EMPIRIA Magazin VI. évfolyam - Kuliffay Hanna írásai

 

 

Kommentárok, elemzések, lapszemlék

 2007 I. félév

 

 

21. írás

Június 30.

 

Hála a mai számítógépes archiválásnak, a politikusok hazug ígéretei az újság kidobása után sem tűnnek el nyomtalanul. Becstelenségüket nem tudják letagadni, sokszor levakarni sem magukról. Példaként álljon itt egy bizonyíték: Dick Cheney a katonai kudarcok ellenére gyors és biztos győzelmet ígérve többször is szándékosan alábecsülte az iraki ellenállást. Egy kézlegyintéssel intézte el az öngyilkos merényleteket -- mint a vállára hullott korpát söpörte le a megrögzött függetlenségi vágyat.

 

Tavaly novemberi tv-nyilatkozatában határozott magabiztossággal közölte: „Az Elnök célja: győzelem Irakban, és teljes sebességgel haladunk a megadott irányba.” Vagyis aggodalomra és kétkedésre semmi ok, igaz? Januárban viszont, éppen ő volt a szükség diktálta  iraki eszkaláció leghangosabb forszírozója, amely -- ismét felcsillantva az amerikai hadisiker küszöbönálló reményét -- a nyár elejére ígért stabilitást és egységes Irakot. (A Fehér Ház külpolitikai irányvonalát ekkor 68% ellenében 29% támogatta. AP-Ipsos felmérés) 

 

(Dick Cheney 2005 májusában és 2006 júniusában ugyanazt állította: a lázadás a végét járja.)

 

Az eszkaláció azonban ismét nem váltotta be a hozzáfűzött washingtoni reményeket, sőt a rezisztencia még fokozódott is. A második negyedév amerikai vesztesége 331 csatában elesett katona -- az elmúlt 4 év során a legmagasabb szám. Egy június 5-én kiadott jelentés szerint a felkelők március óta több mint nyolcvan alkalommal támadták az iraki kormánynak és a követségeknek otthont adó Zöld zónát, aminek következtében legalább 26 polgári személy is életét vesztette. Az év első 6 hónapjában legalább 25 privát szerződéssel Irakban dolgozó külföldi esett áldozatul az ellenállók golyóinak és primitív útszéli bombáinak.(*1)

 

Az angoloknak a háborút követően szintén ez volt a legnagyobb negyedéves vesztesége -- meg-megújuló támadások következtében 5500 stabilitást biztosító katonájukból huszonkettőt vesztettek.  Cheney és köre azonban mindenkit türelemre int. Az 30 ezres eszkaláció várható eredménye -- „csend ... és néma tartomány” --  mégsem a nyár elejére, hanem szeptemberre várható.  (A katonai vezetés viszont már ezen is messze túllépve jövő tavaszra ígéri az áhított győzelmet.  Kicsit olyan ez, mint a Messiás-várás. Reagan még úgy tudta, hogy a második eljövetel az ő idejében fog megtörténni. Aztán 2000-et jósolták a hozzáértők, mert ugye az ezredforduló egybeesik a századfordulóval. . .  Mostanában 2010-re ígérik a dicsőséges jelenés biztos bekövetkeztét. . .)

 

A vidéki városok lassan Bagdad sorsára jutnak. Az Iraki Iszlám Párt -- amelynek képviselete van al-Maliki miniszterelnök kabinetjében -- a független Irak hangja hírközlőszerveknek arról tett jelentést, hogy a hónap utolsó hetében Bakubában (Baquba) folytatott Operation Arrowhead Ripper  fedőnevű amerikai hadművelet során több mint 350 ember esett a “kollektív büntetés” áldozatául. A Bagdadtól 57 kilométerre északra fekvő városban az áldozatok számának további növekedése várható, mivel a harci-helikopterekről szétbombázott több mint 150 ház romjai alól még nem tudták kiásni az összes holttestet. Ha a közmédia nem éppen Paris Hilton börtönélményével lett volna elfoglalva, talán említést is tett volna az „al-Kaida szövetségesek” felett aratott újabb katonai győzelemről. Bár lehet, hogy semmiképpen sem dicsekedett volna vele. Irak lassan annyira nem téma, mint Afganisztán.

 

A CBS News júniusi felmérése azt mutatja, hogy tovább növekedett azoknak a száma, akik úgy vélik, a Bush-Cheney duó rossz irányba viszi az országot: 75% ellenében csak 19% tart ki azon meggyőződése mellett, hogy jó sínen vagyunk. Kathy Frankovich, a felmérést végző hírközlőszerv igazgatója szerint „Bár az utolsó két évben a legtöbb elnök népszerűtlenséggel küszködik, azonban az iraki háború csökkenő támogatottsága a belpolitikai javaslatok elleni oppozícióval kombináltan kirívóan negatív benyomást kelt a Bush adminisztrációról.”

 

A kérdésre -- milyen csapatlétszám lenne megfelelő Irakban? -- csak 11% javasolt további növekedést, 17% tartaná a jelenlegi állományt, 26% az irakiaknak adva nagyobb felelősséget csökkentené az ott tartózkodók számát, míg 40% mindenkit azonnal hazarendelne. Ami még ennél is lényegesebb, és a hónap utolsó napjaiban nagy kavarodást okozott a Fehér Házban, hogy a republikánus párton belül  tovább növekszik a törésvonal a Busht mindenáron támogatók és a realitást is mérlegelők között.

 

A konzervatív körökben nagyra tartott  Richard Lugar szenátor, a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának republikánus vezetője a szenátusban mondott 45 perces beszédében kimondta a kimondhatatlant: a Bush stratégia, amely a fegyveres kontrollon és diktáláson alapszik, nem működik. Ezzel a megállapításával valójában az egész neokonzervatív ideológiát kétségbe vonta, amely lényegében a fegyveres erőszakon alapszik. Lugar tekintélye, higgadtsága, több évtizedes politikai tapasztalata révén mostanig biztos támasza volt a Bush-Cheney kettős birodalomépítő terveinek. Éppen ezért a kritikáját nem lehet csak úgy félreseperni, nem lehet tettetni, hogy el sem hangzott. Akármi is lesz az ezzel kapcsolatos  hivatalos reakció, Bush júliusi nyaralását nem fogja megédesíteni.

 

*1  A magán vállalatoknak nincs bejelentési kötelezettségük a Munkaügyi Minisztérium felé, és így az elhalálozási szám csak hozzávetőleges.

 

 

 

20. írás

Június 20.

 

Íme egy másik nagy port kavaró „új hullám” Franciaországban -- ezúttal igazságügyi vonalon:  a Nagy Francia Forradalom óta első alkalom, hogy a polgári bíróság elítélt egy vezető egyházi személyiséget! Monsignor Pierre Pican, Bayeux püspöke bűnrészesség vádjával került a bíróságra, mivel  nem jelentette a rendőrségnek, hogy számonkérésére egyik papja bevallotta neki több kisfiú megerőszakolását és molesztálását.

 

Az ítélet különös jelentősége, hogy precedensként szolgálhat hasonló egyházi bűnpártolások tárgyalásánál. Országos viszonylatban jelenleg 19 katolikus pap ellen folyik eljárás kiskorúak elleni fizikai erőszak és más szexuális visszaélések miatt, akik közül többeket támogattak a feljebbvalóik.  (Az elmúlt évek során 30 papot ítéltek el hasonló vádak alapján -- 11 jelenleg is börtönbüntetését tölti.)

 

Bár a Vatikán „bizalmas eljárásra” hivatkozva minden tőle telhető módon akadályozza, hogy nyilvánosságot kapjon a kiskorúak elleni szexuális visszaélések gyakorisága, milyensége és tragikus utóhatása, egyes esetek ennek ellenére a sajtóba kerülnek és komoly megbotránkozást keltenek. A nyilvánosság feltétlen közrejátszott benne, hogy Pican püspök védence, Rene Bissey atya 11 kiskorú megerőszakolásáért és molesztálásáért 18 évi börtönbüntetést kapott. Szexuális aberrációját egyházilag védett, biztonságos környezetben rövid két év alatt élte ki, 1996 és 1998 között.

 

Monsignor Pican először arra hivatkozott, azért nem jelentette a rendőrségen Bissey pedofil tevékenységét, mert a gyónási titoktartás kötelezte. Mint kiderült, ez hazugság volt. A bűnök mindig halmozódnak. A New York Times 2001. február 27-i számában helyesbítést közölt korábbi jelentésükkel kapcsolatban: Bissey atya erőszakoskodásáról az egyház egyik adminisztrátora értesült az egyik áldozat anyjától, és ő továbbította a hallottakat a püspöknek, aki aztán privát számonkérés során győződött meg a gyermek igazáról.

 

Monsignor Pican tehát egyházi kötelezettség nélkül, saját elhatározásából, saját ítéletére hallgatva vette oltalmába a 11 kisgyermek megrontóját, és -- akárcsak amerikai püspöktársai -- némi pszichológiai kezelés és áldás után egyszerűen áthelyezte egy másik körzetbe. Éppen ezért, a kiskorúakra leselkedő veszélyhelyzet további fenntartása miatt döbbenetes, hogy bizonyítékok rejtegetése, eskü alatti hazudozás és bűnrészesség miatt csupán 3 hónapi felfüggesztett börtönbüntetést kapott és kártérítésként 1 Frank szimbolikus pénzügyi büntetést. Egyesek mégis hatalmas előrelépésnek könyvelik el, hogy egy egyházi méltóság egyáltalán felelősségre vonható. Ma bűnrészességért, holnap talán sikkasztásért vagy a hívek adományainak saját luxusra való felhasználásáért. . .

 

Egy másik közelmúltban nyilvánosságra került és nagy felháborodást kiváltó ügyben Jean-Lucien Maurel abbé 10 év börtönbüntetést kapott, három 10 és 13 év közötti fiúgyermek megerőszakolásáért és szexuális zaklatásáért. A visszaéléseket 1994-ben követte el, miután ugyanezért a bűntényért szerte a világban már többszáz paptársa került bíróság elé, és az egyház kártérítésként súlyos milliókat fizetett ki a hívek zsebéből. Mindez a szexmániákus abbét nem riasztotta el. A papi pedofilia esetei és nem kevésbé a Vatikán szemhunyása, sőt bűnrészessége joggal idézik vissza Ralph Waldo Emerson aggasztó meglátását, amely szerint „amik mögöttünk vannak és amik előttünk vannak csupán kis dolgok ahhoz képest, amik bennünk vannak.”  Miért is lenne jobb az egyház, mint amilyenek a papságot adó hívek?  És miért lennének különbek a hívek, mint maga az egyház? 

 

A francia pedofil botrányok kapcsán a New York Times azt írta, Európának is vannak problémái, bár még mindig nem olyanok, mint Amerikáé. A párhuzam aligha vigasztalás a franciáknak. . .

 

Ebben a témában lásd még: Közös titkok, közös bűnök Még mindig tabu Lapszemle 2004. II. félév 27. és 5. írás

 

 

Addendum:

 

Az EMPIRIÁban korábban (Lapszemle 2005. I félév 22. írás) a következő volt olvasható az európai katolicizmus hanyatlásáról:

 

Egyházi megfigyelők szerint az európaiak egyre nagyobb ütemben távolodnak el a vallástól, ami befolyásolni fogja a pápaválasztást is. Általános vélemény, hogy „sürgős” szükség van az európai katolikus egyház megújítására: Franciaországban tavaly összesen csak 90 új papot avattak.  A paphiány következtében más nyugat-európai országokhoz hasonlóan a többségében idős papok több egyházkerület ellátására kényszerülnek.  Sok helyen üresek a pulpitusok.   II. János Pál pápa egy tucat útra vállalkozott, hogy visszaterelje az elveszett bárányokat az akolba, de nem sok sikerrel. Az egyház számára kiábrándító eredmény: a legutóbbi statisztikák szerint Hollandiában a katolikusnak bejegyzetteknek csak 10%-a jár hetenként misére, Franciaországban 12%, Németországban és Ausztriában 15%, Spanyolországban 18%, míg Olaszország -- a katolicizmus bástyája -- 25%-kal vezeti a Vatikán számára lehangoló mezőnyt.

 

Bár a média alkalmanként foglalkozik a pedofilia és a pederasztia jogi eseteivel, morális elítélésével és hosszútávú pszichológiai kihatásával, de soha nem a gyermekeknek okozott erőszak fizikai gyötrelmével.  Dr. James W. Holsinger a felnőtt férfiak homoszexuális kapcsolatát orvosi szempontból megítélve ír a szexuális aktus elriasztó traumatikus és patologikus következményeiről, illetve annak alkati okáról, amely temészetesen fokozottan, még több roncsolást és kínszenvedést okozva vonatkozik a szervileg fejletlen gyermekekre és tizenévesekre:

President Bush's nominee for Surgeon General, Dr. James W. Holsinger, wrote a paper in 1991 about "The Pathophysiology of Male Homosexuality". Holsinger's paper argued that male and female genitalia are complimentary - so much so "that it has entered our vocabulary in the form of naming pipe fittings either the male fitting or the female fitting depending upon which one interlocks within the other." Body parts used for gay sex are not complimentary, he wrote, and "When the complementarity of the sexes is breached, injuries and diseases may occur." Holsinger wrote that "(a)natomically the vagina is designed to receive the penis" while the anus and rectum - which "contain no natural lubricating function" - are not. "The rectum is incapable of mechanical protection against abrasion and severe damage ...can result if objects that are large, sharp, or pointed are inserted into the rectum," Holsinger wrote. The cardiologist details many different diseases gay men can catch, and several sexual practices they may engage in, including "anal eroticism" which can lead to injuries and even death. "From the perspective of pathology and pathophysiology, the varied sexual practices of homosexual men have resulted in a diverse and expanded concept of sexually transmitted disease and associated trauma..."

 

The U.S. Justice Department has told a Texas court that a lawsuit accusing Pope Benedict XVI  of conspiring to cover up the sexual molestation of three boys by a seminarian should be dismissed because the pontiff enjoys immunity as head of state of the Holy See.  Assistant U.S. Attorney General Peter Keisler said in Monday's filing that allowing the lawsuit to proceed would be "incompatible with the United States' foreign policy interests." U.S. courts have been bound by such "suggestion of immunity" motions submitted by the government, Keisler's filing says. A 1994 lawsuit against Pope John Paul II, also filed in Texas, was dismissed after the U.S. government filed a similar motion. The Vatican Embassy in Washington had asked the U.S. government to issue the immunity suggestion and do everything it could to get the case dismissed. The former Cardinal Joseph Ratzinger was named as a defendant in a civil lawsuit by three plaintiffs who allege that Juan Carlos Patino-Arango, a Colombian-born seminarian on assignment at St. Francis de Sales church in Houston, molested them during counseling sessions in the church in the mid-1990s. Patino-Arango has been indicted in a criminal case by a grand jury in Harris County, Texas, and is a fugitive from justice. The lawsuit alleges Ratzinger, who headed the Vatican's Congregation for the Doctrine of the Faith before becoming pope, was involved in a conspiracy to hide Patino-Arango's crimes and help him escape prosecution. (U.S. Says Pope Immune From Molestation Lawsuit. AP. September 20, 2005)

 

 

 

19. írás

Június 18.

 

 

A világra kicsit is figyelők számára nem okozhatott meglepetést, hogy az amerikai Külpolitika (Foreign Policy) magazin és a Fund for Peace elnevezésű független kutató csoport által közösen megállapított Kudarcot Vallott Államok Indexének évenkénti besorolásában Irak a második helyen végzett -- bár nyilván voltak, akik Szudán helyett az első helyre tették volna. Irak még önmagához mérten is egyre lejjebb csúszott, ugyanis tavaly (nyilván némi elfogultsággal) a negyedik volt a listán.

 

A felmérés a társadalmi, gazdasági, politikai és katonai helyzet tényezőinek összehasonlításán alapszik. A kudarcot vallott állam státuszának egyik lényeges kritériuma a behatárolt terület feletti fizikai kontroll és a törvényes katonai erő/hatalom monopóliumának elvesztése. További jellegzetes sajátosság a törvényes autoritás eróziója, a nemzeti egység felbomlása, a közbiztonság kudarca, a közszolgálat biztosítására való képtelenség, valamint a regionális és a nemzetközi közösségtől való elhatárolódás.

 

A fentiekkel kalkulálva érdekes, és nyugodtan megkérdőjelezhető, hogy Afganisztán hogyan szerepelhet a funkcionálisan kudarcot vallott országok között a 8. helyen?

 

 

 

18. írás

Június 11.

 

Hogy ki Mahmoud Dawud Al-Mashhadani? Bagdadon kívül talán csak Washingtonban kapják fel rá egyesek a fejüket, hol is hallottam ezt a nevet?  George Bush viszont hosszas töprengés után nyilván emlékezne a „szunitára” -- így utalt rá --, akiről tavaly nyár eleji találkozásuk után azt mondta, „mély benyomást tett rá”, és „élvezte a társaságát, az együtt töltött percek frissességét".  A frissesség szóhasználattal nyilván arra az őszinte, egyenes szókimondásra utalt, amely Al-Mashhadani rendkívüli egyéniségének jellemzője, és amivel mindeddig még véletlenül sem találkozhatott a Fehér Házban.

 

Al-Mashhadaniról talán annyit érdemes tudni, hogy 1972-ben végzett a Bagdadi Orvosi Egyetemen, majd az iraki hadseregbe lépve őrnagyi rangra vitte. Az iraki-iráni háború ellenzése miatt halálra ítélték, amit megfelelő kapcsolatok révén családjának sikerült 15 éves fogságra változtatni. A sors iróniájaként az amerikai intervenciót követően Washingtonnak nem tetsző affiliációi miatt az amerikaiak is letartóztatták -- később ugyan szabadlábra helyezték. A választásokat megelőzően bekapcsolódott a politikai életbe, aminek következtében bekerült a parlamentbe, ahol is 2006 áprilisában képviselőtársai szóvivővé választották.

 

Al-Mashhadani nagy fölénnyel nyert új pozíciójának köszönhetően találkozott a titokban Bagdadba látogató Bush-sal(*1), és magas rangú washingtoni politikusokkal is, többek között Dennis Hastert parlamenti szóvivővel is. Bush  szerint Haster nagyon pozitívan vélekedett Al-Mashhadaniról, tehát kezdetben mindketten szövetségest láttak benne az Új Világrend kialakításához. A problémák akkor kezdődtek, mikor a hullaszagú „demokratizálásból” időközben kiábrándult Al-Mashhadani nyilvánosan Amerikát és Izraelt vádló kijelentéseket kezdett hangoztatni.  

 

2006 júliusában például az Al-Sharqiyah televíziónak nyilatkozva Nyugaton vallási feszültségekkel indokolt rejtélyes gyilkosságokat és az emberrablások tömeges elterjedését nem irakiaknak, hanem zsidóknak, izraelieknek és cionistáknak tulajdonította. Bár az iraki értelmiség -- politikusok, tudósok, orvosok, egyetemi tanárok, újságírók és egyházi vezetők -- szisztematikus likvidálása, valamint a mecsetek, egyetemek, kórházak bombázása és hasonló atrocitások sora esztelensége révén mások szemében is megmagyarázhatatlan(*2), vagy inkább teljesen „idegen” jelenség volt, azonban a kormányból és a parlamentből rajta kívül nyilvánosan senki nem vádolta érte a Moszadot.

 

Nem más, mint  Al-Mashhadani volt az is, aki egy ENSZ szponzorálta konferencián nyíltan kimondta: „Amit Irakkal csináltak, az leginkább az irakiak tömegmészárlásának mondható.” Bár ez tudományos felmérések által is igazolt tény, az ENSZ küldöttek mégis sértve érezték magukat, amiért szembe kellett nézniük e kellemetlen ténnyel. Hát nem közönséges dolog másnak kényelmetlenséget okozva, feszengést kiváltva ilyesmivel előhozakodni egy szimpóziumon?

 

Az EMPIRIA Lapszemlék rovatában (2006. II. félév, 6. írás) jelen sorok írója a konferencián elhangzó felszólalását követően megjósolta Al-Mashhadani karrierjének szabadesését. Nyilván csak idő kérdése volt, hogy a szövetséges erők megtalálják az indokot, aminek kapcsán az intelligens, mélyen vallásos, a nemzeti érdekvédelmet felelősséggel vállaló képviselőt meneszthetik.

 

Tavaly szeptemberben felismerve, hogy a megszállók érdeke és szándéka az ország megosztása és ennek révén a felosztása, Al-Mashhadani aggodalommal eltelve figyelmeztette az al-Maliki vezette iraki kormányt egy nemzeti egység kialakításának elodázhatatlan szükségességére: „Három vagy négy hónapunk maradt hátra, és ha az ország nem képes (egy és oszthatatlanként) túlélni, akkor ez a hajó el fog süllyedni.”  Nincs az a megszálló hatalom, amely szívesen hallaná, pláne eltűrné a nemzeti egységre vagy összefogásra buzdító szavakat.

 

Azután, hogy hetekkel ezelőtt ismeretlen tettesek elrabolták Al-Mashhadani bátyját, és miközben a Zöld Zónában székelő parlamentben naponta százegy dologtól pattanásig feszült a helyzet, Al-Mashhadani személyes testőrei állítólag konfrontációba keveredtek egy shíita képviselővel.(*3) A részletek nem ismeretesek. Az amerikai követség szirénaszó és ellenséges rakéta becsapódások közepette elfogadhatatlannak ítélte ezt a viselkedést, és nyomására az iraki parlament leváltotta az amúgy is sokat okoskodó-kekeckedő Al-Mashhadanit.  Ha még ettől sem fognak oldódni Bagdadban az idegölő feszültségek. . . 

 

Al-Mashhadaninak, aki az iraki ellenállást „hősies küzdelemnek” nyilvánította, hamarosan magának is hasonló elszántságot kell tanúsítania, ha ígéretéhez híven meg akarja fellebbezni kollégái jogtalannak ítélt döntését. Az sincs azonban kizárva, hogy ezt megelőzendő a műbotrány utóhatásaként gyors ütemben képviselői posztjától is meg fogják fosztani.  Bush azt mondta róla, hogy indokolt keserűsége ellenére elszánt, „reményekkel teli személynek” találta. Ez a hódító optimizmus azonban pont egy éve zajlott találkozón sugárzott Al-Mashhadani személyiségéből. Egy év azonban egy egész évtizeddel ér fel Bagdadban. Kérdés tehát, hogy maradt-e még belőle valami -- akár egy szikrányi is?

 

*1  Bush sajtónyilatkozatának Al-Mashhadanit dícsérő szavai:

In June 2006, he met with US president George W. Bush during Bush's "surprise visit" to Iraq. Upon his return to Washington, Bush said the following about Mashhadani at a press conference: “The Sunni — I was impressed, by the way, by the Speaker — Denny Hastert told me I'd like him; Denny met with him. And I was impressed by him. He's a fellow that had been put in prison by Saddam and, interestingly enough, put in prison by us. And he made a decision to participate in the government. And he was an articulate person. He talked about running the parliament. It was interesting to see a person that could have been really bitter talk about the skills he's going to need to bring people together to run the parliament. And I found him to be a hopeful person. They tell me that he wouldn't have taken my phone call a year ago — I think I might have shared this with you at one point in time — and there I was, sitting next to the guy. And I think he enjoyed it as much as I did. It was a refreshing moment.”

*2   Erről lásd: Az iraki nemzeti ellenállás rugói és a Cheney és a média című cikkekben

*3  “It’s not just about what happened today,” said Jalal al-Din al-Sagheer, a member of Mr. Muhammad’s party. “We exploded with anger because today’s actions were part of an accumulation of problems, one by one.”

 

Addenda:

 

Al-Mashhadani leváltása elleni tiltakozásként 44 szunnita képviselőtársa bojkotthoz folyamodott. Július 15-én a Sunni Accordance Front szóvivője úgy nyilatkozott, a bojkott folytatódik, abban az esetben is, ha a szóvivőt helyét más jelölt foglalná el. Al-Maliki próbál a kényes kérdésben az amerikaiaknak és a szunnitáknak is eleget tenni, így azzal az ajánlattal rukkolt elő,  hogy Al-Mashhadani átmenetileg visszatérhet a posztjára, ha utána hajlandó nyugdíjba vonulni. (Al-Mashhadaniról a továbbiakban lásd még: Lapszemlék 2007. II. félév, 3. írás)

 

 

MÁS:

 

Irakra vonatkozóan Thomas E. Ricks június 10-én  azzal a sokatmondó címmel publikált cikket a Washington Postban: „A katonaság hosszabb tartózkodást lát maga előtt. A vezetőség kisebb ‘poszt-megszálló‘ erőre számít.” Természetesen már az iraki intervenciót megelőzően is ez volt a terv -- nem más, mint Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Richard Pearl és Paul Wolfowitz közös iraki elnökjelöltje, a neokozervatív American Enterprise Institute protezsáltja, Ahmad Chalabi nyilatkozta annakidején az arab sajtónak, hogy a jövendőbeli iraki kormány formális invitálására és hosszú távú vendéglátására számítanak.

 

Ennek ellenére megdöbbentő volt olvasni azt a gyalázatosan körmönfont és szándékosan félrevezető fogalmazást, ahogy Ricks igyekezett olvasóinak beadagolni a végleges megszállás Washingtonban eldöntött tényét: Az Egyesült Államok hivatalos köreinek kalkulációja szerint az Amerika-ellenes retorika alatt (rejtőzve) még a shíita radikálisok, mint Muktada al-Sadr sem akarják igazán a teljes amerikai kivonulást, különösen mivel fenyegetve érzik magukat a szunnita felkelőktől.(*) Hivatalos vonalon szintén azt gondolják, hogy minden (jövőbeni) iraki kormány akar majd egy kisebb harci egységet tartani (az országban), hogy megakadályozza az idegen intervenciót.

 

* Ez Ricks által beismerten is csak „kalkuláció”, puszta feltételezés, de annak is tévutas, mivel al-Sadr éppen az elmúlt hónapokban sikeresen fogta össze és vonultatta az utcára a shíitákat és szunnitákat a közös ellenség ellen.  Az 1 milliós tüntetésről az EMPIRIA annakidején beszámolt.

 

 

 

17. írás

Június 7.

 

Egy évvel Abu Muszab al-Zarkawi (Abu Mussab al-Zarqawi) likvidálása után  érdemes visszanézni -- ha csak röviden is -- tényleg olyan nagy jelentőségű esemény, olyan hatalmas eredmény volt-e a meggyilkolása, ahogy annak idején a Bush adminisztráció és médiabeli támogatói állították? Az jelzi szavak nélkül is mindennél hangosabban ennek éppen az ellenkezőjét, hogy az évfordulóról igyekezett mindenki elfelejtkezni -- az utólagos vállveregetés, kérkedő visszaemlékezések, optimista interjúk szép csendben elmaradtak.

 

A képviselőház akkori többségi republikánus vezetője, John Bochner a nagy hír hallatán lelkendezve jelentette ki: „A katonaság levágta a kígyó fejét”. Ami annyit jelentett, hogy az  iraki ellenállás halott. Vége. Akár koccintani is lehet rá.

 

A szenátus republikánus vezetője, Bill Frist -- aki azóta a privát szférába kényszerült -- a nap fényét emelve al-Zarkawit nagyobb fenyegetésnek nyilvánította, mint a korábban Belzebubnak kikiáltott bin Ladent. Nem tudni milyen információra támaszkodva, de úgy ítélte meg, hogy al-Zarkawi személyében a Közel-Kelet „agyközpontjával, a legmagasabb rangú terroristával” végeztek az amerikai bombák. Nevetséges abszurdum, hogy Washington jogot formál annak eldöntésére, ki a legmagasabb rangú irányító az iraki rezisztenciában.

 

Fareed Zakaria -- aki a News Weekben leírt már egy-két dolgot, amit utólag nyilván szívesen visszavont volna -- ez alkalommal a pártpolitikusoknál óvatosabb duhajnak bizonyult. A témáról írt cikkében arra figyelmeztetett, hogy al-Zarkawi nem pótolhatatlan; a halála nem fordulópont és nem is afféle szeizmikus esemény. A fickó nem volt olyan briliáns és olyan nagy stratéga, amilyennek beállították. (A kormány propagandán túlmenően nyilván a kollégáira célzott.)

 

Mindezeknek tudatában mégis úgy érezte -- ki tudja, vajon miért? --, hogy al-Zarkawi kiütésével a politikai változás pillanatnyi szele érintette meg Mezopotámiát, ami őt személy szerint új reményekkel töltötte el. Bár al-Maliki bábkormánya százegy problémával küszködött -- ígéretesnek látszó általános amnesztia programját Washington egyből keresztülhúzta --, és Bagdad az anarchia határán éppen csak vegetált, Zakaria reményei szerint azonban „al-Zarkawi halála nagyobb népszerűséget biztosít Malikinek, és vele erősebb kezet, hogy bánni tudjon a kihívóival.”

 

Jelen sorok írója semmi összefüggést nem látott a kettő között, mint ahogy most utólag sem. "Nagyobb népszerűség biztosítása"? Mintha az országmentő al-Maliki egy XIX. századi párbajban lőtte volna le al-Zarkawit . . . "Erős kéz politika"? Zakaria egy teljes oldalt kapott a News Weektől, hogy oda lukadjon ki, nem csak csapatlétszám növelésre van szükség az új kormány védelmében, hanem "erőskéz politikára" is. . .  Nemde éppen ettől kellett mindenáron megszabadítani az irakiakat?  Nem szabadság és demokrácia lett nekik beígérve?

 

Zakariával egy nézeten van Thomas L. Friedman is, aki a New York Timesban 2003 áprilisában publikált nyilvános levelében -- "Dear President Bush" -- azt írta: "'Shock and awe' is not just for war-making. It's an everyday tool for running this place." És évek óta pontosan ez Irakban a gyakorlat: "A 'sokkhatás és megfélemlítés' nem csak a háborúra vonatkozik. Ez a mindennapi eszköz ennek a helynek a vezetésére."  Lehet tagadni vagy kerülgetni, de a 'sokkhatás és megfélemlítés' más szóval: terrorizmus.  Ebben az esetben állami terrorizmus.  Al-Zarkawi meggyilkolása óta legalább 1140 amerikai katona és minimum tízezer iraki halt meg a Tigris-Eufrátesz völgyében.

 

Ebben a témában lásd még: Ágyúval verébre; Lapszemle 2006. II. félév, 18. írás

 

 

16. írás

Május 31.

 

Május 28 a hősökre és veteránokra emlékezés napjaként -- Memorial Day -- hivatalos ünnep az Egyesült Államokban.  Idén ezen a napon az iraki urbánus gerillák a teljesen egyenlőtlen küzdelemben ismét lelőttek egy kétpilótás harci-helikoptert -- a Pentagon bevallása szerint idén a tizediket. Az odasiető mentőalakulat harckocsiit ért szervezett gerillatámadás során további 8  amerikai vesztette életét. Míg az amerikaiak széles tömege nem rendül meg az iraki százezrek halálán, az ilyen tragédiák -- a saját vér értelmetlen pazarlása -- egyszer talán barikádokra viszik őket.

 

Az iraki lakosság által támogatott rezisztencia következtében májusban legalább 127 amerikai vesztette életét -- lebontásban nézve az elmúlt két évben ez a legmagasabb szám. Az invázió óta legalább 3475 szárazföldi katona, valamint legalább ezer privát vállalati szerződéssel Irakban dolgozó amerikai civil (testőrök, foglárok, sofőrök, biztonsági őrök, katonai kiképzők, olaj szakemberek) lett a neokonzervatív hódító-zsákmányszerző politika áldozatává. (9 ezren dezertáltak, a hadsereg súlyos alkoholistáinak és kábítószereseinek száma Pentagon adatok szerint legalább 5 ezerre rug.)

 

Az iraki támadást követő napon Dél-Afganisztánban egy csapatszállító Chinook-helikoptert lőttek le az ellenállók, amelynek 5 amerikai, egy angol és egy eddig ismeretlen nemzetiségű utasa, illetve a pilótája életét vesztette, mivel a gép a levegőben kigyulladt, és úgy zuhant a földre. A szerencsétlenséghez igyekvő 3 kocsiból álló rendőrkonvojra lecsapó gerillák 16 afgán rendőrt lőttek  agyon és 6-ot megsebesítettek.

 

Az illetékes iraki kormányhivatal jelentése szerint ebben a hónapban 2,155 iraki állampolgár vált a megfékezhetetlennek tűnő erőszak áldozatává -- csak Bagdad különböző kerületeiben 726 azonosítatlan holttestet találtak.  Szintén a fővárosban az utolsó napok egyikén -- a tudósítások szerint feltételezhetően kollaboráció gyanújával -- agyonlőtték Alla Abdul Razaq rendőrbrigadérost és két testőrét, valamint a város másik pontján Mohammed Shakir rendőrezredest.  Ha tényleg kollaboránsnak ítéltettek, akkor nyilván az irakiak intézték el őket, ha viszont a nemzeti vonalat képviselve nem vállalkoztak az idegen koalícióval való együttműködésre, akkor bizonyos 'privát megbízatású' amerikai zsoldos halálbrigádok.  A két változat mindegyikére bőven volt már példa.

 

Nem szükségszerűen tragédiában végződő, de az említett eseményekkel szinte egy időszakban a Pénzügyi Minisztériumból fegyveresek elraboltak 5 angol számítógépes szakembert, feltételezhetően megtorlásaként al-Sadr főparancsnokának a napokban történt meggyilkolásáért. Legutóbbi sajtókonferenciáján a bagdadi káosz és a növekvő katonai veszteségek számonkérésének megelőzéséra Bush ismét azt a háborús indokát  (és közvetve a saját mentségét) hangoztatta, miszerint "a világ jobb lett Szaddám Huszein nélkül".  Ez kitűnő példája gyakori paralogizmusainak, mivel a világ nem Szaddám Huszein miatt volt rossz. Nem miatta volt nagy hányadában, ahogy ma is, betegségtől, erőszaktól és szegénységtől gyötört.

 

Éppen ezért Bush elnök mit sem lendít, inkább csak ront a saját helyzetén azzal az erősködésével, hogy döntéseit hozva mindig mérlegelte a kockázatot és a várható eredményességet. Ha tényleg így történt – aminek ugyan átgondolva nincs semmi nyoma –, akkor csak megerősítette a szakértői véleményeket, amelyek szerint alkalmatlan az ország irányítására, mivel képtelen az ahhoz szükséges krititikus gondolkodásmódra. (Steven Shafersman szerint a kritikus gondolkodásmód a logikán túlmenően magába foglalja a megértést, analizálást, értékelést, összefoglalást, valamint a tanulással és adaptációval megszerzett tudás és [társadalmi, kulturális] értékek megfelelő alkalmazását.) 

 

Addenda:

 

Ebben az évben eddig legalább 18 magánvállalati szerződéssel dolgozó külföldi vesztette életét Irakban, közöttük egy május végéig meg nem nevezett magyar. A lista természetesen nem teljes, de nem csak politikai okokból. Gyakran a családok kérésére nem hozzák nyilvánosságra az iraki ellenállásnak áldozatul esettek nevét, mivel szégyellik, és titokban kívánják tartani, hogy hozzátartozójuk egy világviszonylatban jogtalannak és igazságtalannak ítélt, százezrek halálát okozó megszállás aktív részese. Egy január 23-án lelőtt helikopternek mind az 5 amerikai áldozata biztonsági cégek fegyverviselő alkalmazottja volt.

A halotti lista egyik érdekessége, hogy az első 5 hónapban különböző dátummal ugyan, de két amerikai  teherautó sofőr esett „friendly fire”, vagyis amerikai golyók áldozatául, ami ékes bizonyítéka az iraki állításnak: az amerikai katonák gyakran  lövöldöznek minden indok és meggondolás nélkül, aminek ártatlan civilek ezrei esnek áldozatul. A másik érdekes adat azt bizonyítja, hogy az egyenlőtlen és kilátástalan helyzet ellenére az iraki ellenállás még mindig küzd, még mindig bízva bízik: korszerűtlen és pontatlan rakétáikkal ismét eltalálták a jól védett Zöld Zónát, ahol március 27-én egy amerikai civil alkalmazott, majd május 2-án  4 meg nem nevezett filippínó esett a támadás áldozatául.  Az utóbbiak munkakörét hivatalosan nem közölték.

 

MÁS

 

A Reuters 30-i közlésében olvasható az Economist Globális Béke Indexe, amely az Egyesült Államokat a “legrosszabb”, értsd agresszív, felelőtlen, törvényszegő nemzetek közé sorolja.  A program 121 országot értékelve az USA-t a legbékétlenebbek közé, a 96. helyre teszi -- a sors iróniájaként Jemen és Irán közé.  Aligha meglepetés bárkinek is, hogy az első helyen ismét egy Észak-Európai ország, Norvégia áll, míg a saját hibáján kívül tragikus végzetbe kényszerített Irak az utolsó, Oroszország, Izrael és Szudán után.

 

 

 

15. írás

Május 25.

 

„Mikor (egyszer) fasizmus lesz az Egyesült Államokban, zászlóval lesz borítva és a keresztet fogja hordozni” -- jósolta az Európában is nagyra tartott Nobel-békedíjas író, Sinclair Lewis. A 60-as években írásait olvasók között voltak, akik úgy gondolták, Amerika annyit változott a XX. század korai évtizedei óta, hogy „kinőtte” Lewis kritikáját -- az általa ábrázolt hipokrízis, bigottság, provincializmus és faji előítéletek már mind a múlté. Mások szerint a társadalmi reformok és kulturális megújulás érdekében alkalmazott szókimondása, már-már karikatúraszerű ábrázolásmódja, iróniája és maró szarkazmusa idejét múlta. Ami igaz, az igaz. Lewis mit sem törődött a mára szinte kötelezővé vált társadalmi és politikai korrektséggel, na de hogy a meglátásai vagy az eszközei a 60-as években idejét múltak lettek volna?

 

 

  

 

Nincs számottevő tiltakozás az Irakban, Afganisztánban és Libanonban bevetett tiltott fegyverek használata ellen.  (Archívum)

 

Éppen ellenkezőleg. Lewis nemcsak a múlt század közepén, de ma is aktuális, sőt ordítóan az – csak nyitott szemmel körül kell nézni. Az általa legélesebben támadott vallási hipokrízis továbbra is jellemzője a mindennapoknak, sőt uralja a Fehér Házat, ahol a közel Hirosima hatásfokú fegyverekkel százezreket legyilkoló, milliókat földönfutóvá tevő, jelenleg Iránt atomtöltetű rakétákkal fenyegető George Bush április 20-át nemzeti imanappá nyilvánította. Proklamációjában kifejtette, ez a nap alkalmat fog adni a jövőben, hogy  az ország minden évben  egységesen elismerje Isten (név tetszés szerint behelyettesíthető) örök kegyelmét, és kérhesse további irányítását a nemzet életében.

 

„Történelmünknek ebben a fontos időszakában szintén imádkozunk a Fegyveres Erők bátor tagjaiért és családjaikért” -- közölte Bush, aki csak hetekkel korábban rendelt el újabb eszkalációt, és folyamatosan szállítja a legkorszerűbb Buffalo és Cougar harckocsikat a Tigris-Eufrátesz völgyébe. „Imádkozunk a katonáink biztonságáért, a sebesültek felépüléséért és a békéért, amelyet együttesen akarunk megvalósítani.”  Létezik olyan igazi hívő, akinek hivatalos imanap nélkül ez eszébe sem jutna?

 

Az elnök befejezésül felszólította a nemzetet, hogy köszönje meg a szabadságot és az áldást, amit Isten (pontos név tetszés szerint behelyettesíthető) folyamatos irányításával, gondoskodásával és védelmével nyújtott. Ebből az a levonandó következtetés, hogy a véráztatta út, amelyen az Államok jelenleg halad, és amelyet az ország több mint 70%-a rossz útnak vél, Isten (név tetszés szerint behelyettesíthető) által irányított és áldott, tehát kétségbevonhatatlan.

 

Akik Bush ösztönzésére imába merülten, a realitást kizáró szent révületben kikapcsolják az agyukból az iraki és afgán vérengzés valóságát, nyilván semmibe veszik a szabadgondolkodó Thomas Paine hitvallását is, amely a múltból üzenve ugyanannyira mához szóló, mint Lewis figyelmeztetése a fasizmusról: „Mind a mai napig meggyőződésem, hogy a világ összes vagyona sem tudna rávenni egy támadó jellegű  háború támogatására, mivel szerintem az gyilkosság.”

 

(Kép: Bagdad? Kabul? Bejrút? Ramallah? Végül is nem mindegy? Archívum)

 

Méghozzá szándékos és tervszerű tömeggyilkosság, amit a harsány hallelújázások, zászló lengetés, és az áldásosztó isteneket dicsőítő kötelező imanapok sem lesznek képesek az emberiség egyetemes krónikájában igazságra és jogosságra változtatni. A provokálatlan intervenció szenteltvízzel behintve sem lesz felszabadítás.

 

 

14. írás

Május 23.

 

 

Mai napon az MSNBC Politika rovatában több órás élő szavazásra volt lehetőség. Az eldöntendő kérdés az volt, vajon Bush elnök hivatalos eljárása, mint  a saját állampolgárai ellen folytatott illegális kémkedése, a háborút előidéző félrevezetései és egyéb törvénytelenségei elég indokként szolgálnak-e a törvény előtti felelősségre vonásához? Pár óra alatt elképesztő számú, majdnem fél millió válasz futott be. Ennek 88%-a úgy ítélte meg, IGEN, az elnöknek megelőlegezett bizalom kétségbevonása és döntéseinek kivizsgálása jogos. 4,2% szerint NEM jogos, mivel Bush, mint a többi elnökök is elkövetett ugyan néhány félrelépést, de semmi komolyat. 5,7% pedig úgy vélte, NEM, az elnök” abszolút semmi rosszat” nem tett, a kérdőre vonása politikai lincselés lenne. (1.8%-nak nem volt véleménye)

 

Az ilyen és hasonló néphangulatot tükröző szavazások ellenére, a demokrata parlamenti szárny vezetősége kitart azon korábbi döntése mellett, hogy Bush és Cheney semmilyen körülmények között nem tartoznak felelősséggel hivatali döntéseiket illetően. Ennek ellenére tovább folytatódik a városok kormányainak független, egyenkénti ítélet hozatala. A múlt héten Detroit Városi Tanácsa határozati javaslatot fogadott el Bush felelősségre vonását, esetleges lemondatását illetően -- tartalmában megegyezőt a napokkal korábban San Francisco városi tanácsa által elfogadott beadványhoz.

 

Az AfterDowningStreet.org politikai aktivista csoport vezetője, David Swanson tájékoztatása szerint országos viszonylatban eddig 65 város szavazott meg bizalmatlansági rezolúciót, amelyek közül tizet továbbítottak a törvényhozó testületekhez  A próbálkozások azonban mindenhol falba ütköznek. Legnyilvánvalóbb példa erre a demokrata képviselő Dennis Kucinich esete, akinek Dick Cheney ellenes bizalmatlansági indítványa négy társ-szponzor, köztük a képviselőház vezetőségi tagja, Jan Schakowski támogatása ellenére sem tud a legalitását mérlegelő Jogi Bizottság elé kerülni. A demokrata párt a republikánusokkal karöltve igyekszik a gyökerénél elvágni minden olyan kezdeményezést, amely nyilvános fórumot adna a Bush-Cheny politika és vele az adminisztráció, illetve a kongresszus felelősségre vonásának.

Hogy némi keserű humort is vigyünk ebbe a holtpontra jutott, tragikusan kilátástalan helyzetbe: egy Robert Guttman nevű publicista Kucinich lejáratására a minap azt írta, véleménye szerint ironikusnak tűnik, hogy valaki, aki azt vallja, hogy mindannyian fivérek és nővérek vagyunk ezen a földön, bizalmatlansági kihallgatást javasol az elnökhelyettes ellen.

 

 

13. írás

Május 9.

 

Míg a francia szavazók csak pár százalék eltéréssel megosztottak voltak az új államfő személyét illetően, Washington neokonzervatív köreiben 100%-os egyetértésben éljeneztek és koccintottak a győztes Nicolas Sarkozyre. Mindjárt nem tűnik annyira tragikusnak számukra a lemondásra kényszerített Tony Blair elvesztése, ha Bush hűséges ölebe helyét átveszi „Sarko”, a radikális jobboldali National Review és Weekly Standard által dicsőített tiszteletbeli neokon.

 

 

 

 

Washingtonban járva Sarkozy kedvenc vendéglátója az American Enterprise Institute (AEI), a neokonzervatívizmus fellegvára, amely a Bush-Cheney intervenciós politika ideológiai és propaganda központja. A nagy rokonszenv annak köszönhető, hogy itt hollywoodi sztárnak kijáró felhajtással fogadják, és buzgón tapsikolnak annak az ultra-nacionalista szemléletének -- Franciaország a franciáké! --, amelynek leghalványabb tünetét is elfojtják máshol. Itt, az AEI köreiben éltetik a leghangosabban Sarkozynek azt a tervbe vett privatizációs politikáját is -- ajtónyitását a vállalati konglomerátumok és nemzetközi nagyberuházók, bankok ellenőrizhetetlen és kontrollálhatatlan térhódításának -- , amely széles tömegeket elszegényítve már annyi országban polarizálta a népet.

 

A francia szocialisták és befolyásos szakszervezetek nem ok nélkül  vonták kétségbe Sarkozy gazdasági programját, amelyben a felhalmozódott nemzeti adósság ellenére (Bush-hoz hasonlóan) adócsökkentést ígért, míg a magas munkanélküliség terhének orvosságaként ösztönzők bevezetését ajánlotta, hogy mindenki keményebben dolgozzon. Hogy tud keményebben dolgozni, többet termelni, aki hozzá sem jut az esztergapadhoz?  Vagy aki diplomával a kezében nap mint nap a munkaügyi hivatalban ücsörög? Az amerikai National Review vagy a Weekly Standard természetesen nem bajlódik ilyen jellegű kérdések feltevésével. Nem kérdőjelezték meg azt a feltett szándékát, hogy alaposan megnyirbálja az ország egalitárius társadalombiztosítási és szociális intézményeit, beleértve azt a közegészségügyi programot, amely elismerten legjobb a világon.

 

Sarkozy tavaly Washingtonban járva, név nélkül ugyan, de kritizálta elődjét, hajdani mentorát és pártfogóját, amiért kínos helyzetbe hozta a szövetséges Amerikát és amiért azt a benyomást keltette, hogy élvezi a nehézségeiket. Annak ellenére alattomoskodott, hogy Chirak tiszta lelkiismerettel és büszkén állhat a történelem ítélőszéke elé, amiért, Blair-rel ellentétben nem vitte gyáva megalkuvásból és vélt személyes érdekekből felelőtlen háborúba az országát. A kudarcok sorozata okozta „kínos” közel-keleti helyzetet és az USA nemzetközi elítélését kizárólag a Bush-adminisztráció idézte elő -- ebből a slamasztikából Sarkozy tévesen remélte Chirac lejáratása révén kihúzni. (Párizsban akkora felháborodást keltett a viselkedése, hogy utólag kénytelen volt visszakozni és elismerni Chirac döntésének helyességét.)

 

Az AEI azon kevés szervezetek közé tartozik, amely el tud kerülni vele, hogy dicsőítve fogad egy olyan politikust, aki -- magyar apától és anyai ágon a görögországi Szalonikiből való zsidó-cigány családból származóan magát felsőbbrendű franciának tartva -- nyilvánosan „mocsoknak” nevezheti azokat a nála szerencsétlenebb sorsú emigránsokat és leszármazottaikat, akik hátrányos helyzetükben, jövőtlenségükben és érdemi képviselet híján még a rendőrség állandó zaklatásainak és büntetlen fizikai atrocitásainak is rendszeresen ki vannak téve.  A százdolláros kérdés, vajon Sarkozy minek nevezi privát közegben, akiket lenéz, és milyen sorsot szán nekik? Talán deportálást? Vagy a Szajnába lövést?

 

A New York Times (NYT) május 6-i cikkében meginterjúvolt francia szavazók közül az egyik Sarkozy "nemzetmegosztó” személyiségét kifogásolta, míg a másik a „szűklátókörűség elterjedése” miatt aggódott, amit a hatalomra jutása hozhat magával: „Európának nincs szüksége mégegy Berlusconira vagy Sarkozyre”.  Annál is inkább indokolt volt a véleménye, mivel a végső szavazás eredményeképpen úgy tűnik, „a Gaullista, önállóan döntő, arab szimpatizáns hagyomány folytatása is megszűnik, amely mostanig uralta a francia diplomáciát”.  Ez az „új világrend” intervencionista híveinek malmára hajtva a vizet tovább élesíti a globális antagonisztikus ellentéteket, az újabb hatalmi tengelyek kialakulását.

 

Sarkozy, aki mindig is megbízható Izrael-barátnak számított, a továbbiakban következetesebb, kiegyensúlyozottabb támogatásáról biztosította Tel Avivot. Annakidején Chirac és Sarkozy között kenyértörésre került sor, mikor Sarkozy, az amerikai neokonzervatív véleménnyel azonosulva a Hezbollahra hárította a felelősséget a Libanon elleni izraeli intervenció kirobbantásáért. Ami viszont még ennél is jelentősebb és fontosabb, hiszen a jövőről van szó, hogy Sarkozy az iráni kérdés kapcsán ugyan a diplomáciát helyezi előtérbe, viszont a közös Bush-Blair-Olmert közel-keleti politizálással azonosulva minden lehetőség, tehát a háborús beavatkozás előtt is nyitva hagyja a kaput.

 

Egy harmadik NYT-nak nyilatkozó francia szavazó, aki szocialistaként Segora adta a voksát,  a döntését azzal indokolta, hogy „az intézkedések, amiket Sarkozy úr bejelentett, nem rosszak. Ő maga viszont ijesztő.” (Hogy is lenne más, mikor Tony Blairt "Európa egyik nagyságának" tartja?) A szavazás arányából úgy tűnik, ezzel az érzésével messze nincs egyedül Franciaországban. A feltétlen, önfeledt Sarkozy rajongás sokkal inkább az óceán tulsó partján őt ünneplő hatalmi elitet jellemzi.

 

MÁS és mégsem

 

A kérdés többekben felmerült, vajon hogy nyert a választásokon az a Sarkozy, akit sokan keménykezű autokratának tartanak, akitől a lakosság egy része szó szerint fél?  Hogy juthatott hatalomra egy politikus, aki olyan „vészjósló” intézmények alapítását tervezi, mint Nemzeti Identitás Minisztériuma és Emigrációs Minisztérium?

 

Az elektronikus választási csalásokról a Free Pressben megjelent cikkükben Bob Fitrakis és Harvey Wasserman a „Reagan-Bush stílusú jobboldali extrémista Sarkozy" győzelmét nem másnak, mint szervezett csalásoknak nyilvánítják. Sokkhatás bárkinek is? Egy biztos. Nem az Egyesült Államokban, ahol a Bush-Cheney szélsőjobboldal kétszer jutott hatalomra a bennfentesek által könnyen manipulálható elektronikus szavazómasinák segítségével. Mint írták, Ohiotól Kaliforniáig és Skóciától Franciaországig az elektromos szavazó gépek körüli viták (mondhatnánk botrányok, A Szerk.) globális méreteket öltöttek.

 

Ami a legérdekesebb azok számára, aki figyelemmel kísérik az évszázad hatalmi vetélkedéseinek egyik jellegzetességét, azok döbbenten látják, hogy a vesztesek utólagosan szerzett hivatalos bizonyítékokkal a kezükben sem kaptak elégtételt: a tisztességtelenül és illegálisan hatalomba kerülők mindenhol -- többek között több hetes tüntetések ellenére Mexikóban is -- hatalmon maradtak.  Ami azt jelenti,  tüntetések, hőzöngés, leleplező cikkek és tanulmányok ellenére, akár hivatalos kivizsgálás ellenére is, Sarkozy nyugodtan élvezheti hivatalba iktatását megelőző szabadságát: a gyereket még csak nem is fogja a nevén nevezni senki.  Vagy hallotta valaki is a közelmúlt választási csalásai és a választásokkal kapcsolatos egyéb illegális eljárások révén kiejteni a jogi meghatározást: konspiráció?

 

A Fitrakis-Wasserman állítást részben alátámasztja, hogy  a Párizsból tudósító  David Tresilian szerint már Sarkozi győzelmi beszéde idején, de napokkal utána is, tiltakozási hullám söpört végig a főváros egyes kerületeiben és számos vidéki nagyvárosban, mint Toulouse, Clemont-Ferrand, Lyon és Lille. A protestálók által osztogatott röpcédulákon az állt, "tudjuk előre, mi lesz a (választás) következménye: nagyobb fokú faji megkülönböztetés és ellentétek, fokozottabb szegénység és elnyomás."  A rendőrséggel összeütközésbe kerülő tüntetőket, főként fiatalokat, vízágyúkkal oszlatták szét.

 

Addenda:

 

May 12: (Tony) Blair was always loyal to the occupants of the White House. In Europe he preferred Aznar to Zapatero, Merkel to Schröder, was seriously impressed by Berlusconi and, most recently, made no secret of his support for Sarkozy. He understood that privatization and deregulation at home were part of the same mechanism as wars abroad. (Tariq Ali: Famed As A favourite Attack Dog in the Imperial Kennel - Blair’s First Loyalty Was to the White House.  The Result Has Been A Legacy of Hatred that Ultimately Ended His Premiership.  The Guardian)

 

Mr.Avi Shlaim’s comments on Blair’s performance in the Middle East, and his sycophantic behaviour towards Bush, is correct, in my opinion, but his failure to mention the oil factor is glaring. Money and power are the goals. As Sharon declared, Israel tells the Americans what to do, and the Americans know it. The US is Israel’s lapdog. The extent of Israel’s control of the US, the UK, Canada and Australia is staggering. Its influence in EU countries is already very significant, and has been extended with the recent election of Sarkozi in France. (Tom May 14th, 2007 9:19 pm)

 

A választási előkészületek és hadjárat során Sarkozy külpolitikai állásfoglalása -- privát támogatása az iraki inváziónak és a libanoni bombázásoknak -- szinte nem volt téma annak ellenére, hogy azzal is vádolták, átrepült Washingtonba, hogy Chirac háta mögött "bocsánatot kérjen" a francia hivatalos politikáért. (Az erre használatos jogi kifejezés: hazaárulás.)

In foreign policy, almost ignored during the election campaign, Sarkozy has said that he wants France to improve its relations with the United States, damaged during Chirac's presidency by the country's refusal to support the 2003 US- led invasion of Iraq and its reluctance to support Israel during last year's Israeli attacks on Lebanon. Sarkozy is widely believed to have privately supported the 2003 US-led invasion, Royal claiming before last weekend's election that he had even gone to Washington to "apologise" to President Bush for the French stand against it. (David Tresilian: Welcome to Sarkoland)

 

Sarkozy also lavishly praised the U.S. economy and -- unusually for a Frenchman -- "your rich cultural life."  (Barbara Slavin: Final year in office is trying one for Chirac. USA Today )

 

Párizsban fenyegető telefonok és levelek miatt  el kellett halasztani a május utolsó hétvégére  tervezett "Franko-amerikai barátság" fesztivált. A rendezők reménykednek, hogy esetleg szeptemberre (!) lecsillapodik a választások (és választási csalások, A Szerk.) miatt  háborgó közhangulat.

A festival due to be held in Paris this weekend to celebrate American music and culture has been called off after death threats from an anti-US group claiming links to al-Qaida. Organisers of the Three Days in America festival said the decision to postpone the event - also aimed at demonstrating “Franco-American friendship” - was taken to safeguard the public.  (. . . ) These (the death threats), accused the festival’s organisers of supporting the “American imperialists” and the recently elected rightwing French president, Nicolas Sarkozy, nicknamed “Sarkozy the American” for his pro-US views. They hope to re-arrange it for September. “Then the elections will have long been over and hopefully the political situation will have calmed down a bit,” said Ms Tenot. (Kim Willsher: Paris Calls Off Festival of US Culture after Threats. The Guardian/UK)

 

The French president, Nicolas Sarkozy, has urged French energy firms Total and GDF not to pursue new business in Iran. (David Gow and Ewen MacAskill: Washington Tells EU Firms: Quit Iran Now. November 9, 2007. The Guardian)

 

French president Nicholas Sarkozy, who invited Blair to give the address, described the former British prime minister as “one of Europe’s greats”.

(Robert Watts: Tony Blair fuels EU presidency speculation. The Sunday Times)

 

 

 

12. írás

Április 30.

 

 

 

Mindazok, akik némi értetlenséggel szemlélik az amerikai néptömegek manipulálhatóságát és naiv bizalmát az őket rendszeresen félrevezető, kihasználó, gúzsba kötő kormány iránt, azok némi magyarázatot kaphatnak az Ipsos tavaly decemberi felméréséből. Az amerikaiak 25%-a ugyanis azt állította, hogy 2007-re várja Jézus Krisztus visszatérését a földre, míg további 25% szerint a dolog nem nagyon valószínű -- ami annyit jelent, hogy mindent összevetve nem  lehetetlen.

 

Senki ne kérdezze, hogy miért pont erre az évre, mert ez a századik változata a dicső földre szállás  jóslatának -- természetesen mindig holtbiztos előjelekre támaszkodva . . .  A felmérés értékelése szerint az evangélikus vallások hívei sokkal nagyobb arányban hiszékenyek, mint a katolikusok -- 46-17 arányban --, de a vallásilag el nem kötelezett hívők 10%-a is buzgón figyeli az ég kárpitjának minden pillanatban várható szétválását. 8% bizonytalankodott  a kérdés hallatán, ő bizony nem tudja és még abban sem biztos . . . Csak 42% szerint teljes lehetetlenség a mennyei látogatás.

 

Amiért ez az abszurd és egyben ijesztő statisztika ma eszembe jutott, annak oka, hogy a reggeli híreket közvetítő adók közé ékelve (vasárnap lévén) felfigyeltem egy Baltimore-ból közvetített hallelújázó istentiszteletre, ahol a műsor időnkénti megszakításakor egy körbe forduló emberi koponya dimenziós megjelenítése fölött a következő felirat volt olvasható: YOU CAN'T THINK FOR YOURSELF.  Vagyis nem vagy képes önállóan gondolkodni.  Értsd a magad érdekében dönteni. Talán bábszínház ez az egész világ? Nem más, mint óriási tűzkarikán átugrató, kötélen egyensúlyozó, bohóckodó cirkuszi produkció?

 

Az egyházak súlyos milliárdokat költve, a modern audiovizuális technika révén soha nem látott mértékben bárgyúsítják el a tömegeket az ilyen és hasonlóan lealacsonyító, pszichikailag megtörő, az elnyomást, agresszivitást és a brutalitást az élet természetes jelenségeként elfogadtató üzenetekkel.  A megalázó, egyháznak és államnak kötelezően kijáró szervilizmust hirdető szlogenek különös jelentőségre tesznek szert a mai politikai helyzetben, mikor a háború esztelenségét és értelmetlen vérontását az emberrel veleszületett humanitás ösztönösen ellenezné -- Bushnak viszont az elkövetkező időkben egyre több és több katonára lesz szüksége a maga kis olajbűzös keresztes hadjáratához.

 

 

 

11. írás

Április 24.

 

 

A mindenre elszánt urbánus gerilla támadások következtében tegnap egy kisebb katonai támaszponton egyszerre 9 amerikai katona vesztette életét, ezúttal Diyala provinciában. Huszan komolyabb sérüléseket szenvedtek. Az öngyilkos merénylet ezen áldozatait is beleszámítva -- az irakiak a felszabadulás halvány reményében százával mennek a biztos halálba -- legalább 3332-re emelkedett a koporsóban hazatérő amerikai katonák száma. Az egyre inkább nekikeseredett ellenállás következtében április az egyik legkomolyabb veszteséget jelentő hónap lehet a megszállás történelmében.

 

Az amerikai hadvezetés és (gyakran kényszerből) a kollaboráns iraki vezetők napról-napra kiötlenek valamit, amivel a lakosság életét elviselhetetlenebbé, a politikai megoldást lehetetlenebbé teszik. Viszonylag új atrocitás -- bár vidéki városokban már alkalmazott --, hogy (képünk) több bagdadi kerületben hatalmas darukkal 12 méter magas beton barikádokat emelnek -- tankok és harckocsik védelmében, az éjszaka leple alatt.

 

Így aztán egyes lakókörzetek egyik napról a másikra arra ébrednek, hermetikusan el vannak zárva a környezetüktől, el vannak vágva a munkahelyüktől, üzleteiktől, kórházuktól, mecsetjüktől. Ha egyáltalán neki mernek vágni, a gyerekek is csak hatalmas kerülővel, fegyveres ellenőrzési pontokon keresztül juthatnak el az iskolába.

 

A Washington Post értesülése szerint "legalább 10 bagdadi környék/kerület lesz elszigetelve, amely megnehezíti a hosszútávú amerikai célt, a közösségek megbékélését" -- valójában az összefogást, az irakiak közös politikai, társadalmi, gazdasági célkitűzése érdekében történő bárminemű együttműködését.

 

Hírügynökségi jelentés szerint egy tüntető úgy vélte, a valódi ok a fal mögött az a szándék, hogy növeljék a nép szenvedését és komplikálják a mindennapi életet.  Kétségkívül, hiszen a megszállás, akárcsak maga az intervenció, pszichológia bénító-romboló eszközökkel is dolgozik. Egy névvel nyilatkozó prédikátor szerint „A háború előtt egységes országunk volt, most viszont töredékekre osztott.” Tervszerűen. Parancsra. És véglegesen.  A Fehér Ház eleinte próbálkozott egységesen a maga jármába kényszeríteni az irakiakat, de sorozatosan kudarcot vallott. Nem maradt más hátra, mint a legdurvább divide et impera módszer bevezetése, ami erőszakot is alkalmazva mindig eredményes.

 

Bagdadban az emberek tömegei rendszeresen tüntetnek és tiltakoznak, útszéli bombákat robbantgatnak, rakétákkal lövik a Zöld-övezetet, irtják a bábkormány rendőrségét és katonaságát, a külföldi munkavállalókat, de minden megy tovább a maga útján. Ugyanakkor az USA-ban is hiába ellenzi a kormánypolitikát a többség. A mellékelt beton karámok építését ábrázoló kép alatti kérdésre, folytatódjon-e Irakban a katonai erő fokozása, az AOL olvasói a minap 77%-ban NEM-mel válaszoltak.  Vajon ha még élne, mit szólna az amerikai válaszfalhoz Ronald Reagan, aki annak idején kellő pátosszal felszólította Gorbacsovot, bontsa le a hírhedt berlini falat?

 

Az éppen Kairóban tartózkodó Nouri al-Maliki sajtókonferencián tiltakozását fejezte ki az önkényes eljárás miatt, mondván, más módszerek is vannak, amelyek a lakosság védelméül szolgálhatnak, majd hozzátette: “Ez a fal más falakra emlékeztet minket, amelyeket szintén visszautasítunk, ezért elrendeltem, hogy állítsák meg az építését.” Félő, hogy ezzel a megjegyzésével maga ellen hangolta nem csak a Fehér Házat, hanem a nemzetközi médiát is, amire legkevésbé sincs szüksége.

 

Az elnök rendelkezését teljesen figyelmen kívül hagyva ma egy "közös amerikai-iraki" katonai sajtótájékoztatón az hangzott el Bagdadban, a „biztonsági barikádok” emelése nem politikai, hanem hadászati döntés, tehát a Pentagon rendelkezésének megfelelően a fal építése tovább folytatódik. Sokkhatás bárkinek is?

 

 

Addendum:

 

"Following in the steps of chief criminal Sharon, the other chief criminal Bush now seeks to build sectarian separation concrete walls after the failure of all his plans to eradicate resistance, break the will of the people, and entrench sectarianism among the people's segments. This ugly crime shows the failure of the security plans of the occupation troops and the current government. Second, it demonstrates that these two sides have reached a hysterical stage. These troops, whose madness has led them to annihilating around one million Iraqis, today seek to impose collective punishment against those who reject their illegitimate presence. In doing so, they followed the example of abhorrent Sharon." (The Association of Muslim Scholars)

 

There was confusion as the Iraqi Prime Minister, Nouri al-Maliki, said that the building of the wall must stop while the spokesman for the US-led security crackdown asserted that “construction of security barriers across Baghdad will continue without exception”.

(Patrick Cockburn: Sunnis Protest Against Baghdad’s ‘Prison Wall’. Guardian/UK)

 

 

 

10. írás

Április 13.

 

 

Lengyelországban új törvény született, amely kötelezi az ország irányításában és a politikai élet befolyásolásában résztvevőket, tehát egyetemi oktatókat, tanárokat, írókat és újságírókat is, hogy amennyiben vezető pozíciót vállalnak, politikai jellegű szűrővizsgálaton menjenek keresztül.  A rendelkezés célja nem titkoltan, hogy a közéletet megtisztítsák azoktól a nem kívánatos személyektől, akik a kommunista titkosszolgálat kollaboránsaiként megfigyeltek és jelentgettek, állandó rettegést, végnélküli gyötrő kilátástalanságérzetet okoztak, rágalmaztak, családokat internáltattak, családfőket munkanélkülivé tettek, közösségeket szétziláltak, embereket megalázó állapotba és nyomorba döntöttek, másokat öngyilkosságba hajszoltak vagy hosszú évekre börtönbe juttattak.

 

Szomorú, ha nem szégyenletes reakcióként az International Press Institute -- amelynek tulajdonképpen éppen a közép-kelet-európai sajtó megújulását és megtisztulását illene támogatni -- a törvény újragondolására szólította fel a lengyel kormányt. A Wall Street Journal szerint az intézet igazgatója, Johann Gritz "komoly következményt" is kilátásba helyezve aggódását fejezte ki a "média függetlenségéért".  Vajon miért ragaszkodik a besúgók, tehetségtelen élősködők, összeköttetés révén pozicóba jutók és radikális baloldali kontrollmániákusok további vezető állásban tartásához?  Miért kellene ezt bármelyik európai népnek tovább tűrni? Nem börtönre ítélik őket -- amit egyébként a többségük megérdemelne -- hanem arra, hogy esetleg ténylegesen dolgozniuk és teljesíteniük kelljen.  A tehetségteleneknek a tejiparban vagy a közlekedésben.   Kollaboráns védencei érdekében Gritz nem átallott a lengyel társadalom "újabb megosztásával" és közvetve zavargásokkal rémisztgetni.  Ha azt hiszi, hogy a lengyelek még nem jöttek rá, kiknek a fegyvere az állandó félelem gerjesztés, akkor hatalmasat téved.

 

 

MÁS

 

A Newsweek 16-án megjelent számának adata szerint Vladimir Putyin 72%-os népszerűségnek örvend hazájában. Bush a felének is örülne. Nincs különösebb rejtély az orosz elnök sikere mögött: a háttérbe szorított (vagy külföldre szökött), elszámolásra kényszerített oligarchák a megmondhatói: nemzeti érdekű politikát folytat.

 

 

 

9. írás

Április 9.

A  4. ÉVFORDULÓ KAPCSÁN

Április 9 -- a Felszabadulás Napja! Micsoda gyönyörű, érzelmi telítettségű alkalom -- egy olyan (alkalom), amely legendaként fog továbbélni, mint a Bastille eleste, a V-E Nap(*1), vagy a berlini fal leomlása. Bagdadra figyelve Szaddám Huszein tornyosuló szobrának ledöntése igazi Ozymandias pillanat volt. És most mindazok az okoskodó európaiak, akik kifigurázták George Busht és lebecsülték a nézetét, mi szerint ténylegesen létezik egy jobb jövő az iraki nép számára -- nos azoknak most újra kell értékelni mindent.” írta odadörgölve, vélt igazától peckes öntudattal William Shawcross 2003-ban a kormánypárti-szélsőjobboldali Wall Street Journalban.

 

Az esemény kapcsán az Atlanti-óceán másik partján hasonlóképpen áradozott a sokk és megfélemlítés technikát alkalmazó intervenciót éltető volt amerikai nagykövet Jeszenszky Géza is: „Aki ott volt 56-ban a pesti utcán, aki látta a Sztálin-szobor ledöntését, látta, ahogy a nép darabokra szaggatta a gyűlölt diktátor bronztestét, annak nem volt újdonság látni az örömöt és a  dühöt, amivel Bagdad népe esett neki Szaddám szobrának, képmásainak, palotáinak. De nem kell olyan messzire mennünk az időben, még nincs 14 éve, hogy a berlini falat szedte szét a nép, és ki ne emlékezne, ahogy szerte Afganisztánban ünnepelték a tálib rendszer összeomlását.”

A neokon szimpatizáns Shawcrosshoz hasonlóan Jeszenszky is értetlenül, és támadólag állt szemben azokkal, akik nem dőltek be, vagy nem hódoltak be a Bush adminisztráció és a szervilis média-manipulációknak, akik a nemzetközi jogszabályok híveként rakéta támadások helyett diplomáciai megoldást követeltek a kiprovokált konfrontáció elsimítására.  Szó szerint a következő számon kérő tirádát írta róluk: „Amikor beigazolódik, hogy Szaddámot valóban rettegte és gyűlölte a lakosság, amikor beigazolódik, hogy igenis voltak elrejtett, tiltott vegyi fegyverek, azok célba juttatására alkalmas tiltott rakéták, amikor a hősi ellenállás helyett kámforként elpárolgott Szaddám apparátusa és a félelmetesnek kikiáltott 'Republikánus Gárda', amikor hithű muzulmánok táncolnak, hogy a sátán megtestesítőjétől többé nem kell félniük, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy 56 nemzetében hogyan drukkolhattak sokan -- nyíltan vagy leplezve -- az iraki diktátornak?  Hogyan fordulhatott a magyar középosztály, a 'jobboldal' jelentős része Amerika ellen, kétségbe vonva, hogy a jó ügyért harcolnak és halnak meg amerikai és brit katonák?”

Ma, négy év távlatából visszanézve talán még megdöbbentőbb az a politikai vakság, az a korlátolt elfogultság(*2), és az a rosszindulatú vádaskodás, ami azokra zúdult, akik nem voltak hajlandók integritásukat feladni,  humanitásukat megtagadni. Akiknek az olaj fegyveres megkaparintása nem tűnt "jó ügynek" még akkor sem, ha így olcsóbban juthatnak hozzá. A New York City Journalban és a Wall Street Journalban is publikáló Mark Steyn annakidején azzal vádolta a háborút ellenzőket, hogy vér van a kezükön, míg a washingtoni neokon  politikát Ausztráliából támogató (mostanában rendszeresen Irán ellen uszító) újságíró-kommentátor, Tim Blair 2004-ben nevetségesnek nyilvánítva csúfolta  azokat a feleslegesen aggodalmaskodókat, akik ijesztőnek találták Irak jövőjét.

A szégyentelenségéről  hirhedt volt Clinton tanácsadó, Dick Morris az intervenciót követően azt nyilatkozta a szélsőjobbos Fox News adón: “Az elkövetkezendő hetekben, mikor megtaláljuk a fickó (Szaddám Huszein) által felhalmozott kémiai fegyvereket, a tény, hogy bár ez a háború támadásokat szenvedett a baloldaltól, a jobboldal (mégis) igazolva lett, azt hiszem valójában oda fog vezetni, hogy a balodalnak három vagy négy évig lehorgasztott fejjel kell kushadni.

Hasonlóképpen leegyszerűsítve Jeszenszky szerint is szélső baloldaliak voltak a háború ellen szerte a világban tüntető milliók: „régi maoisták, mindenfajta balos szekták, naiv széplelkek, és az új divat, az antiglobalizmus anarchistái. A diktátor zászlaját emelték magasba, akit a saját népe ma felszabadultan átkoz, jelvényeit megtaposva. Égették az amerikai zászlót, amit ma a felszabadított irakiak boldogan lobogtatnak, csókolva az őket állítólag leigázó amerikai és angol katonákat.”

Ma már nyíltan ad absurdumként, leginkább a neokonok csúfolására hozzák fel az amerikai katonák csókokkal és virágesővel való fogadtatását, mint ahogy az amerikai demokrácia (fegyverrel kikényszerített) térhódításának közel-keleti ábrándját is.  (Szaddám Huszein pozitív megítélése viszont -- elsősorban nemzetépítő tevékenysége, a megosztó vallási, etnikai, klánbeli ellentétek kiküszöbölésére az egyesítő, szekuláris államberendezés sikeres megvalósítása miatt -- ma sokkal szélesebb körű, mint valaha is.) Itt az ideje tehát a legendák világába veszett Shawcross élcelődését visszaküldeni a feladónak: a brutális megszállás 5. évébe lépve neki és a magafajta „okoskodóknak” kellene átértékelni Bush kudarcot vallott politikáját, és (némi empátiával vegyítve) átgondolni az irakiak számára tragikusan kilátástalan jövőt. Még inkább Morris ötletét megfogadva nem ártana egy ideig -- egy-két évtizedig? -- lehorgasztott fejjel kushadni.

*

Az iraki Najafban több mint 1 millióan tüntettek az évforduló alkalmából. A hatalmas, áradó  tömeg nemzeti zászlók ezreivel vonult, és kórusban kántálta: IGEN, IGEN IRAKRA, NEM NEM AMERIKÁRA! és NEM, NEM AMERIKAI, TÁVOZZ, TÁVOZZ MEGSZÁLLÓ! A tüntetők az ország minden tájáról érkeztek a szent városba és a nemzeti egység jelképeként kizárólag nemzeti színű zászlót vittek-lobogtattak. A tüntetés állítólagos indítványozója, Muktada al-Sadr egyik bagdadi képviselője úgy nyilatkozott, "közösen, egyként szólítjuk fel az amerikaiakat a kivonulásra".

Dilip Hiro beszámolója szerint a tüntetés óriási mérete és ökunemikus volta új, rendkívüli jelenségként értékelhető és egyben az iraki törvényalkotók egy részének nézetét tükrözi.  Már tavaly ősszel a 275 tagú parlament 170 tagja  hivatalos dokumentumban követelt konkrét időpontot az idegen haderő kivonására.  Ezt megelőzően, 2005 júliusában Irak ideiglenes (majd Washingtonból távozásra kényszerített) miniszterelnöke, Ibrahim al-Jaafari gyorsított visszavonulásra szólította fel az amerikai csapatokat. (Válaszként az amerikai generális, George Casey riportereknek azt nyilatkozta, erre sor is kerülhet 2006 tavaszán, amennyiben haladás mutatkozik politikai fronton -- természetesen Washington feltételei szerint -- és amennyiben a gerilla harc nem fokozódik.)

A korábbi évek helyi statisztikái szerint az iraki lakosság 75%-a azonnali, illetve 6-12 hónapon belüli távozásra szavazott.  Felszabadítónak csak két, azaz kettő százalék tartotta az amerikaiakat. Az egységes  népakarat százféleképpen megnyilvánuló követelése és folyamatos harca ellenére az idei év elején a Bush adminisztráció a fegyveres állami terror fokozása és a katonai létszám növelése mellett döntött, és azóta is kitart mellette. A lakosság és közvetve az ország további megosztása érdekében pedig több ezer kurd zsoldost hozatott északról Bagdadba és a környező városokba, míg a notórius Abu Gharaib vezető szerepét átvette a bagdadi repülőtér mellett amerikai adóból épített hatalmas, maximális biztonságú Camp Cropper nevű katonai börtön.

Hiro, a Titkok és hazugságok: ”Iraki Szabadság Hadművelet” és ami utána következett (Secrets and Lies: “Operation Iraqi Freedom” and After) című, a Bush adminisztrációt leleplező könyv szerzője szerint magánál a hatalmas, fegyelmezett és jól szervezett tüntetésnél is nagyobb aggodalomra ad okot Washingtonnak az összefogás gondolata, a közös shíita-szunnita megnyilvánulás és a nemzeti érzelmű légkör. „A Bush adminisztráció leginkább rettegett rémálma az a lehetőség, hogy al-Sadr vonzereje Ali-al-Sistani áldásával átterjed a szunnita közösségek egy részére.” Ehhez Hiro csak annyit tesz hozzá, bizony eljöhet az idő, mikor ez megtörténik.

 

*1   1945 május 8, a szövetségesek Európa felett aratott győzelmének napja

*2  Az iraki invázió idején az írott médiánál is elfogultabb és irányítottabb volt a televízió. John Pilger a BBC ezirányú szerepét és felelősségét taglalva (Myth and Reality) közli a megdöbbentő adatot, amely szerint az amerikai hírközlésben 840 szakértő közül csupán négy (4) olyan kapott szót, aki ellenezte a háborút.

Addendum:

“Al-Sistani’s next blow fell on the Bush administration earlier this month. He let be known his disapproval of Washington-backed legislation to allow thousands of former Baath Party members to resume their public service positions.” Not quite. There was a report afterwards that Sistani did not disapprove of allowing Batth members into the government. It was said that he had had a meeting with Achmed Chalabi and it was through him that the erroneous report that he disapproved of the Baath amnesty came out.

"Then there’s Iraq. It took years for the Bush administration to finally admit that an insurgency had taken hold in that country, because its mythology dictated that an insurgency couldn’t happen. The Iraqis were supposed to greet us with flowers and chocolate, so any evidence to the contrary had to be wrong." (Jay Bookman: When Myths Take Priority Over Facts. The Atlanta Journal-Constitution)

 

"Oh, it was breathtaking. I mean I was almost starting to think that we had become inured to everything that we'd seen of this war over the past three weeks; all this sort of saturation. And finally, when we saw that it was such a just true, genuine expression. It was reminiscent, I think, of the fall of the Berlin Wall. And just sort of that pure emotional expression, not choreographed, not stage-managed, the way so many things these days seem to be. Really breathtaking."
(Washington Post reporter Ceci Connolly, appearing on Fox News Channel on 4/9/03, discussing the pulling down of a Saddam Hussein statue in Baghdad, an event later revealed to have been a U.S. military PSYOPS operation [stunt]-- Los Angeles Times, 7/3/04)

 

 

8. írás

Április 5.

 

Lehetséges lenne, hogy a békemozgalmak újjáéledése és a demokraták tavaszi aktivizálódása ellenére az iraki eszkaláció nem csökken, hanem éppen fokozódik? (Többek között a házelnök Nancy Pelosi és a szenátus demokrata vezetője, Harry Reid lépett fel erélyesen és helyezett kilátásba korlátozásokat a Bush külpolitika ellen.) És ha igen, mi rá a magyarázat? Ne feledjük, Dick Cheney tavaly október 17-én a háborús uszító szélsőjobboldali rádiós Rush Limbaughnak adott interjújában azt mondta, ha az általánosan átfogó szituációt nézzük, (az irakiak) rendkívül jól megvannak. Igen, szó szerint azt mondta, hogy „rendkívül jól”.

 

A kormányhű Joe Lieberman szenátor azóta többször is megerősítette Cheney állítását és számos republikánus törvényhozó is méltatta a Bush külpolitika eredményeit, várható sikerét.  Legutoljára az elnöki posztra pályázó John McCain szenátor, aki Irakból visszatérve nem kevesebbet állított, minthogy Bagdadban a helyzet nyugodt és biztonságos -- a mindennapi élet úgy zajlik a piacokon, akárcsak a világ bármelyik fővárosában. 

 

Mintegy McCain cáfolatára, csupán egy-két nappal később váratlan megdöbbenést keltett a Védelmi Minisztérium közlése, amely szerint a katonaság létszámának fokozatos növelése mellett az elkövetkezendő hetekben számos nemzetvédelmi brigád(*1) kap majd szolgálati behívót és a szükséges kiképzés vagy újraképzés után irány Irak és Afganisztán!

 

Ha minden jól megy és jó irányba halad Irakban, ahogy a politikusok mondják, és ahogy a közmédia az elmúlt hónapokban sejteni engedte, akkor miért mozgósítanak további 12-15 ezer nemzetőrt? A döntés ráadásul még csak nem is új keletű. Bár nem kapott nagy nyilvánosságot, de Robert Gates már az év elején átírta a Pentagon rendelkezésének azon paragrafusát, amelyek a nemzetőrök behívásának gyakoriságát szabályozta, méghozzá azzal a céllal, hogy az ő révükön tehermentesítse az elszánt ellenállással küszködő hivatásos katonaságot.

 

Gates mit sem törődve vele, hogy (ha lehet még jobban) lejáratja, és abszolút szégyenbe hagyja Cheneyt, Liebermant vagy éppen McCaint, egy rádió interjúban azzal indokolta az eszkaláció további fokozását, „Tudjuk, hogy Bagdad lángokban áll, és az egész várost elárasztja az erőszak, a politikai megoldás lehetősége (viszont) szinte nem létezik.”  Ez egyértelműen azt jelenti, hogy az intervenció kiváltotta önvédelmi ellenállás letörésére a Bush adminisztráció nem a diplomácia és gazdasági eszközök, hanem még fokozottabb erőszak alkalmazása mellett döntött.

 

Hogy mennyire fokozott? A Baltimore Sun például arról számolt be, a Maryland National Guard nemzetőrei utoljára 60 évvel ezelőtt, a nagy Normandi partraszállás idején voltak ilyen nagy számban mozgósítva. Az ehhez hasonló helyi részletek országossá összerakva, egymást kiegészítve ijesztő képet vetítenek  elénk. Újabb intervenció, újabb hullahegyek elborzasztó rémképét.

 

A békét követelő többségi népakaratot, és ennek megfelelően a kongresszusi demokraták törekvéseit teljesen figyelmen kívül hagyó eszkalációs mozgósítás érezhetően megdöbbentette és felháborította a politika és jelenkori külpolitika történész Joseph A. Palermot, aki szerint Bush még a kongresszus mindkét házának elvesztése után is úgy kormányoz, mint valami uralkodóféleség.  Úgy tűnik, mintha szándékosan provokálná a kongresszust a leggyermetegebb és ingerültebb módon. „Amennyiben a kongresszus nem vonja meg a bizalmat ettől az Elnöktől, a bizalmatlansági záradék (csupán) egy holt irat az alkotmányban.” -- hívta fel  Palermo a figyelmet a képviselők kötelességére.

 

    *1 Míg az amerikai hadsereg önkéntes, hivatásos katonákból áll, addig a nemzetőrség civilekből, akik külső támadás vagy természeti katasztrófa esetén az ország belső védelmére vállalkoztak, háború esetén azonban (ezért használja a háború megnevezést hivatalosan a kormány a megszállás helyett) az elnök, mint legfőbb katonai parancsnok belátása szerint rendelkezhet felettük.  Egy brigád általában 3500 személyből áll.

 

 

MÁS és mégsem

 

A mai katonai jelentések szerint Bagdad környéki ellenállók ismét lelőttek egy helikopter, amelynek 9 utasa illetve személyzete életét vesztette. Ebben az évben eddig ez a 9. hivatalosan beismert helikopter veszteség, amely vitathatatlan bizonyítéka a rezisztencia kétségbeesett, emberfeletti küzdelmének.  A helyzet tehát korántsem "progresszív" és rózsás, Cheney, Lieberman és McCain urak!  Az elmúlt 3 napban 8 amerikai katona vesztette életét az egyenlőtlen küzdelemben, amelynek során folyamatosan ömlik a pénz és a magas technikájú amerika fegyverek áradata az országba.  Mint tudjuk, a business is business.

 

Friday 15 June 2007

 

Baghdad - An F-16 fighter jet crashed Friday in Iraq, the Air Force reported, in the first such loss in more than six months. The statement said the crash was an accident, but did not say where the plane went down or what happened to the pilot. Separately, the U.S. military announced the deaths of five American soldiers.

 

 

 

 

7. írás

Március 18.

 

 

Március 10-én Bush újabb 3.2 milliárd dollárért folyamodott a kongresszushoz, amit azzal indokolt, a nem régen kinevezett iraki főparancsnok, David Petraeus generális további 8200 katonát és katonai rendőrt igényel a szűnni nem akaró iraki és afgán ellenállás letörésére.  A trükk elég nyilvánvaló: januárban úgy ítélték meg, nem valami jól néz ki, sőt kétségbeesettnek tűnhet, ha egyszerre 30 ezerrel bővítik a létszámot, ezért akkor 21500 katona mozgósítását jelentették be, amit most, alig két hónappal később, minden nagyobb feltűnéskeltés nélkül  egészítenek ki.  Nyilván csak idő kérdése az igény újabb egységek bevetésére és vele újabb csekkek írására.

 

Bush a korrekciós lépést azzal indokolta, a katonai vezetésnek minden eszköz rendelkezésére kell, hogy álljon a végső cél, "a demokratikus és biztonságos, terrorizmustól mentes Irak és Afganisztán" megvalósításához. A Nemzetbiztonsági Tanács szóvivője, Gordon Johndroe szerint Petraeus jelezte, a folyamatban levő bagdadi biztonsági intézkedések során a letartóztatott személyek száma ismét növekedni fog, ezért van szükség további 2200 katonai rendőr szolgálatba állítására. 

 

A Bush adminisztrációban senki sem irul-pirul miatta, de érdekes módon a média sem emlékeztetett rá, hogy Szaddám Huszeint évtizedeken keresztül pontosan a politikai ellenzék jogtalan bebörtönzésével vádolták, az emberi szabadságjogok ilyen jellegű megsértései miatt támadták, holott neki közel sem volt ennyi áldozata. A rezsim váltást követelők elsősorban az állítólagos tele börtönök és az elítélt-kivégzett politikai foglyok miatt nyilvánították Szaddám Huszeint diktátornak. A demokráciát evangelizáló Bush-Cheney duó azonban messze túl tesz rajta és ez nem csak afféle propagandisztikus vád, hanem sokrétűen (fényképekkel is) dokumentált tények sora.

 

A megszállás terrorja tehát annak ellenére folytatódik, sőt fokozódik, hogy az amerikaiak többsége értelmetlennek és  indokolatlannak tartja. A legújabb Bizalom az Egyesült Államok Külpolitikájában Index adatai szerint a megkérdezettek 70%-ának az volt a véleménye, hogy egy éven belül ki kellene vonulni Irakból, ebből 19% szerint azonnali kezdettel. 73% alacsony értéket adott a kormány által beígért iraki „siker” elérési lehetőségére, 32% pedig egyenesen elégtelent. (Ez kétszerese a 2005 júniusában elégtelen osztályzatot adók számának.) Csupán 13% vélte úgy, hogy Washington egy amerikai stílusú demokráciát tud létesíteni Irakban.  Kérdés, hogy a helyzetet okosan felmérő 87%-ból hányan tudták eredetileg, és hányan realizálták csak utólag, hogy a demokrácia teremtés nem cél, mi több -- nem is volt soha.

 

 

 

6. írás

Február 3.

 

 

Nem egészen 2 hét (13 nap) alatt 4 amerikai helikoptert lőttek le az iraki ellenállók.  A Pentagon minden alkalommal próbálta elmismásolni ki és mi volt a szerencsétlenség oka. Szemtanúk beszámolója ellenére mindig hosszú kivizsgálást tartott szükségesnek a tragikus veszteségek okának megállapítására. Közel két hétre volt szükség annak beismerésére, a január 20-i Black Hawk helikopter lezuhanása is ellenséges támadás következménye volt.

 

A 4. alkalmat követően viszont mindent összegezve William Caldwell generális közölte a médiával, „úgy tűnik, hogy mindegyik helikoptert valamiféle Irak-ellenes, szárazföldről irányzott találat hozta le.” (Irak-ellenes? Nem inkább Amerika-ellenes?) „Mióta itt vagyunk szünet nélküli próbálkoznak a helikoptereink levadászásával.” -- ismerte be váratlanul a generális, ami valószínűleg már annak a következménye, a katonai vezetés igyekszik alátámasztani, a tiltakozások ellenére szükség van a Bush elnök által eldöntött csapatlétszám növelésre.

 

Tegnap más magas rangú katonai vezetők is elismerték, hogy az utóbbi hetekben az ellenállók egyre aktívabbak, és egyre sikeresebbek. Ezt állítja a közvetlen közlés előtt álló, 16 amerikai felderítő ügynökség közös kiadványa, a National Intelligence Estimate is, arra a végkövetkeztetésre jutva, hogy a helyzet Bagdadban „veszedelmes”, és amennyiben az elkövetkezendő 12-18 hónapban nem javul számottevően, további romlás várható. (Ennek megállapítására ugyan aligha volt szükség 16 kormányügynökség idejét pazarolni, mivel világviszonylatban köztudott, de nyilván itt is, mint mindenhol, valamit le kell tenni az asztalra a fizetésért.)

 

A 4 helikopter elvesztése során 21-en haltak meg. Tegnap több mint száz iraki és 5 amerikai katona vesztette az életét Irakban. Ezzel az amerikai katonai áldozatok száma a Védelmi Minisztérium 7 alkalmazottját is beleszámítva 3090-re emelkedett. Az ENSZ felmérése szerint tavaly legalább 34 ezer civil esett áldozatul Bagdadban és környékén a folyamatos koalíciós támadásoknak és belső hatalmi harcoknak. A vérveszteség ellenére a rezisztencia erősödésére, és az őket támogató lakosság gyűlöletének további fokozódására lehet számítani, mivel az amerikaiak a főváros egyes kerületeiben izraeli mintára buldózerekkel rombolják le a lakóházakat, amelyek helyére szögesdróttal körülvett katonai bázisokat telepítenek.(*1)

 

Az eljárás ugyan a nemzetközi törvényekbe ütköző, ez azonban – ahogy korábban sem – most sem befolyásolt senkit a Pentagon döntésében. A múlt hónap végén William Fallon admirális a közép-keleti hadszíntér legfőbb parancsnoka azt a megdöbbentő kijelentést tette, "Az amerikaiaknak alább kell hagyni az Irakkal szembeni elvárásaikkal." Még a jelenleginél is alább? Majd azzal egészítette ki, "amit eddig csináltunk, az nem működik." Bár ezt katonai szakértők a háborút megelőzően megjósolták – többek között Eric K. Shinseki és William E. Odom generálisok –  Donald Rumsfeldnél és Dick Cheneynél azonban nem találtak vevőre. Szerencséjükre néha akadt ellenvélemény, amire hivatkozhattak. Az Elnök kedvenc demokratája, Joe Lieberman szenátor a tavaly novemberi választásokat megelőzően azzal a jelentéssel jött vissza Bagdadból: "A stratégia működik."

 

A Bush által meghirdetett eszkaláció során további 17.500 fegyveres fogja róni Bagdad utcáit, vesz részt a letartóztatásokban, lefegyverzésben, őrjáratokban, büntetőhadjáratokban, tehát annak a népszerűtlen feladatnak végrehajtásában, amelyről David Petreaus generális a szenátusi meghallgatáson azt mondta, „Ez egy nehéz küldetés és az idő nem nekünk kedvez.”

 

Tavaly júniusban Mowaffak al-Rubaie, az iraki nemzetbiztonsági tanácsadó azt írta a Washington Post vélemény rovatában, „az irakiak az idegen csapatokat felszabadítók helyett megszállóknak tartják, éppen ezért a kivonásuk megerősítené a szárnyait próbálgató kormányt.” Vajon miért nem figyelt rá Washingtonban senki?  Miért nem hivatkozik a kongresszusban vagy a közmédiában az ő szavaira azóta se senki?

 

A zseniális Mark Twain késői, kiábrándult és mizantropikus éveiben a következőt közölte (a Sátánt idézve) a Titokzatos idegen című történetében a mindenkori háborút provokáló keresztény agresszióról:

 

Aztán Európa korszakai haladtak el megtekintésre előttünk, és láthattuk a Kereszténységet és a Civilizációt kézen fogva masírozni azokban a korokban, ‘éhezést és halált és pusztítást hagyva a nyomukban.’ És mint mindig, háborúink voltak, további háborúink és még további háborúink -- egész Európában, az egész világon. ’Néha a királyi családok privát érdekében, néha, hogy eltiporjunk egy gyenge népet; de egy háború soha nem kezdődött az agresszor tiszta szándékával -- ilyen háború nem létezik az emberi faj történelmében.’

 

*1 A kitelepített lakók állítólag valami kártérítés félét kapnak.  De lehetséges a kilakoltatást, az otthon földdel egyenlővé tételét, a konyhakert elpusztítását bármivel is pótolni?

 

 

5. írás

Január 22.

 

Mai napon az északi Kirkuk provinciabeli Dibisben fegyveresek tüzet nyitottak a helyi olajüzemet vigyázó őrökre, és a lövöldözés során felgyújtották az egyik olajkutat. Az iraki olaj miniszter, Hussein al-Sharistani közlése szerint a hasonló esetek és egyéb szabotázs akciók egyre gyakoribbak. Egy sajtókonferencián azt közölte, 2006-ban 289 iraki olajmunkás esett fegyveres támadás áldozatául,  179 személy pedig súlyos sérüléseket szenvedett.  Al-Sharistani felszólította az iraki lakosságot, értesítsék a hatóságokat, amennyiben tudomásukra jut, hogy bárki is az iraki érdekek ellen szervezkedve -- többek között az iraki olajminisztérium hivatalnokainak elrablása révén -- akadályozni próbálja az olaj exportálását.

 

A lakosság együttműködésére azonban aligha számíthat a kormány, mivel a koalíció ott tartózkodásának az ENSZ általi újabb meghosszabbítása (az idei évre), és a napokban közölt amerikai csapatlétszám növelés kétségtelenné tette számukra a megszállás véglegesítését és vele az olaj jogok óhatatlan kisajátítását.  Mivel az iraki lakosság nem látja biztosítva, hogy a jövőben törvényes úton és önállóan rendelkezhessen természeti kincsei, elsősorban az olaj kitermelése és értékesítése felett, ezért nagy valószínűséggel továbbra is az olajrablást fizikailag akadályozó szabotőröket fogja támogatni -- még akkor is, ha sajátmagának is árt vele. Ez a civil lakosság általi támogatottság egyébként a mindenkori gyilkos idők és korok rezisztens mozgalmának köldökzsinórja.

 

 

4. írás

Január 20.

 

Az amerikai hadsereg egyik tragikus napjának számít a tegnapi, mikor 21 katonáját és pilótáját követelte az évek óta húzódó iraki megszállás. Különös aggodalmat keltett a hadvezetésben egy újabb Blackhawk transzport-helikopter lelövése, aminek tizenhárman estek áldozatul. A Fehér Háznak hasonlóképpen rossz napja volt, ugyanis 10 nappal ezelőtt, mikor Bush hivatalosan bejelentette a megszálló csapatok létszámának 21500 katonával való növelését, a támogatottsága és a képességeibe vetett bizalom ideig-óráig még 26% maradt, azóta viszont a Newsweek felmérése szerint tovább romlott: 24%-ra csökkent.  Az elnök sorozatosan elhibázott döntései (és mostanra a saját pártját is egyre inkább megosztó politizálása) valamint Robert Redford sajtónyilatkozata* kapcsán egy riporter feltette neki a kérdést, nem érzi-e úgy, hogy bocsánatkéréssel tartozik az iraki népnek, amit ő röviden azzal a válasszal utasított el: "Not at all." Vagyis: "Egyáltalán nem."

     * A legendás hollywoodi sztár és társadalmi, politikai aktivista Robert Redford arra szólította fel az Egyesült Államok vezetőségét, kérjenek bocsánatot az iraki háború miatt. A színész a Utahban megrendezett Sundance filmfesztivál megnyitóján nyilatkozott így, mielőtt vetítésre került a rendezvénysorozat nyitófilmje, amely a vietnámi háborúról, és az ellene folytatott tiltakozásokról szól. Redford közlése szerint a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően ő is, mint sokan mások, közösséget vállalt az Egyesült Államok kormányával, viszont az azóta Irakban történ gyilkos pusztítás miatt úgy vélte, hogy a kormánynak bocsánatot kell kérnie.

 

MÁS:

 

Január 17: A londoni Times közlése szerint menedékjogot kért a brit hatóságoktól az a kurd Halabdzsában született, zsidó származású bíró, Rauf Abdel Rahman, aki Szaddám Huszeint és több magas rangú munkatársát halálra ítélte. Hiába, Irakban nem irigylésre méltó a kollaboránsok sorsa! Ott nem kukoricáznak velük. A 65 éves Rahman  egész családjának tudott vízumot szerezni, és annak ellenére, hogy a tárgyalás vezetése, módszerei  és a végítélete a világ nagy részén felháborodást keltett,  Angliában rejtett helyen állandó állami védelem alatt tartják, amíg végleges letelepedési engedélyt kap. Csak vigyázzanak is rá, őrizzék, mint ritka kincset -- a szigetországnak nagy szüksége van az olyan véreskezű egyénekre, akiket a saját országának népe mélységesen megvet. A Rahman vezette törvényszék munkáját és döntését egyöntetűen helytelenítették a nemzetközi emberjogi csoportok, köztük a világ legnagyobb, Londonban székelő emberjogi szervezet, az Amnesty International is, amely többször is nyilvánosan felhívni a figyelmet a hatalmával visszaélő bíró törvénysértő tevékenységére. (Korábban erről így írt az EMPIRIA: A Human Rights Watch (HRW), az Emberi Jogok Figyelője szerint számos jele mutatkozik a „győzők igazságszolgáltatásának” -- burkoltan mondva nincs biztosítva a fair tárgyalás, ami ténylegesen szabad és demokratikus országokban még a közbűntényeseknek is kijár. Az Amnesty International (AI) három megfigyelőt küldött Bagdadba, akik hasonlóképpen jogilag elfogadhatatlannak ítélték az eljárást. Az iraki igazságügyi miniszter, Jamal Karimirad szerint „a megszállók egyszerűen csak ki akarják (az elnököt) végezni, anélkül, hogy a saját szerepüket tisztáznák, mikor a hatalmon levő Szaddámot támogatták”.)  A témában bővebben lásd még: Lapszemlék 2006. II. félév, 28. írás)

 

Január 13: a törökországi Cihan hírközlő ügynökség szerint három éve óta először történt meg, hogy egy németországi amerikai bázisról egyszerre 16 darab F-16-os harci repülőgép, valamint több korai előjelző rendszerű AWACS repülőgép és üzemanyag szállító érkezett az Adana városbeli Incirlik légibázisra. Ankarában az amerikai nagykövet és a török külügyminisztérium egyaránt úgy nyilatkozott, a látogatás célja közös hadgyakorlat. Azt azonban nem szabad elfelejteni, Incirlik 2003-ban északi háttérbázisként szolgált az Irakot megtámadó amerikai légierőnek, és azóta is folyamatosan logisztikai támogatást nyújt az amerikai hadseregnek.

 

Szintén január 13: az afganisztáni Konar provinciában egy konvoj megtámadása során 5 amerikai katona vesztette életét, míg egy tálib harcos amerikai fegyvereknek esett áldozatul. Az újabb tavaszi offenzívákra való előkészületként az angolok át kívánják adni a NATO koalíció vezetését a várhatóan "erősebb kezű" amerikai hadvezetésnek, amely viszont nagyobb arányú részvételt vár el eddigi partnereitől, többek között a hatalmas gondokkal küszködő Magyarországtól is.

 

 

 

3. írás

Január 10.

 

Bár évek óta köztudott, hogy a fejlett ipari országokban a házasság intézménye válsághelyzetben van, az Egyesült Államokban mégis sokakat meglephetett, hogy a társadalomtörténet folyamán először él a nők több mint fele -- 51% -- házastárs nélkül. A trend az 50-es évek óta felfelé ívelő: 1950-ben 35%, míg 2000-ben már 49% élt férj nélkül (özvegyen, hajadonként, elváltan, szeparáltan), illetve nem törvényesített, gyakran ideiglenes párkapcsolatban.

 

A tavaly készült felmérésre alapozottan Sam Roberts, a New York Times-ban közölt cikkében azt írja, a statisztikai felezővonalon való átlendülés egyik oka, hogy a nők egyre később mennek férjhez, illetve egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig élnek élettárssal, ideiglenes partnerrel. A másik lényeges ok, hogy a nők hosszabb ideig élnek, mint a férjeik, majd a modern orvostudománynak köszönhetően korábbi generációkhoz viszonyítva egyre tovább élnek özvegyként.

 

„Íme egy másik vitathatatlan jel, hogy nincs visszaút abba a világba, ahol a házasságot fő intézményként az emberi élet irányítójának tartották.” idézi a cikk Staphanie Coontz professzort, aki az Ideiglenes Családok Tanácsa nevű közműveltségi kutató csoport igazgatója. „Ezeknek a nőknek többsége ugyan férjhez fog menni, vagy már volt is házas. Átlagban azonban a mai amerikaiak életük felét házasságon kívül töltik.”

 

Ne feledjük, míg régen elvárás, sőt követelmény volt úgy a család, mint az egyház és a társadalom részéről, hogy a fiatalok mielőbb házasodjanak(*1) -- rengeteg boldogtalanságot, sőt tragédiát is okozva --, a múlt század 60-as éveitől kezdve azonban, elsősorban a női egyenjogúság ideájának és az önmegvalósítás jogosságának elismerésével párhuzamosan, ez a kényszer számottevően csökkent.

 

A washingtoni Brookings Intézet demográfusa, William H. Frey kutatásai során arra a következtetésre jutott, a jelenlegi csúcs az 1960-tól ívelő trend kulminációs pontjaként a nők fokozódó függetlenségét és rugalmasabb életstílusát tükrözi. „Akár jobb, akár rosszabb, de a (mai) nők függetlenebbek a férfiaktól és magától a házasság intézményétől. A fiatal nők ezt ma már sokkal jobban értik, és készek rá, hogy az életük egyre nagyobb részét töltsék egyedül vagy (partnerként, társként) nem házas férfivel.”

 

Amit ehhez hozzá kell tenni, hogy a tradicionális házasságban élő nők sem biztos, hogy ténylegesen együtt is élnek, és a család gondjait is meg tudják osztani a férjükkel. A 63 millió papírforma szerint házassági kötelékben élő nő közül 3,1 millió legálisan különélő, míg 2,4 millió esetben a férj különböző okokból nem él otthon.  (Arról nincs statisztika, hányan élnek együtt olyan kényszer-házasságban, ahol nem is beszélnek, vagy naponta marják, ölik egymást.) Ebből adódik, hogy a házasságban élő nők száma valójában csak 57,5 millió, míg a házasságon kívül élők összesített száma, a különélőket is beleszámítva 59,9 millió volt a 2005-ös felmérés idején.

 

A trend nem kerülte el, nem kerülhette el az egyházak figyelmét sem. Bár nem amerikai, hanem globális jelenségként, de a 90-es évek végén Joseph Ratzinger bíboros is realizálta a népegyház eszméjétől (és vele társadalmi befolyásától, szokásjogot is szabályozó, kényszerítő erejétől) való eltávolodást, mikor azt nyilatkozta Peter Seewald német újságírónak, hamis ábránd lenne azt gondolni, hogy a vallás, mint tömegjelenség fog visszatérni.

 

Bizonyos fokig a vallás tömegekre gyakorolt szerepének átértékelődése, jelentőségének fokozatos csökkenése -- ennek következtében a női individualitás, öntudat, önálló gondolatiság, a tehetség és képességek kibontakozási lehetősége -- gyakorolt döntő hatást a legutolsó századforduló társadalmaira. Az unokáink legnagyobb valószínűséggel azt sem fogják tudni, mit jelent a valamikori megbélyegző, a szívbe tőrként ható szó: „vénlány”.

 

*1 Mind az állam, mind pedig az egyház előnybe részesíti a család és a megélhetés gondjaival lekötött fiatalok tömegeit, akik fix adófizetők és az egyedülállóknál kevésbé lázadók.

 

Addenda: Egyes statisztikák szerint az Egyesült Államokban a válási arány 52%-ról 58%-ra emelkedett.

 

MÁS:

 

Tegnap legalább 31 ember vesztette életét, mikor lezuhant egy leszálláshoz készülődő teherszállító repülőgép Balad ködös repülőteréhez közeledve. A város körülbelül 50 amerikai mérföldre van Bagdadtól, és nincs kizárva, hogy iraki ellenállók lőtték le a török állampolgárságú munkavállalókat szállító gépet. Erre utaló gyanús jelnek tűnik -- mert mi másra vélhetnénk? -- hogy a nagy számú emberveszteség ellenére az esti tv híradók nem tettek említést a tragikus eseményről. Vagy a török áldozatok valami rejtélyes oknál fogva nem számítanak?

 

 

 

 

2. írás

Január 6.

 

A katolikus egyház újabb botrányaként lemondásra kényszerült a varsói érsekség frissen kinevezett érseke, Stanislaw Wieglus, akit korabeli dokumentumok alapján a kommunista rendszer informátoraként, híveinek, munkatársainak, és ismeretségi körének besúgójaként azonosítottak. Bűnét még tagadással, tehát hazugságokkal is tetézte, mindezek ellenére a Vatikán nem érvénytelenítette a kinevezését -- továbbra is kitartva hivatalos beiktatás dátuma mellett. A nagy stílű ünnepség meghívott vendégei között szerepelt a lengyel elnök, Lech Kaczynski is.

 

Figyelemre méltó módon az átlag lengyelnek fejlettebb etikai érzéke és tisztesség érzete van a pápánál, akit ugyanis a Vatikán közlése szerint informáltak a főpap múltjáról -- de nyilvánvalóan semmi kivetnivalót nem talált benne. Valószínűleg csak legyintett rá, végül is a pedofilek, pederaszták, a védelmükben hazudók és csalók, a szegényeket is megvámolók és a többi díszmadarak között miért ne lenne helye éppen a besúgóknak?  A hívek ezzel szemben bizonyos fokú integritást, erkölcsi tartást várnak el az egyház vezetőitől, legalább is a statisztika szerint. A ügynökmúlt kapcsán indított Gallup  felmérése szerint ugyanis a megkérdezett lengyelek két harmada úgy vélekedett,  hogy Wieglusnak le kellene mondani.

 

A közvélemény ítélete szokás szerint nem befolyásolta a pápai döntést, Wieglus viszont az utolsó órában, könnyek között, de önszántából lemondott, és bűnösségét beismerve még bocsánatot is kért. A Vatikán sajtóhivatalának vezetője, Páter Frederico Lombardi úgy kommentálta Wieglus lemondását, mint akinek múltbéli, a kommunista rezsim idején folytatott eljárása nagyban kompromittálta a tekintélyét, a hívek felé is.

 

Ami ennél nagyobb probléma a Vatikán számára, hogy a főpap Lengyelországban sem kivételes eset -- sokkal inkább nyitókártya további dokumentált mocskos esetek feltárásához.  Lombardi páter azon kísérletéhez, hogy Wieglus és mások mentségéül hozta fel, „egy elnyomó és zsaroló rendszer hivatalnoki produktuma”, csak annyit kell és érdemes hozzátenni, nem mindenki, csak egy töredék volt hajlandó megalkudni, lealacsonyodni, a karrierje és a velejáró hatalom és kiváltságok érdekében árulóvá válni.

 

A kérdés, ami elkerülhetetlen a botrányos ügy kapcsán, vajon a Vatikán miért választ a legmagasabb tisztségekre következetesen a polgári mércével mérve tisztességtelen és szégyentelen papjai közül? Miért nem jutalmazza azokat, akik ellentmondtak a hatalomnak, akik kiálltak a legnehezebb időkben is a híveik mellett, irányt és  biztatást adtak, akik megjárták a kommunista börtönök poklát, és tapasztalatból tudják, mi az éhezés, a rúgás és a kétségbeesés?

 

Azonban akármilyen aljas ember is Wieglus érsek, még aljasabb is akad nála, méghozzá a testvérnép egyházi vezetőségében. Paskai László bíboros 1965 óta a Kádár-rendszer alatt végig jelentett az állambiztonsági szerveknek, ráadásul 1971-től ügynöki minőségben -- a rangjával és hatalmával alaposan visszaélve -- mások beszervezésére is vállalkozott. Mivel a Vatikán nem a polgári törvénykönyvek paragrafusai szerint ítélkezik papjai és püspökei bűnei felett, ennek következtében Paskai László továbbra is a legmagasabb rangú főpap Magyarországon és ez év végéig még a pápát választó konklávénak is tagja marad.  Ő ugyanis nem mondott le önként a tisztségéről, nem kért könnyek között nyilvános bocsánatot -- miért is polgári mércével mérve még Wieglusnál is alávalóbb.

 

Paskai mérhetetlen gőgjében úgy döntött, az ő megítélése nem tartozik senki másra, kivéve a római katolikus Istenre. A katolikus híveknek a saját érdekükben, de az egyházuk jövője érdekében is tiltakozni kellene a püspöki arrogancia ellen, mint ahogy el kellene ítélni a pápai bűnpártolást is, ha nem akarnak a tekintélyében megrendült amerikai katolikus egyház sorsára jutni. A digitális korban -- az egyháztörténelem során először -- lehetőség nyílt nyilvános társadalmi ítélkezésre, és a lengyelek éltek vele.

 

MÁS és mégsem:

 

A katolikus egyház másik, híveit megkárosító bűne a pedofil szubkultúra támogatása: (The pedophile) Marciel Maciel accompanied John Paul II on visits to Mexico in 1979, 1990 and 1993. During the 1993 trip, it was John Paul's public tribute to Maciel as an "efficacious guide to youth" that prompted the original nine accusers to come forward. As late as 2002, when John Paul visited Mexico City, Maciel was in the front row at a papal Mass at the Basilica of Our Lady of Guadalupe, and was greeted by the pope. In a 2004 letter, John Paul II congratulated Maciel for 60 years of "intense, generous and fruitful priestly ministry." (John L. Allen Jr.: Vatican restricts ministry of Legionaries priest founder Move seen as confirmation of sex abuse allegations against Maciel)

 

 

Paskairól lásd még: A hit nem politizálható; a megalkuvó pápai politizálásról: A Pápa zsúrja a Fehér Házban

 

 

 

1. írás

Január 2.

 

Az amerikai közmédia igyekszik úgy feltüntetni Szaddám Huszein fokozódó népszerűségét (és a kivégzése miatti közel-keleti felháborodást), mint valami teljesen újkeletű, ki-hitte-volna fenomént. Politikai elemzői és irányítói értetlenkedve szemlélik, lehetséges lenne, hogy hiába igyekeztek minden eszközzel a makacs arab kobakokba verni, hogy az öreg maga volt a kénkövet fújó Sátán?

 

A neokonzervatívok eddigi legmagasabb rangú iraki áldozatának népszerűsége azonban nem abszolút váratlan és nem is a zéróról rugaszkodott el nagy hirtelen. Mint az EMPIRIÁban korábban olvashatták, Megan Stacks, a Los Angeles Times újságírója már tavaly nyáron figyelmeztetett rá, hogy Bagdad megszállása óta az amerikai közel-keleti politikával elégedetlen arabok tömegesen szimpatizálnak a volt elnökkel: "A saját kormányukat az amerikai érdekek kiszolgálásával vádló nép Szaddám Huszeint egyre inkább az Amerikával szembeszálló hős arab vezérnek tekinti.” 

 

Amennyiben az amerikai média a Közel-Keletről tudósítva időnként valahogy ki tudna kecmeregni a sajátmaga kreálta propaganda ringlispílből, olvasóit és nézőit megkímélhetné attól, hogy gyakran érezzék félrevezetett fajankónak magukat. Mikor például tárgyalásának első napján az amerikaiak először látták a magabiztos, logikusan érvelő, bátor kiállású Szaddám Huszeint, döbbenten realizálták, hogy az elfogatása másnapján mutogatott őrültre tupírozott, bambára kábítózott, tehetetlenné silányított lény tetű vizsgálatát csupán a végső megalázás céljával játszották be nekik. Semmi köze nem volt az igazi Szaddám Huszeinhez.

 

Ördögi ötlet volt, akárki találta ki, ráadásul durva megszegése a nemzetközi törvényeknek. Ne de ki figyel ilyesmire a jelenlegi CIA vagy Pentagon vezetésben? A Közel-Keleten azonban az agyonmanipulált amerikai tv nézőknél sokkal korábban, a tárgyalást messze megelőzően helyrebillent Szaddám Huszein megítélése. Ian Pannell, a BBC News kairói tudósítója erről a következőket írta:

 

„Az arab világban rengeteg egyszerű ember számára Szaddám Huszein csodálatraméltó (ember) volt, ha nem is különösképpen szeretetre méltó. Aktív és elszánt támogatója volt a palesztin ügynek, és sokan erőskezű uralkodónak látták, aki ellent mert mondani mind Amerikának, mind pedig Izraelnek. (. . .)  Az Egyesült Államok vezette invázió iránti oppozíció majdnem egyöntetű a régióban. Így aztán nem meglepetés, hogy (Szaddám Huszein) tárgyalása igazságtalannak volt elkönyvelve, illetve úgy, mint a „győztesek igazságszolgáltatásának” gyakorlati alkalmazása. Számos arab kormány és nép tekintett úgy a jogi eljárásra, mint amit Washington kezdeményezett és (mindvégig) kontrollált.”

 

A BBC News tudósítása szerint az iraki kormány által alapított hivatalos tv csatorna, az Al-Iraqiya a kivégzés másnapján egész reggel felváltva ismételte a drámai jelenetet, mikor a mártírhalálra felkészült, méltóságteljes, határtalan önuralmat tanúsító Szaddám Huszeint a kivégzés színhelyére vezetik, az éppen zajló muzulmán ünnep utcai fesztiváljainak képeivel vegyítve. (A felszínesen figyelő könnyen a kivégzés ünneplésének vélhette az összevágott képsorokat -- ez is volt a cél.)

 

Az arab nyelvű nemzetközi adók a BBC szerint az Al-Iraqiya-nál jóval  „kiegyensúlyozottabb” helyzetelemzést adtak, mivel a meginterjúvolt vendégeknek alkalma nyílt, hogy akár „egymással szembenálló véleményt” fejtsenek ki Szaddám Huszeint és kivégzését illetően. Ugyanakkor a tárgyilagosságáról és függetlenségéről híres Al-Jazeera tv adó számos olyan kommentátort sorakoztatott fel, akik védelmükbe vették a volt elnök politikai múltját, nemcsak iraki elnökként, de átfogóbb képet adva az arab világ vezéregyéniségeként is.

 

Voltak, akik emlékeztettek rá, ami különösen a tv-ből tájékozódó fiatalabb generációknak már ma is újdonság, és amire a Toronto Sunban Eric Margolis is utalt az Egyesült Államok betemeti az igazságot című cikkében: „Szaddám alatt Irak az arab országok legiparosítottabb országa lett, vezető (mondhatnánk úttörő, K. H.) a női jogok, (ingyenes) egészségügyi ellátás, oktatás és közületi projectek (megvalósítása) terén.” Akik a „haza atyjának” tekintették, nemzetépítő és az országot modernizáló érdemei miatt illették a megtisztelő címmel. Ezen a lézerirányítású bombák aligha tudtak, és úgy tűnik, távlatilag sem fognak tudni változtatni.

 

Mint az Inter Press Service (IPS) írta, a jelenlegi helyzethez viszonyítva Szaddám idejét sokan „arany időknek” tekintik, különösen a Lancet orvosi zsurnál közlése óta, amely az intervenció és a megszállás áldozatainak számát 655 ezerben állapította meg. A politika tudományok egyik oktatója úgy nyilatkozott az IPS-nek, az irakiak nem túl sokat tiltakoztak volna, amennyiben Szaddám Huszein kivégzői jobbá tették volna a (szankciók miatti borzalmas) helyzetet. „Az ideje nyilván nem volt arany idő, de az irakiak büszkék voltak az iráni és amerikai arroganciával és kapzsisággal szembeni politizálására. Képes volt táplálni a népét, biztonságot nyújtott neki és ellátta alapvető szolgáltatásokkal még a háborúk és az ENSZ szankciók ellenére is.”

 

Ahogy (alább eredetiben) a Los Angeles Times cikkében olvasható, a temetést követően messziről érkező gyászolók tömegei tették tiszteletüket Szaddám Huszein sírjánál: „Azért jöttünk ide a kijárási tilalom ellenére, hogy adósságunkat rójuk le ez a hős előtt, aki megtanított minket az arabságunk értékelésére, bátorságra és önfegyelemre. Nehéz elképzelni, ki tudja majd helyettesíteni, mivel az élet rendszerint nem bőkezű bátor emberekkel.” -- nyilatkozta a volt elnök egyik máig túlélő híve.

 

Addendum

 

Supporters of Hussein flock to tomb at his birthplace and decry video of his execution. "Saddam appears like a hero to the Iraqi people now," Saleh Mutlak, leader of the second-largest Sunni group in parliament, said by telephone from Dubai, United Arab Emirates. "Even those who hated Saddam love Saddam now." It took Mohammed Sadoon three hours to reach Al Auja using dirt tracks to avoid the checkpoints enforcing a four-day curfew imposed just after Hussein was executed. "We came here despite the curfew as a fulfillment of the debt we owe to this hero who taught us the meanings of Arabism, courage and composure," Sadoon said. "It is difficult to see who can replace him, since life is usually not generous in providing courageous people." Black funeral banners hanging from village walls paid tribute to Hussein. Chocolate and other candy were handed out to fulfill his wish to be buried as a martyr, which must be done without sadness, according to Islamic teachings. (Alexandra Zavis: Sunni Grief, Anger Flow at Funeral.  (The Los Angeles Times. Monday 01 January 2007.)

 

Much of the excitement and spectacle in the trial has been reported only to the Arab world. When four defence witnesses testified that at least some of the 148 in question were still alive, for instance, judge Raouf Abdel-Rahman had them arrested. Other, more sobering, news has made the world press. To date, three defence lawyers have been assassinated. The remaining jurists live in Amman and fly to Iraq only for the trial. The Iraqi government will not even provide the first name of the prosecuting attorney who presented its side of the closing arguments. (Brian Conley and Omar Abdullah: Saddam's Execution Likely, Fair Trial Less So. Inter Press Services)

 

"The Iraqi people are clearly worse off now than they were under Saddam Hussein, who, after all, only killed his political enemies, and only when they rebelled. Now, no Iraqi feels safe."  (Az iraki nép nyilvánvalóan rosszabb helyzetben van, mint volt Szaddám Huszein alatt, aki végül is kizárólag a politikai ellenségeit ölte meg, és azokat is csak akkor, ha fellázadtak. Most viszont nincs iraki, aki biztonságban érzi magát.)  (Charley Reese: ‘Crusade’ Against an Evil War)

 

In the end I just don't believe that more than one in a hundred Americans knew that Saddam was ostensibly executed for his role in the 1982 killing of 148 Shiite Muslims, nor did they care.  I would be willing to bet more still believed that Saddam had ties to Al-Quaeda, a role in the 9/11 hijackings or god help us all, weapons of mass destruction.  Somewhere in the distance between political opportunism and national bloodlust the reasons for his death can be found.  It's a fetid pile of refuse I'm not particularly interested in picking at just now.

Any sympathy I might feel for Saddam's plight would find him standing at the end of a very long line of victims of this war, and it's not even an abhorrance of the death penalty that moves me today (although I most certainly feel that this is nothing a civilized nation has any place engaging in).  That sickened feeling in my stomach seems to mark some kind of new low to which we have fallen, murder as PR to inch the arctic approval ratings of the pathalogical boy king and his disastrous war incrementally upward.  (Jane Hamsher: No Victory)

 

But life did not get better after 2003. Face-to-face interviews with 2,000 Iraqi adults by the Iraq Centre for Research and Strategic Studies in November revealed that 90 per cent of them said the situation in their country had been better before the US-led invasion. Only 5 per cent of people said it was better today. The survey was carried out in Baghdad, in the wholly Sunni Anbar province and the entirely Shia Najaf province. It does not include the Kurds, who remain favourable to the occupation. (Patrick Cockburn: The Martyrdom of Saddam Hussein - How Bush and Blair Morphed a Monster Into a Hero)

 

 

A témában lásd még: Lapszemlék 2006. II. félév, 28. írás

 

VISSZA a Lapszemlék rovat évszerinti jegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin címoldalára