EMPIRIA Magazin  I. évfolyam – Kuliffay Hanna írása

2002. Augusztus

Bagdad növekvő veszélyben 

KÉSZ ŐRÜLTSÉG

Mikor a Baltimore Sun szókimondásáról híres zsurnalisztája, Jack Garmound az Inside Washington kerekasztalvitája során egy kézlegyintés kíséretében „lunatic”nak nyivánította George W. Bush intervenciós politikáját, fellélegeztek a monitort bámuló európai nézetvilágú lelkek – nincsenek egyedül. Lám csak a híres Garmound is őrültségnek találja háborút indítani akár olajért, akár hatalmi hivalkodásból, akár Ariel Sharon regionális ambícióiért, akár a háromért együttesen. A nyíltan kritikusok száma azonban csekély.  Csak kevesen vállalják, hogy lejárató jelzők áradatának, vádaskodásnak, sőt komoly retorzióknak is kitegyék magukat.

Ha a médiaszemélyiségeket óvatosnak véljül az ellenvélemény nyilvánítással, a  politikusok még inkább annak mondhatók. Pedig mostanában, az őszi kongresszusi választások előtt állóknak különösen nincs szüksége a hazafiatlan vagy Izrael ellenes jelzőre. Mikor a fő címek arra utalnak, hogy “háborúskodás folyik a republikánus párton belül”, ez csak amolyan lagymatag, gondosan fésült látszat háborúskodás. Az elmúlt héten csak olyan republikánusok óvatosságra intő szavai vagy az unilaterális intervenciót ellenző intései  kerültek a nagy nyilvánosság elé, akiknek már úgysincs mit veszteni, és akiknek véleménye ténylegesen aligha számít – mint például az előző Bush-kormányban szolgáló vén, minden karizmát nélkülöző Brent Scowcroft nemzetbiztonsági tanácsadóé, vagy az Öböl-háború hősének tartott dinnyefejű Norman Schwarzkopf nyugalmazott generálisé.

Ronald Reagan volt nemzetbiztonsági tanácsadója, az elnehezült,  két pofára jóllakott aranyhörcsögre emlékeztető Lawrence Eagleburger kijelentése is szárnyra kapott, aki szerint az USAnak nincs joga elintézni Huszeint, amennyiben nem követ el agressziót az Államok vagy valamelyik szövetségese ellen. Na igen. Ők hárman (már) nyugodtan megmondhatják, amit akarnak. A jelenlegi Fehér Házban senki sem aggódik miatta, hogy népszerűségük, karizmatikus egyéniségük magával ragadná, és utcára vinné a tiltakozó tömegeket. Viszont élő bizonyítékként szolgálnak, működik a demokrácia. Igenis létezik ellenzéki vélemény nyilvánítás, még a republikánus párton belül is. Erőtlen és fogatlan ugyan, de létezik.

Az óvatos ellenzéki megnyilvánulások jelentőségét, amennyiben valaki is tulajdonítana nekik, az fújja el, mint vihar az útjába kerülő szitakötőt, hogy a háborús prélude – az ellenfél elszigetelése, militáris lebénítása, mindennemű utánpótlás akadályozása, ugyanakkor a lakosság fizikai ellenálló képességének legyengítése és folyamatos idegi felőrlése – vagyis Irak több fázisú ostromának nyitánya már megkezdődött.

Az amerikai nép, az istenadta biblianyálazó, Hollywood ábrándú, Disneyland rajongó nép persze mindebből mit sem sejt. Hogy mennyire nem, arra jó példa, hogy csak október végére, 26-ára tervezik az első nagyobb háború ellenes tüntetést STOP THE NEXT WAR ON IRAQ BEFORE IT STARTS! jelszóval (ÁLLÍTSD MEG AZ IRAKI HÁBORÚT MIELŐTT KEZDŐDIK), majd 2003. január 18-ára a Fehér Ház előtti szolidaritási tömeggyűlést. Minek is kéne korábban, hiszen még kongresszusi vita se volt, pláne kongresszusi szavazás, vagy hadüzenet. . . És eddig csak tartalékosokat hívtak be...

Hallóóóó! Ébresztőőő!  Bush közvetlen jogi tanácsadói éppen azt bizonygatják, éppen úgy csűrik-csavarják, hogy az elnöknek  nem kell beleegyezésért folyamodni a kongresszushoz. A dolog egyszerű. Ha Irak tervezett megszállását nem háborúnak nevezzük, hanem küszöbön álló, állami terrorizmust megelőző akciónak, akkor a tavaly szeptemberben a kongresszus által jóváhagyott doctrine of preemption paragrafusaira alapozottan az elnök, aki háborús időkben egyben a hadsereg főparancsnoka, saját szakállára dönthet.  Ha háborút akar, háború lesz.

Henry Hyde, a Képviselőház Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának vezetője erre föl megjegyezte, akármit mondanak is a jogi szakértők, a Fehér Ház döntése során figyelembe kell vegye a különbséget aközött, hogy mit tehet meg az elnök és mit kellene, hogy tegyen. Ami ennél is fontosabb, sőt rendszeres érvelési pont kellene legyen, (miért hallgat róla mégis mindenki?) az említett doktrína tényleges és bizonyított, nem pedig feltételezett vagy potenciális terrorista veszélyre vonatkozik.

Persze ez a kormány tanácsadó jogászait nem sokat zavarja. Valószínűleg a Fehér Házat sem fogja. Hogy végül is milyen mérvű lehet és hová fajulhat egy ilyen 'megelőző akció', az már végképp nem tartozik rájuk. Pedig ha visszagondolunk, odáig is fajulhat, mint a kommunista térhódítás megállítására indított végzetes kimenetelű indo-kínai holokauszt vagy éppen a máig is negatívan kiható latin-amerikai népirtások egyike. A komoly és megfontolt Scowcroft szerint, aki a titkos jelentésekre támaszkodva nukleáris hatalomnak véli Irakot, egy nukleáris Armagedon veszélye sem kizárható.

1937-ben 1800 kínai evakulált várakozott ezen a Shanghai-i állomás peronján,  mikor japán gépek tévedésből csapatmozgást érzékelve bombazáport zúdítottak rá.  A romok közt talált síró kisgyerek volt a támadás egyetlen  túlélője.  (H.S. Wong felvétele. R. Lacayo and G. Russell: TIME Eyewitness)

Az afgán intervencióval párhuzamosan a Pentagon számottevő tengeri flottát hozott létre, és  50 ezer fős hadsereget helyezett az Arab-félsziget, Irak, a Vörös-tenger északi része és Közép-Ázsia régióiba – írja a Christian Science Monitor. Értesülései szerint a szaúdi támaszpontokat helyettesítve mobil tengerészegységek bevetését tervezik, amelyek jelenleg a Perzsa-öböl repülőgép-anyahajóin állomásoznak, ahonnan bármikor könnyen átszállíthatók az iraki kikötő, Basra elfoglalására. A térkép tanúsága szerint a kikötőváros két repülőteréről Bagdad könnyen elérhető és "kényelmesen" bombázható. Állítólag 5 nehézbombázókat szállító óceánjáró is állomásozik a térségben, na és amiről még nem adnak ki információt...

Mindenesetre ilyen mérvű és ilyen szinten koordinált katonai megmozdulás, illetve hosszú hetek óta tartó készenléti állapot hatalmas összegeket emészt fel, és semmiképpen se tételezhető fel, hogy rendkívüli hadgyakorlat, vagy valamiféle szeszélyes alkalmi kiruccanás lenne. Elképzelhető, hogy a White House és a Pentagon tömegtájékoztatása –, amely szerint konkrét tervek híján Bush egyelőre csak konzultálgat,  és élvezi a texasi vakáció örömeit – ne lenne szinkronban az eseményekkel? Igaz, volt már példa rá. 

Akinek esetleg alkalma nyílt meglátogatni a nemes egyszerűségében lenyűgöző washingtoni vietnami emlékművet, az felfigyelhetett rá, hogy a háború legkorábbi áldozatainak bevésett neve mellett 1959 az elhalálozási évszám. Ugyanis speciálisan kiképzett  alakulatok katonái – kongresszusi jóváhagyás és természetesen a közélet tudta nélkül – felderítőkként, megfigyelőkként és a francia kolonializmus haláltusáját lassító alkalmi diverzánsokként fokozatosan beépülve már 59-ben aktívan szolgáltak és haltak értelmetlen halált Vietnamban.

Íme a történelmi példa, amely szerint a nukleáris hatalom nyugodtan felrúghatja a demokratikus államirányítási tradíciókat, büntetlenül pofán vághatja az intervenció ellenes nemzetközi egyezményeket. Talán egy napon az amerikai olajháború halottainak számba vétele is a hófedte Tora-Bora környékén áldozatul esettekkel fog kezdődni. Hogy ez a történészeken kívül kit érdekel?  Nyilván csak a háború végén fog kiderülni, kiket kellett volna, hogy nagyon is érdekeljen. 

NEM TITKOS ÖSSZEESKÜVÉS

Az Iránt a demokratizálódás útjára terelgető Khatami elnök minapi kabuli sajtónyilatkozata során (látogatása nagy fricska volt a Fehér Háznak) olyasmit mondott, hogy Washington hideg kalkulációval igyekszik kihasználni a szeptember 11-i tragédiát korábbi olajérdekeltségű stratégiai elképzeléseinek megvalósítása érdekében. Na de ki betonozta le hozzá a kifutópályát? Nem más mint bin Laden. Az a legendás hírű bin Laden, aki kétségbeesetten próbálta elhárítani a régióból a nagyhatalmi markok fojtogató szorítását  – a retorzió lehetőségére alkalmat teremtve azonban közvetve ő maga illesztette őket az afgánok, sőt a csecsenek és palesztinok torkára. Idővel személyiségének mitizálása és ennek megfelelően befolyásának eltúlzása kiváló okot szolgáltatott az egész régió új, "demokratikus" alapokra helyezésére, az ott élők még nyomorultabbá és kiszolgáltatottabbá tételére.

Bill Clinton annak idején még csak a Kászpi-tenger környéki olajvidéket és természetes gázok lelőhelyeit szemelte ki távlati fejlesztésre, ami a hódító jellegű rátenyerelés árnyaltabb megfogalmazása. CIA  jelentésekre és személyes látogatására alapozottan Madeleine Albright(*1) külügyminiszter annak idején azt nyilatkozta a TIME magazinnak:

"A legizgalmasabb dolog, amire sort keríthetünk, hogy formáljuk-alakítjuk ennek a régiónak a jövőjét.”

Csupán a szavak hallatán feltételezhető volt, a jövő alakítására vonatkozóan mindkét irányban előnyös üzleti kapcsolatok, kölcsönös érdekvédelem, igazságos nyereség megosztás, előnyös hitelek adása motoszkált a miniszter asszonyi kobakban. Feltételezhető volt, de mai szemmel nézve mennyire volt reális? 

Bár hajlamosak vagyunk  a szépet és jót feltételezni, a jóhiszeműséget azonban ugyancsak próbára teszi, hogy azóta hipp-hopp, amerikai támaszpontok nőttek ki a földből az egyre inkább diktatórikussá váló volt szovjet köztársaságokban és Afganisztánban; az olajkereskedők hajdani kedvence, a Washingtonban valamikor becses és fontos üzleti partnerként számon tartott Tálib kormányzat eltűnt az örök süllyesztőbe; totális diktatúra teperte le Pakisztánt; megsemmisítő hadműveletek a föld színével tették egyenlővé Csecsen földet és továbbra is repülőgépek pásztázzák az iraki légtér kétharmadát, naponta bombázva a déli országrészt.

Próbálgathatjuk, nyomhatjuk, gyömöszölhetjük, de a régió jövőjét illetően a kölcsönös érdek gondolata, kétirányúság, partnerség, vagy akár a nyugati jellegű demokrácia alapkövének lerakása más hangzatos szlogenekkel együtt sehogy sem akarnak ide beilleszkedni. Erőszak, megvesztegetés, arrogancia, gazdasági kihasználás, társadalmi polarizáció már inkább.

Georgie Anne Geyer, az egyre szélsőségesebben jobboldali Washington Times kommentátora, a nyíltan kritikus kevesek egyike az ország legjobbjaiként, a legracionálisabb, legmeggondoltabb koponyákként dicsőíti azt az általa listázott maréknyi nyilvános ellenvéleményt hangoztatót – Brent Scoescroft nyugalmazott generális, Dick Armey,  a ház republikánus vezetője, a vietnámi veterán Chuck Hagel szenátor, a republikánus Pat Roberts szenátor, Colin Powell külügyminiszter és a volt külügyminiszter, Henry Kissinger – „akik végre némi fényt vetnek az elnök és főként helyettese, Richard Cheney omladozó sarkú hivatalában gyülekező  háború imádók összeesküvésére és a Pentagon másodrangú polgári vezetőire”.

Elismerő jelzők az egyik oldalról, ugyanakkor eddig nem hallott, merészen elítélő szavak a másikról. A két földrészen háborús bűnösként nyilvántartott Kissinger azonban szégyenteljes múltja és jelenlegi fondorlatosságai miatt, amik még a New York Times szerkesztőit is félrevezették, aligha sorolható az ország legjobbjai közé – arról nem is beszélve, hogy Kissinger éppen a Geyer által elitélt  Pentagonban székelő, országos érdekek ellen szövetkező radikális klikk, 'kabal', oszlopos tagja.

HÁBORÚS DOBPERGÉS 

Kissinger a tőle megszokott öncélú, kétkulacsos politizálgatása során pentagoni különszobájában üldögélve eleve eldöntött, lényegében unilaterálisra tervezett, (jobb, ha minél kevesebben látnak a kártyáinkba), a vesztfáliai egyezményt és a modern nemzetközi törvényeket lezseren átlépő háborús tervek kidolgozásán ügyködik, a tömegfogyasztásra szánt megnyilatkozásaiban viszont moderáltságot tettetve a történelmi non-intervenciós jogszabályok, terror ellenes nemzetközi koalíció, elnök és kongresszus közti párbeszéd híve. Íme egy jellegzetesen manipulatív, nagyon is veszélyes kissingeri kijelentés:

“Irak a szomszédjait fenyegető kapacitásával fenyegeti az Egyesült Államokat.”(*2)

És egy másik az arcpirító kissingeri hipokrízis illusztrálására:  "Megengedni Iraknak, hogy tömegirtó fegyvereket fejlesszen ki az ENSZ határozatának megszegésével példátlan eset, amely példátlan intézkedésekre jogosít”.  Hellóóó, Miss. Geyer!

A New Politics 32. számában a rendkívüli elemző-, integráló- és szintetizáló készséggel megáldott Thomas Harrison Csak egy demokratikus külpolitika tudja legyőzni a terrorizmust címmel írt terjedelmes tanulmányában a Nemzetközi Büntetőjogi Bíróság létjogosultsága kapcsán azt írja:

„Nagyon sok prominens háborús bűnös él még mindig teljes szabadságot élvezve – természetesen Henry Kissinger vezeti a listát. Miért kéne bin Ladennek megfizetni a bűneiért és Kissingernek nem?”

A Harper’s múlt februári számában Christopher Hitchens A Henry Kissinger elleni vádemelés című két részes cikkében azt állítja, „mindenki tudja, hogy Kissinger terrort, nyomorúságot és tömeghalált zúdított Kambodzsára, ugyanakkor mély sebet ejtett az Egyesült Államok alkotmányán is”. (600 ezer civil áldozatot követelt Kissinger kambodzsai és 350 ezret a laoszi bombázása.)  Majd máshol azt írja, „Kissinger lezüllesztette az amerikai respublikát és az amerikai demokráciát, és megdöbbentő méretű veszteségeket okozott gyengébb és védtelenebb társadalmaknak”.(*3) Geyer felmagasztalása tehát, mivel értelmezése szerint most éppen egy véleményen vannak Kissingerrel, hatalmas melléfogás. Ennek ellenére nem vitatható el tőle az érdem, hogy figyelmeztet a  Dick Cheney köré csoportosuló háborús zelóták veszélyes klikkjére.

Az 1972-es amerikai napalm bombázás elől menekülő gyerekek Trang Bang közelében. A középen futó kislány letépte nagáról  a napalmtól égő ruháját. (Pulitzer díjas fotós Huynh Cong Ut felvétele a TIME Eyewitness összeállításából.) 

A magabiztos, sikert és hatalmat sugárzó Dick Cheney az elnök rejtett aduja.  Bár Bush tömegeket tud a maga oldalára állítani olyan hangzatos mellébeszéléssel, mint hogy „a terrorizmus elleni háború magáért a civilizációért vívott harc”, mégis az alelnök inkább az, aki fel tudja sorakoztatni a zászló mögé a sületlen szlogenekre nehezebben ráharapó középosztályt. Mikor augusztus utolsó hétvégén James Baker volt külügyminiszter is nyilvánosan kiállt a megszállást ellenző Scowcroft állásfoglalása mellett, ugyanakkor  a megelőző pénteki Gallup poll a háborús dobpergés vérhevítő hatásának csökkenését mutatta (a bagdadi győzelmi bevonulás vágya a novemberi 74%-ról 53%-ra esett vissza), szükségszerűen eljött Cheney ideje.

Bush köréből eddig az alelnök az, aki a legnyíltabban és leghatározottabban  kiállt a háború mielőbbi beindítása mellett azzal indokolva, hogy az adminisztráció egységesen kiáll a központi elv – az intervenciós politika szükségessége – mellett és egységesen támogatja a Szaddám Huszein eltávolítását szorgalmazó elképzeléseket. “Mr. Huszeint el kell mozdítani, inkább előbb, mint később”, jelentette ki a pódiumról Cheney nem máshol, mint a Külföldi Háborús Veteránok konvencióján Nashvilleben.  És mivel volt II. világháborús, koreai és vietnámi harctereket megjárt öregkatonák tapsoltak neki, ugyancsak nehéz lesz másoknak a véráldozat miatti aggodalmat akár csak fel is vetni.

Az alelnök beszéde végül is a tényeket illetően hasonlóan megalapozatlan volt, mint a nem régen Európában nyilatkozó, és európai katolikus körökben nem titkolt csalódást keltő nemzetbiztonsági tanácsadó Condoleezza Rice retorikája. Bár Rice-szal ellentétben Cheneynek nem stílusa a konfliktusokat bibliai allegóriára, jó és gonosz szembenállására egyszerűsíteni, Irakot vádló állításainak konkrét bizonyítását azonban ő sem tartotta feladatának. A világnak meg kell elégedni annyival, a Bush-adminisztráció meg van győződve az igazáról, tehát igaza is van, és annak megfelelően fog a közeljövőben automatikusan cselekedni.

Ennek ellenére még a felületesen odafigyelő is  kiszúrhatott lényeges ellentmondásokat Cheney beszédében – nem mintha valamit is változtatna a dolgok menetén. Cheney többek között azt állította, BIZTOS tudomásunk van róla, hogy Huszein hosszú távú tömegirtó fegyverekkel rendelkezik, majd később ezt azzal ütötte agyon, nincs bizalma benne, hogy az inspektorok képesek lennének megtalálni Irak fegyverarzenálját. Hogy lehet BIZTOS valaminek a létezése, amit soha senki se látott, és fogalma sincs róla senkinek, hogy hol lehet?

A "biztos" szó már csak azért is gyanút keltő, mert az amerikai felderítők az elmúlt hetekben – mint más alkalmakkor is – ártatlan közszükségleti elosztó raktárakat és gyárakat gyanúsítottak meg tömegpusztító fegyverek tárolásával. Persze a Cheney-vezette neokonzervatívok gondolatmenete szerint, ha az irakiaknak nem lett volna lehetősége külföldi riportereket odacsődíteni, és a kamerák elé tárni a raktárat megtöltő, Omanból importált tejporos dobozok látványát, akkor pusztán a gyanú alapján – mintegy "megelőzésként" – szétbombázták volna. Akkor pedig soha nem derült volna ki a CIA és a Pentagon közös, ismét kínosan lejárató melléfogása.

*1   Madeleine Albright a PBS hírösszefoglaló műsorában úgy nyilatkozott, „Irak nem direkt fenyegetés az Egyesült Államoknak”. Véleménye szerint Szaddám Huszein nagyon jól be van szorítva a számára eszkabált "szankció-dobozba".

*2   Ezen az alapon hadba kellene szállnunk a fél világgal, elsősorban az összes nukleáris hatalmakkal, beleértve Oroszországot, Kínát, Indiát, Pakisztánt és természetesen Izraelt.  

*3   A  történész Allan Lichtman szerint „A más országok belügyeibe való beavatkozás (gyakorlata) elsősorban, de nem kizárólag Latin-Amerikában, mélyen beivódott az amerikai történelembe.  A feljegyzések nagyfokú arroganciát bizonyítanak, de nem eredményeztek komoly sikereket az (arroganciát elszenvedő) országok végzetében.”

Addenda:

„Well, about Saddam Hussein, the essential point is that he's a thug who has been willing to murder some of the people closest to him, who has used chemical weapons against his own people, who has invaded his neighbors. He is probably the most dangerous individual in the world today. Capable of anything. Capable of using weapons of mass destruction against the United States, capable of launching other military maneuvers as soon as he thinks he can get away with it.” (Richard Perle. Front Line interview. October 2001) [Richard Perle is the chairman of the Defense Policy Board, an advisory panel to the Pentagon made up of leading figures in national security and defense which backs laying the groundwork for overthrowing Saddam through military means.]

”If you take out Saddam, Saddam’s regime, I guarantee you that it will have enormous positive reverberations on the region.” (Israeli Prime Minister Benjamin Netanyahu told US lawmakers as he lobbed them in Washington D.C. 2002)

Among the many deprivations Iraq has experienced, none is so closely correlated with deaths as its damaged water system. Prior to 1990, 95 percent of urban households in Iraq had access to potable water, as did three quarters of rural households. Soon after the Persian Gulf War, there were widespread outbreaks of cholera and typhoid -- diseases that had been largely eradicated in Iraq -- as well as massive increases in child and infant dysentery, and skyrocketing child and infant mortality rates. By 1996 all sewage-treatment plants had broken down. As the state's economy collapsed, salaries to state employees stopped, or were paid in Iraqi currency rendered nearly worthless by inflation. Between 1990 and 1996 more than half of the employees involved in water and sanitation left their jobs. By 2001, after five years of the Oil for Food Programme's operating at full capacity, the situation had actually worsened. In the late 1980s the mortality rate for Iraqi children under five years old was about fifty per thousand. By 1994 it had nearly doubled, to just under ninety. By 1999 it had increased again, this time to nearly 130; that is, 13 percent of all Iraqi children were dead before their fifth birthday. For the most part, they die as a direct or indirect result of contaminated water. (Joy Gordon: Cool war: Economic sanctions as a weapon of mass destruction. Harper’s. 2002)

Neil Clark a szakértelem és józan ész hangja - na de ugyan ki figyel manapság a nyugati vilátban ilyesmire? Broader still, by restoring diplomatic links with Baghdad, Britain would be acknowledging that long last the key role that Ba'athist governments have to play in Middle East security as a bulwark against Islamic fundamentalism. Like it or not, the most likely alternative to the secular regimes of Assad in Syria and Saddam in Iraq would be militant Islamic ones. For all its lack of 'Western freedoms', Iraq has had for the last 20 years a practicing Christian as its deputy prime minister. In no other Islamic country in the region has a nonMuslim risen to such prominence. If Lady Thatcher sincerely believes militant Islam to be the 'new Bolshevism', then she has chosen a rather strange target in Iraq. (Neil Clark: Hands off Iraq. The Spectator. March 30, 2002)

A Bush-kormányba került neokonzervatív háborús uszítók, mint Wolfowitz is, évek óta szorgalmazzák Irak megtámadását: "If that (the containment policy, H. K.) collapses -- or when it collapses -- the United States will face a Saddam who has new nuclear, biological, and chemical weapons and a renewed capacity to conduct conventional warfare and terrorism, and who is bent on avenging his 1991 defeat. That would risk many more lives than trying to overthrow Saddam by force.... containment entails much greater longterm risks than using force to help the Iraqi people rid themselves and us of this tyrannical menace." (Stephen J. Solarz and Paul Wolfowitz: How to overthrow Saddam. Foreign Affairs. March-April 1999)

Nincs olyan háború, puccs vagy "boldog dominó hatás"(?), amire a kenetteljes, mindig kioktatón bölcselkedő George Will ne uszított volna:  “I think the answer is that we believe, with reason, that democracy’s infectious. We’ve seen it. We saw it happen in Eastern Europe. It’s just — people reached a critical mass of mendacity under those regimes of the East block, and it exploded. And I do believe that you will see [in the Middle East] a ripple effect, a happy domino effect, if you will, of democracy knocking over these medieval tyrannies... Condoleezza Rice is quite right. She says there is an enormous condescension in saying that somehow the Arab world is just not up to democracy. And there’s an enormous ahistorical error when people say, “Well, we can’t go into war with Iraq until we know what postwar Iraq’s going to look like.” In 1942, a year after Pearl Harbor, did we have a clear idea what we were going to do with postwar Germany? With postwar Japan? Of course not. We made it up as we went along, and we did a very good job..." (George F. Will. Interview with PBS’s Charlie Rose. October 8, 2002)

Ebben a témában lásd még: Bolondok Missziója; Lapszemle 2002. I. félév, 15, 6, 3, 1. írás  Lapszemle 2002. II. félév  11, 6, 2.  irás,  Szaddám a mumus,  Szaddám Huszein és a küszöb

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitóoldalára