EMPIRIA Magazin XIII. évfolyam Kuliffay Hanna írásai

 

 

Kommentárok, elemzések, lapszemlék - 2015

© Kuliffay Hanna.  Minden jog fenntartva.

2. írás

A német titkosszolgálat egyik februári közlése szerint a Kelet- és Nyugat-Ukrajna közti háborúskodásnak 50 ezer áldozata is lehet, ami majdnem tízszer annyi, mint amennyit Kijev hivatalosan hangoztat. A Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung azt írja, a hivatásos megfigyelők túl alacsonynak és abszolút hiteltelennek tartják az ukrán kormány veszteségadatait.

A leleplező jellegű cikk mintegy reakció volt Petro Porosenko elnök közlésére, amelyet az  51. Müncheni Biztonsági Konferencián elhangzott beszédében tett. Ebben ugyanis azt állította: "Az agresszortól (?) földjüket védő ukrán katonák elhalálozási száma jelenleg 1,432. Emberek ezrei, 5,638 személy lett meggyilkolva (2014) április óta, és a polgári áldozatok száma naponta növekszik."

Eltekintve a konferencia eredményes munkáját ellehetetlenítő hamis adatközléstől érdekes lenne tudni, vajon kire célzott Porosenko mint "agresszorra", akitől meg kell védeni  a földet? Mert mint (félig) ukrán állampolgár, elvben burkoltan célozhatott (volna) az amerikai külügyminisztériumra, ahol végül is kidolgozták és ahonnan irányították, pénzelték a törvényes kormány megbuktatása révén kialakult országos káoszt, az esztelen vérontást, az elszegényedett, de még működőképes ország teljes felbomlását. Vagy mondjuk célozhatott (volna) a NATO országokra, ahonnan, mint Magyarországról is, titkos fegyverszállítmányok érkeznek és külföldről pénzelt zsoldos csapatok, felderítő kommandók,  katonai szakértők és kiképzők, provokátorok, titkosügynökök hada avatkozik be a mesterségesen kiélezett konfrontációba.

Esetleg, mint  a népérdekek (a "föld"?) védelméért felelős államfő, agresszoroknak tekinthette (volna) a helyi oligarchák (mint a Svájcból visszatelepülő Kolomojszkij) mellet a külföldről beavatkozó oligarchákat is, vagy még inkább a Nuland-féle neokonzervatív (másodgenerációs szélsőbaloldali emigráns)  elszármazottakat, akik az egypólusú Új Világrend érdekében idegen vagy kettős állampolgárságú egyéneket tuszkolnak be miniszteri pozíciókba(*1), diplomáciába, kormányszintű tanácsadói hivatalokba, neveznek ki pártok, pénzintézetek, olaj- és gázérdekek, privatizációs intézmények élére...

Vagy a neves csokigyáros csak szajkózza az atlantista országok médiaprostijai vagy a McCain és Palin IQ-szintű nyugati politikusok ujjal Moszkvára mutogató rágalmi retorikáját, mivel valamiért biztosra veszi, hogy senkinek, még a tekintélyes müncheni konferencia küldötteinek sem jut eszébe, hogy az áldozatok száma nem növekedne naponta tovább, ha a Kievből irányított hadtestek teljesen visszavonulnának. Ez lenne ugyanis az egyetlen lehetőség a minszki egyezmény keretében politikai megoldást kereső tárgyalásokra. Az önállósodni kívánó szakadárok önkéntes paramilitáris alakulatai ugyanis nem tudnak hova hátrálni, nem tudnak kitérni a kijevi agresszió útjából, és a bekerített, folyamatosan bombázott lakosság sem tud hova menekülni, hogy legalább ideiglenes tűzszünet jöhessen létre.

*1 A pénzügyminiszter amerikai állampolgár, a gazdasági és fejlesztési miniszter Litvániából, az egészségügyi miniszter pedig Grúziából való... A Forbes izraeli kiadása szerint Izrael (és Ukrán) egyik leggazdagabbjaként nyilvántartott (Ukrajnában rafináltan anyja nevén ismert) Porosenko George Soros 'tanácsára' a bukott grúz elnököt, Mikhail Szaakasvilit (Saakashvili) akarta maga mellé venni főtanácsadónak, de mivel az Interpol állam és közérdek ellenes bűntények elkövetésért zaklatta Európában, ezért bevált kapcsolatai révén egy időre áttelepedett az USA-ba, ahol jól jövedelmező kiemelt pozíciót kreáltak számára a Tufts egyetem Fletcher tanszékén. Ennek a kinevezésnek az sem emelt gátat, hogy az utólagos nemzetközi megítélés szerint Szaakasvili Oszétia elleni háborúja jogtalan és indokolatlan volt, a New York Times cikkírói szerint pedig egyenesen "katasztrofális", mivel a (provokatív) támadás visszafelé sült el.

