EMPIRIA Magazin
MÁS SZEMSZÖGBŐL
Empiria Magazin - Bevezetés
Egy biztos, nem a pénzért csinálom – válaszoltam egy washingtoni kolléganőnek, mikor a 90-es évek vége felé egyszer óvatosan kertelve azt tudakolta, megéri-e Pestre tudósítani. Nem lepődött meg a válaszomon. Végül is Amerikában is csak a sztárolt kevesek, a szindikált újságírók zárt köre csinál vagyonokat. Az establishment ellen váltig kapálódzó, (az ellenzéki besorolás most nem divat és mint olyan nem is létezik), a politikai-gazdasági-kulturális manipulációkat és összefüggéseket veszélyesen átlátó, a sorok közé is író, netántán nemzeti érzelmű zsurnaliszták honorálása vérszegény, lehetőségeik korlátozottak.
A Washington Post újságírója Judy Mann szerint ez az a foglalkozás, ahol "many are called, and few are chosen". De még a "kis számú választottak" közül sem mindenki lubickol Malibuban, sízik Aspenben. Hogy akad mégis jelentkező a maghintésre és a velejáró éjszakázásra, görnyedésre, szemrontásra, idegölő határidők betartására? Mondhatnánk, hogy az írás kényszer és szenvedély. Aphrodisiacum és önmegvalósítás. Szolgálat, sőt kötelesség. Cél és eszköz egyaránt. Foucault viszont azt állította, "az ember ír, hogy megszabaduljon önmagától".
Mindenesetre az itt említettek között rejlik valahol a magyarázat, ha van egyáltalán, hogy a Napi Magyarországtól kapott meghatározatlan időre szóló tudósítói megbízatásomat (gyakorlatbeli nézeteltérések miatt) visszaadva minden fizetség nélkül is vállalkozom az éjszakázásra, görnyedésre, szemrontásra. A párt érdekektől, társadalmi érdekcsoportoktól és a hirdetés-hiénáktól független web-magazinok ugyanis egy árva centet se hoznak a megszállott konyhájára, éppen fordítva. Az Empiria is, mint afféle követelődző újszülött, korlátlan figyelmet és időt igényel, viszi el a dollárkötegeket és kizsigereli az utolsó csepp energiát – a házunkban lassan nyávognak a porcicák.
Az elkerülhetetlen nagy kérdés, a tájékoztatás vitathatatlan jelentősége ellenére érdemes-e egyéni szemszögből értékelt tudósításokat küldözgetni a nagyvilágba? Politikai és társadalmi elemzésekre alapozottan figyelmeztető előrejelzéseket tenni, vagy a jövő alakítása-formálása érdekében folyamatosan elérhetővé tenni a mára történelemmé avanzsáló múltbeli politikai események sorát, különböző társadalom formáló erők hajdani viaskodásának tanúság tételét? Nyilvánosság elé tárni a csupán saját okulásra cédulázott idézeteket, referencia anyagként gyűjtött szellemi kincseket? Van-e egyáltalán igény a távolságokat magyar nyelven áthidaló, tényszerű tájékoztatásra? Lehetőség kölcsönösen gazdagító párbeszédre? Vagy csak mondogatja mindenki a magáét az Óceán felett utazó felhőknek.
Kikhez szól az EMPIRIA Magazin? Ki láthatja hasznát informatív szolgáltatásainak? Leginkább az a sajátosan dualisztikus szemléletvilágú réteg, amely nem sorolható be a szokványos, kirekesztően leegyszerűsített kategóriákba – jobboldali–hívő vagy baloldali–hitetlen –, és így megfelelő fórum és kapcsolatkör hiányában tartózkodó, elszigetelt. Gondolok itt azokra a politikai szemléletükben demokratikus pluralizmusban hívő, magyar identitású egyénekre, akik ugyanakkor általános társadalom-szemléletükben és életfilozófiájukban – ha nem is mindig megfogalmazottan – szekuláris humanisták.
Ide sorolhatók azok, akik az intellektus mindenkori felsőbbrendűségét hirdetik a transzcendenssel szemben, akik a klasszikus materialisták, Epicurus, Lucretius és a szellemóriás Democritus értő hívei. (“A valóság csupán atomokból és üres térből áll; ezen kívül minden más csak fantázia.”) Szerb Antal szerint a szellemóriások közül Swift, Voltaire és Heine a vallás és álfilozófia kritikusaitól és ellenlábasaitól, a szofistáktól tanultak a legtöbbet, szellemileg és stílusbelileg egyaránt. Amikor tagadásra, visszautasításra, sőt leleplezésre, lejáratásra volt szükség, mikor az elavult hagyományokat és hiedelmeket kellett az útból félretenni, akkor a szofista Lukiánushoz fordultak ihletésért, akárcsak a XVIII. századi Felvilágosodás nagyjai.
Az igazi szabadság azé, aki fenntartás nélkül követheti ezeket a lábnyomokat.
Lényegében a szekuláris humanizmus azon kevés filozófiai irányzatok közé tartozik, amely bátorítja – ténylegesen megköveteli – a kritikus gondolkodásmódot, és az emberi igazságkeresés során a tudományos módszerek alkalmazását. A szekuláris humanisták tehát átgondoltan, kiegyensúlyozottan racionalisták illetve empiristák. Egészségesen szkeptikusok. Mérlegelve toleránsak. Ők képezik azt a nagyvilágra nyitott réteget, amely a kőtábla helyett a humanista etikát tartja irányadónak; idegenkedik mindennemű dogmatizmustól és fanatizmustól, ugyanakkor híve mind a természet, mind a tudomány evolúciójának, állam és egyház szeparációjának, törvény előtti egyenlőségnek, az önrendelkezési jog kiszélesítésének, (emancipáció, eutanázia, születésszabályozás, embrió sejtkutatás, szólás- gondolat- és mozgásszabadság), és nem utolsó sorban a szabad információáramlás biztosításának.
“A demokratikus szekuláris humanizmus egyes számú princípiuma a szabad informálódás joga iránti elkötelezettség. Ez nem csak a tudományokra és a mindennapi életre vonatkozik, de a politikára, gazdasági életre, erkölcsre és a vallásra is." írja Paul Kurtz (State University of New York) a Humanistic Journey címmel megjelent esszéjében, majd így folytatja: "A szekuláris humanizmus filozófiája az isteni gondviselés helyett az emberi intelligencia mindenhatóságába helyezi bizalmát.”
De míg az élet öntudatos vállalása egyikünket büszkeséggel tölt el, másikunkat halálos rémülettel. Egyikünk tudni és érteni akarja, amit a másik agya pánikszerűen kirekeszt. A rómaiak esküdtek, Dux vitae ratio – a logika az élet iránytűje. Pláto szerint a tudás legmagasabb foka – és közvetve talán az élet értelme – a realitás felmérése. Mások számára viszont a köldökre koncentrálás. A transzcendentálisba révedés. A dogmák dédelgetése. Az illúziók tömjénezése.
Hollywood és Disneyland nem véletlenül Amerika szülöttei. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a szekuláris humanizmus Európához viszonyítva csak lassacskán nyer teret, és aligha számíthat valaha is tömegigényre az Új Világban. Még a józan szkepticizmus sem hódít itt széles körben. Fredrick Crews, a filológia doktorának vonatkoztatható magyarázata szerint "a Homo Sapiens – kis kivételtől eltekintve – a pusztulás végveszélyének lehetőségétől tartva, imádja különböző módon áltatni önmagát."
Az intézményesített áltatást nevezik egyháznak. Legfőbb intelme, ne gondolkodj, mert elveszíted a hitedet. Valójában hamis biztonság érzetedet. Önálló ítélőképességétől megfosztott, érzelmi alapon manipulált énedet, egy hamis világképben.(*1) Az önámítás kiváltó oka, a valósággal való szembenézéstől való rettegés végül is reális alapokon nyugvó önvédelem: a világ kaotikus (ha úgy tetszik "öntörvényű") befolyásolhatatlan, részvétlen, kíméletlen – az emberi élet maga pedig ennek függvényében véletlenszerű és lényegtelen. Camus az abszurd szóval jellemezte.
Hogy mégis felkelünk reggel és kitárjuk az ablakot a reggeli napfénynek, annak állítólag genetikai okai vannak: Ha valaki Bergsonista, az azt hiheti, a tovább élés biztosítására a természet szándékosan oltotta lelkünkbe az illúziókat. Természet adta illúziók? Mindenesetre jobban hangzik és könnyebben vállalható, mint mondjuk a természet adta korlátoltság. Vagy éppen a lelkünkbe oltott gyávaság. Mert hiszen a legtöbben puszta gyávaságból nem vállalják a valóságot és benne önmagukat, ösztönösen ráérezve Anatole France felismerésére, miszerint a megértés gyönyöre valójában keserűséggel vegyített élvezet. Ki merné vitatni, hogy egyszerűbb és megnyugtatóbb nem gondolkodni és nem tudni? Semprun szerint a legkönnyebb semmit sem tudni.
A Kurtz által is említettek – szabad információáramlás, a Mikulás várás helyett az emberi intelligencia, nagylelkűség és kreativitás hasznosítása, valamint a tudományos módszerek széleskörű alkalmazása – nyitott, szabad társadalmi berendezést igényelnek és fordítva. A nyitott társadalomszerkezet kitárja a kaput a valóságon alapuló széleskörű tájékoztatás, törvény előtti egyenlőség, szociális felelősség vállalás, az öntudatos, racionális, intelligens lét és karöltve a szekuláris humanizmus filozófiájának terjedése előtt.
A diktatúrák, autokráciák, látszat demokráciák és hieratikus egyházak mindent megtesznek ennek megakadályozására. Bill Wilson szavaival "azok a népek, amelyek diktatórikus és hierarchikus államformában élnek, többé-kevésbé meg vannak fosztva a felnőtté érés lehetőségétől."
Paradoxonnak tűnhet, de valójában az egyházak és a vallásos emberek érdeke is a szekuláris (humanista) világrend kialakulása. Míg a történelmi teokráciák minden hatalmi eszközzel elnyomták, sőt alkalmanként halomra gyilkoltatták a más vallásúakat, vagy éppen másképpen imádkozó saját hittársaikat, addig Anthony Flew szavaival "a szekuláris pluralisztikus demokráciában minden vallás létjogosultságot élvez addig, amíg a józan ész határain belül és a személyes hit szintjén marad" – vagyis nem próbálja a saját meggyőződését másokra kényszerítve államvallássá tenni.
A kényszer veszélye a bezárt, totális, fundamentalista-ortodox ideológiára alapozott társadalmakban meghatványozódik. A történelem arra figyelmeztet, a szent háborúk és máglya gyújtások valódi háttere mindig az az eluralkodó meggyőződés volt, amely szerint "igazi kereszténynek lenni a fundamentalizmussal való azonosulást jelent, ugyanakkor a fundamentalista Allah hívő az igazi muzulmán." Ugyanígy, mert miért is lenne másképp, "az igazi ortodox számára a judaizmus nem megosztott; valójában csak az ortodoxia létezik és azok, akik még nem jutottak el hozzá".
Ideológiai síkon sem más a helyzet: az igazi kommunista a hívő-ortodox moszkovita – Marx, Engels, Lenin és Sztálin kritikátlan követője. (Az IGAZI szó áll itt a metszéspontban, ahol a dogmatikus bolsevizmus és a dogmatikus vallások találkoznak, egy nevezőre hozva Lenint Jehovával és Mohameddel; a Kommunista Kiáltványt a Koránnal és a Bibliával; Moszkvát, a Vatikánt és Jeruzsálemet pedig Mekkával és Medinával.)
A Cédulák rovat utolsó, VII. része eredetiben közli a szekuláris humanizmus princípiumait. A felsorolás valójában csak iránytű a magukat humanistának vallók számára. Ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy egyes kitételei fontosabbak, sőt elengedhetetlenül szükségesek az ideológiai azonosuláshoz, mint a racionalista ítélőképesség, a demokratikus pluralizmus és a szabad információáramlás iránti elkötelezettség. (Éppen ezért a posztkommunista időkben a szekuláris humanisták közé beférkőző, a publikálásban, népszerűsítésben élre törő baloldali elemek – akik közül sokan kaméleon-létük során joviális konzervatívvá vagy éppen humanistává vedlettek át – nagyban hátráltatják a filozófia szélesebb körű elfogadottságát.)
A magazin elnevezése, EMPIRIA azt kívánja jelezni, másodkézből kapott vagy többszörösen átszűrt, esetleg tendenciózusan ködösített-elferdített tudósítások helyett közvetlen tapasztalati úton megismert környezetből számol be és közöl kommentárt az amerikai társadalompolitikai valóságról, mindennapi közérdekű témákról. Még akkor is, ha személyes meglátást vagy szubjektív véleményt közöl igyekszik azt a realitás talaján maradva minél több konkrét adattal megvilágítani, minél több hozzáértő vélemény hozzáfűzésével alátámasztani, akár a stílus rovására is.
A múltban újra és újra felbukkanó fontos társadalmi témák - fanatizmus, születésszabályozáshoz és eutanáziához való jog, pederasztia és pedofilia veszély, vallási és politikai hipokrízis – a jövőben is tárgylencsére kerülnek. A diplomata feleségek csípőbőségén mérhető legújabb washingtoni fogyókúra grammokban mért receptjét azonban nyilvánvalóan máshol kell keresni . . .
Az EMPIRIA az egyetlen magyar nyelvű elektronikus magazin, amely sem hirdetőknek, sem mecénásoknak, sem alapítványi követelményeknek nem kötelezte el magát, és amely a szabadgondolkodó elődök(*2) nyomdokain járó szekuláris humanista sajátságos szemszögéből tudósít (a múlt század utolsó évtizedéből retrospektíven is) az amerikai politikai, társadalmi és kulturális viszonyokról azzal az orwelli reménnyel azonosulva, hogy "az elme liberális beidegződése – amely a felfedezésre váró igazságot önmagán kívül tételezi fel, nem valami olyasminek, ami útközben formálható –, túl fog élni.”
Kuliffay Hanna
*1 "The believer misconceives the status of his own doctrine, mistakes the interpretations of a myth for the implications of a fact, and thereby fails to realize that his own doctrine is empty." (D. G. Brown: The Secular Challenge to the Christian View)
*2 A nagy elődök közül íme az angol-szász szabadgondolkodók és humanista ösvény taposók szellemóriásai:
Robert Ingersoll (Reason, Tolerance and Christianity), Thomas Paine (The Age of Reason, 1794), John Lyly (Anatomy of Wit, 1579) Bertrand Russel (Why I am not a Christian, 1927), Joseph Priestley (An History of the Corruption of Christianity, 1793), Herbert Spencer (The Principals of Psychology, 1855) Edward Gibbons (Decline and Fall), Percy Shelley (The Necessity of Atheism, 1811), Christopher Marlow (The Tragical History of Doctor Faustus (1588?), David Hume (Dialogues Concerning Natural Religion, 1799), Mark Twain (Reflections on Religion) Julian Huxley (Religion without Revelation), Francis Bacon (Description of the Intellectual Globe), Thomas Hobbes (Leviathan, 1651), Matilda Joslyn Gage (Women, Church and State, 1893), John Stuart Mill (On Liberty, 1859), Elizabeth Stanton (Woman’s Bible I., 1859), John Dewey (Experience and Nature, 1925), James Madison (Memorial and Remonstrance Against Religious Assessments, 1785), Charles Darwin (Origin of Species, 1859), the agnostic British biologist Thomas Henry Huxley (1825-1895), John Lock (An Essay Concerning Human Understanding, 1690), George Santayana (Reason in Religion, 1915), D. H. Lawrence (Sex versus Loveliness), J. M. Robertson (The Crusades), Jeremy Bentham (Introduction to the Principles of Morals and Legislation), William James (Pragmatism), J. B. Bury (A History of Free Thought, 1913), Thorstein Veblen (Leisure Class, 1899), W. T. Stace (Man Against Darkness, 1948), the British statesmen, writer and orator, Viscount Bolingbroke, the American statesmen John Adams, Benjamin Franklin and Thomas Jefferson.
(A felsorolás a Szerkesztő személyes válogatása. Némelyik műből eredeti idézetek olvashatók a CÉDULÁK rovatban.)
VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára