EMPIRIA Magazin  IV. évfolyam. 10. szám – Kuliffay Hanna írása

 

POLITIKA ÉS IDEOLÓGIA FÚZIÓJA

 

“Nem szabad elfelejteni, semmi sem volt (a háborúval kapcsolatban) elkerülhetetlen. Ahogy feltartóztathatatlanul közeledünk Irakban a 2000. amerikai halálesethez, emlékeznünk kell rá, hogy a több mint 2000 amerikai és több mint 100 ezer iraki halála nem volt szükségszerű.  A háború kimenetele előre látható volt, és sokan megjósolták. A háború alapvető elhibázottsága szintén nem csak a közelmúlt felfedezése. Nagyon is tiszta ügy volt kezdettől fogva. Ahogy az Irakban vívott amerikai háború kudarca egyre világosabb lesz, úgy egy új küzdelem kezdődik azzal kapcsolatban, hogyan is fogunk emlékezni erre a háborúra, hogy fogjuk előadni a történetét.  Függetlenül attól, hogy mit mond az irányadó média mint a New York Times, ragaszkodnunk kell hozzá, hogy ez nem görög tragédia. Sokkal inkább irracionális, erkölcstelen döntéseket hozó egyének ügyködése, akik irracionális, erkölcstelen célt hajszoltak.  Amennyiben nem tanulunk belőle ha tragédiának tüntetjük fel, vagy egy Vietnámhoz hasonló másik aberrációnak, ahol senki sem volt felelős óhatatlanul meg fogjuk ismételni.”

("Minden amihez hozzáérek sz*rrá válik". Bush külpolitikája elleni tüntetés Washingtonban. 2005 október. Kuliffay felvétel)

Ira Chernus, a University of Colorado (Boulder) vallástudomány-professzora a fenti idézetben az elmúlt évek tragikus kimenetelű tapasztalatára utalva egy újabb háborúba kényszerítés lehetőségére figyelmeztet.  A hozzá hasonló kiváló egyéni értékelésektől eltekintve azonban vezető politikai és média körökben még mindig nyoma sincs a Bush-külpolitika ideológiai hátterét kritikusan feltáró, és a megvalósítása érdekében elkövetett politikai és bűnügyi visszaéléseket számonkérő, felelősségtudattal mérlegelő elemzéseknek. A döntő kérdésre nem igyekeznek választ keresni mintha semmi jelentősége, pláne esélye nem lenne –, mi is a teendő, hogy a háborús dobpergés legközelebb ne tudja elnyomni a jogosság igénye, a józan ész  és a humanitás hangjait.

A demokraták nyilvános kritika és felelősségre vonás igénye nélkül lapulnak és hagyják, hogy a neokonzervatívok és szélsőjobboldali sleppjük maguk értékeljék, magyarázzák és harsányan dicsőítsék kátyúba ragadt intervencionalista külpolitikájukat, mint ahogy George Allen szenátor is tette október első vasárnapján a Találkozás a sajtóval (Meet the Press) című tv-műsorban. A Bush külpolitikát tömjénező tirádáját ugyanis azzal zárta, „Egy szabaddá és igazzá vált iraki társadalomban elültettük a szabadság fáját.” 

Miért is nem ültették inkább a Fehér Ház kertjében vagy a Capitólium főbejáratánál? A kérdés a National Journal minapi írása révén különösen aktuálissá válik, mivel arról számol be (miképpen maradhatott ez tavaly óta titokban?), a neokonzervatívok Dick Cheneyvel az élen olyannyira kontrollálják a kormányirányítással kapcsolatos mindennemű információáramlást beleértve az „irracionális és erkölcstelen” háborút megelőző döntésekre vonatkozókat is , hogy meg tudták (meg merték?) tagadni a szenátusi vizsgáló bizottság által igényelt hivatalos dokumentumok benyújtását. Egyszerűen nemet mondtak rá, méghozzá a Fehér Ház politikai és jogi tanácsadóinak kooperációra bíztató javaslata ellenére.

A Szenátus  Hírszerző Bizottságának (Senate Intelligence Committee, SIC) feladata lett volna kivizsgálni, hogyan és honnan vont le olyan téves következtetéseket az amerikai hírszerzés és közvetve a kormány, amelynek alapján Szaddám Huszeint tömegpusztító fegyverekkel fenyegető, világra szóló veszélynek és Al-Kaida konspirátornak nyilvánította.

Kezdetben a hangsúly az NSA és azon belül a CIA szerepének felülvizsgálatán volt, ahonnan feltételezések szerint téves vagy szándékosan torzított információ juthatott az elnöki és alelnöki hivatalba.  Idővel azonban – nyilván szándékos visszaélést jelentő bizonyítékok hiányában – fordult a kocka, és a hangsúly áttevődött az elnök és az alelnök vezető beosztású tanácsadói, elsősorban Karl Rove és I. Lewis Libby munkaköri tevékenységének vizsgálatára, akik félremagyarázhatták, eltúlozhatták vagy szelektíven használhatták a kapott információt. Természetesen meg is hamisíthatták . . .  

Murray Waasnak a National Journalban megjelent elemzése szerint:

Amennyiben a (Cheney hivatala által) visszatartott információ eljutott volna a SIC bizottságához, a vádak egy részét valószínűleg átirányította volna a hírszerző és nemzetvédelmi szervektől a Bush-kormány felé, tisztázva, hogy ki volt a felelős az amerikai nép, a kongresszus és a nemzetközi közösség téves informálásért. (Ennek hiányában) a SIC 2004. áprilisában közleményt adott ki, amely szerint „Powell külügyminiszternek az ENSZ-ben tartott beszédéhez szolgáltatott információ, amelynek nagy része a CIA-től származott, vagy  általa lett jóváhagyva, eltúlzott, félrevezető vagy téves volt.”

A SIC nemcsak hogy nem volt hajlandó mélyebbre túrva a lényeget kiásni és ujjal a tettes(ek)re mutatni, de az általa óvatosan vádolt  CIA-t sem javasolta további tényfeltáró vizsgálatoknak alávetni. Pedig érdekes lenne tudni, végül is mennyire volt ténylegesen sáros, és mit kentek rá utólag a Fehér Ház és a Pentagon védelmében? Nemcsak hogy a vizsgálat és vele a felelősségre vonás maradt el, de mint tudjuk, Bush első terminusában  a CIA elnökeként szolgáló George Tenet lemondása után megkapta a legmagasabb elnöki kitüntetést, a Presidental Medal of Freedom érmet. Nyilván ez volt a jutalma az őt és embereit ért néha megalapozatlan, máskor eltúlzott vádak csendes tudomásul vételének.  Másik részről a kitüntetés mintegy biztosítékául szolgál, utólagosan soha nem lesz semmilyen „túlzásért, félrevezetésért, tévedésért” felelősségre vonható.

Hasonlóképpen érdekes a közvélemény előtt elhallgatott tény, hogy Powell hírhedt ENSZ beszédének fontos részeit nem a külügy, de nem is a CIA, hanem Libby írta, majd a főnöke, Cheney támogatásával kiharcolta, hogy Colin Powell tiltakozása ellenére a közgyűlésen a legképtelenebb, minden bizonyítékot nélkülöző állítások is felolvasásra kerüljenek.  Nagy igyekezetükben, hogy bolondot csináljanak a világból, nemcsak a CIA-t, az FBI-t és a Külügyi Minisztériumot járatták le, de az egész amerikai kormányt és a kongresszust is.    

Waas azt is megemlíti, a SIC-től megtagadták az elnök rendszeres reggeli tájékoztató dokumentumainak (Presidental Daily Brief) megtekintését is, amelyekből következtetni lehetett volna rá, hol és milyen ellentmondások voltak a különböző intézményeknek az elnök elé tárt elemzései között. Mi lett önhatalmúlag kihagyva és mi lett interpolálva a lényeges napi tudnivalók és interpretációk közé. Az adminisztráció mindent titkosítása és több síkú kontroll-mechanizmusa – demokrata beletörődéssel lebénította az amerikai történelem egyik legnagyobb politikai és legális botrányának felgöngyölítését – a háborúba hajszolás vezéralakjainak, árnyalakjainak és körülményeinek hivatalos tisztázási lehetőségét.

KI A „MINDENKI”?

A USA Today alapítója, Al Neuharth szerint a politikában, akárcsak a National Football League-ben, minden kritikus döntést automatikusan újra értékelésnek és a történteket bizonyítandó visszajátszásnak kéne alávetni. Bárki, aki nem hajlandó ilyen tüzetes vizsgálódásnak kitenni magát, nem jogosulna döntéshozó pozíció betöltésére. „Amennyiben a kongresszus (ill. nevében a SIC) rákényszerítette volna Bush elnököt, hogy utólag gondosan értékelje, és (mintegy) visszajátssza az Irak invázióját elrendelő tragikus döntését, nem jegyeztük volna a héten a 2000. katona elvesztését.”   

Ami megdöbbentő, hogy még a Cheney-Libby ellenszegülés ellenére, tehát csupán hiányos információ alapján is úgy nyilatkozott a SIC két vezető egyénisége a bizottság republikánus elnöke, Pat Roberts és az alelnök, Jay Rockefeller –, kétségesnek tartják, hogy az iraki fegyverprogram tényleges információinak (vagyis a tömegpusztító fegyverek hiányának) ismeretében a szenátus belegyezett volna a megelőző háborúba. „Kétlem, hogy meg lettek volna a szavazatok” mondta Roberts, amihez Rockefeller hozzátette: „Nem engedélyeztük volna 75 szavazattal a háborút, ha tudtuk volna, amit ma tudunk.” 

Ez persze nemcsak hogy kétséges, de szégyenletesen gyengécske védekezés, hiszen a legfontosabb és legmegbízhatóbb helyszínelő adatok és szakértői vélemények elsősorban a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségtől és az ENSZ Fegyverellenőrző és Leszerelő Bizottságától – elérhetők voltak bárki számára, aki őszinte felelősségtudattal helyesen akart dönteni. Számosan karrierjüket kockáztatva a valóságnak megfelelő információval szolgáltak a kormányszerveknek és a médiának, mint Hans Blix, Mohamed ElBaradei, David Kay, Scott Ritter, J. Brady Kiesling, Joseph Wilson, William Powell, John Brown, Denis Halliday és mások. Ennek ellenére a neokonzervatív 'kabal' és vele a republikánus és demokrata szélsőjobb továbbra is azzal érvel, hogy téves információ alapján "m i n d e n k i" rosszul mérte fel Szaddám Huszein képességeit és szándékait, tehát mindenki ártatlan a háború előidézésében. Ez azonban újabb hazugság a hazugságok hosszan kígyózó sorában. 

Ahogy a Chicago-i  újságíró és író, Robert Koehler fejtegette: 

„Amit takargatnak, az a politika és ideológia fúziója, amely háborúba és  agresszióba torkollott. Azért szálltuk meg Irakot, hogy biztosítva legyen a republikánus párt választási sikere, és hogy előmozdítsuk a hosszú idő óta Irak-mániás neokonzervatív terveket.  A háború első áldozata, mint mindig, az igazság volt.”  

Még akik az 1991-es Öböl-háborúja óta tisztában voltak vele, hogy Szaddám Huszein sorsa meg van pecsételve, többnyire azok is legfeljebb személyes eltávolítására (puccsra, orgyilkosságra, esetleg száműzetésre) számítottak, mivel a megbuktatása (pláne anarchia és töméntelen véráldozat árán) nem lényegbevágó amerikai, vagyis nemzeti érdek.  Józanul gondolkodó emberekben egy többszáz milliárdos totális háború terve még a 9-11-es tragédia miatti erősen lobbizott retorzió lehetőségeként sem ötlött fel.  Russ Kick 50 dolog, amit nem szabadna tudnod című hasznos könyvecskéjében megerősíti a józan vélemény alapját, mikor utal rá, nemzeti érdekről(*1) eredetileg szó sem volt:   

Az iraki invázió három fő tervezője  Richard Perle, Douglas Feith és az elnökhelyettes közel-keleti tanácsadója, David Wurmser – részesei voltak annak a tanulmányi csoportnak, amely kidolgozta az évezredfordulóra az új izraeli stratégiai terveket. Ennek részeként 1996-ban megjelentettek egy dolgozatot, (A Clean Break: A New Strategy for Securing the Realm) amelyben Szaddám Huszein elmozdítását javasolják Irak éléről, részint azzal indokolva, hogy „fontos izraeli stratégiai feladat a saját jogán”, részint pedig azzal, hogy gyengítené Szíria ambícióit.

 

Mivel Philip Zelikow, George W. Bush külföldi felderítő-szolgálati tanácsadó testületének egyik bennfentes, jól tájékozott tagja szerint az izraeli politika „népszerűtlensége miatt nehezen eladható”, ezért a háborús indoknak több mint két tucat egyéb verzióját ötlötték ki a Fehér Ház és Pentagon berkeiben.  Ezek közül indulásként az országot, sőt a világot fenyegető tömegpusztító fegyverekkel való megfélemlítés mellett döntöttek, és ehhez kerestek utólag bizonyítékokat, amiket aztán a készséges média révén nagy dózisban adagoltak be a hiszékeny, kellőképpen behergelt népnek.

(Több mint 38 ezer válasz érkezett arra az internet poll kérdésre, Bush értékelése során ki, illetve mi vádolható inkább? 81% szerint önmaga,  vagyis a saját kontrollja alá tartozó döntései és tettei, és csak 19% szerint a kontrollján kívüli körülmények.)

(Még azok között is, akik támogatták az intervenciós Bush-politikát, voltak olyanok, mint Jim Hoagland, vagy a New York Times-nál  a semlegesség álarcát viselő háborús propagandista, Tom Friedman, akik politikai előrelátással ellenezték a Fehér Ház kockázatos módszereit: a bármikor leleplezhető hazugságokra, csalásra, hamisításra építést. Helyette az iraki nép felszabadítása, a börtönkapuk megnyitása, szabad választás, a nyitott piacgazdaságra alapuló demokrácia győzelme és hasonló szlogenek hangoztatását javasolták.  Később persze, már az iraki mocsárban kapálódzás idején a politikai döntések mentségeként ezek mind sorra is kerültek.)

ITÁLIAI IMPORT

Aki a háborúba manőverezés során a Bush adminisztráció útjába került, biztos retorzióra számíthatott. Így járt többek között a több mint két évtizedet leszolgált karrier diplomata az öreg Bush idején iraki nagykövet, míg a Clinton adminisztráció idején Afrika-szakértő Joseph Wilson, aki ellen bosszúhadjáratot indítottak a Fehér Házból.   Ennek során befolyásos médiaprostituáltakkal szövetkezve (Robert Novak, Judith Miller, Matt Cooper) olyan szikrázó botrányt kavartak, mint annakidején a Watergate betörésről vagy a Lewinsky lány deviáns szexuális szolgáltatásairól tudósító kollégáik. 

Mikor először felvetődött úgy két évvel ezelőtt , hogy vizsgálat indul Washingtonban egy titkos CIA ügynök nevének és státuszának törvénytelen nyilvánosságra hozatala miatt, kevesen tulajdonítottak különösebb jelentőséget neki. Mivel a Bush-kormány nem került forró vízbe amiatt, hogy csalás révén jutott hatalomra, hogy nemzetközi egyezmények tilalma ellenére szétbombázta Irak teljes infrastruktúráját, vagy hogy jóváhagyta Guantanamo, Abu Ghraib és az internálótáborok foglyainak rendszeres kínvallatását, akkor biztosra vehető volt, hogy játszi könnyedséggel ki fog evickélni ebből a sokkal jelentéktelenebbnek tűnő slamasztikából. A szkepticizmus sűrű volt a levegőben. "They will get away with it" - lehetett hallani. "Meg fogják úszni".

Az áldozat vezetéknevére utalva „PlameGate”-nek is nevezett ügynökbotrány miatt indított titkos vizsgálat inkább megjátszott számonkérésnek, újabb szemfényvesztésnek tűnt, a nekivadult konzervatív erők látszat korlátozásának: igenis még mindig vannak mindenkire nézve kötelező törvények és szabályok.  Nem áll Washingtonban a feje tetején minden.  Hogy képes lesz-e a vád olyan mélyre ásni, hogy az utolsó lapáttal átlendítse a népeket ezen a keserű pesszimizmuson, nehéz lett volna megjósolni mint ahogy még most, két évvel később is az.

A titkos CIA-ügynök Valerie Plame neve kezdetben semmit se mondott az átlag olvasó számára, és idő kellett, míg végre összeállt a kép: karrierje kettétörésével valójában a férjét, Joseph Wilsont büntették a neokonzervatívok harsány szócsöveként ismeretes Robert Novak leleplező cikke révén.  Mi volt Wilson bosszúért kiáltó bűne? A nyugalmazott diplomatát 2002-ben Dick Cheney kívánságára a CIA azzal a különleges megbízatással küldte Nigerbe, hogy hivatalos afrikai tapasztalataira építve járjon utána az adminisztráció köreiben váratlanul szárnyra kapott hírnek, miszerint Szaddám Huszein a közelmúltban uránium ércet vásárolt afrikai országokból az USA nyakára hozva egy nukleáris támadás "küszöbönálló" veszélyét.

Amit azonban Wilson (és tőle függetlenül két titkos ügynök) afrikai felfedező útja során talált, teljesen diszkreditálta a Cheney és Rumsfeld hivatalába közvetlenül befutó titokzatos névtelen jelentéseket, köztük egy Itáliából (az ottani állami katonai és biztonsági ügynökségtől, a SISMI-től) származó hamisított iratot (általánosságban érdeklődő üzleti levelet? adásvételi szerződést?) Irak és Niger között. Mint megállapította, a tulajdonképpen francia kezekben összpontosuló urániumipar szerkezeti felépítése révén lehetetlenné tette Bagdad számára a beszerzést.  A hír tehát kacsa volt, méghozzá annyira amatőr színvonalú, hogy Wilson azt ajánlotta, hogy jobb lenne minél gyorsabban elfelejtkezni róla még annak is, aki minden egyéb másban lelkes híve az itáliai importnak.

Bár Wilson helyszínelő jelentése a szokásos szolgálati utat bejárva eljutott a CIA-nál George Tenethez és az elnökhelyettesi hivatalba is, ennek ellenére döbbenten tapasztalta, hogy a Bush-adminisztráció(*2) továbbra is Irak (nem létező) nukleáris programját, sőt, a Londonra, New Yorkra leselkedő gombafelhők kivédhetetlen veszélyét hirdette a küszöbönálló háború egyes számú indokaként. Az integritását, akárcsak állampolgári felelősségét komolyan vevő, elszánt és határozott Wilson a külügyminisztériumban és a kongresszusban is próbált tiltakozni, majd a New York Timeshoz fordult, ahol megkésleltetve ugyan, de 2003 májusában leközölték a kormány manipuláns, képzeletbeli veszélyekre hivatkozó politizálását leleplező írását. 

Kérdés, hogy mikor a Timesnál helyet adtak Wilsonnak a hivatalos kormánypolitikával szembeszálló írásának, vajon felmérték-e annak komoly valószínűségét, hogy a Fehér Házban nem fogják elnézni önfejű véleménynyilvánítását, ami várható retorzió esetén viszont (Wilson karakánságát ismerve) egész lavinát indíthat el? Ha más nem, a volt pénzügyminiszter, Paul O’Neill esete emlékeztetőül szolgálhatott számukra a washingtoni nemezist illetően, akit nem tetsző szakmai véleménye miatt elbocsátottak, majd a Bush politikát kritizáló könyve megjelenése után titkosított anyag közlésével vádolva életfogytiglani börtönnel fenyegették. Az idős, republikánus elvtársaiban valószínűleg keserűen csalódott O’Neillel ellentétben a középkorú, jókiállású és magabiztos Wilson csak elszántabbá vált, mikor a feleségén keresztül bosszút álltak rajta, és civil perrel fenyegetődzött, ha az illetékesek nem derítik ki a büntetőakció forrását. (Erre persze még akkor is sor kerülhet, ha tényleges vizsgálat helyett megpróbálják bagatellizálni és elkenni az ügyet.)

Az egész kémhistória akkor kezdett ténylegesen érdekessé válni az eddig csak felületesen követők számára is, mikor a több hónapos vizsgálat során kiszűrődött, Karl Rove, Bush guruja és egyben legfőbb politikai tanácsadója, és a „neokonok neokonja”, I. Lewis Libby, Cheney jobb keze, külpolitikai tanácsadója és stábjának nagyfőnöke, újabb és újabb eskü alatti vallomástételre lettek beidézve. Egyes újságírók pedig, akik „jó kapcsolataik” révén tudtak Plame szándékos kiadásáról, nem voltak hajlandók együttműködni az ügyészséggel vagy megnevezni a forrásukat. Ezekből persze, érthető módon, többen a csúcspozíciókban trónolók (Cheney? esetleg Bush?) sárosságára gyanakodtak.

Akik azonban felvetették ennek a lehetőségét, a Fehér Ház akkori szóvivőjétől, Scott McClellantól személyes biztosítékot kaptak rá, hogy felsőbb körökben senki nincs a súlyos ügybe keveredve, amely nemcsak Plame karrierjét törte ketté, de hasonló módon operáló kollégáiét is, sőt külföldön is leleplezett illetve veszélyhelyzetbe hozott vele kapcsolatban levő antiterrorista ügynököket és Amerika-szimpatizánsokat. Bush lassan realizálva, hogy nemzetbiztonságot sértő ügyről van szó, biztosította az országot, nem maradhat a pozíciójában, aki részt vett a törvénytelen eljárásban.

Igaz, Bush ezt a kijelentését „Amennyiben valaki (az én kormányomból) megszegte volna a törvényt, arra gondunk lesz” még 2003-ban, a vizsgálat indításakor tette, amikor nem is sejthette, hogy az ügy a jogi eljárás során átkerül a különleges államügyész, Patrick Fitzgerald kezébe, aki a neokonok pechére elfogulatlan, megvesztegethetetlen ügyész hírében áll. A média lelkes, már-már rajongó elismerése ellenére azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy mégis csak republikánus kinevezés, aki átlátva az ügyet hamar felmérhette, kezében van egy republikánus elnök és az egész republikánus kormány sorsa.  Éppen ezért valaki úgy fogalmazott: Ha valaki, Fitzgerald tudatában van, hogy nem lépheti át kijelölt határait. A másik oldalról nézve viszont olyan vélemény is elhangzott, ha tényleg olyan tisztességes, mint amilyennek mondják akkor „megmentheti a Respublikát.”

AZ ELFELEJTETT LENIN 

Ami érdekes, hogy a dolgok alakulása úgy hozta, az önteltségből (akármi a helyzet, mindig igazunk van és mindenhez jogunk van) fakadó féktelen bosszúvágy, amely emlékezetes leckét akart adni a sikeres, befolyásos, irigylésre méltóan elegáns Wilson házaspárnak, a vizsgálatok során végül is olyan dolgokat hozott felszínre, amelyek egyébként valószínűleg soha nem lettek volna bolygatva, és soha nem lettek volna a legalitás szempontjából mérlegelve.

Frank Rich, a New York Times kommentátora a Találkozás a sajtóval (Meet the Press) című politikai tv-műsorban október első vasárnapján úgy ítélte meg, hogy mikor Wilson ellen hadjáratot indítottak, valójában a háborúhoz vezető időszak kitalált történetét védelmezték, azt az amerikai népnek beadott mesét, amely szerint urániumtöltetű nukleáris rakéták és gombafelhő fogja elpusztítani Amerikát, ami miatt meg kell támadni Szaddám Huszeint. Az iraki háború tehát éppen annyira vád alatt áll, mint bizonyos egyének viselkedése. 

Annak ellenére azonban, hogy Richnek igaza van, elvben „a háború is vád alatt áll”, mégis minimális a valószínűsége, hogy a gyakorlatban konspirátorainak felelősségre vonása révén valaha is vádemelés alá kerüljön. A haladási irány legalábbis eddig nem ebbe az irányba mutat. Fitzgerald saját szavai nem lökhetők csak úgy egyszerűen félre:  „A vádindítvány nem a háborúval kapcsolatos.”

(A poll kérdésekre válaszként 13405 szavazó 84%-a szerint Bush nem megbízható, és 87% szerint kudarcot vallott azzal az ígéretével, hogy Clinton után visszaállítja az elnöki pozíció méltóságát.)

A Fehér Ház sűrűsödő kül- és belpolitikai problémái ellenére egy hirtelen politikai fordulatra aligha lehet számítani. Ahogy a marxizmust utólag azzal mentették és mentik ma is, hogy mint ideológia nem bukott meg, sőt zseniális, csak Sztálin (és miért, oh miért felejtik el mindig Lenint?) aberrálta, ugyanúgy az Új világrendet teremtő neokonzervatív ideológia sem vallhat kudarcot, sőt szintén zseniális. Legfeljebb a gyakorlati megvalósítói kicsit elkapatták magukat, mikor hamis dokumentációra épülő vádak alapján egy veszélytelen szuverén ország ellen háborút indítottak.

Végül a hónap közepétől a PlameGate, a világhálón Treasongate becenevet viselő botrány országos figyelemre tett szert. Washingtonban csak ekkor kaptak szimatot az illetékesek, hogy Libby nagyobb bajban van, mint hitték, bár nem szivárgott ki, hogy konkrétan miért. Korábban kevesen realizálták, hogy háttérbe húzódása ellenére valójában mennyire fontos és befolyásos Cheney embere. Ezt az is bizonyítja, hogy tagja volt annak a zártkörű neokonzervatív klikknek, amelyhez a főnökén kívül Cheney, Paul Wolfowitz, John Bolton, Richard Perle, Zalmay Khalizad (jelenlegi iraki nagykövet) is tartoztak, akik már a 90-es években forszírozták Irak invázióját, „az iraki olajhoz való közvetlen hozzájutási lehetőség” megteremtésének, valamint a „barátok és szövetségesek, mint Izrael biztonságának garantálása” céljából. 

Libby szintén irányító és szervező tagja volt a White House Iraq Groupnak, melynek legfontosabb feladata volt elfogadtatni, sőt (vonakodó republikánus körökben is) népszerűsíteni azt a politikát, amely unilaterálisan operálva, az ország gazdasági helyzetét és érdekeit figyelmen kívül hagyva, ellenvetést nem tűrve sorozatos intervenciókra kész, és hosszú távon szándékozik „kiegyensúlyozó erőként”, tehát megszállóként a Közel-Keleten maradni.  

Az élcsapat tagjai kezdettől fogva ezekre a tervekre alapozottan irányították a Fehér Ház politizálását, majd megragadva a szeptember 11-i események által ölükbe pottyant 'váratlan' lehetőséget akcióba léptek, aminek két háború és temérdek vérontás lett az eredménye.  Közben még arra is futotta idejükből, keresztülgázoltak azokon, akik ellenvéleményt nyilvánítottak mint Eric Shinseki generális, Larry Lindsey gazdasági tanácsadó vagy mint Wilson az ország érdekét a neokonzervatív érdekek elé helyezve. A Newsweek zsurnalisztája, Jonathan Alter szerint „Libby és Paul Wolfowitz erőszakkal elrabolták a külpolitikát”. Valójában a lejáratás, a megfélemlítés és lehetetlenné tétel eszközeivel a belpolitika jelentős részét is.

Ennek ellenére és ez radikális centralizációra utal Libby ellen nem jogtalan erőszak és törvénytelen politikai visszaélésekben játszott szerepe miatt indul büntetőjogi eljárás.  A vád képviselője, Patrick Fitzgerald mindeddig arra koncentrált, megpróbálta-e félrevezetni az esküdteket többszöri vallomástétele során, vagy hazudott-e annak érdekében, hogy esetleges bűntényeket fedezzen tehát történt-e esküszegés. (Viszont, mint tudjuk, Al Caponet sem többszöri gyilkosságért, hanem adócsalásért ítélték el.)  Egyébként az ilyesmiért járó büntetés 30 évet is kitehet, bár Bush nyilván pardont adna neki, ahogy az politikai elítélteknél szokásos gondoljunk csak Weinberger vagy Abrams esetére.

Addig azonban még három teljes év van hátra és számtalan megválaszolatlan kérdés, elsősorban Cheney szerepét illetően, akit Alter valahogy elfelejtett megemlíteni a „külpolitika erőszakos elrablói” között. Amennyiben Libby nem fog zárt ajtók mögött valamilyen különalkut kötni és tárgyalásra kerül az ügye, akkor akik most fellélegeztek és relatív biztonságban érzik magukat, többek között Cheney és Rove (utóbbi ugyan egyelőre vizsgálat alatt áll), újabb álmatlan éjszakáknak nézhetnek elébe. Annál is inkább, mivel Fitzgeraldnak is meglehetnek a maga ambíciói. . .

Viszont még az óvatosságáról híres republikánus politikai kommentátor, David Gergen, volt Nixon-, Ford-, Reagan- és Clinton-tanácsadó is úgy nyilatkozott, hogy a Libby-elleni vádemelés messzebbre mutat, mint ahogy elsőre tűnik, mivel „felveti a kérdést, vajon volt-e kriminális aktus annak érdekében elkövetve, hogy Bush háborúba  vigye az országot?” Egyelőre tehát minden lóg a Washington fölött egyre sűrűsödő, lassan fojtogatóvá váló  levegőben.

A Hatalom természetesen mindent el fog követni, akár piszkos eszközök bevetését is, hogy ne kelljen feláldoznia Libby és Rove személyében nagy értékű kiszolgálóit. (Nyilván ennek tudatában Fitzgerald eddig csak puha labdákat, mondhatnánk similabdákat adogatott, egy esetleges nyilvános tárgyalás eseményei azonban kiszámíthatatlanok.) Legrosszabb esetben azonban még azt is hajlandó lenyelni, ha Cheneyt magukkal rántják. Bush azonban nem kerülhet a kihúzandók listájára, lévén egyedülálló, pótolhatatlan érték. Benne testesül meg az „Új Világrend” megvalósításának kolosszális terve, az ő személye biztosítja, hogy a szabadság fáinak további ültetgetése zavartalanul folytatódjon az amerikai demokráciára és kultúrára áhítozó Közel Keleten.  Bush ráadásul az 'isteni terveknek' is megvalósítója, ami csak tiszta véletlenül egyezik most is, mint mindig a nagyhatalmi érdekekkel. 

*1  Lawrence Lindsay, az elnök vezető gazdasági tanácsadója úgy mérte fel 2002-ben, hogy „a rezsim változás Irakban naponta 3-tól 5 millió olajtöbbletet jelenthet a világpiacon”, ezért azt a következtetést vonta le, hogy „egy sikeres háború hasznos lenne a gazdaságnak”. (Amit nem közölt a pro-háborús Wall Street Journal riporterével -- vagy az 'elfelejtette' lehozni --, hogy elsősorban az amerikai és angol olajvállalatoknak, amelyek a háború befejeztével azonnal igényt formáltak a leggazdagabb olajbevételi lehetőségekre.) A deficit mai állásából tudjuk, hogy ebben tévedett. Amiben viszont igaza volt, az az állásába került. A végzetét az okozta, hogy a háborús kiadásokat és terheket sokkal nagyobb összegben  (200 milliárdban) állapította meg, mint amit a Fehér Házban hallani akartak.

*2 Bush 2003-ban a Kapitóliumból országosan közvetített State of the Union (az Egyesült Államok helyzetét elemző) beszámoló során hivatkozott a Bagdad és egy (meg nem nevezett) afrikai ország közti titkos uránium üzletre.

2005. október

 

Addendum:

Az Air America Radio társalapítója, Sheldon Drobny, aki 38 éves chicagói jogi gyakorlata során kapcsolatban volt Fitzgerald hivatalával is, azt állítja, hogy Fitzgerald egyáltalán nem olyan független, mint ahogy a vezető média beállítja. Véleménye szerint Libby hazugságai olyan nyilvánvalóak voltak, a prosecutornak nem volt egyéb lehetősége, mint felelősségre vonni. Ekkor „Fitzgeraldnak fényes lehetősége nyílt, hogy utánajárva bizonyítsa az alapvető lényegi bűnöket, amelyeket eredetileg vizsgált. Ezek két jogsértést foglalnak magukba az Egyesült Államok Büntető Törvénykönyvében: konspiráció és egy CIA ügynök kiadása. . . .  A tény, hogy Libby hazudott,  normális körülmények között arra ösztökélné a prosecutort, bizonyítsa a lényegi bűntényt. Ez nem történt meg Fitzgerald esetében.” Fitzgerald arra hivatkozott, Libby egy személyileg  megakadályozta, hogy a dolgok mélyére hatoljon, amit Drobny abszurdnak ítélt. Ami tény, hogy a vád mostantól fogva egy sokkal jelentéktelenebb ügy tárgyalására fog koncentrálni, mint amire lehetősége lett volna és ami az ország iránti kötelessége lett volna.  Ezzel a trükkel ugyanis kötelet dobott a Bush adminisztrációnak és (ha semmi nem szól közbe) mentesítette a felelősségre vonás alól.

A USA Today idézi a Pew Research Center for the Paople & the Press adatait, ahol a megkérdezettek 79%-a szerint a Libby elleni bűnvádi eljárás fontos ügy az ország szempontjából és 10-ből 6 szerint a média kivételesen nem vitte túlzásba a botránnyal való foglalkozást.

Libbyt az esküdtszék 2007. március 6-án bűnösnek találta: Former White House aide I. Lewis "Scooter" Libby was convicted Tuesday of obstruction, perjury and lying to the FBI in an investigation into the leak of CIA operative Valerie Plame's identity to reporters.  Libby, former chief of staff to Vice President Dick Cheney, was acquitted on just one of five charges after a trial that focused renewed attention on the Bush administration's claims of evidence about weapons of mass destruction in the run-up to the Iraq war.  Special prosecutor Patrick Fitzgerald said he was gratified by the verdict. "The results are actually sad," he added. "It's sad that we had a situation where a high level official person who worked in the office of the vice president obstructed justice and lied under oath. We wish that it had not happened, but it did." Senate Majority Leader Harry Reid welcomed the jury's verdict. "It's about time someone in the Bush Administration has been held accountable for the campaign to manipulate intelligence and discredit war critics," he said. Although Libby was the one convicted, Reid said, "his trial revealed deeper truths about Vice President Cheney's role in this sordid affair. Now President Bush must pledge not to pardon Libby for his criminal conduct." (Michael J. Sniffen and Matt Apuzzo: Libby Found Guilty in CIA Leak Trial. AP.)

"There is a cloud over the vice president . . . And that cloud remains because this defendant obstructed justice. . . There is a cloud over the White House. Don't you think the FBI and the grand jury and the American people are entitled to straight answers?" (Special Counsel  Patrick Fitzgerald. February 22, 2007) (Lewis Libby's obstruction had prevented investigators from uncovering the truth about Cheney's role.)

Before the GOP spin machine kicks into high gear, shouting from the mountain tops that the Libby verdict is just about making false statements to the FBI, and that no one was ever charged with the underlying crime of outing Valerie Plame, let's make it clear that Libby was found guilty not just of perjury but of obstructing justice in order to encumber the investigation and keep secret the dark, ugly truth about how the White House sought to cover up its lies about Iraq and its efforts to intimidate and silence critics of the administration. But the cover ups are unraveling, guaranteeing that Bush's legacy will both be marked by the tragedy of the Iraq war, and soiled by corruption, indictments, and convictions. (Arianna Huffington: Why the Libby Verdict is so Damming)

"If George W. Bush had announced, prior to invading Iraq, that his motive was to seize Iraq's oil, to enhance Israel's power or to ensure U.S. military dominance of the Middle East, none of these justifications would have satisfied the public.  Hence the need for a cover story, something sufficiently alarming to convince Americans there was an urgent need to go to war.  Claims that Iraqi dictator Saddam Hussein harboured weapons of mass destruction seemed the best bet."

"But lurking beneath the outing-the-agent story lies the much bigger story -- easily a match for Watergate --  of how a small cabal in the vice-president's office falsified the case for a war that has already killed tens of thousands."  (Linda McQuaig: Beneath Spy 'Outing' Lies Story of Lies about Iraq.  Toronto Sun, November 6, 2005)

According to the Dark Side, a documentary which can be viewed at PBS online, it was SCOOTER LIBBY who wrote the speech Powell gave to the UN. Powell was very concerned about the veracity of the info it contained. He was assured it was the truth.

It is well-known that I. Lewis "Scooter" Libby -- once Vice President Cheney's most trusted adviser -- has been sentenced to 30 months in jail for perjury. Lying. Not a white lie, mind you. A killer lie. Scooter Libby deliberately poured poison into the drinking water of democracy by lying to federal investigators, for the purpose of obstructing justice. Vice President Cheney issued a statement praising Libby as "a man ... of personal integrity" - without even a hint of irony about their collusion to browbeat the CIA into mangling intelligence about Iraq in order to justify the invasion. "A patriot, a dedicated public servant, a strong family man, and a tireless, honorable, selfless human being," said Donald Rumsfeld - the very same Rumsfeld who had claimed to know the whereabouts of weapons of mass destruction and who boasted of "bulletproof" evidence linking Saddam to 9/11. "A good person" and "decent man," said one-time Pentagon adviser Kenneth Adelman, who had predicted the war in Iraq would be a "cakewalk." Paul Wolfowitz wrote a four-page letter to praise "the noblest spirit of selfless service" that he knew motivated his friend Scooter. Yes, that Paul Wolfowitz, who had claimed Iraqis would "greet us as liberators" and that Iraq would "finance its own reconstruction." The same Paul Wolfowitz who had to resign recently as president of the World Bank for using his office to show favoritism to his girlfriend. Paul Wolfowitz turned character witness. (Bill Moyers: Begging His Pardon. t r u t h o u t. 2007)

The praise kept coming: from Douglas Feith, who ran the Pentagon factory of disinformation that Cheney and Libby used to brainwash the press; from Richard Perle, as cocksure about Libby's "honesty, integrity, fairness and balance" as he had been about the success of the war; and from William Kristol, who had primed the pump of the propaganda machine at The Weekly Standard and has led the call for a presidential pardon. "The case was such a farce, in my view," he said. "I'm for pardon on the merits." There are contrarian voices: "This is an open and shut case of perjury and obstruction of justice," said Pat Buchanan. "The Republican Party stands for the idea that high officials should not be lying to special investigators." From the former Governor of Virginia, James Gilmore, a staunch conservative, comes this verdict: "If the public believes there's one law for a certain group of people in high places and another law for regular people, then you will destroy the law and destroy the system." So it may well be, as The Hartford Courant said editorially, that Mr. Libby is "a nice guy, a loyal and devoted patriot...but none of that excuses perjury or obstruction of justice. If it did, truth wouldn't matter much." (Bill Moyers: Begging His Pardon. t r u t h o u t. 2007)

 

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez

VISSZA az Empiria Magazin nyitólapjára