Addenda

"In addition to the spy drones, Israel has also been supplying Georgia with infantry weapons and electronics for artillery systems, and has helped upgrade Soviet-designed Su-25 ground attack jets assembled in Georgia, according to Koba Liklikadze, an independent military expert in Tbilisi. Former Israeli generals also serve as advisers to the Georgian military." (Israeli Ha'aretz)

Mr. Saakashvili, who has compared Russia’s incursion into Georgia to the Nazi annexations in Europe in 1938 and the Soviet suppression of Prague in 1968, faces domestic unease with his leadership and skepticism about his judgment from Western governments. Neither Georgia nor its Western allies have as yet provided conclusive evidence that Russia was invading the country or that the situation for Georgians in the Ossetian zone was so dire that a large-scale military attack was necessary, as Mr. Saakashvili insists. The brief war was a disaster for Georgia. The attack backfired. (C. J.Chivers and Ellen Barry: Georgia Claims on Russia War Called Into Question. The New York Times. November 6, 2008)

A nemzetközi hírügynökségek hónapok óta szolgaian szajkózzák a nehézfegyveres ukrán támadások áldozatainak Kijev által meghamisított számát: The United Nations believes the more than year-long conflict has claimed at least 6,250 lives and driven more than a million people from their homes. (AFP. May 20, 2015) Arról az 1-1,5 millió kelet-ukrajnairól pedig, akik otthonukat, munkájukat, minden tulajdonukat hátrahagyva pusztán csak az életüket mentve Oroszországba menekültek, egyetlen szó sem olvasható a nyugati médiában.

"This is an existential conflict. It is the kind of conflict that's going to drive our policy and our government for the next 20 or 30 or 40 years. We have to prevail and we have to have the stomach for the fight long term." (Vice President Dick Cheney. Fox News Sunday. [Response to the opposition against sending 21,500 more troops to Iraq] January 14, 2007)

 

1. írás

Jelenkor rovatunk tavaly decemberi számában, Médiakonspirátorok, médiasztárok, médiaprostik címmel, dermesztő és kilátástalanságra mutató helyzetelemzés volt olvasható az amerikai tömegkommunikáció jelenlegi és közelmúltbeli helyzetéről. Ezt az aggasztó állapotot nem  kívánja bagatellizálni, ha emlékeztetünk rá, valójában a tömegkommunikáció bizonyos mértékig mindig is kontrollált volt - egészen a hírközlés és tájékoztatás zsenge ifjúkorától kezdődően. Ennek kapcsán viszont hangsúlyozni szükséges, hogy mindig voltak olyan rendkívüli írástudók is, akik -- gyakran keserű tapasztalataik alapján --  vállalkoztak az irányított médiamanipuláció és dezinformációs tevékenység leleplezésére, az új generációkat felvilágosítására. (Ahogy az újszülöttnek minden vicc új, úgy a médiakonspirátorok minden propagandatrükkje is az.)

Ilyen rendkívüli egyéniség volt a híres amerikai novellista és elszánt társadalomreformer Upton Sinclair, aki a zsurnalizmusról 1919-ben írt tanulmányának, A Réz Zseton (The Brass Check) tézisét ismertetve kifejtette, mindent egybevetve az amerikai újságok a privát érdekeket képviselik, nem a közérdekeket. Az alapgondolatnak megfelelően Sinclair a szerkesztőségbelieket "sakálfalkáknak" nevezte, akik megélhetési kényszerből vetélkednek, és megpróbálják elszedni a koncot egymás elől.  A média rendeltetését is elemezve pedig azt  írta: A kapitalista újság leleplezheti ezt vagy azt ügyet, színlelheti ezt vagy azt, de előbb-utóbb az ember ráébred, hogy a kapitalista újság a kapitalista rendszer révén létezik, ezért a rendszerért harcol, és a dolog természeténél fogva ez nem is tehet másképp. (...) Az amerikai zsurnalizmus osztályérdekű intézmény, amely a gazdagokat szolgálja, és cserbenhagyja a szegényeket.

 

Az ideológiai és társadalompolitikai nyomásgyakorlás -- manapság használatos eufémiaként 'politikai korrektség' -- természetesen nem új keletű dolog, mint ahogy a megvalósító (végrehajtó) módszerei sem, amelyek hol nyíltabban vagy burkoltabban, lazábban vagy éppen erőszakosabban érvényesítettek az adott  politikai, gazdasági és kulturális rendszer érdekvédelmének megfelelően. Ennek szellemében a korabeli médiamogulok próbálták megakadályozni a népszerű és befolyásos, erősen szociális érzelmű Sinclair leleplező és reformigényű írásait. Ben Scott és Robert W. McChesney egy kitűnő tanulmányukban megírták, hírneve ellenére senki sem volt hajlandó kiadni az általa legfontosabb munkájának tartott Réz Zsetont, és a könyvkritikusok sem méltatták elemzésre, vagy ha mégis, akkor lekicsinyelték, adatait kétségbe vonták.

 

Sinclair, a XX. század közepén a világ egyik legismertebb, legtöbb idegen nyelvre fordított írója végül rákényszerült, hogy saját erőből, magán úton adja ki. A könyv megjelenésekor azonban a sértett önérzetű New York Times és más korporatív érdekeltségű lapok még a fizetett hirdetési lehetőséget is megtagadták tőle.

 

A francia író és filmkritikus, Michel Mourlet ugyan 1966-ban élcelődött az ő korabeli médiakontroll elfajulásán, de utólag Sinclairre, azóta pedig más politikai és/vagy társadalompolitikai szemléletük miatt kegyvesztettekre vagy lényeges (kritikusan, leleplezőn, figyelmeztetően közérdekű) témákban némaságra ítéltekre is vonatkoztatható: "Egy könyv fontossága rövidesen kizárólag az őt körülvevő hallgatáson lesz lemérhető." (Gazdag István francia eredetiből fordítása.)

 *

 

Mark Twaint az átlag amerikai legfeljebb a Tom Sawyer kalandjai és folytatása, a Huckleberry Finn kalandjai révén  ismeri, holott kiváló politikai elemző és társadalomkritikus is volt. A falkaszellem és vallási, erkölcsi bigottság gyakori ostorozója egyike volt a XX. századfordulós (1880-1920) amerikai (monopol)kapitalizmus torzulásai és a baloldali 'új emigránsok' irányítása alá kerülő sajtó agresszív politikai szerepigénye következtében eluralkodó cenzúra/öncenzúra korai leleplezőinek.

 

Az őt jellemző maró  szarkazmussal írta 1897-ben: Országunkban, Isten ságának köszönhetően  három elmondhatatlan nagy értékkel rendelkezünk: szólásszabadság, gondolatszabadság és kellő megfontoltság, hogy ne gyakoroljuk őket.  Még ennél is korábban, 1883-ban, érezhető letargiával a hangjában jegyezte meg: Mi (amerikaiak) őszintén és szabadon írunk, aztán  a nyomtatás előtt módosítjuk.  Máshol ironizálással próbálta ráirányítani újságíró társai figyelmét erre a kínos, sőt tisztességtelen megalkuvásra: Először összegyűjtöd a tényeket, aztán kedvedre torzíthatod őket.

Addenda 

 

Nem tekinthető véletlennek, hogy a Fülöp-szigetek bekebelezése és a velejáró atrocitások egyik legnagyobb kritikusa Amerikában a szárnyaló szellemű szabadgondolkodó, Mark Twain volt. Princeton egyetemén (egy szatirikus eszközökkel emlékezetes hatást kiváltó előadásában) nem kis bátorságról tanúságot téve felhívta a figyelmet a korabeli Guantanamora, ahol „borzalmas vízkúrával kínozták és bírták vallomásra a helybélieket”.  Éppen csak azt nem lehetett tudni, hogy vajon igazat vagy hazugságot vallottak, mivel Twain szerint elviselhetetlen fájdalom hatására az ember hajlandó azt mondani, amit elvárnak tőle, így a kicsikart információ valójában értéktelen. (Ha tudná, hogy ezt száz évvel később a Pentagon nagyjai tudatlanságuk sötét, feneketlen kútjában rostokolva még mindig nem realizálták!  Bár az is lehet, kitűnő emberismerő lévén Twain nem lenne meglepve, hogy a bárgyúság, az olykor gyűlölködő, hatalmi helyzetével visszaélő korlátoltság tovább él, miközben a haditechnológia fejlődésével párhuzamosan az embertelenség és vele az áldozatok száma állandóan növekszik.)

Egyébként egy másik érdekes hasonlat a két kor között: A háború kimenetele végül is 1900-ban eldőlt, és a Fülöp-szigetek elüldözött uralkodója, Aguinaldo -- aki Szaddám Huszeinhez vagy bin Ladenhez hasonlóan semmi veszélyt nem jelentett az Államokra nézve -- a hegyek vadonjába kényszerült bujkálni. „A hadserege megsemmisült, a köztársasága megszűnt, jó képességű államférfijai deportálva, generálisai a sírjaikban vagy háborús fogágban.”  Pár hónap múlva galád csellel elfogták, és Twain szerint Aguinaldo 1902-ben  még mindig illegális amerikai fogságban rostokolt. Pedig „minden joga megvan a szabadságához” -- jelentett ki Twain, az igazság szekuláris humanista bajnoka, majd rámutatott a világ hipokrizmusára:Ha egy Nagy Hatalom királya lenne, vagy a mi köztársaságunk egyik volt elnöke, és nem egy eltiport és megszüntetett kis köztársaság ex-elnöke, akkor a Civilizáció (nagy C-vel) kritizálná és tiltakozna az eljárás ellen, amíg célt nem érne.”  (Twain eredeti zárójelezése) [Kivonat Kuliffay Hanna Lapszemlék, kommentárok rovatában megjelent cikkéból. EMPIRIA Magazin. 2004 II. félév, 26. írásból]

 

Ne higgyük, hogy a média befolyása és hajbókoló, félrevezető, elhallgató szerepe új keletű.  Dwight Macdonald, „óriás az amerikai intellektusok között, 1938-ban egy másik tévelygő és veszélyes időszakban azzal vádolta kollégáit, hogy a korabeli hangadó sajtó nagymenői -- beleértve Walter Lippmannt és Westbrook Peglert is --, azt az érzetet keltik az egyszerű olvasókban, hogy az érdeküknek, szívügyüknek van szószólója, holott kenyéradóik, az uralkodó osztály kiszolgálásával buzgón olajozzák a kapitalista rendszer fogaskerekeit. Ez a rendkívüli tehetségű újságíró és társadalomkritikus a látszat és valóság több síkon érvényesülő ellentmondásán kívül már évekkel korábban felismerte, hogy az establishment – amely már az ő fiatal korában is egyre növekvő arányban az újgazdag korporatív elitet jelentette a diktatórikus rendszerek vezető rétegéhez hasonlóan kihasználja a propaganda irányító és megtévesztő lehetőségeit. (Kuliffay Hanna: Befagyasztott információk. 2004 december)

Aldous Huxley a múlt század közepén foglalkozott a propaganda bénító, kontrolláló, romboló hatásával. A Szép Új Világ (Brave New World) bevezetőjében a következőket írta 1958-ban: In regard to propaganda the early advocates of universal literacy and a free press envisaged only two possibilities: the propaganda might be true, or it might be false. They did not foresee what in fact has happened, above all in our Western capitalist democracies -- the development of a vast mass communications industry, concerned in the main neither with the true nor the false, but with the unreal, the more or less totally irrelevant. In a word, they failed to take into account man's almost infinite appetite for distractions. (...) Only the vigilant can maintain their liberties, and only those who are constantly and intelligently on the spot can hope to govern themselves effectively by democratic procedures. A society, most of whose members spend a great part of their time, not on the spot, not here and now and in the calculable future, but some­where else, in the irrelevant other worlds of sport and soap opera, of mythology and metaphysical fantasy, will find it hard to resist the encroachments of those who would manipulate and control it. (...) Philosophy teaches us to feel uncertain about the things that seem to us self-evident. Propaganda, on the other hand, teaches us to accept as self-evident matters about which it would be reasonable to suspend our judgment or to feel doubt. The aim of the demagogue is to create social coherence under his own leadership. (...) The demagogic propagandist must therefore be consistently dogmatic. All his statements are made without qualification. There are no grays in his picture of the world; everything is either diabolically black or celestially white.

"We have pacified some thousands of the islanders and buried them; destroyed their fields; burned their villages, and turned their widows and orphans out-of-doors; furnished heartbreak by exile to some dozens of disagreeable patriots; subjugated the remaining 10 million by Benevolent Assimilation, which is the pious new name of the musket. And so, by these Providences of God -- and the phrase is the government's, not mine -- we are a World Power." (Mark Twain)

(Joseph) Alsop is one of more than 400 American journalists who in the past twenty‑five years have secretly carried out assignments for the Central Intelligence Agency, according to documents on file at CIA headquarters. Some of these journalists’ relationships with the Agency were tacit; some were explicit. There was cooperation, accommodation and overlap. Journalists provided a full range of clandestine services—from simple intelligence gathering to serving as go‑betweens with spies in Communist countries. Reporters shared their notebooks with the CIA. Editors shared their staffs. Some of the journalists were Pulitzer Prize winners, distinguished reporters who considered themselves ambassadors without‑portfolio for their country. Most were less exalted: foreign correspondents who found that their association with the Agency helped their work; stringers and freelancers who were as interested in the derring‑do of the spy business as in filing articles; and, the smallest category, full‑time CIA employees masquerading as journalists abroad. In many instances, CIA documents show, journalists were engaged to perform tasks for the CIA with the consent of the managements of America’s leading news organizations. (Carl Bernstein: The CIA and the Media -- How Americas Most Powerful News Media Worked Hand in Glove with the Central Intelligence Agency and Why the Church Committee Covered It Up. Rolling Stone. October 20, 1977)

Further investigation into the matter, CIA officials say, would inevitably reveal a series of embarrassing relationships in the 1950s and 1960s with some of the most powerful organizations and individuals in American journalism. Among the executives who lent their cooperation to the Agency were Williarn Paley of the Columbia Broadcasting System, Henry Luce of Tirne Inc., Arthur Hays Sulzberger of the New York Times, Barry Bingham Sr. of the LouisviIle Courier‑Journal, and James Copley of the Copley News Service. Other organizations which cooperated with the CIA include the American Broadcasting Company, the National Broadcasting Company, the Associated Press, United Press International, Reuters, Hearst Newspapers, Scripps‑Howard, Newsweek magazine, the Mutual Broadcasting System, the Miami Herald and the old Saturday Evening Post and New York Herald‑Tribune. By far the most valuable of these associations, according to CIA officials, have been with the New York Times, CBS and Time Inc.  (…) Further investigation into the matter, CIA officials say, would inevitably reveal a series of embarrassing relationships in the 1950s and 1960s with some of the most powerful organizations and individuals in American journalism. Among the executives who lent their cooperation to the Agency were Williarn Paley of the Columbia Broadcasting System, Henry Luce of Tirne Inc., Arthur Hays Sulzberger of the New York Times, Barry Bingham Sr. of the LouisviIle Courier‑Journal, and James Copley of the Copley News Service. Other organizations which cooperated with the CIA include the American Broadcasting Company, the National Broadcasting Company, the Associated Press, United Press International, Reuters, Hearst Newspapers, Scripps‑Howard, Newsweek magazine, the Mutual Broadcasting System, the Miami Herald and the old Saturday Evening Post and New York Herald‑Tribune. (Carl Bernstein: The CIA and the Media -- How Americas Most Powerful News Media Worked Hand in Glove with the Central Intelligence Agency and Why the Church Committee Covered It Up. Rolling Stone. October 20, 1977)

“They use information the way they use infantry and missiles. They’re not burdened by the truth.” (Commander, US Army Europe General Ben Hodges on Russia. May 2015)

With the Cold War officially ended, its practices continue as before, but in self-defense against other enemies. When the Bush administration invaded Panama in December 1989, it was quite impossible to conjure up the Evil Empire. "Operation Just Cause" was therefore launched to defend us from narcotraffickers seeking to destroy us, among other pretexts. (Noam Chomsky: Deterring Democracy) 

VISSZA a Lapszemlék, kommentárok rovathoz

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára