EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írásai

 

Kommentárok, elemzések, lapszemlék

 2004 - I. félév

 

 

 

36. írás

Június 27.

 

 

A hónapvégi számlákkal együtt érkezett a napokban kongresszusi képviselőnk választói kérdőíve, amelyben 22 közül az első kérdések között szerepelt a következő:  "A terrorizmus elleni  hosszú távú háborúra, valamint az iraki és afgán háborúkra való tekintettel támogatja-e a kötelező sorozás újra bevezetését?". A következő kérdés ehhez kapcsolódva arra volt kiváncsi, hogy vonatkozzon-e a nőkre is?  Gondolom többen is enyhén szólva furcsának találhatják, hogy ez a téma éppen azon a héten vetődik fel, mikor Washington hivatalosan visszaadja a hatalmat az iraki kormánynak. Az eseményeket csak felszínesen követő majdani szavazók ebből arra következtethetnek, hogy Bush bravúros politikai érdemeként egyre kevesebb megszálló katonára lesz szükség a közeljövőben... Ezzel szemben inkább arról van szó, Washingtonban mindenki annyira biztos a dolgában, hogy már nem is tartják  érdemesnek a látszattal, a hatalomátadással elvben járó létszámcsökkentéssel törődni.

 

A sorozás kérdésének felvetése egyébként bár ijesztő, sőt kétségbeejtő, de egyáltalán nem  váratlan. Némi utánanézéssel könnyen felmérhető, hogy Afganisztánban is, de különösen Irakban egyre rosszabbodik a helyzet, egyes gócpontokban az anarchiával határos, ráadásul az olaj -- sorozatos szabotázsakciók miatt -- csak csurran-csöppen a betervezett áradat helyett.  Mindezek a kudarcok ellenére iróniától fuldoklik és sokkhatással ér fel, hogy a demokráciát igérő új iraki miniszterelnök büntetésként állítólag kezek levágásával és statárium bevezetésével fenyegetődzik.   Mivel azonban a CIA és az amerikai kormány választottja, senki sem kifogásolja az eszközeit Washingtonban. Úgy látszik, a szólam, hogy "iraki arcot" kell adni a vezetésnek, mindennél fontosabb -- a hatalom megszilárdításának módszerei nem számítanak.

 

Az MSNBC tudósítója, Tom Brokaw szégyentelenül azt hamukálja, hogy "még legalább egy évig Irakban maradnak az amerikai hadosztályok". Legalább egy évig?  Mintha nem  tudná, hogy a Pentagonban több évre előre kidolgozott tervek és újabb, a regionális "problémáknak" megfelelőbb  fegyverrendelések sorakoznak a főnökség dossziéiban. Mintha csak átmeneti nagyzolásnak tekintené a világ leghatalmasabb amerikai követségének Bagdadba telepítését és a high-tech felszereltségű katonai támaszpontok sorának kiépítését szerte az országban. Mindez egy röpke évre?  Ez annál is furcsább és ellentmondásosabb, mivel éppen Brokaw volt az, aki a mai Meet the Press műsorban úgy tájékoztatott a helyszínről, hogy a bagdadi főparancsnokság hamarosan erősítést kér. (Ennek egyik nem hangoztatott oka, hogy a 23 ezer súlyos vagy többszörösen sérült, esetleg rokkanttá vált katonából közel 70% nem képes a szolgálatba visszatérni.)

 

És itt visszakanyarodunk a képviselői kérdőívhez. Teljesen mindegy, hogy ki mit gondol és hogy érez sorozás ügyben. Ha Bush úgy ítéli meg, hogy Bagdadban jogosan kérnek erősítést, és nincs hozzá elég önkéntes katona, akkor rá fogja venni a kongresszust, hogy szavazza meg, vagy ő maga fogja elrendelni a sorozást.(*)  Ez természetesen még véletlenül sem jelenti azt, hogy a Bush-ikrek és Kerry lányai valaha is összefuthatnának katonaruhában a volt Szaddám Huszein reptéren. Az ún. kötelező  sorozás ugyanis soha nem volt Amerikában mindenkire nézve kötelező.  Legkevésbé a milliomos csemetékre.

 

      * Jelenleg közel 1 millió amerikai katona állomásozik 175 országban, illetve részben amerikai területen, akik  "fegyverrel védik a békét" -- ahogy annak idején a szocreál plakátok hirdették.

 

 

MÁS - részlet a Jelenidő rovat Hullahegyekre épülő demokrácia című cikkéből:

 

Ez év júniusában egész Itália harsányan tiltakozott ellene, hogy a Pápa fogadja Busht, de ő nem vett tudomást róla. A néphangulatot a Liberazione címlapja képviselte, melynek fő címe tudtul adta, hogy “BUSH PERSONA NON GRATA” Itáliában.  Több, mint félmillióan tüntettek Róma utcáin a látogatás ellen, az emberek óriási Bush-képeket cipeltek a felirattal, WAR CRIMINAL, vagyis háborús bűnös. Kordonok, kerítések, sorompók és 10 ezer rendőr tartotta féken a népharagot. A média előzőleg közölte, a szokásos szabvány nyilatkozaton kívül ne tételezzen fel senki felelősségre vonást, de még dorgálást sem a háborút korábban helytelenítő Pápa részéről. Amiből arra lehetett következtetni, meglehetősen könnyedén átlépett az iraki áldozatok sírhalmain.

 

A beharangozott politikailag korrekt szenvtelenség ellenére mégis megdöbbentő volt, milyen elragadtatott elismeréssel fogadta Busht -- nagyra értékelve “elkötelezettségét, amelyet az amerikai társadalom morális értékeinek támogatása terén folytat, különösen az élet és a család vonatkozásában.” A mondat abszurditása külön cikket érdemelne, de csak említsük meg azt, ami a két Busht, apát és fiát is vádként érte a haladó szelleműek részéről,  és ami az újjászületett keresztény fundamentalisták és a Pápa közös állásfoglalása is: többre értékelik a magzatot a világra jött csecsemőnél. Az ortodox katolikusok és baptisták egyformán tiltakoznak a foetus abortálása ellen, de csak periférikus kérdésnek tekintik az újszülött túlélési körülményeinek és folyamatos ellátásának gondjait, míg az anya érdeke és egészségügyi védelme teljesen kívül áll radarjuk hatáskörén.

 

A pápa dicséretének viszonzásaként Bush a legmagasabb elnöki kitüntetés, a Presidental Medal of Freedom átadásakor “morális vezérletéért” dicsőítette a pápát, aki viszont egy értékes bronzba öntött feltámadási jelenettel ajándékozta meg, mielőtt a következő szavakkal útjára  bocsátotta: „Elnök Úr.  Midőn magasztos küldetését teljesíti országa és a világbéke szolgálatában, biztosíthatom az imáim felől és szíves örömest invitálom önre Isten bölcsességet, erőt és békét jelentő áldását.” Vajon ki rendezte ezt a szégyenteljes színjátékot? Ki osztotta ki a fő bohóc szerepét?  És mennyi volt a kialkudott honorárium? A részleteket nem tudjuk, az eredmény viszont ismeretes: a választásokat megelőzően a Vatikán támogatásáról biztosította Bush elnököt és ezt  körlevélben a híveknek is  tudomására hozta. Az üzenet félreérthetetlen volt: iraki népirtás ide, afgán népirtás oda, minden jó katolikus Bushra voksoljon. Az amerikai katolikusok 56%-os többsége Busht támogatta Kerry ellenében.

 

 

35. írás

Június 17.

 

Bruce Springsteen, aki a Born in the USA (Az USÁ-ban születtem) című nagylemezével írta be nevét a zenetörténelembe -- William Ruhlmann szavaival az 50-es évek rock zenéjét ötvözi a 60-as évek gondolat gazdagságával és a 70-es évek stílusával -- tavaly ősszel 40 ezres tomboló tömeg előtt jelentette ki, "elérkezett az idő, hogy bizalmatlansági indítványt nyújtsunk be az elnök ellen". Aztán az üdvrivalgást nyugtázva elégedett vigyorral mutatta be saját elnökjelöltjeként a szaxofonos Clarence Clemonst -- "Big Man" ugyanis az a típus, aki tudja, hogy mit csinál.

 

Springsteen, aki abba a művésztársaságba tartozott, amely kezdettől fogva nyíltan ellenezte az iraki háborút -- de akit ezért soha nem kritizáltak, nehogy a patriotizmust megtestesítő "Boss" állásfoglalása még nagyobb nyilvánosságot kapjon -- a "Land of Hope and Dreams" (A Remény és Álmok Földje)  című nyitószámot megelőzően ezekkel a szavakkal vezette be a Giants Stadiumban adott koncertsorozatát:

 

"People come to my shows with many different kinds of political beliefs; I like that, we welcome all. There have been a lot of questions raised recently about the forthrightness of our government. This playing with the truth has been a part of both the Republican and Democratic administrations in the past and it is always wrong, never more so than when real lives are at stake. The question of whether we were mislead into the war in Iraq isn't a liberal or conservative or Republican or Democratic question, it's an American one. Protecting the democracy that we ask our sons and daughters to die for is our responsibility and our trust. Demanding accountability from our leaders is our job as citizens. It's the American way. So may the truth will out."

 

Szavai válaszként szóltak azoknak, akik az országot megosztva ellenségnek és hazafiatlannak nyilvánították mindazokat, akik nem voltak hajlandók felzárkózni George W. Bush  intervenciós politikája mögé. "A kérdés, hogy hazugságok árán vittek-e az iraki háborúba minket, nem liberális vagy konzervatív kérdés, hanem amerikai." -- mondta bevezetőjében Springsteen, mint ahogy a demokrácia védelme, a felelős vezetők elszámoltatása is amerikai ügy, amellett, hogy polgári kötelesség. A "Főnök" szerint  csak a hagyományos, demokratikus, tehát az  eredeti amerikai módszer révén derülhet ki az igazság.

 

Springsteen töretlen pacifista és demokratikus elkötelezettségét bizonyítja a web oldalán május végén megjelent, személyesen aláírt üzenete is, amelyben Al Gore rendkívüli fontosságú  beszédére hívja fel a figyelmet, amelyet rajongóinak ajánlva teljes egészében közlésre ad:

 

 

A MESSAGE FROM BRUCE SPRINGSTEEN


A few weeks ago at N.Y.U. Al Gore gave one of the most important speeches I've heard in a long time. The issues it raises need to be considered by every American concerned with the direction our country is headed in. It's my pleasure to reprint it here for my fans.

 

 

        Az EMPIRIA beszámolóját Al Gore említett beszédéről lásd itt: 32. írás

 

34. írás

Június 10.

 

 

Újabb hazugságok leleplezése Washingtonban. Meglepetés bárkinek is? Szó se róla. Megszokott dolog? Egyre inkább. Lassan egy homlokráncolást sem okoz, mikor a Colin Powell vezette külügyminisztérium saját maga korrekciójára kényszerül, mint tegnap is, mikor bejelentette, az április végén közreadott hivatalos beszámolója -- amely szerint a nemzetközi terrorista akciók és az áldozatok száma az elmúlt évben csökkent -- téves és hiányos(*1) adatokra épült, tehát nem fedi a valóságot.

 

Hogy  lepleződött le az újabb hazugságra épülő politikai manőver? Egy éber kaliforniai demokrata képviselő, Henry Waxman irodája által begyűjtött adatok és információk nem egyeztek a minisztérium adataival, mire fel kifogást emelt náluk.  Ott persze nem siettek a korrigálással, legyen ideje a radikális jobboldalnak   a "jó hír" széles körű terjesztésére, Bush világterrorizmus feletti győzelmének zajos ünneplésére. Ennek megfelelően május közepétől 3 teljes hetet vett igénybe, míg végül is a részadatokat szolgáltató Terrorist Threat Integration Center igazolta és nyilvánosan is közlésre került, az elmúlt évben nemhogy 45%-kal csökkent a 2002-es adatokhoz viszonyítva,  hanem éppenséggel "élesen növekedett"  a nemzetközi terrorizmus és áldozatainak száma.

 

Colin Powell a tőle megszokott lagymatagsággal szabadkozott a téves adatok miatt, amelyeknek némelyikéről "őszintén szólva el sem tudta képzelni, hogy csúszhattak be". (Az "őszintén szólva" kifejezést neki már régen nevetséges használni.) A riportereknek viszont arra a kérdésére, elképzelhető-e, hogy a számokat (valakik) szándékosan manipulálták azzal a céllal, hogy a Bush adminisztráció jól nézzen ki, Powell visszautasítóan azt válaszolta: "Természetesen nem." 

 

    *1 Az ártatlan hiányosságok egyike volt, hogy az év utolsó két hónapjának adatait már nem számították az éves jelentésbe. A másik, hogy a haláleset nélküli, "csak" sebesülést, nyomorékságot és anyagi pusztulást okozó támadásokat (sikertelennek elkönyvelve?) nem vették számításba.

 

   

Addenda:

 

nius 22: A State Department nyilvánosan közölte a korrigált adatokat, amelyek szerint beismerte, a terrorista akciók száma növekedett tavaly óta, az akciók során súlyosan sérültek száma pedig meredek emelkedést mutatott. Csak egy példa a játékra a számokkal:  A külügyi jelentés szerint 1 593 polgári sebesülés történt, ami dicséretes csökkenés lett volna a 2002-es 2013 sebesülthöz képest -- valójában azonban a minisztériumi  adat több, mint kétszerese, 3646 volt a sérülések száma, ami növekedő tendenciát bizonyít. Powell szerint a számok nem stimmeltek, de "most már tudják, hogy fogják az ilyen adat feldolgozást csinálni a jövőben". Valójában persze szimpla összeadásról lett volna szó, mégsem rúgtak ki senkit, aki még ennyire sem volt képes és "tudatlanságával" -- ha lehet -- tovább csökkentette Powell amúgy is minimálisra zsugorodott hitelképességét. 

 

A demokrata képviselő, Rahm Emanuel azon kevesek közé tartozott, aki az ügyben szót emelve kimondta, "Sajnos, ez nem az első, a második, vagy a harmadik alkalom, hogy egy Bush kabinet miniszternek újra kell írni a saját minisztériuma beszámolóját." A konkrét esetek felsorolása után hozzátette: "Az első változat mindig az adminisztráció ideológiáját és politikai célját tükrözi, míg az újraírás reflektálja a tényeket." Természetesen ezekben a "tényekben" sem lehet vakon megbízni -- különösen a háborúval és a terrorizmussal kapcsolatban --, az átdolgozások révén azonban remény lehet rá, hogy tény és hamisítás aránya közelebb kerül a tényleges valósághoz.

 

 

33. írás

 

Június 8.

 

Hivatalos iraki jelentés szerint a megszállás óta több, mint 130 szabotázsakció volt az olajvezetékek ellen -- az utolsó éppen a tegnapi nap folyamán.  Az (elkötelezetten nem olvasó) amerikaiak 70%-a a tv híradókból értesül a fontos eseményekről, ahol talán ha kétszer említettek az elmúlt évben  olajtüzet. Nem véletlenül hallgatják el a szabotázsakciókat, amelyek amellett, hogy az ellenállás félremagyarázhatatlan  jelei, az adminisztráció újabb melléfogásának is fényes bizonyítékaként szolgálnak: az adminisztráció ugyanis az olajbevételből ígérte a lerombolt ország gyors és sikeres újjáépítését.

 

Mivel a legfontosabb NATO országok minden befeszített karcsavarás ellenére sem hajlandók katonailag segíteni Washingtont, Dél-Koreából és Németországból terveznek amerikai csapatokat áthelyezni az iraki veszély zónába, elsősorban az olajtermelés és szállítás zavartalan biztosítására. Szintén a szent cél érdekében statáriális állapotot rendeltek el az olajvidékre: a kutak vagy a vezetékek körzetében a "gyanús" személyeket, akár az odatévedt gyerekeket is, kérdezés nélkül agyonlőhetik.

 

Hogy  a demokrácia napról napra virágzóbb legyen és a lobogókat minél fényesebb szelek fújják, Paul Bremer, az Irakban ideiglenesen tartózkodó legfőbb washingtoni megbízott azonnali hatállyal életbe lépő rendeletet hozott, aminek következtében Moqtada al-Sadr, a síita fegyveres ellenállók fiatal szellemi vezére nem indulhat a januári választásokon. Az amerikai beavatkozás minden vádját rafináltan elkerülendő a rendelet azt mondja ki, hogy "az illegális milíciák tagjai a szervezetből való kilépés után 3 évig nem vállalhatnak politikai szerepet". Ezt a rendelkezést a Biztonsági Tanácsban az utolsó pillanatban csúsztatták be jóváhagyásra a másnapi szavazásra előirányzott rezolúció anyagába, mikor diplomáciai úton már lényegében egyezség született, és legfeljebb stiláris simításokra szokott sor kerülni. (Ez egyébként régen bevált trükk az amerikai kongresszusban is.)

 

Bremer -- aki korábban elfogató parancsot adott ki al-Sadr ellen és több közeli emberét letartóztatta -- már áprilisban célzott rá, hogy bármi áron, de el fogja vágni az útját:  "(Sadr) határozott kísérleteket tesz, hogy saját hatáskört alakítson ki a legitim iraki kormány helyett. Ezt nem fogjuk eltűrni." Nemzetközi megfigyelők azonban, mint a belga International Crisis Group, elismerőleg nyilatkoztak al-Sadr társadalmi tevékenységéről,  például hogy a háborút követően nyugalmat biztosított a főváros szegénynegyedeiben, és 50 ezres önkéntesből álló brigádjaival alapvető szolgáltatásokat biztosított a rászorulóknak. Ha kellett irányították a forgalmat, ha kellett kórházba vitték a sebesülteket, eltávolították a szemetet, újságot indítottak és hordtak ki, hogy tájékoztassák a kisembereket.  Tevékenységüket Bremer az ideiglenes kormánnyal egyetértésben visszaszorította, újságjukat betiltotta, a szerkesztőséget lelakatoltatta, al-Sadrt magát pedig gyilkosság vádjával körözteti.

 

A legyengített, hivatalosan körözött al-Sadr kizárása mégsem mondható kockázat mentes húzásnak. A Washington által kijelölt átmeneti bábkormány népszerűtlenségét csak fokozni fogja, az ellentéteket pedig csak tovább szítja, mikor nyilvánosságra kerül, hogy a széles tömegek mártíromságra kész idolját amerikai tollal írt törvényerejű rendelettel kirekesztik a "demokratikus"  processzusból.

 

Ebben a témakörben lásd még:  Lapszemlék, 2003. II. félév, 48. írás, Lapszemlék, 2004. II. félév, 3. írás

 

 

32. írás

 

Június 2.

 

Al Gore azok közé a kritikusok közé tartozik, aki nem óvatoskodik a jelzőkkel, ha a Bush adminisztráció politikájáról nyilatkozik. Május végén a New York University előadótermében lelkes és együtt élő tömeg előtt katasztrofálisnak nyilvánította George W. Bush iraki politikáját, a hadügyminiszter Donald Rumsfeld, nemzetbiztonsági tanácsadó Condoleezza Rice és CIA igazgató George Tenet azonnali lemondását követelve. (Tenet azóta családi kötelezettségeire hivatkozva lemondott.) 

 

"A nemzet (léte) forog kockán nap mint nap, amíg Rumsfeld marad a hadügyminiszter. Helyette jó ítélőképességű és józan ésszel rendelkező emberre van szükségünk" -- jelentette ki Gore, aki Rice nemzetbiztonsági politikáját is katasztrofálisnak nyilvánította. Később Rumsfeldtől és Tenettől számon kérve dühösen kifakadt: "Hogy merték ezek az Egyesült Államok jó hírnevét Szaddám Huszein kínzókamráinak sarában meghurcolni!  Hogy mertek minket ilyen becstelenségnek és gyalázatosságnak kitenni!" 

 

Rumsfeld -- aki csak napokkal korábban éppen a börtönbotrány kapcsán cinikusan heherészve jelentette ki Bagdadban, hogy "leállt az újságolvasással", vagyis kizárt minden kritikát -- rá se hederített Gore kemény retorikájára, de Tenet is inkább ki lett taszítva a pozíciójából, mintsem magától ugrott. A többiekhez hasonlóan ő sem volt hajlandó önként felelősséget vállalni jóvátehetetlen baklövései, tragikus döntései és gusztustalan megalkuvásai miatt.(*1)

 

Gore sorozatos aktivista fellépéseit a békemozgalom 2,2 millió regisztrált tagot számláló szervezete, a MoveOn.org szponzorálja, de több fronton is kampányol Bush és Rumsfeld ellen. Többek között 14 többmilliós nagyvároshoz szóló tv-hirdetésekben és rádióprogramokban követeli a miniszter távozását. "Valakinek felelősséget kell vállalni. Valakinek meg kell tenni az első lépést abba az irányba, hogy visszaállítsuk a hitelképességünket az irakiak, az arab világ és a nemzetközi közösség szemében" -- nyilatkozta Peter Schuman, a MoveOn.org felelős igazgatója. "El kell mozdítani Rumsfeldet ahhoz, hogy megmutassuk a világnak, komolyan vesszük az emberi jogok, beleértve a (fogoly) kínzások kérdését."  Természetesen az eddig nyilvánosságra került, félszázat meghaladó börtönbeli gyilkosságról sem szabadna elfelejtkezni.

 

*1  Pechére Rumsfeld elorozta tőle a cinikus jelmondatot és vele a mentőövet: "Túlélő  vagyok."  Valaki másnak kellett bukni. Viszont ha Tenet ügyesen játsza a kártyáit, Bush és Rumsfeld áldozataként pár millióval majd többet kaphat a memoárjáért.  Mert hogy ebből a lemondatásból könyv lesz, arra bárki fogadhat.

 

 

31. írás

 

Május 29.

 

Az Associated Press hírügynökség közli a nagyobb halottasházak kombinált adatait, amelyek szerint több, mint 5500 iraki polgár lelte halálát Bagdadban, valamint  Karbala, Tikrit és Kirkuk provinciákban az egy éve tartó -- márciussal lezáruló -- megszállás alatt, tehát békeidőben.  A többi 18 provincia nem közölte az adatait, de nyilván ezekben is jóval magasabb az erőszakos módon elhalálozottak száma a háború előttiekhez viszonyítva. Az 5500-as szám messze aláértékeltnek tűnik, hiszen a bagdadi halottasházakat koordináló Medicolegal Institute statisztikai igazgatója szerint magában a fővárosban 4279 áldozatot jegyeztek hivatalosan. 

 

Amerikai megfigyelők szerint a nem hivatalos adatok azért sokkal magasabbak, mivel az amerikai megtorlástól tartva az ellenállásban sebesülteket és haldoklókat többnyire nem szállítják kórházba,  mint ahogy a család érdekvédelmében legtöbbször a fegyveres harcokban elesettek holttestét  sem adják be a halottasházakba, hanem azonnal eltemetik. Lévén az elhalálozási ok nyilvánvaló,  a nagyobb bombatámadások áldozatait rendeleti döntésre nem szállítják  halottasházakba, tehát központilag azok sem  nyilvántartottak.

 

Végül, de nem utolsó sorban egyelőre nincs összesített adat a rendszeresen nehéz fegyverekkel támadott ellenállási gócók, mint Falludzsa és Najaf polgári áldozatairól -- mint ahogy az ellenállók veszteségeiről sem. Falludzsa kórházának igazgatója, Rafie al-Issawi közlése szerint az áprilisi szunnita felkelők elleni amerikai támadásnak 731 áldozatát regisztrálták helyileg, amit Bagdadban az ideiglenes adminisztráció megbízott egészségügyi minisztere rögtön cáfolt.  Ennek torz bája, hogy ezen provizórikus minisztérium szószólója korábban közölte, hogy nincs módjukban külön nyilvántartani a polgári halottakat. Hogy tud al-Issawi nyilvántartás nélkül hitelt érdemlően cáfolni?

 

Az AP  tavaly saját szakállára vizsgálatot folytatott a civil halottak hozzávetőleges számának felmérésére. A működő kórházak feléből megszerezhető zárójelentésekre és személyes interjúkra alapozottan 2003. március 20 és április 20 között 3240 polgári halottat sikerült megbízhatóan dokumentálniuk. Ebből nyilvánvalóvá vált számukra, hogy az összesített elhalálozási szám "sokkal magasabb".  Mivel az ellenállás és a kaotikus körülmények az idei év áprilisától csak fokozódtak, és az átmeneti "kormánynak" nyilvánított új adminisztráció legitimitása sokak számára kétséges, a második béke év sem ígér alacsonyabb számot, kevesebb véráldozatot az iraki néptől. 

 

 

30. írás

Május 20.

 

Május 10-én minden újság címlapján kellett volna legyen, méghozzá vastag szedéssel: Az Egyesült Államok gazdasági szankciókat léptetett életbe Szíria ellen. A közeljövőt érintő nagy jelentőségű döntés nyilvánosságra hozatala azonban az iraki börtön botrány árnyékában történt, és így nem hogy címlapra nem került, de senki rá se hederített. Hogy mi volt a drasztikus határozat hozatal indoklása? Továbbra is a korábbi általános, megalapozatlan gyanúsítás, miszerint Damaszkusz állandó feszültségeket indukál a Közel Keleten és (Izraellel) ellenséges militáns csoportokat támogat.  

 

A Fehér Ház a diplomáciai korlátozások mellett az élelem és gyógyszerek kivételével betiltott minden Szíriába irányuló exportot. (A két ország közötti kereskedelmi forgalom kb. 300 millió dollár évente.)  Leállította a két ország közötti közvetlen légi forgalmat, megkötéseket tett az amerikai bankok és a szír nemzeti bank között és felhatalmazta a pénzügyminisztériumot, fagyassza be mindazoknak a szíriai egyéneknek és cégeknek a tőkéjét és más vagyoni érdekeltségét, akik „terrorista akciók résztvevői, tömegpusztító fegyverekkel vannak kapcsolatban(?) részt vesznek Libanon megszállásában(?) és az iraki terrorizmusban(?)”. 

 

Ha ismerős, nem véletlenül ismerős ez a lista. Bagdad és Damaszkusz régen egy kalap alá tartozik Washingtonban. Lakatia pedig éppen annyira stratégiailag fontos és éppen annyira áhított kikötő a Pentagonban, mint Baszra.

 

A feljebb említettek nagyon nehezen bizonyítható, illetve a vádlott részéről kivédhetetlen vádaskodások, ennek ellenére a Bush által aláírt rendelkezés még az eredeti Syria Accountibility Act követelményeinél is restriktívebb, amelyről korábban, 2003 novemberében beszámoltunk.  A floridai republikánus képviselő, Ileana Ros-Lehtinen azt nyilatkozta, Bush elnök minden hatalmában lévő eszközt megragadott, hogy  diplomáciai úton figyelmeztesse Szíriát, ne támogassa a Hamasz és Hezbollah jellegű csoportokat, de sikertelenül

 

Ros-Lehtinen a bilaterális összefogás megható példájaként a New York-i demokrata Eliot Engellel karöltve ötlötte ki és terjesztette be annak idején a Szíria elleni határozatot.  Engel szerint „Az Egyesült Államok harsány és félreérthetetlen üzenetet küld a szír vezetőknek, hogy nem fogunk tovább szemet hunyni a törvényszegéseik felett.” (A két alanyiság nem fordítási hiba.)

 

Azmi Bishara tavaly április végén azt írta az Al Ahramban, „Ha Rumsfelden múlt volna, Washington mára már háborúba lenne bonyolódva Szíriával, és már azt tanácsolta volna Izraelnek, az alkalmat megragadva annexálja az 1967-ben elfoglalt területeket. „Rumsfeld még csak nem is használja a ’megszállt területek’ terminológiát, hanem mindig az ’úgy mondott megszállt területekre’ utal” -- jegyzi meg Bishara, aki szerint mára megszűntek a politikai alapszabályok, és Washington a terror elleni háborúra való hivatkozással  szokásává tette a nemzetközi határok teljes figyelmen kívül hagyását. „A terror, mondja az Egyesült Államok nekünk, nem ismer határokat” -- ismétli félreérthetetlen gúnnyal a jogilag védhetetlen mentséget Bishara.

 

A Tikkun 2000 novemberi számában azt írta, az Egyesült Államok felajánlotta Szíriának, hogy leveszi a terrorista országok listájáról, amennyiben az amerikai-izraeli feltételek tudomásul vételével békét köt Izraellel -- ami  újabb bizonyíték, hogyan vált a terrorista besorolás, mint olyan a politikai érdekek eszközévé, függetlenül az adott ország tényleges viselkedésétől. Hogy mennyire független a besorolás a fenyegetett ország tényleges viselkedésétől, arra további bizonyítékul szolgálhat, Damaszkusz a tragikus 9-11-es események után a CIA segítségére volt a támadás hátterének felgöngyölítésében, majd a háború után a Biztonsági Tanács többi tagjaival együtt megszavazta Irak ún. koalíció általi stabilizációját, mi több, Amerika teljes jogú fennhatóságát elismerő rezolúcióját. (Valójában nem volt választása.)

 

Éppen a 9-11-es eseményeket meglovagolva azonban a terrorizmus elleni védekezés címén bármikor, akár minden ok nélkül is felrúghatóvá váltak a nemzetközi törvények és egyezmények, leértékelődött a diplomácia jelentősége, megszűnt az ésszerű politikai fairség és kölcsönösség.  Maradt a puszta erőpolitika és vele megindult a beteljesedés útján Tarik Aziznak az arab országokhoz intézett jóslata: "Összefogás híján mind sorra fogtok kerülni."

 

Bishara annak idején azt mondta, Amerikának nehéz lesz a szír elnököt -- és néhai apját -- Szaddám Huszeinnel egy kategóriába sorolni, bár megpróbálhatja. Meg is próbálta, és a nyilvánvalóan tragikus következményekkel járó szankciók életbe léptetése azt igazolja, hogy sikeresen. Annak ellenére sikeresen, hogy nem Haefez al-Assad, hanem Donald Rumsfeld volt az, aki a 80-as évek elején Bagdadi látogatása során Texasban készült, kézzel varrott drága lovaglócsizmát vitt ajándékba Szaddám Huszeinnek -- ki más, mint az akkori elnök, Ronald Reagan nevében. 

 

Aktualitása miatt újra közöljük a Syria Accountibility Act kapcsán  tavaly novemberben közölt cikkünket:

 

Mint október 17-én röviden beszámoltunk róla, a kongresszus képviselőháza -- halkan, ha nem is titokban -- 398:5 arányban megszavazta a Syria Accountibility Act néven ismert határozatot, amely az oly sikeres iraki mintára elszigeteli és súlyos gazdasági szankciókkal sújthatja az amúgy is gondokkal küszködő Szíriát. "A szíriai terrorista táborokban folyó terrorista képzés felháborító támadás a civilizált világ ellen." indokolta a döntést Tom Lantos, a ház külföldi kapcsolatok bizottságának vezető rangú demokratája.  Hadd idézzük itt, a legmegfelelőbb helyen újra Robert Owent, aki azt írta, "A gazdasági függetlenség elvesztése nem csupán megelőzi a politikai függetlenség elvesztését, de valójában előkészíti az utóbbi megvalósítását." 

 

A képviselők által jóváhagyott határozat ebben a hónapban a szenátus elé került, ahol ismét döntő többségű, 89:4 arányú támogatást nyerve "olyan eszközt ad Bush elnök kezébe, amivel egy nagyobb felelősséggel tartozó pályára kényszerítheti Szíriát," nyilatkozta Richard Lugar, a külföldi kapcsolatok bizottságának nagy hatalmú republikánus elnöke. "Bár szorosabbra fogjuk Szíriát a korlátozásokkal, párhuzamosan ki kell hangsúlyoznunk, miért is a szírek saját jól felfogott érdeke, hogy átértékeljék az Egyesült Államokhoz való viszonyukat." Nem kevésbé természetesen az Izraelhez való viszonyukat is.

 

Lugar nyilván próbálta elvenni a fenyegetés élét, mert később magyarázkodni kezdett, hogy az Irakban tartózkodó amerikai katonák életének védelme és  az iraki-szíriai közös határ biztosítása valójában a tét, majd hozzátette, "ez nem amerikai katonai akcióval való fenyegetőzés, hanem a szíriai határvonal új realitásával való számvetés." Még hogy nem katonai akcióval való fenyegetés? Átaludta volna Lugar Irak tragikus sorsának előzményeit? Vagy folyamatosan szed valamit?

 

A Bush-külpolitika egyik legnyíltabb ellenzője, a demokrata Robert Byrd szenátor éppen azzal indokolta ellenszavazatát,  a törvénytervezet később alapja lehet egy Szíria elleni katonai intervenciónak. Byrd nagyon is látja -- vagy idős koránál fogva, politikai karrierje végéhez közeledve már megengedheti, hogy lássa -- ugyanazokkal a trükkökkel, hazugságokkal és kényszer-manipulációkkal veszi rá a kemény vonal a kongresszust az újabb intervenciós politika engedélyezésére, mint annak idején Irak esetében. "A határozat az USA elleni 'ellenséges szír akciókról' beszél" nyilatkozta Byrd. "Én azonban nem láttam semmi bizonyítékot, ami alapján hihető lenne, hogy a szíriai kormány felelős az Irakban levő csapataink elleni támadásokért." 

 

Nem csak ő nem lát bizonyítékokat rá. Számos kommentátor és politikus, de még a tv helyszínelő tudósítói is több alkalommal közölték, az amerikai felderítés sikertelensége, valamint a lakosság közreműködése és "baráti" leleplező információk hiányában ténylegesen meghatározhatatlan “fantom ellenség” áldozatai Bagdadban az amerikai katonák.  

 

A CIA hasonlóképpen bizonytalan, konkrét vádakat kerülő jelentései ellenére a háború kiszélesítését szorgalmazók sürgetik az újabb bűnbak, Szíria  letaglózását.  Bár számos alternatív forrás szerint a megszállók elleni akciók túlnyomó részt népi gyökerűek és feltétlenül népi támogatottságúak Irakban, Sam Brownback szenátor a Szíria elleni szankciók szigorú, "legmagasabb fokú" alkalmazását követeli: "A csapataink a Szíriából jövő terroristákkal szembekerülve halnak meg."   

 

Byrd véleménye szerint az ilyen jellegű megalapozatlan gyanúsítások arra valók, hogy ürügyet adjanak egy  Szíria elleni katonai akciónak, ami nagyon reális lehetőség a Bush-adminisztráció által kreált megelőző doktrínára alapozottan.  Izrael hosszú évek óta vádolta Szíriát -- akár csak Iránt és Irakot -- terrorizmussal, illetve a libanoni és palesztin ellenálló szervezetek támogatásával, és a Sharon kormány már többször is bombázta volna, ha Washington nem inti le. Úgy tűnt, csak halogatásról volt szó, a megfelelő időpont kivárásáról. Most azonban egyre inkább az látszik valószínűnek, az USA átvállalja Izraeltől a hálátlan feladatot -- sorba veszi és leszámol Sharon minden ellenségével.

 

Ezt alátámasztani látszik a határozat teljes neve -- amit eddig vagy rövidítve használtak vagy utólag toldottak meg -- Szíria felelősségre vonhatósága és Libanon szuverenitása határozat. Érdemes még egyszer elolvasni. Két szuverén ország sorsa feletti döntés egy határozaton belül. Az Agency France Presse közlése szerint a határozat felszólítja Szíriát, hogy fejezze be Libanon megszállását. Mert ha nem. . .? Ez a hadüzenetnek is beillő felszólítás annál is inkább megdöbbentő, mivel Damaszkusz a libanoni kormány hivatalos felkérésére és a két állam közös megítélésére alapozottan a  helyi egyensúly fenntartására állomásoztat csapatokat a baráti országban.

 

A témáról máshol:

 

"Kay ráadásul végzetesen megtorpedózta a Pentagonnak azt az egyik dédelgetett tervét, Szíriát átmentett iraki fegyverek birtoklásával vádolva és a határ menti területein kutatva szélesítik majd ki a jelenlegi konfliktushelyzetet. „Irak, Washington állítása ellenére, nem szállított (tömegpusztító) fegyvereket Szíriának. Nem volt neki egy darab sem, amit szállítson” -- szögezte le Kay." (EMPIRIA, Jelenidő rovat: Hamisított tények és adatok), Lapszemle-kommentár 2004. II. félév 28. írás. 2005. I. félév 1. írás.

 

Addenda május 20-án:

 

Szaporodnak a szír-iraki határ menti incidensek. Az éjszaka, csak 15 mérföldnyire a közös határvonaltól, egy esküvő ünneplői közül 45-en estek áldozatul amerikai helikopterek váratlan támadásának, köztük 15 gyerek és 10 asszony.  Az AP hírek egy teherautónyi, többnyire plédekkel letakart holttestet mutattak, közöttük egy lefejezett kisfiúét és egy 4-5 éves szétroncsolt lábú, véráztatta ruhás kislányét. Nem véletlenül tilos az amerikai főadóknak és a nyomtatott médiának háborús riportot vagy állóképeket közölni. Az amerikai nézők egy holttestek nélküli dezinficiált háborút kapnak, és mindig vehemensen tagadott tragédiákról hallanak.  Ebben az esetben is az amerikai katonai parancsnokság szerint Szíriából érkező idegen katonák állítólagos menedékhelyét támadták a helikopterek,  a ramadai rendőrkapitány szerint viszont egy ünneplő násznépet. Az AOL híradásának címe: A U.S. VITATJA AZ IRAKI TÁMADÁS SZÁMADATAIT,  az alcím pedig, Az irakiak szerint a helikopter több tucatot ölt meg egy esküvőn.   Mindenkinek magának kell eldönteni, hogy a hivatalos tagadásnak vagy az AP híranyagát látva  a saját szemének hisz.

 

 

29. írás

Május 15.

 

 

Az Egyesült Államok Zöld Pártja -- amely tavaly júliusban felszólította a kongresszust, szavazzon bizalmatlanságot az elnöknek -- a Bush-adminisztráció három vezető tagja, Donald Rumsfeld védelmi miniszter, CIA direktor, George Tenet és a Washingtont Bagdadban képviselő Paul Bremer lemondatását követeli. Indokaik részletes felsorolása után Charles Shaw, az Illinois állambeli Zöldek média koordinátora kijelentette:

 

„Örömünkre szolgál, hogy John Kerry szenátor, a demokrata elnökjelöltség várományosa szintén kiáll Donald Rumsfeld lemondatása mellett, de (ne feledjük) a kongresszusban a demokraták és a republikánusok egyformán, John Kerryt is beleértve, támogatták Irak invázióját (. . .),  és magát a Bush-külpolitikát, ami becsapások sorozatán és a hatalommal való hihetetlen visszaélésen alapult. Ha csak nem adunk új irányt a kormányunknak, az amerikai demokrácia és a szabad világ irányítása óriási veszélyben forog.”

 

MÁS: 

       

Colin Powell Jordániából közvetített interjújában hangsúlyozta, nem hiszi, hogy az amerikai katonák eljárása az iraki foglyokkal szemben "bármi módon" elfogadható lenne, de hozzáfűzte, az Abu Ghraib (kínzókamráiban való) visszaélések minden brutalitásuk ellenére "nem hasonlíthatók" össze Nick Berg megölésével.

 

Ha valakinek, akkor egy hazája múltját ismerő afro-amerikainak soha nem szabadna a halálnemek között differenciálni. Soha nem szabadna méricskélve fontosabbnak és fájóbbnak ítélni az egyik ember szenvedését a másikénál.  Ne feledjük, hogy a bírósági eljárás nélküli lincselés a déli államokban valamikor hallgatólagosan tudomásul vett társadalmi ítélethozatal volt.

 

Különösen tanácsos lenne a halálnemek alá-, és fölérendelésének elkerülése, mikor a leleplező dokumentumok zárolása miatt egyelőre nem lehet tudni, hányan és milyen körülmények között haltak meg Abu Ghraibban.  Egyébként úgy tűnik, Powell nincs tisztában vele, hogy Abu Ghraib nem következmény volt, hanem kiváltó ok: Nick Berg meggyikolása  az Abu Ghraibban elkövetett  törvénytelenségek és gyilkosságok tragikus retorziója.  Nick Berg a saját dehumanizálódott honfitársai áldozata.

 

Felvetődhet a kérdés, hogy Powell az amerikaiak többségét képviseli, vagy messze kilóg a sorból mikor alá- és fölérendeli a háború áldozatait? A beliefnet.com kérdésére, befolyással van-e Nicholas Berg lefejezése az iraki foglyokkal való amerikai bánásmód megítélésében, 2472 válaszoló közül 72% azt jelölte be: "Semmi változás. Véleményem szerint mind a Berg elleni eljárás, mint pedig a rabokkal való visszaélések elborzasztóak". 14% szerint: "(Berg miatt) kevésbé érzem rosszul magamat. (Ez az ismert nem csak mi csináljuk féle mentegetőzés, A Szerk.) Ahhoz, hogy győzzünk, olyan keménynek kell lenni, mint az ellenség."  A harmadik csoportban viszont 14% azt jelezte: "rosszabbul érzi magát, mint valaha is, mivel nyilvánvalónak tartja, amennyiben a katonák nem éltek volna vissza hatalmukkal, Berg ma is élne." 

 

Addenda:

 

Május 19: Az ABCNews újabb terhelő bizonyítékokra tett szert, amelyek közül az egyik kép két diadalittas amerikai katonát ábrázol Abu Ghraibban,  akik egy a CIA vagy megbízottaik kihallgatása során agyonvert holttest fölé hajolnak. Az áldozat neve Manadel al-Jamadi volt. Washingtonban az Igazságügyi Minisztérium  a CIA kérésére vizsgálatot indít az ügyben és még 4 hasonló esetben.  Mérlegelés helyett -- hogy ez komolyabb, mint más gyilkosságok vagy kevésbé az -- mindent meg kellene tenni, hogy a gyilkosok az életükkel feleljenek.

 

 

28. írás

Május 14.

 

Az AOL ma közölt felmérése szerint amennyiben az új iraki kormány távozásra szólítaná fel az Egyesült Államokat, az amerikaiak 79%-a úgy ítéli meg, eleget kellene tenni a kívánságának.  Ez természetesen szöges ellentétben áll a Bush adminisztráció nézetével, amely szerint „kötelességünk” egy új, friss demokrácia hosszú távú katonai védelme. Mint Colin Powell a jövő hónapi 8-ak konferenciáját előkészítő külügyminiszteri megbeszélés alkalmával nyilatkozta: „Azért vagyunk ott, hogy támogassuk az iraki népet és megvédjük az új kormányt.”  Na igen. Ha kell, nehéz bombázókkal és rakéta kilövő anyahajókkal.  Ha kell, véres közelharcban.

 

A második kérdésre, hogy mi legyen a teendő az Irakban tartózkodó csapatainkkal, a közvélemény állásfoglalása lehangolóbb.  Bár növekvő tendenciájú, mégis csak 39% van azon  a véleményen, hogy haza kéne rendelni őket. (25% szerint növelni kéne a létszámukat, 18% szerint viszont csökkenteni, míg 18% szerint a jelenlegi létszám pont megfelelő.)

 

A kétszázezer fölötti szavazattal szemben összehasonlításként álljon itt a USA Today alig több mint ezer megkérdezettjének válasza ugyanerre a kérdésre azzal a különbséggel, hogy a csapatok visszavonását javasló kérdést két részre osztotta.  Ebből a teljes visszavonulás mellett döntött 29%, míg részleges visszavonulás(?) mellett  18%.  (A részleges visszavonulás javaslata komolytalanságot és tájékozatlanságot  tételez fel, ugyanis ha az eddigi létszámmal nem sikerült a gerillaharcokat és szabotázsakciókat megállítani, érthetetlen hogy gondolják egyesek, hogy egy részleges visszavonulás, pláne létszám csökkentés megoldaná az egyre inkább elmérgesedő helyzetet.)

 

 

A két felmérés eredményében tehát nincs komoly eltérés, viszont annak ellenére, hogy a 200 ezret meghaladó felmérésben a  visszavonulást  határozottan támogatók aránya majdnem elérte a 40%-ot, a napi reménytelenül kaotikus eseményeket, az ember áldozat növekvő számát és a bírói ítélet nélkül fogva tartott civil lakossággal való szégyenletes eljárást figyelemmel kísérve érthetetlen, hogy miért nem ugrott jóval magasabbra?  Mint az AOL mellékelt ábrája is mutatja, az internetezők 69%-a utólag úgy ítéli meg, hogy az iraki háború nem érte meg a költségeket. Akkor miért nem követeli szintén 69%, hogy fejezzük be, tegyünk egyszer s mindenkorra pontot  ennek a szégyenletes és tragikus kalózkalandnak a végére?  Lehetséges, hogy nem látják az összefüggést?

 

Furcsa, mondhatnánk érthetetlen dolgok ezek. A legutóbbi adatok szerint az emberek 59%-a eljutott oda, hogy nem bízik Bushban (39% továbbra is hívő). Ennek ellenére, mikor kiderül egy ilyen világraszóló botrány, mint az iraki és afgán börtönállapotok, az  összesített értékelés érthetetlen módon mégsem zuhan igazán mélyre.  Ahogy egy tv kommentátor feltette a kérdést, hogy nem esik le "10%-ra, ami különösen az elmúlt napok eseményei után reális lenne"?  Még ennél is több terhelő adat és vizuális bizonyíték kell? Talán az váltana ki krízis helyzetet, ha a Pentagon zárolása ellenére valahogy mégis csak nyilvánosságra kerülne az az 1200 elrettentő felvétel, amelyeket eddig csak a szenátus tagjai láthattak, zárt ajtók és teljes titoktartás mellett? Talán. 

 

Egy tényleges, működőképes demokráciában azonban már maga a zárolás ténye és ezzel a legfőbb hatóságok bűneinek mentegetése és felelősségre vonásának akadályozása megbuktatná a kormányt.

 

 

27. írás

Május 11.

 

A kormánytól független, 250 ezres olvasótáborral rendelkező Army Times katonai újság azt javasolta tegnap, hogy Bush elnök bocsássa el Donald Rumsfeld hadügyminisztert és a Pentagon más felelős polgári és katonai alkalmazottját az iraki börtönbotrány miatt. „Ez nem csak a helyi parancsnokság kudarca. Ez a kudarc felmegy egészen a legfelsőbb vezetésig. A számonkérés ebben az esetben alapvető, még akkor is, ha ez vezető beosztásúak menesztésével jár, háború ide vagy oda” -- írta a hetente megjelenő újság vezércikke.

 

Lévén katonai újság, az Army Times nehezen vádolható az ügy „politizálásával”, amivel Rumsfeld és védelmezői vádolnak mindenkit, aki a felelősségre vonásukat követeli. Rumsfeld nyilvánosan bejelentette, személy szerint felelősséget vállal a botrányért, ami azonban csak megtévesztő hókusz-pókusz, mivel esze ágában sincs magát vagy közvetlen beosztottjait hibáztatni és senkit nem kíván a magasabb körökből meneszteni.  Ha nem is mondja ki, de azzal helyrerázottnak véli a dolgot, a botrány szagára gyors személycserére került sor, és ma már „megfelelő” szakember áll az iraki börtönfelügyelet élén, méghozzá a tapasztalt Geoffrey Miller főgenerális személyében, aki szuper munkát végzett a kubai Guantanámo Bay internáló táborban. 

 

Guantanámo, ahol két éve rostokolnak minden vádemelés nélkül az Afganisztánból elhurcolt rabok, valóságos minta börtön. Az olvasó is rögtön láthatja, sokkal fegyelmezettebb és szervezettebb és így bizalomkeltőbb a kaotikusnak látszó irakiaknál. Ezek a megbilincselt, térdre kényszerített rabok, köztük 13-15 évesek is, ruhát, sőt egyenruhát viselnek levegőztetésük alkalmával. A rosszemlékű Ku Klux Klan csuklya helyett pedig csinosabb sapkát kaptak, és egyforma szem-  fül- és szájvédő tartja őket teljesen elszigetelve a külvilágtól. Nyilván csak véletlenül, de tavaly egyszer a sajtóba került, hogy több, mint harmincan lettek itt öngyilkosok, bár ennél sokkal többen próbálkoztak sikertelenül, míg mások szép csendben megőrültek.

 

(Képünk a Prensa Asociada felvétele) 

 

Amit követendő példának vélnek Washingtonban, mások esetleg jogtalannak és embertelennek tartanak. A Vörös Kereszt és különböző emberjogi szervezetek az elmúlt két  év során számtalanszor emeltek szót a Bush adminisztráció illetékeseinél a guantanámoi afgán foglyok érdekében, míg a kubai kormány tiltakozásképpen a börtön létesítése óta sorra visszautasítja az amerikai kormány bérleti díjként küldött csekkjeit.

 

Rumsfeldnek sok ellensége van a Pentagonban, főleg az ajtív katonai vezetés oldaláról, és a fekete listája csak növekvőben. Pár nappal ezelőtt sikerült Busht is felháborítania, mikor az egész brutális, perverz és lejárató botránysorozatról nem tőle, a neki beszámolással tartozó miniszterétől, hanem a CBS tv állomás 60 minutes II. adásából kellett értesülnie. Rumsfeld azonban valahogy ezt is megúszta, sőt.(*1)

 

Bush nemcsak hogy túltette magát a tekintélyét csorbító ügyön, de szinte megkövette Rumsfeldet, mikor személyesen kereste fel a Pentagonban, ahol is rögtönzött sajtókonferencián áradozott róla, hogy a legjobb hadügyminiszter, aki csak létezik, és az ország hálával tartozik neki Irak felszabadításáért.  Mintha az elmúlt napokban nem egészen ezzel kapcsolatban csapkodtak volna a botrányhullámok Washington körül.

 

Azt persze nem tudjuk, vajon rágódott-e rajta este otthon az ágyában az elnök úr, hogy mi mindent titkolnak még előtte?  Lehetetlen, hogy ne vette volna észre, rendre nélküle intéznek, bonyolítanak sorsdöntő ügyeket a Pentagonban.  Az ottaniaknak egy belső vizsgálattal kis híján sikerült is eltussolni, házon belül tartani az egész szégyenletes ügyet. Rumsfeld szenátusi kihallgatását figyelemmel kísérve nyilvánvaló volt, ha nem lettek volna képek, botrány se lett volna, ugyanis mindenki csak a felvételekről beszélt, mintha a kínzásokkal, perverz szexuális visszaélésekkel és gyilkosságokkal írásban foglalkozó 5 ezer oldalas, kemény hangon elítélő Taguba jelentés nem is létezett volna. 

 

Ha nem lettek volna képek és botrány se lett volna, minden maradt volna a régiben. Vagy marad is? Valószínűleg.  A megszállás, akárcsak maga a háború gyűlölettel, lenézéssel, bosszúszomjjal és cinizmussal átitatott  szemléletmódra alapozott, ami egyhamar nem irtható ki a katonák és a többnyire katonákból átsorolt fegyőrök lelkivilágából.

 

A kiszolgáltatottsággal való, sokszor morbid  visszaélések egy része -- mint a tárgyakkal való szodomizálás és más szexuális erőszak --, de az ütés-verés, sőt agyonverés  is hazai földről átültetett jelenség: alkalmanként problémát jelent a CIA berkekben, de a fegyházakban és a rendőrség kötelékében is.(*1) A rendőrségnél és határőrségnél nincs olyan szabályzat, amely a köteléken belüli kriminális aktivitás jelentését kötelezővé tenné, a mindennapok gyakorlata pedig veszélyezteti az esetleges feljelentő karrierjét, ha nem az életét.

 

A katonai- és hírszerző esetekhez hasonlóan a rendőrségi és börtönbeli visszaélések közül is csak azok kaptak komolyabb média figyelmet és váltottak ki széleskörű felháborodást, amelyeket (privát személyek, többnyire véletlen alkalommal élve) lefényképeztek, vagy videóra vettek. A vizuálisan dokumentálatlan letartóztatások és börtönbeli halálesetek, de a CIA kihallgatások és katonai kiképzés során  történt visszaélések esetében is szinte biztosra vehető a bűnösök felmentése.

 

A történelem során az ellenség dehumanizálása és testi-lelki megtörése az információszerzés mellett a totális hatalomátvétel hagyományos eszközei voltak, amiket a II. világháború óta éppen a visszaélések gyakorisága miatt szabályoznak vagy tiltanak a nemzetközi egyezmények.

 

Ugyanezek az egyezmények ugyanakkor előírják, a megszállt ország stabilitását, ami a normalizálást és az újjáépítést lehetővé teszi, nem a katonaságnak, hanem speciális kiképzésű (más mentalitású, a civil lakossággal „emberséges” kapcsolat kiépítésére tréningezett) rendfenntartó erőknek kell biztosítani.  A katonai rendőrség alkalmazásának megalapozott pszichológiai háttere és jelentősége van (nem szárad a megszállt lakosság vére a kezükön),  amit azonban a Pentagonban lényegtelennek ítéltek, és felelőtlenül figyelmen kívül hagytak. Rumsfeld meg van győződve róla, hogy Amerikára semmi nem vonatkozik, ami a világ más országaira nézve kötelező.

 

Bár Bush már több, mint egy éve diadalmasan bejelentette, „Mission accomplished”, vagyis a „Küldetés megvalósítva”, a háborúra trenírozott, és sok esetben váltani képtelen közkatona továbbra is gyűlöletes ellenségként kezeli a már „felszabadított” irakiakat, továbbra is célpontnak, bosszúja tárgyának, megtörni és megalázni való terroristának tekinti a civil lakosságot.  

 

Egy angol  katona panaszolta a londoni The Daily Telegraphnak -- tudvalevően Amerika barát újság -- az amerikaiak "nem úgy látják az iraki népet, min mi. Untermenschen-nek, szub-humánnak tartják őket, amely meghatározást a Nácik vonatkoztatták a zsidókra és a cigányokra.  Nem aggódnak különösebben az iraki áldozatok miatt, ahogy mi aggódunk.  Az irakiakkal szembeni viselkedésük tragikus, mondhatnám elborzasztó . . ."

 

*1 Sexual fascism -- the violent denial of the fundamental right of human beings to define their essential nature in an open and accountable manner -- is at the heart of totalitarianism, whether in an Islamic, a Christian or a Marxist context. Yet, despite living in a democratic society, we are not immune to exploiting sex as a means of social control. U.S. sodomy laws -- until last year's Supreme Court ruling in a Texas case -- made gay sex between consenting adults illegal. At the same time, the U.S. prison system practically institutionalizes male-on-male rape as a form of punishment and intimidation.

 

Addenda:

 

A FindLaw News Poll  internetes értékelése szerint a megkérdezett olvasók 36.30% szerint Donald Rumsfeld kiváló munkát végez, tehát továbbra is jogosult a pozíciójára.  Ugyanakkor a túlnyomó többség, 63.69%, amely meneszteni akarja két táborra oszlik: 46.45% Bushtól várja el, hogy tegye ki a szűrét, míg 17.24% önkéntes lemondásra biztatja. Egyes felmérések szerint már csak 29% érzi úgy, hogy a háború "megérte", míg 53% -ra emelkedett azoknak a száma, akik szerint nem.

 

Május 15-én Lionel Barber, a Financial Time riportere azt az érdekes kijelentést tette egy politikai kerek asztal beszélgetés során (nyilván a szoros Cheney-Rumsfeld kapcsolatra utalva), hogy „Rumsfeld marad a pozíciójában, mivel Bush túl gyenge  hozzá, hogy kirúgja.”

 

26. írás

Május 7.

 

A New York Times mai vezércikkének címe: DONALD RUMSFELDNEK MENNI KELLENE. Mint írta, nemcsak azért, mert személyesen felelős az Abu Ghraib botrányért -- bár már az magában is elegendő indok lenne -- hanem az elmúlt két évben tapasztalt metamorfózisa miatt is, amelynek során korábbi fensőbbség tudatos magabiztosságából egyfajta szándékos vakságba esett. Ez nyilván arra utalás, nem volt hajlandó számításba venni, vagy tudomást venni bizonyos útjába kerülő dolgokról, legyen az az ország két frontos háborúra való felkészületlensége,  a modern technológiájú háború magas költségei, a megszállt népek humanitása, hazafias érzelmei és kitartó ellenállása, vagy éppen a saját katonáinak végsőkig fajult visszaélései a „felszabadított” népek civil lakosságával szemben.

 

A Times az egyébként sokak szerint kiváló képességű Rumsfeldet  kiemelten hibáztatja, hogy olyan helyre küldte a hadsereget, aminek a megismerésével, adottságainak és veszélyeinek felmérésével nem bajlódott.  Hibáztatja,  hogy rosszul mérte fel a háborút követő helyzetet és az országra nehezedő anyagi terheket. A szerkesztőség szerint az ország nem kötelezhető rá, hogy egy olyan hadvezetés alatt küszködje végig a mocsárból való kievickélést, aki belevitte. 

 

Ugyanígy Paul Wolfowitzot, Rumsfeld helyettesét sem tartja alkalmasnak a posztjára, még kevésbé (az esetleg leváltott) Rumsfeld helyett a miniszteri  pozíció betöltésére, mivel a kudarcot vallott stratégia egyik fő építésze„A Védelmi Minisztériumban elérkezett az idő egy új csapat választására és egy új gondolkodásmód bevezetésére” írja a Times.

 

Nyilvánvaló, hogy a Times hajlandó Rumsfeldet és Wolfowitzot is feláldozni, hogy mentse Busht és magát a hódító jellegű, erőszakkal fenntartott neokonzervatív politikát. Mint már korábban is írtuk, a moszkovita szemlélethez hasonlóan a párt tagjai egyénileg  hibázhatnak, sőt bűnösek is lehetnek -- a Cél maga azonban szent és tökéletes.

 

 

Addenda:

 

A Times mellett a Boston Globe, a Detroit Free Press, a New York Newsday, a St. Louis Post-Dispatch, a Seattle Post-Intelligencer és a Minneapolis Star Tribune követelte Rumsfeld távozását. A Chicago Tribune, Wall Street Journal és a New York Daily News vezércikkei viszont  támogatták.

 

Május 13: Az újságírókat és szerkesztőket tájékoztató Editor and Publisher főszerkesztője, Greg Mitchell a reggeli CNN adásban megismételte egy korábbi cikkében  (When Will First Major Newspaper Call for a Pullout in Iraq?) már felvetett felhívását, miszerint a vezető lapok vezércikkeinek végre fel kellene vetni az USA szakaszos kivonulásának javaslatát Irakból, vagy legalább is "egészséges vitát" kéne kezdeményezniük a témában. Mitchell szerint a kivonulásra való felszólítás statisztikai adatokra alapozható, amelyek szerint az elmúlt hetekben a katonai veszteségek és a dokumentált börtön botrány miatt a lakosság növekvő mértékben ellenzi a csapataink további ott tartózkodását. Követendő példának hozta fel a neves zsurnaliszta és tv kommentátor, Walter Cronkite esetét, aki megfékezhetetlen folyamatot indított el, mikor 1968-ban elsőként olvasta be a CBS híradójában kényszerű felismerését: megnyerhetetlennek tartja a vietnami háborút. Erre alapozottan mielőbbi visszavonulást javasolt.

 

25. írás

Május 6.

 

Nagy újság! Az EMPIRIA olvasói néha tájékozottabbak, mint a State Department.  Erre büszkék lehetünk, de rendjén van ez így? Colin Powels külügyminiszter 4-én este a CNN-nek adott interjújában háromszor is határozottan állította, hogy az országot felbolygató botrány, az iraki foglyok ellen alkalmazott és képeken megörökített perverz szadizmus “isolated incident” -- csupán egy pár ember által elkövetett „elszigetelt incidens” volt.

 

Olvasóink között azonban biztosan lesznek, akik felidézik,  magazinunk már tavaly augusztusban a Lapszemlék rovatban közölte ezt az itt is mellékelt felháborító képet, ahol fegyveres amerikai katonák összekötött kezű, lemeztelenített iraki foglyokat terelnek fényes nappal, a szabad ég alatt. Annak ellenére, hogy a Pentagonnak kötelessége lett volna állandó felügyelet alatt tartani és rendszeresen ellenőrizni a börtönállapotokat, állítólag csak januárban értesült azokról az iraki (és afgán) börtönökben alkalmazott kegyetlen és dehonesztáló módszerekről, amelyek legalább 50 halálos áldozatot követeltek, egyes kihallgatottakat kómás állapotba juttattattak, másokat öngyilkosságba vagy őrületbe kergettek, vagy örökre rokkanttá tettek. 

 

Annak ellenére, hogy a Nemzetközi Amnesztia Bizottság, a Vörös Kereszt és a háborút Bagdadban átvészelt Keresztény Békéltető Csapat hónapok óta tiltakozott a sokszor embertelen körülmények között tartott foglyok állapota és brutális kezelése miatt a közvetlen és a CIA alá tartozó felettes parancsnokságnál, valamint a felsőbb civil hatóságoknál -- Paul Bremernél Irakban, de Washingtonban a kongresszusi képviselőknél is -- mégsem történt pozitív változás.

 

Donald Rumsfeld azt állítja, hogy januárig semmi konkrétet nem hallott az elfajult börtönállapotok részleteiről --, ezzel szemben csak azt nem tudta, hogy léteznek leleplező dokumentumok is. Az, hogy a  korosztálya nem él a modern technológia lehetőségeivel, szerencsétlen dolog, de hogy nincs is egy-két embere, akik időnként végigpásztáznák az Internetet, vagy figyelemmel kísérnék  az alternatív médiát, az ha igaz lenne is, felelőtlenül tragikus.  

 

Rumsfeld állítólag április elején kapta kézhez a januárban indított belső kivizsgálás jegyzőkönyvét, de még a hónap végén sem informálta a kongresszus fegyveres-szolgálati bizottságát vagy a Fehér Házat a benne foglaltakról, mint ahogy a dehonesztáló felvételek létezéséről sem. Hogy miért nem? Állítása szerint ennek egyik oka, hogy kapcsolódó jogi eljárások vannak folyamatban, a másik, hogy egyelőre nem jutott hozzá a kivizsgálás teljes anyagához és a felvételek részletes tanulmányozásához -- csupán egy 53 oldalas kivonatot  „nézett át”.  

 

Ennyire lényegtelennek, vagy szokványosnak ítélhető a bírói ítélet nélkül fogva tartott civilek dehumanizálása, terrorizálása, nyilvános megerőszakolása? Az Abu Ghraib botrány csak egy ügy a sok száz hasonló közül? Valószínűleg igen, mivel Richard B. Meyers generális, az összevont hadsereg főparancsnoka sem szakított időt a terhelő dokumentumok tanulmányozására. Érdekes módon az ő érdeklődését is csak a képek keltették fel. Semmi kétség felőle, ha nem kerültek volna nyilvánosságra ezek a leleplező felvételek, továbbra sem törődött volna senki az ítélet nélkül fogságban tartott áldozatok sorsával.

 

„Az irakiak úgy érzik, szinte kezdettől fogva embertelenül bántak velük az amerikaiak” -- nyilatkozta Stewart Vriesinga, a Keresztény Békéltetők koordinátora. „Ami most végül is napfényre került, csak csúcsa a jéghegynek.”

 

A mondás szerint fejétől bűzlik a hal. Ha visszagondolunk rá,  nem alacsonyabb beosztású ember, mint Rumsfeld maga tett olyan nyilvános célozgatásokat, hogy a megszállás alatt letartóztatottakra, mint ellenséges civilekre és terroristákra -- ebbe a két kategóriába bárki belegyömöszölhető -- nem vonatkoznak a Genfi egyezmények humanitárius rendelkezései. Ezzel mintegy zöld utat adott a titkosszolgálat „felpuhító” gárdájának és a rabok őreinek, hogy azt csináljanak, amit akarnak, amit a "zsidó-keresztény" erkölcsi világuk és lelkiismeretük jónak tart. És ez lett belőle.  Ha Bush Isten szándékának földi végrehajtója, akkor a katonái és a CIA vallató legényei sem kevesebbek, mint a szent háború végrehajtói.

 

Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy a katonák többsége mai napig  is abban  a meggyőződésben van, hogy  a szeptember 11-i terrorista támadás megtorlására, és a Nyugaton al-Kaida néven elfogadtatott terrorszervezet felszámolására szolgál Bagdadban. (Áprilisi adatok szerint az amerikai lakosság 57%-a is ebben a hitben él.) A bosszú végrehajtóinak füle mellett nyilván nem siklott el annak idején Bush elnök kijelentése, hogy az al-Kaida tagok és szimpatizánsok (vagy bárki, akit közéjük sorolnak) nem számíthatnak a nemzetközi törvények védelmére.  Ennek megfelelően Afganisztánban és Irakban a börtön körülmények, a kihallgatást előkészítő „felpuhítás” és maga a kihallgatási eljárás hasonlóképpen kriminális jellegű, mint ahogy a rabok egyformán jogfosztottak és kiszolgáltatottak mindkét országban.

 

A Keresztény Békéltetők Csapatának egyik képviselője, a katolikus Sheila Provencher azt írta Bagdadból, személyesen hallott beszámolókból, valóságos rémtörténetekből meg van győződve róla, hogy a foglyok ellen elkövetett embertelenségek és atrocitások nem csak egy pár „rossz ember” művei, ahogy Bush és Powell is állította. „A probléma nagyon széleskörű. A Christian Peacemaker Teams több mint egy éve gyűjt és dokumentál visszaéléseket az internálótáborokban, és így ezek a képek, tragikus módon, számomra nem voltak meglepőek.”  Megállapítása szerint „Ezek a visszaélések nem vákuumban történnek: a katonák parancsot teljesítenek.”

 

Ami meglepő, hogy a Pentagon saját emberei hasonlóan vélekedtek, mikor jelentésükben azt írták, „Nemcsak az egész Abu Ghraib börtön vesztett el minden kontrollját, hanem a (CIA alá tartozó, A Szerk.) katonai rendőrség  feljebbvalói is, akik ’közvetve vagy közvetlenül’ jóváhagyták a rabokkal szembeni ’szadista, égbekiáltó és erkölcstelen kriminális visszaéléseket’, azzal a céllal, hogy a kihallgatásokat megelőzve megtörjék őket.”

 

Mint korábban is írtuk, a sors tragikus iróniája, hogy tavaly 40-60 ezer politikai fogoly volt börtönben és internáló táborban, ügyvédhez, tolmácshoz, postához, telefonhoz, családi kapcsolattartáshoz való jog és lehetőség nélkül --  több mint Szaddám Huszein alatt valaha is. Az emberjogi szervezetek által meginterjúvoltak 80 százaléka szenvedett különböző fajta fizikai atrocitást, pszichológiai erőszakot és szexuális jellegű brutalitást.  Egyes vallomások szerint lemeztelenítés után térdre kényszerítve széthúzatták velük a fenéklabdáikat, és az így exponált végbélnyílást bakanccsal rúgták. Másokat széklábbal és seprűnyéllel szodomizáltak. Az ilyen jellegű, többnyire életre szóló roncsolások miatti felelősségre vonás könnyen megúszható, lévén rejtettek és az áldozat szégyenérzete miatt a legritkábban jelentettek.

 

Ez persze nem mindenkit döbbent meg, nem mindenkit borzaszt el. A republikánusok -- és a demokraták közül Joseph Lieberman -- próbálják a jelentőségét lekicsinyelni, és kritika helyett a többi katonák „hősiességét” és „áldozatvállalását” hangsúlyozni. A cinizmus legmagasabb fokára, mint annyiszor, az éppen kábítószer botrányban evickélő ultrakonzervatív rádió kommentátor, Rush Limbaugh jutott, aki szerint Abu Ghraib-ban a fiúk „csak szórakoztak egy kicsit”, és érzelmi túlfűtöttségükben „kieresztettek egy kis gőzt.” Erre még az sem lehet mentség, hogy a korábban elvonókúrát megjárt szájhős megint kábítón volt...  

 

Robert Sheer azt írta az eset kapcsán a Nationben: „...valljuk be, mi amerikaiak is lehetünk 'gonosztevők', különösen akkor, mikor az elnököt követve magunkévá tesszük a borzasztóan veszélyes ideát, mi szerint a  cél szentesíti az eszközt.”  Pontosan erre az ideára alapozottan Rumsfeld nem fog magától lemondani, Bush pedig, Cheney nyomására, mindent meg fog tenni, hogy a pozíciójában tartsa.

 

Az elnök annak ellenére pártolja Rumsfeldet,  hogy a CNN katonai elemzője, Ken Robinson a botrányt és hosszú távú, nemzetközi romboló hatását mindjárt a kirobbanás napján “végzetesnek” nyilvánította. Pedig akkor a tényeknek, vallomásoknak, vádaknak és  bizonyító felvételeknek, videóknak nagy része még nem is került nyilvánosságra.

 

  

24. írás

Május 5.

Az afgán és iraki megszállás leköti az Államok katonai erejét, de ez nem jelenti azt, hogy a Fehér Házban letettek volna a populista venezuelai kormány megbuktatásáról. A kolumbiai kormány ellenzék vezetői szerint a szélsőjobboldali Uribe rezsím a Pentagonnak tett "szívességként" sorozatosan határ incidenseket kezdeményez fele annyi lakossal rendelkező szomszédjával, amelyek elfajulva könnyen háborúba csaphatnak át. Az ANNCOL hírügynökség múlt heti jelentése szerint a kubai származású szélsőjobboldali amerikai republikánus képviselő, Lincoln Diaz-Balart a provokatív politika keresztapja és a kongresszusban a leghangosabb támogatója.

A 80-as években a "kommunizmus veszélye" adott jogot és alkalmat a latin-amerikai országok belügyeibe való fegyveres beavatkozásra, az elmúlt években a kábítószer elleni harc mesterségesen kreált ürügye és ha igaz, hamarosan a jószomszédi viszony megromlása. Venezuela előbb-utóbb bizonyítéka lesz, az olaj, ami az iparilag fejletlen szegény országoknak áldás lehetne, egyre inkább átoknak bizonyul.

Venezueláról lásd még ugyanitt az 5. írást

 

23. írás

Május 2.

Az intervencionista Bush külpolitika acél oszlopa, fáradhatatlan és kritikátlan támogatója, Charles Krauthammer a tegnapi Inside Washington kerekasztal vita hevében elragadtatva magát véletlenül kibökte, az afgán háborúval ellentétben “az iraki népszerűtlen háború”. Rettenetesen fancsali képet vágott utána, mikor realizálta, mit is mondott, a kamera azonban addigra megörökítette az elszólását.

 

Az ultra-jobboldali Krauthammert mentora, Dick Cheney indította el újságírói karrierjén, azt azonban talán még ő sem tételezte fel, hogy a tolószékben ülő, szánalmasan furcsa kinézetű és gyakran hápogó-dadogó Krauthammer tv képernyőre kerülve is karriert fog futni. Elszólásával egyébként nyilvánosan megpecsételte, amit egyébként soha nem ismert volna be: egy népszerűtlen háború szekértolója.  Talán egy szép napon, tiszta véletlenül a hazug és igazságtalan jelzők is kicsúsznak a száján.

 

A sok mindenben vele egyetértő, de moderáltabb (és jobb kinézetű) Mortimer Zuckerman, a US News and World Report editora és kiadója ugyanakkor a szombat este másik politikai műsorában,  a McLaughlin showban azzal védelmezte-bizonygatta az iraki megszállás folytatásának szükségességét, Amerikának teljesíteni kell eredeti feladatát, az iraki demokrácia és sajtószabadság megvalósítását. Na igen. Ha kell tömegsírok, nyomorékok, zsúfolt börtönök árán. Ha kell lerombolt városok, éhség és nyomor, állandó rettegés árán. Ha kell tankokkal, automata fegyverekkel felszerelt helikopterekkel, nehézbombázókkal, de meg kell valósítani.

 

Sokszor egészen hihetetlen figyelni az ilyen embereket a képernyőn, akik minden szégyenérzet nélkül figyelmen kívül hagyják a sokrétűen dokumentált realitást és benne az emberi tényezőt. A közel-keletiek nem akarnak amerikai vagy izraeli jellegű demokráciát, nem akarnak nyugati kultúrát. Emellett lehetetlen, hogy Zuckerman ne tudná, olyan országnak ígér sajtószabadságot, ahol közben a saját kormánya bombázza vagy bezárja a lapkiadókat, ahol sorra agyonlövik, jobb esetben csak letartóztatják a szerkesztőket és riportereket, ahol az esetleg odamerészkedő  nemzetközi tudósítók és operatőrök állandó életveszélyben és fenyegetettségben dolgoznak, ahol egyik napról a másikra betiltják a nemzeti televíziót és hipp-hopp, amerikai mintájú adókat üzemeltetnek helyette.  

 

Ezen sorok írójának minden vágya lenne egyszer belelátni az ilyen emberek koponyájába, valahogy nyomon követni azt (a biológiai kiegyensúlyozatlanságra alapozott?) gondolat processzust, amelynek során a pénz, hírnév, és hatalomvágy mindig kivédi, mindig, minden alkalommal, kiüti az integritás, megértés és realitás háttérbe szorított, de ösztönösen fel-felbukkanó próbálkozásait.  Persze lehet, hogy több évtizedes elfojtás után már  nem is fordul elő, mint annakidején a messzi diákkorban, hogy a tisztesség vagy talán a szolidaritás? szégyenérzet? emberség? követelődzve felütötte a fejét és szó szerint küzdeni kellett ellene.  Ki tudja? Ha láthatatlanul is, de valami rendkívüli és furcsa (kémiai?) folyamat csak lejátszódik az olyan agyakban, ahol az ellenkezőjéről tudatosan meggyőződve a száj mégis azt közvetíti  a nézőknek, az afganisztáni háború népszerű, vagy azt, a demokrácia és sajtószabadság meghonosítása a célunk Bagdadban.

 

22. írás

Április 22.

A női jogok aktivistája és ismert publicista, Gloria Steinem egy februárban adott interjújában arra figyelmeztetett, ha George W. Bush megnyeri a 2004-es választásokat, „az abortusz kriminalizálva lesz”. Bár nyilván voltak, akik lehetetlenségnek, talán  szenzációt keltő túlzásnak vélték Steinem intését,  de a jelenlegi adminisztráció sorozatos intézkedéseit figyelemmel kísérők számára a veszély egy idő óta, különösen az utóbbi évben, nagyon is reális valóságossá vált.  Erre a veszélyre való felhívásként 1400 női, társadalmi és polgárjogi szervezet e hónap 25-ére közös tömeggyűlést szervezett, amelyre 7-800 ezer résztvevőt várnak Washingtonba.  Az EMPIRIA Jelenidő rovata április végén személyes beszámolót közöl a tüntetéssel egybekötött nagy gyűlésről és az amerikai nők és nőmozgalmak helyzetéről és céljairól.

 

21. írás

Április 12.

A Time magazinban Joe Klein azt fejtegeti, mind George W. Bush, mind pedig a  jövendőbeli demokrata elnökjelölt, John Kerry annak a kérdésnek néz elébe, próbáljon az  egész nemzethez szólva híveket szerezni, vagy törődjön bele, hogy lehetetlen és csak a saját rajongó kórusának prédikáljon. Befolyásos tanácsadóiktól ugyanis mindketten azt a javaslatot kapják, az alapbázis bővítése és maximális kielégítése a legfontosabb -- lévén teljesen hiú remény az ellentáborból nagy számú prozelitára számítani.

 

Legalább is minden felmérés azt mutatja, (bár nehéz elhinni) a megosztottsági arány lényegében nem változik. Mindkét párt követői elszántan beárkolták magukat és nem tágítanak  a háborút megelőzően kialakult meggyőződésüktől. (A harmadikutasok, még el nem kötelezettek és független ellenzékiek számaránya állítólag  a 10%-ot sem éri el.)

 

Mindez annak ellenére, hogy az iraki és (ha esetleg valaki odafigyel) az afgán események is Kerryt igazolják, aki szerint Bush politikája, diplomáciája és a mindenkori helyzet felmérése csúfos kudarcok sorozata.  Mi erre a Bush-adminisztráció válasza?

 

Mint Klein írja, a Fehér Házból folyamatosan harsogó domináns üzenet: Mindenben igazunk van, semmiben nem hibáztunk(*1)  és mindenki, aki nem ért velünk egyet, jobb ha vigyáz magára. Ez az arrogánsan elfogult és egyben fenyegető hozzáállás jellemzője az (általa elnevezett) utópikus konzervativizmusnak, aminek véleménye szerint két összetevője van: a Közel-Kelet arculatát transzformáló demokráciába vetett messiánikus hit és a gazdasági felvirágzást produkáló adócsökkentés nem kevésbé mágikus hatalmába vetett feltétlen bizalom.

 

Az elnevezés találó volta ellenére annyiban zavaró, hogy azt a megtévesztő látszatot kelti, mintha valami más lenne, mint az eddig domináló neokonzervativizmuson alapuló Bush program, amelyet három és fél évvel ezelőtt szimpátia keltés céljából együtt érző konzervativizmus néven adtak el a népség-katonaságnak.  Az új elnevezési kísérlet azt sugallja, a ködös agyú Bush az eredetileg jó és biztos sikerhez vezető útról az idők folyamán elcsámborogva egy utópisztikus világba tévedt. Ami részben annak a már jóval korábban hangoztatott ellenzéki nézetnek burkolt beismerése, hogy egy idő óta ingoványos talajon jár, ahonnan egyre nehezebb kikecmeregni - ez azonban nem az eredeti főútról való letérés eredménye. Éppen ellenkezőleg.

 

Még ha el is fogadnánk, hogy Bush messze eltájolta magát, akkor is ott motoz a kérdés, tényleg jó és  biztos győzelmet jelentő volt az eredeti út? Mint ahogy az is, vajon miért éppen most látta Klein szükségesnek Bush politikájának átkeresztelését? Mi lehet mögötte, hogy az egyik vezető és nemzetközi viszonylatban is jelentős hetilap mindjárt helyet is adott neki? A  legvalószínűbb, hogy a Szaddám Huszein szobor ledöntésének évfordulójára kialakult veszélyes iraki helyzet, a NATO segítség további hiánya, az adminisztráció hazugságainak sorozatos lelepleződései és politikai  baklövései olyan aggasztóan lejáratónak bizonyulnak hazai és nemzetközi síkon egyaránt, hogy egy új név segítségével meg kell próbálni Bush nevéhez kapcsolni, az ő személyes kudarcaként feltüntetni -- vagyis mielőbb szeparálni a neokonzervativizmus eszméjétől.  

 

A média feladata lesz úgy beállítani a Fehér Ház külpolitikáját, hogy a demokrácia közel-keleti terjesztése és a terrorizmus elleni harc  legitim intervenciós indokok voltak -- éppen csak Bush mindent elszúrt. Beleugrott a háborúba, anélkül, hogy felkészült volna a „békére”. Közép-Európában bőven akadnak, akiknek ez a trükk ismerős. Akiknél rögtön beugrik az ide kívánkozó analógia, a kommunizmus apologétáinak váltig hangoztatott tirádája, miszerint Marx, Engels és Lenin dicsőséges ideológiája Sztálin mániákus személyi kultuszának lett az áldozata, az ő tévútra térése akadályozta meg a végső győzelmet,  a világ megváltását.

 

Klein valószínűleg annak az establismentben felmerült lehetőségnek a közvetítője, amely szerint az iraki helyzet stagnálása vagy romlása, az Államok fokozódó belső elégedetlensége, esetleg további kormány visszaélések lelepleződése esetén Busht fel kell áldozni. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Viszont a neokonzervatív alap ideológia -- az energiaforrások és a Közel-Kelet stratégiai kontrollján keresztül a világ sakkban tartása -- nem bukhat vele.  Hogy mi történik ilyenkor?

 

Az establishment véletlen szerencséjére Kerry személyében egy olyan megbízható ellenfél áll Bush-sal szemben, akire az alapideológia, esetleg kicsit másképpen interpretálva nyugodtan áttestálható.  Leegyszerűsítve azt lehet mondani, az őszi választásokon a  bukásra álló utópista unilaterizmus az enyhülést igérő  pragmatikus multilaterizmussal fogja összemérni az erejét.  Az utóbbi nem ellensége a neokonzervatív külpolitikának, az új, militáris világrendnek.

 

Kerry, a demokrata elnökjelöltség biztosra vett várományosa a nagydobra verést ugyan óvatosan elkerülve, de rákérdezésre már nem egyszer kimondta (halomra döntve azok álmait, akik a maguk hitét és reményeit áttestálva rá háború ellenesnek vélték), hogy a külpolitikája a már megkezdett irányvonalat fogja követni. Bush irányvonalát. Tehát a fegyveres megszállás, bábkormány, kollektív büntetés, kényszer privatizáció, média kontroll és minden más alapul szolgál majd az új adminisztráció programjának.

 

„A vietnami háború óta nem láttam ilyen arrogáns amerikai külpolitikát” -- nyilatkozta Kerry. A kérdés, hogy mit ajánl helyette?  Szabad a gazda? A folytatását. “Ha már ott vagyunk, ahol vagyunk, nem hagyhatjuk cserben az irakiakat” -- mondta a napokban egy egyetemi gyűlésen, ahol egy dühös felszólaló azzal vádolta, megtévesztő és hamis a Bush adminisztrációt vádló kritikája. (Az illető figyelmeztette Kerryt, ha folytatja a jelenlegi  (“arrogáns”?) külpolitikát, Bushoz hasonlóan őt is gyűlölni fogják.)

 

Tény ami tény, az egyetlen eddig hangoztatott különbség az elnök és Kerry Irak politikájában az, hogy a szenátor az ENSZ és NATO bevonásával internacionalizálni akarja a megszállást.  Ami azt jelenti, hogy nemzetközi vonalon el akarja ismertetni  a kialakult helyzetet. Ha lesz rá lehetőség. Mert ha a körülmények azonosak maradnak, például ő is amerikai parancsnokság alatt képzeli el a NATO részvételét, csupán formálisnak az ENSZ szerepét, vagy ő sem veti alá magát a nemzetközi jognak, akkor Bushoz hasonlóan ő sem számíthat jelentős kooperációra.

 

Ha visszatérünk a Time cikkéhez, azt látjuk, Klein a maga visszafogott módján -- ami miatt el is sikkadhatott  megállapításának jelentősége -- megjegyzi, hogy Bush radikális eltérése az általában elfogadott amerikai diplomáciai tradícióktól és fiskális felelősségtől  komoly politikai és társadalmi vitákra adhatna alapot. Adhatna -- feltételes módban. Erről ugyanis, mint Klein írja, de korábban az Empiria is jelezte, szó sincs. Mintha viták, de bátor kritika helyett is egyfajta nyomasztó tehetetlenség, elfásult beletörődés uralkodott volna el a mindennapi politikai életben.

 

Néhány kemény hangú egyéni felszólalást (Kennedy és Byrd szenátorok) kivéve a kongresszusi ellenzéknek nincs hangja, sehol nincs átütő ereje, de még halvány befolyása sincs a dolgok menetére.  Bush fenyegetően pökhendi jelmondatát, „tartjuk az irányvonalat”, azonban nem csak a republikánusok visszhangozzák.

 

Az általános jobbratolódás következtében a demokraták szélsőjobb szárnya (Liebermannal az élen) teljesen átcsúszott Bushék oldalára, de a középvonal is jobbra tendál -- amit a neokonzervatívok igyekeznek maximálisan kihasználni. Vezető demokraták a „blood for oil”, „olajért embervér”  politikát  helyeselve és a republikánus szlogeneket híven ismételgetve -- „Minden áron győznünk kell”, „Nem futamodhatunk gyáván meg”, „Minden eszközzel támogatni kell a katonáinkat” -- alájátszanak Bush hódító közel-keleti politikájának, amivel hazai földön aktívan besegítenek a respublika jövőjének aláásásában, és vele Irakban a(z anarchia felé vezető) szent háború kibontakoztatásába.

 

*1  "His answer? Nope. Nossiree, no mistakes were made. In fact, we as a nation are more on track than ever and hey look it my shiny new boots okey doke thanks for comin' gotta run. Plants wilted, children cried, even semi-comatose cats couldn't help but wince at Bush's weird deflections and alcoholism-grade denials. What a surreal and sad country we swim in.  Why won't Bush admit he got 9/11 at least partially wrong? Why won't he acknowledge, at the very least -- as even longtime egomaniacal terrorism wonk Richard Clarke had the calm cojones to do -- that the U.S. ain't perfect and the government could've done much (much, much) better and hey we're flawed and we're learning and sorry, everyone, for the bloodbath and the malevolence and the rampant ongoing death and the 100 dead U.S. soldiers in the past month alone? It is not too much to ask. It is not wildly out of the question. Sure, everyone knows all politicians across the planet -- and U.S. Republican politicians in particular -- are genetically engineered to loathe truth, programmed from birth to shun responsibility and reject blame and screech at honest fact like Lynne Cheney denies her bodice-ripping lesbian fantasies. . .  Maybe it's faux-macho Texas pride. Maybe it's dumb-guy humiliation, that feeling that if Bush admits to just one of his policy defects, it's a slippery slope toward admitting he hasn't had much of a clue as to what's going on in his administration since pronouncing our country's name as "'Murka" in his swearing-in ceremony.  Or maybe it's all about God. Maybe it's because Dubya still genuinely believes he's divinely inspired, that he's truly doing the Lord's work by sanctimoniously blowing the living crap out of ragtag nations and allowing American GIs to die for his administration's hollow and increasingly indefensible political stratagems, and to admit personal error is to admit error in his overall pseudo-religious worldview.  In other words: I am God's chosen one. I cannot possibly be wrong, because God cannot possibly be wrong. Dubya, have you met Mr. Gibson?"  (Mark Morford,  SFG Newsletter, 2004.)

 

20. írás

Április 5.

Washington ajánlatott tett a maláj kormánynak, részt venne a Malakka-tengerszoros, a világ egyik legforgalmasabb víziútjának fegyveres ellenőrzésében. Bár ez kétségtelenül komoly anyagi megtakarítást jelentene a feladatot ellátó trió, Malajzia, Indonézia és Szingapúr számára (a Bush adminisztrációnak viszont a pénz mint tudjuk nem számít), ennek ellenére Nadzsib Tun Razak, a maláj miniszterelnök kerekperec visszautasította az ötletet, sőt még azt is hozzátette, amennyiben az USA mégis, a kormány döntése ellenére haditengerészeti beavatkozásra szánná magát, azzal az ország szuverenitását semmibe véve nemzetközi jogsértést követne el.

A BBC szerint az USA azzal indokolta ajánlatát, iszlám terroristák hajók elrablására és úszó bombaként való bevetésére készülődnek, meg nem nevezett amerikai célpontok ellen.  Minden lehetséges, még ha nem is valószínű. Ettől függetlenül a malájok és indonézek az egyedi terrorakcióknál nagyobb fenyegetésnek tartják, sőt provokációnak vélnék az esetleges amerikai fegyveres jelenlétet a térségben. A helyzet élét azonban az adja, hogy a szoros bejáratánál fekvő Szingapúr hajlandó támogatni a Pentagon stratégiai terveit és az ő "baráti invitálásukra" hivatkozva egy szép napon váratlanul és "ideiglenesen" mégis csak megjelenhetnek  a Malakka vizein a hatékonyságukról híres amerikai gyorsnaszádok. Szingapúrnak csak egy dologról nem szabad elfelejtkezni: Washingtonban az "ideiglenes" szó alatt ugyanúgy nem a szószerinti fordítását értik, mint annak idején Moszkvában.

 

19. írás

Március 26.

A BBC késő délutáni híradója szerint a mai nap folyamán fegyveres villongásokra került sor az iraki-szír határvonal mentén, méghozzá szír és amerikai katonai gépek között. A konfliktus jelentősége ellenére nem kapott figyelmet a médiától, ami csak megerősíti a feltételezést, a nem régen lezajlott izraeli bombázáshoz hasonlóan ismét felderítéssel összekötött szándékos provokációról volt szó.

Addenda:

Az afgán és iraki katonai veszteségek mindennapi felsorolásában könnyen elkerülhette bárki figyelmét, hogy április elején egy amerikai katona az iraki-szír határon vesztette életét. Vajon mit keresett ott és mivel hívta ki maga ellen a sorsot? Ha valaki emlékszik, egy éve ilyenkor az izraeli titkosszolgálat először azzal vádolta Bashar Assad kormányát, fegyvereket csempészik Irakba, majd azzal, engedélyezte az irakiaknak, hogy náluk rejtsék el  tömegpusztító fegyvereiket. (Ha lett volna Szaddam Huszeinnek, miért dugdosta volna, miért ne használta volna fel a védelmére? De ráadásul nem is volt neki.)  A News Week tavaly májusban megkérdezte Assadtól, aggódik-e egy esetleges amerikai támadás miatt. Azt válaszolta, "(Colin) Powell azt mondta, nincsenek Szíria ellenes  katonai tervek."  Ha akkoriban még volt is némi hitele Powellnek, mára semmi se maradt belőle.  Assadnak ajánlatos lenne másnál érdeklődni és éjjel is nyitott szemmel kellene aludni.

Egyéb info a szír helyzet kapcsán itt, az 1. számú és 30. írásban

 

18. írás

Március 21.

A tragikus iraki háború egyéves évfordulója alkalmából szervezett megemlékezések egyik legeredetibb és leghatásosabb megnyilvánulása volt a Hősök terén fáklyát tartó emberek százai alkotta békejel. A 30 polgári kör által szervezett fénylő szimbólum Szandelszky Béla által megörökített felvétele  a leghíresebb internet lapok nyitóoldalán szerepelt -- többek között a milliós olvasótáborral rendelkező amerikai Common Dreams News Center és a brit BBC News.

A béke hívei és az utókor köszönete illeti Szandelszkyt és minden résztvevőt

 

A világ számos nagyvárosában volt megemlékezés és gyász a háború évfordulóján: Protests around the world today marked the 1-year anniversary of BushCo's hostile take-over of Iraq. From Sydney to Tokyo, from Santiago, Chile, to Madrid, London, New York and San Francisco, demonstrators condemned U.S. policy in Iraq and said they did not believe Iraqis are better off or the world safer because of the war.  Journalists estimated that at least a million people streamed through Rome, in probably the biggest single protest.  About 25,000 demonstrators gathered in central London, many carrying "WANTED" posters bearing images of President Bush and British Prime Minister Tony Blair, his main war ally. New York's crowd was the largest in the United States on the day, with organizers estimating up to 100,000 protesters.

 

17. írás

Március 20.

Korunk széleskörű tájékoztatásának eredménye, hogy még rendszeres napi 5-6 órai tömény újságolvasással és Internet böngészéssel, ráadásul a CNN, News Hour és a BBC News naponkénti figyelésével sem lehet lépést tartani a világesemények pergésével. Turbulens időkben a hírözön szinte maga alá temeti az embert.  Ennek ellenére, amennyiben a TehranTimes.com rendkívüli jelentése -- U.S. Unloading WMD in Iraq címmel (Az Egyesült Államok tömegpusztító fegyvereket rak partra Irakban) -- az érdeme szerinti főbb hírekben valahol is helyet kapott volna, nyilván nem kerülte volna el jelen sorok írójának fürkésző figyelmét -- lévén  minden túlzás nélkül világszenzáció.

De ítélje meg az olvasó: a Mehr Hírügynökség által március 13-án közölt jelentés szerint a karbalai bombázás és az ideiglenes alkotmány aláírása körüli huzavona árnyékában az Államok  több éjszakán keresztül hosszú távú rakéta kilövő berendezések nagy mennyiségű összeszerelhető darabját és alkatrészét rakta partra Irak déli kikötőjében. A Mehr az ideiglenes iraki kormányszervezetet nevezte meg a szenzációs leleplezés megbízható hírforrásaként. A hozzá befutó titkos jelentések szerint a közös amerikai és a déli részeken állomásozó brit katonai erők  az éjszaka leple alatt rakták ki  a gyanút elterelendően rendes teherszállító hajókon érkező hatalmas rakományokat, amelyek az 1980-as években gyártott amerikai és kora 90-es évekbeli szovjet és kelet-európai fegyverekből álltak, amiket az iraki hadsereg azokban az időkben használt.  A kikötőből aztán teherautókon szállították tovább a rakományt Basra irányába, ismeretlen célok felé.

Bár korábban is felvetődött a lehetőség, hogy a szorongatott amerikai kormány a maga igazolására csiribú-csiribá! tömegpusztító fegyverekre fog bukkanni Irakban, eddig azonban ez volt az első megbízható jelzés, hogy a nagy felfedezés előkészítése folyamatban van. Egy évvel az intervenció után ugyanis nem hogy csitult volna a háború jogtalanságát hangoztatók tábora, de egyre inkább nyilvánvalóvá válik, az őszi választásokra készülődésben a békemozgalmi erőknek, valamint a demokratikus elvek és jogok sorozatos megtiprása miatt folyamatosan aggódóknak döntő beleszólása lesz.

Egyáltalán nem véletlen, hogy minden szakértői vélemény és józan ítélet ellenére Dick Cheney és Paul Wolfowitz még a napokban is azt állította, a füstölgő pisztoly előbb-utóbb elő fog kerülni és igazolni fogja Bush intervenciós politikáját. A döntő felfedezés megjátszása természetesen kockázatos feladat, azért is nem kerítettek eddig rá sort. Mondhatnánk csak a végső kétségbeesés visz majd erre az útra - mondjuk egy bizalmatlansági szavazás beindítása, számottevő katonai veszteség vagy Kerry túlzott előretörése. (Ravasz előrelátással és mindenre felkészülve azonban kezdettől fogva távol tartották az ENSZ hivatásos fegyverkutatóit -- elsősorban Hans Blixet -- akik könnyen átlátva a csiribú-csiribá! manővereken esetleg leleplezhetnék a Pentagon színjátékát.)

Az iraki ellenállás folyamatos intenzítása, a békemozgalmak reaktiválódása és az egyre lazuló koalíciós kapcsolat -- élen a spanyol szövetségesek bukásával és a hollandok, dél-koreaiak visszakozásával --  egyre inkább ezen nagyon is kockázatos bohóckodás felé lökdösik az illetékeseket.

A University of Colorado professzora, Ira Chernus, aki először hívta fel a figyelmet a rendkívüli tudósításra, öt nappal a TehranTimes tájékoztatása után nem talált egyetlen amerikai hírforrást sem, amely átvette volna közlésre, még inkább ellenőrzésre és kivizsgálásra méltatta volna a szenzációs eseményt. A kuka némaság azóta is tart. Chernus professzor véleménye szerint ennek egyik oka, hogy a story megközelítésre is túl forrónak és túl veszélyesnek tűnik.

 

16. írás

Március 18.

Mialatt e sorok írója számos forrásból szedegette össze tegnap (15. írás) a madridi terror támadás miatt az elmúlt napokban háttérbe szorult iraki tragédiákat, a Firdos-tér közelében -- ahol egy éve Szaddám Huszein szobrát döntötték le az amerikai katonák -- kétségbeesett bagdadiak az utóbbi idők legnagyobb bombatámadásának áldozatait próbálták kimenteni egy 5 emeletes hotel és a mellette levő polgári házak romhalmaza alól.

Míg a háború ideje alatt az amerikai tv egyetlen alkalommal sem mutatta a Bagdadra hulló több tonnás mega-bombák okozta kárt, pánikot és elrettentő látványt, a nézők ez alkalommal órákon keresztül folyamatosan tanúi lehettek a tragédiának -- egy jóval kisebb, 450 kilóra becsült bomba döbbenetes pusztító erejének.  Akik eddig a Nuke them! brancsban hőbörögtek (Nukleárisat nekik!), most ugyancsak elgondolkozhattak, mivel a képernyőn ma látható borzalmaknál sokkal, elképzelhetetlenül sokkal kíméletlenebb és véresebb volt a közelmúltban lejátszódó amerikai intervenció.

Az áldozatok száma 17 és 27 között váltakozva egyelőre bizonytalan.  A helyszíni tudósításból kivehető volt, a helyiek semmilyen mentőeszközzel nem rendelkeztek -- lapátokkal és puszta kézzel kotorászva próbálták a romok alá temetetteket kimenteni. Az égő ház és kocsi maradványokat két kis nyomású, kerti locsolónak beillő slauggal próbálták oltani. Szánalmas küzdelem volt. Kezdeti heves tiltakozás (és átkozódás) ellenére az irakiak később rákényszerültek, hogy elfogadják az amerikai katonaság ajánlotta nagy teljesítményű gépeket a romok átmozgatására, és a holttestek keresésére. Lealázó helyzet lehetett számukra, mivel mindezért az elszabadult pokolért Washingtont hibáztatták.

„Nincs stabilitás, nincs biztonság, nincs belátható jövő. Mindez a megalázottság érzetével párosulva” -- foglalta össze a jelenlegi helyzetet a Knight-Ridder újságírójának az eseményt megelőzően Alla Saad, a Mezőgazdasági Minisztérium egyik mérnöke. Véleménye egyben megadta az iraki "terrorizmus" vagy ha úgy tetszik a "fanatikus" muzulmán "ellenállás" mozgató rugóit.

Addendum

Március 19-én, szombaton a híradások szerint az ellenállók ismét lelőttek egy felfegyverzett katonai helikoptert Bagdad fölött, amelynek pilótái állítólag szerencsésen katapultáltak.  A First Marine Expeditionary Force két tengerésze viszont szolgálat közben életét vesztette egy al-Anbar provinciában elkövetett támadás következtében. Bagdadtól északra, Khalisban egy rendőrállomáson robbant bomba megölt egy rendőrt és többet megsebesített. Szintén szombaton  Falludzsa városában rakétatámadás következtében 2 amerikai katona lelte halálát, heten pedig megsérültek.  A CNN képsorai kétszer is mutatták azt a hatalmas megszállás elleni közös szunnita és síita felvonulást, amely NEM SZADDÁMRA, NEM AMERIKÁRA feliratokat cipelve és hasonló szlogeneket kántálva egy szorosabbá váló egység jelképes üzenetét közvetítette a koalíció tagállamainak.

A 20-ai, vasárnapi beszámolók szerint pedig továbbra is rakétatámadások alatt áll a  Zöld-zónának nevezett erődítménynek kiképzett, maximálisan védett terület, ahol Szaddám Huszein palotájában állomásoznak és dolgoznak az amerikai és angol katonai és civil irányító szervek és az amerikai felügyelet alatt álló ideiglenes kormány. A támadásnak 2 iraki állampolgár esett áldozatul, míg 5-en megsebesültek. Állapotukról és nemzetiségükről nem adtak ki hivatalos információt. 

 

15. írás

Március 17.

Az utóbbi két hónapban, de különösen az utolsó héten megsokszorozódtak Irakban az ellenállási akciók.  A Bush elnököt  támogató szélső jobboldali politikusok és média szövetségeseik továbbra is minden puskalövést az al-Kaida és Szaddám Huszein hajdani embereinek számlájára írnak. Csak nagyon ritkán akad olyan helyszínelő riporter, mint a CNN-es Walter Rodgers, aki bevallja, többségük a helyi lakosságból toborzódott önkéntes, akiket Washingtonban ugyan terroristának mondanak, Bagdadban viszont szabadságharcosoknak.

Az elnök jelöltként induló demokrata szenátor, John Kerry ugyan még véletlenül sem nevezné a katonáinkat robbantgató gerillákat „szabadságharcosoknak”, de a Timenak adott márciusi interjújában úgy fogalmazott, hogy a George W. Bush által rosszul alkalmazott erőszak felkorbácsolta az utca (emberének) dühét és elősegítette a terroristák toborzását.(*1) Ezzel, ha közvetve is, de elismerte az ellenállás helyi gyökereit.  Kerry mellesleg bizonyítékként Donald Rumsfeld nyilvánosságra került memorandumára is utalt, amelyben a hadügyminiszter bevallotta, még nem jöttek rá, hogy állítsák meg a terrorista akciókra vállalkozó irakiak (nem külföldiek, A Szerk.) áradatát.

Szinte hihetetlen, de az intervenció alatti komoly polgári és katonai vérveszteség, valamint a megszállás ideje alatti fegyveres megtorlások, éjszakai razziák, megfélemlítés, éhezés, nélkülözés és tízezrek  börtönbe vetése ellenére továbbra is mindennaposak a tiltakozó gerilla támadások -- hol a megszálló erők, hol az „iraki kollaboránsok”, hol a külföldi "bérencek" (üzletemberek és a nemzetközi sajtó) -- ellen.

Az amerikai nép -- amely egy évvel ezelőtt hiába várta a katonáira hulló virágesőt, aztán a beígért gyors konszolidációt, a végre szabadon kooperáló atomkutatók leleplező vallomását, a Szaddám fiainak kivégzését követő fellélegzéssel járó kooperációt vagy éppen a Szaddám Huszein elfogását és sokat ígérő vallomását(?) követő össznépi megbékélést (vagy legalább a kényszerű beletörődést) -- mostanra kezd kétkedővé válni. Talán még sem lehet az amerikai demokráciát nehézfegyverekkel kikényszeríteni. Talán soha, sehol nem fog az erőszak politikát végrehajtó katonáinkra virágeső hullani.

A javuló közbiztonság és a gyors meggazdagodást ígérő üzleti lehetőségek beharangozása ellenére a helyzet egyre rosszabbodik. Mikor a demokrata elnökjelöltként induló Howard Dean annak idején azt találta mondani, hogy Szaddám Huszein elfogásának nincs jelentősége az ország konszolidációja és a koalíció ellenes terror támadások szempontjából, tigrisként rontott rá a sajtó és a tv kommentátorok. Éppen csak árulónak nem nyilvánították.

Az elmúlt napokban a világ szeme Spanyolországra szegeződött, a közel kétszáz áldozatot követelő terrorista támadás politikai sokkhatást figyelve. Így háttérbe szorultak az elmúlt hétvégi iraki események, amelyek során  6 amerikai katonát öltek meg és négy civil (kéretlen és nem szívesen látott) térítő úton levő amerikai baptista misszionárius lelte halálát Mosul közelében.  Az autó 5. utasa, egy fiatal nő súlyosan megsérült és rokkanttá vált.

Múlt vasárnap magában Mosul városában gerillák támadták meg az ottani kormányszervek autó karavánját, aminek a helyi munka- és szociális ügyek titkára esett sofőrjével együtt áldozatul. Egy nap eltéréssel egy gyógyszerésznőt, egy iraki tolmácsnő nővérét lőtték agyon -- valószínűleg személycsere következtében. A tolmácsnő apjára és bátyjára is rálőttek.

A hét elején, hétfőn egy német és egy holland vízmérnököt lőttek agyon, iraki sofőrjükkel és egy biztonsági rendőrrel együtt. Egy év alatt több mint 600 iraki rendőr esett áldozatul a nép haragjának. (Utólagos kiegészítés: március 23-án két különálló eset során 11 rendőrt, illetve rendőri kiképzésben részesülő személyt lőttek agyon szállítás közben, fényes nappal Hilla közelében, míg 24-én a déli Babil városában a rendőrfőnök, Yassin Ghdayeb őrnagy esett kivégző golyók áldozatául.)

Kedden, 16-án a Bagdadi Egyetem gépész karának dékánja, Marwan al-Hiti lett fegyveres támadás áldozata.  Vallásának előírása szerint mindjárt a következő napon temették. Ugyanazon a napon egy Bagdad közeli katonai bázison 3 amerikai katona esett aknavetők áldozatául, míg kilenc megsérült. Szerdán, egyelőre tisztázatlan körülmények között, az Al-Arabia egyik újságíróját és a vele utazó operatőrét lőtték agyon amerikai katonák.(*2)

A mai napon a Voice of Amerika és még inkább a FOX tv adó mintájára felállított amerikai propaganda gépezet, a Baqouba városából közvetítő új tv állomás, a Diayala TV mini buszát megtámadó gerillák 3 iraki újságírót öltek meg, míg 9 alkalmazott megsérült. Egy évvel a Szaddám rendszer bukása után nem csökkent, sőt növekedett az amerikaiakkal való kooperálás veszélye. A CNN minden részletesebb információ nélkül közölte két amerikai civil (kormányalkalmazott?) halálát. A Paul Bremerrel közvetített délutáni ill. esti interjú ideje alatt többszörös rakétatámadás érte a legbiztonságosabbnak nyilvánított Zöld övezetet, amiről aztán többet nem lehetett hallani -- még ha voltak is áldozatok vagy anyagi kár. 

A Bagdadtól kb. 45 mérföldnyire délre fekvő városban, Kufában, tegnap egyetemisták ezrei tüntettek a napokban aláírt ideiglenes alkotmány(*3)  legalitása ellen.  A tüntetők „amerikai ügynököknek” titulálták az alkotmányt helyben hagyó, Washington által kinevezett provizórikus kormányt és tiltakozásképpen amerikai, angol és izraeli zászlókat égettek. Egyre inkább lehetetlen nem beismerni Dean politikai éleslátását -- bár megkövetésre aligha számíthat. A washingtoni politika szabályzata szerint ugyanis mindig minden bizonyítékot a végsőkig tagadj, és soha, semmi áron ne ismerd be a tévedésedet.

*1 „Local people say foreign militants fighting the Soviets in neighboring Afghanistan during the 1980s were hailed by Pakistani authorities as heroes of Islam.  There were bewilderment and resistance among tribesmen after Islamabad, a key ally in the U.S. led „war on terror”, suddenly started calling the foreign militants „terrorists”.  (Hafiz Wazir, Reuters, March 17, 2004)

*2  Március 19-én a villámlátogatásra Bagdadba érkezett Colin Powell külügyminiszter sajtótájékoztatót tartott, amelynek kezdeti perceiben váratlanul felállva egy arab újságíró felelősségre vonta a megszálló kormányt, amiért egy év elteltével sem képes biztosítani a civilek és főleg a média biztonságát. A tragédia nyilvános kivizsgálása  és a nemzetközileg előírt biztonság követelése után közel harminc újságíró állt fel, és hagyta el tüntetően a termet. Powell az ott maradóknak kifejtette, személyesen érinti minden élet elvesztése, újságíróké, koalíciós katonáké, misszionáriusoké és átlag iraki polgároké, akik mindennapi életük és munkájuk során esnek áldozatul. Ez kb. annyival ért fel, mimt:  Uraim, miért nem vigyáznak?

*3  Az új afgán alkotmány kapcsán írta James Ingalls, de természetesen az iraki helyzetre is vonatkoztatható:  „A more difficult step might be to addresss the root cause of terrorism: namely deprivation of fundamental rights and anger at an arrogant imperial power.” (The New Afghan Constitution. 2004. március 13)                  

 

14. írás

Március 11.

Még az iraki intervenciót ellenzők közül is sokan szkeptikusan figyelték a háborút megelőző békemozgalmat, mások nevetségesen naivnak és értelmetlennek ítélték.  A több milliós tiltakozó gyűlések és tüntetések egy éves évfordulóján azonban ismét  a világ számos országában és egy-egy országon belül is több városban szervezkednek a békét, emberi jogokat és nemzeti szuverenitást tisztelő és követelő tömegek.

Mi több, a Stop the  War koalíciós béke szervezet tömeggyilkosság vádjával az International Criminal Court (ICC)  a hágai Nemzetközi Bíróság elé kívánja állítani a brit miniszterelnököt, Tony Blairt és az amerikai elnököt, George W. Busht.  A szervezet szószólója, Chris Coverdale az Australian Broadcasting Corporationnak úgy nyilatkozott,  „ami történt, az nem más, mint megközelítőleg 20 ezer iraki tömeges legyilkolása.  Biztosítani kell, hogy Bush, Blair és mindenki felelősségre legyen vonva, aki részt vett az irakiak megtámadását és a tömeggyilkosságot eredményező döntésben.”

A világszerte ismert békeszervezet a hivatalos utat betartva először a brit processzuális szervekhez, majd a legfőbb ügyészhez, (a Tony Blair által kinevezett és vele szoros kapcsolatban álló főügyészhez, A Szerk.) Lord Goldsmith-hez folyamodott vizsgálatot kérve. Mivel mindenhol visszautasításra talált, megnyílt előtte a lehetőség, hogy a Nemzetközi Bíróság elé tárja az ügyet.  „Az iraki háború illegális volt, de ezen túlmenően is büntetendő cselekményekre került sor. Éppen ezért szükséges, hogy a bűntettek elkövetői a bíróság előtt feleljenek tetteikért” -- nyilatkozta Covardale. 

Addendum:

Egy amerikai békecsoport is felelősségre vonást követel: „Hazaárulás vádjával hivatalosan vádat fogunk emelni George W. Bush és az egész rezsimje ellen és követeljük, hogy a kongresszusunk indítson bizalmatlansági eljárást.”  A legjelentősebb koalíciós békeszervezet, a Win Without War (WWW - Győzz háború nélkül) vezetője, volt kongresszusi képviselő, Tom Andrews március 19-i nyilatkozatában kijelentette: "A kongresszus felelőssége, hogy elítélje az elnököt az igazság torzítása és manipulálása miatt."

A WWW március 19-én az évforduló alkalmából az Irakban szolgáló katonák édesanyjaival közös sajtókonferenciát tartott, amelyen bejelentették, 500 ezer háborút és megszállást ellenző aláírást gyűjtöttek össze azzal a céllal, hogy rákényszerítsék a kongresszust, hivatalosan ítélje  el a Bush-adminisztráció külpolitikai tevékenységét. Március 20-i kezdettel a WWW társ szervezete, a MoveOn.org tv hirdetésekben szándékozik eljárásra kényszeríteni a kongresszust.

 

13. írás

Március 3.

A brit Guardian interjút készített David Kay, a CIA által az iraki háborút követően kinevezett tömegirtó fegyverkutatóval, aki felszólította a Bush adminisztrációt, „öntsön tiszta vizet a pohárba”. Vallja végre be, hogy tévesen ítélte világméretű veszélynek az iraki kormányt és fegyverállományt.  Kay amiatti aggodalmában noszogatja Washingtont, a CIA azzal, hogy alájátszott a Bush adminisztráció intervenciós politikájának, megingatta nemcsak a titkosszolgálat, de egész Amerika hitelképességét. Ráadásul a további bújócska  és senki se hibás, senki se felelős hozzáállás tovább rontja az amúgy is szégyenletesen lealacsonyított politikai légkört.

 

A 60-as éveiben járó, elfogulatlanságáról ismert ENSZ inspektor arra bíztatta George W. Busht, minél előbb tisztázza a helyzetet az amerikai néppel -- „be kellene hogy vallja, tévedtünk, és én mindent elkövetek, hogy megtudjam, miért”.  Kay vagy édesdeden naiv, vagy ezzel a trükkel akarja kiugratni a nyulat a bokorból. Végül is mindegy, melyik a kettő közül. A lényeg, hogy amennyiben Bush továbbra sem mea culpázik, nem háborodik fel, és konfrontáció helyett csak kényelmesen tologatja-halogatja a felelősség tisztázását, akkor -- ahogy az Empiria korábban is megállapította -- még a hívei körében is kétségessé válik a motivációja és vele a sokak által feltételezett jóhiszeműsége.

 

Az interjú szerint Kay szintén aggasztónak ítélte, hogy a tömegpusztító fegyverkutatás költséges színjátéka tovább folytatódik, annak ellenére, hogy az Iraq Survey Group (ISG) helyszínelői már hosszú hónapokkal ezelőtt is értetlenkedéssel figyelték, „folyamatosan rendeltek katonai csapatokat olyan dolgok keresésére, amiről mi egyre inkább meg voltunk győződve, hogy nem léteztek”.  A szakértői vélemények ellenére az elnökhelyettes Dick Cheney csak nemrégen hangoztatta egy tv interjúban, hogy az ISG előbb-utóbb találni fog valamit.   Vele együtt a Fehér Ház  is kitart korábbi állásfoglalása mellett, és a szóvivője azzal szereli le a számon kérő riportereket, az ISG továbbra is kutat a tömegpusztító fegyverek után, és a (Bush által februárban kijelölt, a CIA információ szolgáltatását  ellenőrző) vizsgáló bizottság még meg sem kezdte a munkáját.

 

A mindeddig kudarcot vallott kutatások és fegyverszakértői vélemények ellenére Donald Rumsfeld a maga körmönfontan manipuláns módján azzal utasította el Kay  tiszta vizet a pohárba javaslatát, a háborút megelőzően felmerülő vélemény, hogy Iraknak nincs tömegpusztító fegyvere egy fajta „teória” volt, amely ugyan „lehetséges volt, de nem volt valószínű”. Washingtonban azonban annak idején senki sem akarta számításba venni ezt a „lehetséges teóriát”, amit Rumsfelddel és Cheneyvel az élen akkor nem „valószerűtlennek”, hanem teljesen lehetetlennek nyilvánítottak.

 Addenda március 19-én:

Az "Irak lefegyverzése" című könyvét ismertető-hirdető körútja során Hans Blix a Chicago Council on Foreign Relations meghívására tartott előadásán felsorolta azokat a negatívumokat, amelyek az iraki háború eredményei: a Közel-Kelet társadalmainak polarizációja, a NATO megosztottsága, az ENSZ Biztonsági Tanácsának lejáratása, és a terrorizmus fenyegetésének további veszélye.  Blix szerint mind az amerikai, mind az angol kormány gátolta az ő fegyverkutató munkáját, mivel  tudták, hogy az iraki fenyegetés el volt túlozva. "A háború sokkal inkább büntető jellegű volt, mind megelőző" nyilatkozta Blix. A fel nem vetett, senki által nem firtatott kérdés, hogy végül is miért? És milyen jogon?

 

12. írás

Március 1.

Magától kellene lemondani annak, aki bizonyítottan félreinformálta és becsapta az amerikai elnököt vagy hivatalosan kéne lemondatni? Az 500 billiót meghaladó deficitért egyesek szerint részben felelős Alan Greenspant, a Federal Reserve nagyfőnökét a demokrata elnökjelöltként induló Dennis Kucinich szerint a Fehér Háznak  kellene kirúgni. Matthew Rothshild, a Progressive zsurnalisztája szerint Kucinichnek teljesen igaza van. Mint annyi minden másban --  tehetnénk hozzá.

 

Az Empiria Magazin a lapszemlék rovatban 2002 december végén tudósított róla,  a háború szelét érző, de még békés megoldásban reménykedő  amerikaiak 51%-a a gazdasági helyzet miatt aggódott a legjobban, beleértve a növekvő munkanélküliséget és a horribilis katonai- és terrormegelőző kiadásokat. (24%-nak voltak  nyugtalan éjszakái az iraki háború és szintén keveseknek, 24%-nak a terrorizmus veszélye miatt.)

 

Bush „zseniális” gazdasági informátora és tanácsadója, Greenspan szerint azonban a gazdaság miatti aggodalom balgaság volt -- felesleges, érszűkületes balgaság. Őszi kongresszusi beszámolója során Greenspan magabiztosan azt nyilatkozta, a gazdaság a következő évben (2003-ban) visszatér állandóan fokozódó növekedéséhez, még egy háború ellenére is. Greenspan már november közepén úgy ítélte meg, hogy az ország kikászálódóban van a „puha hupliból”, mivel a gazdaság megkezdte töretlen fölfelé ívelését.

  

Mint az Empiria annak idején felhívta rá a figyelmet, riporterek konkrét kérdésére, befolyásolja-e majd a gazdaságot az iraki háború, Greenspan azt válaszolta, „Nagyon kétségesnek tartom, hogy egy mérsékeltnél komolyabb hatást váltana ki.”

  

Bár Montecuccoli óta tudott, a háborúhoz (pláne az egész Közel-Kelet „demokratizálásához”) három dolog kell, pénz, pénz és még több pénz, de az is könnyen kikövetkeztethető, hogy a fegyverkezés és az intervenciós kiadások -- pláne adócsökkentéssel kombinálva -- államkölcsönöket igényelnek, amelyek aztán hatalmas deficitet kreálnak. Mindezeket tudva Greenspan mégis úgy ítélte meg, nincs mitől tartani, minden a legjobb úton halad.

 

Most azonban a saját felelőtlenségét arcátlanul leplezve egyszerre ő rázza a lármafákat a kongresszus  gazdasági bizottságának meghallgatásán az elrugaszkodott deficit és a szerinte összeomlással fenyegető társadalombiztosítás csődje miatt! Megjátssza a gondterhelten kiutat kereső  patrióta szerepét. Rothschildet szabadon értelmezve, van pofája.

 

Greenspan-nek már sokkal korábban figyelmeztetni kellett volna az illetékeseket, mikor a gazdagok adócsökkentésének következtében remélt nagy beruházásokból, bravúros fellendülésből és az évről évre dinamikusan szaporodó munkalehetőség ígéretéből sorozatosan semmi sem valósult meg.  Vészjelzéseket kellett volna leadnia, mikor a kormány gazdasági tanácsadói (CEA) ábrándokra építve napsugaras-optimista előrejelzésként 3,8 millió új munkaviszonyt ígértek az idei évre, vagyis havonta 320 ezret. Ezzel szemben a Munkaügyi Minisztérium az elmúlt év hatalmas munkaveszteségeit követően  januárban csak 97 ezer új munkavállalást jelentett, februárban viszont még ennél is kevesebbet -- a farm munkákon kívül csupán 21 ezret.

 

A munkaügyiminiszter, Elaine Chao azzal mentegetődzött a CNN-nek, ő nem tudhatta, hogy az előjelzések ennyire tévúton járnak, mivel nem közgazdász. Nem kérhetett volna szakmai véleményt? Nyilván hasonló blődséggel fog takaródzni a Fehér Ház is, de hogy  szolgálhat a munkalehetőség évről évre csökkenő trendje és a trend elhallgatása Greenspan mentségére?  Hogy nyilatkozhatta 2002 decemberében, hogy a gazdaság olyan erős és annyira pozitív irányba halad, egy-két háború és több éves megszállás költségeinek fedezése szinte meg se kottyan neki?  Mikor a kamatlábak többszöri csökkentése sem hozta meg a várt eredményt miért nem riasztott már tavaly tavasszalTavaly nyáron? Miért hallgatott Bush januári országgyűlési beszámolója előtt?  Nem tartozott ez mindannyiunkra?

 

Ezt mondhatta volna a helyzet ismeretében Greenspan: "Állítsátok meg a háborút, mely újabb 75 milliárd dollárba kerül, miközben lecsökkentettük a veteránjaink segélyezését. Egészségügyre nincs pénzünk, háborúra van. Szociális juttatásokra nincs pénzünk, háborúra van. Arra van pénzünk, hogy felrobbantsuk a Tigris és az Eufrátesz hídjait, de arra nincs, hogy a saját hídjainkat karban tartsuk. Van pénzünk az iraki gyermekek egészségét megrongálni, az életét tönkretenni, de a saját gyerekeinknek sem az egészségét sem a megfelelő oktatását nem tudjuk biztosítani."   De Greenspan hallgatott. Helyette Kucinich próbálta az idézett ellentmondásokkal ráirányítani a  kongresszus figyelmét az ország növekvő problémáira.

 

Akik számonkérést, sőt Greenspan menesztését követelik elfelejtkeznek róla, az öreg nem csak gazdasági szakember, hanem a gazdag republikánus washingtoni hatalmi elit felmagasztalt idolja is. Feleségével, a kiszőkített, agyon operált Andrea Mitchellel(*1) az NBC News befolyásos nemzetközi tudósítójával együtt a Közel-Keletet átrendező Bush háborús szekerének buzgó vállvetői. Éppen ezért mikor a sajtó a háborús deficitről és hosszú távú hatásáról kérdezi Greenspant, nem tudhatja, milyen mértékben válaszol a gazdasági szakértő és milyen mértékben a politikai érdekvédő.

 

Rothschild szerint jelenleg azért nincs megoldás különböző, egyébként megoldható gazdasági és közvetve társadalmi problémákra, mert a nagy manipulátorok, Bush és Greenspan egész életének munkássága a felső rétegek vagyoni érdekeltségének védelmében és növelésében teljesedett ki.

 

Ennek megfelelően Greenspan orvossága a jelenlegi fenyegető gazdasági problémákra nem a politikai döntések újraértékelése. Nem is a kölcsönfelvételek azonnali beszüntetése, és a fegyverkezési és megszállási kiadások azonnali befagyasztása, mint ahogy nem is a gazdagoknak adott adókedvezmények visszavétele. Ezek közül egyik sem. Greenspan a szegények és a középosztály amúgy is korlátozott védelmét jelentő szociális juttatások további csökkentésében látja a krízishelyzet megoldását.

 

És míg a szociális háló további gyengítésén és rongálásán ügyködik, mellesleg azt javasolta, Bush törvényileg állandósítsa a gazdagok adókorlátozását, annak ellenére, hogy a növekvő deficit egyik döntő komponense. Ralph Nader megjegyzése erre: "A prioritása nem érhet senkit meglepetésként, mivel Mr. Greenspan maga a megtestesült  oligarcha." (*2)

 

Utólag meglepőnek ítélhető a Greenspan-féle gazdaság tervezet? Valójában nem. „The class bias of the Fed chief could not be more clear.”  Inkább az meglepő, hogy ezt az „osztály-elfogultságot”  a valóság tv elbambult népe még mindig nem realizálta.  Az ország egyik része továbbra is azt reméli Greenspan és a kiváltságokban nevelkedett, többszörös milliomos George W. Bush képviseli az érdekeiket, a másik része a fényűző luxusban élő, felesége révén milliárdos John Kerryre esküszik. A megmagyarázhatatlannak látszó helyzetre némi fényt vet James F. Welles, aki  A butaság megértése című könyvében azt írja:

 

„Egy bizonyos mértékig majdnem mindenki abban az illúzióban ringatja magát, az establishment fair akar lenni. Szinte hihetetlen, hogy bárki a korának megfelelő IQ-val ilyen képzelgésnek engedje át magát. (. . .) Az establishment határozottan a pozíciójában akar maradni: ha meg tudja fairként tartani a végső kontrollt, akkor fair lesz, de az uralkodó intézmények alapjában véve érdektelenek a ’Fairséget’, mint olyant illetően.”

 

 

 * 1 "In reporting on Secretary of State Colin Powell's February 5 presentation to the United Nations Security Council, many journalists treated allegations made by Powell as though they were facts. In Andrea Mitchell's report on NBC Nightly News (2/5/03), Powell's allegations became actual capabilities of the Iraqi military: "Powell played a tape of a Mirage jet retrofitted to spray simulated anthrax, and a model of Iraq's unmanned drones, capable of spraying chemical or germ weapons within a radius of at least 550 miles."   . . .This is a classic example of manipulating allegations, allegations being converted into facts. Responsible journalists should avoid playing a part in such a conversion by making a clear distinction between what has been alleged by the U.S. government and what has been independently verified."  (Fair, February 10, 2003)

 *2 "The hundreds of billions of dollars in corporate welfare giveaways annually, from local to state to federal governments, are not his concern.  He (Greenspan) is comfortable with this kind of direct and indirect corporate socialism where profits are less taxed and costs are socialized on the backs of individual taxpayers.  . . . The Chairman has serious trouble criticizing the corporate state including doing anything about the consumer credit abuses that the Federal Reserve directly is supposed to stop, like predatory lending." (Ralph Nader, Common Dreams.org, March 2, 2004)

 

11. írás

Február 17.

Ha semmi más, ez a kép bosszúra fogja ingerelni a Fehér Házat, mivel nem igen tekinthető másnak, mint bedörgölésnek, amint könyvvel a kezében ábrázolja Hugo Chavezt. Mi is lehetne más, mint lejáratási szándék annak propagálása, hogy az amerikai elnökkel ellentétben Chavez olvas. Ne persze így könnyű okosnak lenni! Hááát . . .  végül is bárki leutánozhatja. 

 

Annál is inkább, mivel nyilván  tájékozottságának köszönhetően lát át a venezuelai elnök a távoli szövevényes washingtoni praktikákon.   Ma éppen azzal vádolta a Bush-adminisztrációt, hogy meg akarja buktatni. Állítása szerint még attól se riadnak vissza Washingtonban, hogy hamis vádak alapján terrorizmussal vádolják, mint Irak esetében tették.(*1)

 

Chavez azt állítja, bizonyítéka van rá, hogy az amerikai kormány közvetítőkön keresztül ugyan, de dollár milliókat költ az ellenzéki erők támogatására, sőt kormány ellenes konspirációs tervek szövögetésére. Tény ami tény, a US Freedom of Information Act dokumentációja szerint is bizonyított tény, hogy az amerikai National Endowment for Democracy évek óta pénzeli a nyiltan lázító, a 2003-as bénító sztrájkokat is szervező Venezuelan Workers Confederationt. A külügyminisztérium azonban továbbra is tagadja Washingtonban, hogy az ország belügyeibe avatkozva a törvényesen választott kormány megdöntésén ügyködne.

 

Azt azonban nyilván nem nézik jó szemmel az amerikai fővárosban, még ha tagadják is, hogy a Chavez ideje alatt született új alkotmány szerint minden állampolgár, a pénztelen is, jogosult egészségügyi ellátásra. Még szerencse, hogy ezt nem igen  tudják az USA-ban. Ráadásul Chavez választási ígéretéhez hűen földosztásba kezdett, amelynek során eddig 1 millió 200 ezer földnélküli vagy kisbirtokos paraszt részesült az e célra kijelölt 600 ezer hektárnyi állami földből.  A megműveléséhez pedig térítés mentesen 2000 traktort adományozott a kormány a legszegényebbeknek. Az általános nemzetfelemelési politika ideája azonban ütközik a fejlett iparú észak-amerikai országok és a helyi gazdag establishment érdekeivel és mint ilyen, a latin-amerikai történelem tanúsága szerint könnyen eshet provokáció vagy külső beavatkozás áldozatául.

 

Az állandó gáncsoskodásoknak és puccsok veszélyének kitett Chavez esete óhatatlanul a tragikus sorsú Chileit, Salvador Allendet idézi, aki szintén demokratikus úton megválasztott és nemzeti politikát, regionális integrációt hirdető elnökként került Washington útjába.  Az akkori Kissinger-i külpolitika stratégiája "a chileiek és a világ túlnyomó részében legitimnek tartott Allende" elleni "felszín alatt rejlő ellenhadjárat" volt. Elkerülendő a nemzeti öntudat felgerjesztését. "Ezért ajánlom," írta külügyi memorandumában Henry Kissinger "hogy minden bevethető erőnkkel ellenezzük Allendét, és kövessünk el mindent, hogy lehetetlenné tegyük hatalmi konszolidációját."

 

Kissinger a demokratikus alapon nemzeti érdekeket képviselő latin-amerikai próbálkozásokat egyszerűen USA ellenesnek nyilvánította, (ezzel persze a barátkozni akaró szovjet tábor felé lökve őket), "mivel az ilyen 'modellek' alattomosan romboló hatásúak lehetnek" az amerikai népre és érdekeire nézve.  Agresszív, megbélyegző (akkor kommunista, ma terrorista), aláaknázó taktikája azóta is elszánt követőket mondhat magának Washingtonban.

 

A Castroval kiépített kereskedelmi kapcsolatai miatt "Kuba-barátnak" bélyegzett Chaveznek mérföldes a Washingtonban nyilvántartott fekete listája. Már nemcsak az ingyen iskolák és napközik, a szegénység csökkentése, a latin-amerikai rokon népekkel való fraternizálás, az olajbevétel egy részének állami kontrollja és a Washington által szorgalmazott szabadkereskedelmi gazdaságpolitika ellenzése terheli, hanem ráadásként ez a földosztás is. Mi várható még ezután? -- vetik fel a kissingeri doktrínát követő árokásók. Vaskohászok nyaraltatása a Bahama-szigeteken?

 

Többek szemében szálka ez az értelmiségi származású, intelligens, fél indián "fekete" caracasi, akik szerint persze az angliai Independent is megéri a pénzét, hogy ezt a kínosan lejárató képet képes volt lehozni.  Végül is kinek az oldalán állnak ezek a britek?

 

*1 Majdnem Chavezzel egy időben  Szíria utasította vissza azt az ismétlődő, hamisnak mondott amerikai vádat, amely szerint az iraki koalícióellenes gerilla támadások és terrorakciók Szíriából lennének koordinálva

 

 Hugo Chavezről és Venezueláról lásd még: ugyanitt az 5. írást

 

 Addendum:

 

 Március 1: Hugo Chavez a Haitiban lejátszódó puccsot figyelemmel kísérve kijelentette, senki ne számítson rá, hogy ő jószántából lemond vagy fegyveresen eltávolítható.  Chavez a ránehezedő nyomást érezve úgy nyilatkozott, azonnal elvágja az USA-ba irányuló olaj exportot, amennyiben Washington kereskedelmi embargóval sújtja, vagy invázióra szánná magát.  Caracasban tegnap fenyegetettség-érzettől hajtva híveinek tízezrei tüntettek mellette,  illetve az alig leplezett amerikai beavatkozás ellen. A Reuters hírügynökség szerint Chavez kijelentette: "Venezuela nem Haiti és Chavez nem Aristide."

Április: Saul Landau: Is Venezuela Next?

Someone once asked Mahatma Gandhi what he thought of Western civilization.  "I think it would be a good idea," he replied.  Democracy in Latin America might also prove nice if the United States would allow it to occur. Traditionally, when Latin Americans elect governments that show even vague intentions of redistributing the lopsided national wealth toward the poor, US officials get their knickers in a twist and force new elections: the pro-US candidate then emerges. But Washington's rhetorically concealed fusion between popular elections and imperial appointments hardly assures Latin American stability. (. . .)  The Chavistas watched the Haitian drama with the understanding that they are next on the Bush hit list. Otto Reich, Special Envoy to the Western Hemisphere, and Assistant Secretary of State for Western Hemisphere Affairs Roger Noriega, have barely disguised their aggressive intent. As hysteria mounts, Chavez followers -- mostly among the 80% of Venezuelans who are poor -- gain greater understanding of both their enemies and their own roles in changing their history. They elected their president, and democracy demands that their will, the majority, prevail. The day George W. Bush believes in such a simple formulation grass will grow on my palm. So stay alert, Companero Hugo and members of the Bolivarian Circles!          

 

10. írás

Február 13.

George W. Bush csökönyösen és repetitíven “háborús elnöknek” vallja magát, akinek saját szavaival “háborúra jár az agya”.  Vasárnap elhangzott kusza, enyhén magyarázkodó, a gondos vágás ellenére is habogó, teljes órányi tv interjúja során 32-szer hangoztatta háborús elnökségét, mintegy védőpajzsként -- bár az is lehet, hogy győzelmet hozó bűvös talizmánként. Az elnök nyilatkozata éppen olyan felkavaró és ijesztő volt, mint a 2002-es januári országgyűlési beszámolója, amely mintegy előzetes bejelentése volt a Közel-Kelet általános átrendezésének. 

 

Ha most Bush nem is mondta szó szerint, mint akkor, de egész hozzáállásából nyilvánvaló volt, hogy továbbra is jogilag és morálisan megalapozottnak tartja bármelyik általa veszélyesnek ítélt ország intervencióját. A fenyegetésen kívül mi egyébbel lenne indokolható háborús elnökségének, ország-világot védő nemes szerepének 32-szeri hangoztatása? Amennyiben azonnali reakcióként nem lesz össznépi tiltakozás és szervezkedés és a demokrata elnökjelöltek sem tiltakoznak az állítólagos békében is „háborús elnök” és ennek megfelelően a folyamatos háborús állapot és kiadások ellen, a Fehér Ház joggal tételezi fel, nem lesz probléma a továbbiakban sem. A jelszó tehát az lesz: „Indulj új utakra, Lucifer.”

 

A „veszélyes Bush-külpolitikáról” szóló részletes elemzésében Stephen Zunes, a University of San Francisco docense éppen erre az egyre komolyabbá váló veszélyhelyzetre hívja fel a figyelmet, mikor azt írja,   „Az interjú során, de egyéb megjegyzésekből is az derül ki, Bush elnök megelőzési doktrínájának’ kiterjesztett formája magába foglalja azt a jogot,  hogy (Amerika)  bármelyik országot megszállja, amelynek kormánya az Egyesült Államok elnöke szerint  a meghatározhatatlan jövőben feltételezett veszély lehet.” Vagyis hipotetikus időpontban hipotetikus veszély -- és bumm egy-két mini nukleáris bomba. Csak azt ne mondja senki, hogy nem volt előzetes figyelmeztetés.

 

A Bush adminisztráció minden esetre joggal feltételezi, ha az elnöktől nem vonták meg a bizalmat azok után, hogy a saját védelmére képtelen Irakot világégést jelentő, végzetként tornyosuló veszélynek tüntette fel, hogy rosszul mérte fel az intervenció helyi fogadtatását és szégyenletesen aláértékelte a megszállás ellenes iraki ellenállás mértékét, akkor végül is minden rendben van és nyugodtan tovább lehet haladni a B-52-esekkel fedezett „demokrácia terjesztő” és „nemzetépítő” úton.

 

Erre a belegyezésnek, sőt támogatásnak elkönyvelt passzivitásra alapozottan Bush úgy mérte fel, nincs szüksége utólagos meakulpázásra vagy magyarázkodásra -- bár egy-egy marék   új hazugság elhintését hasznosnak ítélte -- természetesen a régiek ismételgetése mellett.  A megcélzottak ebben az esetben  a tömegtámogatását jelentő, a szlogenekre mindig bukó alapbázisa, a szappanoperákat bámuló és bibliaórákon hallottakat literálisan értelmező rokonlelkek voltak. Ennek a taktikának megfelelően  az interjú során Bush hat alkalommal dobta be, hogy Szaddám Huszein egy „őrült”. Ez a hatásos és hasznos jelző utólag is félelmet gerjeszt és akár mentesíthet is a lelkiismeret furdalás és felelősség vállalás alól: „A korlátozás(i politika) nem működik egy olyan emberrel szemben, aki őrült.”  Az ebből adódó következtetés:  Bushnak nem volt más választása, mint támadni.

 

Na persze, ha valaki elveszíti a feleségét és a családját, megölik a fiait és a 12 éves unokáját, halomra gyilkolják a népét, börtönbe zárják a barátait, rokonait, szétbombázzák és kifosztják az országát, őt magát pedig egy bőröndnyi lyukban tartják hetekig fogva . . . nem  csoda, ha megőrül. Bush kivételével azonban eddig még senki nem állította, senki még csak nem is próbálkozott vele, hogy az amerikai intervenciót megelőzően Szaddám Huszein dementia vagy született szellemi degeneráció miatt lett volna veszélyes a világra.  Ugyan Reagannál és Brezsnyevnél is fennállt annak idején a szellemi hanyatlás  okozta biztonsági veszély, de Szaddám Huszein esetében szó sem volt róla.

 

„You can’t rely upon a madman, and he was a madman” -- harsogta Bush, majd máshol azzal érvelt: “Nem számíthatsz rá, hogy (egy őrült) racionális döntéseket hoz, mikor háború és béke kérdésére kerül sor, és túl késő az én megítélésem szerint (bármit is csinálni), mikor egy őrült ember, akinek terrorista kapcsolatai vannak, képessé válik cselekedni.” A “terrorista kapcsolat” természetesen az egyik teljesen megalapozatlan és régen megcáfolt korábbi hazugságok egyikének taktikus újra felelevenítése volt.

 

Ez az egész „őrült” vád annyira erőltetett volt, hogy az interjú elemzői közül senki még csak említésre se méltatta. Egy újabb Bush- hazugság már régen nem szenzáció még az alternatív médiában sem. Azoknak pedig, akik akár önmagukat is megerőszakolva mindenáron hinni akarnak vagy mentséget keresnek a saját balgaságukra, egy újabb Bush-hazugság csak igazolás háborús erőszakot sóvárgó beteg lelkiviláguknak. Ennek megfelelően Bush hitelképessége az interjút követően állítólag továbbra is közel 50%-os maradt.

 

Bush kínosan lejárató interjújának vitathatatlan mélypontja volt, mikor a maga demagóg módján azt találta mondani: „Irak inváziójával és megszállásával az Államok demokráciát terjeszt, és ezáltal biztonságosabb teszi a világot, mivel a szabad társadalmak nem gyártanak tömegpusztító fegyvereket”. Öngól! Hatalmas öngól! Ráadásul Amerika az egyetlen, aki nemcsak a legnagyobb fegyvergyártó, de egy háborúban már be is vetette tömegpusztító fegyvereit. Ha egyáltalán emlékszik még valaki is errefelé Hiroshimára és Nagasakira . . .

       

 A témakörben lásd még a Jelenidő rovatban: Lenin árnya a Fehér Házban

 

9. írás

Február 8.

George W. Bush a maga védelmére idézgeti az önként lemondott fegyvervadász David A. Kay szavait, “We were all wrong”, mintha a közös tudatlanság egy fajta mentőövként szolgálhatna számára a körülötte sokasodó örvények veszély zónájában. A tudatlanság és tájékozatlanság nem ad jogi védelmet, még erkölcsi felmentést sem -- mint ahogy a vakbuzgó hit sem.  Ráadásul nem "mindannyian" tévedtünk. Ezt kikérjük magunknak!

 

Az ENSZ fegyver inspektorai, a francia, német, orosz, mexikói és kanadai kormányok és kémszolgálataik, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, Powell jobb keze, Richard Haass(*1),  kihallgatott iraki tudósok, számos arab szövetséges, a sok milliós tüntetők hada szerte a világban, az alternatív média újságírói, Kennedy és Byrd szenátorok, a meghurcolt és meghazudtolt fegyverszakértő, Scott Ritter, a tiltakozásként lemondott amerikai diplomaták és  angol miniszterek -- Clare Short és Robin Cook,  a békeszervezetek és szószólóik, a különböző ellenzéki csoportokba tömörülő értelmiségiek, veteránok, diákok és művészek NEM TÉVEDTEK. Éppen ezért senkinek nincs joga az elmúlt idők véráldozatáért és tragédiáiért „mindannyiunkat” felelősséggel terhelni.

 

(Kép: A tavaly áprilisi kaliforniai háború ellenes tüntetés rendőrségi beavatkozásának egyik áldozata)

 

Az EMPIRIA  Magazinban az évek folyamán számos háborúellenes és a washingtoni politikai hátteret, az irányító-mozgató erőket leleplező írás jelent meg, kiváló szakmai elemzők és integritásukban rendíthetetlen tollforgatók véleményére támaszkodva. Emlékeztetőül egy idézetcsokor azoktól, akik rágalmak, kiközösítés és fenyegetések ellenére is vállalták önmagukat. 

 

Jelenidő rovat, Csúfos kudarc vagy fantasztikus siker, 2003. március:

„Ellsberg a jelenlegi tragikus külpolitikai helyzetért Bush polgári tanácsadóit, elsősorban Donald Rumsfeldet és főideológusait, Richard Perlet és Paul Wolfowitzot vádolja, akik optimista bíztatást adnak az elnöknek, ráadásul hamis adatokra és tényekre alapozottan. 'Minden amit ennek a háborúnak indokaként felhoztak valótlanság'-- nyilatkozta Ellsberg.”

 

Jelenidő rovat, Hazugságok szárnyain, 2003. február:

„Reid saját véleménye szerint a jelenlegi Bush-rezsim nem a világ demokratikus újjászervezését, nem is etnikai tisztogatások vagy egyéb emberjogi visszaélések megfékezését vette célba, hanem egy ez ideig precedens nélküli globális birodalom létrehozását, eltaposva a rivális nemzetek vagy szabad országok minden ellenkezését, bárhol a világban. 'Ez valójában a szabadság elfojtását jelenti, nem a terjesztését'-- vélte nemcsak aggódva, de a pipogya demokrata ellenzéket, a  kongresszust és az összejátszó médiát is vádolva Reid.”

 

Jelenidő rovat, Kész őrültség, 2002. augusztus:

„Kissinger a tőle megszokott öncélú, két kulacsos politizálgatása során pentagoni különszobájában üldögélve eleve eldöntött, (döntési szempontból) unilaterálisra tervezett, a vesztfáliai egyezményt és a modern nemzetközi törvényeket lezseren félresöprő háborús tervek kidolgozásán ügyködik. A tömegfogyasztásra szánt megnyilatkozásaiban azonban moderáltságot tettetve a történelmi non-intervenciós jogszabályok, terror ellenes nemzetközi koalíció, és az elnök és kongresszus közti párbeszéd híve. Íme egy jellegzetesen rafinált és manipulatív, nagyon is veszélyes Kissinger-i kijelentés: 'Irak a szomszédjait fenyegető kapacitásával fenyegeti az Egyesült Államokat.'

 

„Cheney többek között azt állította, BIZTOS tudomásunk van róla, hogy Huszein hosszú távú tömegirtó fegyverekkel rendelkezik, majd később azzal ütötte agyon, nincs bizalma benne, hogy az inspektorok képesek lennének megtalálni Irak fegyver arzenálját. Hogy lehet BIZTOS valaminek a létezése, amit soha senki sem látott, és amiről fogalmunk sincs, hol lehet?”

 

Jelenidő rovat, Bolondok missziója, 2002. július:

“Ira Chernus, a University of Colorado professzora azt írta, 'Bushék minden háborús indoka kitaláció. A tervezett iraki háború csak további szenvedést fog zúdítani egy agyon gyötört népre, anélkül, hogy tényleges remény és kilátás lenne valódi demokratizálódásra.' A kitalált indokok mellett mindenki igyekszik elhallgatni a leglényegesebbet, miszerint Irak jelenleg együttműködik a nukleáris programokat ellenőrző Nemzetközi Atom Energia Ügynökséggel (IAEA) amelynek jelenlegi vezetője azt nyilatkozta, az iraki atom energia bizottság kooperatív és maximálisan segítségükre volt a legutolsó inspekció alkalmával.”

 

“A Bush adminisztráció militarizálódó külpolitikája miatt aggódó akadémikusok és szakértők közül akadtak, akik a várható kedvezőtlen  konzekvenciók ellenére is papírra vetették, hogy mivel Irak hajdani tömegirtó fegyverei régen megsemmisítve, honvédelme felszámolva, ipara, út- és energiahálózata, kommunikációs központjai szétzúzva, vízellátása minimalizálva, népe megnyomorítva, az ország nemcsak támadásra, de védekezésre is képtelen, sőt a puszta túlélése is gyötrelmes  mindennapi küzdelem. 'Irak megszállása költséges, de értelmetlennek tűnő beavatkozás lenne, ami visszájára is elsülhet. Az egyetlen létező válasz a szeptember 11- i eseményre az amerikai külpolitika megváltoztatása.' -- írta a New Politics részletesen elemző, havonta megjelenő publicisztikájában Thomas Harrison.”

 

Lapszemlék, 2003. I. félév, március:

“J. Brady Kiesling, athéni diplomata február végén adta be lemondását a külügyminiszternek. Mint írta, 'A jelenleg megvalósításra kijelölt kormánypolitika  összeférhetetlen nemcsak az amerikai értékrenddel, de az amerikai érdekekkel is. A hevesen forszírozott  Irak ellenes háború belehajszol minket a nemzetközi legitimáció eltékozlásába, ami pedig Woodrow Wilson óta a leghatékonyabb védelmi és egyben támadó fegyverünk volt. Megkezdtük a világon eddig ismert legnagyobb és leghatékonyabb nemzetközi kapcsolatrendszer felbomlasztását. A jelenleg előírt pályakör instabilitást és veszélyt fog eredményezni, nem biztonságot.'

“Kiesling nyíltan azzal vádolja a Bush adminisztrációt, politikai céljainak elérése érdekében szisztematikusan meghamisítja a hírszerzés eredményeit, és a vietnami háború óta nem látott mértékben szándékosan manipulálja az amerikai közvéleményt. Összefoglalása szerint az önző, babonás status quo a maga érdekében központilag eltúlozza a terrorveszélyt és szándékosan összezagyválja  a terrorizmus és Irak egymástól független problémáját.”

 

Lapszemlék, 2003. I. félév,  január: 

„A Dallas Morning News január 1-én megjelent számában Robert Jensen, az austini University of Texas professzora azt írta, minden nagyhatalom azt állítja, nemes ügy érdekében indít háborút, a nemes ügy azonban rendszerint ocsmány valóságot takar és ezen a téren az USA sem  különb a többieknél. 'Ha becsületesek akarunk lenni az USA háborús terveit illetően”, írja Jensen, „a csapataink nem a szabadságunkat védelmezik, hanem az amerikai kontrollt a Közép-Kelet stratégiailag döntő fontosságú energia forrásai felett. A katonák a birodalom szolgálatában állva mindig a hatalom és (az uralkodó) kisebbség profitjáért harcolnak, nem a többség szabadságáért.'

 

„Ha csak az olaj biztosítása lenne az amerikai intervenció célja, a teljes légtér kontrollja, határ zárlat, katonai és polgári mozgás korlátozás és az olajföldek elfoglalása megtenné. Ha Szaddám Huszein személye lenne a probléma, egy puccsal rég elintézhették volna. Ha a hozzá hű nép és a katonaság is az, Bagdad szétbombázásával felszámolható lenne az egyetlen számottevő ellenállási góc. A mai haditechnológia mellett mindehhez nem kellene negyed millió amerikai katona. Pedig legalább ennyi lesz Irakban február elejére.”

 

„Visszagondolva tizenkét évvel ezelőttre, az Öböl-háború során még 4 napba sem telt az iraki hadsereg teljes megfékezése. Azóta a nyugat 7 éven keresztül szakszerűen számolta fel az ország megcsappant fegyverarzenálját, két-harmadát tíz éven keresztül nap mint nap tendenciózusan bombázta, mialatt népét büntető szankciókkal tehetetlenné nyomorította. Irak mára valójában éppen olyan kiszolgáltatott, mint az amerikai intervenció idején Afganisztán volt. Az új világrend geopolitikáját illetően azonban sokkal jelentősebb.”

 

„A San Franciscoból irogató, kivételesen naivnak ható Mark Morford szerint az USA nem kezdhet háborút, mivel az ún. ellenség semmivel se provokálta, nem jelent fenyegetést az országnak, nincs számottevő katonai ereje, és semmi esélye, hogy akárcsak  petárdákat is durrantgasson a mindent elsöprő amerikai halálmasinák közelében.”

 

Lapszemlék, 2002. I. félév. 2. cikk:

“Erre föl Putyin sebtében magasrangú hivatalos orosz küldöttséget menesztett,  figyelmeztessék az amerikai illetékeseket, ne is próbálkozzanak mesterségesen kreált indokok felhozatalával. Ha Washington Szaddám Huszein fejét akarja, akár háború árán is, akkor "valódi veszélyt bizonyítson, ne valami képzeletbelit" -- nyilatkozta Mikhail Kasyanov.

 

Lapszemlék, 2002. I. félév, június:

“A London Observernek nyilatkozta még az év elején  egy kazahsztáni kormánytisztviselő 'Tiszta dolog, hogy az Afganisztánban folytatódó háború csak fátyol, amely  az Egyesült Államok dominációs törekvéseit hivatott takargatni a régióban. A terrorizmus elleni harc  csupán ürügy az energia forrásaink feletti befolyás kiterjesztésére'  Ugyanezt akár egy iraki kormánytisztviselő is nyilatkozhatná. Bár a szeptemberi terrorista akcióhoz Szaddám Huszeinnek semmi köze nem volt, tömegpusztító fegyvereket több éves nemzetközi ellenőrző-akciók sem találtak nála, és légterének két-harmadától megfosztva, anyagilag-gazdaságilag lebénítva senki számára nem jelent veszélyt.  A Bush adminisztráció mégis tízesével számolható dollármilliókat költött már eddig az ellene szervezett, titkos fedőnevek alatt futó diverziós CIA operációk fedezésére.

“A Washington Post mai közlése szerint George W. Bush már januárban aláírta a CIA-nak adott parancsát az iraki elnök, Szaddám Huszein megbuktatására, sőt meggyilkolására. A terv szerint az afganisztáni intervencióhoz hasonlóan speciálisan kiképzett alakulatok bevetése előzi meg a katonai akciót, amelyek  feljogosítottak, hogy "önvédelemből" elintézzék a nyugattal ujjat húzó, állandóan okoskodó öregedő államfőt. Az intervencióhoz ugyanis ma már mondvacsinált ürügy, vagy kiprovokált provokáció sem kell, mondjuk egy nem-berepülő zónát védő amerikai gép iraki légtérben való lepuffantása. Nem kell hozzá még jelképesen sem nemzetközi támogatás. Az ég egy adta világon semmi.”

 

Lapszemlék, 2002. II. 14. írás, október: 

“A sikeres sajtópropaganda következtében tavaly szeptember óta széles tömegek hitték, hogy az ország "háborúban" áll bin Ladennel. Mikor azonban bin Laden nem támadott, és csupán elvont ideákat képviselő fantommá változott, a harci kedv a nép körében lecsökkent.  A háborús hangulat újbóli felszítására egy képernyőn megjeleníthető konkrét ellenséggel, egy fenyegető hatalommal bíró, világveszélyt jelentő mumussal, Szaddám Huszeinnel cserélték le.  (Az Amerikát veszélyeztető iraki haditechnológiát jellemzi, hogy a CIA szerinti állítólagos 750 kísérlete során Iraknak egyetlen amerikai gépet sem sikerült leszednie.) A trükk nyilvánvaló és átlátszó, mégis sokan (talán tudat alatt) hagyják beugratni magukat.  Emögött a félelem az egyes számú faktor. 'Az amerikai külpolitika kritizálása tilos, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy téves' -- állítja Todd Gitlin, a Columbia Egyetem professzora.”

 

Lapszemlék, 2002. II. 21. írás, december:

"A Bush adminisztrációnak nem Irak lefegyverzése a célja" nyilatkozta november elején Scott Ritter, volt ENSZ fegyverszakértő az SFGate-nek. "A végső cél a rezsim megbuktatása, és ehhez csak eszközként használják a fegyverinspekciót -- bár cél és eszköz egyaránt megszegése a nemzetközi törvényeknek. Az egész fegyverinspekció egy szélhámosság."

 

Jelenidő rovat, Szaddám a Mumus. 1999 december:

"Az összeállítás részletesen foglalkozik az Irak ellenes háborúk céljával is. Többek között idézetet közöl Ramsey Clark 1992-ben kiadott könyvéből, The fire this time: 'Az iraki városok és az infrastruktúra bombázásának semmi köze nem volt Kuvait felszabadításához. A bombázás célja egy harmadik világbeli ország tönkretétele volt, egy politikailag független, olajban gazdag, a saját gazdasági fejlődését kézbentartó országé.' Az 1988-ban összeállított IAC tanulmány szerzője, Brian Becker így összegezte a Clinton-Blair külpolitikát: 'Az imperialista hatalmak gazdasági és katonai agresszió révén vissza akarják kényszeríteni Irakot korábbi (1972 előtti, K. H.) alárendelt helyzetébe, Amerikától és Angliától való félkoloniális függőségébe.'"

Az a Kína, amely amerikaiak tízezreinek haláláért volt felelős Koreában, amelynek kezéhez kínaiak 10 millióinak vére tapad és amelynek interkontinentális rakétái több millós amerikai megavárosok felé irányzottak, a 'stratégiai partnerünk' lett. Állíthatja valaki is, hogy Irak légierő, haditengerészet és interkontinentális ballisztikai rakéták nélkül, a gazdaságunk 1%-át sem kitevő gazdaságával, Kínánál nagyobb veszélyt jelent?" -- vetette fel a kérdést a magát "eredeti" konzervatívnak valló Pat Buchanan.

 

    * Richard Haass, Colin Powell külügyminiszter politikai irányvonalát meghatározó és terveit kidolgozó gárda  feje önként lemondott 2002-ben, mikor realizálta, a Bush és Powell által követelt leszerelés csupán előzménye az eleve eldöntött iraki háborúnak. "As head of State's  planning, Haass' mission to the NSC was, ha says, to discuss 'the pros and cons' of escalating toward war with Iraq.  Says Haas 'Basically, she (Condoleezza Rice) cut me off and said, 'Save your breath -ü the president has already decided what he's going to do on this.' "

 

  

8. írás

Február 3.

Richard Cohen, a Washington Post leplezetlen cinizmusáról ismert kommentátora -- aki még tavaly júliusban is úgy találta, hogy nagyon komoly indokok szolgáltak az iraki háborúra -- azzal mentegette annak idején George W. Busht, hogy pechére rossz ürügyet pécézett ki, mikor a pusztán elméleti veszélyt virtuális közelségbe hozta azzal a jelszóval: Támadd meg Irakot, mielőtt Huszein támad meg minket. Szaddám Huszein ugyanis nem volt azonnali veszély az USA-ra nézve, írja Cohen, csupán egy távoli, teoretikus fenyegetést jelentett - -  és még csak nem is Amerikának, hanem az amerikai és szövetséges érdekeknek. Na tessék! Még csak nem is Amerikának . . . Ezek után kíváncsi lenne az olvasó, vajon milyen más „komoly” és ha lehet valódi támadási indokot választhatott volna Bush? És mit tudott volna Cohen felhozni, a saját pro háborús nézete "nagyon komoly" indokaként, ha valaki rákérdezett volna?  

Mindezek ellenére Cohen úgy ítélte meg, hogy „az elnök nem egy hazug alak, sokkal inkább egy kritikátlan ember, aki elhitte, amit mondtak neki”. Lenint idézve az a bizonyos „hasznos idióta”, aki mindent bevesz, amit beadagolnak neki. Köztudott, hogy Bush nem olvas, irtózik a számadatoktól, nem ellenőrzi, amit a tanácsadóitól hall -- talán végig se gondolja. Kérdés azonban, hogy az érdektelensége, hiszékenysége és felelőtlensége mentségére fog-e szolgálni a választók körében ősszel, (ha addig nem kényszerül lemondani) ahogy mentségére szolgált a Washington Postnál?

A Bush-apologéták elszánt porhintése ellenére az alternatív médiában megjelenő számos leleplező cikk, interjú és a demokrata elnökjelöltek nyilvános vitáinak következtében egyre inkább megerősödik a közvéleményben is a másik feltevés, miszerint tudatosan és átgondoltan, az olaj, bank és egyéb hatalmas vagyonszerzési érdekeket, valamint Ariel Sharon személyes elvárásait szem előtt tartva döntött a háború mellett -- vagyis egy előzetesen kidolgozott tervnek megfelelően szelektálta, értelmezte és politizálta a rendelkezésére bocsátott CIA jelentéseket, az ENSZ véleményezéseket, a média által produkált 'szakvéleményeket'. Véres kezű, mindenre elszánt kalóz tehát Bush, vagy hasznos idióta?

 

Ezekkel a kérdésekkel és fordulatokkal foglalkozik majd bővebben az EMPIRA január havi összefoglalója a Jelenidő rovatban.

 

7. írás

Január 29.

A Fehér Ház január 27-ei sajtótájékoztatóján Russel Mokhiber felvetette a kérdést, vajon egyetért-e George W. Bush  Noah Feldman professzor, New York-i alkotmányjogásszal, az iraki alkotmánybizottság Washington által jelölt amerikai tanácsadójával abban, „amennyiben túl gyorsan haladnak (Irakban), a rossz jelöltek lehetnek a kormányba választva”?

 

Scott McClellan, Bush szóvivője az Iraki Igazgató Tanács (IGC) és az amerikai  Szövetségi Ideiglenes Hatóság (CPA) tavaly novemberi egyezményére utalva azt válaszolta, az elnök továbbra is annak keretein belül kívánja megvalósítani a “szabad” választásokat.  (Az említett egyezmény csak az alkotmány ratifikálása után, legkorábban 2005-ben engedélyezi a végleges -- amerikai mintájú közvetett, ún. reprezentatív -- választások kiírását.)

 

McClellan szerint az irakiak egyre inkább maguk akarnak dönteni a jövőjükről (valójában kezdettől fogva ezt akarták, K. H.), ezért is kívánják bevonni az ENSZ választási szakértőit, amit Washington is támogat. Erre válaszként Mokhiber felvetette, „ha (az irakiak) iszlám kormányt akarnak és azt akarják, hogy vonuljunk ki, kivonulunk?” McClellan kitérő válaszában azzal érvelt, jelenleg kidolgozás alatt van az alkotmány számos alapvető princípiuma, mint ahogy az amerikai csapatok ott tartózkodása is megvitatás alatt áll az IGC-vel. Majd hozzátette, az ő személyes meggyőződése, „az iraki nép nagyra értékeli a biztonságukat biztosító törekvéseinket.”  

 

A válasz tehát Mokhiber mindkét kérdésére nem volt. Washington nem akar iszlám kormányt, és nem akarja feladni az iraki népnek biztonságot szolgáltató katonai felügyeletet sem, és ennek megfelelően ellenzi (lehetetlennek mondja és gátolja) az irakiak által júliusra betervezett közvetlenül voksoló választásokat. Természetesen Feldmannak a New York Timesban tett, egyébként megdöbbentő kijelentése is ezt az álláspontot tükrözi, annak ellenére, hogy maga Feldman azt írta tavaly novemberben: „Egy igazi demokratikus rendszerben az iszlámistáknak esélyt kellene kapniuk a kormányzásra, ha az emberek őket akarják.”  

 

Meglehetősen ijesztő és lehangoló, hogy egy olyan amerikai kormánymegbízott bábáskodik az iraki alkotmány megszerkesztésénél és közvetve Irak jövőjének megalapozásánál, aki tudja, hogy a nemzetközi jog és az „igazi” demokrácia alapgondolata szerint nem lehetnének a többségi közösség által választott „rossz”, tehát nem megfelelő jelöltek, Irak esetében mégis az ellenük való óvintézkedésekre inti az amerikai kormányt.  Hogy kik ezek az elfogadhatatlan jelöltek Feldman szerint? Meghatározását szó szerint idézve: „A botrányoktól mentes, az autokratikus rendet határozottan kétségbevonó iszlámisták a nép nyelvét beszélik. Nem mondhatók elitistáknak -- és az igazság és autenticitás nagy hatású eszményeire támaszkodnak.”

 

Hogy mi az, ami a felsoroltak és a többség akarata ellenére mégis lehetetlenné teszi őket Washington szemében az ország irányítására? Mint egy válaszként erre a kérdésre Feldman azt írja az Iszlámista demokráciák: a nyugat legborzasztóbb rémálmai című cikkében, az iszlám csoportok, mint a Hezbollah Libanonban, politikai párttá alakulhatnak át anélkül, hogy elítélnék az Izrael elleni violenciát. „Gondot kell viselni rá, hogy védelmet biztosítsunk az efféle valós és veszélyes lehetőségek ellen” -- inti Feldman Amerikát. 

 

6. írás

Január 21.

Nem véletlen, hogy 8 pontot esett George W. Bush népszerűsége a  legutóbbi, december közepén tartott felmérések óta. A demokrata pártjelölt választásához közeledve végre a legeltökéltebb betűkerülőkhöz is eljut a másik oldal véleménye: január eleje óta ugyanis több lehetőséget kaptak a Fehér Házra pályázók a legfőbb információs fórumtól, a televíziótól.  Az elnökjelöltségért indulók nemcsak hangot, de arcot, még inkább személyiséget is adtak az eddig erőszakosan háttérbe szorított alternatív állásfoglalásoknak. Szakmailag jól felkészült, tájékozott, komoly karriert futott politikusok tárhatták végre részletesebben a nagyközönség elé a jövőt érintő terveiket, társadalmi célkitűzéseiket, még az országot indok nélkül háborúba vivő neokonzervatívok kritikáját is -- és az emberek odafigyeltek.

 

Egyre többen realizálják, az iraki háború, a megszállás vagy Bush önkényének ellenzése a jobboldali propaganda ellenére sem hazafiatlanság, nem is a katonáink cserben hagyása, hanem egészséges társadalmi folyamat.  A pódiumokról hallva lassan kezd az is megragadni a fejekben, a Bush-adminisztráció által felhalmozott deficit a nemzeti érdeket sértő, hosszú távú probléma, amellett, hogy jogtalan és erkölcstelen az intervenciós kiadásokat és a hadirokkantak, árvák gondozását az unokáink nyakába varrni.

 

A New York Times és CBS News január 12-15 közötti közös felmérése szerint 1022 regisztrált szavazó  45%-a  szavazott  a demokratákra, míg 43%-a George Bushra.  Eddig úgy tűnt, nem jutott el a Fehér Házba, vagy egyszerűen nem számított az ellenzék kritikája és tiltakozása. Bush tegnapi beszéde a Kapitóliumban -- a State of the Union Address néven ismert évenkénti országgyűlési beszámoló során -- alaposan rácáfolt erre a feltételezésre. Úgy foglalhatnánk össze, Bush minden állítása, minden közlése mentegetődzés volt, vagy válasz próbált lenni a demokrata elnökjelöltek vádaskodásaira.

 

Nem konkrétan persze, hanem úgy kezdve, egyesek szerint . . . mások azt kifogásolják . . .   Egyik alatt sem kell a golfpartnereit vagy mondjuk a biztonsági őreit  érteni. Howard Dean, Wesley Clark és John Kerry miatt mosakodott, magyarázkodott Bush. Miattuk ködösített, miattuk tetette az ifjúság iránti atyai aggodalmát, miattuk festette rózsásabbnak a valós helyzetet.  Miattuk lovagolt szavakon, hogy elsíbolhassa a lényeget.

 

„A kritikusok néhánya szerint a külpolitikánk unilaterális” -- mondta jellegzetesen hunyorogva, kissé cinikus mosolyával Bush, és hagyott egy röpke pillanatot a demokratáknak, hogy esetleges tapsukkal jelezzék igenlésüket, majd azzal folytatta, felsorolt vagy 18  kooperáló országot -- köztük a tv-nézők többségének „hát az meg hol lehet?” Hungaryt is -- ami óriási tapsvihart váltott ki a kongresszus republikánusai körében.  A csatlakozó Magyarországhoz és Bulgáriához mérve a háborút ellenző Németország, Franciaország, Oroszország, Kína, India, Mexikó, Kanada, Brazília, Venezuela világpolitikai jelentősége hirtelen mákszemnyire zsugorodott.

 

Mindenesetre nem Bush hibája, hogy még mindig be tudja dobni ezt  a vacak trükköt.  Nem az ő hibája, hanem a demokratáké, hogy még mindig nem jutott el a köztudatba, tehát vissza lehet élni vele: nem Amerika magányos harca ellen, hanem Amerika unilaterális döntése ellen van a kifogás -- a világ közvéleménye és a nemzetközi jog önhatalmú megtaposása ellen.  Hogy utólag kik és miért sodródtak Amerika uszályába, valójában nem változtat az önkényes washingtoni döntéshozatal tényén. Egyébként az eleve kudarcra ítélt unilateralizmus tagadhatatlan bizonyítéka, hogy a felmerülő személyi áldozatot és anyagi terheket szintén egyedül (alig tíz százaléknyi hozzájárulással) az USA viseli.

 

A Bush-interjú a felületesen odafigyelőnek, a hátteret, döntő részleteket nem ismerőnek, a bárgyúnak és jóhiszeműnek, na meg  az érdekemberkéknek és a párt lelkes követőinek őszintének és bíztatónak, „egész jónak” tűnt. Legalább is retorikailag. („Többet senki se vonhatja kétségbe Amerika szavát.” Ez jól hangzik, de mit jelent? Jogos büszkeséget? Túlzott önteltséget?  Figyelmeztetést? Burkolt fenyegetést?) A lényegre figyelőknek, részleteket elemzőknek, a hitelképességét is mérlegelőknek azonban katasztrofálisnak.

 

Bush válaszai ismét számos ferdítést, túlzást és valótlanságot tartalmaztak, amivel hosszú távra bőséges ammuníciót adott a demokrata elnökjelölteknek és az alternatív médiának. Az Iowában győzelmet aratott Kerry az interjút követően úgy nyilatkozott,  Bushnak 4 év után sincs fogalma, mi is történik valójában az átlagember otthonában, keresztül-kasul az országban.  Hogy élnek túl a hónapok óta munkanélküliek, az apától vagy anyától megfosztott katonai családok, a gyógyszereiket kiváltani képtelen nyugdíjasok.

 

A következő hónapok fő témája az lesz, amire Bush eddig nem tudott megoldást találni -- munkanélküliség, általános egészségügyi biztosítás, éhezés, szegénység, háborúk befejezése, lankadó katonai morál, ENSZ-kapcsolat -- és ami a kongresszusi beszámolóból (nem véletlenül) kimaradt -- deficit, környezetvédelem, nemzetközi kapcsolatok felújítása, infláció, kurd szeparációs törekvések, afgán és iraki elnökválasztás, iraki privatizálás és olajjog, Észak-Korea.  Feszültségekkel teli és érdekes  hónapok vannak tehát hátra  a novemberi választásokig.

 

5. írás

Január 17.

 

HONOR KING, PROTEST BUSH! Vagyis ADJ TISZTELETET KINGNEK – PROTESTÁLJ BUSH ELLEN, hirdette egy hatalmas transzparens a Washington körül futó nyolc sávos autópálya egyik felüljárójának korlátjára függesztve a meggyilkolt polgárjogi harcos születésének 75. évfordulója alkalmából.  Akik ismerik Martin Luther King munkásságát, háború ellenes elkötelezettségét, integritását, a jövőről szőtt „álmát”, felháborodva hallották, mikor a Fehér Ház bejelentette, hogy Bush a megemlékezés koszorúját kívánja elhelyezni a sírján.  Végül is mi lehet ordítóbb ellentmondás, mint Bush közel-keleti és latin-amerikai intervenciós politikája és Dr. King reményteli békevágya?

 

Az Associated Press szerint kb. ezren tüntettek Atlantában Bush érkezésekor.  A sírhoz igyekvő tisztelgők és protestálók elsöpörték a biztonsági barikádokat, de a rendőrség autóbuszokból sebtében kialakított védelmi vonala végül is feltartóztatta őket.  A tömeg fújozott, döngette-verte a buszok oldalát  azt kiabálva, MENJ HAZA BUSH! és azt, EZ NEM FOTÓALKALOM, GEORGE! Egy férfi A MEGSZÁLLÁS NEM FELSZABADÍTÁS! feliratú táblát tartott magasra -- hogyha valaki ott az elnök körében, vagy  esetleg fent Washingtonban fogalomzavarban lenne.

 

Coretta King, aki nem hívta meg Busht,  nem is kommentálta az elnök látogatását, de férje „álmának” őrzőjeként többször is nyilvánosan tanúságát tette, rendíthetetlen ellenzője az afgán és iraki háborúnak és megszállásnak. A kaliforniai demokrata képviselő, Barbara Lee az alkalom kapcsán felvetette, "Dr. King szabadságról és igazságról szőtt álma ne legyen csak (puszta) recitálás, hanem váljon valósággá."

 

A King hagyományait  folytató mai polgárjogi aktivisták szerint irritáló a koszorúzás hipokrízise: a Bush adminisztráció külpolitikája, társadalmi és szociális politikája  mind ellentmond Dr. King ideológiájának, aki elítélte a Vietnámi háborút, ugyanakkor felhívta a figyelmet rá, a háborúskodás és a fegyverkezés teszi lehetetlenné a szegénység és elmaradottság felszámolását. 

 

„Egy nép, amely éveken keresztül folyamatosan többet költ katonai védelemre, mint társadalmilag felemelő programokra, az a spirituális halála felé halad” -- vélte Dr. King. Ami igaz volt 37 évvel ezelőtt, az igaz ma is. Ennek ellenére a Bush kormányzat ma ugyanúgy tagadja és fittyet hány ennek a törvényszerűségnek, mint annak idején.

 

Az emberi jogokért küzdő csoportosulás, Global Exchange társalapítója, Medea Benjamin szerint: Dr. King and Mr. Bush poláris ellentétek:  Dr. King üzenete szeretet, béke és együttérzés volt; Bush üzenete háború, bosszú és félelem.  Ha Dr. King ma élne, masszív tüntetéseket vezetne Bush iraki háborúja ellen, az ország szegényeinek magára hagyottsága és a polgárjogi küzdelmek cserbenhagyása ellen.”

 

A tegnapi USA Today cikkében Julianne Malveaux talált egy országot, ahol King öröksége tovább él.  A riport egy Caracasban rendezett ünnepségre kalauzolta az olvasókat, ahol a szerző, aki foglalkozására nézve közgazdász és író, egy Dr. Kingről elnevezett, szegény gyermekek számára nyitott iskolaavatására kísérte el a venezuelai oktatási minisztert, Aristobulo Isturizt.

 

Hogy szárnyalt King „álma” ilyen messzire? Malveaux emlékeztet rá, King humanitárius törekvései soha nem korlátozódtak az Államokra.  A Nobel békedíj átvételekor mondott beszédében annak a hitének adott hangot, minden embernek, bárhol (a világon) jár a napi három tál étel, a tanulási és kulturálódási lehetőség, az emberi méltóság, az egyenjogúság és lelki szabadság.

 

Mióta 1999-ben Hugó Chavezt (Chávez) Venezuela elnökévé választották, azóta kampányígéretéhez híven 3 ezer ún. Bolivár iskolát építtetett. Ezek az iskolák egész nap nyitva tartanak és állandó felügyelet mellett két ingyenes étkezést és uzsonnát biztosítanak a szegény gyerekeknek. Chavez egy egyetemet is nyitott a hátrányos helyzetű diákoknak, ugyanakkor az elmúlt két évben  több mint 1 millió írástudatlan felnőtt kapott állami pénzből finanszírozott lehetőséget a betűvetés elsajátítására.

 

 

 Hugo Chavez és felesége

 

Ha semmi másért, ezekért a célokért és eredményekért a Vatikán pártolhatná a törvényes kormányt  -- szégyenletes módon azonban továbbra is a gazdag társadalmi elittel, vezető üzleti körökkel és a magántulajdonú médiával karöltve Chavez megbuktatásán ügyködik.(*1)

 

A venezuelai elnök a nemzeti érdekek és gazdasági fejlődés védelmében ellenzi a latin-amerikai országokra kényszerített szabad kereskedelmi egyezményt, és az elmaradott országok gazdasági felemelkedése érdekében egy közös fejlesztési alap létrehozását sürgeti.  Malveaux nagyra értékeli Chavez azon igyekezetét, hogy az intézményesített oktatás kiszélesítésével akarja leküzdeni az országban uralkodó nyomort, mint ahogy azt is, hogy Dr. King  egyes elképzelései mégis csak megvalósulnak -- ha máshol nem, a távoli Venezuelában.

 

*1 „Venezuela is the prize because, like Iraq, it sits on top of some of the world’s largest oil reserves. Venezuela is also a target for another reason -- it has a democratic regime, which places the country’s oil wealth at risk of being used to alleviate the poverty of the people of the country instead of flowing to multinational  corporations.” (Justin Podur, ZNet, April 3, 2003)

Hugo Chavezről lásd még: itt a 11. írás és a Lapszemlék 2004. II. félév, 9. írás

 

4. írás

Január 15.

A külföldi civil halottakról azért nincs hivatalos összesítés Irakban és Afganisztánban, nehogy elriassza az újjáépítésre vállalkozókat. A business kontrollálta média mindent megtesz, ne kerüljön nyilvánosságra, hogy a két ország rekonstrukciós üzletemberei, szállítói, munkáltatói és alvállalkozói továbbra is állandó életveszélynek vannak kitéve.

 

Ebben a szellemben a CNN (állítólag amerikai katonai jelentésre támaszkodva) igyekezett lejátszani a legutóbb tegnap történt újabb fegyveres támadást, amely a Kellog, Brown & Root utánpótlást szállító amerikai vállalat autókaravánját érte. A CNN ma dél körül két halottat említett a hírszalagján, a sebesültekről viszont egy szót sem szólt.

 

A pakisztáni Dawn.com tegnapi jelentése azonban több hírforrásból is azt derítette ki, három halálos áldozata volt a Tikrit közeli villám támadásnak: két pakisztáni és egy török férfi. Ugyanakkor egy amerikai katona, egy meg nem határozott nemzetiségű sofőr és egy amerikai civil utazó megsebesültek a váratlan lövöldözésben. A halálos áldozatok egyharmadának és a sebesültek száz százalékának letagadása ismét megkérdőjelezi a CNN váltig hangoztatott jelszavát, miszerint a „most trusted news organization”, vagyis a legmegbízhatóbb hírszolgáltató.

 

 Addenda:

 

A március 22-ei bagdadi jelentések szerint két finn üzletembert lőttek agyon a fővárosban, akik a Technology Industries of Finland delegációjával tartózkodtak Bagdadban és alig két napja érkeztek üzleti szerződések reményében. Csak órákkal előtte egy amerikai katona és tolmácsa estek áldozatul egy útszéli Molotov-koktailnak, ami konzervdobozba, szemétkupacba, vagy akár állati ürülékbe rejtett távirányítású robbanószer.

 

3. írás

Január 12.

Felelőtlen háborús uszítás. Ultimátumok és hadüzenetek sora. Így összegezhető leginkább Richard Perle (David Frum tollával írt) újévre megjelent könyve, amely a „gonoszság” feletti végső győzelmet ígérve célt és irányt ad a Bush adminisztráció jövőbeni külpolitikájának.  Perle, az intervencionista és ultracionista  konzervatívok ideológiai guruja a militáris iszlámot tartja Amerika végzetes ellenségének, amely véleménye szerint „megkísérli megdönteni a civilizációnkat, és az összes nyugati nemzeteket iszlám társadalmakká akarja átalakítani, amely folyamat révén az egész világra rákényszerítheti a saját vallását és törvényeit.”

 

Perle irománya a rémhírterjesztés mintapéldánya. Az előbb idézett állítása annyira megalapozatlan, komolytalan, veszélyes és írójára nézve tekintélyromboló, csoda, hogy egyáltalán megjelenhetett.  Ennek ellenére Perle nem intézhető el egy fanatikus flúgosnak kijáró kézlegyintéssel, mivel Busht közvetlenül befolyásolva és Dick Cheney elnökhelyettes, valamint a legjobb barát és elvtárs, Paul Wolfowitz védelmi miniszter helyettes maximális támogatását élvezve hasonlóan légből kapott indokokkal és törvénytelen eszközökkel már két háborúba taszította az országot, amelyek még ma is szedik áldozataikat és amelyeknek terheit nap mint nap milliók nyögik.

 

Jim Lobe az Antiwar.com által közölt cikkében részletesen elemzi „A gonoszság vége: Hogy nyerjük meg a terror elleni háborút” címmel megjelent Perle-könyvet, amely a próféták kíméletlen zelótizmusával hergel és uszít, fenyeget és ultimátumokat ad, megoszt és uralkodik.  Íme a Bush adminisztráció további útját meghatározó „győzelmi kézikönyv” néhány Lobe által szemezgetett utasítása: 

·       Támogasd aktívan, leginkább direkt tevékenység révén, Szaúd-Arábia olajban gazdag keleti provinciájának leválasztását, hacsak a szaúdi kormány nem kooperál maximálisan a terror elleni háborúban

 

·       Vágd el az Irakból Szíriába érkező olaj- és a fegyverszállítmányokat, és üldözd a feltételezett „terroristákat” az ország területére behatolva, hacsak Damaszkusz nem újítja meg mélyrehatóan „nyugat felé orientálódási” politikáját, gazdasági és politikai rendszerét

 

·       Készülj fel rá, hogy megelőző támadást indíts Észak-Korea nukleáris berendezései  ellen (bár „nem tudjuk, hogy ezek hol vannak”), hacsak Pyongyang nem adja fel azonnal az összes nukleáris matériáját, zárja be a rakéta bázisait és egyezik bele a nemzetközi inspektorok állandó jelenlétébe

 

·       Határozottan utasítsd vissza az Egyesült Nemzetek alapokmányát, amennyiben nem módosítják  olyan módon, hogy elismerje Washington új 'megelőző' jellegű stratégiai doktrínáját

 

·        Segítsd az iráni kormányt megdöntő disszidenseket -- „a rezsimnek menni kell.”

A jelmondat, „a rezsimnek menni kell” persze a Teheránin kívül másokra is vonatkozik.  Perle legfőbbképpen és minden áron meg akar szabadulni a demokratikus úton többször megerősített és többször újra választott venezuelai elnöktől, Hugo Chaveztől, de Argentina, Brazilia, Líbia, Kuba és Bolivia kormányai is a begyében vannak. Kína is jobban teszi, ha nem avatkozik a szomszédjai dolgába, mert Perle szerint ”semmilyen ha, de vagy kivételesen” kezdetű mentség nem védi meg Washington haragjától, amennyiben (amerikai mintára) önálló 'megelőző akcióba'  kezdene.

 

A világ komolyan veszi a befolyásos Bush-tanácsadók nyilvánosságra hozott terveit. A héten Bombayban ülésező World Social Forum központi témája az „imperialista globalizáció” elleni küzdelem, amin belül fő helyen Irak és Afganisztán megszállásának elítélése lesz. 75 ezer értelmiségi -- írók, akadémikusok, publicisták, politikusok, művészek, békeaktivisták -- 800 szeminárium keretében értékeli majd egyéb problémák mellett az egyre veszélyesebbé váló közel-keleti és közép-ázsiai helyzetet.  Akik közülük olvasták Perle könyvét, fél szemüket hétfőn biztosan a  demokrata pártvezetőség elnökjelölő ülésén fogják tartani.

 

A tervbe vett katonai akciók ideje és sorrendje a könyv írásának idejében, az őszi hónapokban még nem volt konkretizálva, de semmi  kétség felőle, amennyiben Busht újra választják, a következő napon ott lesz Perle menetrendszerűen kidolgozott  sratégiai táblázata az asztalán. Egyes számú ellenség . . . leszámolási év, hónap, nap.  Kettes számú ellenség . . .  Hármas számú . . .

 

„Finoman tégy meg mindent, hogy elszigeteld Franciaországot Európa többi részétől” -- írja máshol a „sötétség hercege”, de ez a rendelkezése valójában csak folytatása lenne a háború alatti és a háborút követő  időszak során érvényben levő washingtoni politizálásnak. A lényegében Perle ideológiáján alapuló Bush-doktrína nyílt ellenzése és elítélése megbocsátatott a németeknek, oroszoknak, kanadaiaknak, mexikóiaknak, még a Tareq Azizt annak idején privátim fogadó Pápának is, de megbocsáthatatlan vétke a franciáknak.

 

Franciaország kirekesztése azonban csak folytatása az Európa megosztására eddig tett szorgos igyekezetnek, mint Rumsfeld megkülönböztetése a „régi Európának” az „új Európától”, vagy Törökországnak az Európai Únióba való beerőszakolására tett kísérletek.

 

„Hagyd abba Izrael kritizálását a Hamas vagy Hezbollah elleni akcióiért, ugyanúgy, ahogy az Egyesült Államok akcióinak kritizálását  az al-Kaida ellen” -- írja a skrupulusok nélküli Perle, aki szerint nem tartható tovább fenn a megkülönböztetés „az Izrael ellenes iszlám  terrorizmus”, vagyis  a palesztin államiságért harcolók és  az „Amerika és Európa ellenes iszlám terrorizmus”, az anglo-amerikai olajérdekek és katonai támaszpontok ellen küzdők között.  Ördögien zseniális párhuzamvonás, amelynek következtében aki Izraelt kritizálja, az Amerikával találja magát szembe.  Aki esetleg vissza merne ütni Izraelnek, a következőt már Amerikától kapná.

 

Jim Lobe szerint Bush szénája annyira nem áll jól, legmegbízhatóbb tanácsadója, Karl Rove olyan instrukciókat adott ki, „No war in ‘04”.  Ha tehát Rove-on múlik, ez az év nem háborúk, hanem háborús előkészületek éve lesz.  De csak akkor, ha tényleg rajta és nem Perle türelmetlenül uszító győzelmi kézikönyvén múlik.

 

 

Addendum:

 

Február 21:  Richard Perle 17 évi közreműködés után (nyilván erős nyomás hatására) önként lemondott  a Defence Policy Board-ban betöltött posztjáról -- bár tanácsadóként továbbra is aktívan részt vesz a munkájában. Donald H. Rumsfeldnek adott, 18-án keltezett indoklásában azt írta, el akarja kerülni, hogy a választási évben az elnököt vagy őt, a közvetlen főnökét az ő "erős nézeteivel"  (mondhatnánk agresszíven szélsőséges nézeteivel) azonosítsák. Lemondó levelében utalás történik a fent említett könyvére is -- "A könyvben olvasható számos gondolat ellentmondásos...", ami csak megerősíti a feltevést,  hogy lényeges  szerepe lehetett a döntés meghozatalában.

 

 

2. írás

Január 8.

A Pentagon hivatalos halottasháza, amely 1955 óta működik Doverben (Deleware állam), tavaly októberben 30 millió dolláros költségen új részleggel bővült, és azóta is folyamatosan ad munkát az ott dolgozóknak: ezen a héten a január 8-án lelőtt Army Black Hawk helikopter 9 életét vesztett utasa és a 6 nappal korábban szintén Fallujah környékén rakétával lelőtt helikopter egyik pilótájának holttestét várják végső azonosításra, autopsziára és balzsamozásra.  A hivatalosan bevallott elesett katonák száma velük együtt meghaladta az 500-at.

 

A média a háború kezdete óta továbbra is ki van tiltva a Dover Air Force Base-ről, ahonnan a zászlóval letakart koporsókat útnak indítják végső nyugvóhelyükre szerte az országban.  A Reuters hírügynökség szerint a Pentagon archívumában visszakeresve az derül ki, novemberrel bezárólag a szolgálatban elesettek száma meghaladta a vietnami háború első három évében életét vesztett amerikai katonák számát.

 

Az Afganisztánból és Irakból szintén a doveri katonai bázisra érkező amerikai civil halottak -- riporterek, operatőrök, biztonsági emberek, zsoldos kommandósok, kereskedők, tolmácsok, nemzetközi szervezetek aktivistái, a hadügy polgári alkalmazottai és különböző szerződéses munkavállalók -- számáról eddig nem közölt a Pentagon összesített adatot. 

 

Mégis a háborúban sérültek és hadirokkantak összesített száma az eddigi  legbizonytalanabb és legrejtélyesebb ügy. Egy európai interjú során ugyan is arra derült fény, a Pentagon hónapokon keresztül hamis adatokat közöltetett a médiával.  Rendszeresen 2000-2300 sebesültről hallottunk a híradókban, amíg november táján valaki meg nem írta, hogy  az amerikai katonai kórházak zsúfolásig tele vannak és túlterheltségük miatt képtelenek megfelelően ellátni a rászorulókat. Betegek hetekig várnak egészségtelen körülmények között  vizsgálatra, utókezelésre és hosszú hónapokig művégtagokra.

 

Hetekkel később a németországi Landstuhl katonai kórházból közvetített tudósításból az derült ki, ott több mint 8 ezer súlyos sebesültet láttak el, éjt nappallá téve. Olyan emberi roncsok érkeznek ide éjszakánként, rejtve a média figyelő szeme elől, akiknek látványától a legedzettebb szívek is megremegnek, a legmarconább lelkek is menekülni szeretnének. „Fiatal férfiak és nők egy újabb generációja éli le a hátralevő életét tolószékben, vagy küszködik rokkantként fájdalmas emlékeztetőjeként ennek a katonai intervenciónak” -- írja  a békeaktivista Medea Benjamin.

 

Helyszíni tudósítások szerint a könnyebben sérülteket a bagdadi repülőtéren emelt ideiglenes kórházban kezelik, többnyire ambulanter.  A súlyos esetek, amputálások, magas fokú égések, komplikált műtétek, vakulások, plasztikai sebészeti beavatkozások mind Európába és Amerikába lesznek utalva.  Tegnap hallotta először e sorok írója, hogy egy kerekasztal beszélgetés során a műsorvezető 11,400 „medical evacuee”-t emlegetett. A négy országosan ismert újságíró és politikai kommentátor egyike sem látszott a hatalmas szám hallatán ledöbbentnek, senki nem kapkodott levegő után, pedig ez ötszöröse a hivatalos adatnak.

 

A média bennfentesei nyilván jó ideje tudták a trükköt. Mikor sebesültekről volt szó, a Pentagon hosszú hónapokon keresztül csak az Amerikába szállított sebesültekről adott számot, míg a  8 ezer körüli Németországban ápoltról, akik közül átlagosan minden hetedik belehal sérüléseibe, egyszerűen „elfelejtkezett”.  Ki tudja, mennyi más hazugság és elhallgatás fog évek múlva lelepleződni?

 

Addenda:

 

Január 14: Dr. William Winkenwender, honvédelmi  egészségügyi miniszterhelyettes tájékoztatója szerint az elmúlt évben 21 öngyilkosságot dokumentáltak.  Viszont ahogy korábban megírtuk, 12 eset még kivizsgálás alatt van, a szám tehát 50%-kal magasabb is lehet. A Pentagon aggasztónak találja, hogy a katonák közötti öngyilkossági arány emelkedő tendenciát mutat és (minimum) kétszerese az országos civil átlagnak. Megoldást keresve szakképzett pszichiáterek és szociológusok bevonásával próbálja elejét venni a végzetes döntéseknek.  A szolgálatból hazatérő katonák elmeállapotát, beleértve a depressziós és pszichotikus tüneteket is nagyobb figyelemmel kísérik, mióta az Afganisztánból szabadságra hazatérők közül négyen gyilkolták meg a feleségüket, mielőtt magukkal is végeztek. Tavaly márciusban a hadsereg különleges alakulatának egyik feleséggyilkos katonája, William Wright, a vizsgálati fogságban felakasztotta magát. A házaspárnak három fia volt, 6, 9 és 13 évesek. 

 

Ebben a témakörben lásd még: Lapszemlék 2003. II. félév, 33. cikk

 

1. írás

Január 6.

 

A szíriai elnök, Bashar al-Assad, aki az iraki háborút úgy értékelte, „nyilvánvaló megszállás és felháborító agresszió az ENSZ egyik tagállama ellen”, kijelentette, nem hajlandó feladni tömegpusztító fegyvereit, csak ha Izrael is feladja az övéit. Assad azzal indokolta döntését, Szíriának állandó védelemre van szüksége: „A mi országunk részben megszállás alatt van, ráadásul időről-időre ki vagyunk téve az izraeli agressziónak.”  Ez többek között utalás volt  a hetekkel ezelőtti izraeli bombázásra, amely -- akár téves információra alapozottan, akár provokációként -- egy  Damaszkusz közeli, régen felszámolt, valamikor palesztin ellenállókat kiképző táborhelyet pusztított el.

 

A közel-keleti teljes leszerelés kérdésében Hosni Mubarak, egyiptomi elnök al-Assad leghívebb támogatója. Mindketten felvetették nemzetközi fórumokon, hogy a Közel-Keletet, Izraelt is beleértve meg kellene tisztítani a kémiai és biológiai fegyverektől.  Emellett mindketten minden regionális ország számára egyenlő elbírálást követelnek. „Amennyiben a szabályok nem érvényesek mindenkire, csak pocsékoljuk az időnket” -- mondta Assad. Tel Avivban és Washingtonban azonban egy gúnymosolyt elnyomva csak legyintenek erre.  Egyenlőség  a hatalmi harcban? Mindenkire vonatkozó szabályok a reálpolitikában? Ugyan kérem!

 

Damaszkusz a nemzetközi törvényesség útját járva odáig vitte, rezolúciót nyújtott be az ENSZ-nél  a Közel-Kelet teljes és egyöntetű leszerelésére, amelyet azonban a Bush kormány egyszerűen blokkolt.

 

Assad a Daily Telegraphnak adott interjújában az izraeli-palesztin kérdéssel kapcsolatban az Európában is népszerű álláspontot hangoztatta, miszerint Izrael van abban a kiváltságos helyzetben, hogy a megszállt területekről visszavonulva meg tudná szakítani az évtizedes öldöklés ördögi körét. Január eleji hivatalos törökországi látogatása során pedig ismét hangot adott annak a nézetének, hogy az egész térség nagyon nehéz időszakon megy keresztül. „Feltétlenül stabilitást kell kialakítanunk a régió instabil atmoszférájában” -- nyilatkozta Ankarában a török elnökkel, Ahmet Necdet Sezerrel közös sajtókonferencián.

 

Sezer a leghatározottabban egyetértett vele: „Nem vesztegethetjük az időt, minél előbb meg kell változtatni az ellenségeskedés, bizalmatlanság és instabilitás légkörét, amely sajnálatos módon uralja a régiónkat és békés, stabil, virágzó légkört kell teremtenünk.”

 

A két nép között hosszú évek óta feszült, sőt időnként ellenséges volt a helyzet, éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy éppen most került sor Assad többek szerint történelmi jelentőségű családi látogatására.  Az utóbbi hónapokban az Irak ellenes intervenció, a kurd autonómia létrejötte, valamint Irak északi és keleti határmenti részein aktív izraeli felderítő és kommandó egységek kiváltotta közös veszélyérzet következtében melegedtek fel Ankara és Damaszkusz(*1) közt a kormánykapcsolatok.

 

Mivel konkrétan nem ismeretesek a kurdoknak Szaddám Huszein kiadásáért cserébe tett washingtoni ígéretek, mindkét országban gyanút és aggodalmat keltőek az olyan általánosító amerikai kijelentések, amelyek szerint „az iraki kurd entitás kialakítása kizárólag az irakiaktól függ.” Mivel ezt a „kizárólag iraki döntést” senki egy percig sem veszi komolyan, annál inkább lényeges a felmerülő kérdés, ha az iraki kurdok autonómiájukat egyik napról a másikra államisággal akarják felcserélni, vajon Amerika korábbi állásfoglalásához híven ellenezni fogja, vagy régen feledve éppen támogatni?  Akár fegyverrel is?

 

Irak feldarabolásának lehetősége nem új ötlet, és katonai szempontból mind Izrael, mind Amerika számára feltétlen előnyös húzás lenne. Törökország és Szíria feje azonban joggal fő miatta.  Tragikus lenne számukra, ha az évtizedek óta minden eszközzel visszaszorított kurd szeparatisták az ő határaikon belül is követelődzni kezdenének, vagy az egyesülés szándékával esetleg  polgárháborút robbantanának ki.

 

A Reuters jelentése szerint Assad azt nyilatkozta a török CNN-nek, „Bármilyen kezdeményezés, amely Irak diszintegrációjához vezet nem csak Irakot és Törökországot érinti, mint ahogy azt sokan gondolják. Egy ilyen akció a környező országokra is (negatív) kihatással lenne, sőt még azokon túl is.  Természetes, hogy nagyon aggódunk egy Irak egységét megbontó szándék miatt. Mikor a rózsafüzér egyik szeme kiesik, az egész darabokra hullik.”

 

*1 Szintén a fokozódó imperialista veszély realizálásának könyvelhető el a Teherán és Kairó közötti hirtelen-váratlan kapcsolatfelvétel, de India és Pakisztán egymáshoz való közeledése is.

 

Szíriáról lásd még:  Lapszemlék 2003. II. félév 54. írás,  és itt feljebb a 19. írás

 

VISSZA a Lapszemlék rovathoz