EMPIRIA Magazin V. évfolyam  12. szám – Kuliffay Hanna írása

(December végén a TIME magazin által meghirdetett Év Embere címre  legnagyobb számban (36%) Hugo Chavezt javasolták az olvasók, messze megelőzve Nancy Pelosit (11%), George Busht (8%) és Condoleezza Rice-t (4%). A hazájában hatalmas fölénnyel újraválasztott venezuelai elnök népszerűségének egyik oka az Egyesült Államokban, hogy második éve 40%-os árkedvezménnyel juttat benzint és fűtőanyagot az amerikai nagyvárosok szegénynegyedeibe a leginkább rászoruló százezreknek (teljesen ismeretlen nagylelkűség az amerikai olajvállalatok részéről), ugyanakkor 1 millió dollárt jegyzett a Vörös Keresztnél a tavalyi Katrina hurrikán nincstelenné vált áldozatainak megsegítésére. A gondola.hu december 7-én a  Gondola Háttér rovatában közölte Hanna alábbi, Chavez politikáját és a választást elemző cikkét. A Szerk.)

HUGO CHAVEZ GYŐZELME

RITKA BEFEKTETÉSI CÉL: AZ EMBER

A napokban leköszönt amerikai hadügyminiszter, Donald Rumsfeld,  február elején Hitlerhez hasonlította Hugo Chavez venezuelai elnököt. A külügyminiszter, Condoleezza Rice antidemokratikusnak és a régió „egyik legnagyobb veszedelmének” nyilvánította Chavez kormányát, míg a tv prédikátor és Bush lelki tanácsadó, Pat Robertson a kamerák nyilvánossága előtt a likvidálását javasolta. December 3-án azonban a venezuelai polgárok újra választották Chavezt – részben talán éppen az ilyen fölényes, fenyegető jellegű hangok miatt.

Rumsfeld a Nemzeti Sajtó Klub egyik sajtókonferenciáján azzal indokolta a Washington és Caracas közti feszültséget, a latin-amerikai országok Kuba és Venezuela kivételével a demokratikus útra tértek, míg ebben a két országban „diktatúra" van. Ezen kívül „korrupciót látunk a világnak ezen a részén és a korrupció olyan dolog, ami korrodálja a demokráciát.” – tette hozzá a tőle szokásos kioktató hangnemben. 

Rumsfeld vádaskodásának, sőt nekiszabadult vagdalkozásának legfőbb oka volt, hogy Chavez népszerűsége washingtoni „közbenjárás” ellenére csak fokozódott az elmúlt években, ugyanakkor az olajárak emelkedésével és a külföldi multinacionális olajvállalatok Venezuelára nézve hátrányos szerződéseinek újra tárgyalása révén egyre több pénz felett rendelkezik, ami csak növeli nemzetközi tekintélyét és befolyását. Bush-sal ellentétben Rumsfeld komolyan vette Venezuela és vele a déli kontinens balra fordulását, olyannyira, hogy 2005 augusztusában személyesen utazott Peruba és Paraguayba szövetségeseket keresve Chavez elszigetelésére.  Nem sok sikert aratott.

Viszont a médiában sikeresen megvalósult Chavez mesterséges elszigetelése: mint fő mumust magányos páriának állítják be, akivel legfeljebb a vén kótyagos Fidel Castro tart kapcsolatot és a másik sötétbőrű radikális, a bolíviai Evo Morales. A jól bevált divide et impera módszerrel a sajtó moderáltnak nevezi mindazokat a politikusokat, akiket le akar választani a több síkon is együttműködő csapatról, így a brazil elnököt, Luiz Inacio Lulat, és a frissen megválasztott szocialista és agnosztikus Michelle Bachelet asszonyt. A média kategorizálásától függetlenül mindkettőjük célja Chavezéhez hasonló: holdra szállás, vagy intervenciós kalandorkodás helyett Washingtontól való függetlenség és a nép felemelése. Éppen ezért a közelmúlt chilei választása idején a nemzetközi média nem csak az ország, de az egész déli kontinens politikai önállósodási törekvései miatti aggodalmában drukkolt Bachelet ellen. Mindhiába.

Bachelet ünnepi beiktatása után a Spiegel online riportere provokatív rákérdezésére, együtt szándékozik-e majd működni a magát a „jó tengelyéhez” soroló Chavezzel, Bachelet politikustól várt mellébeszélés helyett – amit sokféleképpen lehetne (félre)magyarázni – határozottan kimondta: „Bárkivel együtt akarok működni, aki Latin-Amerika valódi fenyegetettsége, a széleskörű szegénység ellen harcol, és az ellen a (sajnálatos) tény ellen, hogy rengeteg kiszolgáltatott ember, különösen a nők és a gyermekek nem kapják meg a haladásból őket megillető részesedést.” Az olyan esetlegesen tervbe vett főcímet tehát, mint mondjuk BACHELET ELHATÁROLÓDOTT CHAVEZTÓL, gyorsan másra kellett változtatni.

Chavez, aki egyébként meghívott vendégként jelen volt Bachelet elnöki beiktatásán, „landslide victoryval”, vagyis földcsuszamlásszerű, elsöprő győzelemmel nyert a decemberi választáson – ami után Bush a maga irracionális világában révedezve hiába áhítozott. Az elnöki palota erkélyéről elhangzó győzelmi beszédében Chavez egy új éra kezdetét ígérve továbbra is a nemzeti vagyon igazságosabb elosztása és a társadalmi kiegyensúlyozódás iránti elkötelezettségét hangsúlyozta.  Kritikusait és ellenségeit pedig azzal nyugtatta, „Senkinek se kell félni a szocializmustól . . . A szocializmus humánus. A szocializmus szeretet.”

Na igen. Ideális körülmények között,  ha nem élnek vissza vele – teszik hozzá azok az ellenzői, akik máig sem tudnak szabadulni az asszociációtól, amely az ideológia XX. századi tragikus, százmilliók számára végzetes kisiklását idézi vissza.

GAZDASÁGI RENDSZER SVÉD MINTÁRA  

A szociálisan érzékeny és nyíltan anti-imperialisztikus beállítottságú Jeff Cohen, média kritikus, az idén nyáron Venezuelában járva megerősítette más latin-amerikai megfigyelők véleményét, amely szerint a kormány politikai programjának megfelelően hatalmas pénzeket fektet be, figyelem! – a népbe, elsősorban a mindeddig lenézett, kizsigerelt kisemberbe. Amit Chavez XXI. századi szocializmusnak nevez – nem túl szerencsés módon ugyan vörösbe öltöztetve –, az tervszerű nemzetépítésben, a fojtogató nyomor, betegség és a tudatlanság felszámolásában nyilvánul meg, és Cohen szerint valójában egy olyan átgondolt szerkezetű gazdasági rendszer, amely leginkább a svédekéhez hasonlítható.

Érthető módon Chavez ellenségei a svéd párhuzamról nem hajlandók tudomást venni, sőt azzal vádolják, hogy Kubát másolja és „kommunista retorikával” nyeri meg a balga tömegeket. A retorika egyébként  többeket talán érthetően irritál – Éljen soká a forradalom! – a stílus, a személyi kultuszra emlékeztető jelek is lehetnek riasztóak, a szavak mögött azonban, és ez kell legyen a lényeg, a mindennapok során tapasztalható valódi, konkrétan pozitív eredmények, „forradalmi változások” sorakoznak. Tömegek számára soha nem remélt lehetőségek nyílnak. Életek válnak élhetővé.

Egy évtizeddel ezelőtt Venezuela lakosságának 60%-a volt szegény. A lemaradás behozatala nem történhet máról holnapra.  A türelmetlenkedőknek és a kritikusoknak szem előtt kellene tartani, hogy a nemzetépítés folyamat. Chavez azonban hatalmasakat lépett előre: a svéd szociális védőhálóhoz hasonlóan első terminusában mindenkinek ingyenes orvosi és kórházi ellátást biztosított – ami ne feledjük, évtizedek óta megvalósulatlan próbálkozás, csupán örök választási csali az Egyesült Államokban. Chavez tagadhatatlan érdeme a nyugdíjjogosultság kiterjesztése, az ingyenes felsőoktatás és felnőtt képzés bevezetése, az éhezés felszámolására tett lépésként dotált élelmiszerjuttatás, valamint az egyedülálló nők/anyák állami támogatása.

Ezeken kívül olyan speciálisan venezuelai kedvezményezésekre is sort kerített, mint 3 ezer Bolivár iskola építése, napközi ellátás a dolgozó szülők gyerekeinek, házépítéshez nyújtott állami kölcsön a kisjövedelműeknek és nem utolsó sorban az ingyenes földosztás.  Ez a kelet-közép európai fülnek rosszul hangzó "osztás" szó azonban nem kommunista módra kisajátított földekből történt,  hanem megműveletlen állami tulajdonjogú, vagy elhagyott magán haciendákból, illetve állami keretből a piacinál jobb áron vásárolt földekből.

Bár ezek az „emberekbe beruházó” intézkedések, egytől-egyig a nemzet felemelkedését segítik elő, nem csak hogy nem lelkesítették, inkább ingerelték a saját érdekeiket hajszoló gazdag elitet, mint ahogy természetesen az idegen befektetőket, és haszonélvezőket is. Úgy tűnik, hogy a módos üzleti körök és a polgári középosztály nagy hányada pedig kizárólag a saját gondjai, és vélt vagy valós nehézségei miatt háborog és külső (anyagi jellegű és sajtóbeli, de akár fegyveres) támogatás igénybevételétől se visszariadva állandóan bujtogató-fenyegető ellenzékként van jelen Venezuela politikai színpadán. 

Ami külön érdekesség, hogy akik Castroizmussal vádolják Chevezt, tudatosan szemet hunynak felette – itt Washingtonban leginkább –, hogy amit a venezuelai elnök csinál, az valójában az ENSZ által megfogalmazott Milleneum Development Program (Millenáris Fejlesztési Program) megvalósítási kísérlete a mindennapi életben. Kevesen hallottak róla, de ez a humanista alapszellemű társadalomfejlesztési tervezet a béke őrzése mellett (a háború és a fegyverkezés gátja a gazdasági boldogulásnak) többszintű kooperációt sürgetett és támogatást ígért az elszegényedett és saját érdekvédelmétől történelmileg megfosztott kontinensek, Afrika és Latin-Amerika népeinek felemelése érdekében.

Ezt a jelentős programot, amelyet a világ és a média szinte semmi figyelemre nem méltatott, és  amely 6 évvel ezelőtt még a dél-amerikai kormányok számára is naiv utópiának tűnhetett, jelenleg több  kisemmizett, a reménytelenségből lassan kikászálódó országban párhuzamosan megvalósuló folyamat. Aligha vitatható, hogy a diplomácián és józanészen alapuló államközi kooperáció (az iraki háborút ellenző közös fellépés is ide tartozik) nagy részben Hugo Chavez érdeme. Ahogy mondta is a vasárnap őt ünneplő tömegnek, „Venezuela a bizonyíték rá, hogy egy új és jobb világ lehetséges, és mi már építjük is.”

ELLENZÉKI MÉDIA KONTROLL

Az erősen jobboldali beállítottságú amerikai közmédia ugyan folyamatosan lejáratóan és lekezelően kezeli Chavezt, ennek ellenére a közeledő választások kapcsán még a Washington Post is tudomásul vette várható győzelmét: elemzése során a venezuelai ellenzék belső statisztikai felmérésére hivatkozott, amely szerint 2005. májusában az elnök népszerűségi indexe  71% volt, tavaly decemberben  68%, míg  ebben az évben végig a kettő között tartotta magát. Egy chilei cég (Latinobarometro) adatai szerint pedig az összes latin-amerikai országok népei közül a venezuelaiak tartják magukat és rendszerüket a „legdemokratikusabbnak”. Ennek az értékelésnek két legfontosabb aspektusa a demokratikus jellegű szabad választás és a média szabadság. Cohen ennek kapcsán azt írja:

„Ha Venezuela diktatúra, akkor valószínűleg az első a világon, ahol az ellenzék kontrollálja a média döntő hányadát. És az első, ahol rendszeresen tüntetéseket tartanak az elnöki palota előtt (különböző csoportok, főleg kiskeresetű aktivisták beváltatlan ígéretek és a kormány hatástalansága miatt protestálva). Az ellenszegülés (nagyon is) élő és jól van Venezuelában. Bárki, akár alkalmi nézőként is láthatja a tévén – az ország (informálását) domináló médiumon keresztül – a Chavez-ellenes kritikát, amely médium a konzervatív üzleti érdekek kezében van.” 

Chavez  Simón Bolivart vallja egyes számú példaképének, aki hazájában az európai felvilágosodás és a francia forradalom eszméinek közvetítője volt, és aki a kontinens nagy részét felszabadította a spanyol fennhatóság alól.  A tiszteletére elnevezett Bolivarian Social Revolution – a Chavez által gyakran hangoztatott jelmondat, Éljen a forradalom!, tehát társadalmi jellegű forradalomra vonatkozik – legnagyobb jelentősége, hogy Dél-Amerika történelmében először került sor egy ország közös tulajdonjogú természeti kincséből, az olajból származó bevétel állami felhasználására a kisemberek életszínvonalának emelésére, milliók életkörülményeinek és jövőjének gyökeres megváltoztatására.

Míg azonban Chavez a progresszív Bolivar alternatívát népszerűsíti a régióban, addig  Bush továbbra is a 80-as években kudarcot vallott szabadpiaci és privatizációs politikáját erőlteti, átlagosan kevesebb, mint fejenkénti 5%-os jövedelemnövekedéssel. A nyomor jajszava nem hallatszik el a Fehér Házba vagy a Wall Streetre még akkor se, ha 222 millió ember bensőjéből fakad. Ez Latin-Amerika népességének 43%-át jelenti, akik közül 96 millióan naponta egy (1) dollárból (vagy még kevesebből) vegetálnak. Felfogható ez? Naponta egyetlen dollárból!

A Világ Bank szerint a Szahara alatti országok után Latin-Amerikában oszlik meg legegyenlőtlenebbül a gazdagság: a legvagyonosabb felső 10% rendelkezik a teljes jövedelem 48%-val, míg a legszegényebbek csupán 1.6%-kal. Nem véletlen tehát, hogy Perúban, Chilében, Argentínában, Braziliában, Nicaraguában, Columbiában, Mexicóban és Ecuadorban a baloldali erők komoly népszerűségre tettek szert, mint ahogy az sem véletlen, hogy Chavezt újra választották.

Mára azok az országok érték el a leggyorsabb gazdasági növekedést, amelyek kellő mértékben el tudtak távolodni a washingtoni ortodox gazdasági irányítástól és kényszerhatástól: Venezuela, Uruguay és Argentína. (Argentína gazdasága például Nestor Kirchner első 3 éve alatt évi 9%-kal emelkedett, míg Venezueláé a politikai stabilitás utóbbi két évében 28%-kal). A North American Free Trade Agreement (NAFTA) kudarcát követően Washington célja az elmúlt évtizedben az Amerikák szabad kereskedelmi egyezménye lett volna (Free Trade Area of the Americas, FTAA), amelyet azonban a latin-amerikai érdekek védelmében jól szervezett ellenállás (Argentínával az élen) juttatott holtpontra.

VILÁGRASZÓLÓ FENYEGETÉS

A Wall Street Journal, a neokonzervatív politika szócsöve és a globális szabadpiaci gazdaságpolitika agresszív protezsálója Chavezt alternatív útkeresése, önállósága és nem utolsó sorban a Biztonsági Tanács ideiglenes tagságának megpályázása miatt bélyegezte „világraszóló fenyegetésnek” a nyár folyamán. A cikket olvasva Stephen Lendmannak „leesett az álla” a „vérforraló” beállítás kapcsán, amelynek, és más hozzá hasonló propagandának hitelt adva az olvasók valószínűleg hajlamosabbak lesznek támogatni az Egyesült Államok kormányának erőfeszítéseit „a fenyegetés” (esetleg erőszakos) eltávolítására.

Eddig három komoly kísérlet történt Chavez megbuktatására, ezek közül 2002-ben a CIA által támogatott fegyveres puccs alkalmával 48 órára el is távolították a hatalomból. Egy ellenpuccs következtében ugyan a nép vállán visszakerült eredeti pozíciójába, és a választók azóta is minden alkalommal megerősítették a hatalmában, ettől azonban Bolivar álmának szövögetője aligha érezheti biztonságban magát. Washington ugyan pillanatnyilag le van kötve Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten, a „világra szóló fenyegetés” azonban – ha egyszer minden alap nélkül, de határozott hátsó céllal annak nyilvánította – irrealitása és kockázata ellenére az elintézendő feladatok listáján marad, hacsak rendkívüli gazdasági érdekek, vagy egy kormányválság nem szól közbe.

Chavez tisztában van vele, hogy ha időt nyert is, arra korántsem számíthat biztosan, hogy életet is nyert. Nagyon is tudja, hogy a Financial Timesban és az Economistban ellene indított dezinformáló kampány, a „demokrácia erősítése” címén az ellenzékének juttatott dollármilliók, a Bush adminisztráció Venezuelára vonatkozó fegyverértékesítési tilalma, a nyár folyamán külön CIA-iroda nyitása Kuba és Venezuela szemmel tartására és más hasonlók feltétlen teljes figyelmet követelő vészjelek. Kérdés, hogy akar-e, képes-e megalkudni, vagy továbbra is szellemi mentora, Simón Bolivar útmutatásának követője marad?

Az elsöprő választási győzelem azt az üzenetet közvetítette felé, hogy ez a népe vele szembeni elvárása. Ők semmi mást, csak az időt és az idő adta lehetőséget tudták biztosítani a három Bolivar által követésre javasolt programpont megvalósításához: ne szolgáld mások érdekeit, valósítsd meg a magad politikai és gazdasági forradalmát és egyesítsd Dél-Amerikát minden külső hatalom birodalmi törekvése ellen. Washington és Caracas között nincs diplomáciai érintkezés, Bush és Rice mereven elutasítottak minden közeledési próbálkozást. Elgondolkoztató, hogy vajon kiknek az érdeke, és mit várnak tőle, hogy egy újabb feszültségi pont, egy újabb konfrontációs lehetőség alakult ki a világban?

A nemzetközileg ismert amerikai professzor, James D. Cockroft 40 könyv, többségükben Latin-Amerikával kapcsolatos munka szerzője, és saját szavaival „életre szóló emberjogi aktivista”, novemberben egy konferencián azt mondta, „társadalmi cunami” hatása dúl Latin-Amerikában, egy fajta társadalmi hullám, amely demokratikus, balra hajló kormányok közvetítésével kerül kifejezésre. Ezek közül egyesek jobban baloldaliak, mint mások. „Ez a mozgalom tíz évvel ezelőtt kezdődött a régióban, és azóta csak nő és nő és nő, és nem tudjuk, hogy meddig fog terjedni a regeneráló hatalma.”

Mi sem lehet érdekesebb és fontosabb, mint ennek a figyelemmel kísérése, hiszen vértelen forradalmakat vívva egy egész földrész országainak szíve dobban egyszerre. A Nobel-díjas közgazdász, Joseph Stiglitz a háborgók és fenyegetődzők kórusával szemben elismerőleg nyilatkozott Chavez és Morales „forradalmi” döntéséről, hogy rákényszerítették a multinacionális cégeket az olaj és gáz szerződések előnyösebb feltételekkel való újratárgyalására. Stiglitz a nemzeti gazdagság igazságosabb elosztásának híveként támogatója az új elnök, Rafael Correa hasonló jellegű tervének az olajba gazdag Ecuadorban, ahol minden négy lakos közül három öröklötten és szívszorítóan szegény.

Elfogult, leegyszerűsítő vélemények szerint, akik –  akár humanisztikus meggondolásból is – szimpátiával írnak Chavez alternatív utakat kereső nemzeti programjáról, népszerűségéről és eredményeiről, és akik nem hívei a rágalmazásnak vagy az elnökgyilkosságra uszításnak, azok „zsigeri Amerika-, illetve Nyugat-ellenesek”.  Mintha minden állásfoglalást, ismertetést vagy véleményt az érte vagy ellene kategóriák egyikébe kellene gyömöszölni. Biztos, hogy aki a női egyenjogúság híve, az zsigeri férfi gyűlülő? Ne feledjük, nem olyan régen Amerika-ellenesnek nyilvánították mindazokat, akik szerint Irak nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, és akik szerint nem készült London, New York és Tel Aviv bombázására. Aztán pedig azokat, akik bizonyíték hiányában ellenezték egy szuverén ország megtámadását. Nem olyan régen? A vád sebe még ma is sértett milliókat éget, mintha csak tegnap történt volna.

Megjelenési idő az EMPIRIA Magazinban: 2006. december 25

Hugo Chavezről lásd még: Latin-Amerikai balra át; Venezueláról olvasható továbbá: Lapszemlék 2002. I. félév. 13. írás; 2004. I. félév 24. 11. és 5. írás, 7. szakasz;  2004. II. félév, 9. írás; 2005. II. félév, 5. írás;  2006. I. félév 15. írás;  2010. I. félév, 10. írás;

Addendum:

A  történész Allan Lichtman szerint „A más országok belügyeibe való beavatkozás (gyakorlata) elsősorban, de nem kizárólag Latin-Amerikában, mélyen beivódott az amerikai történelembe.  A rekordok nagyfokú arroganciát bizonyítanak, de nem eredményeztek komoly sikereket az (arroganciát elszenvedő) országok végzetében.”

"Ladies and gentlemen, we are facing an unprecedented energy crisis in which an unstoppable increase of energy is perilously reaching record highs, as well as the incapacity of increased oil supply and the perspective of a decline in the proven reserves of fuel worldwide. (. . .) It is unpractical and unethical to sacrifice the human race by appealing in an insane manner to the validity of a socioeconomic model that has a galloping destructive capacity. It would be suicidal to spread it and impose it as an infallible remedy for the evils which are caused precisely by them." (President Hugo Chavez. UN General Assembly. September 2005)

„Bámulatos, de igaz. 2006. december 3-án Venezuela népe a világ minden tájáról verbuvált független megfigyelők százainak ellenőrzése mellett – beleértve az amerikai Carter Centert (és az EU képviselőit, A Szerk.) – szavazott egy szabadnak, nyitottnak, rendkívül simának és jól szervezettnek nyilvánított processzus során. A nép arra az emberre szavazott, akire egyedül rábízhatja a munkát, amíg hajlandó (elvállalni), és így 62,87%-os többséggel újraválasztotta Hugo Chavezt, az ország történelmében a legnagyobb, 75%-os választói részvétellel. 1820 óta figyelembe véve nem volt egyetlen amerikai elnök sem, aki ezt (a magas részvételi arányt) elérte volna, mint ahogy semmilyen egyesült államokbeli választás soha nem foglalta magába azokat a demokratikus alapelveket, amelyeket jelenleg a venezuelaiak élveznek, mióta Chavez hivatalba lépett.” (Stephan Lendman: Chavez Landslide Tops All in US History. December 21, 2006)

The Bush Administration's strategy of trying to isolate Venezuela from its neighbors has clearly failed. Two weeks ago President Lula da Silva of Brazil took his first foreign trip, after re-election, to Venezuela, where he presided with Chavez over the inauguration of a $1.2 billion bridge financed by the Brazilian government, praising Chavez and pretty much endorsing him publicly as he headed for re-election. Most of Latin America supported Venezuela's unsuccessful bid for a non-permanent seat on the UN Security Council, despite warnings and pleadings from the Bush Administration. It seems that Washington has succeeded more in isolating itself in the hemisphere, rather than Venezuela. (Mark Weisbrot: Venezuela's Election Opportunity for Washington to Change Course)

Across Latin America, elections have continued to bring a wave of progressive leadership to power. With the victories of Daniel Ortega and Rafael Correa, Nicaragua and Ecuador join Bolivia, Venezuela, Chile and Brazil as governments committed to improving the lives of the majority. As a sign of the radical changes in the region, Bolivia's Evo Morales marked May 1 by nationalizing the country's oil and gas resources. "After today," he declared, "the hydrocarbons will belong to all Bolivians. Never again will they be in the hands of transnational corporations. Today the country - la patria - stands up." So here's a toast to nations standing up to greedy transnationals; to people standing up to leaders who abuse their power . . . ! (Medea Benjamin: Let's Toast to Ten Good Things About 2006)

Human rights in the United States have shrunk. In 1945, the U.S. prosecutor at Nuremberg explained that waging aggressive war was permanently outlawed. In 2003, George W. Bush waged aggressive war in Iraq. In the post World War II era, torture became a crime against humanity. In the 21st Century, Bush reauthorized it. Waterboarding became associated with U.S. jailors at Abu Ghraib in Iraq and the U.S. naval base in Guantanamo, Cuba. European allies cooperated with the United States in secretly transporting people to torture centers in other places as well. Meanwhile, Chavez, attacked by Washington for being antidemocratic, has expanded the breadth of human rights for Venezuelans. They now enjoy more health-care, women have gained greater equality, more poor people have learned to read and have access to potable water. These accomplishments coincide with the spirit of the 1948 UN Declaration on Human Rights. It seems as if the U.S. government has forgotten the goal and uses only the words as an instrument of policy to attack its enemies while it violates the letter and and spirit of the very human rights laws U.S. lawyers helped to establish. (Saul Landau: Venezuela and Cuba, 1960-2008)

In Venezuela, the economy (real GDP) has grown by 87 percent since the government got control over its national oil industry in early 2003; poverty has been cut by half, most of the country has access to free health care, and educational enrollment has risen sharply. Venezuelans have repeatedly elected Chavez for the same reasons that Americans are voting for Barack Obama -- they see him as representing hope, and change, in a region that needs both.  (Mark Weisbrot: Americans Need to Look Beyond the Media on Venezuela. 2008)

“I was invited to Venezuela to meet President Hugo Chávez for the first time during his aborted rescue mission of Colombian hostages, held by the Revolutionary Armed Forces of Colombia (FARC), during Christmas of 2007.  As is often the case, the man I met was not the man I'd read and heard about in the US media. I was able to return in January 2009 to interview President Chávez in more depth. Was Hugo Chávez really the anti–American force we've been told he is? Once we began our journey, we found ourselves going beyond Venezuela to several other countries, and interviewing seven presidents in the region, telling a larger and even more compelling story, which has now become South of the Border. Leader after leader seemed to be saying the same thing. They wanted to control their own resources, strengthen regional ties, be treated as equals with the US, and become financially independent of the International Monetary Fund (IMF). Based on our experiences in Iraq, Americans must question the role of our media in demonising foreign leaders as our enemies. The consequences of this can be brutal. This is a continuing story. It is going on right now with Hugo Chávez in Venezuela. Hopefully, in our film, you'll get to hear a far different side of the "official" story.” (Oliver Stone. [“South of the Border” is Stone's record of a trip to Venezuela to meet the president, Hugo Chávez.] )

In the post World War II era, torture became a crime against humanity. In the 21st Century, Bush reauthorized it. Waterboarding became associated with U.S. jailors at Abu Ghraib in Iraq and the U.S. naval base in Guantanamo, Cuba. European allies cooperated with the United States in secretly transporting people to torture centers in other places as well. Meanwhile, Chavez, attacked by Washington for being antidemocratic, has expanded the breadth of human rights for Venezuelans. They now enjoy more health-care, women have gained greater equality, more poor people have learned to read and have access to potable water. These accomplishments coincide with the spirit of the 1948 UN Declaration on Human Rights. It seems as if the U.S. government has forgotten the goal and uses only the words as an instrument of policy to attack its enemies while it violates the letter and and spirit of the very human rights laws U.S. lawyers helped to establish.  (Saul Landau: Venezuela and Cuba, 1960-2008)

"It's unlikely that as a consequence of me shaking hands or having a polite conversation with Mr. Chavez that we are endangering the strategic interests of the United States. I don't think anybody can find any evidence that that would do so. Even within this imaginative crowd, I think you would be hard-pressed to paint a scenario in which U.S. interests would be damaged as a consequence of us having a more constructive relationship with Venezuela." (President Barack Obama. 2009)

VISSZA az EMPIRIA Magazin címlapjára

VISSZA a Jelenidő rovat címjegyzékéhez