EMPIRIA Magazin - Kuliffay Hanna írásai

 2007 – I. félév

21. írás

Június 30.

Hála a mai számítógépes archiválásnak, a politikusok hazug ígéretei az újság kidobása után sem tűnnek el nyomtalanul. Becstelenségüket nem tudják letagadni, sokszor levakarni sem magukról. Példaként álljon itt egy bizonyíték: Dick Cheney a katonai kudarcok ellenére gyors és biztos győzelmet ígérve többször is szándékosan alábecsülte az iraki ellenállást. Egy kézlegyintéssel intézte el az öngyilkos merényleteket -- mint a vállára hullott korpát söpörte le a megrögzött függetlenségi vágyat.

Tavaly novemberi tv nyilatkozatában határozott magabiztossággal közölte: „Az Elnök célja: győzelem Irakban, és teljes sebességgel haladunk a megadott irányba.” Vagyis aggodalomra és kétkedésre semmi ok, igaz? Januárban viszont, éppen ő volt a szükség diktálta  iraki eszkaláció leghangosabb forszírozója, amely -- ismét felcsillantva az amerikai hadisiker küszöbönálló reményét -- a nyár elejére ígért stabilitást és egységes Irakot. (A Fehér Ház külpolitikai irányvonalát ekkor 68% ellenében 29% támogatta. AP-Ipsos felmérés)  (Dick Cheney 2005 májusában és 2006 júniusában ugyanazt állította: a lázadás a végét járja.)

Az eszkaláció azonban ismét nem váltotta be a hozzáfűzött washingtoni reményeket, sőt a rezisztencia még fokozódott is. A második negyedév amerikai vesztesége 331 csatában elesett katona -- az elmúlt 4 év során a legmagasabb szám. Egy június 5-én kiadott jelentés szerint a felkelők március óta több mint nyolcvan alkalommal támadták az iraki kormánynak és a követségeknek otthont adó Zöld zónát, aminek következtében legalább 26 polgári személy is életét vesztette. Az év első 6 hónapjában legalább 25 privát szerződéssel Irakban dolgozó külföldi esett áldozatul az ellenállók golyóinak és primitív útszéli bombáinak.(*1)

Az angoloknak a háborút követően szintén ez volt a legnagyobb negyedéves vesztesége -- meg-megújuló támadások következtében 5500 stabilitást biztosító katonájukból huszonkettőt vesztettek.  Cheney és köre azonban mindenkit türelemre int. Az 30 ezres eszkaláció várható eredménye -- „csend ... és néma tartomány” --  mégsem a nyár elejére, hanem szeptemberre várható.

(A katonai vezetés viszont már ezen is messze túllépve jövő tavaszra ígéri az áhított győzelmet.  Kicsit olyan ez, mint a Messiás-várás. Reagan még úgy tudta, hogy a második eljövetel az ő idejében fog megtörténni. Aztán 2000-et jósolták a hozzáértők, mert ugye az ezredforduló egybeesik a századfordulóval. . .  Mostanában 2010-re ígérik a dicsőséges jelenés biztos bekövetkeztét. . .)

A vidéki városok lassan Bagdad sorsára jutnak. Az Iraki Iszlám Párt -- amelynek képviselete van al-Maliki miniszterelnök kabinetjében -- a független Irak hangja hírközlőszerveknek arról tett jelentést, hogy a hónap utolsó hetében Bakubában (Baquba) folytatott Operation Arrowhead Ripper  fedőnevű amerikai hadművelet során több mint 350 ember esett a “kollektív büntetés” áldozatául. A Bagdadtól 57 kilométerre északra fekvő városban az áldozatok számának további növekedése várható, mivel a harci-helikopterekről szétbombázott több mint 150 ház romjai alól még nem tudták kiásni az összes holttestet. Ha a közmédia nem éppen Paris Hilton börtönélményével lett volna elfoglalva, talán említést is tett volna az „al-Kaida szövetségesek” felett aratott újabb katonai győzelemről. Bár lehet, hogy semmiképpen sem dicsekedett volna vele. Irak lassan annyira nem téma, mint Afganisztán.

A CBS News júniusi felmérése azt mutatja, hogy tovább növekedett azoknak a száma, akik úgy vélik, a Bush-Cheney duó rossz irányba viszi az országot: 75% ellenében csak 19% tart ki azon meggyőződése mellett, hogy jó sínen vagyunk. Kathy Frankovich, a felmérést végző hírközlőszerv igazgatója szerint „Bár az utolsó két évben a legtöbb elnök népszerűtlenséggel küszködik, azonban az iraki háború csökkenő támogatottsága a belpolitikai javaslatok elleni oppozícióval kombináltan kirívóan negatív benyomást kelt a Bush adminisztrációról.”

A kérdésre -- milyen csapatlétszám lenne megfelelő Irakban? -- csak 11% javasolt további növekedést, 17% tartaná a jelenlegi állományt, 26% az irakiaknak adva nagyobb felelősséget csökkentené az ott tartózkodók számát, míg 40% mindenkit azonnal hazarendelne. Ami még ennél is lényegesebb, és a hónap utolsó napjaiban nagy kavarodást okozott a Fehér Házban, hogy a republikánus párton belül  tovább növekszik a törésvonal a Busht mindenáron támogatók és a realitást is mérlegelők között.

A konzervatív körökben nagyra tartott  Richard Lugar szenátor, a Külföldi Kapcsolatok Bizottságának republikánus vezetője a szenátusban mondott 45 perces beszédében kimondta a kimondhatatlant: a Bush stratégia, amely a fegyveres kontrollon és diktáláson alapszik, nem működik. Ezzel a megállapításával valójában az egész neokonzervatív ideológiát kétségbe vonta, amely lényegében a fegyveres erőszakon alapszik. Lugar tekintélye, higgadtsága, több évtizedes politikai tapasztalata révén mostanig biztos támasza volt a Bush-Cheney kettős birodalomépítő terveinek. Éppen ezért a kritikáját nem lehet csak úgy félreseperni, nem lehet tettetni, hogy el sem hangzott. Akármi is lesz az ezzel kapcsolatos  hivatalos reakció, Bush júliusi nyaralását nem fogja megédesíteni.

*1  A magán vállalatoknak nincs bejelentési kötelezettségük a Munkaügyi Minisztérium felé, és így az elhalálozási szám csak hozzávetőleges.

20. írás

Június 20.

Íme egy másik nagy port kavaró „új hullám” Franciaországban -- ezúttal igazságügyi vonalon:  a Nagy Francia Forradalom óta első alkalom, hogy a polgári bíróság elítélt egy vezető egyházi személyiséget! Monsignor Pierre Pican, Bayeux püspöke bűnrészesség vádjával került a bíróságra, mivel  nem jelentette a rendőrségnek, hogy számonkérésére egyik papja bevallotta neki több kisfiú megerőszakolását és molesztálását.

Az ítélet különös jelentősége, hogy precedensként szolgálhat hasonló egyházi bűnpártolások tárgyalásánál. Országos viszonylatban jelenleg 19 katolikus pap ellen folyik eljárás kiskorúak elleni fizikai erőszak és más szexuális visszaélések miatt, akik közül többeket támogattak a feljebbvalóik.  (Az elmúlt évek során 30 papot ítéltek el hasonló vádak alapján -- 11 jelenleg is börtönbüntetését tölti.)

Bár a Vatikán „bizalmas eljárásra” hivatkozva minden tőle telhető módon akadályozza, hogy nyilvánosságot kapjon a kiskorúak elleni szexuális visszaélések gyakorisága, milyensége és tragikus utóhatása, egyes esetek ennek ellenére a sajtóba kerülnek és komoly megbotránkozást keltenek. A nyilvánosság feltétlen közrejátszott benne, hogy Pican püspök védence, Rene Bissey atya 11 kiskorú megerőszakolásáért és molesztálásáért 18 évi börtönbüntetést kapott. Szexuális aberrációját egyházilag védett, biztonságos környezetben rövid két év alatt élte ki, 1996 és 1998 között.

Monsignor Pican először arra hivatkozott, azért nem jelentette a rendőrségen Bissey pedofil tevékenységét, mert a gyónási titoktartás kötelezte. Mint kiderült, ez hazugság volt. A bűnök mindig halmozódnak. A New York Times 2001. február 27-i számában helyesbítést közölt korábbi jelentésükkel kapcsolatban: Bissey atya erőszakoskodásáról az egyház egyik adminisztrátora értesült az egyik áldozat anyjától, és ő továbbította a hallottakat a püspöknek, aki aztán privát számonkérés során győződött meg a gyermek igazáról.

Monsignor Pican tehát egyházi kötelezettség nélkül, saját elhatározásából, saját ítéletére hallgatva vette oltalmába a 11 kisgyermek megrontóját, és -- akárcsak amerikai püspöktársai -- némi pszichológiai kezelés és áldás után egyszerűen áthelyezte egy másik körzetbe. Éppen ezért, a kiskorúakra leselkedő veszélyhelyzet további fenntartása miatt döbbenetes, hogy bizonyítékok rejtegetése, eskü alatt hazudozás, és bűnrészesség miatt csupán 3 hónapi felfüggesztett börtönbüntetést kapott és kártérítésként 1 Frank szimbolikus pénzügyi büntetést. Egyesek mégis hatalmas előrelépésnek könyvelik el, hogy egy egyházi méltóság egyáltalán felelősségre vonható. Ma bűnrészességért, holnap talán sikkasztásért, vagy a hívek adományainak saját luxusra való felhasználásáért. . .

Egy másik közelmúltban nyilvánosságra került és nagy felháborodást kiváltó ügyben Jean-Lucien Maurel abbé 10 év börtönbüntetést kapott, három 10 és 13 év közötti fiúgyermek megerőszakolásáért és szexuális zaklatásáért. A visszaéléseket 1994-ben követte el, miután ugyanezért a bűntényért szerte a világban már több száz paptársa került bíróság elé, és az egyház kártérítésként súlyos milliókat fizetett ki a hívek zsebéből. Mindez a szexmániákus abbét nem riasztotta el. A papi pedofilia esetei és nem kevésbé a Vatikán szemhunyása, sőt bűnrészessége joggal idézik vissza Ralph Waldo Emerson aggasztó meglátását, amely szerint „amik mögöttünk vannak, és amik előttünk vannak csupán kis dolgok ahhoz képest, amik bennünk vannak.”  Miért is lenne jobb az egyház, mint amilyenek a papságot adó hívek?  És miért lennének különbek a hívek, mint maga az egyház? 

A francia pedofil botrányok kapcsán a New York Times azt írta, Európának is vannak problémái, bár még mindig nem olyanok, mint Amerikáé. A párhuzam aligha vigasztalás a franciáknak. . .

Ebben a témában lásd még: Közös titkok, közös bűnök;  Még mindig tabu;  Lapszemle 2004. II. félév 27. és 5. írás

Addendum:

Az EMPIRIÁban korábban (Lapszemle 2005. I félév 22. írás) a következő volt olvasható az európai katolicizmus hanyatlásáról:

Egyházi megfigyelők szerint az európaiak egyre nagyobb ütemben távolodnak el a vallástól, ami befolyásolni fogja a pápaválasztást is. Általános vélemény, hogy „sürgős” szükség van az európai katolikus egyház megújítására: Franciaországban tavaly összesen csak 90 új papot avattak.  A paphiány következtében más nyugat-európai országokhoz hasonlóan a többségében idős papok több egyházkerület ellátására kényszerülnek.  Sok helyen üresek a pulpitusok.   II. János Pál pápa egy tucat útra vállalkozott, hogy visszaterelje az elveszett bárányokat az akolba, de nem sok sikerrel. Az egyház számára kiábrándító eredmény: a legutóbbi statisztikák szerint Hollandiában a katolikusnak bejegyzetteknek csak 10%-a jár hetenként misére, Franciaországban 12%, Németországban és Ausztriában 15%, Spanyolországban 18%, míg Olaszország -- a katolicizmus bástyája -- 25%-kal vezeti a Vatikán számára lehangoló mezőnyt.

Bár a média alkalmanként foglalkozik a pedofilia és a pederasztia jogi eseteivel, morális elítélésével és hosszútávú pszichológiai kihatásával, de soha nem a gyermekeknek okozott erőszak fizikai gyötrelmével.  Dr. James W. Holsinger a felnőtt férfiak homoszexuális kapcsolatát orvosi szempontból megítélve ír a szexuális aktus elriasztó traumatikus és patologikus következményeiről, illetve annak alkati okáról, amely temészetesen fokozottan, még több roncsolást és kínszenvedést okozva vonatkozik a szervileg fejletlen gyermekekre és tizenévesekre:

President Bush's nominee for Surgeon General, Dr. James W. Holsinger, wrote a paper in 1991 about "The Pathophysiology of Male Homosexuality". Holsinger's paper argued that male and female genitalia are complimentary - so much so "that it has entered our vocabulary in the form of naming pipe fittings either the male fitting or the female fitting depending upon which one interlocks within the other." Body parts used for gay sex are not complimentary, he wrote, and "When the complementarity of the sexes is breached, injuries and diseases may occur." Holsinger wrote that "(a)natomically the vagina is designed to receive the penis" while the anus and rectum - which "contain no natural lubricating function" - are not. "The rectum is incapable of mechanical protection against abrasion and severe damage ...can result if objects that are large, sharp, or pointed are inserted into the rectum," Holsinger wrote. The cardiologist details many different diseases gay men can catch, and several sexual practices they may engage in, including "anal eroticism" which can lead to injuries and even death. "From the perspective of pathology and pathophysiology, the varied sexual practices of homosexual men have resulted in a diverse and expanded concept of sexually transmitted disease and associated trauma..."

The U.S. Justice Department has told a Texas court that a lawsuit accusing Pope Benedict XVI  of conspiring to cover up the sexual molestation of three boys by a seminarian should be dismissed because the pontiff enjoys immunity as head of state of the Holy See.  Assistant U.S. Attorney General Peter Keisler said in Monday's filing that allowing the lawsuit to proceed would be "incompatible with the United States' foreign policy interests." U.S. courts have been bound by such "suggestion of immunity" motions submitted by the government, Keisler's filing says. A 1994 lawsuit against Pope John Paul II, also filed in Texas, was dismissed after the U.S. government filed a similar motion. The Vatican Embassy in Washington had asked the U.S. government to issue the immunity suggestion and do everything it could to get the case dismissed. The former Cardinal Joseph Ratzinger was named as a defendant in a civil lawsuit by three plaintiffs who allege that Juan Carlos Patino-Arango, a Colombian-born seminarian on assignment at St. Francis de Sales church in Houston, molested them during counseling sessions in the church in the mid-1990s. Patino-Arango has been indicted in a criminal case by a grand jury in Harris County, Texas, and is a fugitive from justice. The lawsuit alleges Ratzinger, who headed the Vatican's Congregation for the Doctrine of the Faith before becoming pope, was involved in a conspiracy to hide Patino-Arango's crimes and help him escape prosecution.

(U.S. Says Pope Immune From Molestation Lawsuit. AP. September 20, 2005)

19. írás

Június 18.

A világra kicsit is figyelők számára nem okozhatott meglepetést, hogy az amerikai Külpolitika (Foreign Policy) magazin és a Fund for Peace elnevezésű független kutató csoport által közösen megállapított Kudarcot Vallott Államok Indexének évenkénti besorolásában Irak a második helyen végzett -- bár nyilván voltak, akik Szudán helyett az első helyre tették volna. Irak még önmagához mérten is egyre lejjebb csúszott, ugyanis tavaly (nyilván némi elfogultsággal) a negyedik volt a listán.

A felmérés a társadalmi, gazdasági, politikai és katonai helyzet tényezőinek összehasonlításán alapszik. A kudarcot vallott állam státuszának egyik lényeges kritériuma a behatárolt terület feletti fizikai kontroll és a törvényes katonai erő/hatalom monopóliumának elvesztése. További jellegzetes sajátosság a törvényes autoritás eróziója, a nemzeti egység felbomlása, a közbiztonság kudarca, a közszolgálat biztosítására való képtelenség, valamint a regionális és a nemzetközi közösségtől való elhatárolódás.

A fentiekkel kalkulálva érdekes, és nyugodtan megkérdőjelezhető, hogy Afganisztán hogyan szerepelhet a funkcionálisan kudarcot vallott országok között a 8. helyen?

18. írás

Június 11.

Hogy ki Mahmoud Dawud Al-Mashhadani? Bagdadon kívül talán csak Washingtonban kapják fel rá egyesek a fejüket, hol is hallottam ezt a nevet?  George Bush viszont hosszas töprengés után nyilván emlékezne a „szunitára” -- így utalt rá --, akiről tavaly nyár eleji találkozásuk után azt mondta, „mély benyomást tett rá” és „élvezte a társaságát, az együtt töltött percek frissességét".  A frissesség szóhasználattal nyilván arra az őszinte, egyenes szókimondásra utalt, amely Al-Mashhadani rendkívüli egyéniségének jellemzője, és amivel mindeddig még véletlenül sem találkozhatott a Fehér Házban.

Al-Mashhadaniról talán annyit érdemes tudni, hogy 1972-ben végzett a Bagdadi Orvosi Egyetemen, majd az iraki hadseregbe lépve őrnagyi rangra vitte. Az iraki-iráni háború ellenzése miatt halálra ítélték, amit megfelelő kapcsolatok révén családjának sikerült 15 éves fogságra változtatni. A sors iróniájaként az amerikai intervenciót követően Washingtonnak nem tetsző affiliációi miatt az amerikaiak is letartóztatták -- később ugyan szabadlábra helyezték. A választásokat megelőzően bekapcsolódott a politikai életbe, aminek következtében bekerült a parlamentbe, ahol is 2006 áprilisában képviselőtársai szóvivővé választották.

Al-Mashhadani nagy fölénnyel nyert új pozíciójának köszönhetően találkozott a titokban Bagdadba látogató Bush-sal(*1), és magas rangú washingtoni politikusokkal is, többek között Dennis Hastert parlamenti szóvivővel is. Bush  szerint Haster nagyon pozitívan vélekedett Al-Mashhadaniról, tehát kezdetben mindketten szövetségest láttak benne az Új világrend kialakításához. A problémák akkor kezdődtek, mikor a hullaszagú „demokratizálásból” időközben kiábrándult Al-Mashhadani nyilvánosan Amerikát és Izraelt vádló kijelentéseket kezdett hangoztatni.  

2006 júliusában például az Al-Sharqiyah televíziónak nyilatkozva Nyugaton vallási feszültségekkel indokolt rejtélyes gyilkosságokat és az emberrablások tömeges elterjedését nem irakiaknak, hanem zsidóknak, izraelieknek és cionistáknak tulajdonította. Bár az iraki értelmiség -- politikusok, tudósok, orvosok, egyetemi tanárok, újságírók és egyházi vezetők -- szisztematikus likvidálása, valamint a mecsetek, egyetemek, kórházak bombázása és hasonló atrocitások sora esztelensége révén mások szemében is megmagyarázhatatlan(*2) vagy inkább teljesen „idegen” jelenség volt, azonban a kormányból és a parlamentből rajta kívül nyilvánosan senki nem vádolta érte a Moszadot.

Nem más, mint  Al-Mashhadani volt az is, aki egy ENSZ szponzorálta konferencián nyíltan kimondta: „Amit Irakkal csináltak, az leginkább az irakiak tömegmészárlásának mondható.” Bár ez tudományos felmérések által igazolt tény, az ENSZ küldöttek mégis sértve érezték magukat, amiért szembe kellett nézniük vele. Nem közönséges dolog másnak kényelmetlenséget okozva, feszengést kiváltva ilyesmivel előhozakodni egy szimpóziumon?

Az EMPIRIA Lapszemlék rovatában (2006. II. félév, 6. írás) jelen sorok írója a konferencián elhangzó felszólalását követően megjósolta Al-Mashhadani karrierjének szabadesését. Nyilván csak idő kérdése volt, hogy a szövetséges erők megtalálják az indokot, aminek kapcsán az intelligens, mélyen vallásos, a nemzeti érdekvédelmet felelősséggel vállaló képviselőt meneszthetik.

Tavaly szeptemberben felismerve, hogy a megszállók érdeke és szándéka az ország megosztása és ennek révén a felosztása, Al-Mashhadani aggodalommal eltelve figyelmeztette az al-Maliki vezette iraki kormányt egy nemzeti egység kialakításának elodázhatatlan szükségességére: „Három vagy négy hónapunk maradt hátra, és ha az ország nem képes (egy és oszthatatlanként) túlélni, akkor ez a hajó el fog süllyedni.”  Nincs az a megszálló hatalom, amely szívesen hallaná, pláne eltűrné a nemzeti egységre vagy összefogásra buzdító szavakat.

Azután, hogy hetekkel ezelőtt ismeretlen tettesek elrabolták Al-Mashhadani bátyját, és miközben a Zöld Zónában székelő parlamentben naponta százegy dologtól pattanásig feszült a helyzet, Al-Mashhadani személyes testőrei állítólag konfrontációba keveredtek egy shíita képviselővel.(*3) A részletek nem ismeretesek. Az amerikai követség szirénaszó és ellenséges rakéta becsapódások közepette elfogadhatatlannak ítélte ezt a viselkedést, és nyomására az iraki parlament leváltotta az amúgy is sokat okoskodó-kekeckedő Al-Mashhadanit.  Ha ettől sem fognak oldódni Bagdadban az idegölő feszültségek. . . 

Al-Mashhadaninak, aki az iraki ellenállást „hősies küzdelemnek” nyilvánította, hamarosan magának is hasonló elszántságot kell tanúsítania, ha ígéretéhez híven meg akarja fellebbezni kollégái jogtalannak ítélt döntését. Az sincs azonban kizárva, hogy ezt megelőzendő a műbotrány utóhatásaként gyors ütemben képviselői posztjától is meg fogják fosztani.  

Bush azt mondta róla, hogy indokolt keserűsége ellenére elszánt, „reményekkel teli személynek” találta. Ez a hódító optimizmus azonban pont egy éve zajlott találkozón sugárzott Al-Mashhadani személyiségéből. Egy év azonban egy egész évtizeddel ér fel Bagdadban. Kérdés tehát, hogy maradt-e még belőle valami -- akár egy szikrányi is?

*1  Bush sajtónyilatkozatának Al-Mashhadanit dícsérő szavai:

 In June 2006, he met with US president George W. Bush during Bush's "surprise visit" to Iraq. Upon his return to Washington, Bush said the following about Mashhadani at a press conference: “The Sunni—I was impressed, by the way, by the Speaker—Denny Hastert told me I'd like him; Denny met with him. And I was impressed by him. He's a fellow that had been put in prison by Saddam and, interestingly enough, put in prison by us. And he made a decision to participate in the government. And he was an articulate person. He talked about running the parliament. It was interesting to see a person that could have been really bitter talk about the skills he's going to need to bring people together to run the parliament. And I found him to be a hopeful person. They tell me that he wouldn't have taken my phone call a year ago—I think I might have shared this with you at one point in time—and there I was, sitting next to the guy. And I think he enjoyed it as much as I did. It was a refreshing moment.”

*2   Erről lásd: Az iraki nemzeti ellenállás rugói és a Cheney és a média című cikkekben

*3  “It’s not just about what happened today,” said Jalal al-Din al-Sagheer, a member of Mr. Muhammad’s party. “We exploded with anger because today’s actions were part of an accumulation of problems, one by one.”

Addenda:

Al-Mashhadani leváltása elleni tiltakozásként 44 szunnita képviselőtársa bojkotthoz folyamodott. Július 15-én a Sunni Accordance Front szóvivője úgy nyilatkozott, a bojkott folytatódik, abban az esetben is, ha a szóvivőt helyét más jelölt foglalná el. Al-Maliki próbál a kényes kérdésben az amerikaiaknak és a szunnitáknak is eleget tenni, így azzal az ajánlattal rukkolt elő,  Al-Mashhadani átmenetileg visszatérhet a posztjára, ha utána hajlandó nyugdíjba vonulni. (Al-Mashhadaniról a továbbiakban lásd még: Lapszemlék 2007. II. félév, 3. írás)

MÁS:

Irakra vonatkozóan Thomas E. Ricks június 10-én  azzal a sokatmondó címmel publikált cikket a Washington Postban: „A katonaság hosszabb tartózkodást lát maga előtt. A vezetőség kisebb ‘poszt-megszálló‘ erőre számít.” Természetesen már az iraki intervenciót megelőzően is ez volt a terv -- nem más, mint Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Richard Pearl és Paul Wolfowitz közös iraki elnökjelöltje, a neokozervatív American Enterprise Institute protezsáltja, Ahmad Chalabi nyilatkozta annakidején az arab sajtónak, hogy a jövendőbeli iraki kormány formális invitálására és hosszú távú vendéglátására számítanak.

Ennek ellenére megdöbbentő volt olvasni azt a gyalázatosan körmönfont és szándékosan félrevezető fogalmazást, ahogy Ricks igyekezett olvasóinak beadagolni a végleges megszállás Washingtonban eldöntött tényét:

Az Egyesült Államok hivatalos köreinek kalkulációja szerint az Amerika-ellenes retorika alatt (rejtőzve) még a shíita radikálisok, mint Muktada al-Sadr sem akarják igazán a teljes amerikai kivonulást, különösen mivel fenyegetve érzik magukat a szunnita felkelőktől.* Hivatalos vonalon szintén azt gondolják, hogy minden (jövőbeni) iraki kormány akar majd egy kisebb harci egységet tartani (az országban), hogy megakadályozza az idegen intervenciót.

* Ez Ricks által beismerten is csak „kalkuláció”, puszta feltételezés, de annak is tévutas, mivel al-Sadr éppen az elmúlt hónapokban sikeresen fogta össze és vonultatta az utcára a shíitákat és szunnitákat a közös ellenség ellen.  Az 1 milliós tüntetésről az EMPIRIA annakidején beszámolt.

17. írás

Június 7.

Egy évvel Abu Muszab al-Zarkawi (Abu Mussab al-Zarqawi) likvidálása után  érdemes visszanézni -- ha csak röviden is -- tényleg olyan nagy jelentőségű esemény, olyan hatalmas eredmény volt-e a meggyilkolása, ahogy annak idején a Bush adminisztráció és médiabeli támogatói állították? Az jelzi szavak nélkül is mindennél hangosabban ennek éppen az ellenkezőjét, hogy az évfordulóról igyekezett mindenki elfelejtkezni -- az utólagos vállveregetés, kérkedő visszaemlékezések, optimista interjúk szép csendben elmaradtak.

A képviselőház akkori többségi republikánus vezetője, John Bochner a nagy hír hallatán lelkendezve jelentette ki: „a katonaság levágta a kígyó fejét”. Ami annyit jelentett, az  iraki ellenállás halott. Vége. Akár koccintani is lehet rá.

A szenátus republikánus vezetője, Bill Frist -- aki azóta a privát szférába kényszerült -- a nap fényét emelve al-Zarkawit nagyobb fenyegetésnek nyilvánította, mint a korábban Belzebubnak kikiáltott bin Ladent. Nem tudni milyen információra támaszkodva, de úgy ítélte meg, hogy al-Zarkawi személyében a Közel-Kelet „agyközpontjával, a legmagasabb rangú terroristával” végeztek az amerikai bombák. Nevetséges abszurdum, hogy Washington jogot formál annak eldöntésére, ki a legmagasabb rangú irányító az iraki rezisztenciában.

Fareed Zakaria -- aki a News Weekben leírt már egy-két dolgot, amit utólag nyilván szívesen visszavont volna -- ez alkalommal a párt politikusoknál óvatosabb duhajnak bizonyult. A témáról írt cikkében arra figyelmeztetett, al-Zarkawi nem pótolhatatlan; a halála nem fordulópont és nem is afféle szeizmikus esemény. A fickó nem volt olyan briliáns és olyan nagy stratéga, amilyennek beállították. (A kormány propagandán túlmenően nyilván a kollégáira célzott.)

Mindezeknek tudatában mégis úgy érezte -- ki tudja, vajon miért? --, hogy al-Zarkawi kiütésével a politikai változás pillanatnyi szele érintette meg Mezopotámiát, ami őt személy szerint új reményekkel töltötte el. Bár al-Maliki bábkormánya százegy problémával küszködött -- ígéretesnek látszó általános amnesztia programját Washington egyből keresztülhúzta --, és Bagdad az anarchia határán éppen csak vegetált, Zakaria reményei szerint azonban „al-Zarkawi halála nagyobb népszerűséget biztosít Malikinek, és vele erősebb kezet, hogy bánni tudjon a kihívóival.”

Jelen sorok írója semmi összefüggést nem látott a kettő között, mint ahogy most utólag sem. "Nagyobb népszerűség biztosítása"? Mintha az országmentő al-Maliki egy XIX. századi párbajban lőtte volna le al-Zarkawit . . . "Erős kéz politika"? Zakaria egy teljes oldalt kapott a News Weektől, hogy oda lukadjon ki, nem csak csapatlétszám növelésre van szükség az új kormány védelmében, hanem "erőskéz politikára" is. . .  Nemde éppen ettől kellett mindenáron megszabadítani az irakiakat?  Nem szabadság és demokrácia lett nekik beígérve?

Zakariával egy nézeten van Thomas L. Friedman is, aki a New York Timesban 2003 áprilisában publikált nyilvános levelében -- "Dear President Bush" -- azt írta: "'Shock and awe' is not just for war-making. It's an everyday tool for running this place." És évek óta pontosan ez Irakban a gyakorlat: "A 'sokkhatás és megfélemlítés' nem csak a háborúra vonatkozik. Ez a mindennapi eszköz ennek a helynek a vezetésére."  Lehet tagadni vagy kerülgetni, de a 'sokkhatás és megfélemlítés' más szóval: terrorizmus.  Ebben az esetben állami terrorizmus.

Al-Zarkawi meggyilkolása óta legalább 1140 amerikai katona és minimum tízezer iraki halt meg a Tigris-Eufrátesz völgyében.

Ebben a témában lásd még: Ágyúval verébre; Lapszemle 2006. II. félév, 18. írás

16. írás

Május 31.

Május 28 a hősökre és veteránokra emlékezés napjaként -- Memorial Day -- hivatalos ünnep az Egyesült Államokban.  Idén ezen a napon az iraki urbánus gerillák a teljesen egyenlőtlen küzdelemben ismét lelőttek egy két pilótás harci-helikoptert, a Pentagon bevallása szerint idén a tizediket. Az odasiető mentőalakulat harckocsiit ért szervezett gerillatámadás során további 8  amerikai vesztette életét. Míg az amerikaiak széles tömege nem rendül meg az iraki százezrek halálán, az ilyen tragédiák -- a saját vér értelmetlen pazarlása -- egyszer talán barikádokra viszik őket.

Az iraki lakosság által támogatott rezisztencia következtében májusban legalább 127 amerikai vesztette életét -- lebontásban nézve az elmúlt két évben ez a legmagasabb szám. Az invázió óta legalább 3475 szárazföldi katona, valamint legalább ezer privát vállalati szerződéssel Irakban dolgozó amerikai civil (testőrök, foglárok, sofőrök, biztonsági őrök, katonai kiképzők, olaj szakemberek) lett a neokonzervatív hódító-zsákmányszerző politika áldozatává. (9 ezren dezertáltak, a hadsereg alkoholistáinak és kábítószereseinek száma Pentagon adatok szerint legalább 5 ezerre rug.

Az iraki támadást követő napon Dél-Afganisztánban egy csapatszállító Chinook helikoptert lőttek le az ellenállók, amelynek 5 amerikai, egy angol és egy eddig ismeretlen nemzetiségű utasa, illetve a pilótája életét vesztette, mivel a gép a levegőben kigyulladt, és úgy zuhant a földre. A szerencsétlenséghez igyekvő 3 kocsiból álló rendőrkonvojra lecsapó gerillák 16 afgán rendőrt lőttek  agyon és 6-ot megsebesítettek.

Az illetékes iraki kormányhivatal jelentése szerint ebben a hónapban 2,155 iraki állampolgár vált a megfékezhetetlennek tűnő erőszak áldozatává -- csak Bagdad különböző kerületeiben 726 azonosítatlan holttestet találtak.  Szintén a fővárosban az utolsó napok egyikén -- a tudósítások szerint feltételezhetően kollaboráció gyanújával -- agyonlőtték Alla Abdul Razaq rendőr brigadérost és két testőrét, valamint a város másik pontján Mohammed Shakir rendőrezredest.  Ha tényleg kollaboránsnak ítéltettek, akkor nyilván az irakiak intézték el őket, ha viszont a nemzeti vonalat képviselve nem vállalkoztak az idegen koalícióval való együttműködésre, akkor a privát megbízású amerikai zsoldos halálbrigádok.  A két változat mindegyikére bőven volt már példa.

Nem szükségszerűen tragédiában végződő, de az említett eseményekkel szinte egy időszakban a Pénzügyi Minisztériumból fegyveresek elraboltak 5 angol számítógépes szakembert, feltételezhetően megtorlásaként al-Sadr főparancsnokának a napokban történt meggyilkolásáért. Legutóbbi sajtókonferenciáján a bagdadi káosz és a növekvő katonai veszteségek számonkérésének megelőzéséra Bush ismét azt a háborús indokát  (és közvetve a saját mentségét) hangoztatta, miszerint "a világ jobb lett Szaddám Huszein nélkül".  Ez kitűnő példája gyakori paralogizmusainak, mivel a világ nem Szaddám Huszein miatt volt rossz. Nem miatta volt nagy hányadában, ahogy ma is, betegségtől, erőszaktól és szegénységtől gyötört.

Éppen ezért az Elnök mit sem lendít, inkább csak ront a saját helyzetén azzal az erősködésével, hogy döntéseit hozva mindig mérlegelte a kockázatot és a várható eredményességet. Ha tényleg így történt – aminek ugyan átgondolva nincs semmi nyoma –, akkor csak megerősítette a szakértői véleményeket, amelyek szerint alkalmatlan az ország irányítására, mivel képtelen az ahhoz szükséges krititikus gondolkodásmódra. (Steven Shafersman szerint a kritikus gondolkodásmód a logikán túlmenően magába foglalja a megértést, analizálást, értékelést, összefoglalást, valamint a tanulással és adaptációval megszerzett tudás és [társadalmi, kulturális] értékek megfelelő alkalmazását.) 

Addenda:

Ebben az évben eddig legalább 18 magánvállalati szerződéssel dolgozó külföldi vesztette életét Irakban, közöttük egy május végéig meg nem nevezett magyar. A lista természetesen nem teljes, de nem csak politikai okokból. Gyakran a családok kérésére nem hozzák nyilvánosságra az iraki ellenállásnak áldozatul esettek nevét, mivel szégyellik, és titokban kívánják tartani, hogy hozzátartozójuk egy világviszonylatban jogtalannak és igazságtalannak ítélt, százezrek halálát okozó megszállás aktív részese. Egy január 23-án lelőtt helikopternek mind az 5 amerikai áldozata biztonsági cégek fegyverviselő alkalmazottja volt.

A halotti lista egyik érdekessége, hogy az első 5 hónapban különböző dátummal ugyan, de két amerikai  teherautó sofőr esett „friendly fire”, vagyis amerikai golyók áldozatául, ami ékes bizonyítéka az iraki állításnak: az amerikai katonák gyakran  lövöldöznek minden indok és meggondolás nélkül, aminek ártatlan civilek ezrei esnek áldozatul. A másik érdekes adat azt bizonyítja, hogy az egyenlőtlen és kilátástalan helyzet ellenére az iraki ellenállás még mindig küzd, még mindig bízva bízik: korszerűtlen és pontatlan rakétáikkal ismét eltalálták a jól védett Zöld Zónát, ahol március 27-én egy amerikai civil alkalmazott, majd május 2-án  4 meg nem nevezett filippínó esett a támadás áldozatául.  Az utóbbiak munkakörét hivatalosan nem közölték.

MÁS

A Reuters 30-i közlésében olvasható az Economist Globális Béke Indexe, amely az Egyesült Államokat a “legrosszabb”, értsd agresszív, felelőtlen, törvényszegő nemzetek közé sorolja.  A program 121 országot értékelve az USA-t a legbékétlenebbek közé, a 96. helyre teszi -- a sors iróniájaként Jemen és Irán közé.  Aligha meglepetés bárkinek is, hogy az első helyen ismét egy Észak-Európai ország, Norvégia áll, míg a saját hibáján kívül tragikus végzetbe kényszerített Irak az utolsó, Oroszország, Izrael és Szudán után.

15. írás

Május 25.

„Mikor (egyszer) fasizmus lesz az Egyesült Államokban, zászlóval lesz borítva és a keresztet fogja hordozni”, jósolta az Európában is nagyra tartott Nobel-békedíjas író, Sinclair Lewis. A 60-as években írásait olvasók között voltak, akik úgy gondolták, Amerika annyit változott a XX. század korai évtizedei óta, hogy „kinőtte” Lewis kritikáját -- az általa ábrázolt hipokrízis, bigottság, provincializmus és faji előítéletek már mind a múlté. Mások szerint a társadalmi reformok és kulturális megújulás érdekében alkalmazott szókimondása, már-már karikatúraszerű ábrázolásmódja, iróniája és maró szarkazmusa idejét múlta. Ami igaz, igaz, Lewis mit sem törődött a mára szinte kötelezővé vált társadalmi és politikai korrektséggel, na de hogy a meglátásai vagy az eszközei a 60-as években idejét múltak lettek volna?

Nincs számottevő tiltakozás az Irakban, Afganisztánban és Libanonban bevetett tiltott fegyverek használata ellen.  (Archív)

Éppen ellenkezőleg. Lewis nem csak a múlt század közepén, de ma is aktuális, sőt ordítóan az – csak nyitott szemmel körül kell nézni. Az általa legélesebben támadott vallási hipokrízis továbbra is jellemzője a mindennapoknak, sőt uralja a Fehér Házat, ahol a közel Hirosima hatásfokú fegyverekkel százezreket legyilkoló, milliókat földönfutóvá tevő, jelenleg Iránt atomtöltetű rakétákkal fenyegető George Bush április 20-át nemzeti imanappá nyilvánította. Proklamációjában kifejtette, ez a nap alkalmat fog adni a jövőben, hogy  az ország minden évben  egységesen elismerje Isten (név tetszés szerint behelyettesíthető) örök kegyelmét, és kérhesse további irányítását a nemzet életében.

„Történelmünknek ebben a fontos időszakában szintén imádkozunk a Fegyveres Erők bátor tagjaiért és családjaikért.” -- közölte Bush, aki csak hetekkel korábban rendelt el újabb eszkalációt, és folyamatosan szállítja a legkorszerűbb Buffalo és Cougar harckocsikat a Tigris-Eufrátesz völgyébe. „Imádkozunk a katonáink biztonságáért, a sebesültek felépüléséért és a békéért, amelyet együttesen akarunk megvalósítani.”  Létezik olyan igazi hívő, akinek hivatalos imanap nélkül ez eszébe sem jutna?

Az elnök befejezésül felszólította a nemzetet, hogy köszönje meg a szabadságot és az áldást, amit Isten (név tetszés szerint behelyettesíthető) folyamatos irányításával, gondoskodásával és védelmével nyújtott. Ebből az a levonandó következtetés, hogy a véráztatta út, amelyen az Államok jelenleg halad, és amelyet az ország több mint 70%-a rossz útnak vél, Isten (név tetszés szerint behelyettesíthető) által irányított és áldott, tehát kétségbevonhatatlan.

Akik Bush ösztönzésére imába merülten, a realitást kizáró szent révületben kikapcsolják az agyukból az iraki és afgán vérengzés valóságát, nyilván semmibe veszik a szabadgondolkodó Thomas Paine hitvallását is, amely a múltból üzenve ugyanannyira mához szóló, mint Lewis figyelmeztetése a fasizmusról: „Mind a mai napig meggyőződésem, hogy a világ összes vagyona sem tudna rávenni egy támadó jellegű  háború támogatására, mivel szerintem az gyilkosság.”

(Kép: Bagdad? Kabul? Bejrút? Ramallah? Végül is nem mindegy? Archívum)

Méghozzá szándékos és tervszerű tömeggyilkosság, amit a harsány hallelújázások, zászló lengetés, és az áldásosztó isteneket dicsőítő kötelező imanapok sem lesznek képesek az emberiség egyetemes krónikájában igazságra és jogosságra változtatni. A provokálatlan intervenció szenteltvízzel behintve sem lesz felszabadítás.

14. írás

Május 23.

Mai napon az MSNBC Politika rovatában több órás élő szavazásra volt lehetőség. Az eldöntendő kérdés az volt, vajon Bush elnök hivatalos eljárása, mint  a saját állampolgárai ellen folytatott illegális kémkedése, a háborút előidéző félrevezetései és egyéb törvénytelenségei elég indokként szolgálnak-e a törvény előtti felelősségre vonásához? Pár óra alatt elképesztő számú, majdnem fél millió válasz futott be. Ennek 88%-a úgy ítélte meg, IGEN, az elnöknek megelőlegezett bizalom kétségbevonása és döntéseinek kivizsgálása jogos. 4,2% szerint NEM jogos, mivel Bush, mint a többi elnökök is elkövetett ugyan néhány félrelépést, de semmi komolyat. 5,7% pedig úgy vélte, NEM, az elnök” abszolút semmi rosszat” nem tett, a kérdőre vonása politikai lincselés lenne. (1.8%-nak nem volt véleménye)

Az ilyen és hasonló néphangulatot tükröző szavazások ellenére, a demokrata parlamenti szárny vezetősége kitart azon korábbi döntése mellett, hogy Bush és Cheney semmilyen körülmények között nem tartoznak felelősséggel hivatali döntéseiket illetően. Ennek ellenére tovább folytatódik a városok kormányainak független, egyenkénti ítélet hozatala. A múlt héten Detroit Városi Tanácsa határozati javaslatot fogadott el Bush felelősségre vonását, esetleges lemondatását illetően -- tartalmában megegyezőt a napokkal korábban San Francisco városi tanácsa által elfogadott beadványhoz.

Az AfterDowningStreet.org politikai aktivista csoport vezetője, David Swanson tájékoztatása szerint országos viszonylatban eddig 65 város szavazott meg bizalmatlansági rezolúciót, amelyek közül tizet továbbítottak a törvényhozó testületekhez  A próbálkozások azonban mindenhol falba ütköznek. Legnyilvánvalóbb példa erre a demokrata képviselő Dennis Kucinich esete, akinek Dick Cheney ellenes bizalmatlansági indítványa négy társ-szponzor, köztük a képviselőház vezetőségi tagja, Jan Schakowski támogatása ellenére sem tud a legalitását mérlegelő Jogi Bizottság elé kerülni. A demokrata párt a republikánusokkal karöltve igyekszik a gyökerénél elvágni minden olyan kezdeményezést, amely nyilvános fórumot adna a Bush-Cheny politika és vele az adminisztráció, illetve a kongresszus felelősségre vonásának.

Hogy némi keserű humort is vigyünk ebbe a holtpontra jutott, tragikusan kilátástalan helyzetbe: egy Robert Guttman nevű publicista Kucinich lejáratására a minap azt írta, véleménye szerint ironikusnak tűnik, hogy valaki, aki azt vallja, hogy mindannyian fivérek és nővérek vagyunk ezen a földön, bizalmatlansági kihallgatást javasol az elnökhelyettes ellen.

13. írás

Május 9.

Míg a francia szavazók csak pár százalék eltéréssel megosztottak voltak az új államfő személyét illetően, Washington neokonzervatív köreiben 100%-os egyetértésben éljeneztek és koccintottak a győztes Nicolas Sarkozyre. Mindjárt nem tűnik annyira tragikusnak számukra a lemondásra kényszerített Tony Blair elvesztése, ha Bush hűséges ölebe helyét átveszi „Sarko”, a radikális jobboldali National Review és Weekly Standard által dicsőített tiszteletbeli neokon.

Washingtonban járva Sarkozy kedvenc vendéglátója az American Enterprise Institute (AEI), a neokonzervatívizmus fellegvára, amely a Bush-Cheney intervenciós politika ideológiai és propaganda központja. A nagy rokonszenv annak köszönhető, hogy itt hollywoodi sztárnak kijáró felhajtással fogadják, és buzgón tapsikolnak annak az ultra-nacionalista szemléletének -- Franciaország a franciáké! --, amelynek leghalványabb tünetét is elfojtják máshol, többek között a közép-európai országokban. Itt, az AEI köreiben éltetik a leghangosabban Sarkozynek azt a tervbe vett privatizációs politikáját is -- ajtónyitását a vállalati konglomerátumok és nemzetközi nagyberuházók, bankok ellenőrizhetetlen és kontrollálhatatlan térhódításának -- , amely széles tömegeket elszegényítve már annyi országban polarizálta a népet.

A francia szocialisták és befolyásos szakszervezetek nem ok nélkül  vonták kétségbe Sarkozy gazdasági programját, amelyben a felhalmozódott nemzeti adósság ellenére (Bush-hoz hasonlóan) adócsökkentést ígért, míg a magas munkanélküliség terhének orvosságaként ösztönzők bevezetését ajánlotta, hogy mindenki keményebben dolgozzon. Hogy tud keményebben dolgozni, többet termelni, aki hozzá sem jut az esztergapadhoz?  Vagy aki diplomával a kezében nap mint nap a munkaügyi hivatalban ücsörög?

Az amerikai National Review vagy a Weekly Standard természetesen nem bajlódik ilyen jellegű kérdések feltevésével. Nem kérdőjelezték meg azt a feltett szándékát, hogy alaposan megnyirbálja az ország egalitárius társadalombiztosítási és szociális intézményeit, beleértve azt a közegészségügyi programot, amely elismerten legjobb a világon.

Sarkozy tavaly Washingtonban járva, név nélkül ugyan, de kritizálta elődjét, hajdani mentorát és pártfogóját, amiért kínos helyzetbe hozta a szövetséges Amerikát és amiért azt a benyomást keltette, hogy élvezi a nehézségeiket. Annak ellenére alattomoskodott, hogy Chirak tiszta lelkiismerettel és büszkén állhat a történelem ítélőszéke elé, amiért, Blair-rel ellentétben nem vitte gyáva megalkuvásból és vélt személyes érdekekből felelőtlen háborúba az országát. A kudarcok sorozata okozta „kínos” közel-keleti helyzetet és az USA nemzetközi elítélését kizárólag a Bush-adminisztráció idézte elő -- ebből a slamasztikából Sarkozy tévesen remélte Chirac lejáratása révén kihúzni. (Párizsban akkora felháborodást keltett a viselkedése, hogy utólag kénytelen volt visszakozni és elismerni Chirac döntésének helyességét.)

Az AEI azon kevés szervezetek közé tartozik, amely el tud kerülni vele, hogy dicsőítve fogad egy olyan politikust, aki -- magyar apától és anyai ágon a görögországi Szalonikiből való zsidó családból származóan magát felsőbbrendű franciának tartva -- nyilvánosan „mocsoknak” nevezheti azokat a nála szerencsétlenebb sorsú emigránsokat és leszármazottaikat, akik hátrányos helyzetükben, jövőtlenségükben és érdemi képviselet híján még a rendőrség állandó zaklatásainak és büntetlen fizikai atrocitásainak is rendszeresen ki vannak téve.  A százdolláros kérdés, vajon Sarkozy minek nevezi privát közegben, akiket lenéz, és milyen sorsot szán nekik? Talán deportálást? Vagy a Szajnába lövést?

A New York Times (NYT) május 6-i cikkében meginterjúvolt francia szavazók közül az egyik Sarkozy nemzet „megosztó” személyiségét kifogásolta, míg a másik a „szűklátókörűség elterjedése” miatt aggódott, amit a hatalomra jutása hozhat magával: „Európának nincs szüksége még egy Berlusconira vagy Sarkozyre”.  Annál is inkább indokolt volt a véleménye, mivel a végső szavazás eredményeképpen úgy tűnik, „a Gaullista, önállóan döntő, arab szimpatizáns hagyomány folytatása is megszűnik, amely mostanig uralta a francia diplomáciát”.  Ez az „új világrend” intervencionista híveinek malmára hajtva a vizet tovább élesíti a globális antagonisztikus ellentéteket, az újabb hatalmi tengelyek kialakulását.

Sarkozy, aki mindig is megbízható Izrael-barátnak számított, a továbbiakban következetesebb, kiegyensúlyozottabb támogatásáról biztosította Tel Avivot. Annakidején Chirac és Sarkozy között kenyértörésre került sor, mikor Sarkozy, az amerikai neokonzervatív véleménnyel azonosulva a Hezbollahra hárította a felelősséget a Libanon elleni izraeli intervenció kirobbantásáért. Ami viszont még ennél is jelentősebb és fontosabb, hiszen a jövőről van szó, hogy Sarkozy az iráni kérdés kapcsán ugyan a diplomáciát helyezi előtérbe, viszont a közös Bush-Blair-Olmert közel-keleti politizálással azonosulva minden lehetőség, tehát a háborús beavatkozás előtt is nyitva hagyja a kaput.

Egy harmadik NYT-nak nyilatkozó francia szavazó, aki szocialistaként Segora adta a voksát,  a döntését azzal indokolta, „az intézkedések, amiket Sarkozy úr bejelentett, nem rosszak. Ő maga viszont ijesztő.” A szavazás arányából úgy tűnik, ezzel az érzésével messze nincs egyedül Franciaországban. A feltétlen, önfeledt Sarkozy rajongás sokkal inkább az óceán tulsó partján őt ünneplő hatalmi elitet jellemzi.

MÁS és mégsem

A kérdés többekben felmerült, vajon hogy nyert a francia választásokon az a Sarkozy, akit sokan keménykezű autokratának tartanak, akitől a lakosság egy része szó szerint fél?  Hogy juthatott hatalomra egy politikus, aki olyan „vészjósló” intézmények alapítását tervezi, mint Nemzeti Identitás Minisztériuma és Emigrációs Minisztérium?

Az elektronikus választási csalásokról a Free Pressben megjelent cikkükben Bob Fitrakis és Harvey Wasserman a „Reagan-Bush stílusú jobboldali extrémista Sarkozy" győzelmét nem másnak, mint szervezett csalásoknak nyilvánítják. Sokkhatás bárkinek is? Egy biztos. Nem az Egyesült Államokban, ahol a Bush-Cheney szélsőjobboldal kétszer jutott hatalomra a bennfentesek által könnyen manipulálható elektronikus szavazómasinák segítségével. Mint írták, Ohiotól Kaliforniáig és Skóciától Franciaországig az elektromos szavazó gépek körüli viták (mondhatnánk botrányok, A Szerk.) globális méreteket öltöttek.

Ami a legérdekesebb azok számára, aki figyelemmel kísérik az évszázad hatalmi vetélkedéseinek egyik jellegzetességét, azok döbbenten látják, hogy a vesztesek utólagosan szerzett hivatalos bizonyítékokkal a kezükben sem kaptak elégtételt: a tisztességtelenül és illegálisan hatalomba kerülők mindenhol -- többek között több hetes tüntetések ellenére Mexikóban is -- hatalmon maradtak.  Ami azt jelenti,  tüntetések, hőzöngés, leleplező cikkek és tanulmányok ellenére, akár hivatalos kivizsgálás ellenére is, Sarkozy nyugodtan élvezheti hivatalba iktatását megelőző szabadságát: a gyereket még csak nem is fogja a nevén nevezni senki.  Vagy hallotta valaki is a közelmúlt választási csalásai és a választásokkal kapcsolatos egyéb illegális eljárások révén kiejteni a jogi meghatározást: konspiráció?

A Fitrakis-Wasserman állítást részben alátámasztja, hogy  a Párizsból tudósító  David Tresilian szerint már Sarkozi győzelmi beszéde idején, de napokkal utána is, tiltakozási hullám söpört végi a főváros egyes kerületeiben és számos vidéki nagyvárosban, mint Toulouse, Clemont-Ferrand, Lyon és Lille. A protestálók által osztogatott röpcédulákon az állt, "tudjuk előre, mi lesz a (választás) következménye: nagyobb fokú faji megkülönböztetés és ellentétek, fokozottabb szegénység és elnyomás."  A rendőrséggel összeütközésbe kerülő tüntetőket, főként fiatalokat, vízágyúkkal oszlatták szét.

Addenda:

May 12: (Tony) Blair was always loyal to the occupants of the White House. In Europe he preferred Aznar to Zapatero, Merkel to Schröder, was seriously impressed by Berlusconi and, most recently, made no secret of his support for Sarkozy. He understood that privatization and deregulation at home were part of the same mechanism as wars abroad. (Tariq Ali: Famed As A favourite Attack Dog in the Imperial Kennel - Blair’s First Loyalty Was to the White House.  The Result Has Been A Legacy of Hatred that Ultimately Ended His Premiership.  The Guardian)

Mr.Avi Shlaim’s comments on Blair’s performance in the Middle East, and his sycophantic behaviour towards Bush, is correct, in my opinion, but his failure to mention the oil factor is glaring. Money and power are the goals. As Sharon declared, Israel tells the Americans what to do, and the Americans know it. The US is Israel’s lapdog. The extent of Israel’s control of the US, the UK, Canada and Australia is staggering. Its influence in EU countries is already very significant, and has been extended with the recent election of Sarkozi in France. (Tom May 14th, 2007 9:19 pm)

A választási előkészületek és hadjárat során Sarkozy külpolitikai állásfoglalása -- privát támogatása az iraki inváziónak és a libanoni bombázásoknak -- szinte nem volt téma annak ellenére, hogy azzal is vádolták, átrepült Washingtonba, hogy Chirac háta mögött "bocsánatot kérjen" a francia hivatalos politikáért. (Az erre használatos jogi kifejezés: hazaárulás.)

In foreign policy, almost ignored during the election campaign, Sarkozy has said that he wants France to improve its relations with the United States, damaged during Chirac's presidency by the country's refusal to support the 2003 US- led invasion of Iraq and its reluctance to support Israel during last year's Israeli attacks on Lebanon. Sarkozy is widely believed to have privately supported the 2003 US-led invasion, Royal claiming before last weekend's election that he had even gone to Washington to "apologise" to President Bush for the French stand against it. (David Tresilian: Welcome to Sarkoland)

Sarkozy also lavishly praised the U.S. economy and -- unusually for a Frenchman -- "your rich cultural life."  (Barbara Slavin: Final year in office is trying one for Chirac. USA Today )

Párizsban fenyegető telefonok és levelek miatt  el kellett halasztani a május utolsó hétvégére  tervezett "Franko-amerikai barátság" fesztivált. A rendezők reménykednek, hogy esetleg szeptemberre (!) lecsillapodik a választások (és választási csalások, A Szerk.) miatt  háborgó közhangulat.

A festival due to be held in Paris this weekend to celebrate American music and culture has been called off after death threats from an anti-US group claiming links to al-Qaida. Organisers of the Three Days in America festival said the decision to postpone the event - also aimed at demonstrating “Franco-American friendship” - was taken to safeguard the public.  (. . . ) These (the death threats), accused the festival’s organisers of supporting the “American imperialists” and the recently elected rightwing French president, Nicolas Sarkozy, nicknamed “Sarkozy the American” for his pro-US views. They hope to re-arrange it for September. “Then the elections will have long been over and hopefully the political situation will have calmed down a bit,” said Ms Tenot. (Kim Willsher: Paris Calls Off Festival of US Culture after Threats. The Guardian/UK)

The French president, Nicolas Sarkozy, has urged French energy firms Total and GDF not to pursue new business in Iran. (David Gow and Ewen MacAskill: Washington Tells EU Firms: Quit Iran Now. November 9, 2007. The Guardian)

French president Nicholas Sarkozy, who invited Blair to give the address, described the former British prime minister as “one of Europe’s greats”.

(Robert Watts: Tony Blair fuels EU presidency speculation. The Sunday Times)

12. írás

Április 30.

Mindazok, akik némi értetlenséggel szemlélik az amerikai néptömegek manipulálhatóságát és naiv bizalmát az őket rendszeresen félrevezető, kihasználó, gúzsba kötő kormány iránt, azok némi magyarázatot kaphatnak az Ipsos tavaly decemberi felméréséből. Az amerikaiak 25%-a ugyanis azt állította, 2007-re várja Jézus Krisztus visszatérését a földre, míg további 25% szerint a dolog nem nagyon valószínű -- ami annyit jelent, hogy mindent összevetve nem  lehetetlen.

Senki ne kérdezze, hogy miért pont erre az évre, mert ez a századik változata a dicső földre szállás  jóslatának -- természetesen mindig holtbiztos előjelekre támaszkodva . . .  A felmérés értékelése szerint az evangélikus vallások hívei sokkal nagyobb arányban hiszékenyek, mint a katolikusok -- 46-17 arányban --, de a vallásilag el nem kötelezett hívők 10%-a is buzgón figyeli az ég kárpitjának minden pillanatban várható szétválását. 8% bizonytalankodott  a kérdés hallatán, ő bizony nem tudja és még abban sem biztos . . . Csak 42% szerint teljes lehetetlenség a mennyei látogatás.

Amiért ez az abszurd és egyben ijesztő statisztika ma eszembe jutott, annak oka, hogy a reggeli híreket közvetítő adók közé ékelve (vasárnap lévén) felfigyeltem egy Baltimore-ból közvetített hallelújázó istentiszteletre, ahol a műsor időnkénti megszakításakor egy körbe forduló emberi koponya dimenziós megjelenítése fölött a következő felirat volt olvasható: YOU CAN'T THINK FOR YOURSELF.  Vagyis nem vagy képes önállóan gondolkodni, a magad érdekében dönteni. Talán bábszínház ez az egész világ? Nem más, mint óriási tűzkarikán átugrató, kötélen egyensúlyozó, bohóckodó cirkuszi produkció?

Az egyházak súlyos milliárdokat költve, a modern audiovizuális technika révén soha nem látott mértékben bárgyúsítják el a tömegeket az ilyen és hasonlóan lealacsonyító, pszichikailag megtörő, az elnyomást, agresszivitást és a brutalitást az élet természetes jelenségeként elfogadtató üzenetekkel.  A megalázó, egyháznak és államnak kötelezően kijáró szervilizmust hirdető szlogenek különös jelentőségre tesznek szert a mai politikai helyzetben, mikor a háború esztelenségét és értelmetlen vérontását az emberrel veleszületett humanitás ösztönösen ellenezné -- miközben Bushnak az elkövetkező időkben egyre több és több katonára lesz szüksége a maga kis olajbűzös keresztes hadjáratához.

11. írás

Április 24.

A mindenre elszánt urbánus gerilla támadások következtében tegnap egy kisebb katonai támaszponton egyszerre 9 amerikai katona vesztette életét, ezúttal Diyala provinciában. 20-an komolyabb sérüléseket szenvedtek. Az öngyilkos merénylet ezen áldozatait is beleszámítva -- az irakiak a felszabadulás halvány reményében százával mennek a biztos halálba -- legalább 3332-re emelkedett a koporsóban hazatérő amerikai katonák száma. Az egyre inkább nekikeseredett ellenállás következtében április az egyik legkomolyabb veszteséget jelentő hónap lehet a megszállás történelmében.

Az amerikai hadvezetés és (gyakran kényszerből) a kollaboráns iraki vezetők napról-napra kiötlenek valamit, amivel a lakosság életét elviselhetetlenebbé, a politikai megoldást lehetetlenebbé teszik. Viszonylag új atrocitás -- bár vidéki városokban már alkalmazott --, hogy (képünk) több bagdadi kerületben hatalmas darukkal 12 méter magas beton barikádokat emelnek -- tankok és harckocsik védelmében, az éjszaka leple alatt.

Így aztán egyes lakókörzetek egyik napról a másikra arra ébrednek, hermetikusan el vannak zárva a környezetüktől, el vannak vágva a munkahelyüktől, üzleteiktől, kórházuktól, mecsetjüktől. Ha egyáltalán neki mernek vágni, a gyerekek is csak hatalmas kerülővel, fegyveres ellenőrzési pontokon keresztül juthatnak el az iskolába.

A Washington Post értesülése szerint "legalább 10 bagdadi környék/kerület lesz elszigetelve, amely megnehezíti a hosszútávú amerikai célt, a közösségek megbékélését" -- valójában az összefogást, az irakiak közös politikai, társadalmi, gazdasági célkitűzése érdekében történő bárminemű együttműködését.

Hírügynökségi jelentés szerint egy tüntető úgy vélte, a valódi ok a fal mögött az a szándék, hogy növeljék a nép szenvedését és komplikálják a mindennapi életet.  Kétségkívül, hiszen a megszállás, akárcsak maga az intervenció, pszichológia bénító-romboló eszközökkel is dolgozik. Egy névvel nyilatkozó prédikátor szerint „A háború előtt egységes országunk volt, most viszont töredékekre osztott.” Tervszerűen. Parancsra. És véglegesen.  A Fehér Ház eleinte próbálkozott egységesen a maga jármába kényszeríteni az irakiakat, de sorozatosan kudarcot vallott. Nem maradt más hátra, mint a legdurvább divide et impera módszer bevezetése, ami erőszakot is alkalmazva mindig eredményes.

Bagdadban az emberek tömegei rendszeresen tüntetnek és tiltakoznak, útszéli bombákat robbantgatnak, rakétákkal lövik a Zöld-övezetet, irtják a bábkormány rendőrségét és katonaságát, a külföldi munkavállalókat, de minden megy tovább a maga útján. Ugyanakkor az USA-ban is hiába ellenzi a kormánypolitikát a többség. A mellékelt beton karámok építését ábrázoló kép alatti kérdésre, folytatódjon-e Irakban a katonai erő fokozása, az AOL olvasói a minap 77%-ban NEM-mel válaszoltak.  Vajon ha még élne, mit szólna az amerikai válaszfalhoz Ronald Reagan, aki annak idején kellő pátosszal felszólította Gorbacsovot, bontsa le a hírhedt berlini falat?

Az éppen Kairóban tartózkodó Nouri al-Maliki sajtókonferencián tiltakozását fejezte ki az önkényes eljárás miatt, mondván, más módszerek is vannak, amelyek a lakosság védelméül szolgálhatnak, majd hozzátette: “Ez a fal más falakra emlékeztet minket, amelyeket szintén visszautasítunk, ezért elrendeltem, hogy állítsák meg az építését.” Félő, hogy ezzel a megjegyzésével maga ellen hangolta nem csak a Fehér Házat, hanem a nemzetközi médiát is, amire legkevésbé sincs szüksége.

Az elnök rendelkezését teljesen figyelmen kívül hagyva ma egy "közös amerikai-iraki" katonai sajtótájékoztatón az hangzott el Bagdadban, a „biztonsági barikádok” emelése nem politikai, hanem hadászati döntés, tehát a Pentagon rendelkezésének megfelelően a fal építése tovább folytatódik. Sokkhatás bárkinek is?

Addendum:

"Following in the steps of chief criminal Sharon, the other chief criminal Bush now seeks to build sectarian separation concrete walls after the failure of all his plans to eradicate resistance, break the will of the people, and entrench sectarianism among the people's segments. This ugly crime shows the failure of the security plans of the occupation troops and the current government. Second, it demonstrates that these two sides have reached a hysterical stage. These troops, whose madness has led them to annihilating around one million Iraqis, today seek to impose collective punishment against those who reject their illegitimate presence. In doing so, they followed the example of abhorrent Sharon." (The Association of Muslim Scholars)

There was confusion as the Iraqi Prime Minister, Nouri al-Maliki, said that the building of the wall must stop while the spokesman for the US-led security crackdown asserted that “construction of security barriers across Baghdad will continue without exception”.

(Patrick Cockburn: Sunnis Protest Against Baghdad’s ‘Prison Wall’. Guardian/UK)

10. írás

Április 13.

Lengyelországban új törvény született, amely kötelezi az ország irányításában és a politikai élet befolyásolásában résztvevőket, tehát egyetemi oktatókat, tanárokat, írókat és újságírókat is, hogy politikai szűrővizsgálaton menjenek keresztül amennyiben vezető pozíciót vállalnak.  A rendelkezés célja nem titkoltan, hogy a közéletet megtisztítsák azoktól a nem kívánatos személyektől, akik a kommunista titkosszolgálat kollaboránsaiként megfigyeltek és jelentgettek, állandó rettegést, végnélküli gyötrő kilátástalanságérzetet okoztak, rágalmaztak, családokat internáltattak, családfőket munkanélkülivé tettek, közösségeket szétziláltak, embereket megalázó állapotba és nyomorba döntöttek, másokat öngyilkosságba hajszoltak vagy hosszú évekre börtönbe juttattak.

Szomorú, ha nem szégyenletes reakcióként az International Press Institute -- amelynek tulajdonképpen éppen a közép-kelet-európai sajtó megújulását és megtisztulását illene támogatni -- a törvény újragondolására szólította fel a lengyel kormányt. A Wall Street Journal szerint az intézet igazgatója, Johann Gritz "komoly következményt" is kilátásba helyezve aggódását fejezte ki a "média függetlenségéért".  Vajon miért ragaszkodik a besúgók, tehetségtelen élősködők, összeköttetés révén pozicóba jutók és radikális baloldali kontrollmániákusok további vezető állásban tartásához?  Miért kellene ezt bármelyik európai népnek tovább tűrni? Nem börtönre ítélik őket -- amit egyébként a többségük megérdemelne -- hanem arra, hogy esetleg ténylegesen dolgozniuk és teljesíteniük kelljen.  A tehetségteleneknek a tejiparban vagy a közlekedésben.   Kollaboráns védencei érdekében Gritz nem átallott a lengyel társadalom "újabb megosztásával", és közvetve zavargásokkal rémisztgetni.  Ha azt hiszi, hogy a lengyelek még nem jöttek rá, kiknek a fegyvere az állandó félelem gerjesztés, akkor hatalmasat téved.

MÁS

A Newsweek 16-án megjelent számának adata szerint Vladimir Putyin 72%-os népszerűségnek örvend hazájában. Bush a felének is örülne. Nincs különösebb rejtély az orosz elnök sikere mögött: a háttérbe szorított (vagy külföldre szökött), elszámolásra kényszerített oligarchák a megmondhatói: nemzeti érdekű politikát folytat.

9. írás

Április 9.

A  4. ÉVFORDULÓ KAPCSÁN

„Április 9 -- a Felszabadulás Napja! Micsoda gyönyörű, érzelmi telítettségű alkalom -- egy olyan (alkalom), amely legendaként fog továbbélni, mint a Bastille eleste, a V-E Nap(*1), vagy a berlini fal leomlása. Bagdadra figyelve Szaddám Huszein tornyosuló szobrának ledöntése igazi Ozymandias pillanat volt. És most mindazok az okoskodó európaiak, akik kifigurázták George Busht és lebecsülték a nézetét, mi szerint ténylegesen létezik egy jobb jövő az iraki nép számára -- nos azoknak most újra kell értékelni mindent.” írta odadörgölve, vélt igazától peckes öntudattal William Shawcross 2003-ban a kormánypárti-szélsőjobboldali Wall Street Journalban.

Az esemény kapcsán az Atlanti-óceán másik partján hasonlóképpen áradozott a sokk és megfélemlítés technikát alkalmazó intervenciót éltető Jeszenszky Géza is: „Aki ott volt 56-ban a pesti utcán, aki látta a Sztálin-szobor ledöntését, látta, ahogy a nép darabokra szaggatta a gyűlölt diktátor bronztestét, annak nem volt újdonság látni az örömöt és a  dühöt, amivel Bagdad népe esett neki Szaddám szobrának, képmásainak, palotáinak. De nem kell olyan messzire mennünk az időben, még nincs 14 éve, hogy a berlini falat szedte szét a nép, és ki ne emlékezne, ahogy szerte Afganisztánban ünnepelték a tálib rendszer összeomlását.”

A neokon szimpatizáns Shawcrosshoz hasonlóan Jeszenszky is értetlenül, és támadólag állt szemben azokkal, akik nem dőltek be, vagy nem hódoltak be a Bush adminisztráció és a szervilis média manipulációinak, akik a nemzetközi jogszabályok híveként rakéta támadások helyett diplomáciai megoldást követeltek a kiprovokált konfrontáció elsimítására.  Szó szerint a következő számon kérő tirádát írta róluk: „Amikor beigazolódik, hogy Szaddámot valóban rettegte és gyűlölte a lakosság, amikor beigazolódik, hogy igenis voltak elrejtett, tiltott vegyi fegyverek, azok célba juttatására alkalmas tiltott rakéták, amikor a hősi ellenállás helyett kámforként elpárolgott Szaddám apparátusa és a félelmetesnek kikiáltott 'Republikánus Gárda', amikor hithű muzulmánok táncolnak, hogy a sátán megtestesítőjétől többé nem kell félniük, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy 56 nemzetében hogyan drukkolhattak sokan -- nyíltan vagy leplezve -- az irak