EMPIRIA Magazin IX. évfolyam 5. szám – Kuliffay Hanna írása

 

 

A BOLDOGSÁG KÉK MADARA

 

Egy 2009 tavaszán megjelent nemzetközi felmérés szerint az észak-európai országokban a legboldogabbak az emberek. Az élmezőnyt alkotó Dánia, Finnország és Hollandia szociáldemokráciák, lakosságuk pedig a legkevésbé vallásos és a rászoruló országoknak legbőkezűbben adakozó a világon.  Az Egyesült Államok az iparilag fejlett országok között legvallásosabb – boldogság terén ugyan jócskán lemarad tőlük, viszont élen jár a gyermekszegénységi listán: a két óceán partvonala között minden 33 másodpercben nyomorra és elhanyagoltságra születik egy csecsemő.

Az egzakt tudományok hívei természetesen félre söprik az ilyen jellegű elemzéseket, mondván, hogy az életöröm ugyanúgy mérhetetlen, mint a szerelem vagy a honvágy. Empirikus kutatók szerint azonban különböző jelenségek és események, mint háború, bűnözés vagy  gazdasági bizonytalanság deprimáló hatásfoka igenis kimutatható, mint ahogy az anyagi jólét, információs szabadság, biztonságos életkörülmények is meghatározói a legnagyobb emberi közösség, az ország közérzetének.

Adrian White, a University of Leicester társadalomelemző pszichológusa szerint az élettel való megelégedettség koncepciója a közgazdaságtan és a pszichológia fontos kutatási területeként szoros kapcsolatba került a pozitív pszichológiával, és sajátos tényezőjévé vált a politikaelméletnek és -stratégiának. White vonatkozó adatokból arra a következtetésre jutott, hogy általában a színvonalas (beleértve hogy ingyenes és általános, K.H.) egészségügyi szolgáltatás, a magas jövedelem és a tanulási, művelődési (közvetve az előrejutási) lehetőség biztosítása röpteti legmagasabbra egy nép boldogságának kék madarát.

A Napi Tudomány (Science Daily) 2006-ban megjelent cikke szerint a kisebb országok és népek sokkal jobb helyezést értek el a boldogság-listán, mint a nagyok. Az első tíz ország között volt Dánia, Svájc, Ausztria, Izland, Finnország, Svédország, Brunei. . . az USA a 23. helyre került, Kína a 82., Japán a 90., India a 125. és Oroszország a 167. helyre szorult. Ehhez bizonyos mértékben köthetők azok a kutatások, melyek szerint a családalapítás, vagyis a ‘gyermekáldás’ boldogító hatása nem több mint belénk nevelt illúzió. A Psychologist szakmai folyóirat 2009 márciusi számában Dr. Nattavudh Powdthavee közgazdász professzor (University of York) erről így nyilatkozott:

“Társadalomkutatók majdnem semmi összefüggést nem találtak a boldogság és a gyermekvállalás között. Angliában egy nagykorúakkal 2009-ben készült tanulmány például ugyanolyan mértékű élet-igenlést talált a gyermekes  és gyermektelen párok esetében. Európában és az USA-ban készült  tanulmányok pedig azt mutatták ki, hogy a gyerekesek valójában  kevésbé elégedettek az életükkel, mint a gyermeket nem vállalók.”

Önzés, kényelemszeretet, egészségi indok, bizonytalanság, anyagi meggondolás, sikerhajszolás, önmegvalósítási vágy vagy megfelelő partner hiánya?  Az okok különbözők, a számadatok viszont egyértelműek: a természetes fogamzásra többnyire már alkalmatlanná váló korosztályból minden 5. amerikai nő utód nélkül éli az életét. A 40-44 éveseknél ez 18%-ot (1.9 milló nőt) jelentett 2008-ban – 10%-os emelkedést  1976-hoz képest.  A  cenzus szerint a gyermeket nem vállalók száma legmagasabb az  önmagukat fehérnek valló, magas fokú műveltséggel és végzettséggel rendelkező párok esetében. A fehér nőknek körülbelül 20%-a gyermektelen, míg az afro-amerikai nőknek 17%-a és az ázsiai-amerikaiaknak 16%-a.

Szakértői vélemények szerint a házasságkötés halogatása és a gyermekvállalás csökkenő tendenciája minden gazdasági vásághelyzet jellemzője. Mikor a megkérdezett amerikaiak 80%-a úgy véli, hogy “Amerika hanyatlóban van”, és ezek nagy hányada szorongásokkal telve néz a bizonytalan, sovinizmussal ("We are number 1") és háborús uszítással teli  jövőbe, valójában az a meglepő hogy idén az ország a 14. helyre rukkolt elő a boldogság felmérő listán. (Valószínűleg nagy a nyomás az Egyesült Nemzeteken lévén minden politika , hogy a szervezet idei életminőség értékelésén még jobb helyezést érjen el.)

*

Az Egyesült Államokban, különösen a déli ‘bibliai övezetben‘ erős a vallási kényszer a fiatalokon, hogy akkor is vállalják a nem akart vagy gyógyíthatatlan beteg gyermeket, ha korban, anyagilag vagy egészségileg alkalmatlanok is az óriási felelősségre(*1). Állandó kampány folyik az iskolai szexuális felvilágosítás betiltásáért(*2) és a születésszabályozási módszerek (elsősorban az abortusz) beszüntetéséért annak ellenére, hogy a tizenévesen szülő lányok többnyire életre szóló szegénységre és elmaradottságra ítéltetnek: alig egy harmada fejezi be az iskolát, többségük társtalanul küszködve neveli fel gyermekeit, és 80% szociális segélyekre szorul.

A kiskorú lányanyák 13%-át teszik ki a szülő nőknek(*3), komoly terhet róva az adófizetőkre, mivel ők maguk nem fizetnek jövedelemadót, és mivel a nekik  járó szociális juttatások és gyermekgondozási hozzájárulás, büntetőeljárás (vagy tartásdíj behajtás) során biztosított jogképviselet és egyéb járandóságok formájában évente 7 milliárd dollár elvonást jelent a közvagyonból. Bár a tizenéves szülők körében az átlagnál magasabb a veszélyeztetett terhesség, az alkohol- és kábítószerfogyasztás és nehezen behajtható ha egyáltalán a tartásdíj, a lányanyák 25%-a két éven belül második gyermeket is hoz a világra biztos szegénységre ítélve a következő generációt.

Mindezek ellenére a jelenleg fokozódó nyomor sokkal nagyobb mértékben a fegyverkezés és háborús kiadások, munkahiány, az ingatlan manipulációk és a szakszervezetek folyamatos felszámolásának következménye. Éppen ezért nagyon ritkán téma. Az amerikai Gyermekvédelmi Alap (Children Defence Fund) 2008-ban arról tudósított, hogy “a nemzet gyalázatára” a  világ leggazdagabb országában minden hatodik gyermek szegény, az egészségügyi biztosítás (és így a megfelelő betegellátás) nélküli gyermekek száma magasabb mint Svájc egész lakossága, a tanítási napok minden 11 másodpercében kimarad egy gyermek az iskolából és minden három órában fegyverek áldozatául esik egy gyermek. Ha valami, ez fel kellett volna rázza a kongresszust és az államok helyi kormányzóságait, de ezt még  a gyermekvédő szervezet igazgatónője, Marian Wright Edelman aggódó szavai sem tudták elérni: “Nincs olyan külső ellenség, amely ehhez fogható végzetes veszélyt jelentene a gyermekeinkre és a nemzetbiztonságunkra nézve, mint az említett tények."

“Minden hatodik gyermek szegény. . .” Patricia Cohen tanulmányában (Culture of Poverty’ Makes a Comeback) jelezte, hogy az akadémia – akárcsak a nagy depresszió és a felfutó szociális öntudatú 60-as évek idején – ismét tanulmányozni kezdte a szegénység jelenségét mint kulturális tényezőt, mivel az elmúlt 15 évet figyelembe véve elérte a csúcsot: minden hetedik lakos, 44 millió amerikai tartozik ebbe a kategóriába. John Steinbeck figyelmeztetett rá, hogy vékony a választóvonal az éhség és a dühös indulat között.

Timothy Smeeding, a University of Wisconsin-Madison professzora, akinek szakterülete a szegénység tanulmányozása arra hívja fel a figyelmet, hogy az össznépi jövedelem két pólusa közötti differencia még mindig növekvőben – a haszonból adódó hatalmas pénzek továbbra is a győztes-mindent-visz gazdaság felső vezetőségének kasszájába folynak be. Mint az Associated Press riportere, Hope Yen jelezte a témát érintő szeptemberi cikkében (Census Finds Record Gap Between Rich and Poor) az 5%-ot kitevő leggazdagabbnak számító amerikaiak,  akik évente 200 ezer dollár felett keresnek, tavaly növelték a bevételüket, az 50 ezer dollárból élő alsóközéposztálybeli családok száma és bevétele viszont csökkent.  

Ez a helyzet nyilván ragyogó közérzetet biztosít a milliomos és milliárdos felső tízezernek, de aligha boldogítja azokat, akiknek évről-évre kevesebb, vagy szinte semmi sem jut. Évtizedekkel ezelőtt az Egyesült Államok járt már ebben a(z ortopéd)  cipőben. Dr. Martin Luther King akkor így nyilatkozott korának hasonlóan aggasztó helyzetéről:

“Nos ez azt jelenti, hogy ár ellenében kapálódzunk, ami valójában azt jelenti, mondjuk csak ki, hogy valami baj van . . . a kapitalizmussal. . . Kell hogy legyen egy igazságosabb elosztása a(z ország) gazdagság(á)nak, amiért is Amerikának talán a demokratikus szocializmus felé kellene irányt venni .”

Michael Parenti, a politikatudományok professzora, számos könyv és tanulmány szerzője, tavaly hasonló gondolatra juthatott, mikor a következőt írta A kapitalizmus sajátmaga kreálta Apokalipszise című esszéjében: "Csak azokban az országokban vált képessé a nép hogy egy bizonyos fokú jólétet tudjon biztosítani magának,  ahol a szociáldemokrácia révén valamelyest kordába tudta tartani a kapitalizmust;  az észak-európai országok, mint Svédország, Norvégia, Finnország és Dánia jut ennek kapcsán az ember eszébe. De még ezekben a szociáldemokráciákban elért eredmények is állandóan veszélyben vannak."

*

A házasság intézménye a “keresztény etika” állandó hangoztatása ellenére évtizedek óta válságban  van az Egyesült Államokban, részben a társadalomszemlélet változása és ennek következtében a válások megsokszorozódása miatt, részben az új élet kezdéséhez szükséges jobb anyagi körülmények miatt, részben pedig a nők boldogulási lehetőségeinek kiszélesedése és az individualizmus térhódítása következtében. A tradicionális házasság helyett, akárcsak Európában(*4), egyre többen választják az együtt élést, a törvényesített monogámia helyett a privát megegyezésen alapuló monogámiát vagy a teljes függetlenséget jelentő szingliséget. 2009-ben történt először, hogy a 25-34 éves (gyermekvállalásra talán legideálisabb, K.H.) korosztály 46.3%-a tartozott a soha-nem-volt-házasok csoportjába.  Ha ez szabadon választott gyakorlat, és előre viszi az egyént és a társadalmat, akkor elégedettebbé, boldogabbá teszi mindkettőt, ha viszont csak így adódik, így kényelmesebb vagy profitálóbb, akkor ezzel ellentétes lehet a hatása.  

A gyermektelenség választásának egyik (nem népszerűsített) oka, hogy egy korcsoport felnőve saját bőrén tapasztalta annak hátrányát, mikor az anya teljes állásban (az egyedülálló anya  esetleg  két állásban) dolgozott – a karrier és otthoni gondok kombinálta feszültségeket gyakran alkohollal vagy nyugtató jellegű gyógyszerekkel tompítva. A Dolgozó Anyák (Working Mother) nevű magazin szerint évtizedek óta ez a legjobban titkolt társadalmi probléma, amely csak mostanában evickél felszínre.  A magazin riport rámutatott annak veszélyére, hogy az Egyesült Államokban 5.3 millió nő olyan mértékben rendszeres alkohol fogyasztó, hogy ezzel veszélyezteti  a saját és gyermekei biztonságát, és minden negyedik gyermek ‘addictive‘, vagyis valamilyen nyugtatótól, serkentőtől vagy kábítótól függő családban nő fel.

Nők milliói zsonglőrködnek, hogy állásukat betöltve, hivatásukat teljesítve, esetleg folyamatosan továbbképezve magukat gondos, jó anyák, feleségek, háziasszonyok is legyenek, ami túl gyakran az idegek felőrlődésével, a ‘kiborulás’ állandó veszélyével fenyeget.  Védekezésképpen a stresszhelyzetben levő dolgozó nőknek 40%-a fogyaszt rendszeresen alkoholt és 57% gyógyszergyárak által forgalmazott szerekkel –  népszerűségben Addereall és Xanax az élen – próbálja kiegyensúlyozni  idegállapotát és közérzetét.

Ezt a gyilkos életformát a lánygyermekek közül sokan nem vállalják, annál is inkább, mivel Amerikában nincs garancia fizetésnélküli szabadságra a gyermek betegsége vagy felügyeleti gondok esetében,  egy keresetből lehetetlen bölcsődét vagy óvodát fizetni, a jogi esetek sokasága azt bizonyítja, hogy gyakori a terhes nők és több gyerekesek elleni diszkrimináció, és ami a leglényegesebb, hogy nincs GYES, aminek előnyeit a magyar nők már a 60-as években élvezték.(*5)

A felszín látszólagos kiegyensúlyozottsága, sőt a kötelességteljesítés egyedi sikerei ellenére a háttérben meghúzódó komoly családi problémákra utal, hogy évente 1.8-2.8 millió 12-17 éves  szökik el, vagy kényszerül elhagyni az otthonát. Az okok között 24%-nál szerepel a szülők (nevelőszülők) alkohol és kábítószer használata, 40-60%-nál ‘fizikai bánásmód’ (értsd verés, éheztetés vagy szexuális erőszak); a fiatalkorúak 48%-ának állítása szerint pedig nem ők ugrottak fejest a teljes bizonytalanságba, hanem ki lettek dobva az utcára.  

A George W. Bush által meghírdetett 'együttérző konzervativizmus' – “Úgy együttérző, hogy aktívan segíti szükségben szenvedő polgárainkat. Úgy konzervatív, hogy ragaszkodik a számonkéréshez és az eredményességhez.” – felsülésének egyik bizonyítéka, hogy 2000 óta 200%-kal növekedett az Otthontalan Fiatalok nevű krízis központba érkező telefonhívások száma. Figyelembe lett véve vajon az ország közhangulatának bármelyik felmérésekor a kiszolgáltatott, gyakran bűncselekmények útjára kényszerült, jövőtlen tizenévesek világa?

*

Az utóbbi években az egyetemről, kollégiumból kikerült fiatalok különösen elégedetlenek és kiábrándultak, mert nagy számban nem tudnak végzettségüknek megfelelő állást kapni. Ők azok, akiknek jövőbeni kilátásait nem javítja, mikor az Obama-kormány új munkalehetőség teremtését ígérve mindig csak az infrastruktúra fejlesztését hangoztatja, és mégcsak nem is nagystílű  interkontinentális úthálózatra vagy vasútvonalra utal. Miért, hogy üzemek, egyetemek, kutatóintézetek, városközpontok, erőművek építését nem tervezi senki?

A felsőfokon végzett fiatalok jövője szempontjából szintén mit sem ér, hogy az adófizetők pénzéből milliárdokért épülnek erődítményszerű mamutkövetségek és kisebb város nagyságú és jellegű katonai támaszpontok a megszállt közel-keleti országokban. Az Egyesült Államok fokozódó elhelyezkedési nehézségei biztosítják, hogy az olaj megszerzéséhez legyen elég önkéntes katona és jól fizetett munkerő a támaszpontok építéséhez, fenntartásához; a szellemi munkát végző művelt középosztály fokozódó állástalansága és elszegényedése viszont visszaveti az országot, többek között lemaradást idézve elő az oktatás és a művelődés színvonala és lehetősége terén. Az Egyesült Államok korábban az élvonalba tartozott a felsőfokú diplomát szerzett fiatalok arányát illetően, mára azonban az iparilag fejlett 36 ország közül  a 12. helyre csúszott.  (Ez részben a valamikor büszkeségre méltó középiskolai oktatás két évtizedes hanyatlásának tulajdonítható.) A tanulás és a tudás értékének állandó hangoztatója, Carl Sagan, aki "az agy működését nagyon jó érzésnek" nyilvánította, azt írta, hogy "a megértés egy élmény."  A legnagyobb jogtalanság csődbe jutott bankok közpénzből való kiváltása és háborús profitszerzés miatt megfosztani a mostani fiatalokat ettől az élménytől.

Egy sokat megélt, kétségbeesett olvasó a korai Bush-években, 2002-ben a következőket írta egy újság szerkesztőségének:

Ötven évvel ezelőtt az emberek iskolákat és kórházakat építettek a köz javára – manapság bevásárlóközpontokat és kaszinókat. Ötven évvel ezelőtt az üzletvilág adóval támogatta az oktatási és egészségügyi intézményeket – ma a köz támogatja adókedvezménnyel és egyéb hozzájárulásokkal az üzletet. Ötven évvel ezelőtt az emberek együttérzőn 'biztonsági hálót' létesítettek a szegényeknek és az öregeknek – ma a gazdagokkal érzünk együtt és adómentességet, mindenféle térítést biztosítunk a korporációs vállalatoknak abban az illúzióban, hogy egy napon magunk is a brancsba fogunk tartozni. Ötven évvel ezelőtt olyan üzleteket létesítettünk és támogattunk, amelyek gyártottak valamit és annyit fizettek, amiből egy fő el tudott tartani egy családot – ma olyan üzleteket tartunk fenn, melyek idegenben gyártott dolgokat forgalmaznak, és csak annyi jövedelmet juttatnak, hogy két ember keresetére vagy több munkára is szükség van a megélhetéshez. Ötven évvel ezelőtt építők voltunk, ma koldusok.

Bár a végkövetkeztetés egy jópolgár dühből fakadó túlzásának (a szélsőjobb szerint "hazafiatlanságnak") is tűnhetett, de ha az ország pénzügyi helyzetének, ipari termelésének, megélhetési, tanulási és érvényesülési lehetőségeinek drasztikus hanyatlását számításba vesszük, korántsem volt irreális a meglátás, hogy általános válsághelyzet volt kialakulóban. A Boston Unversity közgazdaságtudomány professzora, Laurence Kotlikoff pár évvel később, 2005-ben  azt írta (Is the US Bankrupt?), hogy “a fizetési mérleghiány nagyságát figyelembe véve országunk teljesen és kétségbeejtően le van égve.”  Máshol kifejtette, hogy a Bush-kormány 'Enron-könyvelést', vagyis csaláson alapuló elszámolást folytat, és hazudik az országadósság nagyságát illetően. Hasonlóképpen vélekedve az egyetemisták és fiatal értelmiségiek tömegesen zárkóztak fel a Wall Street-reformokat és főleg transzparenciát ígérő elnökjelölt Barack Obama mögé, amiért is a Fehér Házban eltöltött két évet értékelve ők a leginkább csalódottak benne.

*

Akik esetleg azt feltételezik, hogy a vallás(osság) tesz egy népet igazán boldoggá, azok az amerikai Vallási Hírszolgálat (Religion News Service [RNS]) jóvoltából értesülhetnek róla, hogy az adatok mást mondanak. A hírszolgálat riportere, Alfredo Garcia ismerteti azt a Gallup-statisztikát, amely 2005-2009 között 155 országban tett fel kérdéseket az általános (nemzeti) közérzettel kapcsolatban – politikai és gazdasági helyzet, emberi jogok, médiaszabadság és a jogrendszer értékelése (családjogi intézkedések, munkaügyi és diszkriminációs törvények, bűnügyi eljárás) –, majd a korábbi napok személyes tapasztalatait illetően – ki mennyire érezte magát túlhajtottnak, respektáltnak, fizikailag alkalmasnak ("fájdalom mentesnek"), intellektuálisan foglalkoztatottnak/kielégültnek, stb.

A felmérés szerint Dánia, Finnország, Norvégia, Svédország és Hollandia  alkották a boldogsági élmezőnyt, ami Garcia szerint nem meglepetés azoknak, akik jártak ezekben az országokban. Amit viszont meglepőnek talált, hogy az öt legmegelégedettebb országból három világviszonylatban a legkevésbé vallásos.  (Egy másik Gallup felmérés szerint Svédországot, Dániát és Norvégiát – ebben a sorrendben – csak Észtország múlja felül hitetlenségben, vallási közömbösségben.)

Egy 2008-as közvéleménykutatás eredménye azt jelezte, hogy az EU polgárainak a 'béke' (45%), az 'emberi jogok' (42%) és az 'emberi élet tisztelete' (41%) jelentette a legfontosabb (“nyugati”) értékeket. A vallás, a további felvilágosult, humanista értékek (mint demokrácia, jogrend, személyes szabadság, egyenlőség és tolerancia) mögött is messze lemaradva, mindössze 7% számára volt jelentős. Az USA-ban viszont ahol világviszonylatban legmagasabb a bűnözési arányszám, és 2.5 millió elítélt van börtönben 56% tartja nagyon fontosnak a vallást.  (A legelmaradottabb és legszegényebb államban, Mississippiben 82% abszolút bizonyossággal istenhívő és rendszeres templomba járó, másik végletként a gazdag és haladó szellemű New Hamphsire/Vermont-ban , ahol 6%-kal az országos átlag fölött van a középiskolai és nappali egyetemi végzettség csak 36%.)

Valójában nem meglepetés, hogy ahol a Vatikán és a bibliai könyvek befolyása csekély, a nemek közti egyenlőtlenség Éva bűnbaksága és alacsonyabbrendűként való megítélése már majdnem megszűnt. A Világgazdasági Fórum ötödik éves beszámolója szerint 134 ország közül ismét észak-európai országok, Izland, Norvégia, Finnország és Svédország képezi az élmezőnyt az egyenlő oktatási, politikai, egészségügyi és gazdasági  lehetőség biztosításában. (Az Egyesült Államok teljesen váratlanul a 19. helyre rukkolt elő korábbi 31. helyéről.)

 

.

Phil Zuckerman amerikai szociológus, aki Dániában és Svédországban hosszabb időt töltve 150 interjút készített az “Isten nélküli társadalom” című könyvéhez, arra a következtetésre jutott, hogy a vallásos hit széleskörű elterjedtsége ellenére “nem szükségszerű eleme egy egészséges, békés, virágzó és mélyen jó/igaz társadalomnak”. Mivel a fundamentalista, konzervatív amerikai keresztények rendre hangoztatják, hogy egy istentelen társadalom maga lenne a pokol, ezért Zuckerman szükségesnek tartotta, hogy tapasztalatait leplezetlen gúnnyal árnyalva közvetítse honfitársai felé: “Egy istentelen társadalom nemcsak lehetséges, de még civilizált és kellemes is lehet.” 

*

Bár sokan vélekednek úgy, hogy az anyagi jólét nem befolyásolja az általános megelégedettséget – "a pénz nem boldogít" aligha lehet eltekinteni tőle, hogy a 2010-ben legboldogabbnak ítélt országokban magas az életszínvonal, és sokkal kisebb a jövedelemkülönbség és vele az osztálykülönbség, mint más iparilag és technológiailag fejlett országokban, különösen az Egyesült Államokban.  A 2010-es cenzus szerint a lakosság évi 100 ezer dollár fölött kereső 20%-a az USA teljes jövedelmének 49,9%-át tehette a bankszámlájára, szemben a szegénységi szint alatt küszködőkkel, akik 3,4%-át rakhatták gyakran lyukas zsebükbe. (Ez a 14.5:1-es arány a 2008-as szintén magas 13.6:1-es arányhoz viszonyítva még szégyenletesebb.) A nemzetközi Gini index megállapítása szerint a jelenlegi jövedelemkülönbség 1967 óta – mióta egyáltalán hivatalosan mérik – idén a legmagasabb.

Jim Harter, a Gallup Intézet tudományos vezetője részben annak tulajdonítja a skandináv országok élvonalbeli szereplését, hogy alapvető elvárásaik és szükségleteik más országokhoz mérten magasabb fokon vannak kielégítve – és ez nemcsak az életszínvonalra vonatkozik, hanem az államszervezet és jogrendszer működésére, a polgári szabadságjogok érvényesülésére, egy békés, bíztató jövő körvonalazódására.  Ezzel ellentétben az ősz folyamán több felmérés során is nyilvánvalóvá vált az átlag amerikai fokozódó pesszimizmusa: 73% kritikus és elégedetlen a Nancy Pelosi vezette kongresszus munkájával, 60% szerint az ország rossz irányba halad és 54% elégedetlen Obama elnöki teljesítményével. Ha az amerikai nép olvasó nép lenne, ahelyett, hogy a televízióból tájékozódik, az arányok torzulása még kirívóbb, az elégedetlenségi lista még hosszabb lenne.  

Sokan még mindig azt hiszik, hogy Amerika a lehetőségek földje (“land of the opportunity”), ahol bárkiből milliomos, főigazgató, szenátor, sőt elnök is lehet.  Az összehasonlító szociológia adatai szerint viszont az iparilag fejlett országok között az Egyesült Államokban a legalacsonyabb a társadalmi mobilitás.  A brit szerzőpáros Richard Wilkinson és Kate Pickett több évtizedes kutatásaik alapján arra jöttek rá, hogy a minél inkább egalitárius (és homogén, K.H.) társadalmakban, mint Svédország, Izland és Japán,  kevesebb a bűnözés, a korrupció, magasabb az oktatási színvonal (a diákok sorra nyerik a nemzetközi tanulmányi versenyeket), közügy a  környezetvédelem és magasabb szintű az egészségügyi ellátottság boldogabbak az emberek. Hogy ezt nem lehet centiméterrel vagy kilós mérleggel mérni? Valójában cáfolni sem lehet ugyanezekkel az eszközökkel. Mindenesetre 80 évvel ezelőtt a Legfelső Bíróság bölcs bírája, Louis Brandes felhívta amerikai kortársai  figyelmét arra, amit ma is számításba kell venni egy boldogabb jövő érdekében: “Országunkban lehetséges a demokrácia, vagy a hatalmas gazdagság egy pár kézben koncentrálódhat, de a kettő együtt nem lehet.”

 

*1 Hol máshol történhetne meg, mint az USA-ban, hogy médiaszenzációt, majd "sztárt" csinálnak egy középiskolából kimaradt lányanyából? A kormányzóként kudarcot vallott, alelnök jelöltként sikertelen Sarah Palin tizenéves lánya egy realitás tv-showbeli röpke szereplés után hetek óta a több milliós nézettségű táncverseny (Dancing with the stars - Sztárokkal táncolás) résztvevője, szüneteltetve “társadalmi aktivistaságát”, melynek során 15-30 ezer dollárért(!) vállal előadást tartani -- mi másról? -- az élettapasztalatáról. . . A Palin lány képzetlen és szintén szenzációhajhász volt fiújával, gyermeke apjával együtt mintegy jelképei a rosszul értelmezett ‘helyes’ döntésnek.

*2 A Betegség Ellenőrző és Megelőző Központ ez évi jelentése szerint a tizenéves terhességek száma alacsonyabb azokban az államokban, ahol az iskolákban átfogó (terhesség és szexuális fertőzések elleni védekezési módszereket és eszközöket is ismertető) szexoktatás folyik, míg a legmagasabb azokban az államokban - Arkansas, Mississippi, New Mexico, Oklahoma és Texas – ahol   az “önmegtartóztatásra”, az esküvőig tartó “kivárásra” helyezik a hangsúlyt.

*3 HealthCommunities.com 2007-es adata

*4 Az ázsiai országok közül Japánban válik egyre gyakoribbá, szinte divattá, hogy az iskolából kikerült fiatalok a társadalmi elvárásokkal és szokásokkal ellentétben önmaguk megvalósítására, kötöttségektől való függetlenségük megőrzésére és anyagi biztonságuk megalapozására összpontosítanak. 

*5 Mikor tavaly az egészségügyi refom megvitatása során felvetődött az anyasági segély szükségességének kérdése, egy 60 év körüli republikánus képviselő, Jon Kyl azzal ütötte el, hogy ő nem szándékozik igénybe venni, tehát nem is hajlandó fizetni érte. (A férfiúi szexuális potenciát fokozó Viagrát természetesen piacra kerülése óta fizeti minden egészségügyi biztosító.)

 

2010. október

 

Addenda

2008 óta 15 millió ember vált munkanélkülivé az Egyesült Államokban.

CBS tv adó jelentése szerint a novemberi időközi választásokon Obama többszöri felszólítása ellenére csak fele annyian mentek el a demokratákra (és közvetve az ő kül- és belpolitikájára) szavazni, mint 2008 novemberében. Legnagyobb számban az első alkalommal szavazó fiatalok fordítottak neki hátat -- csak egy harmada eredeti lelkes támogatóinak --, hozzájárulva a választási fordulathoz, amelynek során a republikánusok visszavették a kongresszus irányítását.

The top five (happiest) countries were all European: Denmark (1), Finland (2), Norway (3), Sweden (4) and the Netherlands (5). Material wealth may not always buy happiness, but note that the five happiest countries, clustered in the same nook of northern Europe, all enjoy high levels of prosperity. (Federico D. Pascual Jr.: 155 countries polled: RP is 94th 'happiest'.  July 20, 2010)

The American Dream, coupled with government subsidies of utilities and cheap consumer goods courtesy of slave labor somewhere else, has kept the poor huddled masses from rising up. (Elizabeth Wurtzel: America, Land of the Free to Be Stupid. What people are angry about, if they only knew it, is that social mobility in the US is over and their economic future screwed. The Guardian/UK. November 6, 2010)

Peter Goodchild szerint az átlag ember boldogsága szempontjából egy csoportos gyülekezet, vagy egy falu előnyösebb, mint egy birodalom: The question of the ideal political system is essentially not a political matter but a psychological one. Humans spent thousands of years living in small groups, hunting and gathering. The group was small enough so that each person knew every other person. Democracy could work because both the “voters” and the “politicians” were visible. It has only been in a tiny fraction of the life span of humanity that political units have been created that are far too large for people to know one another except as abstractions. Small groups have their problems, but in terms of providing happiness for the average person, the band or village is more efficient than the empire. (Peter Goodchild: Systemic Collapse: The Basics. Countercurrents.org September 28, 2009)

Democracy becomes a problem for corporate America not when it fails to work but when it works too well, helping the populace move toward a more equitable and livable social order, narrowing the gap, however modestly, between the superrich and the rest of us.  So democracy must be diluted and subverted, smothered with disinformation, media puffery, and mountains of campaign costs; with rigged electoral contests and partially disfranchised publics, bringing faux victories to more or less politically safe major-party candidates. Corporate investors prefer poor populations. The poorer you are, the harder you will work for less. The poorer you are, the less equipped you are to defend yourself against the abuses of wealth. (Michael Parenti: Capitalism’s Self-inflicted Apocalypse. 2009)

"Children in the U.S. are not only detained, but often in facilities that routinely fail international and domestic standards." (Amnesty International. 2007)

For the first time in American history, then, social mobility has been replaced with class struggle. Europeans have always been mystified that poor people in this country don't rise up and throw potatoes at Donald Trump - instead, they make him a reality TV star. But that's because everyone here is sure they are going to be rich like him someday, too. Maybe tomorrow. (Elizabeth Wurtzel: America, Land of the Free to Be Stupid. What people are angry about, if they only knew it, is that social mobility in the US is over and their economic future screwed. The Guardian/UK. November 6, 2010)

So what makes Bristol Palin a "star" for this competition? Well, her mom (and Sen. John McCain) thrust her (and her boyfriend Levi Johnston) into the spotlight during the 2008 presidential campaign by announcing then-17-year-old Bristol's pregnancy. While she's raising her son, Tripp, Bristol is also charging up to $30,000 to speak on abstinence and similar topics. She made a cameo appearance on ABC Family's "The Secret Life of the American Teenager" (playing herself) in July. Monday, she introduced herself as a "public advocate for teen pregnancy" and "just a regular girl."  (Sandra Fish: Bristol Palin's Cha-Cha on DWTS Gets Big Thumbs-Up From Mom)

All that "social mobility, low inequality" stuff -- Americans love it. They just don't have it. In fact, social mobility here's been shriveling, as the wealth gap's been opening up. (Laura Flanders: Demonizing Taxes, Heightening Inequality. April 2011)

 

Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenkor rovatban.) Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

 

VISSZA az EMPIRIA Magazin Jelenkor rovatának címjegyzékéhez

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára