EMPIRIA Magazin II. évfolyam - © Minden jog fenntartva. 2003-2016.    

 

 

 

 Kuliffay  Hanna

 

SZENT VAGY KURTIZÁN

 

A Mária Magdolna rejtély

 

II. rész

 

 

 

Valaki azt írta méghozzá Mária Magdolna védelmében , hogy magán a szóhasználaton kívül nincs arra szolgáló bizonyíték az írásokban, hogy kurtizán lett volna. Mivel  a mitológiai írásokra jellemző módon valójában semmire sincs bizonyíték bennük, a megállapítás nem sokat segít az újraértékelésében.  Leginkább annak hangsúlyozásával lehet revideálni Mária Magdolna személyét és szerepét, hogy a róla és Jézussal való kapcsolatáról szóló szájhagyományokat csupán 5-6 évtizeddel az állítólagos események után foglalták először össze.  Ez éppen elég mérlegelési időt és "szerkesztési" lehetőséget hagyott az egyházpolitika korabeli irányítóinak. Bár az írások hitele számos ponton kétségbe vonható, egyéb dokumentumok híján csupán rajtuk keresztül idézhetők személyiségükben fel a főszereplők, így Mária Magdolna is – természetesen a történelmi hűség igénye nélkül.  

 

Georges de La Tour: Mária Magdaléna a füstölgő lánggal (c. 1636-1638)

 

A múlt századi rohamosan szekularizálódó világban a humán jellegű tudomány és ismeretterjesztés egyes számú kritériumává vált a történelmi hűség és hitelesség.  Számos az utóbbi évtizedekben megjelent kiadvány tanúsága szerint még a vallástudomány (liberális szárnya) is ebbe az irányba tendál.  A Vatikán és a vallásos tömegek azonban továbbra sem igénylik.  Számukra például a Mária Magdolna körüli nehezen áthatolható ködben minden szakadékot átível, minden kétséget elsimít, minden űrt kitölt a hit. Ha Mária mégsem a Magdala nevű halászfaluból származik mivel ilyen nevű ókori helységet végül is nem sikerült lokalizálni –, akkor lehet hogy nagyot, kiemelkedőt, jelent az utóneve, afféle rangsorolásként. Hoppá! És ha mégsem a vétkeit nyilvánosan sirató prostituált, akkor főapostol volt és kicsit megkésve ugyan, de szentté kell avatni. Puff! Hirtelenjében csak egy hoppá és egy puff a sok közül.

 

A hit, mondhatnánk csodával határos módon képes évszázadok sok száz milliós tömegeit  átlendíteni az efféle kínos dolgok szakadéka felett. Számukra az Újszövetség minden ellentmondásossága, naivitása, következetlensége és nyilvánvaló mitikus jellege ellenére is Isten szavát és akaratát közvetítő való igaz történet maga a Bizonyosság. A racionális gondolatmenetű szekuláris humanista literátusnak viszont nem több, mint egy jelentős korszak hit terjesztő propagandája, amely tanulmányozásra, sokszor megfejtésre váró emberi viszonyok, hitvilágok, politikai mesterkedések (ókori propaganda), allegóriák és egyéni drámák különös kavalkádja.

 

Robert Eisenman Jézus nevezetes fivéréről, Jakabról és a korai kereszténység viharosan alakuló-formálódó éveiről írt monográfiájában felhívja a figyelmet arra, hogy számottevő különbség van a történelmi igazság és az irodalom között. „Az Evangélium írásai, mint a Pseudoclementine-ok is, irodalmi alkotások. Feltehetően rejtőzik bennük itt-ott egy szemernyi igazság, mint kavicsok a patakvíz felszíne alatt, ezért a történész feladata éppen az, hogy (ezt a parányi igazságot) felfedezze és kibogozza.”

 

George Santayana amerikai filozófus szerint „A vallás az emberi tapasztalatnak  az emberi képzelet általi interpretálása.  (. . . ) Az a gondolat, hogy a vallás nem szimbolizmus, hanem maga az igazság és az élet szószerinti értelmezése, teljesen lehetetlen ötlet.” Richard Cavendish szavaival  – aki mind a pogány, mind pedig a keresztény mitológia kiváló ismerője –, a mítoszok képzeletbeli tradíciók, amelyeknek a földről és az emberi életről alkotott igazságuk a saját környezetükben hitelesnek és mérvadónak számít, de ez az igazság nem szószerinti, nem történelmi és nem is tudományos.

 

Fred Gladstone Skinner azt írta, hogy a francia felvilágosodás racionalistái  kereken elutasították a mitológiát, mint babonaságot. Hozzá kell tenni, hogy az ész iránti hódolatukban a héber és keresztény szentírásokat is. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy ne tanulmányozták vagy ne véleményezték volna. Tudás és ismeretek nélkül ugyanis lehetetlen bármit is a kritikai analízis valóságfeltáró módszerével elemezni,  és így akár az isteneket is érdemileg tagadni.

 

Nem véletlen, hogy az egyház évszázadokon keresztül elbátortalanította a híveket, sőt a rabszolgák millióit el is tiltotta a Biblia olvasásától, vagyis a meghirdetett "igazság" mérlegelésétől, az önálló értelmezés lehetőségétől.  Ennek megfelelően a Jézus halálát követő időkben, majd további évszázadokon keresztül konspirációs hallgatásba burkolta az örökké kérdező, az ezoterikus tanítások mélységeit kutató Mária Magdolnát. Később, a XII-XIII. századtól kezdve példaképet keresve az alázatosan megtérő bűnös alakjában állította a nők, főleg  a perditák és lányanyák elé, míg a XVI. század körül a megfeszítés tanújaként és a hit szerinti feltámadás hírnökeként kapott elismerést. 

 

Azonban a fokozódó elismerése ellenére soha, semmilyen korban nem került vissza Lukácsnak a Máriáról és Mártáról  szóló fejezetében ábrázolt (10:38-42) és az apokrif írások szerinti kiemelt pozícióba.  Még a mai emancipált világban sem akar úgy gondolni rá a hívő világ, mint bizalmas meghittségben Jézus lábához kuporodó, teljes énjével azonosuló asszonyra, aki lelki és szellemi társként a jézusi tanítások értője, saját jogán a vallási szertartások ministránsa és az új hit lelkes prédikátora.  

 

A Vatikán álláspontja a mai napig is az , hogy a nők azért nem lehetnek papok, mert Jézus kizárólag férfi tanítványokat gyűjtött maga köré Isten szolgálatára rendelve. Mária Magdolna személye ennek a legnyilvánvalóbb cáfolata.  Rá hivatkozva az egyházi életben aktivizálódni akaró katolikus nők régen megostromolhatták volna a Vatikán falait. A személye hatásos szimbólumává válhatna egy XXI. századi egyházi reformmozgalomnak.

 

SZEREPCSERE

 

A hittanórán tanultakból úgy tűnik, de a pulpitusról sem hangzik másképp, mintha Jézus halála után Kis-Ázsiában, a mediterrán országokban és a Közel-Keleten rohamosan egyeduralkodóvá lett volna a kereszténység, majd  ripsz-ropsz meghódította az akkor ismert világot. Valójában azonban a Jézus halálát követő években, sőt évszázadokban állandó vallási (és velük kulturális) harcok folytak arrafelé: a zsidó-keresztény-pogány ellentét, a zsidóságon belüli megosztottság, a hellénizmus és a mitraizmus „ártalmas és veszélyes” befolyása elleni küzdelem, illetve a keresztény szekták közt kiéleződő vallási viszálykodások késztették a rémült egyházatyákat olyan drasztikus beavatkozásokra, mint az Evangéliumok megcsonkítása, többszöri átdolgozása, némi toldás-foldása, sőt némely korai keresztény írások teljes megsemmisítése. 

 

„Készen állunk arra is, hogy minden engedetlenséget megtoroljunk” utal Pál apostol mindezek tetejébe az egyházon belüli bomlasztó ellentétekre. Az említettek miatt (és az Istennő pótlási szándékával) került sor a pogány önállóságot, tudásvágyat és az Isten előtti egyenjogúságot  megtestesítő Mária Magdolna, valamint a passzív alárendeltséget, szűzies tisztaságot és szellemi érdektelenséget jelképező Mária szerepének felcserélésére is,  aminek következtében  utólag felértékelték  Jézus anyjának a fia életében játszott jelentőségét. 

 

Az Ószövetséget olvasva nyilvánvaló, hogy a zsidó főpapok az istenek közül az Ég Királynőjét tartották a legnagyobb veszélynek a legfőbb istenné előléptetett Jahve és egyben a saját patriarchális rendszerükre nézve. „A biblia maga regisztrálja, hogy bárki a héberek közül, aki az Ég Királynőjének és Baáljának ősi vallását merte gyakorolni, kíméletlen vallási üldözés áldozata lett.” írja a művészettörténész egyetemi tanár Merlin Stone. Nem lehetetlen, sőt nagyon is valószínű, hogy a korai keresztény egyházatyák szintén az Istennő vonzóerejétől és széleskörű, bár dicső múltjához képest egyre gyengülő befolyásától rettegtek a leginkább.  Ennek eshetett áldozatul Mária Magdolna is. 

 

Hogy mi köze az Istennőhöz Mária Magdolnának? Több, mint felszínesen nézve gondolnánk. Az evangéliumok egyes szakaszait és néhány, a cenzúrát elkerülő sorát a manicheizmus írásaival, az Egyiptomban talált apokrif iratokkal és az akkori bonyolult korképpel összevetve az a kép rajzolódik ki, hogy Mária Magdolna Jézussal való találkozása előtt minden valószínűséggel kadesa, vagyis az Astarte-Asera-Anahita kultusz, esetleg az egyes európai országokban is meghonosodott, hasonlóképpen népszerű Ízisz kultusz felszentelt papnője lehetett. Megbotránkozás és elfogultság helyett érdemes mindjárt kezdetben a lehetőség oldaláról vizsgálni a feltevést.  Miért is ne? Konkrét tények hiányában végül is minden hipotézisnek egyenlő esélye van.

  

SZENT SZAJHÁK?!?  

 

A keresztény vallás tiltja más vallások megismerését, ezért a  Bibliát és a vallástörténeti vagy valláselemző munkákat olvasó híveknek fogalmuk sincs róla, hogy mikor szent szajhákról vagy rituális prostituáltakról olvasnak, mit is értsenek ezen a fogalmon.  Mivel nyilvánvaló, hogy a szókapcsolatok oximoronok mint az egy Istenben három személy, vagy a szűzen szülés a hitük megkísértése miatt állandóan aggódók szeme sietve-menekülve átugorja őket, egyetlen pillanatot sem vesztegetve a megfejtésükre.  A hit áthatolhatatlan védelmi páncélja a tudásvágy elfojtása, a szándékos tájékozatlanság.

 

Akiknek a Biblia némelyik fejezetét olvasva automatikusan a Rákóczi-tér lányaira gondol és ne feledjük, valami ilyesmi volt vele a cél , azok kellőképpen megbotránkozva továbblapoznak.  Hogy is vehetett  Ozeás próféta feleségül egy szajhát? Hogy akarhatott ráadásul gyerekeket tőle? És mit kezdjen a hívő lélek ezekkel a sorokkal? „... ha lányaitok paráználkodnak, és jegyeseitek házasságot törnek, nem büntetem meg leányaitokat, amiért paráználkodnak, sem jegyeseiteket azért, hogy hűtlenek, hiszen (a férfiak) maguk is a cédákat keresik, és pogány papnőkkel mutatnak be áldozatot.” (Ozeás 4:13-14)

 

A férfiak maguk is a cédákat keresik. Mindenesetre aligha lesz olyan a biblianyálazók közül, aki feltételezi vagy konkrétan tudja, hogy a fordítások során szándékosan választott becsmérlő szavaknak, szajha és céda, az eredeti szövegekben vallással kapcsolatos szakrális értelmezése volt. Méghozzá a világ legősibb, a szexuális egyesülés révén  örök életet ígérő Istennő vallásával kapcsolatban.

 

Egy kiváló vallástörténész, Karen Armstrong megfogalmazása szerint az egység és harmónia megdicsőülését, melyet a nemek egybekelése jelképezett, rituális közösüléssel ünnepelték az Ókori Kánaánban, a későbbi Szír-Palesztinában. Az istenek utánzásával az emberek részt vállaltak  a terméketlenség elleni küzdelemben, melyet az égiek a világ gyarapodása és termékenysége érdekében folytattak. Ebben a küzdelemben Mezopotámiától Arábiáig, Szíriától Hellász földjéig és Núbiától Cipruson át Ugaritig az Ég Királynője vitte a vezető szerepet, bár más és más néven és gyakran a helyi társadalmi és kulturális igényekhez alakított személyiséggel.

 

A papnők akik évezredeken keresztül követték az istennő-hit ősi szakrális rítusait és szokásait eredeti értelemben felszentelt asszonyoknak neveztettek, a gyermekeiket pedig isteni származásúnak tekintették akik többnyire kiváltságos helyzetet élveztek.  Nor Hall a szabad, független nő archetípusát elemezve azt írja: "Létezik egy rendkívüli vonzerő az önálló természethez, amely nem tűri a (megbecstelenítésnek tartott) kisajátítást. Ezek az istennők nem állítják, hogy nem adják magukat szexuálisan, hanem azt, hogy nem szerezhetők  meg (önkényesen), és nem birtokolhatók egy másik lény által." 

 

Az Istennőt példaképnek tekintve és a hajdani matriarchális társadalmi- és jogi rendet idézve az ókori papnők és hívek ragaszkodtak a szexuális kapcsolatteremtés indítványozási jogához és az anyaság önkéntes vállalásához. A Biblia fordítók és az elmúlt két évszázad Biblia elemző szakirodalma viszont a lejáratás szándékával  rituális prostituáltként vagy szent szajhaként nevezte őket.

 

Merlin Stone Mikor az Isten asszony volt című tanulmánykötetében dühösen kifakadt ez ellen az értelmi hamisítás ellen: “Azon túlmenően, hogy a kadistu (kadesa) szó prostitultként való fordítása megszentségteleníti azt, amit valamikor szentnek tartottak, a szó társadalmi implikációjával és (általánosan) elfogadott értelmezésével való visszaélés etnocentrikus elfogultságra vall. Ezen túlmenően az olvasót a kor vallási hiedelmeinek és társadalmi felépítésének félreértésére készteti.” Máshol azt mondja, a kadistu  szónak prostituáltként való szakirodalmi használata a szakirodalomban hiányos teológiai és társadalmi ismereteknek is bizonyítéka.

 

Természetesen ez részben lehet a skolasztikusok kínos melléfogása is, de sokkal inkább a lényegre tapint Stone azzal, hogy a pogány Istennő és hajdani követői szándékos becsmérlését etnocentrikus elfogultságnak ítéli.  Nehéz lenne az elmúlt évszázad közel-keleti politikai helyzetétől függetleníteni a kánaáni ősvallás – mai szemmel értelmetlennek tűnő megvetésének és indokolatlan lejáratásának további rendületlen folytatását.

 

Robert Graves szerint – akit ugyancsak meglepett  az Istennőhöz fűződő teológia, rítusok és szokások homogenitása szerte az ókori világban – azt írta: „A Nagy Istennőt mindenhol hallhatatlannak tartották, öröknek és  mindentudónak”. Na persze semmi sem örökké „örök”, legkevésbé az emberi koncepciók. Így történhetett meg, hogy az Istennő haldoklása során eljött az az idő, mikor a zsidó főpapok átruházták ezeket a címeket a hegyormok antropomorfikus istenéből előléptetett Jahvéra – így lett ő is hallhatatlan,  mindentudó és igen, örökkévaló.

 

AZ ÉG ÉKES ÉKE

 

Az évezredek során a mediterrán (görög és római, eredetileg föníciai) Astarte vallásában csak úgy, mint az Istennő számos más néven való imádása során Istár (sumér és babiloni), Anahita/Anahit (iráni, szkíta), Astoret (bibliai), Asera/Ashera és Anat (kánaáni-ugariti), Ízisz és Hator (egyiptomi),  Al Lat (arábiai)(*1) mind női, mind pedig férfi hívei folyamatosan követték a liturgiát és a megújulást, termékenységet biztosító szexuális rítust. Hódolói számára az Istennő hatalma joggal tűnt időben és térben egyaránt végtelennek.

 

Az ókori Mezopotámiában az Istennőt Istárként – sumér nyelven Innin (Eanna) – a termékenység és szerelem istennőjének tartották, és az Esthajnal csillaggal való azonosítása révén (Rákos Sándor gyönyörű fordításában) az „ég ékes éke  címet viselte, míg a „pillantása fény” volt. A tiszteletére emelt zikkurat amely egyben kulturális és gazdasági központként is szolgált – Uruk városának több száz védőbástyája fölé magasodott. Nem véletlen, hogy az írás legősibb példányainak egyikét (Erechben) szintén az Ég Királynőjének templomában fedezték fel.

 

Hol voltak még, hol is azokban a dicsőséges időkben a későbbi vetélytársak, a vulkánistenből felkapaszkodó, állandóan megtorlást forraló törzsi isten, Jahve, vagy ellentéteként a gnosztikusok és más keresztények atyaian megbocsátó (bár ősi pogány módra fiától véráldozatot követelő) Istene?

 

Az istennő-kultusz társadalom formáló és kulturális szerepének ismeretében nyilvánvaló, hogy amennyiben Mária Magdolna fiatal korában az Istennő alkalmi szolgálólányaként vagy felszentelt papnőjeként szolgált, tiszteletre méltó, nemes tradíciót követett. Érdemes felidézni, hogy a Gilgames-eposz első táblája szerint a vad férfiember az Istennő papnőinek közbenjárásával ismerkedett meg a humán érzelmekkel, a szenvedéllyel, az igaz barátság, az empátia és a hűség erényével.  Enkidu Istár térítő papnőjén keresztül a városba kerülve találkozott a magasabb rendű közösségi élettel, az építő és díszítő művészettel és a természet erőitől védett, kifinomult életmóddal.

 

Ez a nemesítő és civilizáló szerepkör későbbi korokon át is jellemezte az Istennő szolgálólányait. Az Istennő hajdani teológusai, papnői és jósnői nem csak magas szintű intuitív készségük, hanem tanultságuk és tájékozottságuk, fejlett analitikus és szintetizáló képességük miatt is voltak az antik világban uralkodók és hadvezérek tanácsadói, írnokok, művészek, kincstárnokok és városállamok megbecsült bírái és magisztrátusai. Ha azokban az időkben az Istennő választottjaiként ég és föld közötti közvetítőként tisztelték is őket, ma nyilvánvaló kell legyen, hogy személyes tudásuk és tehetségük alapján töltötték be tisztelet övezte pozíciójukat. „Az intellektuális kíváncsiság és a logika pogány” emlékeztet a sokszor ignoranciából alábecsült régmúltra Camille Paglia.

 

Az apokrif iratok tanúsága szerint Mária Magdolna a beavatottakhoz szóló ezoterikus tanok értelmezésében előbbre járt a férfi tanítványoknál, míg tudásvágyban felülmúlta őket – lévén méltó szellemi partnere Jézusnak.  A Fülöp evangélium szerint Mária Magdolna Jézus legintimebb társa, hitvese volt, a mennyei bölcsesség jelképe, akit Jézus gyakori dicséretével a többiek fölé emelt, mivel  "... olyan nőként beszél, aki mindent tud."

 

SZIMBÓLUMOK ÉS ÁRNYAK

 

Kevesen tudják, hogy Izrael sem volt kivétel a világmindenséget teremtő Istennő befolyása alól. Az Ószövetség szerint egy jeruzsálemi kadistu szőtte a fa faragványként megjelenített  Istennő fátylát és ruháját, és ez korántsem tette boldoggá a Biblia egyes szerzőit.  Roland De Vaux Ősi Izrael című munkájában szintén utal rá, hogy a termékenységet biztosító szexuális hagyományok jellemzői voltak a kánaáni templomoknak.  Az izraeli asszonyok a héber próféták és törzsi vezetők időnként felerősödő tiltakozásának, de a törvényeiknek is fittyet hányva hódoltak a faji vagy bőrszín szerinti, társadalmi és nembeli kirekesztést nem ismerő Istennőnek, még Júdea földjén is.

 

Bár a jeruzsálemi fő templom Jahvének volt szentelve, és utólag úgy is tüntetik fel, mintha mindig egyeduralkodóként fogadta volna az áldozatokat, valójában az Istennőnek hódoló szexuális rítusok, szokások és áldozat bemutatások a zsidó vallási szertartások részeként tovább éltek, akárcsak Tammúz keserves siratása. A legendás hírű Bölcs Salamon, Dávid (állítólagos) utódja, aki az írások szerint templomot emeltetett Jahvénak, a templom közvetlen környékét különböző istenek és istennők oltáraival, bálványaival és kegyhelyeivel népesítette be.  A fiának tartott Rehoboam uralkodása alatt is a templomi szertartások közé tartozott Ashera ősi rítusa.

 

A héberek, bár formálisan ellenezték a kánaáni vallást, valójában átörökítették jellemző vonásait” – állítja Fred Gladstone Skinner Az ősi Közel-Kelet mítoszai és legendái című könyvében. "A  héber mitikus tradíciók mintegy folytatását jelentik az ugariti-kánaáni vallási előzményeknek."  Vern Bullough vélekedése szerint a héber írások egy része a babiloni hiedelmeken alapszik,  a keresztény írások viszont nemcsak a judaizmust használták forrásként, hanem a zoroasztrizmust, Ízisz és Ozírisz vallását és a pogány ógörög filozófiai tradíciókat is.  Mária Magdolna független, vagyonos nőként, Istár, Ízisz vagy Artemisz papnőjeként illetve híveként könnyebben kerülhetett Jézus közvetlen körébe, és később könnyebben azonosulhatott a görög, egyiptomi, iráni és indiai hatásokat is felölelő keresztény tanításokkal, mintha vallását hűségesen gyakorló zsidó nő lett volna. 

 

R. E. Witt Ízisz a görög-római világban című művében azt írja, Pál apostol az Ízisz és Artemisz istennők imádatát  tartotta a legnagyobb veszélynek a zsenge kereszténységre nézve. „Pál tudta, hogy (Artemisz-Ízisz személyében) ott volt egy veszélyes rivális.”  Ha másban nem is, ebben teljesen egyetértett a zsidó főpapokkal.

 

Hosszadalmas szinkretizációs folyamat eredményeként Jahvénak sikerült a kánaáni isteneket, Él és Baál isteneket magába olvasztani egy ideig Jahve-Baálként is utaltak rá az ótestamentumi írások, és átvette az egyiptomi-szudáni főisten, Ámon isten jellegzetes tulajdonságait is. Idővel így lett mindenhol jelenlévő, de rejtett és láthatatlan szellemi lény.  Ahogy Llewelyn Pows írta 1930-ban,  istenek és emberek, csak szimbólumok és árnyak vagyunk mindannyian

 

Nem volt azonban véletlen, hogy Jahve sokkal féltékenyebb volt az Istennőre, mint akármelyik férfi vetélytársára, ugyanis hosszú évszázadokon keresztül sorozatosan kudarcot vallott Astarté-Ashera trónfosztásának kísérletével. Bármilyen átokkal és fenyegetéssel próbálta választott népét távol tartani tőle, újra meg újra visszatértek hozzá. Valójában hosszú ideig társistenként kellett elfogadnia az Istennőt, aki a maga életet adó, genetikai folytonosságot biztosító szexuális tradíciói révén sokkal befolyásosabb volt nála nemcsak Jeruzsálemben, de Bethel, Gilgal és Beersheba szentélyeiben és a híres zarándok város Siló (Shiloh) főtemplomában is.  

 

A legrégibb hiedelmek egyike volt, hogy „Jahve és az ő Aserája” valamikor egy pár voltak. Erre a vegyes házasságra azonban az idő múlásával sokan, főleg a zsidó főpapok köreiből nem akartak emlékezni, és végül sikerült is a feledés homályába tuszkolni.  Az ószövetségi írások azonban még sorozatos cenzúrázás ellenére is megőriztek egyes „kellemetlen” emlékeket az Istennő hajdani népszerűségéből: „Nem látod, mit művelnek Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin? A gyerekek fát gyűjtögetnek, az apák tüzet raknak, az asszonyok meg tésztát dagasztanak, hogy kalácsot süssenek az Ég Királynőjének; az idegen isteneknek italáldozatot mutatnak be, s ezt  mind az én bosszantásomra.”

 

A Királyok II. könyvében olvasható, hogy Jahve teljesen kikelt magából, mikor Júdea királya, Manasszesz szobrot állítatott az Istennő tiszteletére, méghozzá az ő templomában, az ő kőoltára mellé!  Nemcsak fogadkozott akkor, hogy leszámol a kétes hűségű Júdeával és Jeruzsálemmel, hanem meg is tette. Mégsem tudta egyeduralkodóként elfogadtatni magát. Mikor szigorúan betiltotta az Istennő imádatát – „Nem ültethettek semmilyen fát aseraként (bálványként) az Úr oltára mellé!” –, voltak, akik odafigyeltek rá, mások viszont, mint Émon, Hezekia, vagy az utóbbi fia Manasszesz, aki 55 évig uralkodott,  semmibe vették. 

 

AZ ISTENNŐ HALÁLA

 

A zsidóság Jahvéval párhuzamosan Aserának, Démétérnek és Istárnak hódolt Szíria-Palesztinában, Júdeában és Anatóliában, míg Ízisz, Démétér, Perszephoné és Artemisz istennőknek Egyiptomban, Etiópiában és a Görög-Római Birodalomban.  

 

Az i. e. IV. századtól a  hellén racionalizmus térhódításának hatására a művelt pogányok, de az asszimilálódott zsidók közül is néhányan nem a vallásban keresték a megvilágosodást, hanem a filozófiában, Platón és Püthagorasz tanaiban. Ennek hatására, Karen  Armstrong szerint „A görög-római kultúrkörben sokan érezték úgy, hogy a Biblia meggondolatlan, heves vérmérsékletű istene nemigen méltó a tiszteletükre.”  Szintén ő írja, hogy egy római püspök, Marcion (i. u. 100-165), irtózott a zsidó iratokban leírt kegyetlen, durva istentől, aki egész népeket irtott ki igazságot kereső indulatában. (. . .) Jézus ellenben rávilágított, hogy létezik egy másik Isten is, akit a zsidó iratok sohasem említettek. "A másik Isten békés, szelíd, egyszerűen jó és nemes. Alapvetően különbözik tehát a világ könyörtelenül igazságosztó teremtőjétől.”(*2) A különbözőség oka leginkább arra vezethető vissza, hogy a Jézus által hirdetett Isten előrelátóan és szükségszerűen magába olvasztotta a halálraítélt Istennő erényeit.

 

Ez az új, „anyaibb”, elnéző, védelmező és jóságos istenalak volt hivatott és képes arra, hogy lerövidítse az Istennő haláltusáját, majd a helyébe lépve kiterjessze a saját hatalmát. Mária Magdolna idejében azonban – mikor egy zelótaként ismert  apostol, Pál, élesen kikelt az Efezuszi templom bűnös tradíciói ellen – még széles körben élő hagyomány volt a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában az Ég Királynőjét magasztaló áldozat és rítus. 

 

A férfi istenek hatalmának megszilárdításával  párhuzamosan zajló Istennő ellenes hadjárat, és vele a kétségek, bizonytalanság és az elidegenedés nemzedékeknek okozott lelki válságot és gyötrelmes pszichológia problémákat. Ugyanígy az új isteneknek tett hűségeskük sorozatos megszegése, a „bálványokhoz” való vissza-visszatérés kínzó bűntudata is. 

 

Feltehetőleg és miért is ne tételezhetnénk fel? éppen ez a komplex lelki trauma, jelképesen 7 gonosz démon gyötörhette Mária Magdolnát Jézussal való kezdeti kapcsolata során. Súlyos lelkiismereti válságot okozhatott számára a kettős kötődés, az Istennőhöz való ragaszkodása párhuzamosan a Jézushoz és tanaihoz való ellenállhatatlan vonzódásával. Nem kevesebb belső vívódást és könnyeket okozhatott neki az „Ember fiának” való, teljes önfeladást megkövetelő elígérkezése sem.  

 

(Nem biztos, hogy egy gyakorlatias, szilárdan maga lábán álló,  intellektuális beállítottságú egyéniség könnyebben dönt lelki válság idején a többnyire ösztönösen és önállótlanul sodródóknál. Hogy egy huszadik századi példát említsünk, a szabadgondolkodóvá vált nagyhírű matematika-filozófia professzornak és sikeres publicistának, Bertrand Russelnek saját bevallása szerint 8 évnyi lelki küzdelembe tellett, míg végleg el tudott szakadni nevelése során beléoltott keresztény hitétől.)

 

Ha valaki Jézust egyszerű, intuitív, képzetlen vándorprédikátornak és ügyes szemfényvesztőnek tartja, akiből a maga korában 12 volt egy tucat, annál talán érthető az a  feltételezés, hogy egy kulturálatlan, a saját bűntudatába gubancolódott utcalány csapódott közvetlen köreihez és sajátította ki érzéki odaadásával. Aki viszont művelt, korának vallásfilozófiai irányzatait ismerő és szinkretizáló, egyszersmind társadalmának korlátjain és vallási ortodoxiáján felülemelkedő bölcs tanítónak véli Jézust, az sorsdöntő kapcsolatában érzéki vonzódáson és lelki rokonságon kívül  intellektuális igényt is feltételez nála.  Olyan asszonyt képzel mellé, aki nem csak követője, hanem társa is a térítő munkában, vallásfilozófiai elmélkedésekben, politikai állásfoglalásban, amellett hogy hűséges támasza gyötrelmes küldetésérzetének megvalósításában.  

 

Az írások vélekedése szerint Mária Magdolna fel tudta mérni Jézus áldozatvállalásának valódi jelentőségét a korábban idézett evangéliumi epizód szerint sírva, de egyszersmind pazarlóan kényeztetve , és állhatatosan mellette maradt még akkor is, mikor a férfi tanítványok mind cserbenhagyták.  De hogy csak tanítványként, később apostolként, vagy házastársként, esetleg élettársként volt-e mellette? Az újonnan feldolgozott apokrif iratokra alapozott reálisabb megítélés ellenére továbbra is akadnak homályos pontok, kitöltetlen körvonalak. Jogos kérdés, hogy elképzelhető, illetve engedélyezett volt-e egyáltalán azokban az időkben a zsidó származású (illetve zsidó vallású) papi dinasztiák és hivatali elöljárók számára a vegyes házasság?

 

A Tóra előírása kötelezte a rabbikat és uralkodókat a házasságra, azonban nem vehettek el akárkit. Az Ószövetségben Malakiás így átkozta a törzsi szokásjogot rögzítő törvény egyik megszegőjét: „Júda megszentségtelenítette az Úr kedves szentélyét: idegen isten lányát vette feleségül. Azt az embert, aki így jár el, irtsa ki az Úr Jákob sátrai közül..."  A Királyok könyve pedig azt írja, Acháb, Izrael uralkodója „gonosznak számított az Úr szemében”, mikor maga mellé ültette a trónra Izebelt, a szidóniai királylányt, Ashera és Baál felszentelt papnőjét.

 

A tiltások ellenére azonban a bibliai pátriárkák közül Júdán kívül Mózes, Dávid, Salamon, Simeon, Ábrahám, Izsák, Ézsau, és József is más vallású, fajú, etnikumú, az írástudók szavaival „idegen” asszonyt vettek feleségül.(*3) Ozeás próféta pogány felesége, Gomer, akitől három gyermeke született, Mária Magdolnához hasonlóan szintén nem kurtizán, hanem Baál papnője volt. A Biblia tehát megismerkedésükkor már számos példával szolgált Jézusnak, hogy ne zárkózzon kötelességszerűen el egy kadistától. Erre sarkallta egyébként a saját konvenció-ellenessége és „liberalizmusa”(*4) is, amellett, hogy azokban az időkben még igencsak emlékeztek Jahve és Asera párkapcsolatának szóbeszédére...

 

Deborah Caldwell „Házas volt-e Jézus” című érdekes tanulmányában azt állítja, hogy  a modern skolasztikai vélemény szerint akár volt intim kapcsolat Mester és Tanítványa között, akár nem, valójában lényegtelen ahhoz képest, hogy Mária Magdolna jelentősége túltett Tamás és Máté jelentőségén, sőt Péterével vetekedett. Éppen emiatt a IV. századi „helyreigazító” időkben az egyházatyák kiiktatták a Mária és a Fülöp evangéliumot a Bibliából és vele Mária Magdolna Jézushoz való egyedülálló viszonyának és az egyházközösségben elért kiemelkedő státuszának legfontosabb tanúságtételét.  (A jelentős cenzori döntés másik motívuma, hogy ezek az írások Jézust nem a későbbi értelmezés szerint, tehát Isten fiának, hanem humanista bölcselőnek, nagy tanítónak ábrázolják, aki – az egyház jelentőségét ezzel óhatatlanul aláértékelve – az Istenhez vezető személyes kapcsolatkeresésre, egy belső indíttatású spirituális ösvény felkutatására buzdított.)

 

Caldwell idézi John Dominic Crossant véleményét, aki szerint Mária Magdolnát nem azért támadták, mert Jézus felesége volt, hanem azért, mert Péter szintjén levő fontos vezetői pozíciót töltött be, és vissza akarták kényszeríteni egy alacsonyabb beosztásba. Az önfejű Pál apostolnak a 60-as évek elején Timóteusznak írt első levele (2:12) is bizonyíték rá, hogy Mária Magdolna híveket toborzott, és hirdette a Jézustól közvetlenül hallott igét.  Ugyanis nem lett volna értelme ettől tiltani, ha nem lett volna gyakorlatban, Pál viszont azt írta: „Nem engedem, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben.”

 

Mint korábban szó volt róla, a tanító, gyógyító és proféciáló asszonyok szerepe Jézus halála után nyílt féltékenységet és ellenségeskedést váltott ki a férfi hívek és tanítványok körében és a vezéralak, Mária Magdolna esetében a bálványimádó, idővel a bűnös szajha vádat vonta a fejére.  A becsmérlésben és a háttérbe kényszerítő taktikázásban élenjáró Pál olyan messzire ment, hogy mikor a korinthosziaknak írt levelében felsorolta mindazokat, akik állítólag látták Jézust a feltámadás utáni napokban, Mária Magdolnát egyáltalán nem említette közöttük.

 

Azt mondani Mária Magdolnáról, hogy Jézus felesége volt tulajdonképpen a letevése, hacsak nem tesszük rögtön hozzá, hogy olyan fontos (személy) volt, mint Péter, és ezáltal lett Jézus házastársa” – véli Crossant. Mindenesetre Crossant elismerése, a személyes érdemekre való utalása is mintegy alátámasztani látszik azt a feltevést, miszerint Mária Magdolna egy másik magas kultúrájú vallási közösség kiemelt státuszából kerülhetett Jézus vezető köreibe, és nem az utcasarokról, tiszta véletlenségből csapódott közéjük.

 

És itt visszatérünk a szajhaság vádjához.(*5) Az egyik döntő érv a magát makacsul tartó egyházi tradíció igazolására, hogy a korabeli zsidó társadalomban nem létezett olyan  nő, aki hajadonfőtt, ráadásául kibontott hajjal jelent meg a nyilvánosság előtt, kivéve ha hivatásos kurtizán volt. Ez a babonán alapuló szokásjog   a haj takarása azonban a korabeli ábrázolások tanúságtétele szerint nem jellemezte a kánaáni és más környező nem zsidó kultúrákat, mint ahogy istennőiket, papnőiket és templomi szolgálólányaikat sem.

 

Kép balra: Pártus királynő szoborfeje, ékes hajpánttal.  Kép jobbra: Démétér istennő, kibontott haján koszorúval)

 

A másik gyakran hangoztatott érv, hogy korabeli „tisztességes” zsidó nő nem vonhatta volna ki magát a családfői felügyelet alól és nem követhette volna szertelen impulzusának, vallási hóbortjának engedve térítő útjain Jézust. Ez az érv két lehetőségre nyit kaput.  Vagy nem volt „tisztességes” zsidó nő Mária Magdolna a megtérése előtt, ahogy az ellenségei állították róla, vagy „tisztességes” nő volt, éppen csak más hitű, tehát pogány, mint egyes bibliai pátriárkák Íziszt vagy Asera-Baált imádó asszonyai.

 

Mindenesetre a Jézus-mítoszok azt a látszatot keltik, hogy a közvetlen köréhez tartozó, és vele a Golgotáig kitartó rendkívüli asszony a korabeli vallási és politikai ellentétek fogcsikorgató elfajulását látva, egyszersmind Jézus elhivatottság érzetét és elszántságát ismerve ráérzett a kettejüket végleg elszakító tragikus eseményekre Erre alapozottan nyugodtan feltételezhető az is, hogy Mária Magdolna nem a saját hajdani bűneit, hanem Jézus elkerülhetetlennek tűnő végzetét siratta.

 

 

*1  Az arab közösségek a nagymúltú Mekkában szakrális szimbólumnak tekintett  az El-Ka’aba nevű meteoritot és Asera helyi megtestesítőjét, Al Lat istennőt imádták. Mikor Mohamed, a próféta hivatalosan kultikus hellyé nevezte ki Mekkát, az Istennő férfi istenné alakult át, és azóta is Allah néven imádják.

*2 Jézus tanítása bizonyos mértékig egyezett és egyik legfőbb tételében azonosult  a farizeus  Hillel rabbi tanaival, mely szerint a jótékonyság és a szeretet a legfontosabb a mitzvó-ban.

*3 Ábrahám Egyiptomban feleségül vett egy negró asszonyt, Hágárt, Izmael anyját, aki a második szemita ág, az arabok bibliai őse lett.” Mózes és József  egyiptomi tartózkodásuk során szintén afrikai asszonyt vettek feleségül, Mózes egy etióp hercegnőt, József pedig egy egyiptomi lányt.  A Közel-Keleten élők közül Izsák az aramita Rebekkát,  Ézsau pedig a hetita Adát és a kánaáni Oholibamát vette el. Júdának két fia született menyétől, a kánaáni  Tamartól, Simeonnak pedig 6 fia született  kánaáni asszonyától.  Bölcs Salamont  többször is vádolták miatta, hogy külföldről hozatott asszonyai (fejlett kultúrájukkal és gazdagságukkal együtt)  idegen vallások gyakorlatát is magukkal hozzák az udvarba, a főpapok szerint kedvezőtlenül befolyásolva uruk személyiségét és a nép vallási gyakorlatát. Tiltakozásuk ellenére Salamon (feltételezések szerint i.e. 960-922) a szidóniai Asztoret (Ashtoreth) istennőnek, de helyi pogány isteneknek is áldozott.

*4 Alan Colmesnál találkozhatunk Jézust illetően a „liberális” szó használatával, hiszen, mint írja Jézus az ú. n. liberális eszmékért küzdött, mikor a szegények és kiközösítettek érdekeit karolta fel, mikor a nőket egyenértékűnek  tekintette, és fittyet hányt a korabeli faji és etnikai megkülönböztetéseknek. Ebből következően nyilván Mária Magdolna is liberálisnak mondható, a szó legnemesebb értelmében.

*5 A "szent szajha" fogalom felbukkan a mindenséget felölelő, az embert felvilágosító Istennőt dicsőítő gnosztikus himnuszban, amelyet a szerzőpáros Anne Baring és Jules Cashford (The Myth of the Goddess) korábbi, minden valószínűséggel mezopotámiai gyökerekhez vezetnek vissza. "...I am the honored one and the scorned one,/I am the whore and the holy one,/I am the wife and the virgin."  A szerzőpáros szerint "Nyilvánvaló, hogy ebben a himnuszban Sophia a Bölcsesség megtestesítőjeként nyilatkozik, ahogy valamikor Inanna nyilatkozott Sumérban és Ízisz Egyiptomban." (A himnusz angol fordításban "The Thunder, Perfect Mind" néven ismert.)

 

2003. november

 

 

A fenti cikk I. része a Jelenidő rovat októberi tanulmánya A fény örököse címmel.

 

Hanna kétrészes Mária Magdolna tanulmányát átvette közlésre a Magyar Hírek és az LHP Hírcentrum. Bunyevácz Zsuzsa A Szent Grál üzenete című könyvében hivatkozik az EMPIRIA Magazin következő írásaira: Egyiptom árnyékában, A fény örököse, Szent vagy kurtizán? Minden más sötétség és a Szaszanida ezüst a szkíták arany kincse? A vasárnap.com döntően Hanna esszéjére alapozott cikket közölt Vitál Annától Szent vagy céda címmel furcsa módon még a címre sem tellett eredeti ötlet.

 

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.) Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

 

Addenda: 

 

"The Gnostics say (Gnostic Gospel of Philip, K. H.) that Jesus and Mary Magdalene were lovers who withdrew to a mountain where their sexual raptures revealed to the disciples what must be done so that 'we might have life'.  (. . .)  Mary Magdalene herself is said to have been a high priestess of Ishtar or Isis, and to have been the mother of Jesus' son. (. . .)  Whoever she was, whether living woman and/or composite Goddess figure, her image like that of the Black Virgin, has been venerated throughout the orthodox Christian and less orthodox Gnostic religion." (A. T. Mann and Jane Lyle: Sacred Sexuality)

In Gnostic gospels female figures, particularly Mary Magdalene, play central roles. In the Dialogue of the Saviour Mary is portrayed as a "woman who had understood completely" and with whom Jesus had a particularly close relationship. A wise Mary Magdalene is often portrayed in conflict with a foolish and misogynous Peter. In the Pistis Sophia Peter complaints that Mary is dominating the conversation with Jesus and displacing his own rightful priority and that of the other male apostles. He urges Jesus to silence her, but Jesus rebukes him.  Later Mary admits to Jesus that she hardly dares speak freely because "Peter  makes me hesitate;  I am afraid of him, because hates the female race."  Jesus replies that whoever the Spirit inspires is divinely ordained to speak, whether man or woman. (Timothy Freke & Peter Gandy: The Jesus Mysteries -- Was the Original Jesus a Pagan God? Three Rivers Press. 1999)

No other world-teacher honoured women as profoundly as Jesus. What the Gnostic gospels suggest, too, is that it was a woman (and John „the beloved disciple“) that Jesus gave the deepest of himself, in a way and to an extent unparalleled in the life of any other sage of the ancient world. (Andrew Harvey: Son of Man – The Mystical Path to Christ.1998)

The Gospel of Mary Magdalene is a breathtaking piece of writing that essentially paints Jesus' favorite consort as quite deeply informed of a rich and particularly mystical version of Christ's message -- one that, it must be said, essentially defies just about everything the modern Church stands for, in how it extols the virtues of finding God, once again, not through a church or priest or blind faith but by raw self-exploration and unique individual spirit. You gotta love it.  And all this only 60 years after the big daddy of recent biblical discoveries, the massive Nag Hammadi library of Gnostic gospels, an astonishing collection of delicious, banned writings from one of the more mystical, pro-sexual, pro-women, open-minded sects of early Christianity, one of many that offered radically differing versions of Christ's story and message, but which, like the rest, eventually lost out to the more militant and dogmatic Church many of us know and recoil from today. [Remember, like history, religion is written by the victors. It is then revised by the power-mongers, leveraged by the fearful and wielded as a nasty weapon by the conservatives. Same as it ever was.] (Mark Morford: The Bible's All Wrong, Again --The surprising Gospel of Judas proves you just can't be too sure about all that God stuff. SF Gate. 2005)

"Next evening, the women come back, bringing spices and unguents, to prepare the body for burial.  Mary Magdalen will anoint the corpse, as before she had anointed the feet of the living man. Who will roll away the stone for them?  They are not strong enough, and there is no man to be seen. But when they reach the sepulchre, they find that the stone has already been rolled away, and that the body has vanished! Next day, all Jerusalem has heard the news.  A hundred rumours chase one another through the city. (. . .) A fifth theory is that of those who say that no one has ever died after only three hours on the cross; that the Nazarenes' disciples have revived Jesus from apparent death, and have got him away onto safe hiding.  The priests go to Pilate berate him for being so pliable, and foretell a pack of troubles, now that the prophet's followers have been allowed to steal the body in order to tell the people that their Master has risen from the dead. But the women, who love him, believe, that in waking dreams they have seen the risen Jesus in the flesh. (Emil Ludwig: The Son of Man. 1928)

There is no doubt that Mary Magdalene played a far richer role in the growth of the early church at Jerusalem than has been understood, and that Jesus’ love for her was known to be great and even, to some of his male disciples, deranging. (Andrew Harvey: Son of Man – The Mystical Path to Christ. 1998)

In the Jesus story, the fallen Sophia (the psziche) is represented by the figure of Mary Magdalene, whom Jesus (the Deamon) redeems from prostitution.  According to the Gnostic sage Heracleon, this motif of a sacred marriage also appears in the Jesus story as the marriage feast in Cana where Jesus, like Dionysos before him, changes water into intoxicating wine.  This miracle,  Heracletos tells us, symbolizes that “divine marriage”, which transforms what is merrily human into the divine. Timothy Freke & Peter Gandy: The Jesus Mysteries – Was the “Original Jesus” a Pagan God? 1999)

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára