azonban elismerte, hogy a végkövetkeztetés hitelt érdemlő, mivel a szakmai szempontból leginkább elfogadott gyakorlati módszeren alapszik.

 

A kormánytól független brit kutató ügynökség, az Opinion Research Business (ORB) még súlyosabb végeredményre jutott az iraki közreműködéssel, 2414 felnőtt résztvevővel folytatott személyes interjúk alapján: 2007 szeptemberéig 18 iraki tartományból 15-ben 1,2 millió iraki halt erőszakos halált. (A Reuters vonatkozó cikke szerint két tűzfészek, Kerbala és Anbar, valamint az északi Arbil maradt még mindig feldolgozatlan.) Szakértői vélemény szerint az eredményből arra lehet következtetni, hogy a 2003-as invázió vérvesztesége nyilvánvalóan sokkal nagyobb volt, mint azt Washington jelezte, és arra, hogy a megszállás ideje alatt alkalmazott új „csodafegyver” beváltotta a Pentagon hozzáfűzött reményeit.

 

A Washington Times 2007. július 16-i címlapján „Rettegj a Reapertől” címmel részletesen és leplezetlen büszkeséggel számolt be erről a csodafegyverről, a “vadászó-gyilkoló” pilóta nélküli repülőről: gyorsabb, nagyobb, magasabban képes szállni, és nem utolsó sorban több "Hellfire" (Pokoltűz) rakétával van felszerelve, mint elődjei. Míg  a korábbi fegyveres felderítőgépek (Predatorok) 2 ilyen, földről irányítható rakétát hordoztak, addig az MQ-9 Reaper (a Kaszás) 14 darabot, plusz két 500 tonnás bombát. Hívei szerint radar célirányzójának köszönhetően biztos a találata – bár korábbi alkalmazása során ez nem igazolódott be. 

 

A távirányítású robotpilóta lehetővé teszi, hogy a gép hatalmas területeket akár 14 órán keresztül is megfigyelés alatt tartson, türelmesen várakozva a feltételezett ellenségre. Az Associated Press ismertetése szerintAz átlagon felüli méretű ’vadászó-gyilkoló’ robotgépek bevetése – az aviatika történelmének első távirányítású repülőszázada – vízválasztó lesz még Irakban is, amely pedig mostanig sok találékony módját tapasztalta a levadászásnak és gyilkolásnak.”

 

Az ORB-felmérés 2007 augusztusában és szeptemberében (többnyire veszélyes körülmények között) begyűjtött veszteségadatai szerint a közös háztartásban élők 16%-a vesztette el 1 tagját, 5% két tagját és 1% három tagját, míg 0,002% 4 vagy több tagját. A legtöbbet lőtt és bombázott Bagdadban majdnem minden második háztartás eltemetett egy családtagot.  Gyakran két vagy három együtt élő generáció esett áldozatul az agressziónak: a  4725 kilogrammos bunker és óvóhely berobbantókat vagy a „Daisy Cutter” nevű bombákat senki sem élhette túl – az utóbbiak 600 méteres rádiuszban mindent elpusztítanak, ami az útjukba kerül.)

 

A Los Angeles Times 2007-es cikke úgy ítélte meg, hogy mivel az  iraki adatok szerinti cirka 4 millió 50 ezer háztartás 22%-a vesztette el egy vagy több tagját, ennek megfelelően az ORB által  megállapított több mint 1,2 milliós elhalálozási szám reálisnak könyvelhető el.  Az Associated Press 2007 februári felmérése mégis azt mutatta ki, az átlag amerikai úgy tudja, hogy körülbelül 9900 iraki vesztette életét az amerikai háború következtében. Még 10 ezer sem!

 

Ez a fokú tájékozatlanság azonban nem igazán meglepő, ha azt vesszük figyelembe, hogy egyetlen híradó sem említette, egyetlen vitafórum, kerek asztal beszélgetés sem tárgyalta megjelenítésekor az ORB kutatási eredményét, és a vezető napilapok – így a Washington Post és a New York Times – sem méltatták közlésre.  Mi több, a felmérés megjelenésével egy napon Bush országosan közvetített tv- beszámolót tartott az iraki helyzetről, és az 1 millió nyomorékról és sebesültről elegánsan elfelejtkezve, a 4 millió menekültről pedig tudomást sem véve dicsérte a „normál élethez” való visszatérést.

