EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

 

 

Michael Jackson, vagy O. J. Simpson-ügy?

 

TELJESEN MINDEGY

 

 

 

Mint mondják, a gazdagok és a híresek mások, mint mi vagyunk. Mivel nem tudjuk ellenőrizni (ugyan ki koccintott már velük?) cáfolni sem tudjuk, hogy „egggészen” mások. Amerikában kollektív jelzőjük a „beautiful”, mintha a pénz és a hírnév nemcsak hatalmat jelentene, de automatikusan gyönyörűvé is varázsolna.  A "beautiful people" megítélése egységesen más, mint az egyszerű halandóké. Az ő védelmükre és mentségükre született a galád trükk, ami rájuk vonatkoztatva elmossa a határvonalat a híres és hírhedt szavak jelentése között. Számukra mindegy, mi ringatja a csónakot, vagyis milyen botrány kelt újabb izgalmat és feltűnést körülöttük. A média és más belőlük hasznot húzók, sőt rajtuk élősködők mindent elkövetnek, hogy rajongó csodálatunkra aranyozott piedesztáljaikon tartsák őket. A CNN még nézhető kategóriába tartozó Larry King Live showjának milliókat kereső házigazdája, maga Larry King közölte nézőivel annakidején: „Ha Isten lenne bukkolva, és közben O. J. (Simpson) elérhetővé válna, Istent áthelyeznénk.”

 

 

 

O. J. Simson és gyönyörű második felesége, Nicole Brown Simpson (Archív)

 

Míg ez az abszurd sztár- és dollárkultusz azon a síkon van, hogy egyesek mindig fő páholyban ülnek, mások Valentinotól ingyen kapott ruhakölteményben pompáznak a filmfesztiválokon, megint mások a Fehér Házban ünneplik a menóra gyújtás évenkénti ceremóniáját, csak legyint rá az ember.  Viszont mindjárt felháborító közüggyé válik, mikor a társadalmi és kulturális kiváltságok tetejében a celebritás az igazságszolgáltatás terén is más mércével mérettetik.  Amire pedig az utóbbi időkben szépen sorjáztak példaként a felháborítónál is felháborítóbb esetek. 

 

Amiért én személy szerint nem foglalkoztam velük még a bizarr Michael Jackson perrel sem, bár a pedofilia áldozatok kálváriája szívügyem , annak az időhiányon kívüli oka, hogy mind egy kaptafára szabottak a média által az évszázad perének kikiáltott Simpson perrel. (Éppen ezért aki annak idején figyelemmel kísérte a Simpson-ügyet, azt nem érte váratlan meglepetésként a Jacksont felmentő ítélet.) A 90-es évek közepén 13 hónapig tartó per során több hónapnyi differenciával 3 cikkem jelent meg a Demokratában a hírhedt kettős gyilkosság kapcsán, amelyek eddig az Interneten nem voltak elérhetők. Bár dióhéjban kénytelen volt mindegyik közölni a történteket, más és más vonalon azonban mindegyik igyekezett túlmutatni a tárgyalóterem tv-n közvetített eseményein. Bizonyos mértékben az igazságkeresés szép reményei, a törvény előtti egyenlőségben vetett naiv bizalom cáfolatára közli az EMPIRIA Magazin a következő cikkeket: "Az évszázad pere", "Ha nem az enyém, akkor senkié" és "Ki ölte meg Nicole Brown Simpsont?"

 

 

 

AZ ÉVSZÁZAD PERE

 

 

A dallasi olajmágnás, Bobby Ewing bugyuta történetének népszerűsége kismiska ahhoz képest, ami folyamatosan a legnagyobb sláger Amerikában, s amit a CNN jóvoltából az egész világ figyelemmel kísérhet. A sztori alcíme ez lehetne: Fel tudják-e mentetni a dörzsölt ügyvédek a híres és gazdag fekete férfit ex-felesége és barátja meggyilkolásának vádja alól?

 

Európából kétségkívül úgy tűnhet, bármi és bármilyen mennyiségben lenyomható az amerikai tévénézők torkán, az általánosítás azonban mint mindig, kicsit sántít. A kaliforniai bíróság előtt hónapok óta zajló Simpson-ügy, bár tartalmazza a hollywoodi siker receptkönyvekben előírt alkotóelemeket, mégis több, mint aminek látszik - több, mint a pénz-siker-brutalitás-szépség-gyilkosság arányosan vegyített, aranykanállal adagolt kotyvaléka.

 

A kettős gyilkossággal vádolt O. J. Simpson esete ősi antagonizmusokon alapuló jelenkori dráma: férfi és nő, szerelem és gyűlölet, erőszak és kiszolgáltatottság, látszat és valóság egymásnak feszülése. Ugyanakkor a családi mikrokozmosz tragédiában végződő konfliktusa kivetítve aggasztó társadalmi jelenséget tükröz, míg a tárgyalás egyenesben való közvetítése az amerikai büntetőjog visszásságainak és irracionalizmusának nyilvános lelepleződése.

 

A képernyő előtt rendszeresen ülő milliókban az idő múlásával arányosan egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés: egyáltalán van-e reális lehetőség a hírességek és gazdagok elleni objektív és igazságos ítélethozatalra, vagy a dollárhegyek tetején trónolva a törvények fölött állnak?

 

Az „évszázad perének” kezdetén a vád részletes képet rajzolt O. J. Simpson kettős egyéniségéről. Az egyik a híres sportoló, karizmatikus és sikeres tévériporter és színész – milliók bálványa. A másik a privát ember, aki évekig pszichológiai terror alatt tartotta és időnként kíméletlenül verte a feleségét, Nicole-t. Az ügyész véleménye szerint Simpson féltékenységi rohamában ölte meg az asszonyt – aki hosszas gyötrődés, oda-vissza táncolás után véglegesen el akarta hagyni –, majd kényszerűségből a véletlen tanút, a váratlanul betoppanó Ronald Goldmant.

 

Feltevése alátámasztására felsorolta a fizikai bizonyítékokat, és ecsetelte a modern kriminológia azon eszközeit, amelyek kétséget kizáróan bizonyítják, Simpsonnak nemcsak indítéka és lehetősége volt a kettős gyilkosságra, de valójában el is követte a bűntettet.

 

A végzetes késelés során, a vád szerint, Simpson több helyen megvágta az ujját. A három különböző laboratórium által Simpsonnak tulajdonított vércseppekből a nyomozók találtak a gyilkosság helyszínén, Simpson kocsijában, a házához vezető kerti út kövezetén, a hallban és az emeleti hálószobában is. A hálószoba padlóján egy pár sebtében levetett, vérrel átitatott fekete zoknira leltek. A bűntett elkövetésekor használt kesztyűk egyikét a helyszínen, a másikat Simpson kertjében találták meg, az áldozatok és Simpson kevert vérétől ragacsosan.

 

Mindezek a leletek elegendőnek bizonyultak a jó megjelenésű, karizmatikus hajdani rögbi sztár letartóztatásához. A nagy kérdés azonban az, vajon elegendőek lesznek-e az elítéléséhez?

 

 

Változatos alibik

 

Volt idő, mikor maga Simpson is úgy érezhette, túl sok terhelő bizonyíték van ellene és az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Több oldalas búcsúlevélben elköszönt a barátaitól és soron lévő bájos fotómodell barátnőjétől. Nem tudni, milyen indokkal, de végül is lebeszélte magát az öngyilkosságról és helyette szökéssel próbálkozott. Los Angeles rendőrsége azonban résen volt, és hosszas követés után letartóztatta.

 

Howard Weitzman, Simpson első ügyvédje (aki a kártyákba túlzottan belelátva – és talán elborzadva – végül is önként lemondott megbizatásáról) még úgy nyilatkozott, védence a gyilkosság idején útban volt a repülőtér felé. Második ügyvédje, Robert Shapiro megváltoztatta az alibit – szerinte otthon várakozott a reptérre szállító limuzinra. Utóbbinak ellentmond a sofőr állítása, aki több mint negyedórát hiába csengetett a főbejáratnál, senki se nyitott ajtót.

 

Shapiro azt is állította, Simpson egy papírlappal vágta meg az ujját, Simpson maga viszont törött üvegpohárra, majd a golftáskája fém alkatrészére hivatkozott. Az árulkodó ellentmondások és közvetett bizonyítékok lényeges kiegészítői a terhelő fizikai bizonyítékoknak. Miért van az, hogy Simpson mégse látszik nyugtalannak? Blazírt arccal figyeli nap mind nap az ügyvédek párharcát, és időnként magabiztos utasításokat osztogat védőügyvédei siserehadának. Nem véletlenül higgadt, már-már fölényes. Tisztában van a közvélemény és a média jogi szakértőinek véleményével, miszerint nem lesz esküdtszék az Angyalok Városában, amely elítélné.

 

 Pénz és hírnév a leghatásosabb mozgatóerő a modern amerikai jogrendszer működésében. Aki a kettőből csak az egyikkel rendelkezik, már annak is jók az esélyei, hogy megússza a legrondább, legkegyetlenebb dolgokat is. Akinek mindkettő megadatott, ott az ügyészség többnyire a vádemelésig se jut el. A Simpson ellen szóló fizikai bizonyítékok tömkelege miatt azonban szó se lehetett az ügy eltussolásáról.

 

Ügyvédjével a nyerés tudatában magabiztos lezserséggel kommunikáló Simpson. (Archív)

 

Az átlag amerikaival szemben – aki hasonló ügyben korlátozott anyagiak miatt esetleg az állam által kirendelt védőügyvédre (és az istenek irgalmára) van utalva – Simpson ügyvédek légióját bérli magának, napi 20 ezer dollárért. Ez annyi is lehet, mint némely kezdő értelmiségi vagy szolgáltató iparban dolgozó évi fizetése. Ezen kívül bőségesen áldoz különböző konzultánsokra és egy olyan szakértői gárdára, amelynek feladata – nem tudományos alapon, hanem némi ködösítéssel – kétségeket ébreszteni az esküdtekben a modern kriminalisztika nagyágyúja, a DNS-teszt hitelessége iránt.

 

Pénzért mindent

 

A tárgyalóterem eseményeit követők egyre több értetlenséggel és szorongással figyelik a képernyőt. Az átlagpolgár az igazság kiderítését várja el a hivatalos szervektől, ehelyett hatalmi harcok, tisztességtelen manőverek, elvtelen manipulációk szemtanúja. Az egymással viaskodó ügyvédek a saját presztízsük növelésére koncentrálnak, miközben elfelejtkezni látszanak az áldozatokról.  Simpson ügyvédjei rezzenéstelen arccal közlik a tévé képernyőjén: az ő feladatuk nem az igazság kiderítése, hanem a vádlott felmentése – bármi áron. Ez szó szerint értendő. Ebbe a jogetika semmibevételétől kezdve a rágalmazáson keresztül az abszolút megbízhatatlan, sőt hamis tanúk produkálásáig minden belefér.

 

Mit kap Simpson napi húszezer dollárért? A média által zseniálisnak kikiáltott védőügyvédei azt sütötték ki a védelmére, hogy rendőrségi konspiráció áldozata. Először egy rasszistának nyilvánított nyomozót vádoltak meg a legfontosabb bizonyíték, a véres kesztyű ellopásával és Simpson kertjében való elrejtésével. Mikor két detektív tanúsította, hogy eredetileg csak egyetlen kesztyűt találtak a bűntény színterén, ahol a nyomozó soha nem volt egyedül – tehát nem volt alkalma a kesztyűt elcsenni, majd Simpson kertjében elrejteni – akkor egy szélesebb körű rendőrségi összeesküvés ötletével jöttek elő.

 

Indítóok? Bizonyíték? Nem szükségesek. Az egész város rendőrsége elleni rágalmazási hadjárat legális eszköze a védelem „zseniális taktikai bravúrjának”. A védelem egy egész hetet töltött egy olyan alibi-tanú meghallgattatásával, akinek vallomását az „önmagát megszülő asszony”-féle sztorikból élő bulvárlapok se találták közlésre méltónak. Közben ízekre szedte a rendőrségi nyomozást, és az eljárás során felmerülő adminisztratív vétségekre való hivatkozással próbálja kirekeszteni a perdöntő jelentőségű terhelő bizonyítékokat.  Ráadásul heteket töltött a helyszínelő kriminológusok technikai eljárásának boncolgatásával, annak ellenére, hogy az esetleges szabálytalanságok a vérminta genetikai összetételén mit se változtatnak. És mindezt bírói jóváhagyással.

 

Időhúzó taktika

 

Az időhúzás a gazdagok előjoga és nyerőkártyája. Köztudott, hogy a bonyolult jogi útvesztőkben hosszú hónapokig bolyongó, a felhalmozott információanyagot feldolgozni képtelen és a tudományos vitákon kívül rekedő, elbizonytalanodott esküdtek ritkán hoznak szigorú, pláne halálos ítéletet.

 

A bűnösök tiltakoznak, az ártatlanok ujjonganak a DNS-tesztelés kriminológiai alkalmazása miatt. A modern tudomány nagy érdeme, hogy a vér genetikai elemzése révén a helyszínre helyezheti a vádlottat szinte ujjal mutat a bűnösre. Kérdés azonban, hogy amennyiben a tárgyalás egyáltalán eljut addig a pontig, az esküdtek a tények és laboratóriumi eredmények vagy a személyes érzelmi benyomások és társadalmi előítéleteik alapján fognak-e ítéletet hozni.

 

A túlnyomó részt alapfokú iskolázottságú esküdtek, akik saját vallomásuk szerint soha nem olvasnak újságot és nem figyelik a híreket, aligha lesznek képesek túllépni a társadalom egészére is jellemző elfogultságokon.  Az amerikai bíróság szándékosan kizárja a tanult, önálló értékítéletre képes esküdtjelölteket, akiknek fejébe az ügyvédek nem tölthetik be tölcsérrel a saját teória-kotyvalékukat.

 

A Newsweek áprilisi felmérése szerint a megkérdezett fehérek 49%-a gondolja Simpsont bűnösnek, 25%-a pedig ártatlannak. A feketéknek csak 11%-a véli bűnösnek, 56%-a viszont ártatlannak. A 12 tagú esküdtszéknek jelenleg 8 tagja Simpsonhoz hasonlóan afro-amerikai származású. (Amennyiben nem születik egyhangú ítélet, perújrafelvételre kerül sor.)

 

Simpson egyik nagyhangú ügyvédje, Johnnie Cochran, aki megelőzőleg többek között a pedofil Michael Jackson védelmét látta el, azt nyilatkozta, kapjon csak egyetlen fekete esküdtet és garantálja a felmentő ítéletet. Ezt nyilván Los Angeles társadalompolitikai légkörének ismeretében mondta: a fekete amerikaiak az őket érő évszázados jogi hátrányok és visszaélések miatt hajlamosak a „fehér hatalmat” jelképező bűnügyi rendőrség és vádhatóság iránti bizalmatlanságra, és ennek következtében inkább hajlanak a vádlottal, szerintük „áldozattal” való azonosulásra. Simpson ügyvédjei pontosan erre játszanak, mikor Simpsont rendőrségi konspiráció áldozatának próbálják feltüntetni.

 

Nem irigylésre méltó az esküdtek helyzete. Bárkinek, aki kaliforniai, nehéz lehet elfelejtkezni a könnyedén elegáns, lenyűgöző mosolyú Simpsonról, akit a képernyőről ismernek. Nehéz lehet megbirkózni a gondolattal, hogy Simpson elítélésével a másság gettójának bilincseiből szabadult, a rasszista előítéleteken és társadalmi konvenciókon felülemelkedő hős semmibe taszításában segédkeznének.

 

Hacsak!  Hacsak nem vésődött az agyakba és a recehártyákra mindennél élesebben Nicole Simpson gerincig bemetszett nyaka és Ronald Goldman két tucat késszúrással összekaszabolt teste. Mert a lényeg mégis csak az kell legyen, Brentwoodban gyilkosság történt, amely ráadásul a két ártatlan Simpson gyereket örökre anyátlanná tette.

 

Demokrata, 1995. május

 

 

 

HA NEM AZ ENYÉM AKKOR SENKIÉ

 

Az igazságszolgáltatás anomáliája

 

 

Társaságban arról folyt a vita, megőrült-e az évezred végére a világ, vagy csak ugyanolyan őrült, mint volt a korábbi évszázadok folyamán. Egyesek szerint soha nem volt ennyi kegyetlenség, durvaság, esztelen öldöklés Amerikában. Soha nem volt ilyen válságos a családok helyzete, soha nem voltak ennyi brutalitásnak kitéve a gyermekek és a nők. Mások szerint viszont az emberi természet lényegében nem változott. A békés „régi szép idők” visszasírása nem más, mint halványlila illúzió. Akik ma kézifegyverrel gyilkolnak, azok annak idején fejszét, piszkavasat vagy kést ragadtak. Indokolatlan a „hajdani idillikus családközpontú világ” iránti nosztalgia is, hiszen évezredeken keresztül az asszonyok és gyermekek személyi tulajdonnak számítottak, aminek megfelelően minden tekintetben ki voltak szolgáltatva a családfő kénye-kedvének. A férjnek joga volt megregulázni a feleségét, bár az Amerikában alkalmazott angol közjogi törvény, a „hüvelykujj szabályzata” szerint a büntetésre használt bot vastagsága nem haladhatta meg egy hüvelykujj vastagságát.

 

Végül is a véleményt, melyik korszak volt humánusabb, illetve kegyetlenebb a történelem során, lehetetlennek tűnik adatszerűen bizonyítani. Az antropológia egyes ágazatai, többek között a család szerkezetével és a családtagok egymáshoz való viszonyával foglalkozó ág, csak a század utolsó harmadától nyert jelentőséget – a távolabbi múltból nincsenek vonatkozó szociológiai és kriminológiai adataink.  A régi okiratokat tanulmányozó kutatók arra a következtetésre jutottak, az asszonyok és gyermekek ellen a családon belül elkövetett súlyos vagy halálos testi sértés bűntette nem alkotott külön kategóriát, hanem a „véletlen baleset” vagy „családi konfliktus” fedőnév alatt került be az újságokba, halotti bizonyítványokba és az esetleges rendőrségi jegyzőkönyvekbe.

 

A gazdag, befolyásos családok az otthon négy fala között elkövetett gyilkosságot a botrány elkerülése végett sokszor öngyilkosságnak tüntették föl, a külső nyom nélküli végzetes visszaéléseket a háziorvos segítségével természetes halálnak minősítették. Különösen a közelmúlt polgári társadalmaiban a látszat megőrzése mindennél fontosabb volt.

 

A nők és a gyermekek elleni, társadalmilag szentesített kíméletlenség és brutalitás azonban olyan régi, mint maga az Ó-testamentum. Az ókori pátriárkák nem riadtak vissza a nőrablástól, nemi erőszaktól, testi fenyítéstől, sőt gyermekük véráldozatként való fölajánlásától sem. Hűtlenséggel vádolt asszonyát a családfő halálra köveztethette. Szűz lányait a szentnek tartott vendégjog védelmében martalócok közé lökhette – ami a bibliában szereplő esetben egy ártatlan fiatal lány halálával végződött. A patriarkális társadalmi- és jogviszony folyamatosságával a nők és a gyermekek sorsát évezredeken keresztül alárendeltségi-függőségi viszonyuk határozta meg.

 

A felvilágosodás neves angol filozófusa, John Stuart Mill számos kritikai esszében foglalkozott a társadalom visszásságaival és ezen belül a nők kiszolgáltatottságával és jogfosztottságával. Az asszony alárendeltsége című munkájában azt állítja, a korabeli házastársi törvények a nőket a történelem legkíméletlenebb gúzsába kötötték, amely a rabszolgákénál is kevesebb jogot biztosított számukra. Bár a modern időkben újraértékelődtek férfi és nő, szülő és gyermek kapcsolatai, az alá- és fölérendeltségi viszonyon alapuló, elavult családszerkezet és a hozzá tapadó, apáról fiúra szálló archaikus szemlélet azonban a mai napig is megköveteli áldozatait.

 

Sokkhatás bár nem mindenkinek

 

A családon belüli visszaélések, szadizmus, sőt gyilkosság viszonylagos gyakorisága csak az utóbbi évtizedekben kapott figyelmet szociológiai körökben, és csak a legutóbbi években kapott helyet az amerikai sajtóban. A Simpson-ügy kapcsán azonban egyik napról a másikra reflektorfénybe került, és remény van rá, hogy Nicole Brown Simpson értelmetlennek tűnő halála egy társadalmi reformmozgalom kiindulópontjává válik.

 

Nicole és barátja, Ronald Goldman meggyilkolása hetek óta változatlan intenzitással foglalkoztatja a médiát és a publikumot. Nicole, a 35 éves, szobortestű ex-modell nyaka egészen a gerincéig volt elmetszve, a feje szinte különvált a testétől. A 25 éves színész-modell, alkalmi pincér Ronald huszonkét késszúrás áldozata lett. Ilyen vehemenciával ("overkill") csak személyes gyűlöletből szoktak ölni. Los Angeles egyik veterán rendőre úgy nyilatkozott, egész karrierje során nem látott Nicole hátsókertjénél véresebb helyszínt.

 

A brutalitás kiváltotta sokkhatás csak fokozódott, mikor a temetés utáni napokban nem mást tartóztattak le a kettős gyilkosság vádjával, mint Nicole elvált férjét, O. J. Simpsont. A népszerű sportembert és sportriportert, őstehetségnek nyilvánított színészt, a valós társadalmi hátrányokkal megküzdő „hőst” és a jótékonysági célokra bőkezűen adakozó humanistát milliók tekintették példaképüknek.

 

Sokak számára lehetetlennek tűnt, hogy a saját szavai szerint az édesanyja intelmeit és a bibliát princípiumának tekintő O. J. Simpson megölte volna a gyermekei anyját – azt az asszonyt, akit barátoknak tett vallomása szerint soha nem szűnt meg szeretni, sőt újra el akart venni. Annyira hihetetlennek tűnt a vád, hogy a letartóztatása elől menekülő Simpsont Los Angeles autósztrádája mentén ujjongó, bátorítóan integető tömeg buzdította, míg a tv-képernyőn 95 millió ember kísérte érdeklődő figyelemmel.

 

A rajongóknak azonban hamarosan tudomásul kellett venni, a tények és bizonyítékok egyre inkább a milliomos sportsztár ellen szólnak. A tény, hogy Simpson vérnyomait találták a helyszínen elegendő bizonyítékként szolgáltak a bűnösségére.  A fizikai és a közvetett bizonyítékokon túlmenően azonban még nyilvánosságra került, hogy Simpson évek óta rettegésben tartotta és tettlegesen bántalmazta a feleségét. A rendőrség hét alkalommal volt kinn a háznál Nicole kétségbeesett hívására, de azon kívül, hogy békítőleg „beszéltek Simpson fejével”, nem történt vele semmi. Simpson és az LAPD rendőrei haverok voltak,  mint férfiemberek, mint híresség és rajongói értették egymást.

 

Néha Simpson úgy összeverte az asszonyt, hogy kórházi kezelésre kellett járnia. Máskor napokon keresztül napszemüveg mögé rejtette bevérzett szemét. A nyolcadik jegyzőkönyvbe vett fizikai jellegű támadás alkalmával, amikor az asszony könyörgésére le akarták tartóztatni, Simpson azzal szerelte le a rendőrséget, „ez családi ügy”.

 

Bár Nicole félelmében nem merte szándékos testi sértés címén bíróság elé vinni a férjét, viszont a legújabb kaliforniai családjogi törvényekre való hivatkozással az ügyészség a kórházi látlelet alapján vád alá helyezte Simpsont. Legnagyobb meglepetésükre azonban a bíró a kiszabható kényszerpszichológiai kezelés vagy hosszabb-rövidebb börtönbüntetés helyett csupán formális intelemben részesítette Simpsont. Ennek eredményeként állítólag a magánpszichiáterével telefonon „megbeszélte az esetet”.

 

Ha a hollywoodi milliomosnegyed híres-neves asszonyai nem kapnak védelmet a hatóságoktól, mire számíthatnak az egyszerű, mindennapi áldozatok? Évente 3000 asszonyt gyilkol meg Amerikában a férje, ex-férje vagy a szeretője. Milliókra tehető azoknak a házastársaknak és élettársaknak a száma, akiket rendszeresen ver és kínoz a partnere – átlagosan minden 12 másodpercben felhangzik valahol egy fájdalmas segélykiáltás.

 

Az angol-szász törvényhozás, amely mindig is engedélyezte, hogy egy férj úgy bánjon a feleségével, ahogy soha nem bánhatott volna egy idegennel, nem mástól élvezett támogatást, mint Rómától. Rokkantság előidézése, rendszeres kínzás, koponya- és bordatörés, belső sérüléseket okozó megerőszakolás, vetélést okozó rúgás – mind nem számítottak kielégítő indoknak a(z egyházi) házasság érvénytelenítésére. Az asszonyt, ha túlélte az atrocitásokat, sürgősen emlékeztették rá, a női erények legfontosabbjai az engedelmesség és a megbocsátás. A szenvedés titkolása és tűrése pedig keresztényi kötelesség a család összetartása és jó hírneve érdekében.

 

A nő mint provokátor

 

Mi történik az amerikai férjjel, aki agyonveri, megfojtja, késsel összekaszabolja a feleségét? Mi az ítélete? Kaliforniában a házastársi gyilkosságért elítéltek átlagban három évet ülnek börtönben. Egyes „jó kapcsolatokkal” rendelkező ügyvédek könnyedén felmentetik gazdag klienseiket „provokálásra elszabadult indulatok” vagy „provokáció által kiváltott pillanatnyi elmezavar” indokával. A szegények többnyire lehúznak 7-8 évet.

 

Mi könyvelhető el provokációnak? Valójában akármi. Válással való fenyegetőzés, verés közbeni túl hangos kiabálás, langyos sör, gyereksírás, magas telefonszámla, kihívónak ítélt ruha vagy pillantás...  O. J. Simpson a gyilkosság délutánján kifogásolta egy barátjának, különvált felesége kihívóan rövid ruhában volt a kislányuk iskolai ünnepségén. Az egyszerű szabású fekete ruha az orvos szakértő beszámolója szerint az artériából patakzó vér miatt még 15 órával a gyilkosság után is nyirkos volt.

 

Sokakban felmerül a kérdés, miféle ember az, aki évekig félelemben és megalázottságban tartja a feleségét, és milyen asszony az, aki mindezt eltűri. Az elmúlt évtizedek pszichológiai megfigyelései szerint egyes házaspárok és élettársak között állandó hatalmi harc folyik, sokszor több síkon is egyszerre. Vannak házastársak, akik bármilyen téren nehezen engednek, nem hajlandók megalkudni és képtelenek a másik javára veszíteni.

 

Megfelelő kommunikáció, intelligencia szint, alkalmazkodóképesség és érzelmek híján az egyszerű, mindennapi problémák is felnagyítódnak, létfontosságúvá válnak, az indulatok pedig egyik pillanatról a másikra elszabadulnak. A közhit szerint az alacsonyabb jövedelmű és alacsonyabb műveltségű családokban gyakoribb az ököljog használata az „én vagyok a ház ura” bizonyítására, ez azonban nem törvényszerű. A múlt századból jól ismert feminista írónő, Frances Power Cobbe szerint „a nők elleni brutalitás sokkal elterjedtebb a közép- és felsőbb osztályokban, mint ahogy hitelt adnak neki”.

 

Amy Holtzworth-Munroe, az indianai egyetem pszichiátria professzora szerint az asszonyverőnek három fő típusa ismert. Az elsőbe tartoznak az önuralmukat alkalmanként elvesztők (évi 3-5 alkalom), akik moderált fenyítést alkalmaznak, ami az évek folyamán nem válik kegyetlenebbé vagy gyakoribbá. Ezek a férfiak általában utólag megbánják tettüket – talán fogadkoznak is, hogy többet nem fog előfordulni.

 

A második csoportba sorolandók a betegesen féltékenyek és gyanakvók, akik állandóan attól rettegnek, hogy a feleségük megcsalja vagy elhagyja őket.  Ezen az alapon jogosnak érzik, hogy időnként kékre-zöldre verjék, majd éppen a jogosságérzet révén elvárják, sőt megkövetelik, hogy az asszony utána megbocsásson nekik. Ezek a férfiak kontrollálhatatlan érzelmi függőségben vannak, amit nehezen viselnek. Ennek ellensúlyozásaként szükségét érzik fizikai fölényük  bizonygatásának. Ez odáig is fajulhat, hogy végzetes lépés megtételére szánják magukat.

 

A harmadik csoport számszerűleg a legkisebb és legveszélyesebb: az ide tartozóknak társadalomellenes személyiségtorzulásuk van. Ezek az agresszorok rendszeresen összetűzésbe kerülnek a törvénnyel és mindenkivel, aki az útjukba kerül. A feleségük csak egy az áldozatok hosszú sorában. Mikor a leszámolás ideje elkövetkezik, nem vesztik el a fejüket, hanem éppenséggel nyugodtak és számítóak lesznek, mint a kobrák.

 

Mindhárom csoport tagjaira egyformán jellemzőként a külvilág felé tagadják kegyetlenkedésüket, és leplezni próbálják az erőszak által dominált életvitelüket.  Amennyiben a családtagok, barátok problémára gyanakodnak, bagatellizálják az ügyet, ugyanakkor a felelősséget mindenkor áldozatukra hárítják. Simpson tervezett öngyilkossága előtt írt búcsúlevélben azt állította, nekik csak szokványos családi nézeteltéréseik voltak, bár „néha úgy érezte, mintha (áldozatként) ő maga lett volna a rendszeresen vert férfi”.

 

Kit miért vernek?

 

Miért maradnak a nők az olyan férfiak mellett, akik szerint az arcba öklözés, orrcsonttörés, bordarepesztés csak szokványos családi csetepaté? A válasz komplex és egyénenként változó, mégis vannak általános vonások. A legtöbb esetben a nők egyszerűen félnek elmenni. Ismerve a társukat, fel tudják mérni, hogy a verés közben üvöltött „megöllek, ha elhagysz” nemcsak puszta fenyegetés, és tapasztalatból azt is tudják, külső védelemre nem számíthatnak.

 

Nicole Simpson gyakran hallotta a férjétől, „ha nem leszel az enyém, akkor nem leszel senkié”, és a tárgyalás során nyilvánosságra hozott segélykérő magnófelvételek bizonysága, valamint pszichiáterének nyilatkozata szerint egy idő óta reszketett az életéért. Vannak nők, akik anyagilag függenek a férjüktől, és így képtelenek új életet kezdeni. Segíteni kész család és rokonok nélkül sokak számára nincs hová menni. A közös gyerek csak fokozza az asszony kiszolgáltatottságát.

 

Vannak nők, akik tradicionális neveltetésüknél fogva hisznek a házasság ideájában, sőt, életcélnak tekintik és vannak, akik konformizmusból nem tudnak a házasság adta státus és vagyon nélkül élni. Ezek az asszonyok a házasságuk rabjai, olyannyira, hogy minden kompromisszumra hajlandóak, akár a testi épségük veszélyeztetése árán is.

 

Nem utolsósorban olyan nők is vannak, akik régi emlékeken csüngve, minden gyalázat ellenére szeretik a férjüket és reménykednek, hogy egyszer (valami csoda folytán?) megváltozik. Az éjszakai borogatásokat cserélve vagy újabb röntgenfelvételre várva arról álmodoznak, egy napon talán minden megint olyan lesz, mint mikor megismerkedtek és egymásba szerettek.

 

Demokrata, 1994. szeptember

 

 

 

KI ÖLTE MEG NICOLE BROWN SIMPSONT?

 

A védők a faji kártyát játszották ki

 

 

Bűnös vagy ártatlan? A kérdés továbbra is vitatott és a vélemények továbbra is megoszlanak Amerikában Orienthal J. Simpsont illetően, annak ellenére, hogy október 3-án az esküdtek felmentették a kettős gyilkosság vádja alól. Ez nem jelenti azt, hogy ártatlan, csupán azt, hogy a vád nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani a bűnösségét. Ennek következtében a hajdani amerikai-futball sztár, színész és sportriporter, akinek hírnevével csak dollármilliói vetélkedtek, másfél évi vizsgálati fogság után szabad emberként sétált ki  Los Angeles főügyészségének kapuján.

 

 

Simpson a győzelem pillanatában, balján védőügyvédje, F. Lee Bailey, mellette a felmentő ítéletet hallatán őszintén megdöbbent Robert Kardashian, Simpson tanácsadója és barátja,  Simpson mögött ölelőn a másik védőügyvéd, a megdicsőült Johnnie Cochran és legszélen jobbra a negyedik védőügyvéd, Robert Shapiro. 1995. október 3. (Archívum)

 

Bár felmentő ítélet rövidke három és fél óra alatt született, megvitatása és jogi boncolgatása hetekig fogja uralni a médiát, társadalmi kihatása pedig évekre, sőt évtizedekre befolyásolhatja az ország amúgy is problematikusan kiegyensúlyozatlan etnikai és faji viszonyait.  „Köszönöm, Uramisten, köszönöm”, rebegte Simpson a felmentő ítélet kihirdetésekor, családjának és védőügyvédeinek ujjongása közepette. A legyilkolt Ronald Goldman családja egymást ölelve, csitítgatva hangosan zokogott, míg Nicole Brown Simpson szülei és nővérei döbbenetükben néma mozdulatlanságba merevedtek. „Hol az én Istenem?”, motyogta alig hallhatóan Nicole édesanyja.

 

Az ügyészség jelen lévő képviselői, akik a hosszú hónapok során „hegyként tornyosuló bizonyíték áradatot” prezentáltak Simpson ellen, megsemmisülten rogytak le székeikre. Mintha az érzelmek kicsaptak volna a falakon túlra, a bírósági jelenethez hasonló képet tükrözött az ország egésze: taps és üdvrivalgás váltakozott hitetlenkedéssel, keserűséggel és könnyek törölgetésével.

 

A megosztottságot jelképezve, az este beköszöntével a hazatérő Simpson ünneplésére verbuválódott hangos vendégsereg és rokonság zenével, tánccal és pezsgővel ünnepelt, míg Nicole elhagyott, eladásra váró házánál gyertyákkal a kézben csoportosultak a környékről összeverődött, az igazságszolgáltatásban tragikusan csalódott emlékezők.

 

Aligha létezik olyan személy Amerikában, aki ne ismerné dióhéjban Simpsonék sztoriját. A gyönyörű, szőke ex-fotómodell és a karizmatikus fekete futball sztár házassága éveken keresztül irigylésre méltónak tűnt a kaliforniaiak szemében. Nicole legközelebbi barátnői azonban tudták, hogy a jól megtermett atléta alkalmanként kékre-zöldre verte, és állandó rettegésben tartotta feleségét, majd a válásukat követően egyszer őrjöngve rátörte az ajtót, sőt halálosan megfenyegette.  A rendőrség az asszony többszöri könyörgésére sem volt hajlandó beavatkozni a híresség magánéletébe, és így nem csoda, ha Nicole egyik barátnőjének megjósolta: Meg fog ölni és ráadásul meg fogja úszni. Meg fogja úszni, mert ő O. J. Simpson, aki a törvények fölött áll.

 

A 30 éves Nicole mindenre felkészülve végrendeletet készített, amelyet összevert arcát és bedagadt szemét ábrázoló fényképekkel együtt letétbe helyezett. A tárgyaláson a képek és magnószalagra vett segélykérő telefonok visszajátszásának együttese hátborzongató síron túli üzenetként hatottak. A házastársak közötti végzetes feszültségekről mit sem sejtő szélesebb baráti kört, a médiát és a publikumot egyaránt sokkhatásként érte, mikor Nicole és barátja, Ron Goldman holttestét 1994. június 12-én vérben úszva találták az asszony kertjének kapujánál. A megdöbbenést csak fokozta, mikor a rendőrség nem mást gyanúsított a különös kegyetlenséggel elkövetett kettős gyilkossággal, mint az elvált férjet, a sportrajongók bálványát.

 

Simpson először tagadott, majd az öngyilkosság gondolatával kacérkodott, végül külföldre akart szökni útlevéllel, 10 ezer dollár készpénzzel és álszakállal a táskájában, de elfogták. Ekkor ügyvédeket bérelt, akikről „magas körökben” köztudott volt, hogy nem finnyásak, sőt jó pénzért a véres megbízatásokat is vállalják.

 

Johnnie Cochran, aki háromnegyedmillió dollárt keresett a Simpson-ügyön, „nagymestere annak, hogyan lehet az igazságot hazugságnak, a hazugságot pedig igazságnak feltüntetni”. Robert Shapiro pedig, aki másfél milliót rakott zsebre, olyan kétes egzisztenciájú szakértőket produkált, akik 200-250 ezer dollár fejében mikroszkóp alá helyezték, megkérdőjelezték vagy lejáratták a vád minden állítását, minden bizonyítékát, minden lépését. Meghazudtolták mindennek még az ellenkezőjét is. Destruktív taktikájukat az teszi még megdöbbentőbbé, az "álom csapat" minden tagja tudta, mikor az ügyet elvállalta, hogy Simpson csúfosan megbukta a poligráf tesztet, majd később tisztában volt azzal -- aminek az esküdtek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget - , hogy a DNS-eredmény egyértelműen a gyilkosság színhelyére helyezte.

 

A tárgyalás során készült felmérések szerint az ország lakosságának döntő hányada a vád ismertetése után bűnösnek gondolta Simpsont, és a százalékos arány lényegesen a védelem színrelépése után sem változott. A rendkívüli képességű főügyésznő, Marsha Clark záróbeszédekor – aki mindenekelőtt az elfogultság és a tekintélyelv helyett a józan ítélőképességre apellált – a Simpson bűnösségében hívők száma még magasabbra emelkedett.

 

Los Angeles népszerű rádió adója, a KABC talk-showjának vezetője szerint az ítélethirdetés reggelén a megkérdezett hallgatók 81%-a vélte bűnösnek Simpsont, és többségük meg volt győződve róla, hogy élete hátralévő részét börtönben fogja tölteni. Természetesen akadtak „okoskodók” és javíthatatlan pesszimisták, akik attól tartottak, hogy a jó kiállású, magabiztosan lezser Simpson, más milliomos sztárokhoz hasonlóan elbűvölte az esküdteket, amellett, hogy (a bíró nyilvánvaló részrehajlására utalva) megvásárolta a felmentését.

 

GENETIKAI BIZONYÍTÉKOK

 

Összesített felmérések szerint az ország hozzávetőlegesen 4:1 arányban bűnösnek gondolta Simpsont, ugyanakkor az is kiderült, hogy az afro-amerikai lakosság viszont 4:1 arányban ártatlannak. Az esküdtek kiválasztásánál a vád nem tulajdonított különösebb jelentőséget a faji összetételnek. Ehelyett minél több nőt akart, akiktől együttérzést reméltek Nicole tragikus sorsa iránt, és így történhetett meg, hogy a 12 tagú esküdtszék 10 tagja színes bőrű volt – 9 fekete és egy latin –, akik között nyilvános O. J.-rajongó is akadt. Simpson ügyvédjei az ő szimpátiájukra, közös kulturális és társadalmi hátterükre, valamint a hatóságokkal kapcsolatos negatív tapasztalataikon alapuló bizalmatlanságukra alapozták taktikájukat.

 

A védelem színre léptével a súlypont a gyilkosról és a gyilkosságról áttevődött Los Angeles rendőrségének technikai és adminisztratív jellegű lejáratására és múltbéli politikai visszaéléseinek taglalására. Ettől kezdve az áldozatok neve hetekig fel se merült. Ugyanakkor a genetikai ujjlenyomatnak is hívott DNS teszt, amely a modern kriminalisztika leghatásosabb fegyvere és amelynek eredménye egyértelműen Simpson bűnösségét bizonyította, teljesen háttérbe szorult egy a feketékre, latinokra és zsidókra degradáló jelzőket használó detektív miatt, aki fontos bizonyítékot, egy véráztatta kesztyűt talált a sztárolt sportoló hátsó kertjében.

 

A védelem szerint egy rasszista detektív, Mark Fuhrman rendőrségi konspiráció tagjaként a vegyes házasságok iránti fékezhetetlen ellenszenvétől hajtva Simpsonra próbálta terelni a gyilkosság gyanúját.  Ezzel a törvénytelen eljárásával – ami bizonyítás híján csak fantazmagória maradt – érvénytelenítette az összes terhelő bizonyítékot. Ettől fogva jelentőségét veszítette, hogy Simpsonnak nem volt alibije, hogy lehetősége, ideje és indítéka is volt a gyilkosság elkövetésére, hogy a kocsijához vezető utat véres lábnyomok és megvágott ujjából csöpögő vérnyomok kísérték, hogy az áldozatok vérével keveredett vérét találták a kocsijában, a házában és a hálószobája padlóján talált zokniján, hogy szökni próbált a letartóztatás elől, hogy a felesége által vásárolt egyik extra méretű, méregdrága kesztyűjét és a hajszálait őrző sapkáját a holttestek mellett találták. . .  és így tovább.

 

Egyes vélemények szerint ha a bizonyítékok 90%-át kútba dobták volna Mark Fuhrman esetleges visszaélései miatt, a meglévő 10% még mindig elegendő lehetett volna Simpson elítéléséhez. A híres államügyész, Vincent Bugliosi, aki miatt Charles Manson a börtönben fog elpusztulni, így nyilatkozott az ítélethirdetés után: „Soha életemben nem láttam jogi esetet, ahol a vádlott bűnössége ennél nyilvánvalóbb lett volna. Az esküdtek azonban semmibe vették az inkrimináló bizonyítékok tömkelegét, és a védelem stratégiájának behódolva faji konfrontációra redukálták az ügyet.”

 

A felmentő ítélet elsősorban „piszkos taktikai húzásnak”, a faji kártya kijátszásának tulajdonítható. A védelemnek azonban nem volt más, mint tisztességtelen választása. Simpson bűnössége annyira nyilvánvaló volt, hogy az ügy kezdetén Shapiro erős felindulásból elkövetett, nem szándékos emberölés alkujára bíztatta védencét, és öt év elfogadását ajánlotta Simpson egyik barátjának, aki a bűnjelek eltüntetésében segédkezett.

 

Az évtizedek óta Los Angelesben praktizáló, sokat látott afro-amerikai Cochran azonban úgy ítélte meg, hogy semmi más mint a faji kártya húzhatja ki őket a slamasztikából. Kezére játszott, hogy egy embere kiásta a vádnak tanúskodó Mark Fuhrman rasszistának beállítható  múltját, minek következtében Cochran a tárgyaláson szemrebbenés nélkül Hitlerhez hasonlította, akit „mindenáron meg kell állítani”.

 

A jogi útvesztőkben hónapok óta bolyongó, elbizonytalanodott esküdtekben azt a képzetet keltette, mintha a választás Mark Fuhrman és O. J. Simpson között lett volna. Prédikáló stílusában, biztató mosolyával azt a csalóka ideát sugallta, amennyiben Mark Fuhrman bukik, magával rántja Los Angeles köztudottan korrupt rendőrségét és a nem kevésbé korrupt főügyészséget. A hitleri azonosítás kiváló kapaszkodó volt azok számára, akik érzelmi okokból fel akarták menteni Simpsont, ugyanakkor elrettentette azokat, akik a bűnössége mellett voksoltak volna.

 

A sors tragikus iróniája, hogy Cochran mellett az "álom csapat" zsidó ügyvédjei is elsősorban a zelóta Barry Sheck szükségtelenül aktívan és a szégyenérzet minden jele nélkül közreműködtek a zsidó Goldman fiú gyilkosának felmentésében. Goldman édesapja a föld szégyenének és a rasszisták legrosszabbikának nevezte a gárda egyik szószólóját, Cochrant bár a többiek semmivel sem voltak jobbak, mikor mindenben a kezére játszottak.

 

 A 25 éves Goldman fiú tragédiája mit se számított a mindenáron nyerni akaró védelem szemében. (Archívum)

 

Az ügy külön érdekessége, hogy a védelem ködösítő szakvéleményei, félrevezető hadmozdulatai, következetlensége, hézagos magyarázatai, indokolatlan vádaskodása, valamint Cochran sokszor üresen pufogó retorikája egy tanult, intellektuálisan érett esküdtszéket egyenesen a vád karjaiba taszított volna. A Simpson-esküdtek többsége azonban minimális iskolázottsággal rendelkező, újságot nem olvasó, szellemi erőfeszítést nem igénylő munkakörben dolgozó személy volt – többek között egy 72 éves, szeretetotthonban élő volt takarítónő.

 

Maga a gondolat, hogy egy meglehetősen alacsony IQ-val rendelkező, hiányos képzettségű, szappan-operákat bámuló embercsoport azzal a céllal lesz összezárva, habár fogalma sincs a jogi nyelvről, a jogi cselekről és buktatókról, ha képtelen is megérteni a tudományos jellegű prezentációt, ha fogalma sincs a gyilkosságra is kész patologikus személyiségtorzulásról, mégis döntsön életről-halálról, ez elég félelmetes. Mit várnak ettől a 12 embertől? Hogy megtáltosodnak? Azt képzeli valaki is, hogy racionálisan gondolkodó, logikus következtetésre képes, 50 ezer oldalas peranyagot átlátó, 126 tanú vallomását kritikusan mérlegelő, a modern kriminalisztika technológiáját és a DNS jelentőségét megfelelően értékelő, az ostoba demagógián átlátó szupercsapattá alakulnak?

 

A Simpson-ügy mindennél jobban demonstrálta, hogy ez teljes lehetetlenség. A kérdés csak az, hány ártatlan ember ül börtönben döntéshozásra alkalmatlan emberek téves ítélete miatt? Senki sem tudja. (Senki nem is akarja tudni, mert az alkalmatlanság okozta hibás döntések a társadalmi rend egyéb területein is, mint politika, gazdaság számszerűleg, sőt dollárveszteségben kimutatva anarchiához vezetnének.) És vajon hány gyilkos szaladgál az utcákon téves vagy elfogultságból, érdekből jogtipró ítéleteik miatt? Egy biztos: október negyedike óta eggyel több.

 

Demokrata, 1995. október

 

Addenda

More than a decade after his acquittal on murder charges, O. J. Simpson will again stand trial in a case certain to capture the national spotlight. A defense lawyer contended that the case was based on the accounts of "crackheads and groupies and pimps and purveyors of stolen merchandise and gun carriers and con artists and crooks." "These guys are bad. The court can't ascribe any credibility to what came out of their mouths," said attorney John Moran Jr., who represents Ehrlich. "Every witness up there was looking to sell testimony and make money off of this case." Prosecutor Chris Owens offered no defense of their characters but said: "It's not like the state went out and found the witnesses. These are people aligned with O. J. Simpson. These are the people he surrounds himself with." (Linda Deutsch: O. J. Simpson Faces New Criminal Trial. AP. 2007)

But if the OJ verdict has opened our eyes to anything about the color-blind letter of the law, it should be this: a black man's check book is just as good as a white man's check book when it comes to putting together a legal team. In the two decades since that trial made us pay attention to court procedure again, bonds have skyrocketed, public defender caseloads have become insurmountable, and defendants who don't have enough money – or not enough of it – aren't always innocent so much as on the way to being proven guilty. Who ends up in prison and who walks free is a black-and-white issue, sure, but it is increasingly a matter of green. (Sadhbh Walshe: The real legacy of the OJ Simpson trial: you can buy a get-out-of-jail-free card -- In the last 20 years, more Americans than ever are languishing in prison because they can't afford to keep up with a Kardashian lawyer – let alone bail. Theguardian.com. June 13, 2014)

Már az ítélethozatalkor is sokak számára nyilvánvaló volt, hogy Simpson felmentésében jelentős tényezőként szerepelt az esküdtszék alkalmatlansága a komplex és integritást, kritikus elemző készséget  követelő feladatra bár a fokozódó és gyakran félreértelmezett 'politikai korrektségnek' megfelelően ezzel nem igen foglalkozott  a korabeli amerikai média. Az igazságot (naivan?) igénylők számára még utólag, évtizedekkel később is felháborító hallani, hogy milyen felszínes, ostoba gondolkodásmód és szégyenletesen triviális tényezők befolyásolták a végítéletet mint "Marcia (Marsha) túl tövid szoknyája", nem is beszélve a nyilvánvaló (ellen)rasszizmusról.  "Marcia Clark and Chris Darden blew the O.J. Simpson murder trial because jurors were more focused on whether they were doing the deed ... according to one infamous panel member. Michael Knox was juror #620 -- the guy featured on 'The People v. O.J.' who got booted for lying about a prior conviction. He told us many jurors saw Marcia as unprofessional, partly due to the perceived sexual tension ... but also because some female jurors were offended by Clark's short skirts. How offended? You gotta see the word he used to describe Marcia.  But Knox thinks Mark Fuhrman's lie about the "n-word" really sealed the deal for the defense."  (O.J. Simpson Juror: Evidence, Schmevidence ...We Thought Marcia and Chris Were Banging! TMZ.com. March 20, 2016)

 

VISSZA a Mindenféle érdekesség rovat címjegyzékéhez

VISSZA az Empiria Magazin címlapjára