EMPIRIA Magazin - Kuliffay Hanna írásai

 2006 - II. félév

28. írás

December 30.

Szaddám Huszein kivégzése alkalmából a Fehér Ház közleményt adott ki, amelyben dicsérettel illette az iraki népet(?) a “fair” tárgyalás biztosításáért. “Szaddám Huszein tirannikus uralma alatt elképzelhetetlenek voltak a fair tárgyalások”, közölte a Bush elnök nevében kiadott memorandum. “Az iraki nép elszántságának testamentuma, hogy több évtizedes elnyomás ellenére előre halad és a saját népe ellen elkövetetett borzalmas bűntények ellenére Szaddám Huszein fair tárgyalást kapott.”

(Új nemzedék: A Jordanian boy shaved his head with the name of Saddam Hussein inscribed to protest the hanging of the former leader. (Egy jordán kisfiú Szaddám Huszein nevét borotválta a hajába, tiltakozásként a volt elnök kivégzése miatt.)

Az amerikai elnök szemében "fair" tárgyalást egyébként korábban éppen az ellenkező jelzővel illeték a jogi eljárást figyelemmel kísérők, többek között a legnevesebb nemzetközi emberjogi szervezetek, az Amnesty International és a Human Rights Watch.(*1) Emlékeztetőül visszaidézünk egy párat a témában korábban megjelent cikkeink közül:

2005. Augusztus 12.

Az AP hírügynökség hivatalos körökből származó bagdadi jelentése szerint  Szaddám Huszeint teoretikusan azonnal kivégezhetik az első halálos ítélethozatal után - amelyet várhatóan az 1982-es dujaili bírói ítélethozatal törvénytelensége miatt mérhetnek rá. A vádemelés részleteit és magát a jogi eljárást illetően az  elkövetkezendő hetekben egy 5 tagú esküdtszék fog dönteni, annak ellenére, hogy a család által megbízott ügyvédek egyike a nyár közepén nyilatkozta a CNN-nek, a volt elnök fogva tartása óta nem konzultálhatott egyetlen jogi képviselőjével vagy akár hivatalosan kijelölt tanácsadóival sem. Teljes elszigeteltségét és más személyes jogainak megtagadását - nem választhatott ügyvédeket, nem ismerkedhetett meg az ellene felhozott vádakkal és bizonyítékokkal, nem látogathatja a családja, nem levelezhet - az ügyvéd a Genfi Egyezmény durva megszegésének nyilvánította.

Míg Szaddám első bírói meghallgatását  egyes amerikai adók élőben közvetítették (valakinek jó nagyot koppinthattak érte az orrára), az egyben az utolsó is volt.  Az amerikai fogságban tartott elnök  Busht és adminisztrációját logikusan érvelve, határozott hangnemben vádló kijelentései, és az egész bírósági eljárás jogtalanná nyilvánítása miatt azóta legfeljebb zárt kihallgatásokra kerülhetett sor - ha egyáltalán.  Ami az egész ügyben a legérdekesebb, vajon miért egy viszonylag kis számú áldozat haláláért vonják elsőként felelősségre Szaddám Huszeint, mikor korábban többszázezres áldozatot jelentő, genocídikusnak nyilvánított bűntettekkel vádolták?  A háborút megelőzően például a televízió több alkalommal is mutatta egy temető (ki tudja mikori sírjainak) feltárást, ahol az ott dolgozó állítólagos szakértők szerint 400 ezer vagy még több áldozat maradványai rejlettek. Érdekes módon erről a felkavaróan szenzációs felfedezésről azóta egyetlenegyszer sem lehetett hallani, mint ahogy az elnöki palota alatti titkos vegyi laboratóriumokról, vagy a (nem létező) iraki repülőgép anyahajókról bio-fegyverekkel Londont és Tel Avivot támadni kész rakétákról sem.

Addenda szeptember 8-án: Az AP hírügynökség szerint egy iraki tv interjú során  a Szaddám Huszein sorsáról döntő tribunál egyik hivatalnokát idézték, aki szerint a volt elnök elismerte, hogy 1987-88-ban büntető hadjáratot folytatott a kurdok ellen, amely szerinte "jogos és indokolt" volt, mivel az önállósulni akaró kurdok a 8 éves iráni háború idején fegyvereikkel nem a saját hazájukat védték, hanem az ellenséget támogatták.  Bár hasonló esetben minden állam retorzióval élt volna és élne ma is, senki ne tételezze fel, hogy ez (vagy bármi egyéb) enyhítő körülményként szolgálhat Szaddám Huszein ítélete szempontjából. 

2006. január 14

Amennyiben a hágai nemzetközi bíróság tárgyalná Szaddám Huszein ügyét, az Államoknak nem került volna egy fillérjébe sem. Washington azonban ragaszkodott hozzá, hogy kézbe tartsa a volt elnök és hatalmi köre felelősségre vonását, és már tavaly októberig 128 millió dollárt költött a tárgyalás előkészítésére és bonyolítására. (Azóta Szaddám két védőügyvédjét meggyilkolták, minek következtében a tribunált alkotó 5 bírát páncélautókon szállítják a Zöld övezetbe, és állandóan amerikai fegyveres testőrök kísérik, tovább növelve a biztonsági intézkedések amúgy is horribilis összegét.) A New York Times szerint Angliából és Ausztráliából is hozattak jogi szakértőket és tanácsadókat, akik a látszatot kerülve ugyan, de amerikai kollégáikkal együtt „a tribunál mögötti tényleges hatalomként kontrollálják az eljárás minden mozzanatát”.

A Human Rights Watch (HRW), az Emberi Jogok Figyelője szerint számos jele mutatkozik a „győzők igazságszolgáltatásának” - burkoltan mondva nincs biztosítva a fair tárgyalás, ami ténylegesen szabad és demokratikus országokban még a közbűntényeseknek is kijár. Az Amnesty International (AI) három megfigyelőt küldött Bagdadba, akik hasonlóképpen jogilag elfogadhatatlannak ítélték az eljárást. Az iraki igazságügyi miniszter, Jamal Karimirad szerint „a megszállók egyszerűen csak ki akarják (az elnököt) végezni, anélkül, hogy a saját szerepüket tisztáznák, mikor a hatalmon levő Szaddámot támogatták”.  

Washington persze mit sem törődve a nemzetközi szervezetek tiltakozásával azt állítja, minden a nemzetközi előírások szerint történik, méghozzá bravúros eredménnyel.  A Fehér Ház szóvivője szerint „A tárgyalás maga szimbóluma annak, hogy a törvény rendje visszatért Irakba.”  Ha az élet ilyen primitíven egyszerű lenne. . . Nemzetközi emberjogi szervezetek és Szaddám Huszein  védőügyvédjei még csak el sem ismerik a katonailag megszállt ország jogát a bírósági eljárás lefolytatására, nem régen pedig tiltakozásukat fejezték ki a vizsgálati fogságban tartott volt elnök sorozatos fizikai bántalmazása miatt.

A Bush adminisztrációnak ez az újabb költséges fiaskója csak a médiának köszönheti, hogy nem dagadt botránnyá, bár nem tudni, vajon az újabb kínos esetet is el lehet-e majd tusolni: a képernyőről ismert arcú, kellemes modorú, némi egyensúlyra törekvő kurd származású főbíró ugyanis beadta lemondását. A 49 éves Rizgar Amin közel állók szerint nem hajlandó a kormány által rá és a bíróságra gyakorolt nyomást tovább elviselni. „Túl sok nyomás”, amihez az „integritás” kérdése is hozzájárul, közli a Reuters tudósítása hozzátéve, hogy a lemondás kínosan szégyenletes dolog mind az iraki kormánynak, mind pedig az illetékes amerikai hivatalnokoknak, mivel azt bizonyítja, képtelenek fair eljárást biztosítani a volt államvezetés vádlottjai számára.  Képtelenek vagy nem is akarnak.

2006. szeptember 14

Szaddám Huszein tárgyalásán az 5 tagú esküdtszékként működő  bírósági tanács feje, Abdullah al-Amiri - aki az egész jogi eljárás főfelügyelője és a majdani ítélet kihirdetője - az Államok számára sokkhatást kiváltó kijelentést tett a megbuktatott elnök felé: „Ön nem volt diktátor. Az önt körülvevő emberek okozták, hogy diktátornak tűnjön.” Az 50 éves al-Amiri 25 éve gyakorolja foglalkozását, így karrierje túlnyomó részét Szaddám Huszein kormányzása alatt futotta - tehát tapasztalatból ismeri a rendszert és az elnök politikai-irányítói tevékenységét. Ráadásul a kijelentés hallatán az általános nyugati elvárás cáfolatára nem szunnita, hanem síita muzulmán.

A vád fő képviselője elfogultsággal indokolva a főbíró azonnali lemondását követelte mondván, al-Amiri megengedte, hogy a tárgyalóterem politikai fórum legyen, beleértve egy előző napi eseményt is, amelynek során hagyta Szaddám Huszeint nyilvánosan kifakadni két oldalról támadó ellenségei, az irániak és a cionisták ellen. Az eset egyébként kiváló példa arra, az irakiak, és nem csak a szunniták, de a síiták is, gyakran egészen másképpen ítélik meg Szaddám Huszeint, mint az olajára pályázó nyugati ellenségei vagy az emigrációból hazatért hatalmi riválisai.

Nem sokkal később a főbíró technikai okokra hivatkozva félbeszakította és hétfőig elhalasztotta a tárgyalást. Nyilván felszólítást kapott rá, mivel több oldalról is árgus szemekkel figyelik és befolyásolják a tevékenységét. Mint ismeretes, a tárgyalásra Angliából és Ausztráliából is hozattak jogi szakértőket és tanácsadókat, akik a New York Times szerint amerikai kollégáikkal együtt, a háttérből „a tribunál mögötti tényleges hatalomként kontrollálják az eljárás minden mozzanatát”.

Al-Amiri könnyen arra a sorsra juthat, mint önálló gondolkodású, nemzeti érzelmű elődje, a 49 éves Rizgar Amin aki  nem hajlandó a kormány (és a kijelölt tanácsadók) által rá és a bíróságra gyakorolt nyomást tovább elvoselni. Egyébként eddig a tárgyalással kapcsolatban megjelenő cikkek egyikében sem olvashattunk a legfontosabb kérdésről: engedélyezte-e a bíróság azoknak a védelmi dokumentumoknak a benyújtását, amelyek a vád cáfolataként döntő információval szolgálnak. Erről korábban ez volt olvasható a Lapszemlék-kommentárok rovatunkban:

A NY.Times a háborút megelőzően, 2003. januárjában közölte Stephen C. Pelletiere bátor kiállású cikkét a halabjai gáz támadásról azzal a címmel Háborús bűn vagy a háború (egyik) eseménye? Ma úgy tennénk fel a kérdést,  bűnös vagy ártatlan a genocídium vádját illetően Szaddám Huszein?  A név ugyan szakmai körökön kívül ismeretlen, Pelletiere azonban korántsem akárki. Az irak-iráni háború idején a CIA magas rangú politikai elemzője, majd 1988-2000 között az Army War College professzora volt, aki minden titkos és bizalmas ügyirathoz, magas szintű belső elemzéshez hozzájutott. Véleménye szerint több megbízható forrást összevetve az a hivatalos vélemény alakult ki abban az időben, az irakiak ha használtak is kémiai fegyvereket a várost elfoglaló irániak ellen, nem a kurdok voltak a támadás célpontjai.

Pelletiere nyilvánosságra hozta egy a háború után közvetlenül lefolytatott (a Defense Intelligence Agency által végzett) helyszínelő vizsgálat kizárólag belső használatra szánt, abban az időben szigorúan titkosított eredményét is, amely szerint patológiai vizsgálatok során a halottak állapotából megállapították, cián alapú gáznak estek áldozatul, amit az irániak használtak és nem mustár gáznak, amit viszont az irakiak. A nyolc éves háború során természetesen estek el az irániak oldalán harcoló kurd gerillák, talán éppen gáz támadás következtében is, Halabja polgári halottai azonban nem iraki genocídium, hanem a háború kiszámíthatatlan őrületének lettek áldozatai.  „Mielőtt háborút kezdünk Halabja miatt, az adminisztráció tartozik annyival az amerikai népnek, hogy megismerteti a valós tényekkel.” figyelmeztetett a N.Y.Timesban Pelletiere.

2006. szeptember 20

Mint januárban írtuk Szaddám Huszein tárgyalása kapcsán, különböző jogvédő intézmények csupán színjátéknak tartották az egész procedúrát:

A Human Rights Watch (HRW) az Emberi Jogok Megfigyelője szerint számos jele mutatkozik a „győzők igazságszolgáltatásának” -- burkoltan mondva nincs biztosítva a fair tárgyalás, ami valójában szabad és a tényleges demokráciában még a közbűntényeseknek is kijár. Az Amnesty International három megfigyelőt küldött Bagdadba, akik hasonlóképpen jogilag elfogadhatatlannak ítélték a tárgyalás menetét. Az iraki igazságügyi miniszter, Jamal Karimirad szerint „a megszállók egyszerűen csak ki akarják végezni (az elnököt), anélkül, hogy a saját szerepüket tisztáznák, mikor a hatalmon levő Szaddámot támogatták”.

Következésképpen előző, 19. írásunkban azt jósoltuk, a második főbírót is gyors lemondásra fogják kényszeríteni Washingtonból -- és nem tévedtünk. Szaddám Huszein tárgyalása során ugyanis az 5 tagú bírói tanács feje, Abdullah al-Amiri, aki az egész jogi eljárás lefolytatója és a majdani ítélet kihirdetője azt mondta a fogságban levő elnöknek, „Ön nem volt diktátor. Az önt körülvevő emberek okozták, hogy diktátornak tűnjön.” Emiatt a véleménynyilvánítás miatt al-Amirit nem csak főbírói tisztségétől fosztották azonnal meg, de az 5 tagú bírósági tanácsból is kizárták, ahol is egy ideiglenes jelölt foglalta el a helyét. 

Tiltakozásként Wadoud Fawzi a védelmi csapat nevében  benyújtotta írásbeli lemondásukat, azzal indokolva: "Mivel  a megszálló hatalom által alapított bíróságtól nem várhatunk el fairséget, ezért úgy döntöttünk, hogy visszavonulunk a tárgyalástól." Szaddám Huszein, aki ragaszkodott a saját, (még életben maradt) ügyvédjeihez, "személyes jogaira" hivatkozva követelte, hogy úgy bánjanak vele, ahogy a törvény előírja,  mire föl a bíró kiutasította a tárgyalóteremből.  (Ez tényleg abszurd követelés volt, akárki megmondhatja. Végül is ki hallott már fegyveres megszállás idején, bábkormány dirigálása alatt a törvények betartásáról?)

Hussein al-Duri a kormány nevében arra hivatkozott az Al-Arabiya televízión, a bíróság fejével szembeni elvárás, hogy vezesse és kontrollálja a tárgyalást, nem pedig az, hogy saját véleményt nyilvánítson. A főbíró egyik napról a másikra történő leváltását és helyettesének a pozícióba való kinevezését állítólag al-Maliki saját kezűleg írta alá. A védelem bojkottjának fő indoka volt, hogy az új főbírónak nincs elég gyakorlata és nem kvalifikált a komplex feladatra -- ez azonban mit se nyomott a latban.  A vezető védügyvéd, al-Dulaimi, több alkalommal is tiltakozását fejezte ki a törvények megszegése miatt, többek között említve, hogy Szaddám Huszein külföldi ügyvédjei csak formálisan vehetnek részt a tárgyaláson, de nincs hozzászólási joguk, és külön engedélyre van szükségük, hogy a tárgyalás színhelyén egyáltalán megjelenhessenek. "Azt mondják, hogy ez egy független tárgyalás, de szó sincs róla."  nyilatkozta  al-Dulaimi, elsősorban a kormányfő döntéshozó szerepére vonatkoztatva. A New Yorkban székelő civil jogvédelmi szervezet, a Human Rights Watch ismételten "komoly aggodalmát" fejezte ki a politikai közbelépés miatt: "Ez elfogadhatatlan beavatkozásnak tűnik a tribunál független működésébe, és nagyban károsíthatja (magát) a bíróság intézményét."

Az amerikai híradások utólag úgy próbálták beállítani, Szaddám Huszeint az iraki bábkormány elnökének döntésére végezték ki nagy sietve, méghozzá azért, hogy ezzel a lépéssel személyes “függetlenségét demonstrálja” a világ felé.  Ez a Fehér Háznak egy  újabb, átlátszóan félrevezető és nagyon butának hangzó kitalációja, annál is inkább, mivel Szaddám Huszein végig amerikai fogságban volt: utolsó útjára is amerikai helikopter szállította Washingtonból adott engedéllyel és amerikai fegyveres kísérettel. Mindez teljes titokban történt, az éjszaka sötétjének leple alatt, ügyvédjei, családtagjai, nemzetközi megfigyelők és a nemzetközi média képviseletének jelenléte nélkül. Szaddám Huszeint  a Zöld övezetből az egyik amerikai támaszpontra vitték, ahol már minden elő volt készítve a muzulmán vallási ünnepek kezdete miatt rendkívüli (valójában provokatív)  időzítésű ítélet végrehajtásához.

Silvio Berlusconi, aki a bukását köszönhette annak, hogy kezdettől fogva támogatta Bush háborús politikáját és csapatokat küldött Irakba, meglepetésszerűen úgy nyilatkozott, Szaddám Huiszein kivégzése "egy lépés visszafelé Irak rögös útján a teljes demokrácia megvalósulása felé".  Brazilia elnöke, Luiz Inacio Lula da Silva annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a volt elnök elleni eljárás nem fogja megoldani az ország problémáit: "Amit nem tudok, vajon Szaddám Huszein elítélése egy (tényleges) ítélet volt vagy (csak szimpla) bosszúállás."  Charley Reese a poszt-Szaddám világot értékelve azt írta (Crusade’ Against an Evil War), az iraki nép manapság nyilvánvalóan rosszabb helyzetben van, mint volt Szaddám Huszein alatt, aki végül is kizárólag a politikai ellenségeit ölte meg, és azokat is csak akkor, ha fellázadtak; most (viszont) nincs iraki, aki biztonságban érzi magát.

*1  The world’s two leading human rights organizations, Amnesty International and Human Rights Watch, both came to a different conclusion from Bush. Amnesty International called the trial “deeply flawed and unfair.” It was “a shabby affair,” said Malcolm Smart, director of Amnesty International’s Middle East and North Africa Program.

Amnesty International cited “the grave nature of the flaws,” which included the following:

“The court failed to take adequate measures to ensure the protection of witnesses and defense lawyers, three of whom were assassinated during the course of the trial,” it said. “Saddam Hussein was also denied access to legal counsel for the first year after his arrest, and complaints by his lawyers throughout the trial relating to the proceedings do not appear to have been adequately answered by the tribunal.”

Nor were they adequately answered by the appeals court.

“The execution appeared a foregone conclusion, once the original verdict was pronounced, with the Appeals Court providing little more than a veneer of legitimacy for what was, in fact, a fundamentally flawed process,” said Smart.

Human Rights Watch concurred.

It called Saddam’s trial “deeply flawed,” and termed his execution “a significant step away from respect for human rights and the rule of law in Iraq.”

Among the “serious flaws” that Human Rights Watch noted: “failures to disclose key evidence to the defense, violations of the defendants’ right to question prosecution witnesses, and the presiding judge’s demonstrations of bias.” (Matthew Rothschild: Bush Lies Again After Saddam Executed: Bush Doesn't Know What a Fair Trial, or Justice, Is.  The Progressive. Dec. 30, 2006)

Addendum:

As The New York Times pointed out in September 2006, some trials resulting in the death penalty last less than a few hours without witnesses being called or evidence being meaningfully examined. Indeed, even in the trial of the Iraqi president, the US’s created and controlled Iraqi Special Tribunal refused to admit any exculpating evidence, even such evidence that it claimed it had in its possession and which the defense repeatedly requested was not provided. (Prof. Curtis Doebbler: Iraqis killing Iraqis for America. Al Ahram)

Ki emlékszik a tv híradó alábbi, egyenesbe közvetített jelenetére 2003 szeptemberéből?

"Az egyáltalán nem bíztató jelek ellenére Rumsfeld csökönyösen arról ábrándozik, hogy egy szép napon a megtévedt, balga iraki nép észhez tér, és felszabadító hősként fogja ünnepelni. Talán még a vállára is fogja emelni, mint annak idején Szaddám Huszeint a róla készült utolsó film felvételen: Bagdad külvárosát és repülőterét már elfoglalták az amerikaiak, a kép hátterében feketén füstölt egy belőtt toronyépület, Szaddám Huszein mégis megjelent az egyik téren és az emberek a hírt hallva lelkendezve futottak felé a környező utcákból, köré gyűlve ünnepelték, ujjongva éljenezték, a közelébe férkőzve a kezét próbálták elkapni, hogy megcsókolják, végül a közvetlen körülötte állók a vállukra emelték. . ." És vágás.

Ahogy alább a Los Angeles Times cikkében olvasható, a temetést követően messziről érkező gyászolók tömegei tették tiszteletüket Szaddám Huszein sírjánál: „Azért jöttünk ide a kijárási tilalom ellenére, hogy adósságunkat rójuk le ez a hős előtt, aki megtanított minket az arabságunk jelentőségére, bátorságra és önfegyelemre. Nehéz elképzelni, ki tudja majd helyettesíteni, mivel az élet rendszerint nem bőkezű bátor emberekkel.” nyilatkozta a volt elnök egyik híve.

Supporters of Hussein flock to tomb at his birthplace and decry video of his execution. "Saddam appears like a hero to the Iraqi people now," Saleh Mutlak, leader of the second-largest Sunni group in parliament, said by telephone from Dubai, United Arab Emirates. "Even those who hated Saddam love Saddam now." It took Mohammed Sadoon three hours to reach Al Auja using dirt tracks to avoid the checkpoints enforcing a four-day curfew imposed just after Hussein was executed. "We came here despite the curfew as a fulfillment of the debt we owe to this hero who taught us the meanings of Arabism, courage and composure," Sadoon said. "It is difficult to see who can replace him, since life is usually not generous in providing courageous people." Black funeral banners hanging from village walls paid tribute to Hussein. Chocolate and other candy were handed out to fulfill his wish to be buried as a martyr, which must be done without sadness, according to Islamic teachings. (Alexandra Zavis: Sunni Grief, Anger Flow at Funeral.  (The Los Angeles Times. January 1, 2007)

A Szaddám Huszein hadseregében szolgált, majd emigrációba kényszerült generális, Nizar al Khazraji ellen vizsgálati per volt folyamatban, mivel egyesek felelősséggel vádolták az 1988-as kurdok elleni  mérgesgáz támadásért.  A Dániában élő generális azonban ez év március 17-én váratlanul eltünt az otthonából, valószínűleg  elrabolták és meggyilkolták. Ezzel az erővel persze meg is szökhetett. Amennyiben az Interpol, a CIA és a többiek nem körözik minden erőbevetéssel a feltételezett tömeggyilkost, annak az lehet az egyetlen oka, hogy biztosan tudják, Khazrajit már elintézték. De vajon kik? És honnan a biztos info? Szaddám Huszeinnek már jó ideje nem nyúlik messze a keze, és kisebb gondja is nagyobb annál, mivel vádolja a Nyugat. Ha feltesszük a kérdést, kinek az érdeke, hogy ne kerüljön sor Khazraji tanúvallomására, és az ügy szép csendben lezáruljon, egyedül a jelenlegi washingtoni kormány kerülhet gyanúba. Mint köztudott, Bush többször is hangoztatta, Szaddám Huszein a sátánok sátánja, mivel a saját népe ellen tömegpusztító fegyvert alkalmazott. Amennyiben Khazraji ezt a per során megcáfolná, kiütné Bush kezéből a háborús indíték utolsó kártyáját is. Ezt pedig aligha engedheti meg. (EMPIRIA Magazin, Lapszemlék rovat, 2003)

2005 decemberében Linda S. Herad "abszurd színháznak" nevezte Szaddám Huszein tárgyalását, amelynek a legitimitása is kétséges: The person responsible for setting-up the tribunal is a decidedly dodgy individual. He is none other than Salem Chalabi, nephew of former Pentagon pin-up, bank embezzler and known CIA asset Ahmad Chalabi. Salem, who was the subject of an arrest warrant for murder, is connected with Marc Zell, who runs "one of Israel's fastest growing business-oriented law firms". But setting aside nepotism and sinister influences, from less than auspicious beginnings, the tribunal's legitimacy is in tatters. Touted as an Iraqi affair, Saddam is still being held by occupation forces and was barred from having access to his legal team for months. (Linda S. Herad: The Trial of Saddam. Grandstanding in the Theater of the Absurd. December 2005)

"He (Saddam Hussein) constantly said the strongest, most likely hypothesis -- and the one that he expected -- was that he was going to be executed," Saddiq told the AP in Tunis. "He didn't stop saying, 'Don't panic. I'm ready for this moment and, after all, it would be the most beautiful end I could have.'" (Lauren Frayer and Shafika Mattar: Saddam’s Co-Defendants Await Executions. AP)

What Bush reveres is not our great system of jurisprudence, which guarantees due process and habeas corpus. He’s proven that with his insistence on the right to torture and with his Military Commissions Act, which allows the use of evidence that was beaten out of the defendant and which deprives any non-citizen whom Bush deems an enemy combatant of the right even to see a judge. Bush has no appreciation of “the meaning of American justice.”  His idea of justice is “rough justice” or “frontier justice” or “the King’s justice,” whereby if he calls it justice, it is justice. If he deems it a fair trial, it is a fair trial. But Bush, as powerful as he is, does not make a trial fair by declaring it fair.  (Matthew Rothschild: Bush Lies Again After Saddam Executed: Bush Doesn't Know What a Fair Trial, or Justice, Is.  The Progressive. December 30, 2006)

Two things to consider. Eric Prince says that his people shouldn’t be tried in Iraq because they couldn’t get a fair trial there. That brings into question whether Saddam Hussein got a fair trial then? (dkm October 31st, 2007 12:03 am)

On Kwiatkowski's reaction to what has happened over the past five years:

“Kind of resignation in many ways. It seems very superficial, you know, the public trial and hanging of Saddam Hussein. I mean, why kill him so quick? Because he is part of the story they didn't want told. You know, these false assurances of this we were doing and that we were doing. And this fantasy that the surge has improved things. The partitioning of Iraq -- you have to wonder if that happened by design. Because certainly that's counter to everything that Saddam Hussein as a national socialist was working for. You know, he was turning people into Iraqis. And I think that's what we wanted to get rid of. You know, we didn't want a strong modern Arab nation sitting on top of the 3rd largest oil reserves in the world. You know, that's not justification for war; that's not constitutional.”

(Max Follmer interview.  Karen Kwiatkowski: The Soldier Who Spoke Out. March 2008)

27. írás

December 28.

Míg Hugo Chaveznek a december hónap elsöprő győzelmet jelentett az elnökválasztáson és előkelő helyet a Time magazin olvasóinak népszerűségi listáján, addig  George W. Bushnak meg kellett elégednie a legkevésbé sem presztízst jelentő  ÉV GAZEMBERE címmel. Az AP és az AOL hírközlő szervek közös felmérése szerint  arra a kérdésre, ki jut  eszükbe elsőnek arra a szóra, villain (gazember vagy gonosztevő), minden negyedik szavazó őt jelölte. Bush az általa lenézett és megvetett Chavezhez hasonlóan magasan verte az ellenfeleit -- ha nem is Laura asszony örömére -- mivel a közutálatot kifejezők 25%-nál az ő neve ugrott be elsőnek, míg 8%-nál a második helyre szorult Osama bin Ladené, harmadikként  Szaddám Huszein-né az olvasók 6%-nál, majd őt követően a legújabb „őrültnek” és „világveszedelemnek” kikiáltott mumus, Mahmoud Ahmadinejad iráni elnök neve 5%-nál. Mivel tudjuk, hogy az 5. helyen a médiában félkegyelműnek beállított  II. Kim Jong végzett 2%-kal, ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy Chavez, akivel Condoleezza Rice szóba sem hajlandó állni, nagyon-nagyon lemaradt -- be sem jutott  az Év gazembere címlista élmezőnyébe.

26. írás

December 10.

A Bagdadtól 90 kilométerre lévő Ishaqi közeli  falu, Jalameda ellen december 8-án folytatott légitámadás során 17 civil vesztette életét, köztük 6 asszony és 5 gyermek.  Mivel az ilyen esetek bejelentése szinte soha nem kap hitelt amerikai részről (a felelősségre vonást és egyben a család túlélőinek járó kártérítést elkerülendő), a temetésre érkező rokonok riportereknek megmutatták a fehér lepelbe göngyölt apró holttesteket. (A gyermekáldozatot is követelő indokolatlan és a nemzetközi törvényeket sértő hadjáratok mindennaposak Irakban. Márciusban Ishaqiban 6 összekötözött felnőttet és 5 gyermeket lőttek agyon az amerikai katonák, majd hogy tettüket eltusolják, légi fedezetért folyamodtak, aminek során elpusztították az egész lakóépületet.)

A hatalmas temetési menet élén egy feliratos táblán az állt: ISHAKI LAKOSSÁGA ELÍTÉLI A MEGSZÁLLÓ ERŐK TÖMEGGYILKOSSÁGÁT. Mi szüksége van erre Amerikának? Amúgy is romokban heverő hírnevének? „Arra kérjük az amerikaiakat, legyenek könyörületesek. Civileket gyilkolnak azzal az indoklással, hogy terroristák. Ishaki (helyzete) egy katasztrófa” -- panaszolta vádlón Adnan al-Dulaimi, a legnagyobb szunnita politikai csoport parlamenti képviselője. A Szunnita Muzulmán Egyesület szintén elítélte a „tömeggyilkosságot” és azzal vádolta az amerikai katonákat, hogy utólag robbanóanyagot és fegyvereket csempésztek a színhelyre, amivel a légitámadást indokolták.

Az eseménytől függetlenül, de vele szinte párhuzamosan Washingtonban George W. Bush bejelentette, „Hallani akarok minden javaslatot, az új iraki irányvonal kijelöléséhez.” Új irányvonal keresése a fehér Házban? Teljes lehetetlenség. Minden javaslat számba jöhet? Még kevésbé hihető.  A figyelmen kívül hagyottak hosszú listáján mindjárt az első helyen állna az iraki nép "javaslata", amely béke, biztonság és függetlenség után vágyakozva a „tömeggyilkos megszálló erők” azonnali távozására szólítana fel.

Addendum

Az Associated Press december  16-i közlése szerint az iraki Vörös Hold (a Nemzetközi Vörös Kereszt közel-keleti részlege) az Egyesült Államokat ítéli a legnagyobb anti-humánus fenyegetésnek. „A fő probléma, amivel szembe kell néznünk, az sokkal inkább az amerikai erőket jelenti, mint másokat.” -- jelentette ki Genfben a Vörös Hold elnök-helyettese, Dr. Jamal Al-Karbouli.

Mint közölte, az irodáik és dolgozóik annak ellenére, hogy a Genfi Egyezmény értelmében védettséget kellene élvezzenek, rendszeres támadásoknak, letartóztatásoknak, kihallgatásoknak vannak kitéve -- még a kocsiikat is felgyújtják, az épületeiket is lerombolják a koalíciós katonák, ha éppen úgy gondolják.

Dr. Al-Karbouli genfi útja során közölte, számukra az iraki ellenállók nem jelentenek komoly problémát. Mint mondta, „az ellenállók irakiak, akik respektálják a többi irakiakat és respektálják a Vörös Félhold identitását, ami a semlegesség.” Ezzel csak megerősítette, amit Olvasóink magazinunkban korábban is olvashattak: az iraki értelmiség -- orvosok, tudósok, kutatók, tanárok, akadémikusok, illetve a Nemzetközi Vörös Kereszt ernyője alá tartozó iraki és külföldi alkalmazottak szisztematikus likvidálása nem egy "polgárháború", nem az irakiak egymásközti viszálykodásának következménye.(*)

    * Erről bővebben Az iraki helyzet realitása című cikkben olvasható

A kongresszus egyes tagjainak is gyanús, ellentmondásos és érthetetlen, ami a közmédia szerint állítólag Irakban történik -- kérdés azonban, hogy miért nem tanulmányozzák válaszért a Közel-Kelet történelmét, a jelenidejű elfogulatlan politikai elemzéseket, nemzetközi szervezetek értékeléseit és statisztikáit, a régió (helyi) híranyagát és az alternatív médiát? Mindjárt nem lenne olyan "érthetetlen, mi a baj ezekkel az emberekkel" és nyilvánvalóvá válna, hogy nem "egymást gyűlölik", hanem a megszállóikat, és az egymás közti esetleges ellentétjeik sem vallási, hanem politikai jellegűek. "Trent Lott, the veteran Republican senator from Mississippi, said only last September that 'It’s hard for Americans, all of us, including me, to understand what’s wrong with these people. Why do they kill people of other religions because of religion?' wondered Lott, a member of the Senate Intelligence Committee, after a meeting with Bush.  'Why do they hate the Israelis and despise their right to exist? Why do they hate each other? Why do Sunnis kill Shiites? How do they tell the difference? They all look the same to me,' Lott said."  (Jeff Stein: Democrats’ New Intelligence Chairman Needs a Crash Course on al Qaeda. CQ )

”WRONG, UNCONSTITUTIONAL, UN-AMERICAN”…

Az AP Hírügynökség felvételét a Huffington Post azzal a felirattal közölte, "ELFOGADHATATLAN, ALKOTMÁNYELLENES, AZ AMERIKAISÁGGAL ELLENTÉTES". . .  A Fehér Ház és a Pentagon szerint azonban az iraki és afgán politikai foglyok ketrecben tartása nem alkotmányellenes,

mint ahogy nem is az emberi jogokat sértő.

Más és mégsem:

George W. Bush az idei év március 15-én Washingtonban 48-as forradalmunkra emlékezve többek között a következőt mondta a Capitoliumban tartott ünnepségen:

"Köszönetünket fejezzük ki a magyar népnek a példamutatásukért. Köszönetet mondunk nekik mindazért, amivel hozzájárultak és segítségünkre voltak, hogy a nemrégiben szabaddá vált Afganisztán és Irak élvezhesse a szabadság áldásait. Köszönetet mondunk azért, hogy szövetségesünk a béke fenntartásában."

25. írás

December 9.

A frissen lemondatott védelmi miniszter Donald Rumsfeld búcsúlátogatásra Bagdadba érkezett, méghozzá olyan szigorú titoktartás mellett, hogy előzőleg sem az iraki kormány, sem az ottani amerikai katonai vezetés nem tudott róla. Ezzel a bújócskával persze kiütötte, hogy a felszabadítása és megszállása miatt oly hálás iraki nép a reptéri úton MEGMENTŐNK és BÉKEANGYAL táblákkal sorfalat állva ünnepi fogadtatásban részesíthette volna, és virágfüzérekkel díszített diadalkaput állíthatott volna a tiszteletére.  

A népünnepélytől ugyan meg lett fosztva, hosszadalmas repülőútja során viszont végig a fülébe csenghetett az iraki helyzetet elemző bizottság (Iraq Study Group, ISC) éppen nyilvánosságra hozott megállapítása, miszerint a megszállt ország állapota „grave and deteriorating”, vagyis súlyos és folyamatosan hanyatló állapotban van. Talán az öreg Bush iránti kíméletből -- aki nyilvánosan elpityergi magát, ha a fiait  kritizálják -- nem használták a mezopotámiai helyzetre jelenleg leginkább vonatkoztatható szót: anarchia.

Nem lehet tudni, vajon a felhők feletti egyhangúság unalmában esetleg eszébe jutott-e Rumsfeldnek, mivel bolondította korábbi útjairól hazatérve az országot: 

"Each time I come to Iraq I see progress." -- jelentette ki a teljes titoktartás mellett röpke látogatásra Bagdadba  érkező Donald Rumsfeld.  Az, hogy "minden látogatása alkalmával haladást lát" annál is inkább szégyenletesen nevetséges állítás, mivel vagy az erődszerűen kiépített, a legkorszerűbb szárazföldi- és légifegyverekkel védett Zöld zóna követségi épületeiben társalog, ahonnan semmit sem észlelhet Bagdad félelmetesen brutális mindennapjaiból, vagy helikopterrel szállítják valamelyik vidéki katonai bázisra, ahol sietős zárt körű megbeszélésen vesz részt és legfeljebb közvetve, saját beosztottjaitól értesül a helyi állapotokról.  (Lapszemlék, 2006. július 11)

Ami érdekes, hogy Rumsfeld az utóbbi hetekben valamelyest közeledett az ISC (kiszivárogtatott) értékeléséhez, sőt közvetlen a lemondatása előtt egy belső jelentésben annyira jutott, hogy bevallotta, "az iraki stratégia nem működik elég jól és elég gyorsan". Bush viszont továbbra is hajthatatlan maradt. Nem régen egy riporter kérdésére, nyerésre állunk-e Irakban, azt válaszolta, "Absolutely, we are winning!" -- ezzel mintegy utolsó bástyájaként a fegyveres demokrácia terjesztés győzelmébe vetett abszolút hitnek.

A háború menetét illetően bizonyos mértékben kritikus bizottság azt is közölte -- anélkül ugyan, hogy felelősségre vonást indítványozott volna --, hogy a Pentagon által megadott amerikai veszteség adatok aláértékeltek, ami irgalmas eufemizmus arra, hogy szándékosan meghamisítottak. Meglepő módon a neokon szimpatizáns Andrea Mitchell a nemzetközi hírekben futólag megemlítette ezt a szörnyű halálokkal, nyomoréksággal, pszichikai leépüléssel, öngyilkosságokkal való hivatalos manipulációt, bár kommentárt nem fűzött hozzá.

Az ISC javaslatának 6-i közzétételét követően az esti hírek újabb 11 amerikai katona halálát közölte, majd ritka eseményként  elrettentő képeket mutatott Bagdadból, ahol már réges régen nem számolják a halálos áldozatokat. Brian Williams szerint az első hétvégén 13 katonát veszett az amerikai hadsereg és így legalább 30-ra tehető december első hetének veszteség adata és nyilván ennek két vagy háromszorosára a sebesülteké.  

December elején még mindig nem találták meg (legalább is nem közölték) annak az amerikai pilótának a holttestét, akinek gépét, egy F-16-os bombázót november 27-én Falludzsa közelében Strela rakétával lőttek le a gerillák. Amerikai jelentés szerint csak napokkal később egy Sea Knight choper, egy személyszállító helikopter is lezuhant, de mivel egy tóba esett, állítólag 13-an túlélték a balesetet, míg négyen  nem:  egy katona holttestét megtalálták, míg hármat eltűntnek nyilvánítottak. A sebesültek állapotáról, esetleg későbbi haláláról utólag nem lehetett hallani. Ugyanazon a napon 3 Fort Hood katonát is megöltek az ellenállók, és két, a hadseregnek privát szerződéssel dolgozó zsoldost.  Ramadiban viszont a gerillák után kutató katonák egy civil házba betörve agyonlőttek 5 kislányt, egy nőt és egy beazonosíthatatlan férfit, valószínűleg a szülőket.  Ilyesmiről legfeljebb akkor hall említést az amerikai tv néző, mikor nemzetközi felháborodás kerekedik belőle.

Az AP hírügynökség a mai nappal, kilencedikével bezárólag az e havi 42 katona elvesztését is beleszámítva úgy összegezte, 2003. március 30. óta 2930 hivatásos katona esett az intervenció és a megszállás áldozatává -- a naponta gyarapodó koporsók számával aligha borzolva Rumsfeld vagy akár a főnöke lelkiismeretét.  Sőt, mintha minden a legnagyobb rendbe lenne, Bush  kedvenc szezonális elfoglaltságaként részt vett a hagyományos BÉKE KARÁCSONYFA ünnepségen.  (Ne feledjük, a hipokrízis nagymestere King és Ghandi sírját is megkoszorúzta.)

Amennyiben az Elnök a kiváló fotó-lehetőségtől várta népszerűsége megugrását, amint meghívott vendégek között buzgó áhítattal karácsonyi dalokat énekel, csalódnia kellett.   Az ISC nesze-semmi-fogd-meg-jól jelentését követően az AOL internetes felmérése szerint 10,236 visszajelzésből az derült ki, 60% az azonnali visszavonulás híve, 33% akkor, mikor az iraki hadsereg kész a hatalomátvételre, és csupán 7% gondolja úgy, hogy az Egyesült Államoknak hosszú távon Irakban kellene maradni. Az Államok tragédiája, hogy ennek a 7%-nak a képviselete irányítja az ország sorsát, míg a megszállás ellenes 60% képviselete elenyésző és erőtlen -- könnyen lesöpörhető.

Az ISC óvatos, senki-vizeit-túlzottan-ne-zavarjuk elve ellenére Rumsfeldet személy szerint hibáztatta, amiért a hadsereg vezetősége és a civil irányítás közötti „tradicionálisan jó viszony kisiklott”. További konfliktusok elkerülése végett annak a reményének adott kifejezést, hogy az utódja, Robert Gates „minden erőfeszítést meg fog tenni a parancsnokok bátorítására, hogy önálló véleményt és állásfoglalást nyilvánítsanak”. Ha tehát maholnap a veszélyesen romló helyzet miatt  30-40-50 ezres erősítést kérnek Bagdadból, az elvárás Gatestől, hogy Rumsfelddel ellentétben megértően támogassa. 

Bár a bizottságtól idézhetők olyan mondatok, amelyekből az olvasható ki, hogy tagjai a diplomáciai megoldás keresés hívei, ugyanakkor nem javasoltak pálfordulást előidéző drasztikus intézkedéseket. Nem mondták ki a jövő és az amerikaiak többségének elvárása szerinti legfontosabbat, hogy az eddig sikertelen és mára jogtalannak bizonyult politizálástól el kell határolódni, a stabilizáció katonai megvalósításáról, mint lehetőségről le kell mondani, következésképpen az elnyomást -- a napi bombázásokat, letartóztatásokat, kínvallatásokat, periodikus statáriális állapotot, média kontrollt -- további időhúzás nélkül meg kell szüntetni.

Az ISC ugyanazzal a metodikus tömeg-félrevezetéssel hibáztatható, amivel a demokrata párt, a republikánus párton belüli háború ellenesek és a közmédia: a háború és a megszállás jogtalanságának bírálata helyett a kivitelezését és gyakorlati módszereit kritizálják. Ugyanígy a neokonzervatív intervenciós ideológia Amerikára nézve hátrányos befolyása helyett egyes személyek bírálatára, és pozíciójából való elmozdítására teszi a hangsúlyt. Lehet lényeges változásra számítani Rumsfeld lecserélésével? Gates, a "light Rumsfeld", óriási szimpátiát keltett vele a Kapitólium dombján, hogy elismerte -- ami Rumsfeld szóhasználatával egy majom részéről is tagadhatatlan -- Irakban tragikus és tarthatatlan a helyzet.    Viszont egy szóval sem mondta, hogy a zsigeri ellenállás, a mártíromságra és testvérharcra is kész rezisztencia, a stabilitást ellehetetlenítő szabotázs akciók sora mind annak bizonyítéka, az iraki nép függetlenséget akar, az amerikai csapatokat tehát minél gyorsabban haza kell rendelni.

A bizottságnak -- a washingtoni bürokratizmusra jellemző módon -- 9 hónapra volt szüksége ahhoz, hogy megállapítsa, amit az alternatív média, aktivisták sora és egy kis számú ellenzéki politikus több mint két éve hirdet: Bush irányt mindenáron tartani politikája  -- amely Nancy Pelosi szavaival nem stratégia, csak szlogen -- elfogadhatatlan és kivitelezhetetlen. Annak a nyilvánvaló konzekvenciának levonására azonban még 9 hónap sem volt elég, hogy  ezt a végzetes megszállást, akárcsak a köldökzsinórt, egyetlen határozott mozdulattal el kell vágni, hogy új élet születhessen egy célirányos rakétákkal és nehézbombázókkal rettegésbe tartott, megalázott, meggyalázott, anarchiába hajszolt országban.

Addendum:

10-én ismét három amerikai katona esett áldozatául egy útszélen elrejtette bombának a fővárostól északra. Az AP jelentése szerint ezt a veszteséget is beleszámítva december  az egyik legveszélyesebb, legnagyobb veszteséget jelentő hónapnak ígérkezik.  Annak ellenére, hogy 11-én 66 iraki férfi holttestét találták Bagdadban és tőle valamivel északra -- ezek közül 46 bekötött szemű és gúzsba kötött áldozatot kivégzésszerűen volt agyonlőve --, tehát hatalmas iramban növekszik az iraki áldozatok száma, a megszálló csapatok elleni rezisztencia is aktív. Az ellenállásáról híres Anbar provinciában például 11-én ismét kényszerleszállást kellett végezzen a legnagyobb személy- és teherszállító CH-53E Super Stallion helikopterek egyike, amelynek során 18 utas megsérült, abből 9-en súlyosan. 12-én az esti hírek szerint újabb 5 amerikai áldozatot követelt az iraki megszállás, és folyamatos harcokat jeleztek az afgán-pakisztáni határról.

Top Female Marine Officer Killed in Iraq

Her Motto: "Be Bold, Be Brief, and Be Gone"

12/12/2006 4:25 PM ET

Marine Major Megan McClung, who managed the Marines's journalist embed program, was escorting journalists in Ramadi in Anbar province when she was killed in a roadside bombing last week. No one else was killed or seriously wounded. She was the highest-ranking Marine officer to be killed in Iraq. Detailed coverage from Editor and Publisher and the Orange County Register. (Bár ez a hír azt közli, a legmagasabb rangú női katonai áldozaton kívül más nem esett az útszéli bomba áldozatának, sőt súlyos sebesülés sem történt, egy 2 nappal későbbi hír azonban ezt cáfolva azt közölte, hogy még 2 katona vesztette életét a robbanás következtében, egy személy pedig súlyosan megsérült.)

"Good policy is difficult to make when information is systematically collected in a way that minimizes its discrepancy with policy goals," the report continued.  The finding confirmed a Sept. 8 McClatchy Newspapers report that U.S. officials excluded scores of people killed in car bombings and mortar attacks from tabulations measuring the results of a drive to reduce violence in Baghdad.  By excluding that data, U.S. officials were able to boast that deaths from sectarian violence in the Iraqi capital had declined by more than 52 percent between July and August, McClatchy newspapers reported.  The ISG report said that U.S. officials reported 93 attacks or significant acts of violence on one day in July. "Yet a careful review of the reports for that single day brought to light more than 1,100 acts of violence," it said. (Jonathan S. Landay: Study Says Violence in Iraq Has Been Underreported. McClatchy Newspapers)

"The fact of the matter is: These people are never going to like us. They are never going to want us here," Brezler tells his civil-affairs team, after a long day in Fallujah. "In terms of an embrace, they did that for five minutes in April 2003 [when US forces toppled Saddam Hussein], and that was it." (Scott Peterson: In Fallujah, Marines bring goodwill, but trouble can follow. The Christian Science Monitor)

24. írás

November 30.

Megdöbbentő, hogy mi mindent összehordhatnak az amerikai tömegkommunikációs médiában,  mennyi félrevezető ostobaságot leírhatnak, mennyi hazugságot eladhatnak “nagy nevű”, milliókat kereső, többszörösen díjazott újságírók és kommentátorok. Ami ráadásul sem őket, sem a szerkesztőiket nem  zavarja -- legfeljebb az olvasót --, hogy összevissza hebletyülve gyakran önmaguknak is ellentmondanak. A szélsőjobboldali New York Times (NYT) híressége, Thomas Freedman például a következőt írta Mert megtehettük címmel  2003. június 4-én: „A háború  ’igazi oka’, amely soha nem lett kimondva, Amerikának a 9-11 után szüksége volt rá, hogy lesújtson (még) valakire. Afganisztán nem volt elég.”

Úgy értsük, hogy az afgánok földbe döngölése nem elégítette ki Amerika bosszúvágyát? De vajon kit ért Freedman Amerika alatt? Milliók tüntettek a háború ellen, követelték a bizalom megvonását az elnöktől, ezrek és ezrek írtak könyveket, cikkeket, blogokat, száz és százezrek tartottak tiltakozó gyűléseket és gyertyás vigíliákat. . .  leginkább a kormányra, a milliárdosok klubjára és a saját média cimboráira utalhatott.  Afganisztán egyébként tényleg nem lehetett „elég” a háborús hiénáknak, ugyanis az amerikai pilóták gyakran bombáikkal megrakottan érkeztek vissza, mert kijelölt útvonalukon, hatalmas területek felett repülve nem találtak érdemes célpontot. . .   Donald Rumsfeld is panaszkodott egyszer, hogy ott nincsenek jó célpontok.

Mindenesetre csak hónapokkal később, október 30-án Friedman Nem Vietnam címmel egész mással hozakodott elő a háború indokaként. A bosszúvágy kielégítetlensége, mint olyan, félre lett söpörve -- a NYT szerkesztői reménykedtek, hogy már mindenki elfelejtkezett róla. Az új változat: "Az Egyesült Államok nem arra használja a hatalmát, hogy megszerezze Irak olaját, vagy arra, hogy mint a hidegháború idején, megerősítse a korrupt status quot, mint Vietnamban és máshol az arab világban. Ez (a mostani) a leginkább radikális-liberális forradalmi háborúnak mondható, amit az Egyesült Államok valaha is kezdeményezett -- egy önként választott háború (ellentétben a védelmi jellegű szükségessel, A Szerk.), hogy demokráciát teremtsen az arab-muzulmán világ szívében.”

A demokrácia teremtés kétségtelenül szebben csengett, sőt nemesebbnek tűnt a bosszúvágy hangoztatásánál, a kérdés, hogy mennyire volt hihető, komolyan vehető? Annyira, amennyire Freedman maga. Elképzelhető ugyanis, hogy a világ egyik vezető lapjánál egy hozzáértőnek tartott újságíró, a régió jó ismerője komolyan hitt a lézerirányítású rakétákkal kikényszerített hipp-hopp dínomdánom demokráciában? Lehetséges, hogy bosszúállásról  való átnyergelés közben fel se vetődött  benne, hogy  „demokrácia teremtés” hátterében más dolgok is lapulhatnak?

Ez annál is érdekesebb, mert csak hetekkel a Szaddám Huszein szobor ledöntése után (tehát a korábbi véleményét megelőzően) Freedman saját lapja írt arról, hogy a Pentagon több milliárdért legalább 4 permanens katonai bázist tervez építeni Irakban (mi szükség lenne rájuk egy szuverén, demokratikus országban?), a Los Angeles Times pedig azt közölte -- ugyan meg nem nevezett kormány forrásra hivatkozva --, hogy az USA hasznosítani fogja az új, regionális dominálása során szerzett, „ki nem mondott, de nyilvánvaló  hatalmi befolyását.”

És ha már a ki nem mondott dolgoknál tartunk. . .  George W. Bush február 27-én, tehát a háborút közvetlen megelőzően (ráérős idejében?) a Fehér Házban fogadta a zsidó származású írót, Elie Wieselt, és a következőképpen indokolta meg neki az iraki háború szükségességét: „Amennyiben nem fegyverezzük le Irakot, akkor tömegpusztító fegyvereket fog Izrael ellen fordítani, és akkor (Izrael) azt fogja tenni, amit tennie kell, és ezt nekünk el kell kerülnünk.”

Az állandó amerikai fegyveres jelenlét a Közel-Keleten  közös álma volt az izraeli radikális jobboldalnak és az amerikai cionista zsidóságnak. 1996-ban  például vezető neokonzervatív ideológusok, Richard Pearl, Douglas Feith és David Wurmser  -- az Új izraeli stratégia 2000 felé  (New Israeli Strategy Toward 2000) tanulmányi csoport tagjai -- megvalósítandó célként javasolták Szaddám Huszein elnöki posztjáról való eltávolítását. Ezt részben azzal indokolták, hogy Irak "fontos izraeli stratégiai célpont a saját jogán". Amiért Freedman és mások erről inkább hallgattak, és amiért "a kormány retorikailag nem használhatta fel" a háború széleskörű elfogadtatására, annak okát Philip Zelikow -- az elnök volt külügyi tanácsadója  -- úgy fogalmazta meg, hogy "nem népszerű árú cikk". (Amire azonban nem vevő az amerikai publikum, azt azért némi erőszakkal mindig le lehet nyomni a torkán.)

A háborút megelőzően egyébként az izraeli nagykövet, Daniel Ayalon kifejezésre juttatta abbeli reményét, hogy Irak elfoglalása megoldja minden problémájukat. Úgy vélte ugyanis, hogy Szíriában és Iránban nem lesz szükség katonai beavatkozással, tehát zsidó vér ontásával kikényszeríteni (az általuk óhajtott) rezsim váltást, mivel diplomáciai elszigeteltséggel, gazdasági kényszerrel és  „pszichikai ráhatással” mindent el fognak tudni érni, amennyiben az amerikai katonaság a közvetlen szomszédságukban fog állomásozni.  Amire akkor sem Washingtonban, sem Tel Avivban nem akartak gondolni, és amiről Freedman sem akart tudomást venni, hogy a történelem tanúsága szerint az irakiak nehezen tűrik az idegen megszállás jármát  -- még akkor is, ha a népszerűsítés céljával demokratizálásnak nevezik.

Addenda

A másik zavarost kavaró és zavarosban halászó köpönyegforgató, Joe Kline az online Time magazin december közepén közölt írásában visszavonulót fúj Irakból, bár hosszú távon ott akarja tartani a kormányt támogató és a rezisztenciát kordában tartó felfegyverzett különleges osztagokat, gyors reakciójú egységeket, katonai kiképzőket és tanácsadókat és a Pentagont kiszolgáló fegyveres “biztonsági” és egyéb néven futó zsoldosokat -- kb. 50-60 ezer embert.  Ezt nevezi Kline “kreatív visszavonulásnak”, aminek természetesen nem szab időbeli határt.

"And so we have reached the point where there is only one meaningful decision left for George W. Bush in Iraq: what to do with our troops there....  The situation may be reaching the point of no return." Indeed, the best advice for the military to give the President at this point may not be how to "win" in Iraq -- but how to withdraw creatively, how to limit Iran's influence in the Shi'ite regions of the south, how to keep special-operations and quick-strike units based in the region, poised to attack al-Qaeda operations on a regular basis. The United States has lost the war in Iraq, but the "long war" against Islamist extremism will surely continue. The most pressing issue now is how not to lose the battles to come. As his father indirectly acknowledged, the President is about to be deluged by advice on Iraq. But the best counsel shouldn't be how to "win" but how to withdraw creatively."

Alig fél évvel ezelőtt Joe Kline azt írta, a demokraták felelősségteljes politika helyett felelőtlen politikát játszanak, mikor azonnali visszavonulást hirdetve valójában "megfutamodnak":

"What can the Democrats do? They can play politics or be responsible. The political option is to embrace "cut and run"; call for an immediate withdrawal, as Kerry did; and hope the public is so sick of Bush and sick of the war that it will punish the g.o.p. in the fall. But embracing defeat is a risky political strategy, especially for a party not known for its warrior ethic."

23. írás

November 26.

A Nobel díjas Shirin Ebadi, akinek Irán ébredése: A forradalom és remény memoárja című könyve 18 nyelven jelent meg, és aki az Államok által szponzorált "terrorizmus elleni háború" közismert kritikusa, Indiában járva úgy nyilatkozott, az emberi jogok egy fajta világnézet, mondhatni kulturális tényező, amelyet nem lehet szóró-bombákkal vagy tankokkal egy országra kényszeríteni. Az iráni ügyvédnő szerint az emberi jogok elválaszthatatlanul összefüggnek a demokrácia kérdésével -- ahol tehát nem tartják tiszteletben az emberi jogokat, ott nincs, nem is lehet tényleges demokrácia.

„Sajnálatos módon manapság a terrorizmus elleni harc az emberi jogok megsértésének ürügyévé vált. És az államok a nemzetbiztonságot arra használják (indokként), hogy növeljék a hatalmukat és kontrolálják az embereket.” nyilatkozta rögtönzött sajtókonferencia keretében Ebadi, aki eddig, „csodával határos módon” két életére törő merényletet úszott meg. A továbbiakban a következőkre hívta fel a figyelmet:

„Ezzel nem fogják csökkenteni a terrorizmust. A terrorizmus elleni harc ürügyén szállta meg Amerika Irakot és Afganisztánt. (. . .) Szerencsétlenségünkre azonban (a terrorizmus veszélye) napról napra  terjed és fokozódik.  Ez csak azt jelentheti, hogy elfelejtkeztek a gyökeréről, mivel csak a végeredményre koncentrálnak.  A terrorizmust a gyökerénél kell elfojtanunk. (. . .)  Az állampolgárok életének kontrollálása, telefonbeszélgetéseik lehallgatása, az emberek privát életébe való beavatkozás és az emberek társadalmi és individuális szabadságának korlátozása nem (a megfelelő) megoldás.” 

Évekkel ezelőtt a cseh köztársaság elnöke, Vaclav Klaus közölt Ebadival egyező véleményt a Washingtonból akkreditált nagykövettel, mikor az iraki háborút megelőzően azt mondta neki: „Az ötlet, hogy valaki katonai erő igénybevételével erőszakolhat ki demokráciát, számomra egy másik korba tartozik.”

22. írás

November 20.

Az amerikai időközi választások nemzetközi vonalon is ünnepelt demokrata győzelme után többen is azt kérdezték tőlem, ezzel vége az iraki megszállásnak? Beköszöntött végre a várva várt béke időszaka?

A válaszom az volt --  még ha többeket ki is kellett ábrándítsak vele --, hogy valójában nincs remény a megszállás beszüntetésére és közvetve a régió stabilizálására. Nincs reális lehetőség egy 180 fokos külpolitikai fordulatra, amennyiben az új felállítású kongresszus nem határolódik élesen el a Bush-Cheney páros háborút kirobbantó célkitűzéseitől: az olajtermelés és -hasznosítás amerikai kontrolljától, és a permanens katonai bázisok építésétől.  Amennyiben a demokrata párt nem leplezi le és nem ítéli el a Fehér Ház hódító jellegű és profitorientált hatalmi ambícióit, akkor az általuk beígért „új útvonal” akár bele is veszhet az iraki homokviharokba.

Ezt a véleményemet a Gondola internetes újság felkérésére alkalmam nyílt egy hosszabb elemzés keretében kifejteni, amelyet érdeklődő Olvasóink itt  belinkelve Új Amerika vagy csak új a köntös? (http://www.gondola.hu/cikkek/51434) cím alatt olvashatják.  A cikket a Hírlista.hu közvetítése révén még a Népszabadság internetes portálja is átvette közlésre.

Más

A mai napon a nemzetközi média világgá repítette a nagy hírt, hogy Henry Kissinger, Nixon hírhedt tanácsadója szerint az Egyesült Államoknak semmi esélye nincs Irakban a katonai győzelemre.  Ennek ellenére a Fehér Háznak nem visszavonulást javasol, sőt azzal rémisztgeti a világot, hogy "az amerikai csapatok idő előtti kivonása drámai következményekkel járna".  (Mintha most "dráma" mentes békevilág lenne Mezopotámiában!) A megoldás tehát? "Hasznos lenne, ha az amerikai vezetés tárgyalásokba kezdene Irak szomszédjaival, Iránnal és Szíriával."  --tanácsolja ráérősen Kissinger.  A konfliktus ilyen formában történő kiszélesítése -- ami nem más, mint a neokonok által a háborút megelőzően beígért és elmaradt közel-keleti dominó hatás kiprovokálása -- az egész régió lángba borulásának esélyét vetíti előre.

Keith Olberman az MSNBC kiváló politikai kommentátora a jelenleg Ázsiában körutazó elnököt nyíltan kioktatva a következőt mondta: "A negyedik sarkalatos kérdés Vietnammal kapcsolatban, Mr. Bush: Ha ugyanazok az idióták, akik (annakidején) azt tanácsolták Lyndon Johnsonnak és Richard Nixonnak, hogy maradjanak ott a 'béke és becsület' (védelme) indokán, most azt tanácsolják önnek, hogy maradjon Irakban, azok valószínűleg ugyanúgy rossz tanácsot adnak, mint akkor. . . Dr. Kissinger."

Kissinger, aki jelenleg Bush elnök állandó politikai tanácsadója, és akinek saját irodája és stábja van a Pentagonban, csak most, az országossá váló anarchia küszöbén jutott oda, hogy kimondja, lehetetlennek tartja Irakban a katonai jellegű győzelmet. Mikor hetekkel ezelőtt tudományos alapú felmérés bizonyította, hogy Irakban több mint 600 ezer iraki esett Washington profit- és hataloméhes vágyainak áldozatául, vajon mivel volt éppen elfoglalva?   Ha semmi, de semmi mástól, ettől észbekaphatott volna, hogy  végzetes tévútakon járunk.

(Már április 2-án az AOL hírközlő közel 98 ezer olvasójának 70%-a úgy vélte, Irak inváziója rossz stratégiai döntés volt és csak 25% szerint volt jó.)

Nyilván akkor is, mint a megszállás előző éveiben Kissingert a saját szigorúan titkos üzleti ügyletei kötötték le,  miközben az akadémia, a művészet és az egyházak kiválóságai, progresszív politológusok,  veteránok és az alternatív média  -- köztük az EMPIRIA Magazin legutóbb Az igazság haszontalansága című írásában -- kétségbeesetten próbálta felhívni a figyelmet  a rohamosan romló helyzet abszolút kilátástalanságára.  Az idegenben vívott háború katonáinkat veszélyeztető leküzdhetetlen nehézségeire. A vietnami tragédia körülöttünk repkedő kísértő árnyaira.

Míg a kritikusai szerint "skrupulus nélküli" Kissinger Irakkal szemben megelőző védelmi politikát forszírozott, és (nem létező) tömegpusztító fegyverek birtoklása, illetve (nem létező) terroristákkal való együttműködése indokával rezsim váltást követelt,  józan politikai elemzők, zsurnaliszták, lapszerkesztők, politikai és társadalmi aktivisták, béke szervezetek és mindennapi emberek milliói az igazság és humanitás nevében ENSZ közreműködés és diplomáciai megoldás mellett kardoskodtak -- gyakran elszigetelten és megbélyegzetten, vagy éppen rendőröktől ütlegelve. Elképesztő, hogy most mégis őt, aki a közel-keleti háborúk fő támogatójaként még a választások előtt is "az irányvonal tartására" buzdította az  Elnököt, most hirtelen, minden újság és tv adó úgy idéz, mint a damaszkuszi úton megvilágosodottat, mint a bölcsesség alfa guruját!

A kissingeri manipulatív politizálás abszurdítását felmérve nagyon meglepő, hogy a Relatio.ro nyomán többek között a Gondola.hu is azt fűzte a világrengető hírhez, Henry Kissinger elemzéseit úgy a közvélemény, mint a mindenkori amerikai vezetés nagyra értékeli. Meglepő, ugyanis a közvélemény aligha foglalkozik vele (legfeljebb a neve hallatán azt kérdezik, még mindig él?), míg a status quo  -- Karl Rove-hoz hasonlóan -- inkább szabadulni szeretne tőle, mintsem nagyra tartaná. Annyi biztos, Bush és Cheney jól megfontolt politikai érdekektől hajtva nem hajlandók nyilvánosan mutatkozni vele vagy éppen hivatkozni rá.

Christopher Hitchens -- aki bizonyítékokkal terhes esszéjében(*) háborús bűnösnek ítélte a "nagy manipulátort" -- hatalmi visszaéléseinek listáját sorolva megemlítette, Chilében a gazdaság, az elnök és az alkotmány megsemmisítését a "halálbrigádok" működésének szándékos fokozása követte, egész Dél-Amerikára kiterjesztve. "Más szóval a vendetta -- Schneider és Allende ellen -- alakult reálpolitikává." -- állapította meg Hitchens, amely irányzattól azóta sincs szabadulási lehetőség  a washingtoni politikai szférában. (Nemde vérszomjas vendetta áldozata lett Szaddám Huszein is?) Az Oxfordban filozófiát, politikatudományt és közgazdaságot tanulmányozó Hitchens, számos könyv, tanulmány, esszé írója kutatásai következtében arra a következtetésre jutott, hogy Kissinger személyében "egy középszerű és opportunista akadémikus vált nemzetközi hatalmassággá."

Kissinger említett középszerűségének és egyben arroganciájának vértelen következménye, hogy nemzetközileg is számon tartott vezető lapokban közölt publikációiban rengeteg hibát követ el, és sokszor komoly tájékozatlanságot árul el. (Egy időben szórakozásképpen még gyűjtöttem is őket és a rájuk vonatkozó akadémiai vagy olvasói kioktatásokat, helyesbítéseket. K. H.) Álljon itt példaként egy jellemző hozzászólás a Washington Postból Vadim Medish-től, az American University orosz tudományok professzorától:

Legutóbbi hozzájárulásként a szovjetológiához (Nincs Idő egy Nagy Alkura, op-ed, július 9), Henry Kissinger tévesen állítja, hogy a Szovjetunióban "Lenintől kezdve Brezsnyevig kommunista vezető ritkán volt kormány hivatalban." Valójában ennek éppen az ellenkezője igaz: A múltban az összes szovjet vezetők egyben kormány pozícióban is voltak, vagy mint miniszterelnökök (Lenin, Sztálin, Hruscsov), vagy mint elnökök (Brezsnyev, Andropov, Csernyenko). A tényeket nézve az egyetlen hivatal, amelyet Lenin 1917-1924-ig betöltött, a Nép Komisszárjainak Szövetségi elnöke, vagyis miniszterelnök volt. Leninnek nem volt tisztsége a kommunista párt hierarchiájában a Politburóban elfoglalt pozícióján kívül. Nincs semmi új Mikhail Gorbacsevnek a Kremlinben betöltött kettős párt és kormány pozíciójában. Viszont az sem lenne precedens nélküli a szovjet történelemben, ha kizárólag a vezető kormány pozíció betöltésére korlátozná magát."

Az egyik legagyafurtabb Kissingeri mondás az iraki háború kirobbantásának indoklására -- amely gyilkos ideológiája révén jelentőségében messze felülmúlja a ma nagydobra vertet -- a következő volt:  "Iraq threatens the United States by its capacity to threaten its neighbors." (Irak a szomszédjait fenyegető kapacításával veszélyezteti az Egyesült Államokat.)

* The Case against Henry Kissinger: Why his murderous record as a stateman argues for his indictment as a war criminal (Harper's, 2001)  

21. írás

Szeptember 25.

Az AP hírügynökség Manchesterből 24-én leadott jelentése szerint előző nap tízezrek tüntettek az angol Munkás Párt évi konferenciája alkalmából az Afganisztánban és Irakban harcoló brit csapatok hazahozataláért. "Azért vagyunk itt, hogy tiltakozzunk Blair tettei ellen", nyilatkozta egy diáklány, aki Blair maszkot viselt és vért utánzó vörös foltokkal telespriccelt blúzt. A város központjában az Albert-téren tartott nagygyűlés szónokai azzal vádolták a miniszterelnököt, kritika és fenntartások nélkül követte az Egyesült Államokat az Irak és Afganisztán elleni illegális háborúkba, és kudarcot vallott a libanoni események megfékezésében.

A Munkás Párt volt tagja, ma független parlamenti képviselő, George Galloway, aki karakán politikai állásfoglalásáról híres, azt közölte az őt tapssal fogadó hatalmas tömeggel, Blair nem gazdasági kérdések vagy valamiféle társadalmi problémák miatt áll bukásra, hanem kizárólag a háborúkban való részvétele, "a George Bush-sal kiakított, Monica Lewinsky obszcenitású kapcsolata miatt".

A zajosan ünnepelve protestáló tömeg tanúja lehetett egy nem mindennapi eseménynek is, mikor Lauren Booth, Blair saját sógornője mondott tiltakozó beszédet.  "Azt akarom, hogy szégyellje magát, amiért nem forszírozott Libanonban egy azonnali tűzszünetet és hagyta a föld színével egyenlővé tenni." vádolta a miniszterelnököt a neves a zsurnaliszta.

A Washington Post 25-én a pártkonferencia üléséről beszámolva azt írta, hogy Blair várható utódja és nem titkolt ellenfele, Gordon Brown „új nemzetközi felelősségvállalást” ígért, bár rögtön utána a kötelezően elvárt szöveget is hangoztatta: minden szükséges lépést megtesz, hogy sem Irakban, sem Afganisztánban ne legyen „biztos mennyország” a terroristáknak és rejtekhely a finanszírozóiknak.

A beszéd vitathatatlanul legfontosabb része volt, ahol Brown bejelentette -- és ezzel messze megelőzte az amerikai ellenzéket --, a jövőben „nem a kormány végrehajtó szerve, hanem a Parlament fog végső döntést hozni olyan fontos kérdésekben, mint háború és béke.” Ez a nagy fontosságú változás, mondhatnánk párton belüli balra tolódás, annak a következménye, hogy számos törvényhozó háborgott azon, Blair nem konzultált velük a legfontosabb politikai lépesek megtétele előtt -- ahogy mellékesen a nép többségének kívánságait és tiktakozását is teljesen figyelmen kívül hagyta.

Brown, aki 1997 óta Anglia pénzügyminisztere, az Egyesült Államokkal való „különleges kapcsolat” folytatását ígérte, de hozzátette, hogy „nem szolgait”. (Blair ugyan mosollyal az arcán hallgatta a beszédet, a mérges tüskék azonban nyilván égtek a bőre alatt.  A szervilizmusa miatti lenézés nem csak a bukásához járult hozzá, de élete végéig kísérteni fogja.)

A beígért, ezek szerint jelentős irányváltozás mintegy lökésszerű hajtóerő lesz Washingtonnak, hogy kihasználva a még hátralévő időt, amíg Blair készséges asszisztálására támaszkodhatnak, megtegyék azokat a döntő stratégiai lépéseket, amelyeket az új világrend kialakításában a legsürgetőbbnek és legfontosabbnak ítélnek. Azok a politikai elemzők, akik (megint elsietett) októberi vagy novemberi „meglepetést” jósolnak a Közel-Kelet régiójában, Angliának a kormányváltás következtében várható önállósodását, a csapatok esetleges hazarendelését is belekalkulálták.

Az alkotmányügyi miniszter, Harriet Harman, aki a következő kormányban Brown helyettesi posztjára pályázik, egy tv interjú során jelezte, „Az új vezetőségnek olyan külpolitikát kell folytatni, amely az emberek véleményébe gyökerezik, mit is gondolnak róla, hol legyen Britannia helye a világban, ez pedig azt jelentheti, más szemszögből kell majd nézni az Amerikával és Európával fennálló viszonyunkat.”

A békés egymás mellett élésre, hatékony diplomáciára épülő nemzetközi kapcsolatteremtésre, és humánusabb világrendre vágyóknak talán nem is kell mondani: Vigyázó szemetek Londonra vessétek!