 

Szakmai körökből nem érte kritika az ORB közvélemény-kutató cég eljárását, érdemben tehát senki nem cáfolta a 800 ezres ruandai népirtást meghaladó számot. Ám az is igaz, hogy visszhangot sem váltott ki. Az angol és amerikai kormány szerinti 30 ezer, az Iraq Body Count szerinti 80-88 ezer, az elérhető országrészekből-városokból begyűjtött adatok szerinti 650 ezer, a Just Foreign Policy szerinti több mint 1 millió, majd az ORB által, személyes interjúk révén szerzett 1,2 milliós elhalálozási számadatok közötti óriási különbség van. Ez azonban nemhogy egetverő felháborodást, de még számottevő feltűnést sem keltett.

 

Hozzá kell tenni, hogy nem csak az amerikaiakat jellemzi, hogy intellektuálisan és érzelmileg egyaránt igyekszenek távol tartani magukat a kényelmetlen és kellemetlen felismerésektől. A nyereségvágy és szerzésvágy öncélú világában szinte mindenki próbál elzárkózni attól, ami túlságosan felzaklatná, vagy nyomasztó felelősségérzettel terhelné. Ide sorolható minden időkben a „hős katonaságunk”, „a mi bátor fiaink” által okozott tömeghalál. Nem véletlen, hogy a republikánus Sarah Palin fénysebességgel vált népszerűvé azzal a bűntudattól mentesítő kijelentésével, hogy „Az iraki háború Isten terve”.

 

Az sem véletlen, hogy hahotázás helyett szemlesütve hallgatott az ország, mikor egy éjszakai, sutyiban tett bagdadi látogatásakor Dick Cheney azt a kijelentést tette: Irak „sikeres erőfeszítés” volt. És az sem véletlen, hogy a Tel Aviv Egyetem nemzetbiztonsági tanszékének professzora, Shlomo Brom úgy nyilatkozott a Christian Science Monitornak, hogy bármilyen Irak jobb, mint a Szaddam Huszein alatti Irak, mivel Szaddam Huszein Irakja képes volt rá, hogy fenyegesse Izraelt.

 

Isten terve, a kormányprogram sikere, Izrael érdeke. . . Ugyan, hány személyt foglalkoztat a politikusok, törvényhozók és a háborús propagandisták közül, hogy Irakban ismét „egy egész társadalom kipusztítása van folyamatban”? Hogy százezrekkel több, mint 1 millió ember halott? Februárban Timothy Williams ezzel a címmel írt egy hosszú cikket: Az iraki háborús özvegyek megdöbbentően alapvető szükségleteik ellenére kevés támogatást kapnak. A New York Timesban megjelent bagdadi tudósítás szerint a hatóságok 740 ezer özvegyi segélyre jogosult nő megoldhatatlannak látszó gondjaival állnak szemben.  Ez a szám, amely végül is 740 ezer (házas!) férfiember halálát ismeri el, a női és gyermekáldozatokkal kiegészítve vitathatatlanul igazolja az ORB módszerének helyességét azóta természetesen messze felülmúlva a számítását. 

 

Az elnökváltáskor Bush hetyke önelégültségében azzal búcsúzott Washingtontól: „Emelt fővel hagyom magam mögött a várost”.  Nyilván nem voltak álmatlan éjszakái a 30 ezer iraki miatt, akiknek a halálát beismerte, nemhogy azok miatt, akikről tudomást sem vett – miként évekig a New York Times szerkesztői sem. Éppen ezért volt váratlan fordulat, hogy bárcsak közvetetten, de végül a média amerikai fellegvárában is beismerték, hogy több mint egy millió iraki halála írandó a Bush-Cheney kormány számlájára.  Talán egyszer az is érdekes lesz számukra, hogy mennyivel több. . .

 

2009. április

 

Ez a cikk eredetileg a gondola.hu Külpolitika rovatában jelent meg. További közlésre átvették: Hírfal.hu<külföld; aHírek.hu; Hírstart<külföld; Hírvilág; JobbHírek; Lapszemle.hu; HIRMORZSAK.HU; belfold.hirfal.hu<Kiemelt Hírek; hirmutato.hu; Észbontó.hu; foldilaszlo.hu/hirek; Balkan.hu

 

 

Addenda:

 

Újabb adatfeldolgozás eredményei: A Just Foreign Policy (Igazságos Külpolitika) közlése szerint 2009 májusában az iraki áldozatok száma 1,3 millió körülire tehető.  Az MIT kutatója, John Tirman közlése szerint az özvegyek száma elérte az 1 milliót, az árvák száma 5 millió, és 4,5 millió ember próbál túlélni a háború menekültjeként.

 

Abu Ghraib section of the capital city. "In 2006 and some of 2007, we buried 40- 50 people daily. This went on for one-and-a-half years. "Most of the dead were never logged by anyone," Ali said, "because we didn't check death certificates, we just tried to get the bodies into the ground as quickly as possible." An Iraqi Army checkpoint was set up outside the vast cemetery a year ago. "We opened this checkpoint because people were burying the dead and no information was being given to anyone," a soldier, speaking on condition of anonymity because he was not authorised to speak to the media, told IPS.  "Most of this (lack of reporting the dead), we found, happened during 2006," the soldier added. "Anyone could be buried here, and nobody would know about it." Not far, in the Al-Adhamiya area of Baghdad, what used to be a park is now a cemetery with more than 5,000 graves. According to the manager, most of the dead are never counted. "Most of the bodies buried here are never reported in the media," Abu Ayad Nasir Walid, 45, manager of the cemetery told IPS. He has been the manager here since the park was converted into a cemetery amidst the bloodletting from sectarian violence in early 2006. "I have the name here of the first martyr buried," Walid said, pointing to a tombstone. "Gaith Al-Samarai, buried on 21 May 2006, he was the sheikh of the Al-Hurria mosque." Latif produced the cemetery logbook. "As of this hour, exactly, there are 5,500 bodies in this place. I log their names in my book, but we've never had anyone come from the government to ask how many people are here. Nobody in the media nor the Ministry of Health seems to be interested." Such graveyards, and there are many, raise questions about the real death toll in Iraq. (. . .) The unofficial cemeteries around Iraq hold their own additions to the numbers doing the rounds. And no one knows what these add up to.  (Dahr Jamail: No Unemployment Among Gravediggers. IPS. February 2009)

 

The mortality caused by the war is also high. Several household surveys were conducted between 2004 and 2007. While there are differences among them, the range suggests a congruence of estimates. But none have been conducted for eighteen months, and the two most reliable surveys were completed in mid-2006. The higher of those found 650,000 "excess deaths" (mortality attributable to war); the other yielded 400,000. The war remained ferocious for twelve to fifteen months after those surveys were finished and then began to subside. Iraq Body Count, a London NGO that uses English-language press reports from Iraq to count civilian deaths, provides a means to update the 2006 estimates. While it is known to be an undercount, because press reports are incomplete and Baghdad-centric, IBC nonetheless provides useful trends, which are striking. Its estimates are nearing 100,000, more than double its June 2006 figure of 45,000. (It does not count nonviolent excess deaths -- from health emergencies, for example -- or insurgent deaths.) If this is an acceptable marker, a plausible estimate of total deaths can be calculated by doubling the totals of the 2006 household surveys, which used a much more reliable and sophisticated method for estimates that draws on long experience in epidemiology. So we have, at present, between 800,000 and 1.3 million "excess deaths" as we approach the six-year anniversary of this war. (John Tirman: Bush's War Totals.  The Nation. February 16, 2009)

 

In a report to be published in tomorrow's issue of the New England Journal of Medicine, researchers have concluded that air strikes [in Iraq] by U.S.-led coalition forces have killed mostly women and children. Thirty-nine percent were children, while 46 percent were women. Jason Ditz. Antiwar.com. April 15, 2009)

 

 

While I suppose one could argue that it's too early to start identifying the most under-reported story of the 21st century to date, I should think that the actual death and human suffering toll in Iraq might top the list of almost any discerning journalist, academic, policymaker, or for that matter, peacemaker. The fact that the scale and scope of the tragedy has been successfully obscured, so far, is in itself quite a story, though perhaps one with an ending that may leave our collective sense of fundamental goodness more than a bit shaken. How is it that we in America haven't considered this question seriously? (Steve Carlson: The Awful Sound of Silence. Common Dreams)

 

When CNN correspondent Nick Robertson reported yesterday from the site of a bombed medical facility in Kandahar, the Times reported, U.S. anchors "added disclaimers aimed at reassuring American viewers that the network was not siding with the enemy." CNN International, however, did not add any such disclaimers.  During its U.S broadcasts, CNN "quickly switched to the rubble of the World Trade Center" after showing images of the damage in Kandahar, and the anchor "reminded viewers of the deaths of as many as 5,000 people whose 'biggest crime was going to work and getting there on time.'"  If anything in this story is "perverse," it's that one of the world's most powerful news outlets has instructed its journalists not to report Afghan civilian casualties without attempting to justify those deaths. "I want to make sure we're not used as a propaganda platform," Isaacson told the Washington Post. But his memo essentially mandates that pro-U.S. propaganda be included in the news. (CNN Says Focus on Civilian Casualties Would Be "Perverse". November 1, 2001)

 

The US and UK have never been hauled through any independent judiciary to explain their lies spun to justify the war on Iraq, or the cluster bombs dropped on civilians, the massacres in Fallujah, the million dead and many more who are born deformed. (Chalmers Johnson: How Taxpayers Finance Fantasy Wars. The Looming Crisis at the Pentagon -- Like much of the rest. TomDispatch.com. February 3, 2009)

 

Saying this, I return to the figure of a million war dead in Iraq, pause in horrified awe that, one, it could be possible, and two, it hasn’t made mainstream headlines, where big, round numbers normally scream with significance.The estimate, by the U.K. organization Just Foreign Policy and corroborated by the market research firm Opinion Research Business, extrapolates from data published just over a year ago in the respected British medical journal Lancet, which indicated a violent-death toll, as of May 2006, of 650,000. The death rate has been accelerating in the past year, making the current estimate of 1.2 million dead at least feasible.  And I mention this number with the caveat that it refers only to deaths directly attributable to the war: by bomb, missile, bullet, IED, etc. The total indirect war dead, from disease caused by the war’s stupendous environmental contamination combined with the destruction of Iraq’s medical infrastructure, may be incalculable. (Robert C. Koehler: Iraq’s Million. Common Wonders. December 6, 2007)

 

Thomas L. Friedman a New York Times kiemelt publicistája és számos könyv szerzője 2003 áprilisában publikált nyilvános levelében -- "Dear President Bush" -- azt írta: "'Shock and awe' is not just for war-making. It's an everyday tool for running this place." És évek óta pontosan ez a gyakorlat Irakban: "A 'sokkhatás és megfélemlítés' nem csak a háborúra vonatkozik. Ez a mindennapi eszköz ennek a helynek a vezetésére."  Lehet tagadni vagy kerülgetni, de a 'sokkhatás és megfélemlítés' más szóval: terrorizmus.  Ebben az esetben állami terrorizmus. (EMPIRIA Magazin, Lapszemlék rovat 2007. I. félév, 17. írásából)

 

“In epidemiology, there is no dispute about the Lancet study's methods, whereas all other methods -- like that used by Iraq Body Count -- are widely known to be flawed. I think that until the Haditha massacre was reported, the subject of high civilian deaths possibly caused by US forces was essentially taboo. That, finally, is changing”. (John Tirman, author of 100 Ways America Is Screwing Up the World)

 

Faludzsa borzalmairól csak kevés szemtanú tudott beszámolni, mert a többség a megsemmisítő csapások áldozata lett. A túlélők egyike Laith Mushtaq, az Al-Jazeera operatőre, aki megrendítő visszaemlékezésének -- amelyből a következő részlet származik -- azt a címet adta: Falludzsa mindig eszembe van.

One day, I think it was April 9, 2004, someone with a loudspeaker in Fallujah's main mosque said: "The Americans will open a gate and women and children can go out." As soon as he had finished, all the women and children of Fallujah tried to find a car to leave the city but when they were in the streets, the US forces opened fire. There's a picture that I cannot forget. An old woman with three children, I saw her on the street and took a picture of her and the children. She said: "We don't have any men here, can anyone help us?" Many of the men from Fallujah worked in Baghdad, once the city was sealed off they could not get back to their wives and children. So, some men helped her, I decided to film the scene and then I sat down to smoke. Ten minutes later, an ambulance came down the road. I ran to follow the ambulance and when they opened the door, I saw the same woman and her children -- but they were in pieces. I still remember the nurses couldn't carry the woman because she was in too many pieces, people were jumping back when they saw it. Then, one nurse shouted: "Hey, she looks like your mother." In the Iraqi language that means: "She could be your mother, so treat her like you'd treat your mom." Everyone stood up and tried to carry a piece because they needed to get her out quickly, because the ambulance was needed for other people. (Laith Mushtaq: Fallujah never leaves my mind)

 

I stood beside the runway yesterday, watching the armada of US air fleets roaring into the pale blue wintry sky, Russian-built transports and high-flying US reconnaissance jets and Kiowa helicopters and the softly landing Predators and Raptors, the hi-tech, broad-winged pilotless spotters and killers. The Predators look for the targets. The Raptors fire Hellfire missiles – manufacturers, Boeing and Lockheed Martin. One Raptor returned with its missiles still locked to its wings. Was its mission aborted over Pakistan? Or Helmand? Another took off. Two minutes later – I could still just see it – at 1,500 feet, US personnel at Tampa, Florida, would have taken over its flight path. It was 11.30 in the morning, a computer guiding its progress at 2am US Eastern Standard Time. Does the guiding hand on the other side of the world have any idea of the political direction in which this machine is flying? Or of the people it threatens. Barack Obama wants to send 7,000 more American troops to this disaster zone. Does he have the slightest idea what is going on in Afghanistan? For if he did, he would send 7,000 doctors. (Robert Fisk: Once More Fear Stalks the Streets of Kandahar. The Independent/UK. November 20, 2008)

 

We don't see all the brain damaged ones from all the IEDs in the current wars, especially Iraq between '03 and '06. And the American people will never be allowed to see a VA unit full of them. Brain injuries were and still are the dominant form of military injury in Iraq and the most expensive to care for. Their long-term care is what will drive the cost of these wars into the TRILLIONS of dollars.  The most pathetic image of contemporary dumbed-down America I have yet to see was a segment on one of the old Big 3 McNews networks featuring a steroidal pumped-up, squared away right-wing ex-military dad (who did his service between wars) and the unending tearfully upwelling "pride" he took in the remnant of his son who came home from Iraq with literally a third of his brain case blown off to inhabit a drool bib for the remainder of his existence. The son was about as close to a complete vegetable as one could be and still be sent for home care. The dad just went on and on near tears about how proud he was of his son, in between Ward Cleaver-ish comments of encouragement directed at his son who was in another universe far far away, never to return.  Bush never did answer the question: What was the "noble reason" why Americans were sent into Iraq?  (Posted by metal October 21st, 2009 8:52 am)

 

Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni korunk gyilkos atrocitásairól, még akkor is, ha a hallatán minden alkalommal iszonyodtunk tőle. Jelen sorok írója magáról tudja, milyen kegyetlenül nehéz szembe nézni a tényekkel, milyen nehéz próbálkozás -- ha csak hiányosan is -- számon tartani  az emberiség elleni vétkeket. Vannak viszont, akik ma még mindig a II. világháború szelektált visszaéléseit hánytorgatják fel, ugyanakkor lezseren elnéznek az új évszázad folyamatban levő tömeggyilkosságai felett; váltig tagadják az áldozatok szakszerűen felmért számát. Annak ellenére tagadják a mindennapos gyilkos pusztítás fokát, hogy az iraki háborút megelőzően többen is dicsekedtek vele, "Nem lesz biztonságos hely Bagdadban", mivel a támadás "mérete azelőtt soha nem látott nagyságrendű lesz", és azzal, hogy a "legkorszerűbb", értsd legpusztítóbb fegyvereket vetik be az iraki városok és falvak lakossága ellen.

 

Néhány emlékezet serkentő idézet az EMPIRIA Magazin háborút megelőző jegyzeteiből:

 

Myers generális magukat a teljesen védtelen irakiakat vádolta a háború hatalmas emberveszteségéért -- én az Olvasóra bízom a döntést:

General Richard B. Myers acknowledged the use of cluster munitions in populated areas in an April 25, 2003 briefing, but defended their use given Iraqi actions. "We used cluster munitions against surface-to-surface missiles, radar sites, air defense sites, surface-to-air missiles, regime mobile communications, aircraft, armor, artillery, troops, and other select military targets. Because the regime chose to put many of these military assets in populated areas, and then from those areas fired on our forces, in some cases we hit those targets knowing that there would be a chance of potential collateral damage.  This enemy had no second thoughts about putting its own people at risk. Indeed, multiple civilian casualties were clearly a high priority for the regime so as to put pressure on the coalition." (General Richard B. Myers.  April 25, 2003 briefing. Department of Defence transcript)

 

 

Ebben a témában lásd még: Lapszemlék 2009 I. félév, 11. írás

 

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára