EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

2000. szeptember

 

 

          RETORIKA? SZEMFÉNYVESZTÉS? HULLÁMLOVAGLÁS?

                                     Avagy politikai manőverezések az amerikai választások előtt

 

"Isten jóságának tanújaként állok ma előttetek" jelentette ki Joe Lieberman, demokrata alelnök jelölt egy detroiti templomgyülekezet előtt, kinevezését egyenesen "isteni csodának" tulajdonítva. Mivel véleménye szerint Amerika a spirituális megújulás útjára lépett, hivatásos tv- prédikátorokat megszégyenítő pátosszal „az Ő szent nevének" közös dicsőítésére buzdította a jelenlevőket. Az Egyesült Államok elnökét szemrebbenés nélkül a zsidók legnagyobbikával, Mózessel azonosította, azt a Bill Clintont, akit korábban, a Lewinsky ügy kapcsán "erkölcsi fertőnek" és az ország vezetésére alkalmatlannak nyilvánított. Végül azt állította, hogy otthon érzi magát az afro-amerikai templomban, mivel "mindannyian ugyanannak az Istennek gyermekei vagyunk."

 

"Joe Lieberman, fogd már be a szádat!" tanácsolta a buzgón hozsannázó, átlátszóan manipuláns beszéd hallatán Sidney Zion, a New York Post kommentátora. Zion véleménye szerint Lieberman ingoványos talajra tévedt, mivel a modern történelem során eddig még senki se kísérelte meg Isten megmérettetését a szavazó urnáknál. Ez persze tévedés, hiszen voltak próbálkozások, de teljes kudarcot vallottak.

A 80-as években demokrata színekben induló baptista miniszter, Jesse Jackson, illetve a republikánus mezben induló fundamentalista tv-evangélista, Pat Robertson még a saját pártjuk jelölését se tudták megszerezni. Robertson, aki Liebermanhoz hasonlóan az önmagasztalás mestere, szintén gyakran hivatkozott közvetlen égi kapcsolataira. Azt állította, hallotta az Úr hangját föntről, a felhők mögül: "Azt akarom, hogy indulj az Egyesült Államok elnökségéért."  Ennek ellenére csúfosan megbukott.

Zion arra figyelmezteti Liebermant Joe spirituális útvesztője című cikkében, amennyiben vallási téren exponálja túl magát, ott eshet legkönnyebben csapdába. Mint írja "Ha Lieberman szavaival meg kell újulnunk Istennek és Isten céljainak, akkor mindjárt fel fog merülni a logikusnak tűnő kérdés is, melyik Istennek? És hogy állunk az Isten Fiával?" (*1)

Hasonlóképpen a vallási téren exponáltság csapdájához, ha valaki a morális fensőbbségtudat és integritás arany koszorúját fonatja a fejére, az morális banánhéjon hasalhat a legnagyobbat. Országos napilapok számos olvasói hozzászólást közöltek, amelyek Lieberman hipokrízisét leplezték le, többek között a Clinton-Lewinsky botrány kapcsán. Szenátor Lieberman kollégái közt elsőnek ítélte el nyilvánosan az elnököt – akkor döfve a hátába a kést, mikor már úgyis több sebből vérzett. Később viszont, a közhangulatot és a demokraták megingathatatlan pro-clintonizmusát felmérve (saját magának ugyan ellentmondva) az elnök leváltása ellen szavazott. Míg egyes olvasók árulását vetették Lieberman szemére, mások viszont érdek diktálta pálfordulását.

Mindemellett sokan  érezték  kényelmetlenül magukat a faji-kártya nyilvánvaló kijátszása miatt. Paul Goldman vállalkozott rá, hogy meg is mondja: "Ha valaki ténylegesen hiszi, hogy a faji hovatartozásnak nem kéne döntő tényezőnek lenni valaki megválasztásánál, akkor nagy hiba hivatkozni rá, mint történelmi tényezőre . . . Gore ugyanis arra szólította fel az embereket, csatlakozzanak hozzá a történelem alkotásban . . . Úgy tűnik, Gore, legalább is bizonyos mértékben azért várja el a szavazatunkat, mert a választott helyettese zsidó. Számomra ez rossz hozzáállás, és ha így folytatódik, Gore megválasztása kerül veszélybe."

Na de mint mindennek, ennek is két oldala van, és ami hátrány az egyik szemében az éppen előny a másikéban. Charles Krauthammer neokonzervatív kommentátor szerint például – aki George F. Will barátjával együtt gyakran fog kínosan mellé –, Lieberman biztos nyerőkártya, mivel "a jelölő listán való jelenléte nagy létszámú zsidó szavazó participációját fogja biztosítani kulcsfontosságú államokban, mint Florida." Erről csak annyit, hogy az amerikai zsidóság, Floridában és máshol is, 80% körüli arányban mindig demokrataként szavaz.

 

HAJBÓKOLÓK ÉS BÁLVÁNYIMÁDÓK

 

Az amerikai média a maga dimenzionálatlan világában Washington lelkiismeretének kiáltotta ki Liebermant. A jó nevű politikai zsurnaliszta Mary McGrory azonban nem rest bevallani: "A demokraták között vannak, akik álszent hátba késelőnek tartják Liebermant". Nem különben republikánus berkekben. Jim Dwyer például megírta a New York Daily News-ban, Lieberman a Bob Grant által vezetett nyíltan és közönségesen rasszista rádió show – feketék elleni gyűlölet show – rendszeresen visszatérő interjúalanya és Grant személyes haverja.

Egyesek nem értik, hogy lehet valaki nagyon vallásos ortodox zsidó, ugyanakkor például az abortusz híve. A kettő sehogy sem fér össze anélkül, hogy a hipokrízis szó be ne ugrana.(*2)  Másoknak az szúrt szemet, hogy Lieberman a pódiumról rendszeresen kritizálja a hollywoodi "erőszak-szex-aberráció uralta" kultúrát, ugyanakkor ellenzi a kiskorúak védelmében felvetett védelmi jellegű regulációs törekvéseket, és szemrebbenés nélkül zsebreteszi a film-mogulok és video-oligarchák választási adományait. A régi bölcselet szerint „óvakodj a templomban legharsányabban hozsannázótól". Ha Gore nem is, Sidney Zion nyilvánvalóan ismeri ezt a mondást, mikor pár lépéssel lemarad a kötelességszerűen hajbókolók mögött.

A demokraták számára a kérdések kérdése az, vajon a média és Lieberman által váltig hangoztatott u. n. spirituális megújhodás mennyire terjedt át a déli és középső államokból északra (ha egyáltalán), és milyen mértékű magán a demokrata párton belül? Gazdaságpolitikai és társadalmi kérdésekben százával készültek felmérések, de nincs semmilyen kimutatás a spirituális megújulás ténylegességéről, mint ahogy arról sem, hogy milyen arányban vált ki egyetértést, illetve ellenérzést a szavazók körében az állam és vallás között történelmileg kialakított határvonal  tendenciózus elmaszatolása – valójában egy teokratikus államrend felé való araszolás. Ad-e aggodalomra okot és milyen mértékben, hogy a biblia iránti kritikátlan elkötelezettség egyre markánsabban jelentkezik kritériumként a Fehér Házért folyó küzdelemben.

Senki sem tudja, van-e tényleges igény egy leegyszerűsített társadalmi berendezésre – harsány templomi kóristák, melldöngető hívők (jók) hatalmi pozícióban, míg introvertáltan hívők, agnosztikusok és vallástalanok (rosszak) kizárva? Ha van is ilyen jellegű igény, valószínűleg csak elvi alapon, valamiféle absztrakt ábrándként, mint az amerikai társadalmi és politikai élet más területein.

Illusztris példa az absztrakt ábrándra az amerikai polgár vágya egy tisztességes, a választók tényleges érdekeit képviselő kongresszusra. Egyénenként mind elítélik a Bill Maher, politikai vitakör vezető által készpénz kurváknak titulált korrupt képviselőket, akik a köz érdekeit privát érdekeik alá, az össznemzeti érdekeket pedig a globalizációs érdekek alá vetik. Ennek ellenére sokszor évtizedeken keresztül kötelességszerűen újraválasztják az elvárásokra rácáfolt hivatalban lévőket.

Ugyanígy a megkérdezettek többsége elégedetlen a két párt rendszerrel, mégse szavaznak a tényleges érdekképviseletet ígérő harmadik utas pártokra. (A Zöld Párt megizmosodásáról, az általa ígért gyökeres változásokról akár a szavazók 70%-a is ábrándozik, 10-15% állítja és hiszi jelenleg, hogy rá fogja adni a voksát, de valójában 4-5 százaléknál többre nem lehet számítani.)

 

BUZGÓN TÖMJÉNEZŐ MÉDIA

 

Nyílt titok, hogy Gore-t tanácsadói próbálták lebeszélni Lieberman jelöléséről. Aggályaikat igazolva Lieberman – aki egyes politikai kérdésekben magával Gore-ral sem ért egyet – megosztotta a Demokrata Pártot, ráadásul nem hódított sem a függetlenek, sem a Zöldek körében. Ugyanakkor egy valami azonnal bejött Gore stratégiai elképzeléséből. A média mérleg nyelve a javára billent "abban a pillanatban, amint Joe Liebermant, a választott nép fiát jelölte a politikailag korrekt Isten oldalán álló szenátort", írta Suzanne Fields a Washington Timesban.

A Kapitóliumon kívül eleddig ismeretlen, kappanhangú Lieberman a média szerint korábban unalmas, egyéniség nélküli, fabábnak kikiáltott Gore-t  egy csapásra izgalmas, érdekes, felszabadult fickóvá változtatta. És mintha csoda történt volna, az erőtlennek, stagnálónak, majdhogy nem céltalannak elkönyvelt demokrata kampányt egy csapásra „felfelé ívelővé", „robosztussá", „történelmivé" tette. Az ilyen buzgón tömjénező, vakulásig ködösítő média támogatás megfizethetetlen hozomány Gore-nak egy szorosnak beharangozott választás esetében.

Ugyanakkor Lieberman feltűnésével párhuzamosan George W. Bush egyik napról a másikra az intellektuálisan éretlen, bizonytalan, tapasztalatlan, távlat nélküli és hasonló jelzők ellen kapkodhatta a fejét. Bushról köztudott, hogy bár a dél (évekig tévelygő) fiaként újjászületett baptista, politikai gyakorlatában azonban sokszor pragmatizmusra kész, a moderált vonaltól nem kötelességszerűen elhatárolódó politikus. Például a legális születésszabályozó metódusokat, beleértve az abortuszt is, nem szándékozik törvényen kívül helyezni, ugyanakkor az országos felmérések szerinti többségi kívánalomnak megfelelően a halálbüntetésnek is évek óta elszánt és kitartó híve.

Gore-ral ellentétben Bush nem robbantott bombát helyettesének választásával: Dick Cheney személyében (az elvárásoknak megfelelően) ultra-konzervatív (metodista) alelnököt választott maga mellé, hogy biztosítsa az ortodoxia melegágya, a Bibliai-övezetnek nevezett déli államok támogatását. Amennyire Gorenak hátrányára válhat, hogy alelnöke révén (túlzottan) jobbra tendál, Bushnak éppen az előnyére szolgálhat: a meggyőződésesen konzervatív, de nyíltan nem hallelújázó Cheneyhez viszonyítva Bush inkább középutasnak látszik, sőt ha rákényszerül még inkább balra (ez csak irány!) is tud sasszézni, anélkül, hogy elidegenítené lételemét, fundamentalista alapbázisát.

Egyes feltevések szerint Gore az u. n. Reagan demokraták közül próbál akit lehet visszahódítani, ill. a Busht nem méltányoló ortodox keresztény (újjászületett déli-baptista, dogmatikus katolikus, mormon) és ortodox zsidó republikánusokat (utóbbi csak 20-30%-a a zsidóságnak) próbálja megnyerni Liebermanon keresztül. (Az ortodox déli-baptista egyház Izrael legbefolyásosabb és legbőkezűbb pénzügyi és politikai támogatója az USA-ban.) Ez a húzás siker esetén is kétes értékű lehet, amennyiben Gore párhuzamosan elidegenítette saját középutas és progresszív bázisának egy részét.

A szakszervezeteken és a baloldali entellektüeleken kívül a leghevesebb ellenreakció a demokratikus érzelmű szekuláris értelmiség köréből jelentkezett. A szekuláris humanisták, pozitivisták, panteisták, analitikus teoristák, agnosztikusok, racionalisták, szkeptikusok, ateisták, deisták és más szabadelvű ideológiák híveinek 30 milliónyira becsült tábora ellenzője az ortodoxia és hipokrízis minden megnyilvánulásának és elszánt híve állam és egyház szeparációjának, valamint a szociális kiegyenlítődésnek. Gore félreérthetetlen figyelmeztetést kapott tőlük, mikor a Liebermannal alkotott duója csak 78%-ban nyert támogatást Los-Angelesben a saját pártja részéről. (A Bush-Cheney párost a jegyzett republikánusok 92%-a támogatta a Philadelphia-i pártgyűlésen.)

 

CINIKUS IDŐNYERÉS

 

Mi a gyökere és valós szerepe a Lieberman és a média által az utóbbi időben gyakran hangoztatott spirituális megújhodásnak? Mennyi belőle a retorika? A szemfényvesztés? A hullámlovaglás? "Történelmi tény, hogy minden átmeneti időszak nehézségei, főként a bizonytalanság, tehetetlenség és kilátástalanság spirituális megújhodást váltottak ki Amerikában." mondja személyes interjú során egy ismerős washingtoni politikai megfigyelő. "A gazdasági virágzás és általános jólét ellenére a jelenlegi váltókornak is megvannak a maga vesztesei. Az információs korban lemaradtak, és akik nem tudnak átlépni az információs korból a digitális korba, azok vagy már lecsúsztak vagy most vannak kiszorulóban a gazdasági életből. Ugyanakkor azok is veszély helyzetben vannak, akik egy recesszióval nem számolva mindent egy lapra, a digitális térhódításra alapoztak."

Az egyre bonyolultabb világot követni képtelenek pedig mindig befelé fordulnak. A spirituális megújhodás igénye lehet valós (akármit is értenek alatta), túlhangsúlyozása azonban nyilvánvalóan politikai indíttatású és a visszájára sülhet el: növekvőben az elvárás a korábban magánjellegűnek tartott vallási elkötelezettség nyilvános hangoztatása iránt akár harsányan, kérkedve, kihívóan is. Ezt a hullámtaréjt lovagolják meg egyes politikusok.

A kisember, aki tehetetlenül áll szembe a kábítószer, erőszak, szex és pornográfia eluralkodásával, a 10 parancsolat hirdetését követeli minden iskolában és közös, nyilvános imát a rögbi meccsek előtt. A politikus, aki nem tudja vagy saját érdekét nézve nem akarja megoldani a lényegi problémákat, maga is harsogva követeli Mózes kőtáblájának behozatalát az iskolák auditóriumába. Miért is ne? Ártani nem árthat, ugyanakkor lecsendesíti a kedélyeket. A figyelem elterelés azonban csak rövidtávú megoldás, cinikus időnyerés.

Ha Isten nem létezik, közölte aggodalmát Ivan Karamazov által Dosztojevszkij, akkor minden megengedett. Ma is sokaknak meggyőződése Amerikában, hogy (a keresztény) vallás nélkül kannibálokká lettek volna az ide települő európaiak, és már régen megzabálták volna egymást. Mindez annak ellenére, hogy számos társadalomkutató- és filozófiai tanulmány, igazolja, ugyanakkor a mindennapi élet gyakorlata is kétségbevonhatatlanul bizonyítja, moralitás, tolerancia és emberség nem azonos a vallással és nem függvénye a vallásnak.

A mindennapi élet tanúsága szerint a vallás nem transzformál törvényszerűen igaz, erkölcsös, humánus egyénné. Még kevésbé befolyásolja a társadalom egészét. Több bűntényt követtek el Amerika történelme folyamán a Biblia nevében, mint ami valaha is levezekelhető lenne: az indián őslakosság kiirtása, intézményesített rabszolgatartás, szegregáció, boszorkányüldözés (Salemi boszorkányok Marina Vladyval) kisebbségi felekezetek – katolikus, kvéker, mormon – periodikus üldözése, etnikai gyűlölködés, a legális abortusz-szolgáltatást ellenző militánsok gyilkos merényletei a 90-es években, stb.

Mindezek ellenére, ahogy Lewis Lapham írja a Harper's magazinban: „a sátán által marokban tartott európaiakkal szemben az amerikaiak szeretik az Éden ártatlanjainak képzelni magukat." Ezt meglovagolva jelentette ki nem régen Lieberman: "Országunk Isten által választott és történelmileg rendeltetett példaképként a világnak". Ez az, amire Sidney Zion valószínűleg megint csak azt tanácsolná neki, fogd már be a szádat, Joe Lieberman.

A néger-zsidó író, Julius Lester azzal vádolja amerikai honfitársait, hogy századok óta prédikálnak és vitatkoznak morális princípiumokról, de mikor tettekre kerül sor, ezektől függetlenítve, vértengerben úszva cselekszenek.

 

A MENNYORSZÁG IS JUTALOM

 

Az Egyesült Államok a fejlett technológiájú országok között a legvallásosabb. Az amerikaiaknak közel 85%-a hisz valamilyen istenben vagy felsőbb hatalomban, míg Angliában 40%, Japánban 45%, Németországban és a Skandináv országokban pedig 30%-nál is kevesebb. Az amerikai hívek 43%-ának van bizalma az egyházakban, (ez az adat 6%-ot tesz ki Japánban és csupán 3%-ot Angliában és Németországban) 76%-a hisz a pokol valóságában, (38% Ausztráliában, 35% Angliában és 16% Németországban) és 40%-a jár hetente templomba (Angliában, és Németországban 8%, míg Svédországban csupán 4%).

Bár a fönti adatokból arra lehetne következtetni, hogy az USA-ban a legalacsonyabb a bűntények és a bűnözők száma, ennek éppen az ellenkezője igaz. 1992-ben például több, mint 10 ezer gyilkosságot követtek el automata lőfegyverrel az Államokban, ugyanakkor Kanadában 67-et, Angliában 22-t, Ausztráliában 10-et, Japánban 5-öt, Új-Zélandban pedig egyet sem. 2000-re a börtönben tartott köztörvényesek száma az USA-ban elérte a 2 milliót. (A szám még magasabb lenne, ha a büntetéseket nem harmadolnák, és ha a tizenéveseket is felnőttként ítélnék el főbenjáró vétkekért.)

1996-ban közzétett adatok szerint az Államokban az erőszakos nemi közösülés áldozatainak száma 100 ezer lakosonként 37,2. Franciaországban, Spanyolországban, Görögországba, Belgiumban, Ausztriában és Németországban mind 8.6% alatt van. "The US is one of the most rape-proned industrialized societies in the world." –  közölte az amerikai képviselőház hivatalos jelentése 1990-ben.

Számos szociológus bizonyította, a nők elleni szexuális violencia minden formája – beleértve az évenkénti multi-milliárd dollárt hozó, megalázó brutalitást  propagáló pornó-üzletet is –  a "jelenlegi amerikai kultúra elfogadott része".  Ezt látszik alátámasztani, hogy 1990-ben az Egyesült Nemzetek szorgalmazására 101 ország ratifikálta a nők elleni brutalitás megfékezésére összehívott, különböző szankciókat életre hívó konferencia határozatait, az Egyesült Államok azonban –  a világ döbbenetére –  nem csatlakozott hozzájuk.

Adatszerűen bizonyított, hogy a vallástalanság maga nem vezet bűnre, és nem bomlasztja a társadalmat. De vajon lehet-e nagylelkű és áldozatkész, tehát értékes állampolgár a vallástalan vadember? A Canterbury érsek, George Carey azt nyilatkozta a Manchester Guardiannak, hogy az ateisták nem képesek teljességében felfogni az erény fogalmát, ezért nem valószínű, hogy jót cselekednének –  hacsak nem jutalom reményében. (Mosolyt keltő, hogy az érsek úr a mennyország örökfényű ígéretét valamilyen furcsa meggondolásból, de nem tekinti  "csalinak", a jutalmazás egyik formájának.)

Careyt könnyedén cáfolják a vallástalan svédekről közölt adatok. Nemcsak, hogy nem gyilkolják halomra egymást, de nemzeti jövedelmük nagyobb hányadát fordítják nemzetközi humanitárius célokra, mint az Egyesült Államok, élen járnak az ENSZ segély-, és menekült programjának megvalósításában, ugyanakkor a saját öregjeiket(*3), betegeiket, szegényeiket és az egyedül álló gyerekes nőket(*3) is több gonddal, szervezettebben és magasabb színvonalon látják el, mint az Államok. A moderáltan vallásos franciákkal való összehasonlítás két részeredménye is sokat mondó: mindkét ország statisztikája 25%-os gyermek-szegénységi szintet jelez, de míg a francia kormány szociális juttatásai 6.5%-ra csökkentik a szegény sorsú gyerekek arányszámát, addig az Egyesült Államokban 21% felett marad.

Franciaországban minden gyerek ingyenes orvosi és kórházi ellátásra jogosult, míg az Államokban biztosítás híján legalább 10 millió gyerek nélkülözi a legelemibb egészségügyi szolgáltatásokat, ami azt jelenti, hogy felnő védőoltások és fogorvosi kezelés nélkül.  A W.H.O. adatai szerint a legfejlettebb, leggazdagabb, legkeresztényebb Amerika egyben a legszűkmarkúbb, ha az elmaradott országok és szenvedő népek megsegítéséről van szó: utolsóként kullog a módos  adakozók listáján  Portugália és Görögország mögött.

Talán nem véletlen, hogy éppen egy amerikai professzor, Morton Hunt állítja, az irgalmas szamaritánus történetének két ezer éve tartó rendszeres prédikálása semmit sem faragott le az emberi altruizmusból. "Az emberek a saját fajtájukkal szemben lehetnek nagylelkűek és adakozók, de mindenki más irányába negatív érzülettel vannak, ami az érdektelenségtől a gyűlöletig terjed." Egy ellenpélda? A Katekizmust nem ismerő és a Bibliát nem nyálazó – tehát az irgalmas szamaritánus tanmeséjéről mit sem tudó –, maguk alkotta erkölcsi mérce szerint élő észak-európai népek.

Statisztikai kimutatások szerint az északi államok kevésbé vallásosak Amerikában, mint a déliek, mégis délen magasabb a bűnözési – elgondolkoztató módon még a válási – arányszám is. Hasonlóképpen elgondolkoztató, hogy az amerikai lakosság 43%-a isteni eredetűnek, tehát tévedhetetlennek tartja és szó szerint értelmezi a Biblia minden sorát – föld centrikusnak hívén a világmindenséget és 6 ezer évesnek az egy helyben álló, sík felületű, pilléreken nyugvó földet. (1, Sámuel 2:8) Csupán 15% tartja a Bibliát különböző korok és különböző szerzők összesített munkájának, amely olvasójától kritikusan elemző értelmezést igényel.

Mikor a minap megkérdezték Gore-t, mi a kedvenc könyve, azt felelte: "Természetesen a Biblia", majd elnevette magát és hozzátette, "manapság mindenkinek ezt kell mondani." Ezt kell mondani? Vagy ez az elfogadottá vált, sőt elvárt politikai retorika, szemfényvesztés, hullámlovaglás?

Az egyszerű amerikai hagyományosan Biblia mániás, és ez végül is magánügye és elidegeníthetetlen joga. Az a harsány hallelújázás azonban, amivel az ortodoxok és fundamentalisták mindenkire rá akarják kényszeríteni, illetve az államrend alapjának akarják megtenni, az aggasztó és ellenszenves. Ennél már csak a tettektől való cinikus függetlenítése és politikai mankóként való használata aggasztóbb és ellenszenvesebb. Sem a tv evangélista Pat Robertson, sem Lieberman nem realizálják, hogy mindez végül is az általuk állítólag szentnek tartott könyv és közvetített hitvilágának trivializálásához, ugyanakkor egy bizonyos szavazó réteg elidegenítéséhez vezet.

Julian Noble, a Virginia Egyetem természettan-fizika tanszékének professzora szerint: "Az istenség bevonása egy politikai versengésbe ugyanannyira elfogadhatatlan, mint a papok győzelemért fohászkodása rögbi meccsek előtt. A nyilvános ájtatoskodás nem támogatja a vallást, csupán közhellyé alacsonyíja, ezért jó lenne, ha mindkét párt jelöltjei távol maradnának tőle." 

Ez az amire Sidney Zion e sorok írójával egyetemben kapásbál rávágná: Ámen.

 

    *1  Véletlen egybeesés, de mintegy válasz a retorikus kérdésekre a szeptemberben megjelent pápai dictum, amely az utóbbi évtizedekben egyes politikai és média körök által forszírozott vallási pluralizmus gondolatát utasítja el, amely szerint mindegy hogy kiben, miben és mit hiszünk - mivel egy az Isten. A Vatikán megerősítve a trinitás dogmáját kimondja, üdvözülni kizárólag Krisztuson és a katolikus egyházon keresztül lehet.

    *2  "Now that his moment in the national spotlight has receded, Joe Lieberman wants everyone to know that he really didn't mean all those wild-eyed  things ha was forced to say as Al Gore's running mate. In a remarkable interview last week with Ellen Gamerman of the Baltimore Sun, the former Democratic vice-presidential candidate admitted that, truth be told, he didn't share all those 'soak the rich' broadsides on which he and Gore ran.  'I've never been one for class warfare,' said Lieberman. 'Some of the rhetoric in the campaign - 'the people vs. the powerful' - in general terms is not the approach that I feel comfortable with.'  Now he tells us!" Eric Fettmann: The little pious hypocrite (The New York Post)

    *3 Az USA-ban az egyedülálló öreg nők 70%-a él szegénységben vagy az állandóan fenyegető szegénységi szinten.  Világviszonylatban a nők és gyermekek magas szintű társadalmi felkarolásában Svájc és Kanada után Norvégia, Dánia és Svédország sorakozik az élen. Az USA a 10. helyet foglalja el. (A felmérés az egészségügyi ellátottság, irástudás, politikai részvételi lehetőség, születésszabályozás elérhetősége, gyermekhalandóság, iskolai előkészitő programok, megfelelő kalóriaértékű táplálkozás és ivóvíz ellátottság kiértékelésén alapszik.)

      

Ebbena témakörben lásd még: Lieberman a szent; Nader a zöld

 

Addenda:

Amennyiben Gore egy Zöldeket figyelembevevő, érdekeiket felkaroló helyettest jelölt volna, még a saját államának elvesztése ellenére is fölényesen nyert volna a floridai Nader hívek  97 ezer szavazatával.)

Is faith a good guide to how someone will perform in office? George W. Bush, a born again Christian, claimed that God contacted him and said, "George," (they're on a first-name basis) "invade Afghanistan." So he did. Although George failed to apprehend Osama bin Laden, God was apparently delighted, called back and said, "George, liberate Iraq." Bush had a lot of support in all of this. Many people felt that he had been chosen by God to lead America in this moment of crisis and told him so. Here we are, a trillion dollars later, missions not accomplished, our armed forces too used up to respond to a new threat and our nation on the verge of bankruptcy. If we accept it as true that God chose George and gave him specific instructions, and then look at the results, we have to form a very poor judgment of God, indeed, both as a human resources administrator and as a military strategist. Or, we might say that faith is not a good guide to competence in office. (Larry Beinhart: Keep Religion Away From the Ballot. The Albany Times-Union. 2008)

"An alliance or coalition between Government and religion cannot be too carefully guarded against." (James Madison, primary author of the Constitution)

A Magyar Nemzetben Joe Lieberman elsietett és megalapozatlan felmagasztalásának ellensúlyozására küldtem el a fenti Retorika? Szemfényvesztés? Hullámlovaglás? címmel írt elemzésemet a Szerkesztőségnek, aminek közlésétől minden visszajelzés nélkül elzárkóztak. Ennek miértjét próbálom kiásni a következő oldalakon annak reményében, hogy a jövőben némi lehetőség nyílik körültekintőbb, objektívebb politikai elemzések közlésére is.

A Magyar Nemzet, akárcsak az irányított világmédia, fenntartások nélkül és túlfűtött lelkesedéssel üdvözölte Lieberman alelnöki jelölését.  “A legbátrabb és talán a legbölcsebb döntés azonban alighanem Joseph Lieberman alelnökjelölti felkérése volt. Gore már döntésének bejelentése után lefaragott néhány százalékot Bushsal szembeni erősen megkérdőjelezhető hátrányából.” írta Csontos Csaba a Magyar Nemzetben. A döntés megítélése bátor és  bölcs – nyilvánvaló  személyes elfogultságként, egy vérbeli Lieberman drukker heves túlreagálásaként könyvelhető el ugyanakkor abszolút melléfogásként az amerikai politikai  helyzet felmérésében.

Az “erősen megkérdőjelezhető  hátrányból"  történő “azonnali százalékos lefaragás” állítása azonban nem is csak elfogultság, inkább a tudatos félrevezetés  látszatát keltette. Gore döntése ugyanis megosztotta a demokratákat, viszont nem szerzett új híveket a republikánusok és függetlenek köréből, tehát százalékos lefaragásról szó sem lehetett.  Ezt kis oda figyeléssel, utána nézéssel bárki felmérhette. Az  Internetre beérkező tiltakozások és negatív vélemények tízezrei, helybeli tv és rádió adók spontán (még nem annyira szelektált) reagálásai, az utca emberével folytatott prompt interjúk a későbbiek  során mindenki óvatos lett a politikai kerek-asztal beszélgetések burkoltan aggodalmaskodó hozzászólásai mind ezt bizonyították.

Nem véletlenül tűnt el Lieberman szinte egyik napról a másikra a tv képernyőről és az újságok címlapjáról, hogy vissza se térjen a nagy finisig. (Lieberman olyan kedvezőtlen visszajelzéseket kapott, hogy nem adta fel szenátori pozícióját, annak ellenére, hogy a saját pártja elvárta tőle.) A Liebermannal kapcsolatosan használt nagy szavakat, mint morális iránytű vagy erkölcsi keménység, megkérdőjelezték volna Amerikában, ha valaki is komolyan vette volna bármelyiküket. Mert min is alapulhatott Lieberman erkölcsi keménysége? Azon, hogy nagyhangon elítélte Clinton önző, felelőtlen szexuális kiruccanását? Érdekes módon a republikánus politikusok, akik ugyanezért elítélték média pocskondiázásnak, és ennek következtében hosszantartó közutálatnak örvendtek sőt néhányan bele is buktak.

Bár a Washington Post megírta, "a demokraták között sokan álszent hátba késelőnek tartják Liebermant", Csontos szerint viszont Lieberman  "egy valódi moralista, akit elsősorban a saját belső erkölcsi értéke vezérel".  Nyilván erre a saját erkölcsi értékre alapozottan Lieberman  who has lived a religiously-observant lifestyle évekkel ezelőtt otthagyta a feleségét, két kisgyerekkel. Nem tudom mit hajtott fel Csontos ebben az ügyben, de tudtommal a korteshadjáratok során senki se  firtatta és pláne nem ásott a mélyére miért lépett le Lieberman, és azt se, vajon  fizetett-e tartásdíjat és gondoskodott-e valaha is apai felelősséggel a gyerekeiről.

A legtöbb amerikai végül is éppen Lieberman saját belső értékrendszerét kifogásolta. Olvasói levelek bizonysága szerint kétszínűnek és bosszantónak találták, hogy Lieberman vallási meggyőződésére való hivatkozással elítélte a hollywoodi kultúrát, de nem utasította vissza  a hollywoodi dolláresőt. Az egyszerű polgár is átlátta, többek között itt nyilvánulhatott volna meg, ha lett volna az a bizonyos erkölcsi keménység és belső tartás.

A Lieberman pályafutását értékelő Shaul Magid (Amerikai Zsidó Teológiai Szeminárium) nem rejtette véka alá a véleményét: "Megítélésem szerint Liebermannak a nagytőke és korporális Amerika iránti elkötelezettsége nem egyeztethető össze Izsaiás vagy Ámos társadalmi elképzeléseivel.  (. . .)  Lieberman talán lehetőséget teremtett a liberális gyakorló Judaizmus elfogadtatására, amely osztozik  tradicionalizmusában, de semmi esetre sem elvi álláspontjában."  A Tikkun egyik olvasója élesebben fogalmazott. Szerinte Lieberman ugyan  ortodox zsidónak vallja magát, de valójában egy hellenista álruhában, aki elmerülőben van  a pénz és hatalom imádatában. (A Demokratában közölt Lieberman a szent című cikkem beszámolt a szenátor  kétes pénzügyi támogatottságáról.)

David Horowitz, egy Csontosnál józanabb Gore-Lieberman drukker rákényszerült, hogy megírja  a Salonban (amit a Demokrata le is közölt): “Gore pechére a felmérések szerint Lieberman kinevezése nem hozta meg a szükséges pozitív (számszerű) eredményt, ami hosszú távon tönkre is teheti.” Ha még ez sem, az megkongathatta volna  a vészharangot Csontosnak, mikor a humorista Jay Leno is kikezdte a “bölcs” döntést: “Az az érzésem, Al Gore enyhen szólva  kétségbeesett kezd lenni. Azt mondta, azt akarja, hogy a kormány és az egyház partnerek legyenek (az ország irányításában). Na, ez aztán remek ötletnek látszik! Legalábbis  ragyogóan bevált Iránban igaz?”

A kihangsúlyozott asszociációk, mint:  kormány (Gore) egyház (Lieberman), illetve politika (Gore) vallási megújulás (Lieberman) csak a kisdedeknek nem ugrottak be. Gore mégis, vagy talán éppen ezért, elveszítette a saját államát,  ami ritka és megdöbbentő eseménynek számít az amerikai választások történelmében. (Alelnöki pozíciójánál fogva pártja 15-20%-os fölényű győzelmére számított.)

Tévedés ne essék,  Gore bukását nem Florida, hanem Tennessee okozta.  Ha Gore az elvárásoknak megfelelően hozta volna a szülőállamát , az apja karrierjének és a saját politikai pályájának  kiindulópontját és mindenkori hátországát ,  senki oda se figyelt volna az afro-amerikai és zsidó közösségek százalékos arányban elenyésző számú protestálójára, akik képtelenek voltak az előzetes tanulmányozásra mindenkinek kipostázott szavazócédulán eligazodni.

Gore esélyeit feltétlen növelte  volna, ha az ortodoxok felé orientálódás helyett  a politikailag aktív szabadgondolkodók és anti-teisták kb. 30 millióra becsült  tábora felé nyitott volna, akik nyilvánvaló semmibevételük miatt, sok esetben protestációként,  tömegesen szavaztak  a Zöldekre. (Amerikában több az ateista, szekuláris humanista és agnosztikus, mint amennyi az összesített mormon, zsidó és muzulmán.) A neokonzervatívokkal szimpatizáns Lieberman jelölése az elnökségért induló demokrata kettőst  valójában a történelem legkonzervatívabb demokrata párosává tette, és mint ilyen szükségszerűen holtversenyre vagy bukásra  ítélte.

A bukás okai között szerepelt még a média diktálta politikai hipokrízis  nem létező spirituális alapokra, bizonytalan ortodox támfalakra és a II. világháborúval kapcsolatos feltételezett kollektív történelmi bűntudatra építkezés illetve a clintoni politikától (és Clinton személyétől) való teljes elhatárolódás. A Magyar Nemzet ellenőrizetlen részadatokra és információra alapozva, a szintetizálás minden igénye nélkül csupán lelkes szimpátiától hajtva éltette Gore döntését. Véleményem szerint azonban az információs szabadság (látszata) érdekében a más szemszögből megvilágított, szélesebb információs körből táplálkozó, átfogóbban elemző  Retorika? Szemfényvesztés? Hullámlovaglás?-nak is helyet adhatott volna.

A Demokrata azért zárkózott el ugyanennek a cikknek közlésétől, mert felhívtam benne a figyelmet az amerikai média által felfújt, de csupán külsőségekben megnyilvánuló u. n. spirituális megújulás állítólagos igényének az egyéni megújulás igénye nélküli lehetetlenségére és hipokrízisére. “America doesn’t run on morals. America articulates moral principals” írja  Julius Lester és ez nagy különbség. A morális alapelvek iránti elkötelezettség illetve igény puszta hangoztatása, de a mindennapi élettől való teljes elvonatkoztatása csupán légvárak építésére alkalmas.

A cikk ugyanakkor arra is kitér, a múltbeli, vallási és történelmi hipokrizmus (főkent az egyház által szentesített indián holocaust és  rabszolgatartó rendszer) jelenkori utóhatásának könyvelhető el Amerika erkölcsi hátránya az érettebb filozófiájú (magasabb százalékos arányban gyakorló humanista és szabadgondolkodó)*1 európai országokhoz és Japánhoz képest. (Ralph Nader az eluralkodó kereskedelem-centrikusságban látja Amerika értékrendjének lezüllését. L: 90-es ÉVEK - Nader a Zöld. A kettő természetesen nem zárja ki egymást.)

A Demokrata nem akart ellenvéleményt közölni azon gyakran hangoztatott nézetével szemben, miszerint a keresztény vallásnak döntően pozitív szerepe van országok és népek életvitelében.  Az írott történelem viszont azt bizonyítja, a vallások személyiségformáló szerepe csupán az egyénre, esetleg kisebb közösségekre, mint család, falu, esetleg kisváros vonatkoztatható. Fajokat, etnikumokat, népeket, bármely társadalom egészét nem képesek jobbá tenni. A Krisztus utáni társadalmak semmivel sem különbek, mint a megelőzők. 2000 éves egyházi befolyás ellenére a mai társadalmak nem jobbak, hanem, a jelenlegi körülményektől függően és befolyásolva másképpen rosszak, mint az évszázadokkal ezelőttiek.

Az Egyesült Államok morális lemaradásának tényét nemzetközi összehasonlító adatok bizonyítják, amelyeket a cikk részletesen közöl. Utólag visszanézve nyilvánvalónak látszik, hogy éppen a cikk tényszerűsége és adatszerűsége okozta a vesztét. Konkrétsága nem hagyott lehetőséget ellenvéleményre, vitára. Az még elcsúszott volna, ha például azt közli, az európaiak és a japánok kevésbé vallásosak, mint az amerikaiak. De mikor ezt a nagyon is elgondolkoztató tényt  adatszerűen, az összehasonlítás lehetőségét kínálva közölte, vastag pirossal áthúzta annak lehetőségét, hogy az olvasó egyszerűen figyelmen kívül hagyja.  Az esetleg még megjelentethető, hogy a vallás nem teszi kötelezően jobbá egy népet. Az már kevésbé, hogy a buzgón vallásos Amerikában magasabb a bűnözési arányszám, mint bármelyik más fejlett iparú, de kevésbé vallásos országban.

Annak statisztikai bizonyítása viszont, hogy a felvilágosult filozófiájú vallástalan országok lakói erkölcsösebb, toleránsabb, gazdagabb életet élnek,  és hasznosabb tagjai a világközösségnek, mint a legvallásosabb ország, a tömegtájékoztató médiában még véletlenül sem jelenhet meg. A tény ugyan könnyen bizonyítható, az információ közlése valójában nem tiltott vagy veszélyes, mégsem jut el a nagyközönséghez, mert az öncenzúrát gyakorló újságok egyszerűen nem közlik le. Semmi ne háborgassa a langyos állóvízben, kényelmes szellemi tespedtségben révedező tömegeket. Semmi még véletlenül se ingerelje kritikus analitikus gondolkodásra a mikulásvárók renyheségre szoktatott agysejtjeit.  Ez az, amiben (a demokratizálódási folyamata során) a független magyar sajtónak nem szabadna Amerika példáját  követni.

                                                                                                                                                                            Kuliffay Hanna

*1  A szekuláris humanista filozófiában használatos felvilágosodott vagy szabadelvű szóhasználat gyakori azonosítási kísérletek ellenére sem azonosítható a baloldalisággal illetve a bolsevizmussal, annak ellenére, hogy számos radikális baloldali teoretikus szabadelvűnek vallotta magát, illetve az ateizmus propagálójaként vált ismertté.

*2 Véleményemet részben alátámasztó állításra bukkantam egy hónapokkal későbbi,  Gore kudarcát utólag elemző cikkben (Election 2000, Dissent Magazine, Spring 2001).

 

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára