EMPIRIA Magazin IV. évfolyam 5. szám - Kuliffay Hanna írása

 

 

 

LÁTSZAT kontra REALITÁS

 

(A LÁTSZAT és REALITÁS című írás folytatása)

  

 

Az amerikai külpolitika mocskát ismerve egyesek az áprilisi esszé (Látszat és realitás) bevezetőjét olvasva túlzásnak találhatták Washington és a Vatikán irányító módszereinek és kontroll-eszközeinek egy lapon említését.  Talán hihetetlennek tűnt, hogy a Vatikánban is azt hiszik, az elhallgatás a problémák és bűnök szemfedője.  Az egyházi és a világi Hatalom egyformán abban reménykedik, hogy a látszat megőrzése, a dolgok manipulálása és szubjektív interpretációja révén saját érdekeinek megfelelően transzformálhatja a realitást.” Tehát a Vatikán Washington szintjére süllyedve? Bizonyos tényezők tévedést kizárva arra utalnak  és itt majd felsorolunk belőle néhányat , hogy a realitás hitre és hiszékenységre alapozott transzformációja, kétséges, sőt tisztességtelen interpretációja biztosítja mindkét város számára a tájékozatlan és érdektelen tömegek szigorú kézben tartását.

 

Évekkel ezelőtt II. János Pál pápa amerikai látogatása idején azzal a címmel jelent meg egy cikk, A Pápa népszerű, a tanításai viszont nem.  Ez azonban nemcsak az Államokra, de az egész nyugati kereszténységre volt vonatkoztatható: sokan szerették és tisztelték az apostolok viszonylag fiatal, jókiállású, „modern” (nyelveket beszélő, sportolni, utazni kedvelő) utódját, ennek ellenére tömegesen figyelmen kívül hagyták dogmatikus interpretációit, értetlenkedve figyelték rideg abszolutizmusát, és sorozatosan semmibe vették a modern katolikus életvitellel kapcsolatos utasításait.

 

Államfők és politikusok hivatkoztak rá, hangoztatva, hogy morális útmutatásának követői, miközben az eszük már a következő haditerven járt.  Újságírók, vatikáni megfigyelők harsogták, a Pápa a békéért van, de az amerikai médiában nem lehetett szinte egyetlen idézetet sem találni tőle, mivel nyilvánosan alig tett a háborút elítélő kijelentést.  Még amit olvasni lehetett tőle, az is konkrét utalást nélkülöző, jellegében él nélküli általánosítás volt, minthogy az „erőszak és fegyverek soha nem oldják meg az ember problémáját.”

 

Enyhén szólva ironikus volt, mennyien gyászolták zokogva,  akik soha nem olvasták, és fontos személyes döntéseik alkalmával még véletlenül sem tartották követésre érdemesnek. Alain de Benoist szerint "a pápát inkább megtapsolják, minthogy engedelmeskedjenek neki. Még ha csodálják is, túlteszik magukat a magánerkölcsre vonatkozó figyelmeztetésein." (Jézus és testvérei. Gazdag István fordítása) Ennek talán legfőbb bizonyítéka és ugyan mi lehet e n n é l ironikusabb –, hogy tulajdonképpen II. János Pál pápaságának két és fél évtizede alatt vált gyakorlattá és széles körben elfogadottá katolikus körökben is a fiatalok együttélése házasság előtt, a születésszabályozás széleskörű gyakorlata, beleértve az abortuszt is, meddőség esetén ima helyett mesterséges megtermékenyítés vagy pótanyával kihordatott terhesség, és nem utolsó sorban a válás.

 

Nem máshol, mint éppen Róma városában, ahol a lakosság 80%-a katolikusnak vallja magát, 70% helyesli a házasság előtti szexuális viszonyt, akár az együttélést, az "összebútorozást" is. Ma már nem jelent egyházi kiközösítést, és nem is  hátrány egy gyermek életében ha házasságon kívül születik, és egyre inkább elfogadottá válik az orvos vagy regisztrált segélyszervezet asszisztálta szép halál, az eutanázia gondolata.

 

Nem kell prófétának lenni hozzá, hogy megjövendöljük, amennyiben a magzatsejtkutatás abba a fázisába jut, hogy képes lesz súlyos krónikus betegségek, mint a Parkinson-kór, paralízis, rák vagy a gyermekkori cukorbetegség gyógyítására, a katolikusok  a Vatikán tiltását figyelmen kívül hagyva élni fognak az élet minőségi javításának és meghosszabbításának lehetőségével. A vallási fundamentalizmus szenvedést dicsőítésétől eltekintve az élet rendje, hogy az ember egészséget, élhető életet akar, míg a meddő nő bármi áron, akár a lelki üdvössége árán is, gyereket.

 

A CBS tv-adó május végi statisztikája szerint  a megkérdezettek 58%-a  31% ellenében (11%-nak nem volt véleménye) támogatja az amerikai kongresszust, hogy állami finanszírozást szavazzon a magzatsejtkutatásra. (Bush vétóval fenyegetődzik.) Még ennél is döntőbb jellegű a legutóbbi Gallup-statisztika, amely szerint a templomba járó hívek 70%-ának elvárása az új pápától, hogy ne ítélje el a születésszabályozást, amely a nő és a család érdekvédelmén túlmenően ma már a globális túlnépesedés miatt is indokolt. A másik elvárás, amiről lejjebb még szó lesz, az égető paphiány megoldására a nők felszentelése. Az Egyesült Államokban több mint 3000 egyházi körzetben üresek a pulpitusok.

 

CSÖBÖRBŐL VÖDÖRBE 

 

Ebben a hónapban azonban minden fajta egyházi reform, akárcsak az emberi szenvedéssel való azonosulás és együttérzés álma semmivé foszlott az ultrakonzervatív Joseph Ratzinger bíboros pápává választásával.  Marc Cooper azt írja, Ratzinger ragadványneve „a  doktrínák főinkvizítora”, mivel mióta vezető pozícióban volt, nemet mondott mindenre, ami újat vagy változást jelentett. És amire nemet mondott, abból nem is lett semmi.

 

A bíbornoki testület, amely megválasztotta, és amely a világtól teljesen elrugaszkodva, luxusban és pompában tobzódva egy érzéketlen, elvont, színpadiasan mesterséges környezetben él, nem hajlandó észrevenni, hogy lassan csak a látványos külsőségek, az ünnepi ceremóniák és tv-kamerák tartják businessben a Vatikánt, és egy karizmatikus pápa személyes közbenjárása nyitotta meg az utóbbi években még a sorozatos szexbotrányok ellenére is viszonylag bőkezűen a jól bélelt pénztárcákat. (A gazdag észak-amerikai és európai hívek arányának csökkenésével azonban a Vatikán bevétel és kiadás rubrikái évről évre kiegyensúlyozatlanabbak.)

 

Az eluralkodó fundamentalizmus oda juttatta a katolikus egyházat, hogy nemcsak az iparilag fejlett országokban, de a nagy népességű latin-amerikai országokban is egyre inkább süket fülekre találnak a pápai utasítások a mindennapi életvitelt illetően, a házasságot megelőző szexuális kapcsolatteremtéstől kezdve a válási polgárjog bevezetésén keresztül a családtervezésig. Egyházi megfigyelők az AIDS terjedése (a papság körében is) és a nincstelen réteg hatványozott növekedése miatt a közeljövőben az afrikai és ázsiai katolikusok bizonyos fokú önállósodását jósolják.

 

Afrikában a teológiailag megindokolhatatlan cölibátus miatt a pap és hívő aránya 1:4000, míg egyes latin-amerikai országokban 1 pásztor 13 000 hívő lelki üdvéért felelős.   Az európai arány ugyan sokkal jobb, 1:1200, de ez is csak mesterségesen kreált illúzió, ugyanis például Németország papjainak döntő hányada, 1400, meghívott vendég pap   Lengyelországból, sőt Indiából és Afrikai országokból. Az újonnan avatott belföldi papok száma 1990-2003-ig kevesebb mint felére, 366-ról 161-re csökkent. Ami még talán ennél is nagyobb és messzebb mutató probléma, az az elöregedett klérus.  Németországban az aktív papok átlag életkora 60 év felett van és a helyzet más európai országokban és az Államokban is hasonlóan aggasztó.

 

II. János Pált szentté lehet avatni, az egyházat azonban számos veszélyes kátyúba juttatta.  Valójában a II. Vatikáni Zsinatot követő általános megújulás  (decentralizáció, hívek felé nyitás, ökumenikus egyetértés) szárnyaló reményének mintegy földbe döngöléseként az elmúlt három évtizedben egyre dominánsabb szerepet harcolt ki a Vatikánban az ultrakonzervatív, „öntelten hierarchikus”, fundamentalista szárny, amely a nagyhírű katolikus teológus, Hans Küng (Kueng) szerint „fokozatosan eltávolodott az Újszövetség iránytűjétől”.  

 

Az orthodox irányzat igaz hívei, a kötelességszerűen megalkuvó vagy automatikusan engedelmeskedő, esetleg kritika és gondolkodás nélküli püspökök és papok még akkor is  követték a volt Pápát, mikor tévesen felmért, sőt felelőtlen utakat járt, következményeivel komoly károkat okozva az egyház hitelképességének és védjegyének: a szeretet ideológiának.

 

Hívei és kitartó apologétái azzal érvelnek, mivel nagy ember volt, nagyban is gondolkodott az egyház jövőjére, döntő teológiai kérdésekre, szentek százainak avatására (több, mint 500!), a római katolicizmus terjesztésére koncentrálva.  A köznapi teendőket, a nyáj terelgetését, a gépezet ellenőrzését és olajozását a Kúriára bízta. Ha tehát az évtizedek folyamán voltak is téves meglátások, gondatlan intézkedések, a hívek bizalmával való visszaélések, sőt bűnpártolás, nem a pápa íróasztaláról, hanem a Kúria vezető hivatalnokaitól származtak. Ez azonban nem ilyen egyszerű.

 

Nem a bojtárok és a pásztorok, nem is a juhászkutyák, de a főpásztor felelős a nyájért. Ő jelöli ki, akik a nevében intézkednek és döntenek. Ő válthatja le azokat, akik visszaélnek a hatalmukkal, vagy más módon szégyent hoznak az egyházra.  És ha nem? A Vatikán figyelmen kívül hagyhatja (ahogy Rice hivatalában és a Fehér Házban is figyelmen kívük hagyják az iraki civil halottak, nagy részt nők és gyermekek megdöbbentő számát), de a tény tény marad: felnőtt egy új római katolikus generáció, amelynek művelt rétege II. János Pál generációjának vallva magát sem hajlandó kollektíven szemet hunyni egyháza bűnei, bűnpártolása és önsors rontó maradisága felett. (*1)

 

Voltak olyan hívek az Államokban, akik a klérus tevékenységét megfigyelő és tiltakozó szervezeteket alakítottak (még templomok előtti tüntetésekre is sor került), mások megtagadták az egyházi adó fizetését, megint mások alternatív média fórumokon bírálták a Vatikánt.  Ugyanakkor voltak, akik nehéz lelki küzdelmeket vívva hátat fordítottak az egyháznak, még a papság, az egyházi akadémia és a katolikus média köreiből is. II. János Pál téves döntései nem annyira a szekularizmus (ahol inkább az ésszerűségnek, jogegyenlőségnek, tudománynak van jelentősége), sokkal nagyobb mértékben a vallási pluralizmus malmára hajtotta a vizet.

 

 

FÁTYLAT REÁ

 

Egyes haladó médiaforrásokból köztük liberális katolikus folyóiratokból és az Internet jóvoltából ismeretes, hogy az amerikai katolikusok évek óta szenvedő alanyai megértő, sőt progresszív gondolkodású papjaik, tanítóik „áthelyezésének”, illetve a hívektől való elszigetelésének, az évről évre növekvő  paphiánynak, az egyházi szolgáltatások fokozott megnyirbálásának, templomok, egyházi óvodák és iskolák bezárásának, a vezető papság megrögzött elhatárolódásának a hívek világától, és még sorolhatnánk.

 

Mindez számokban is megnyilvánul, habár a Vatikán igyekszik fátylat borítani rá.  A hivatalos egyházi adatok szerint jelenleg 80 millió római katolikus van az Államokban, ami világviszonylatban 7,1%-ot jelent.   Ez az 1970-es arányhoz képest, 8,6%, csökkenő tendenciát mutat, mint ahogy a vasárnapi miselátogatás gyakoriságánál is, amely az 50-es évekhez viszonyítva 40%-kal kevesebb.  Bár a nagyszámú közép- és dél amerikai, nagyrészt illegális bevándorlás miatt a katolikusok száma effektív növekedett, a papok száma viszont az elmúlt három évtizedben egyes adatok szerint 26, mások szerint 28%-kal csökkent.

 

Mint jeleztük, a helyzet Európában sem rózsásabb. Míg azonban az Államokban a karizmatikus keresztény vallások és a keleti misztikus vallások hódítják el a híveket a katolicizmustól, addig  a tanult-művelt Európában a szekularizmus: az európai katolikusok aránya a 70-es évek óta világviszonylatban 38.4%-ról 24.7%-ra esett vissza. Itt érdemes megjegyezni, hogy míg az amerikai protestánsok körében a híveket jellemzi inkább a dogmatizmus és a reformellenesség, addig a katolikusoknál éppen fordított a helyzet: a progresszivitás fő gátló tényezője a Vatikán.  Egy példa rá az EMPIRIA Magazin Lapszemle és kommentár rovatából:

 

Egy 1995-ös felmérés szerint az amerikai katolikusok 59%-a szeretné, ha elhivatottságot érző lányai és unokái, húgai és nővérei papi pályára mehetnének. II. János Pál pápa viszont a leghatározottabban elutasítja a hívek, és a modern idők követelését. A Time magazin május végi száma bemutatja Rembert Weakland érseket, aki nyíltan hibáztatja a Vatikánnak a mindennapi élet valóságától elrugaszkodott állásfoglalását. Köztudott, hogy a szemináriumok hallgatóságának száma évről évre csökken és ennek arányában a betöltetlen lelkészi pozíciók száma rohamosan növekszik. A 71 éves Wisconsin állambeli érsek egy körlevelében kifejtette, hogy számos magasan kvalifikált nő "másodrendű polgárnak érzi magát szeretett egyházában." Ugyanakkor teológiai szempontból "gyanúsnak" találta a pápa azon ediktumát, amely szerint csak egy tiszta férfiakból álló papság irányított isten kegyelme által. Weakland érsek úr a jezsuiták America című folyóiratában kifejtette az iránti aggodalmát, hogy a (felvilágosult és moderált, reformokat követelő) hívek és az (ultrakonzervatív irányítású) egyház több síkú antagonizmusa egyház szakadáshoz vezethet.  A hivatalos pápai meghallgatásra készülődő érsek úgy nyilatkozott, hogy valójában "csodálója II. János Pál egyéniségének, de véleménye szerint (vatikáni) teológusoknak meg kellene találni a módját, hogy újraértékeljék a pápának a nők fölszentelését tiltó enciklikáját."

 

 

KRISZTUS HELYETT PÁL KÖVETŐI

 

Az enciklika újraértékelése helyett tavaly a volt pápa, akit halálakor a civil női hívek milliói mellett apácák, rendfőnökök, hitoktató- és teológus nők hada siratott, a leghatározottabban helyére tette őket: a szent és apostoli egyházi hierarchia égigérő bástyafalán kívülre. A Time Magazin idézete szerint Apostoli levelében azt közölte, „Kijelentem, hogy az egyháznak egyáltalán nincs semmilyen auktoritása hogy pappá szentelje a nőket és ezt a megítélést határozottan tudomásul kell venni az egyház minden hívének.”  

 

Joseph Ratzinger kardinálist pápává választásakor egyes cikkek és tanulmányok úgy mutatták be, mint megrögzött doktrinér típust, az ortodoxia és az egyházi hierarchia ádáz védelmezőjét. Mintha az ő hangja hallatszana, mintha az ő árnyéka magasodna a nagy beteg II. János Pál háta mögött ebben a kérlelhetetlen, abszolutisztikus hangnemben.  De ha mégis a volt pápa lett volna önálló írója ennek a bizonyos apostoli levélnek, az annyit jelent, hogy a hitben és Isten szolgálatában való női egyenjogúság kérdésében a gőgös, soviniszta Pál apostol követője volt Jézus helyett.

 

A  Timóteusznak írt levélben tarzuszi Pál küldte a híveket megosztó rendelkezését: „Az asszony csöndben, engedelmes lélekkel hallgassa a tanítást. Nem engedem, hogy az asszony tanítson, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csöndben.” Az egyház vezetőségének valahogy túl kellene már jutni ezen szégyenletes, ostoba, öntelten parancsolgató szemita örökség követésén.

 

Mint Merlin Stone írta Mikor nő volt az Isten című rendkívüli könyvében: „A papság továbbra is úgy tartja, az ősi isteni szózatnak megfelelően a férfiak arra lettek szánva, hogy uralkodjanak a nők felett, akik természetszerűleg spirituálisan gyengék és szellemileg valamelyest fogyatékosok.”

 

Az általánosítást konkretizálva idézzük II. János Pál kegyeltjét, a papi szexbotrány miatt a hívek által lemondatott Bernard Law bostoni kardinálist lejjebb majd még szó lesz róla , aki egy interjú során azt üzente reform váró híveinek, nők nem lehetnek papok, mert Jézus férfi volt és mivel Jézus a papi rendet férfiak számára alapította, így ez a követendő tradíció.  Hogy minden ellenkezést csírájában elfojtson, még hozzátette, legyetek megbékélve továbbra is a hitetekkel annak tudatában, hogy ennek semmi köze az egyenlőséghez. Így igaz.  Az egyenlőséghez nincs is, annál inkább az egyenlőtlenséghez, az alá- és fölérendeléshez: e szerint a legkevésbé érdemes férfi is közelebb áll, és mindig is közelebb állt Jézushoz, mint az arra legérdemesebb nő.

 

Az ószövetségi patriarkális jogrendszerhez (és közvetve évezredeken keresztül a nőt alárendelő társadalmi besoroláshoz) ragaszkodó klérus egy nagyszámban olvasatlan és részben műveletlen tömeget dirigálva még ma is abban reménykedik, hogyha nem vesz tudomást (többek között) az apokrif iratokra alapozott modern egyháztörténelmi kutatásokról amelyek szerint Mária Magdolna Jézus tanítványa volt, sőt a halála utáni közvetlen időkben apostolaként vezető szerepet játszott a tanítványok összefogásában és Jézus tanításainak közvetítésében , akkor nincs  tradicionális alap, amire a nők, és az őket támogató férfi hívek, sőt egyes teológusok és katolikus zsurnaliszták, írók is hivatkozhatnak.

 

Az Apostoli levél nemcsak a jelen követelésének rutinszerű visszautasításaként, de a jövőt meghatározó céllal is íródott. Nyilvánvaló volt, hogy amennyiben a hívei által szentnek tartott pápa írásban leszögezi, és ezt a kardinálisok diktálta klérus kötelességszerűen támogatja, akkor a nők egy pár évtizedre ismét vissza lesznek vetve a némaság vermébe.  Ennek a ledorongoló eljárásnak egyébként messze nyúló múltja van. A nemek közötti hatalmi harc olyan régi, mint maga az emberiség történelme.

 

J. M. Robertson szerint, az igazi első nő, Lilit, a lázadást, a felháborodást és a szenvedélyesen vad szexuális természetet szimbolizálta, míg a bibliai Éva az alárendelt helyzetébe beletörődő nőt. A szándék nyilván ez volt, mégis Éva nem csak a „beletörődő”, hanem a tudásra, a jó és rossz közti megkülönböztetés képességére vágyó intelligens nőt is szimbolizálta.  Ezért volt az egész alma kóstolási história.  A tudni, megismerni, tapasztalni, felülemelkedni akaró nőt kiáltotta ki a férfiúi féltékenység, hatalomvágy és irigység „minden  gonoszság gyökerének”.

 

Egy XI.  századbeli írás azt állította, Ádám és Lilit sehogy sem tudtak megbékélni egymással (az asszony nem volt hajlandó párja alá feküdni szexuális aktus során), mivel Lilit teljesen egyenrangúnak tartotta magát. Ezt  azzal indokolta, hogy mindketten egyformán földből lettek teremtve.  Nyilván ennek az érvelésnek végleges kiiktatására íródott az oldalborda történetecske,  amely a férfi születési előjogát hangsúlyozta ki, isteni szózat kíséretében: „Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.”  Ez a kinyilatkoztatott "uralkodási jog" volt a törvényes gyakorlat évezredeken keresztül olyan esetekben is, mikor az asszony nemigen vágyakozott a neki juttatott férj után társadalmi vagy kulturális fölénye miatt esetleg lenézte, semmire tartotta.

 

A. T. Mann és Jane Lyle azt írták ennek kapcsán a Sacred Sexuality című könyvükben:

 

A judeo-keresztény nézetből ránk hagyott örökségek a férfinek a nő feletti hierarchiája, a különbségtétel a nemek között és a szexualitás spirituális eredetének eltitkolása.  (. . . ) A tradicionális bibliai történet nyilvánvalóan kifejezetten arra lett kreálva, hogy megszüntesse a nemek közötti egyenlőséget, és elnyomja, potenciálisan lehetetlenné tegye a Föld Anya és Nagy Istennő még megmaradó bárminemű hatalmi befolyását, aki több tízezer évig uralkodott legfőbb lényként.

 

A Vatikán óriási szerencséjére női hívei túlnyomó többségének fogalma sincs róla, hogy a korai írások szerint teljes alárendeltségi viszonyuk Jézus és Mária Magdolna vallási közösségében nem létezett. Az új évezred hajnalán többek között ezt a hagyományt felidézve felcsillant némi  remény a modern vallástörténelmi, mitológiai és egyháztörténelmi írásokat, új kutatómunkákat olvasó (tanult, progresszív) hívekben a valódi gyökerekhez való visszatérésre.  És akkor lépett  durván közbe 2002 októberében Ratzinger kardinális, akiről a következő volt olvasható az EMPIRIA Magazinban  (Közös titkok, közös bűnök címmel) a pedofil papok folyamatos védelme, a Vatikán látszat intézkedései kapcsán:

 

Pedig az egyház tud gyorsan is dönteni. Sőt villámgyorsan. Ki ne emlékezne arra a hét katolikus nőre, akik mindenáron Istent akarták szolgálni és akiket június 29-én egy (Vatikánban nagyon nem kedvelt) argentin érsek pappá szentelt? Nos ezeknek a papnőknek július 22-i határidővel kellett visszavonni és térden állva megbánni a papi hivatásra való vágyukat és igényüket. Mivel erre nem került sor (a mai napig sem), augusztus 6-án már világgá is repítették  az újságok a nagy hírt: lezajlott az ügy kivizsgálása, és azonnali hatállyal érvénytelenítették a felszentelést. Joseph Ratzinger kardinális sebbel-lobbal már alá is írta a Szent Szék szabályait gyalázó egyének kiközösítését.  Ügy kivizsgálva. Ügy eldöntve.  Ügy lezárva. Az egyházon belüli kettős elbírálás vádját elkerülendő amely szerint a hívő nők, még az apácák is másodrendűként kezeltek a kardinális úrnak kéne személy szerint kézbe venni a pedofil papok ügyét. Hasonlóan gyors kiközösítésük első lépés lenne egy útvesztőben tévelygő, néhol veszélyesen gennyesedő, sőt mortális sebektől vérző egyház helyes irányba tereléséhez.

 

Sajnálatos módon a hívek közül kevesen ismerik az egyház regresszív belső működését, mint ahogy az érdekeiket és reform elvárásaikat elősegítő esetleges belső próbálkozásokat, kutatási eredményeket, információkat is.  Nyilván nagyon kevesen tudják (mivel szigorú eltitkolásra lett ítélve), de 1976-ban egy pontifikális bizottság arra a konklúzióra jutott, hogy a szentírásban sehol nincs a nők pappá avatását tiltó utalás, tehát az írás maga nem akadálya az üres szemináriumi helyek nőkkel való betöltésének. Ennek ellenére semmi változás nem történt.  II. János Pál halála közeledtével sokan mondogatták, majd a következő pápa!(*2)

 

Az új pápa azonban már a kezdet kezdetén támadólag, a hibát másra hárítva, a saját híveit riogatva lépett fel Bush és Rice metódusához hasonlóan a félelemkeltés és vádaskodás becstelen eszközeit használva: „A relativizmus diktatúrája felé haladunk, ami nem fogad el semmit bizonyosságként, és amelynek legmagasabb célja az ember saját énje és saját vágyai.” Félreértve, vagy félremagyarázva a fundamentalizmus korunkbeli véleményezését és a relativizmus lényegét, kijelentette: „Az egyház tanításaira alapozott igaz hit ma gyakran címkézett fundamentalizmusnak. Ugyanakkor a relativizmus, amely hagyja magát lökdösni és ’mindenféle tanítás szele által sodorni’, úgy tűnik, mint a mai mértékek szerinti egyetlen elfogadható hozzáállás.”

 

Ez inkább háború, mint béke és reformáció.  Inkább folytatás, mint újraértékelő kezdet.  Inkább porhintés, mint a realitás tényleges felmérése és megvallása. Edward S. Herman véleménye szerint a fent említett kijelentés is arra mutat, hogy XVI. Benedek valójában az individuális körülmények figyelembe vételét és az alternatív princípiumok, nézőpontok konsziderációját jelentő tolerancia ellenében  a kivételt nem ismerő, merev abszolutizmus híve. Mint a volt pápa jobb keze, eddig is számos vonalon érvényesítette ezt a nézetét, mostantól fogva viszont a (hamarosan) szentté avatott pápárá hivatkozva fogja elfogadtatni még azokkal a teljesen be nem tört hívekkel is, akiket ezzel kiábrándulttá és boldogtalanná tesz.

 

 

KRÍZIS HELYZET ELTITKOLVA?

 

A Der Spiegel közölt márciusban egy mély és átfogó tanulmányt a  katolikus egyház krízis helyzetéről a 75 éves Hans Küng (máshol Kueng) tollából, A Pápa Ellentmondásai címmel. „Az én nézetem szerint,” írja Küng, „Carol Vojtyla nem a legnagyobb, de bizonyára  a legellentmondásosabb pápája a XX. századnak.  Sok komoly értékkel rendelkezett és sok rossz döntéssel. (. . .) A „külpolitikája” átalakulást, reformot és dialógust igényel a világ többi részével. De ez éles ellentmondásban áll a „belpolitikájával”, amely a II. Vatikáni Zsinatot megelőző státus quo visszaállítására törekvő, elkerülve a reformokat, megtagadva minden dialógust az egyházon belül és abszolút római dominációt.”

 

Küng ökumenikus teológiát oktatott Tübingen egyetemén 1995-ös nyugdíjba meneteléig.   Jelenleg a Global Ethic Foundation  elnöke és az Egyesült Nemzetek tanácsadója. Tanulmányában 9 nagyon lényeges pontban sorolta fel azokat a kontradikciókat és következetlenségeket, amelyek az elmúlt évtizedek során polarizálták és milliós számban idegenítették el az egyháztól a híveket. Az emberi jogok címszó alatt például felhívja rá a figyelmet, hogy a Vatikán mai napig sem írta alá az Európa Tanács Emberi Jogok Deklarációját. Vajon hányan tudják a hívek közül, hogy a pápai állam csak szavakban támogatja az u. n. emberi jogokat, de írásban nem? Hányan realizálják, hogy az egyházi gyakorlatban a püspökök és teológusok kutatási, publikálási, tanítói lehetőségei korlátozottak, vagy hogy a nők és a gyermekek jogai csúnyán csorbítottak? További címszavak Küng cikkéből: A nők szerepe, Szexuális moralitás, Cölibátus a papság körében, Ökumenikus mozgalom, Személyes döntéshozatal, Klerikalizmus, Új vér az egyházban és legvégül A múlt bűnei.  Lehangoló olvasmány.

 

Küng szerint II. János Pál trónra lépése óta a Katolikus egyház teljesen elvesztette azt a jelentősnek mondható hitelképességét, amelyet XXIII. János pápa és a II. Vatikáni Zsinat reményteli időszakában élvezett szerte a világban.  Helyette „egy középkori római rendszer, egy totális vonásokkal felruházott hatalmi apparátus lett visszaállítva könyörtelen hivatali és akadémiai intézkedések által.” Küng állításai nem csak puszta vádak. A sors iróniájaként a saját élete is példázza némely állításait. A Radikális hit című internet honlap szerint Küng mint kiváló teológus és a katolikus egyház egykori fényes csillaga akkor tűnt ki igazán, mikor kritizálta és kétségbe vonta az ideát, miszerint a keresztény auktoritás abszolút érvényű vagyis hogy a mindenkori pápa tévedhetetlen.  A témáról írt könyve 1978-ban jelent meg Tévedhetetlen? Egy vizsgálat címmel, és mikor Küng vatikáni felszólításra nem volt hajlandó megtagadni illetve visszavonni, indexre rakták, majd a pápa rendelkezésére megfosztották hivatalos egyetemi tanári engedélyétől.

 

A svájci származású, rendkívüli tehetségű Küng, aki Rómában és Párizsban tanult és a Radical Faith szerint mindkét helyen korának vezető teológusaival volt kontaktusban, annak idején részt vett a II. Vatikáni Zsinat előkészítésében. A Vatikán radikális konzervativizmushoz való visszakanyarodása azonban fokozatosan elidegenítette az egyháztól, és egyik legnevesebb kritikusává tette.

 

Akik valamelyest ismerik az egyháztörténelem bűntényeit és végzetes hibáit a rabszolgatartó rendszer elismerését, a Vatikán rabszolga kereskedelmét, a tudomány és fejlődés tűzzel-vassal üldözését, a nők és a rabszolgák tiltását a Biblia olvasásától, a boszorkányüldözést, inkvizíciót, az indián őslakosság irtásának és rabszolgává tételének jóváhagyását, a könyvégetéseket, az egyházi robotot és a szegényeknek is kötelező egyházi tizedet, az egyházi deresjogot, a női alárendeltség hangoztatását, a gyermekek tulajdonként való kezelését, az eretnekek (másképp hívők) irtását –, azok sehogy sem értik, hogy tarthatja Róma főpapja továbbra is tévedhetetlennek önmagát és hivatalát?

 

A közelmúlt egyik tragikus tévedése a jövő nemzedéket és éppen azokat a szülőket sújtotta, akik meghallották a hívást: „Engedjétek hozzám a kisdedeket.” Hitükkel és bizalmukkal azonban kegyetlenül visszaéltek.

 

 

MIÉRT NINCS A KARDINÁLIS BÖRTÖNBEN?

 

II. János Pál pápa temetésének televíziós közvetítése során az amerikai katolikus nézők megdöbbenve látták viszont Rómában a hájfejű, gutaütéses kinézetű Bernard Law kardinálist, aki a 2002-ben világviszonylatban is nagy feltűnést keltő szexbotrány főszereplőjeként lemondásra kényszerült bostoni pozíciójából, és akiről azt hitték, hogy szerényen meghúzódva Clintonban, Maryland államban káplánkodik. Mekkorát tévedtek!

 

Azután, hogy el kellett hagynia közel 20 milliót érő háromszintes palotáját, átmenetileg, majdnem egy évig Law tényleg Clintonban húzódott meg, míg a viharfelhők lecsendesedtek, és a sajtó figyelme lanyhulni kezdett. 2004 elején azonban II. János Pál „hűséges szolgálatainak elismeréseként” Rómába vitette, ahol megtisztelő rangba, a 4 legjelentősebb bazilika egyikének fő-esperesévé nevezte ki évi 144 ezer dolláros fizetéssel.  Új otthonaként pedig egy palota jellegű elegáns lakóhelyet biztosított neki, „egy klasszikus római apartmant, értékes freskókkal a falakon”.

 

A hírhedt kardinális felügyelete alatti években több mint 600 gyermekek elleni szexuális zaklatás és erőszak, pornófelvétel készítés, pornófilm élvezete, alkohol és kábítószer használat és hasonló visszaélések történtek a pedofil papok Mekkájában, Bostonban és környékén, ahol 2 millió katolikus él.  Law egyik pártfogoltja, John J. Geoghan miatt aki 30 éves pályafutása alatt az ország különböző egyházközségeiben 130 ministránsfiút és tanácsért hozzá forduló problémás fiatalt rontott meg az egyházközség pénztára és biztosítója bírói határozatra eddig 130 millió dollár jóvátételt fizetett ki.

 

A bostoni kardinális azok közé a kegyetlen és lelkiismeretlen egyházi személyek közé tartozik, akik  ahelyett, hogy felelősségre vonták volna a gyermekrontó pedofil és középiskolás korú fiatalokra vadászó pederaszta papokat, más és más egyházmegyékbe helyezték át őket, ahol újabb és újabb áldozatok estek prédájuknak. „Miért nincs Law börtönben?” kérdezte egy korabeli újságcikk címe, a kardinális nyilvánvaló felelőtlenségére és bűnrészességére utalva. Jó kérdés. Miért is nincs?

 

Law, a Vatikán fundamentalista vonalának amerikai bástyája, II. János Pál és jobbkeze, Joseph Ratzinger kardinális kegyeltje lelkiismeretét, tisztességét és emberségét félrelökve (amennyiben egyáltalán rendelkezett velük) vak hűséggel követte a 2001-ben kiadott, latinul írt egyházi utasítást: a pedofil papokat teljes titoktartás mellett az eklézsia bíróságának kell kihallgatni, a személyes dossziéikat zárolni kell és még bírósági felszólításra sem szabad kiadni. A kiskorúak elleni fizikai bűntényeket és pszichikai visszaéléseket pedig nyilvánosan soha nem szabad elismerni vagy bárkivel közölni.  Az alapgondolat: ha nincs nyilvánosság, bűnök sincsenek.  Ha nincs vádemelés, papi szégyen sincs, sőt tönkretett gyermekéletek sincsenek.

 

A társadalom által közbűntényesnek tartott perverz papok mindenáron való mentése természetesen csak folyamatosan ismétlődő hazudozás, fenyegetés, zsarolás, csalás és okirathamisítás árán volt lehetséges. Ezek a célhoz vezető eszközök nem zavarták  Law  lelkivilágát, mint ahogy a Pápa gyászmiséjén az első sorban ülő patologikus hazudozó, Bush és mellette a gyászfátylas, hasonlóképpen álszent hazudozó Condoleezza Rice vértől csöpögő lelkivilágát sem. Machiavelli mondásának tulajdonítják, hogy „a politikának semmi köze a moralitáshoz”.  Mint látható, az egyházpolitikának sincs.

 

Bush egyébként az első amerikai elnök volt, aki személyesen részt vett egy pápai temetésen. Így próbálta a világ nyilvánossága előtt azonosítani magát a protestáns Amerikában is köztiszteletnek örvendő II. János Pál pápával, aki bár a maga erélytelen módján elítélte az iraki háborút, annyira viszont nem, hogy ne fogadta volna, ne áldotta volna meg és ne ajándékozta volna meg gazdagon a Bush és Blair házaspárt. Akik azzal mentegetik, hogy a pápa az igehirdetést követően elsősorban hídverő politikus és diplomata, emlékezzenek rá, nem volt ez mindig így, és nem is történelmileg kötelező. Roland Bainton írja Korai kereszténység című könyvében Ambrose püspökről, aki nem volt hajlandó az uralmon levő kormány alárendelt ügynökévé válni

 

"Mikor Theodosius, az ortodox, büntetésként az imperiális rendelkezés elleni ellenszegülésért 7 ezer szaloniki lemészárlását rendelte el, Ambrose a templomajtóban találkozott vele, mikor áldozni jött, és nem engedte belépni."

 

George W. Bush esetében a bazilikából való kitiltás több százezerre becsült iraki halottnál sem vetődött fel.  II. János Pál mély megbotránkozását kifejezésre juttatva az oltáriszentség megvonásával fenyegette meg azokat a döntéshozó politikusokat, akik a születésszabályozás híveként szavaznak, de semmilyen büntetést nem ígért, és nem szabott ki azokra, akik az afgán és iraki intervenció és a nem kevésbé gyilkos megszállás mellett tették le a voksot.

 

Bush egyébként tisztában van vele, ha II. János Pál (háborús bűnök elkövetése miatt) nem őt támogatta volna John Kerry ellenében, nem jutott volna másodszor is a Fehér Házba. A szavazó katolikusoknak több mint 60%-a vatikáni javaslatra voksolt Bushra.  Ahogy azt magasabb körökben mondani szokták, semmi se számít, amennyiben a mi mocskunk. Vagy a mi terroristánk, a mi bérgyilkosunk, a mi diktátorunk.  És hogy ez mennyire így van, azt az is bizonyítja, hogy Law akinek lemondását a szexuális bűnsorozat támogatása és eltusolása miatt az egyháztörténelemben rendkívüli és egyedülálló eseményként 58 katolikus pap írásban követelte meghívást kapott a római amerikai követségre a pápát gyászoló Bush házaspár tiszteletére rendezett fogadásra, ahol meg is jelent, sőt hosszú interjút adott az egyik vezető amerikai tv-állomásnak. Az ott jelenlevők közül természetesen senki nem vetette fel, miért is nincs ő excellenciája börtönben? Ennek az az oka, hogy Washingtonban előrelátóak. Számoltak vele, hogy Law még pápa is lehet. (Miért is ne? Számos véreskezű inkvizítor is pápa lett.) Mindenesetre II. János Pál halála után, mint egyik legmegbízhatóbb emberét (!)  besorolták az új pápára szavazó konklávéba. Vajon kik lehettek és milyen bűnöket követhettek el a többiek?

 

De nem csak a Bush adminisztráció és a volt pápa nem ítélték el, sőt védték és istápolták a ministráns fiúk, hittanórára, nyári táborba iratott gyerekek és szeminaristák elleni szexuális visszaélések és lelki traumák elkövetőit. Law kardinálist a saját kollégái, mintegy megtiszteltetésként jelölték a pápáért mondott legfontosabb gyászmisék egyikének bemutatására. Az, hogy el is vállalta, a nihilista arrogancia olyan foka, amely nem katolikusokat is megdöbbentett. A felső klérus szemmel láthatóan savat akart dörzsölni a gyermekeik érdekében tiltakozó és védelmet követelő hívek és nem kevésbé az áldozatok sebeibe.  Valószínűleg bizonyítani akarta, akit onnan lentről, a nyájból kritizálnak, sőt megbuktatnak, az megdicsőül, és még közelebb kerül az isteni trónushoz.

 

Különösen Bostonban sokakat felháborított a Vatikán kitüntető lelkesedése Law iránt.(*3) „Law kardinális továbbra is élő jelképe II. János Pál pápa legsötétebb szégyenfoltjának” nyilatkozta a Voice of Faithful (a Hűségesek Hangja) nevű katolikus hívekből álló szervezet képviselője, amely a szexbotrány idején alakult a gyermek áldozatok ügye és az egyházi eljárás figyelemmel kísérése céljából.

 

Law azonban nem az egyetlen "sötét szégyenfoltja" a volt pápának.  Közvetlen barátai és bizalmasai közé tartozott Hans Herman Groer, aki Bécs kardinálisaként kényszerült lemondásra 1995-ben, mikor számos diák vádolta szexuális visszaélésekkel és St. Poeltin püspöke, Kurt Krenn, aki csak nem régen vesztette el pozícióját a felügyelete alá tartozó papi szeminárium bizarr szexuális botránysorozata miatt.  És nyilván más, a világi társadalom szemében az emberiség aljához tartozó egyének, akikről egyelőre csend van.(*4) Küng atya a látszat és valóság közti különbségre hívta fel a figyelmet, mikor arra intett, ne hagyjuk, hogy az üdvrivalgó tömegek látványa bolonddá tegyen: kiábrándultságukban, vagy tiltakozásképpen milliók hagyták el a katolikus egyházat II. János Pál pápasága alatt.  Vagyis nem minden hívő ember feltétlen rabja és abszolút kritika nélküli elkötelezettje a beléoltott sémáknak.

 

Yatri emlékeztet rá az Ismeretlen ember (Unknown Man) című könyvében, hogy négy felelőse van a programozásunknak, négy tudtán kívüli  konspirátor a pap, a szülő, a pedagógus és a politikus , akik a társadalomba való beilleszkedés céljával mindnyájunkat az intézményesített útra terelnek, megfosztva a belső ráébredés, az egyéni tapasztalat szerzés és az ártatlan tudakozódás minden lehetőségétől. Más szóval a realitás teljes megismerésének lehetőségétől.  A belénk oltott hit és a készen kapott, gyakran kétségbevonhatatlannak nyilvánított szellemi örökség útját állja annak, hogy valójában megismerjük, kik vagyunk, és hacsak nem vállalkozunk a deprogramozásunk roppant nehéz feladatára tehát a mások által ránk kényszerített hitrendszerek merev keretéből való kitörésre , akkor Yatri szerint ugyanolyan felelőtlenül és vakon kerülünk szembe a majdani (részben már magunk kreálta, magunk képzelte?) apokalipszissel, mint a hithű programozók.

 

*1   A gyakorló katolikus Laura Donnelly három feladatot tart a legfontosabbnak az új pápa szükségszerű teendői közül, "amelyek közül akár az egyik is új életet lehelne az egyház intézményébe és új reményeket adna a katolikusok millióinak":

*2  A Vatikán ultrakonzervatív politizálását és a volt pápát körülvevő bíborosok gárdáját ismerő katolikusok nem is reméltek egy liberális vagy akár mérsékelten konzervatív pápát, még kevésbé színes bőrűt vagy viszonylag fiatalt. Paul Baumann, a liberális katolikus Commonweal magazin főszerkesztője a pápa betegsége idején azt nyilatkozta, hogy egy progresszív pápa valószínűsége halvány a semmihez. Kathleen Cummings, a University of Notre Dame történész tanára pedig ugyanilyen határozottsággal állította, hogy a nőknek semmi  esélye a papi pályára. „A katolikus egyház patriarkális intézmény.  A szervezet férfiak által vezetett, akik a nőket főleg, ha nem is kizárólagosan feleség és anya szerepben látják.”

*3 A katolikusok 80%-a társadalmi ügyként civil hatóságokkal vizsgáltatná ki a papok kiskorúak elleni szexuális bűncselekményeit és kötelezné az egyházat a vonatkozó személyes dossziék átadására. Csupán 10% ragaszkodna az eddigi eljáráshoz, amelynek során penitenciaként a nemi erőszak, molesztálás és pornográfia pár miatyánkkal  elintézhető.

*4  A "csendes botrány" keretében besúgóként lepleződött magyar hercegprímásról, Paskai László bíborosról olvasható az EMPIRIA Magazin A hit nem politizálható című írásában a Rózsaszín buborék alcím alatt.

 

2005. május

 

 

Addendum:

 

Furcsa módon az egyház intézménye nem stigmatizált az inkvizíció tettei miatt -- (a középkori holokauszt) csak mint valami halvány emlék dereng” -- állapítja meg Burman. Ez valóban így van. Nyilván azért igyekszünk kollektívan elfelejtkezni az inkvizícióról -- nemcsak az egyházak, nemcsak a halált annakidején bőkezűen osztogató dominikánusok és franciskánusok mai utódai, nemcsak a keresztény hívek, egyházi és világi történészek, de mi,  nem hívők is --, mert olyan vérforralóan igazságtalan és embertelen, hogy szinte lehetetlen szembenézni vele. Valahogy így vagyunk a küszöbönálló háborúval is.  A karácsonyra, a szilveszteri bálra készülve próbálunk nem gondolni rá. Elhessegetjük, mint egy rémálmot, ami időnként mégis összeszorítja a szívünket.  Ha a történelem nem is ismétli tényszerűen és adatszerűen önmagát, a despotikus hatalmak céljai és a módszerei kísértetiesen azonosak évszázadokat átívelően. Ismét egy korlátlan hatalom terrorizálja kiszolgáltatott és védtelen emberek tömegeit. Az áldozatok ismét eleve bűnösnek nyilvánítottak, meggyőző bizonyítékok nélkül. Létezik ugyan „kivizsgálás”, de csak formális, amely nem az ártatlanság és nem is a bűnösség bizonyítására szolgál, hiszen az ítélet már megszületett, a  büntetés már ki van szabva, a katonai végrehajtó osztagok, repülőgépanyahajók már úton vannak. (Részlet a Lapszemlék-kommentárok rovatból 2002 II. félév, 21. írás)

 

"On the temporal level, this papacy was a profound disappointment for those who believe that Christ's message of liberation, human freedom and more democracy should apply not just to the world, but to the church itself. In the light of the pope’s personal embrace of suffering, it is hard to reconcile his seeming lack of compassion for those in the church who have suffered so much at the hands of his administration: for married priests, for women who have lost their lives and fertility and health in botched abortions, for women who cannot feed the children they have, for theologians who struggle with many aspects of church teaching, for those who minister to people with AIDS, for gay Catholics who long to be welcomed at the altar, for those sexually abused by priests, for women who are called to ordination … The list is almost endless.

These blind spots, where charity, compassion and justice are concerned, were not overshadowed by his public commitment to the transformation of unjust systems in the Soviet Union and Eastern Europe, nor by his episodic and selective commitments to human rights throughout the world."

(Press Statement of Frances Kissling, President of Catholics for a Free Choice, on the Death of Pope John Paul II.)

 

„Olyan világban élünk, ahol az elszámolási kötelezettség és a felelősségtudat elfeledett értékek.  Mikor “hibák történnek”, mindig valaki más követte el. Ez a szindróma aligha korlátozódik a pénzügyi szektorra. A Vatikán hierarchiája és amerikai apologétái a sajtót, a keresztényellenes bigottokat és a „kisstílű pletykálást” vádolja azért, hogy az egyház évtizedeken keresztül kudarcot vallott a gyermekmolesztálás széleskörű kriminális kultúrájának megrendszabályozásával.”

(Frank Rich cikke. The New York Times. 2010)

 

Discontent over the ongoing resistance to reform is spreading to even the most faithful members of the Catholic church. Since the Second Vatican Council in the 60s, many episcopal conferences, pastors and believers have been calling for the abolition of the medieval prohibition of marriage for priests, a prohibition which, in the last few decades, has deprived almost half of our parishes of their own pastor. Time and again, the reformers have run into Ratzinger's stubborn, uncomprehending intransigence. And now these Catholic priests are expected to tolerate married, convert priests alongside themselves. When they want themselves to marry, should they first turn Anglican, and then return to the church? Just as we have seen over many centuries -- in the east-west schism of the 11th century, in the 16th century Reformation and in the First Vatican Council of the 19th century -- the Roman thirst for power divides Christianity and damages its own church. It is a tragedy.

(Hans Küng: The Vatican thirst for power divides Christianity and damages Catholicism. The astonishing efforts to lure away Anglican priests show that Pope Benedict is set on restoring the Roman imperium. The Guardian. October 2009)

*

 

Idézetek az új pápa választása kapcsán csalódott, aggódó és nyíltan kritikus Dél-Amerikai sajtóból:

 

This is a sad day for Latin American Catholics who were in need of a leader who had some understanding of the needs of those marginalised by the capitalist system, and not somebody who always persecuted the progressive wing of the Church. Long live Liberation Theology!

(Vox pop in Brazil's Folha de Sao Paulo)

 

Benedict XVI has assumed the post under the sign of an austerity deeply rooted in the institution [of the Catholic Church]. The new Pope will seek to reaffirm the dominion of faith over science, even though this signifies losing sight of advances in human knowledge... In an interview with Jornal do Brasil, Joseph Ratzinger stated that to conciliate between the unity of faith and the multiplicity of cultures isn't conflictive but a task for all who profess the Christian faith. Let that come to pass.

(Brazil's Jornal do Brasil)

 

In Latin America, where half the world's Catholics live in a situation of chronic social injustice, a majority laments the election of a conservative Pope, who could help to open the door wider for the departure of the faithful.

(Comment in Excelsior - Mexico)

 

His continuity and his emphasis on centralization will provoke a lack of credibility which will become visible over the next few years. The Church is out of step with the world.

(Comment in Mexico's El Universal)

*   *

“... (Rod) Dreher’s essay is important. Yes, his decision (to leave the Catholic Church) is in large part reactive. But he is reacting to very real corruptions in the Catholic Church. I hope every Catholic bishop and priest will read his essay, and especially those bishops and priests who are inclined to heave a sigh of relief that we have weathered the sex-abuse scandal. And every Catholic engaged in the standard intra-church quarrels, whether on the left or the right, should take to heart what he says about Catholics being more preoccupied with church battles than with following Jesus.” (Fr. Richard John Neuhaus)

 

 

A papi pedofiliával kapcsolatban lásd még: Közös titkok, közös bűnök Még mindig tabú A bálvány hihetetlen dolgai Lapszemlék 2004. II. félév 27. és 5. írás;   2003. I. félév, 27. írás 2002. II. félév 23. írás;   II. János Pál és George W. Bush kapcsolatáról: Hullahegyekre épülő demokrácia < Bush a világbéke szolgálatában című fejezet; a megalkuvó pápai politizálásról: A Pápa zsúrja a Fehér Házban; Lapszemlék 2010. I félév, 8. és 9. írás;

 

VISSZA a Jelenkor rovat címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára