A Nobel-békedíj átvételekor Martin Luther King híres mondására hivatkozva –
“az erőszak soha nem eredményez végleges
békét” – Obama a következőt mondta az őt ünneplőknek: EMPIRIA Magazin X. évfolyam 2. szám – Kuliffay Hanna írása
2011 április
Az amerikai erőpolitika fokozódó térhódítása
Ú J V I LÁ G R E N D V I T R I X E N*
(a „Hipokrízis és hazugság”
című elemzés folytatása)
Vannak kijelentések, amelyek emlékezetesek maradnak.
Némelyek azért,
mert bölcsek vagy
fényesen beigazolódtak, mások mert álszentek
vagy félelmetesen ostobák
és megint mások azért, mert
erkölcsi hullaszagot
árasztanak.
A Nobel-békedíj átvételekor Martin Luther King híres mondására hivatkozva –
“az erőszak soha nem eredményez végleges
békét” – Obama a következőt mondta az őt ünneplőknek:
“Én Dr. King életművének mintegy közvetlen következményeként állok itt (önök előtt), élő testamentumaként az erőszakmentesség erkölcsi hatóerejének.”
Csak
megjátszotta
volna
magát az európaiaknak?
Manipulálta a
fél világot?
Vagy King magasztalásával
vissza próbálta hódítani
azokat, akik
már
az erőpolitika kezdeti jelei miatt
elhatárolódtak tőle;
akik Biden, Clinton, Gates, Panetta kinevezése miatt bizalmatlanná váltak
iránta?
A lojalisták
akkoriban azt bizonygatták, az igazi
Obama
az,
aki 2007-ben az elnökségért kampányolva az erőszakmentesség szellemében
határolódott el George W. Bush és republikánus utód-jelöltje, John McCain
politizálásától: nem értett egyet az unilaterizmust hangoztató Bush-doktrínával,
amelynek
lényeges pontja, hogy
akár szövetségesek
támogatása nélkül is szétrúgunk néhány se**et. És abban különbözött legkomolyabb
vetélytársától Hillary Clintontól
(a képen a külügyminiszterasszony Mutassim Kadhafival),
hogy nem vallotta magát az úgynevezett
humánus indokokra alapozott intervenciók hívének
-- például nem avatkozott volna be
Szomáliában
vagy Boszniában.
Akkoriban, 2009 őszén, még arra is sokan emlékezhettek, hogy a Boston Globe-nak adott interjújában, még szenátorként, Obama kifejtette:
“Az Alkotmány szerint az elnöknek nincs hatalma, hogy – egyedüli
döntéshozóként – olyan helyzetben indítson katonai támadást, mikor nincs
küszöbönálló nemzetellenes fenyegetettség.
Önvédelem esetén ugyan az elnök élhet alkotmányos jogával,
vagyis dönthet anélkül, hogy közölné a Kongresszussal, vagy annak hozzájárulását
kérné. A történelem azonban újra és újra azt mutatja, hogy a katonai küldetés
mindig akkor a legsikeresebb, mikor a törvényhozó testület által engedélyezett
vagy támogatott. Mindig, minden katonai akciót megelőzően előnyös megszerezni a
Kongresszus értő hozzájárulását.”
A Képviselőház Progresszív Bizottságának társelnöke, Lynn Woolsey a
bizalmatlanná válókat
azzal nyugtatta,
ő
biztosra veszi,
hogy
az elnök tudatában van
annak,
hogy
“változások
ígéretével
lett megválasztva, ami a külpolitikára
is vonatkozik.” A népszerű kaliforniai képviselőnő
úgy vélekedett, nem számít, hogy kiket
jelől
tanácsadóinak, mivel nem szándékozik katonai jellegű megoldásokhoz folyamodni.
(Remélhetőleg
biztosítékként
nem tette fel rá a családi házat.)
A kérdések felvetődnek, hová tűnt, vajon hová lett az a politikus, alkotmányjogász és felelős polgár,
akinek az említett nézetek alapján szavazott bizalmat az amerikai nép? Vajon
miért nem konzultált Obama a kongresszussal, mikor nagyobb katonai erőt vetve
be Afganisztánba kiterjesztette a háborút
még Pakisztán nyugati tartományaira
is?
Vagy mikor Jement kezdte bombázni? Vagy legutóbb, mikor a titkosszolgálat
illegális felderítő akcióit követően (fedezetként a NATO-t bevonva) elrendelte
Líbia bombázását?
Bár semmiképpen
sem
felejthette
el
a korábban
irányelvként hangoztatottakat,
viszont egy pálfordulással megtagadhatta
azokat
–
aminek újabb
ijesztő bizonyítékát adták
március
28-án elhangzott szavai:
“Soha nem fogok habozni gyorsan, határozottan és ha szükséges,
unilaterálisan felhasználni a katonaságot, ha meg kell védeni a népet,
szülőföldünket, szövetségeseinket és alapvető érdekeinket. Ezért megyünk az
al-Kaida után bárhova, ahol próbálkozik megvetni a lábát.”
Líbia esete arra is bizonyítékként szolgál, hogy akárcsak „imádkozom a békéért” hangoztató közvetlen elődjének, Obamának sem jelent többet az alkotmány, mint idejétmúlt papírköteg, és egy puccs indításához ő sem riad vissza kitalált jogtalanságra vagy bizonyítatlan visszaélésekre hivatkozni. Az idegen beavatkozással előidézett, etnikai és törzsi ellentéteket kihasználó csetepatéba bonyolódott Líbia elleni támadás első napján a ‘felpuhító’ amerikai haderő 110 rakétát lőtt ki a Kadhafi ellen lázadók „védelmében”. Hamarosan Anglia és Franciaország is csatlakozott a „mentőakcióhoz” B-2-es nehézbombázóival, F-16-os és F-15-ös harci repülőivel és Harrier támadó gépeivel.
(Thierry Meyssan, politológus szerint Kadhafi volt protokollfőnöke, Nouri Massoud El-Mesmari javasolta a franciáknak – akiknek jelenleg a védnökségét élvezi –, hogy szervezzék meg a Benghazi felkelést. Tavaly november 2-án Párizsban egyezség született egy közös angol-francia katonai felderítési akcióra és a Southern Mistral nevű szintén közös hadgyakorlatra és végül a március 21-i kezdetre.)
Mikor a felkelés április elején sem terjedt tovább, sőt a kétmilliós főváros kitartott Kadhafi mellett, Obama bevetette rakétákkal felszerelt távirányítású felderítőgépeit és lopakodó vadászbombázóit... Íme, a fizikai erőszakra épülő Új Világrend – nagy dózisú Vitrixen.
A Líbia légterében kijelölt no-fly zónában a repülési tilalom csak a líbiai gépekre vonatkozik; mindenki más szabadon és biztonságban röpködhet, abszolút előnyös helyzetből gyilkolhatja halomra, akit éppen ellenségnek nyilvánít. És a Nyugatnak sok ellensége van Líbiában. Április 5-én a USA Today vezércikkében azt írta, a rebellisek tízszeres túlerővel kényszerülnek szembeszállni. Tízszeres túlerő? Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a Kadhafi által felfegyverzett nép nem állt a diverzáns elemek mellé, a katonaság sem csatlakozott hozzájuk, sőt, nemcsak ellenük, hanem a NATO túlerővel szemben is felvette a harcot. Még a végén kiderül, hogy a líbiaiak tényleg a haza atyjának tekintik az „őrült” Kadhafit! Persze az is kiderülhet, hogy mindennél többre tartják, sokan meghalni is készek a függetlenségükért -- akárcsak a brutálisan eltiport afgánok és irakiak.
Vajon Washington és a
NATO miért megint a hőzöngő,
népét kiáruló
kisebbséget támogatja a többséggel szemben?
*
Líbia olajára, hatalmas víztároló ciszternáira, pálmaligetes tengerpartjára mindig is áhítoztak a hódítók, most pedig a globális hatalmi elit vetett minderre szemet, sőt az ország közkincstárában őrzött 130 tonnányi tömör aranyára is. Ügyesen leplezett hátsó szándékokkal a Bush-rezsim idején kezdődött Kadhafi rehabilitációja. Az öreg harcos mindjárt gyanút foghatott volna, hogy valami nem stimmel, mikor Tom Lantos képviselő lett a Tripoli és Washington közti bizalmi összekötő. Bár Líbia olajtermelő ország, az iraki olaj sikeres ’biztosítása’ miatt azonban ennek nem volt olyan jelentősége, mint korábban – tehát nem volt indokolt, hogy Amerika és Nyugat-Európa egyszer csak váratlanul keblére ölelte évekig terrorizmussal vádolt ellenségét. Mégis pontosan ez történt. A nagyhatalmi érdekek útjai ugyan kiszámíthatatlanok. . . de soha nem véletlenek.
Nicolas Sarkozy állítólag azért bombázza 'jó barátom' Kadhafit,
mert Líbia – gazdasági okokból – le kényszerült mondani egy 2007-ben aláírt fegyvervásárlási
szerződést és egy atomerőmű építésére kötött egyezményt. Majd egy új, gazsuláló kormány rákényszerül ...
Lantos 2004-ben kétszer is ellátogatott Líbiába.
Második alkalommal
személyes
találkozón biztosította Kadhafit, hogy az áhított megbékélés sínen van: mégha a
novemberi választáson demokrata hatalomátvételre kerülne is sor az
USA-ban, az sem változtatna semmit az
épülő-szépülő kétoldalú kapcsolaton.
Mi több, az Associated Press
és a Haaretz közlése szerint a
kaliforniai képviselő 2005-re teljes diplomáciai kapcsolatfelvételt ígért
Kadhafinak, és a nemzetközi szankciók beszüntetését.
Ezen túlmenően
kereskedelmi és
idegenforgalmi fellendülést is kilátásba helyezett
neki, amennyiben utólag beismer
bizonyos
nevéhez kötött, de soha rá nem bizonyított „terrorista akciókat". Ez persze
milliárdos kártérítések
fizetését jelentette, de Tripoliban mégis ráálltak, mert vissza
akartak kerülni a világközösségbe
–
ami lehetőséget adott volna arra is, hogy
vezető szerepet kapjanak
a széthúzástól
tehetetlenné vált Afrikai Unióban
és korlátozni tudják Szaúdi Arábia kontrollját az Arab Ligában.
Lantos – csupán rangidősségének köszönhetően – a Képviselőház Nemzetközi
Kapcsolatok Bizottságának elnökeként 1966 óta az első
hivatalban lévő politikus volt, aki
Líbiával kapcsolatépítést javasolt, és meglepően magabiztosan és önállóan
nyüzsögni kezdett az ügyben. Senki, érdekes módon még a szélsőjobboldali
média
sem vádolta
azzal
(ahogy másokat más esetekben), hogy az ellenséggel, sőt egy „terrorista
arabbal” paktál.
Mikor 2004 márciusában Lantos közbenjárására a kormány szabadlábra helyezett egy
zsidó származású
líbiai
közhivatalnokot, akit 2002-ben felforgatás vádjával ítéltek el,
Bush a Fehér Házból patronáló hangnemben közölte az eseményt: “Ez egy reményteli
lépés Líbiában a reformok felé. Ahogy valószínűleg hallották, Líbia egy csomó
dologban
változtatni kezdett a
viselkedésén.”
Kadhafi
egyik
fia, Saif al-Islam az Al-Dzsazírának adott interjújában azonban úgy magyarázta a
megváltozott viszonyt, mintha az nem rajtuk, hanem Washingtonon múlt volna,
mivel a Bush-kormány hajlandó volt elfogadni Kadhafi Jamahiriyya
demokráciáját. “Eredetileg az Egyesült
Államok a nyugati mintájú képviseleti demokrácia
ideáját akarta exportálni az arab világba – mondta Saif al-Islam, és udvariasan elkerülte, hogy
felemlegesse a próbálkozás iraki és afganisztáni kudarcát.
–
Az utóbbi időkben
azonban az Egyesült Államok megváltoztatta hozzáállását,
és a demokráciák helyi
változatát támogatja.”
Ha valaki nem hiszi, hogy létezhet (vagy mostanig létezett is) arab demokrácia, annak oka, hogy a(z amerikai) média a politikai establishment cinkosaként hallgat róla akkor is, ha még amerikai szakértői vélemény is igazolja. A Harvard University professzora, Michael E. Porter 2006-ban a Kadhafi-rendszert demokráciának nyilvánította azon kutatások alapján, amelyeket 2004-2006 között a helyszínen végzett. Mint írta,
"A
nehézségek ellenére gazdasági növekedés történt az elmúlt években és Líbia a
nyugati képviseleti demokráciákkal ellentétben az egyetlen funkcionáló példa a
nemzeti szinten működő közvetlen demokráciára”.
Akkor nem volt kifogás Porter tudományos jellegű véleményezése ellen, sőt, csak három
hónappal később Washington levette Líbiát a terrorizmust támogató államok listájáról és diplomáciai kapcsolatot létesített vele. Most azonban, az Obama által beígérte “változás” időszakában, a
zsákmányszerzés hirtelen támadt reményében egyszerre rossz pont lett Líbia pozitív értékelése. Ennek következtében Portert
személyes támadások érték. Védekezésképpen a következőt írta:
A 2004-gyel kezdődő időszak, azt követően, hogy Líbia nyitottá vált, elítélte a
tömegpusztító fegyvereket és egyezségre jutott a nemzetközi szankciókat
illetően, évtizedek óta először megteremtette az alkalmat az igazi reformokra.
A következő évben azonban nyilvánvalóvá vált, hogy hagyományos
érdekszövetségek és konzervatív körök sikeresen megakadályozták a reformálási folyamatot,
(ezért) én 2007 első negyedében abbahagytam Líbiában folytatott munkámat, és
azóta sem dolgoztam ott.
*
Mivel a nemzetközi vérkeringésből való kirekesztés és a szankciók – kétélű kardként – gátolták a globalizációs terveket, geopolitikai változásra volt szükség. Az újra választott Bush ünnepi beszédében utalt egyfajta tervszerűségre, mikor nyilvánosan kimondta, hogy az USA jövőbeni politikája „minden országban és kultúrában kezdeményezni és támogatni fogja a demokratikus mozgalmak és intézmények fejlődését”. Erre hivatkozva Líbiát keblükre ölelték Washingtonban, majd üzleti lehetőséget szimatolva a nyugat-európai országokban is – Olaszországgal, Franciaországgal és Angliával az élen.
Nehéz lenne feltételezni, hogy politikai körökben, bárhol a világon, akadtak olyanok, akik ne tudták volna, hogy a Bush által hangoztatott „demokratikus mozgalmak és intézmények támogatása” valójában a neokonzervatívok kedvelt eufemizmusa más országok belügyeibe való beavatkozásra, a „reformtörekvések” alatt pedig rendszerváltásra irányuló szándék értendő. Bush nyíltan kimondta, hogy Amerika céljának a „tirannizmus végső megdöntését” tűzte ki, méghozzá „világviszonylatban”. Akik ebből nemes szándékra és elismerést érdemlő áldozatvállalásra következtettek (tudva, hogy a propaganda gépezet működtetése, hivatásos felderítő és diverzáns alakulatok, zsoldosok kiképzése és alkalmazása, informátorok és szimpatizánsok pénzelése költséges dolgok)(*2), és bárgyún elsiklottak a fokozott és kiszélesedő nyílt fenyegetés fölött, azok nem figyeltek igazán oda.
Kérdés, méghozzá nagyon komoly kérdés, hogy ugyanezek az emberek azóta mire és mennyire figyelnek oda. Hagyják továbbra is elbűvölni magukat Obama ‘oly szimpatikus’ általánosításaival? Elnézik neki, hogy az általa is alapvetőnek ítélt szabadságjogokat a gyakorlatban igyekszik minél szorosabb ellenőrzés alá vonni?
“Mint a State of the Union beszédemben (az állam helyzetéről évente tartott elnöki beszámoló, K. H.) is mondtam, vannak bizonyos alapértékek, amelyeket mi amerikaiak univerzálisnak tartunk: ilyen a szólásszabadság, a véleményszabadság és az emberek lehetősége, hogy használhassák a(z elektronikus) társadalmi (világ)hálózatot vagy bármilyen más mechanizmust, hogy egymás közt kommunikáljanak és kifejthessék véleményüket.”
Elsiklanak, minden tiltakozás nélkül afölött, hogy hamis célt hangoztatva
burkoltan fenyeget kis népességű, békés, szuverén országokat?
Ha arra kerül sor, meggyilkoltat elnököket és családjukat? Hogy fér ez össze azzal, hogy “Az
elsődleges katonai cél a (líbiai) polgári lakosság védelme és a repülés tilalmi
zóna megteremtése, de jelenleg minden egyéb lehetőség is fennáll.” Mint a
történelem során annyiszor, a felületesen tájékozott, részben érdektelen,
részben félrevezetett tömegek csak akkor kapnak észbe, mikor a status quo már
véglegesen eldöntötte a sorsukat. Egy
nem túl széles intellektuális rétegen kívül most is keveseket foglalkoztat,
hogy Washington és a jelenlegi koalíciós országok további ‘spontán forradalmak‘
szikráit csiholják, miközben egy újabb véres és költséges megszállásba
bonyolódnak.
Johan Galtung, a Transcend Peace
University rektora, számos könyv szerzője és társszerzője úgy látja, „nagyon
komoly eshetőség” van Líbia szárazföldi megszállására. “Ez a nyugati
imperializmus és kolonializmus utolsó fázisában egy utolsó kétségbeesett
erőkifejtés, hogy visszaszerezzék, amit (a múltban) elvesztettek. Franciaország
és Anglia a legnagyobb koloniális országok voltak, amelyek dominálták Afrikát.”
Az imperializmus és kolonializmus kérdése Clintont is foglalkoztathatta, mivel a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának tavaly szeptemberi ülésén más szemszögből nézve, de hasonlóképpen direkt stílusban a következőt mondta:
“És most, évek óta tartó háborúk és bizonytalanság után az emberek azon töprengenek, mit is tartogat a jövő, itthon és külföldön? Tehát hadd mondjam ki egyenesen: az Egyesült Államok képes, köteles és vezetni is fog ebben az új évszázadban. A mai világ bonyolultsága és összefüggései egy új amerikai momentumot eredményeztek, egy olyan momentumot, mikor a mi globális vezérletünk feltétlen szükségszerű, még akkor is, ha gyakran új módszereket kell alkalmaznunk.”
Amerika fogja
vezetni a világot, mert
Lehetséges, hogy iHillary Clinton elbizakodottságában nincs tisztában a (külpolitikai mellett a belpolitikai) kockázattal(*4), amit a kormány vállal, de az is lehet, hogy Bertrand Russell történelmi távlatokba látó reálcinizmusában reménykedik:
“Akiknek
a leghatásosabb mérges gáza van, azok a jövő etikájának meghatározói, és ennek következtében ők lesznek a hallhatatlanok.”
*1 Egy rakéta 755 ezer dollárba kerül az adófizetőknek; 2,8 millióba a szállítás, biztonságos tárolás, kilövés
*3 Sarkozi és Berlusconi mellett Tony Blairnek voltak az amerikai külügyminisztérium szerint "nagyon fontos és értékes" líbiai kapcsolatai. (Blair többek között a JP Morgan Chase Bank üzleti érdekében utazgatott Líbiába, és találkozott Kadhafival is, legutóbb tavaly nyáron.) Olaszországnak voltak a legkomolyabb kapcsolatai Tripolival, így könnyen vesztese lehet a háborúskodásnak, ha egy új kormány új piacfelosztásra kerítene sort.
*4 Solzhenitsyn figyelmeztetése: "A háborús állapot csak mentségként szolgál a belső tirannizmusra."
*5 Bertrand
Russell: The Mysteries of Life and Death (1936)
A témában lásd még a Lapszemlék, kommentárok rovat 2011. I. félév 9. és 6. írását
Addenda
“To understand the utter absurdity of America’s intervention in the Libyan civil
war (...) I’m not merely referring to the surrealism (...) of Nicolas
Sarkozy’s “leading” a coalition of the righteous against the evil Moammar
Gadhafi, who not so long ago was the French president’s honored guest in Paris.
Nor am I alluding to the stupidity of entering a sectarian battle (...)
in which the goals and personalities of the opposition leaders are
largely unknown; or even to the hypocrisy (...) of Barack Obama, once
considered the anti-Bush, who now wages his very own “war of choice” without
bothering to ask Congress for permission. (John R. MacArthur:
Blindness Toward War Easy for Americans.
The Providence Journal. April 20, 2011)
Az
amerikai imperializmus kegyetlenségének és kíméletlenségének hosszú múltja van.
A Fülöp-szigetek bekebelezésére indított háborúnak több mint egy (1) millió helyi
áldozata volt -- egyes történészek genocídiumnak nyilvánították. A támadók a
szigetlakót "alig tartották többre, mint egy kutyát".) In 1908 Manuel
Arellano Remondo, in General Geography of the
Philippine Islands, wrote: “The population
decreased due to the wars, in the five-year period from 1895 to 1900, since, at
the start of the first insurrection, the population was estimated at 9,000,000,
and at present (1908), the inhabitants of the Archipelago do not exceed
8,000,000 in number. In light of the massive casualties suffered by the civilian
population, Filipino historian E. San Juan, Jr., alleges that the death of 1.4
million Filipinos constitutes an act of genocide on the part of the United
States. Atrocities were committed on both sides.
United
States attacks into the countryside often included scorched earth campaign in
which entire villages were burned and destroyed, the use of torture and the
concentration of civilians into "protected zones". In November 1901, the Manila
correspondent of the Philadelphia Ledger
reported: "The present war is no bloodless, opera bouffe engagement; our men
have been relentless, have killed to exterminate men, women, children, prisoners
and captives, active insurgents and suspected people from lads of ten up, the
idea prevailing that the Filipino as such was little better than a dog . . ."
“Well, you know, I think what we have to really understand is that this country continues to talk about democracy throughout the world and promote democracy. It will invade countries and kill people -- such as in Iraq -- to establish its form of democracy. I think what I have learned and continue to believe is that it’s only democracy where the United States can have some form of control. We spent $87 billion-plus in Iraq, not to mention the money that’s going to be appropriated later this year in Iraq in terms of reconstruction efforts and in terms of really fending off this guerrilla war. But yet, here in the western hemisphere, in a black nation, the poorest in the western hemisphere of 8 million people, we can’t support democracy and cannot allow the country to participate in the democratic process. Rather, we support and engage in and give a wink and a nod to thugs and murderers who want to overthrow the government. In essence, what I think we have done is supported a coup d’etat in Haiti, and turned our back on democracy. I think that’s a shame.” (Rep. Barbara Lee Criticizes U.S. -- Systematic Destabilization and Undermining of Democracy in Haiti. March 4, 2004)
The International Monetary Fund said that it
can’t consider Venezuelan President Nicolas Maduro’s request for $5 billion to
deal with the coronavirus pandemic because his government isn’t recognized by
the international community. (…) There is no clarity on recognition at this
time. (…) Venezuela’s relationship with
the IMF has long been contentious. In 2007, late President Hugo Chavez pledged
to cut ties with the fund, considering it a body that serves the interests of
the U.S. Last year, the IMF
suspended Maduro’s access to almost $400 million of special drawing rights,
citing political chaos since opposition leader Juan Guaido was backed by almost
60 countries as the rightful leader. (Patricia
Laya and Alex Vasquez: IMF Won’t Lend
to Venezuela Because Maduro Lacks Recognition. Bloomberg.
March 18, 2020) [There are 195 countries in the world today. This total
comprises 193 countries that are member states of the United Nations and 2
countries that are non-member observer states: the Holy See and the State of
Palestine.]
(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.)
VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez
VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára