EMPIRIA Magazin, 90-es Évek rovat Kuliffay Hanna írása

Magyar Demokrata, 2000

LIEBERMAN A SZENT

 

Nem minden iróniától mentesen, éppen Joseph Lieberman hivatalos jelölésének napján a Washington Times cikket közölt "Két kultúra ritkán találkozik Jeruzsálemben" címmel. Ebben egy meginterjúvolt izraeli fiatalasszony a szent város idegölő légkörét és fokozatosan eluralkodó "lelki nyomorát" az ultra ortodox zsidók hatalomátvételének tulajdonította. "Jeruzsálem elviselhetetlenné vált. Valójában egy fanatikus város, ahol nagyon nehéz normális életet élni. A vallási befolyás mindig is érezhető volt Jeruzsálemben, de mostanra a pietisták teljesen hatalmukba kerítették" nyilatkozta a fiatalasszony, Nama Lapidot. A cikk szerzője, Jocelyn Noveck szerint a fanatizmus elöl sokan emigráltak, vagy máshova költöztek, egy "felszabadultabb életformát" keresve.

Nem véletlen tehát, hogy a progresszív és középutas amerikai média és kapcsolódó politikai körök állandó aggodalomban rágják a körmüket a szélső-jobboldali konzervatívok (beleértve a neokonzervatívokat), és vallási ortodoxok hatalmi ambíciói miatt az Egyesült Államokban. A lehetséges jövőt látva kritizálják a vallási köntösbe bújt politikai csoportosulások, a Morális Többség, a Keresztény Koalíció valamint a Déli Baptista Szövetség tevékenységét és lehetőségeikhez mérten bírálják autokratikus, valódi pluralizmus ellenes, dogmatikus társadalmi és politikai szemléletüket.

Nem minden ok nélkül. Befolyásukra jellemző, hogy a közelmúlt nagyra értékelt konzervatív elnöke, Ronald Reagan, de George H. W. Bush is a Déli Baptisták, a Keresztény Koalíció, a Mormon Egyház és a háttérben meghúzódó ortodox zsidóság szervezett támogatásának köszönhette megválasztását. Igaz, Bush a bukását is részben nekik tulajdoníthatta. Ultrakonzervatív evangelizáló tv-prédikátorok, mint Jerry Falwell és Pat Robertson, annyira a jobb-szél felé tolták a republikánus pártot, hogy elriasztották a mérsékelteket megpecsételve az adóemelések és az Öböl-háború miatt amúgy is népszerűtlenné vált Bush sorsát.

A 80-as években, de még 92-ben, Clinton megválasztásakor is úgy tűnt, az erkölcsi és vallási tényezőknek nincs nagy szerepe az elnökválasztásoknál. Az abortusz kérdés, az eutanázia, a halálbüntetés és iskolai ima kérdése, a családvédelem, az evolúció kontra teremtéselmélet oktatása és más vitatémák inkább a helyi választásokat befolyásolják, illetve a különböző érdekszervezetekhez való csatlakozásban döntőek. A szavazatok nagy hányadát a gazdasági kérdésekhez az adó-, bér-, és nyugdíjrendezéshez, munkalehetőség biztosításához, valamint az egészségügyi- és oktatásügyi reformhoz való hozzáállás adja.

A későbbi 90-es évek azonban változást hoztak. A média szerint országos viszonylatú tömegigény merült fel a morális és vallási értékeken nyugvó, vagy legalábbis a tradicionális értékeket figyelembe vevő politizálásra. Liberális demokraták, mint Norman Lear is tollukra vették a fenomént: "Mindannyiunk észhez térítésére közlöm, nyilvánvaló, hogy a vallási szárny kialakulása a jobboldalon a társadalomnak a stabil értékekre való kiéhezettségét elégíti ki."

(Az idők szelét érezve Clinton 92-ben már ezeken a stabil értékeken alapuló, valójában konzervatív árnyalatú programmal indult visszafogottabb központi kormányzat, családcentrizmus, az állami segélytől való függőség felszámolása hatalomra jutva azonban visszakanyarodott eredeti szociál-liberalizmusához, elsősorban a deficitet befolyásoló egészségügyi reformra koncentrálva. Ennek következtében illetve ellensúlyozására nyertek a republikánusok 94-ben fölényesen a kongresszusi választásokon, és vették át rohammal a Capitolium irányítását.)

A demokraták 96-ban megpróbálták a bevált választási irányvonalat tartani. A lényeget tömören összefoglaló jelszavuk maradt: "A gazdaság, te hülye!" Az új társadalmi jelenség azonban, a szervezett, erőszakos jobbra tolódás és a vallási értékeken nyugvó céltudatos politikai aktivizálódás azonban felbolygatta a demokrata tábort. A Capitolium elfoglalása egész médiahisztériát váltott ki, mondván, a (neokonokokkal összefonódott) szélsőjobb a terroristákhoz hasonlóan "eltérítette" a republikánus pártot.

A túlzás bizonyítékául szolgáljon, hogy a volt (karizmatikus-fundamentalista) lelkipásztor, Pat Robertson, ultrakonzervatív politikus, aki 1988-ban egyházi dollármilliókból fedezte "isteni rendeltetésű" választási kampányát, minimális szavazatot kapott, és szóba sem jöhetett a republikánus párt jelöltjeként.

Igazság szerint nem volt szükség a túlzásokra. A szélsőjobb önmaga lejáratására megteszi a magáét. Túlkapásai, hipokrízise, anti-feminizmusa és általában a Biblián, mint isteni kinyilatkoztatáson alapuló dogmatikus hit,- és szemléletvilága amely idővel egyfajta erőszakosan evangelizáló politikai-társadalmi-erkölcsi tényezővé vált a médián kívül is sokakat aggasztott és taszított. Valójában aggaszt és taszít a mai napig is. A kérdés azonban felvetődik, vajon kevésbé aggodalom keltő és ellenszenves-e, mikor a demokrata párt elnökjelöltje nevez ki maga mellé a párt jobbszéléről egy bibliás, ortodox alelnök jelöltet, ahogy azt Al Gore tette Joseph Lieberman személyében? Miért is lenne?

A média következetesen radikálisnak, anti-intellektuálisnak és veszélyesnek, következésképpen politikai vezető szerepre alkalmatlannak minősítette a jobboldali ortodoxokat. A kérdés ebben az esetben is felvetődik, hogyan lehetséges, hogy a liberálisok által futtatott erősen konzervatív Liebermant (a mögé felzárkózó ultra-ortodox rabbinátussal és híveikkel) ugyanaz a média nem tartja veszélyesnek, anti-intellektuálisnak és a második legfontosabb posztra alkalmatlannak? Mi a különbség?

Lieberman, akit a jellem, integritás és erények bajnokaként szó szerint az egekig magasztalt a média, úgy tűnik a New York Times újságírójának, mint aki "közvetlen összeköttetésben áll az Atyával". Nem véletlenül.  Nashville-ben tartott bemutatkozó beszéde során egy 90 másodperces intervallumon belül 13-szor hivatkozott Istenre.

Lieberman alelnöki felkérésének "történelmi jelentőségét" egyesek az első katolikus elnök, John Kennedy megválasztásához hasonlítják. Rossz hasonlat. Teljesen rossz. Kennedy soha nem imádkozott nyilvánosan, nem tulajdonította a pozícióját isteni rendeltetésűnek, és nem hányta magára a keresztet. 40 évvel ezelőtt nemcsak saját korát, de a miénket is meghaladta, mikor komolyan vette az amerikai alkotmány legfontosabb tartópillérét: állam és egyház szeparációját.

Nemcsak Lieberman hangsúlyozza harsányan és hivalkodóan pietizmusát, de a média is rákontráz. Ezzel szinte lehetetlenné teszik és nyilván ez a cél nemcsak az ember, de a politikus tárgyilagos kiértékelését, esetleges kritikáját is. (Ki merné megkérdezni Isten kegyeltjétől, miért hagyta ott annak idején az első feleségét két kisgyerekkel?) Ezt fájlalják a legtöbben, akik egyáltalán hajlandók privátim nyilatkozni az ügyről. A dolog fonákja, hogy éppen az erkölcsileg nem kritizálható Lieberman volt az első demokrata, aki Clintont erkölcsi alapon ítélte el a Lewinsky-ügy miatt.

Mit mond erről a neves rabbi, Michael Lerner?  "Bár üdvözlésre méltó a szexbotrány kritizálása, ez azonban nem emeli Liebermant automatikusan vezéri rangra."  Mint írta:

Az Ószövetség és a zsidó tradíciók szerint a moralitás lényege, hogy milyen mértékben törekszik valaki igazságosságra és békére, és mennyire könnyíti a hatalmon kívül rekedtek elnyomottságát. Ezek alapján kell megítélni a politikusok erkölcsiségét, de Joseph Lieberman rekordját nézve semmi jele, hogy ezeknek a kívánalmaknak megfelelne. Mikor Lieberman az adófizetők százmilliárdjaival béleli ki az amerikai fegyvergyárosok zsebeit, ahelyett, hogy a szegénységet enyhítené, akkor a hatalmon levőkkel szövetkező, asszimilálódott amerikai zsidó vezetőréteggel azonosul és nem a hatalmon kívül rekedtekkel. Az asszimilációnak ez a formája sokkal komolyabb következményekkel jár, minthogy kósert eszik-e, vagy sem

Hasonlóképpen, ahogy Lieberman vakon támogatja Izraelt, és visszautasít minden kritikát vagy beismerést az izraeliek (palesztinok elleni) brutalitását és más emberi jogok elleni bűntetteit illetően, az szöges ellentétben áll a prófétai tanokkal.

Az átlagembert az is aggasztja, hogy napokkal Lieberman jelölése után és a demokratikus kongresszus ideje alatt sem konkretizálta a média a jövendőbeli elnökhelyettes állásfoglalását fontos kül- és belpolitikai kérdésekben.  Mikor Izraelben szélső-jobboldaliak hatalomra juttatták Netanyahut, társadalmi megosztottságot és a béketárgyalások holtpontra jutását eredményezte. Amennyiben Lieberman befolyásos tényező lesz, vagy bármilyen oknál fogva át kell vegye Gore-tól a hatalmat, mi a biztosíték rá, hogy az USA nem rohan hasonló problémába?

Az újonnan választott és Izrael történetében az első ultra-ortodox (és csak a második szefárd) államfő, Moshe Katsav, Liebermannhoz hasonlóan nem dolgozik és egyéb tevékenységektől, mint telefonhasználat, szavazás, tárgyalás, utazás stb. is tartózkodik minden péntek estétől szombat estig, valamint több napos vallási ünnepeken. Alkalmasak valójában akár Katsav, akár Lieberman a rájuk váró rendkívüli sokrétű és időigényes feladatra?

Képesek lesznek a megfelelő szinten szolgálni országuk érdekeit háború esetén? Az USA-ban egy lezser kézlegyintéssel intézték el a sabbath kérdését: Lieberman szenátorként eddig is elboldogult valahogy. Izraelben azonban Katsav megválasztása kapcsán széltében-hosszában tárgyalták az ügy színét és fonákját. A bevezető szakaszban említett fiatalasszony, Nama Lapidot nyugodtan nyilatkozhatta, véleménye szerint "az ortodoxok alkalmatlanok a vezetésre". A Times olvasóit ezért a kritikus véleményszabadság-nyilvánításért csendben rágta az irigység.

Chris Rock a sziporkázó humorú és mély iróniájú komikus, akinek nyelve senkit és semmit nem kímél azt nyilatkozta egy riporternek, nem lelkesedik Lieberman jelöléséért. Mi volt az indoka? Az indok az volt, hogy nem teheti ki céltáblájának. Már miért ne tehetné? Józan paraszti meggondolásból volt a válasz. Mert nincs halálvágya. Nem akar öngyilkos lenni, és pláne nem akarja elveszíteni az új házát. Az imádott, gyönyörű nagy házát.(*1)

Utalások történtek ugyan rá, de csak a New York Times foglalkozott részletesebben a Lieberman-jelölés reakciójával az Interneten. A bejelentés első órájában az AOL üzenetközvetítő tábláján több mint 20 ezer hozzászólás futott be (ez politikáról lévén szó rendkívüli nagy szám), túlnyomó többségében felháborodott, tiltakozó, sőt ellenséges és gyűlölködő jellegű. Mindez annak ellenére, hogy a média piedesztálra állította Liebermant, és mindjárt körbe is vette kritika nélküli hódolókkal.

(Bár formailag az Internet nem cenzúrázott, mint az újságok levelesládája, ennek ellenére a cikk szerint a szolgáltatók azonnal megkezdték a hozzászólások szelektív törlését, és számos hozzászólótól vonták meg további világhálón való részvételi jogát.)

Mikor az afro-amerikai polgárjogi harcos, Jesse Jackson indult a demokrata jelöltségért 1988-ban, felmérés készült róla, hogy kész-e az ország akár egy fekete, akár egy zsidó elnök(helyettes) elfogadására. A válasz döntő hányadában NEM volt. Mielőtt Gore döntését bejelentette volna, egy-két politikai elemző, köztük a komoly és megfontolt demokrata, George Stephanapoulos is figyelmeztetően megjegyezte: a válasz döntő hányadában ma is NEM lenne.

Vannak, akik csupán faji elfogultságból ellenzik Liebermant elvégre Amerikáról van szó. A többség viszont vallási, illetve politikai okokból találja elfogadhatatlannak. De a szekulárisok és a baloldali demokraták azok, akiknek a leginkább problémája van Liebermannal. Sem régen idejétmúlt tradicionalizmusával (az odaadó ortodox férfi minden nap hálát ad Istennek, amiért nem nőnek született), sem konzervativizmusával (a szakszervezetekkel való ellentéte, a biotechnikai-, és más mega-vállalatoknak, fegyvergyárosoknak való elkötelezettsége, az egyházi iskolák és intézmények állami támogatásának forszírozása stb.), sem a  kritikán felüliségével nem tudnak kibékülni. Gore csak reménykedhet, hogy protestálásként nem Bushra, hanem Ralph Naderre fognak szavazni, ami számára ugyan veszteséget jelent, de legalább nem növeli számszerűen Bush fölényét.

A 60-as évek baloldali radikálisából jobboldali radikális hangadónak átvedlett David Horowitz szerint: "Még csak most (Lieberman székfoglaló beszéde után) érkeznek be a jelentések egy ’jobboldali’ demokrata 2. helyre való jelölésének implikációit, különösen a párt baloldali érzelmű magjának lelkesedésére és aktivizmusára mért deprimáló hatását illetően." Horowitz ugyan együtt zengi a saját harsányságától süket média kórussal Gore dicséretét a "bölcs" és "bátor" választást illetően, de a saját tyúkszemére lépve kénytelen hozzátenni: "Gore pechére a felmérések adatai szerint Lieberman kinevezése nem hozta meg a szükséges pozitív eredményt ami hosszú távon tönkre is teheti."

*1  Itt a Demokrata szerkesztője önkényesen hozzáadott egy olvasóra kikacsintó teljesen felesleges szónoki kérdést: „Ugye érti a kedves olvasó?" Aki érti Chris Rock politikai motivációjú szellemességét, az a kérdés nélkül is érti. Aki pedig nem, az ettől sem fogja.

(A cikk eredetileg a Magyar Demokrata hetilapban jelent meg 2000-ben)

Addenda:

"In the case, Engel v. Vitale the court ruled it unconstitutional for public schools to allow prayer, even though the prayer was non-denominational and students were allowed to abstain from exercise.  When asked about the unpopular decision, President John F. Kennedy replied coolly that he knew many people were angry, but that the decision of the court had to be respected. He added that there was a 'very easy remedy' -- not a constitutional amendment but a renewed commitment by Americans to pray at home, in their churches, and with their families."  (David Greenberg)

"Mr. President, I rise to oppose the amendments introduced by the Senator from Michigan and others and the other amendment introduced by the Senators from Massachusetts and Wisconsin -- I remember in that debate quoting the biblical wisdom in warning that 'if the sound of the trumpet is uncertain-who will follow into battle.' I suppose in our time we might amend that to say 'if the sound of the trumpet is uncertain-who will stay in battle".(US Senator Joseph Lieberman. 2006) ["Lieberman abandons the party again." The GOP opening remarks against the Democrats amendments to get out of Iraq were given by Joe Lieberman. It's no longer a matter of just not voting with the party, but he publicly opened the debate for the GOP.]

He (Sen. Joe Lieberman) thinks he is stronger than most Democratic aspirants in the South, for two reasons. He is a moderate -- some Democrats probably consider him an extremist because he has supported a capital gains tax cut for small businesses and school choice for District of Columbia students in failing schools. And he is so religiously observant. He would be better situated than many Democratic presidential aspirants should President Bush attack Iraq. He was one of just 10 (out of 56) Democratic senators who voted to authorize the use of force in the Persian Gulf War, and no national Democrat is more ardent for removal of Iraq's regime. A nation focused on Enron at home and the "axis of evil" abroad might fancy a scold who is a hawk. (George F. Will: Lieberman's Present-Tense Non-Candidacy. NewsAndOpinion.com. February 11, 2002)

"I have loyalties that are greater than those to my party."  (US Senator Joe Lieberman. 2006)

"Joe Lieberman, who calls himself an independent Democrat, courted evangelical preachers in his campaign, and his victory speech, "God is My Campaign Manager", he thanked the true architect of his victory: God himself." (David Koepsell: The End of Faith in Politics. 2006)

“We are at war. I know enough from public statements made by Osama bin Laden and others as well as classified information I see to know the terrorists are actively planning, plotting to attack us again. I want our government to be able to gather information again within both the law and Geneva Convention.” (Connecticut Sen. Joe Lieberman. February 2008) (Lieberman reluctantly acknowledged Thursday that he does not believe waterboarding is torture, but believes the interrogation technique should be available only under the most extreme circumstances. He was one of 45 senators who voted Wednesday in opposition to a bill that would limit the CIA to the 19 interrogation techniques outlined in the Army field manual. That manual prohibits waterboarding, a method where detainees typically are strapped to a bench and have water poured into their mouth and nose making them feel as if they will drown. Steve Benen)

“As many observers have noted, the righteous fury that (Joe) Lieberman publicly unleashed on President Clinton for his affair has never been deployed against any of President Bush's scandals. Not Katrina. Not Abu Ghraib. Not Plame. Not Ambramoff. Not smearing veterans like John Murtha and John Kerry. And definitely not WMDs.”  (Ari Melber: Joe Lieberman Gets Angry)

(Al) Gore’s tenure at the top also saw the stripping of the financial controls on high finance – a surrender of Democratic (not to mention democratic) principles that ushered in the casino royale that led to the current – and increasingly permanent – economic crisis. And there was also the little matter of the deaths of at least 500,000 children from the US-UK sanctions on Iraq. (And half a million – a vast mountain of child corpses – is just what the Clinton-Gore administration were happy to admit to on national television, to show how tough and savvy they were. The real figure is certainly much higher.) Would Gore, who didn’t flinch at amassing that mountain of corpses, have launched a war against Iraq, as Bush – who, again, was given the presidency not by “leftists” but by a corrupt Supreme Court rife with partisan (and financial) conflicts of interest – did? Who knows? But we do know that it was the Clinton-Gore administration that signed bills formally committing the United States to “regime change” in Iraq. And Gore did pick the fanatical neo-con warmonger Joe Lieberman as his VP nominee. Gore had always aligned himself with the “Scoop Jackson” militarist wing of the party, unlike this father, Sen. Albert Gore Sr., who sacrificed his political career by publicly opposing the Vietnam War. (Chris Floyd: Bonfire of the Vanities: Robert Parry and the Red Mist of Partisanship. August 7, 2012)

Want to know how your reps on Capitol Hill rate on inequality? Check out a new Congressional Report Card for the 99 Percent issued by my organization, the Institute for Policy Studies. We based the report card on 40 bills (24 in the House and 16 in the Senate) that cover taxes, jobs, education, and other issues. Together, they form a good litmus test of whether lawmakers are working for the "1 percent" or for all of us. It's also no surprise that 14 of the 17 "dishonorable" Dems are from states that lined up behind the Republican presidential candidate in at least three of the last four elections. The three blue state Dems on the list: Rep. Bill Owens of New York, Rep. Timothy Walz of Minnesota, and Senator Joseph Lieberman of Connecticut (an independent who caucuses with the Democrats).Owens and Walz both represent mostly rural swing districts. (…) Both Owens and Walz voted to extend the Bush tax cuts for the wealthy. As for Lieberman, well, let me just say I'll be oh SO sad to see him retire after this term. (Sarah Anderson: Democratic Dishonor Roll on Inequality. Common Dreams. October 3, 2012)

Sixteen years later, you can still hear Democratic leaders blaming their failure to keep the White House in 2000 on “defections” to Ralph Nader’s Green Party campaign. These Democrats want us to forget that in the face of serious, publicly-expressed progressive dissatisfaction with Al Gore’s candidacy, Gore told left-leaning voters to take a hike by choosing Joe Lieberman as his running-mate, one of the few inside-the-Beltway Democrats even more corporate and hawkish than himself.  (You remember Lieberman? He exited the party several years later over his Iraq War fanaticism and campaigned for McCain in 2008 against Obama.)  Today, progressive dissatisfaction with Hillary Clinton is even stronger, more organized and better-networked than was dissatisfaction with Gore in 2000.  (Jeff Cohen: Hillary’s VP Choice Will Show If “Unity” Talk Is Just Hot Air. July 18, 2016)

 

A 2000-es elnökválasztással kapcsolatban további elemzés a 90-es évek rovatban Nader, a zöld címmel és a Retorika? Szemfényvesztés? Hullámlovaglás? címmel; Liebermanról a Lapszemlék rovatban: 2004. II. félév, 6. írás;  2002.  II. félév, 12. írás, 6. szakasz; Lapszemlék-kommentárok 2007 II. félév, 8. írás; Lapszemlék-kommentárok 2008. II. félév 7. és 2. írás

VISSZA a 90-es évek rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára