EMPIRIA Magazin X. évfolyam 6. szám – Kuliffay Hanna írása

ÚJÉV - RÉGI DOLGOK

A LISZT-ÉV KAPCSÁN

Újévkor a jövő izgatott fürkészése és (gyakran önámító) tervezgetése mellett valahol mindig ott motoszkál agyunkban a múlt is – egyénenként változó azonban, hogy mennyire vesszük figyelembe. A napi rohanás mellett sokszor rajtunk kívülálló események késztetnek a régi dolgokkal való foglalkozásra, emlékek felidézésére, családtörténeti kutatásra vagy ránk hagyott értékek végső sorsának eldöntésére. Egy ilyen sorsot eldöntő feladat kapcsán, 2007 őszén, megviselt családi dossziék iratainak, okmányainak, megsárgult újságcikkeinek és gyönyörű kalligráfiájú leveleinek halmazát bogarásztam át. A családi hagyományon túlmenően valami írott utalást kerestem - és találtam is - apai dédnagyapám gyönyörű vitrinszekrényére. Azt azonban álmomban sem gondoltam, hogy kutatásaim következtében a  Kuliffay név, amely a XIX. században már találkozott Liszt Ferenc nevével, az élet kiszámíthatatlansága folytán idén ismét egy lapra kerül vele - ezúttal a Nemzeti Múzeum Liszt születésének 200. évfordulóját ünneplő kamara-kiállításának, illetve az idén kinevezett főigazgató, dr. Csorba László új szellemiségű irányításának köszönhetően.

Emblematikus Liszt-sarok: Liszt Ferenc zongorája, Barabás Miklós által festett fiatalkori képe

és a kortárs Kuliffay Adolf  Liszt-érmeket bemutató vitrinszekrénye. (Magyar Nemzeti Múzeum. 2011)

Valamikor a 60-as évek végén egy BÁV-becsüsként dolgozó művészettörténész ismerős szüleimnél félhivatalosan járva „rendkívüli” ajánlatot tett (bizományba vétel helyett azonnali készpénzfizetést) néhai dédnagyapám, Kuliffay Adolf(*1) vitrinszekrényére, amelynek stílusa, mesteri kidolgozása, patinás szépsége láthatóan megragadta. Bár az elhangzott vételár megdöbbentően magas volt (az értéket csak növelte generációkon keresztül nyomonkövethető múltja), a szüleim pedig szerény körülmények között éltek, édesapám mégis mosolyogva csóválta rá a fejét, nem, nem, a vitrinszekrény semmiképpen sem eladó.   

Ebben a szellemben döntöttünk úgy a húgommal, mikor 2007-ben szüleink budai otthonának felszámolására került a sor, hogy a Nemzeti Múzeumnak ajándékozzuk, annál is inkább, mivel régész dédnagyapánkat sokéves kapcsolat fűzte az intézményhez. A bútorgyűjtemény kurátorától azt az információt kaptuk, hogy mivel csak minimális restaurálást igényel, ezért része lesz a 2008-as Új szerzemények kiállításnak, és a múzeumi évkönyvben is szerepelni fog. Erre azonban csalódásunkra még 2010-ben sem került sor (nem az első adományozók voltunk, akik így jártak), sőt a kiállításra előkészítő restaurálás is elmaradt, ezért ügyvédhez fordultunk(*2), hogy közbenjárásával áthelyeztessük a Székesfehérvári Szt. István Múzeumba, amelynek dédnagyapám szintén patrónusa, numizmatikai gyűjteményének pedig alapító tagja volt.

Erre a kényszerű lépésre végül is csak azért nem került sor, mert a 2011-évi főigazgatói váltással, Dr. Csorba László irányítása alatt a Múzeum kultúrpolitikájában történt alapvető változásként újjáértékelődött a korábbi tekintélyelvű eljárási mód a közvagyont gyarapító adományozókkal szemben.  Az új, a közös cél érdekében kétoldalú megelégedésre szolgáló együttműködést kidolgozó kultúrpolitikai irányzat következtében került végül 2011-ben az Év Műtárgya kamara-kiállítás keretében „a Kuliffay-család ajándéka legjelentősebb műtárgyaink társaságában a látogatók elé, és aligha lehetne ennél méltóbb helyet találni számára”. A májusban kapott hivatalos értesítés szerint a nyári ideiglenes tárlat zárása után a vitrin „az állandó történeti kiállítás előcsarnokában, a Kupolából nyíló Kandallótermek egyikében lesz kiállítva, hogy egész évben a látogatók előtt lehessen.” Az ígéret ezúttal nemcsak üres szó, nemcsak mézesmadzag volt... Akik tehát a személyi változás következtében mintegy belső megújulásban reménykednek, melynek során többek között fokozott figyelmet kaphat a Múzeumban a filantropikus hagyományok megfelelő módon való értékelése, a mi esetünkből bíztató jeleket olvashatnak ki.

A fenti képen a kameraállás miatt nem látható a negyedik kiállított műtárgy, Munkácsi Mihálynak az idős Lisztről készült olajfestmény, melyet a Magyar Nemzeti Galéria adott kölcsön a jelentős alkalomra, és a Liszt Ferenc emlékérmekről, illetve Kuliffay Adolfról és vitrinszekrényéről a falon elhelyezett rövid ismertető feliratok, melyek szövegezése a következő volt és maradt az új, végleges helyen is:

Liszt Ferenc a XIX. század zenei életének egyik legismertebb művésze, egész Európa körülrajongott zenevirtuóza és zeneszerzője, akinek alakját, vonásait képzőművészeti alkotásokból, fényképekről, a kortársak leírásaiból ismerjük.  Születésének 200. évfordulóján a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának gazdag Liszthez kapcsolódó anyagából adunk egy válogatást.

Az érmek egy része még a művész életében készült emlékérem: Antoine Bovy (a francia éremművészet legnagyobb mestere) 1837-ben készült érmén a fiatal zongoraművész vonásait láthatjuk; Liszt 50 éves művészi működésének emlékére (Carl Radnitzky szignatúrával) szintén 1873-ban vert érem hátlapján Vörösmarty Liszt Ferenchez írt sorai olvashatók: „ZENGJ / NEKÜNK DALT / HOGY MÉLY SÍRJAIKBAN / ŐSEINK IS MEGMOZDULJANAK /  ÉS AZ UNOKÁKRA HALHATATLAN / LELKEIKKEL VISSZASZÁLLJANAK / HOZVA ÁLDÁST / A MAGYAR HAZÁRA SZÉGYENT, ÁTKOT / ÁRULÓ FIÁRA”; a brüsszeli zeneművészek emlékérme 1881-ben készült Liszt számára.

A bemutatott érmek nagyobb része már a művész halála után jelent meg. Nagy számban vertek érmeket a születés és halál kerek évfordulóin: Liszt Ferenc születésének 100. évfordulójára jelent meg Rigele Alajos pozsonyi művész nemzetiszín szalagos ezüstérme, a magyar szobrászat és ötvösművészet kiemelkedő alakja, Beck Ö. Fülöp négyszögletes öntött plakettje, vagy Berán Lajos műve – utóbbi tervezte a Lipótvárosi Casino emlékérmet. De külföldön is gondoltak az évfordulóra: itt bemutatva Emil Torff és Karl Goetz müncheni művészek munkáit láthatják. 1986, Liszt halálának 100., születésének 175. évfordulója, az emlékérmek sorát hozta. Liszt emlékét őrző szakmai társaság, nevét viselő zenei versenyek szervezői is rendeltek kisplasztikai alkotásokat: a Liszt Ferenc Társaság emlékérme Borsos Miklós szobrász, éremművész, a Liszt Ferenc díj Madarassy Walter, a Liszt Ferenc XXIII. Országos Dalverseny (1933) emlékérme Fonyó Márton tervei alapján készült.

*

2008-ban került a Magyar Nemzeti Múzeumba a Liszt-kortárs régész, történész, műgyűjtő és filantróp, Kuliffay Adolf vitrinszekrénye. Az 1906-ban, 77 éves korában Budapesten elhunyt gazdasági szakember az Archeológiai Társaság, továbbá az Országos Régészeti és Embertani Társulat tagjaként a kutatómunka mellett ismeretterjesztéssel és kiállításszervezéssel is foglalkozott. Aktívan közreműködött az 1876. évi „Őstörténelmi Congressus” rendezvényein, sőt, gyűjteménye egyes darabjait ajándékba is adta vendég tudóstársainak és európai múzeumoknak, „hadd ismerje meg a külföldi, hogy a komoly tudományokkal a magyar is foglalkozik.”

Számos bronzkori és római kori leletet, valamint műgyűjtése során vásárolt emlékérmeket, értékes könyveket stb. ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak és a Székesfehérvári Múzeumnak, továbbá őskori maradványokat a Magyar Királyi Földtani Intézetnek. A Székesfehérvári Múzeum numizmatikai részlegének egyik alapítója és bőkezű támogatója volt. Az 1876. évi nagy Régészeti Kiállítás, majd az 1879. évi Országos Ipari és Mezőgazdasági Kiállítás korabeli sajtó beszámolói szerint az itt látható vitrinben kaptak helyet Kuliffay régészeti leletei mellett magángyűjteményének egyes „ritka példányai”, valamint érem- és emlékérem gyűjteményének válogatása „tudományos szakértői elrendezésben”, többek között „Aquincum, Promontor, Érd, Batta, Ercsi, valamint a Dunapentele és környékbeli puszták” mindaddig feltáratlan régmúltjából.

Az örökösök, Kuliffay Hanna és Kuliffay Zsuzsanna döntöttek úgy, hogy dédapjuk vitrinszekrényét a Nemzeti Múzeumnak ajándékozzák, s így jutott e jeles műtárgy 2008-ban a múzeum történeti bútorgyűjteményébe. A szakszerű helyreállítás munkáját a Műtárgyvédelmi és Restaurátor Főosztály szakemberei, Anda Csaba és Madarászné Gorej Judit végezték. A Liszt-emlékévben magától adódott, hogy a zeneköltő kortársának vitrinjébe Liszt-emléktárgyakat helyezzünk el, így emlékérmeket, továbbá két szép díszalbumot, amiket Liszt Ferenc 50 éves művészi jubileumának megünneplésekor kapott ajándékba, majd végrendeletében a Nemzeti Múzeumra hagyott.

A vitrin mozgalmas életútja – kiállításokon való szereplései mellett egy-két költözést és vagyonmentést is átvészelt – dédnagyapámig visszavezethető – az 1879-es Székes-Fehérvári Kiállítási Kalauzban Prém József utal rá –, onnan tovább azonban csak találgatásra vagyunk utalva előkelő származását illetően. A dédapám nagybátyja, Kuliffay  István (1780-1842) pozsonyi kanonok révén a család kapcsolatban állt Rudnay Sándor (1760-1831) érsek, bíboros hercegprímással, akinek hagyatékából került a családba az a Krisztus feltámadását ábrázoló barokk elefántcsont faragvány, amely dédnagyapám kiállításokon bemutatott magángyűjteményének részeként mindig nagy feltűnést keltett. (Prém, Szász) Így elvben a vitrinszekrény is származhatott ebből a főpapi hagyatékból, vagy másik lehetőségként a báró Thurzó-hagyatékból, ahonnan dédnagyapám komoly értékeket vásárolt –  mindenesetre nem középosztálybeli értelmiségi családok otthonának, mint a miénk, volt szokványos darabja.

A vitrin két szeparálható részből áll, ami megkönnyítette külön erre a célra csináltatott deszkaágyakban való szállítását: a felső, polcos részből, ami nálunk az Alsóhegy-utcában könyvszekrényként szolgált, és az alsó zárható irattárolóból.  Az itt halmozódó régi dossziék közül került elő egy nagyalakú borítékból egy összehajtogatott, kicsit meg is gyűrődött finomszövésű vászondarab, amiről először el se tudtam képzelni, mi lehet. Széthajtogatva kiderült, hogy kézzel festett, nyomdakész mintapéldánya volt annak a méteres plakátnak amely meghirdette az 1892. július 18-i Történeti Hangversenyt,  melyet "Kolozsvártt" rendeztek "II. Rákóczy Ferencz, Zrinyi Ilona, Thököly Imre és a bujdosók főbbjei hamvainak hazahozatalára". Az emlékműsor rendezőjeként Káldy Gyula, zongoraművészeként pedig Kuliffay Izabella, mint főherczegi tanárnő és a magyar zeneiskola tanára van feltüntetve rajta. (Annapolisban jónevű képkeretezőm napokig kezelte vegyszerrel, és egy speciális göngyölítő technikával simította ki olyan állapotúra, hogy keretbe foglalva, mintegy a szabadságvágy mementójaként  dísze lelehessen jövő generációk otthonának is.) 

Kuliffay Izabella (képünk), Kuliffay Ede (1839-1881) író, költő, publicista, műfordító és Beniczky Irma (1828-1902) írónő, publicista, műfordító lánya, dédapám kedvenc unokahúga, aki révén a család korán a budapesti Liszt-rajongók táborába került. Már kispolgárista növendékként abban a kiváltságban részesült, hogy a karban énekelt, mikor Liszt a Pesti Vigadóban Szent Erzsébet oratóriumát adta elő. Később, a Zeneakadémián Erkel Ferenc fia, Erkel Gyula zongoraművész és zenepedagógus tanítványa volt. Nagybátyám, Fabricius Endre (1880-1968), aki feleségével hosszú éveken át rendszeres vendége volt Izabella házi koncertjeinek, és idős korában is fel-felkereste, a következőt írta két évvel Bella néni halálát követően megjelent biográfiájában:  

Alig15 éves korában két év alatt fejezte be a Nemzeti Zenede négyéves tanfolyamát, amely eredmény kivételes képességét és szorgalmát igazolja. Utóbbit igazolja az is, hogy ugyanakkor tovább folytatta középiskolai tanulmányait és végezte el azokat kitűnő eredménnyel, amidőn De'Gerando Antonia írónő volt a tanárnője, aki ugyancsak hatással volt művészeti fejlődésére. (...) 1879-83-ig az Országos M. Kir. Zeneakadémia zongoraművészeti osztályát végezte Ábrányi Kornél és Erkel Gyula tanítása mellett, mikor az utolsó évfolyamban az akadémia énekszakos osztályában a segédtanárnői tisztet is betöltötte. Újból egy bizonyosság arra, hogy kortársai közül állandóan kiemelkedett. Így természetes, hogy zeneakadémiai végbizonyítványa is kitűnő volt. Kuliffay Izabella 19 éves volt, mikor a Zeneakadémián zenetanárnői oklevelet nyert. (Kuliffay Izabella zeneművésznő emlékezete. Budapest, 1947)

Az 1880-as években – Izabella 1882-ben harmadéves volt – Liszt Ferenc a Zeneakadémia elnökeként részt vállalt a végzettként továbbképzésben részesülő, vagy arra felkészülő növendékek oktatásában. Így a kiemelkedő tehetségek, mint Izabella is, nemcsak részt vettek a koncertjein, de közvetlenül is tanulhattak tőle, és kötetlenül érintkezhettek zseniális mentorukkal.  Liszttel kapcsolatos fiatalkori élményeit még 80 éves korában is szívesen idézte fel, többek között a  Nemzeti Újság riporterének 1943 decemberében:

 (Hans von) Bülow neves zeneművész Pesten járt vendégszerepelni, és Liszt meghívta, hogy a Zeneakadémia növendékeinek is játsszon. A növendékek körülállták a zongorát, és ő éppen Liszt és Bülow közé került. Miközben hallgatta a zongorajátékot, egyszerre úgy érezte, hogy delejes álom fut rajta keresztül, és rá kellett néznie Lisztre, akinek arcán ott tükröződött Bülow egész játéka, és ebből értette meg a Beethoven-szonáta igazi lényegét. (Egy más alkalommal), mint zeneakadémista éppen Liszt egyik rapszódiáját játszotta a gyakorlóteremben, midőn Liszt Ferenc a terembe lépett. Intett, hogy csak játsszon tovább, és midőn a zeneművet befejezte, Liszt a növendék játékát homlokon való csókkal jutalmazta. 

Mivel ilyen módon Liszt köréhez tartozott, és Erkel az 1883-as tanévre be is jegyezte tanítványának az osztály névsorba, ezért Izabellát Liszt maga is növendékei közé sorolta.(*3) Erre azonban a hagyományos értelemben nem kerülhetett sor, mivel édesapja korai halála miatt fiatalon munkát kellett vállalnia. Mikor József Károly főherceg zongorajáték és zeneszerzés oktatót keresett lányainak, Mária Dorottya és Margit főhercegnőknek, Erkel Ferenctől, a Zeneakadémia akkori igazgatójától kért tanácsot, majd az ő javaslatára a 19 éves Izabellát bízta meg, aki így évekig (Izabella egy kézzel írt kérvénye szerint 7 évig) az alcsúti főhercegi udvarban látta el a jelentős feladatot. Liszttel való kapcsolata azonban emiatt nem szakadt meg, mivel barátnője Varga Vilma – Liszt egyik szintén nagytehetségű növendéke, aki szűk köréhez tartozott – és a Zeneakadémia tanári kara révén továbbra is volt alkalma mentorával személyesen találkozni és pesti koncertjein részt venni.

Izabella egyik érdemének könyvelhető el, hogy Erkel Ferenc nyomdokán haladva hozzájárult a sumér eredetű,  a magyarság számára ős régen ismeretes cimbalomnak mint modern hangszernek népszerűsítéséhez.  Kedvenc tanítványa, Margit főhercegnő 1894-ben tartott eskövője alkalmából készült selyem-díszkötéses Czimbalom Iskolájának egy példánya – arany girlandok között a felirattal, Ő Császári és Királyi Fenségének Thurn-Taxis Albert Herczegnének ajánlottan – nagynéném, Fabriciusné Kuliffay Erzsébet (1902-1951) jóvoltából lett megőrizve, és került 1951-ben édesapám, majd az én tulajdonomba.

A Nemzeti Újság 1943-ban interjút készített a 80 éves Izabellával "aki a magyar zenei múlt egy darabját őrzi magában". Szenthegyi István kérdésére elmondta, hogy 1882-től kezdődően sokszor fellépett koncert pianistaként, többek között Berlinben is, "de legnevezetesebb az a körút volt, amelyet Káldy Gyulával és társulatával tettem. Káldi a múlt század végén adta ki híres kuruc dalgyűjteményét. Az általa feltámasztott régi magyar muzsikát népszerűsítettük. Bejártuk vele az egész országot, az erdélyi városokat. Ezeknek a "történeti hangversenyeknek" mindenütt igen nagy visszhangja volt.  Diadalútnak nevezhetném turnénkat. Néhány lap tárcát is írt rólunk..."  Vajon annakidején mit gondoltak erről a "szent szabadságharcot", a kurucvilág emlékét felidéző, a függetlenség eszméjének nagyjait dicsőítő "diadalútról" az alcsúti Habsburg kastélyban?

Mikor Izabella saját zeneiskolájának igazgatója volt, 1902-1916-ig, számos nyilvános vizsgaelőadást rendezett, és ezen kívül ünnepélyes emlékhangversenyeket tartott a zeneművészet kiválóságai és hazánk más vonalon kimagasló alakjai tiszteletére. Az elismerésre méltatottak között volt Erkel Ferenc, Káldy Gyula, Rákóczy Ferenc, Ábrányi Kornél, Hubay Jenő, Arany János és természetesen a rajongott, a feledhetetlen "Mester", Liszt Ferenc. 

*1 Családi adatok:  Apa és fia együtt a forradalomban  – III. Isaszegi nemzetőrök jegyzéke 1848. május 18-án: Önkéntesek: 133. Kuliffay János 57 éves uradalmi gazdatiszt. A honvédseregben szolgáltak: 11. Kuliffai (így írva) Adolf kispap 1848 X. 20. tizedes; Kuliffay István, Adolf és Ede elsőfokú unokatestvére, a híres gr. Radeczky-huszárezred tisztjeként szolgált.

*2 Utólag tudtuk meg, hogy mivel az adomány állami tulajdonba került, szerződésszegés esetén sem volt reklamációs lehetőség  –  legfeljebb jogi úton.

*3 Alan Walker életrajzában, Franz Liszt: The Final Tears 1861-1886, szintén a tanítványok közé sorolja Kuliffay Izabellát.

2011. december

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára