EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írása

2002. október

  

KÖZÖS TITKOK, KÖZÖS BŰNÖK

Meddig védelmezi pedofil papjait a Vatikán?

  

A pillanatnyilag börtönbüntetését töltő volt katolikus pap, John J. Geoghan 86 áldozata végre fellélegzett. Családtagok, ügyvédek és kliensek egymás nyakába borultak. Sokan megkönnyebbülésükben sírva fakadtak. Egy egész évtizedes pereskedésre rakott pontként a bíróság az idei év szeptember 20-án 10 millió dollár kártérítés fizetésére kötelezte a Bostoni Érsekséget, amiért Geoghan hat-tíz éves gyerekek iránti szexuális visszaéléseit tudva, tagadva és rejtegetve évtizedeken keresztül  helyezgette más és más egyházkörzetbe, ahol újabb és újabb áldozatokra vadászhatott.

 

 

 

                                                                  (Archívum)

 

Az ítélethozatalt követően az érsekség formálisan nem követte meg szerencsétlen sorsú gyermekeit, akik a papi bűntettek után az egyház évekig tartó jogi packázásainak is áldozatul estek, bár egy hivatalos szószóló nyilvános együttérzést fejezett ki Geoghan magas rangú pártfogója,  a bűnrészesnek tekinthető bostoni kardinális, Bernard F. Law nevében. Az ítéletet hozó bíró, Constance M. Sweeney viszont záróbeszédben elismerte az áldozatok szenvedését, ugyanakkor méltányolta bátor elszántságukat és kitartásukat, ami remélhetőleg a jövőben gátat fog szabni a pedofil bűncselekmények intézményesített támogatásának.

 

A bírság ugyan csak egy harmada az eredeti követelésnek, és csak töredéke az eddig hasonló esetekben megítélt összegeknek, az áldozatok többsége azonban elfogadta, hogy végre lezárhassa életének ezt a gyötrelmes szakaszát. Azon kevesek, akik újra fellebbeztek volna, keserű szájízzel távoztak annak tudatában, hogy  a Providence érsekség például, szintén egy évtizedes pereskedés után, 13 millió dollár kártérítést fizetett 36 áldozatnak, Tucson (Arizona) pedig idén januárban 14 milliót 10 áldozat és lelkirokkant szüleik számára.

 

A kártérítéseket világviszonylatban kalkuláló szakértő, A. Richard Sipe felmérése szerint(*1) a Vatikán az elmúlt évtizedekben a titkos végkielégítéseket és hallgatás-pénzeket is beleszámítva több mint 1 milliárd dollárt fizetett ki a szexuális aberrációjukat korlátlanul kiélő pedofil papok perei során. A legtöbben  nem gondolnak bele, hogy mikor az egyház sorban írogatja  milliós kártalanítási csekkjeit, az összeg sokszor öreg, viseltes bukszákból, összekuporgatott egyházi adókból, és esetleg más célra megajánlott adományokból kerekedik ki. A kifizetések elvben történhetnének a pápai udvartartás fényűzésére szabott keret, vagy mondjuk a kardinálisok és püspökök first class utazási- és reprezentációs keretének rovására is, de a valóságban erről soha nincs szó.

 

Az anyagi terhelés mindig az egyházi iskolák és szociális intézmények rovására történik, vagy a szociális juttatások összegéből kerül elvonásra, de elsősorban és döntő hányadában a Szent Antal perselyekből származik. Vagyonos régi arisztokrata érsekségek, mint a bostoni, akár ingatlanjaik értékesítéséből is szerezhetnek készpénzt, ennek ellenére vezető egyházi körökben fel sem vetődött, hogy például Law kardinális korábban 16-20 millióra értékelt palotáját lecserélhetnék egy kisebbre, mondjuk 10 millióval szerényebbre.(*2)  

 

A nagymérvű anyagi érvágás késztette végül is az amerikai püspöki kart júniusban Dallasban tartott konferenciáján arra a történelmi lépésre, hogy több önállóságot és a hívek bevonását, majdhogynem szabadkezet kérjen a Vatikántól a pedofil  papok felelősségre vonását illetően. Az elmúlt évtizedekben bebizonyosodott, hogy az egyházi törvénykönyv ósdi szabályzatai, Róma szabados interpretációja és vontatott ügyintézése teljes kudarcot jelentett a gyermekek védelmének szempontjából, ugyanakkor biztosította a szexuális gratifikációjukat hajszoló papok védelmét a világi törvénykezéstől, elősegítve egy részben homoerotikus (auditori és vizuális, főként interneten, videón bonyolított), részben közvetlen, durva fizikai erőszakon alapuló pedofil szubkultúra folyondárszerű elterjedését az egyházon belül.

 

“Ami a legjobban megdöbbenti az egymást követő (pedofil) esetek olvasóit, hogy a szörnyűségek ismétlődése kétségkívül szisztematikus, vagy még inkább rutin.”  – írja a Vanity Fairben rendszeresen publikáló Christopher Hitchens. Értetlenül áll a tény előtt, hogy míg a pedofiliával csupán gyanúba keveredő átlag polgár karrierje és szabadsága azonnal veszélyben forog, addig “itt vannak isten szolgái, nyugodt szemrevételezői a körülöttük tomboló zsivajnak, nem is leplezve irritációjukat a nagy hűhó miatt”.  Hitchens leplezetlen ellenszenvvel leszögezi, “a hivatás révén gyerekek megrögzött (szexuális) kihasználóinak lenni és párhuzamosan faképű, ignoráns pátriárkák és hisztérikus szűzek oltalmát élvezni olyan privilégium, ami senki másnak, csak az (égi) elkötelezetteknek jár”.

 

AZ EGÉSZ EGYHÁZAT BEMOCSKOLJA

 

Nem a témánk kapcsán ugyan, de William Sloane Coffin egyszer azt nyilatkozta az egyébként konzervatívizmusáról ismert William Buckley  Firing Line  című műsorában, „az álszent  önelégültség az egyház legkomolyabb problémája – a tényleges együttérzés hiánya a világ szenvedése iránt”. Ha más szavakkal is, de sokan mondták az elmúlt években ugyanezt, és nem is csak az áldozatul esettek. Bár személyesen szinte mindenki ismer a híveiért élő, jólelkű papot, és tud példát a valódi elkötelezettségre is, az egyház intézményének általános megítélése azonban a mélypontjára zuhant Amerika-szerte. A katolikusok úgy érzik, hogy az egyházi hierarchia felső köreiben nincs irántuk és a gyermekeik iránt megértés és együttérzés – tehát szeretet sincs. A nagy kérdés, létezhet-e, tovább élhet-e az egyház szeretet nélkül?

 

Bár nem sok jele mutatkozott, de a püspöki karon belül is akadtak, akik ellenszenvvel viseltettek a pedofil papok és védelmezőik visszaélései miatt. Nyilván az egyelőre még túlsúlyban levő heteroszexuálisok közül többeket felháborított, az ő méltóságukat is lealacsonyítja, elhivatottságukat és felelősségüket kétségbe vonja, valójában az egész egyházat bemocskolja egy kisebbségi szubkultúra fékeveszettsége. Az egyház presztízsének féltése és az egyre súlyosbodó anyagi megterhelés késztette  a püspöki kart arra, hogy a pedofil papok megregulázására új, átfogó, országosan egységesített intézkedéseket hozzon, és új szabályokat dolgozzon ki – a szándék azonban már születésekor halálra volt ítélve.

 

Vern L. Bulloughnak az idei nyáron közölt tanulmánya szerint a Vatikán nem lesz képes megoldani a pedofilia krízist, amíg nem néz szembe az egyház másik két súlyos problémájával, a homofilitás és homoszexualitás eluralkodásával és közvetve a cölibátus megcsúfolásával. A Dél-Kaliforniai Egyetem professzora, az emberi szexualitás sokszorosan díjazott kutatója szerint a katolikus klérusnak kb. 40%-a vonzódik azonos neműekhez, vagyis homofil. Ezeknek ugyan csak egy része éli ki szexuális inklinációját és még kisebb része vesz rá vagy kényszerít tizenéveseket illetve 6-12 éves gyerekeket szexuális aktusra, de cinkos megértéssel van, vagy legalább is empátiát, sorsközösséget érez a szenvedélyeit kiélők iránt, és ezt elvárja a heteroszexuális paptársaktól és feljebbvalóktól is.

 

A kléruson belül olyanok is vannak, akik a bibliára való hivatkozással azt vallják,  csak a női nemmel való szexuális kapcsolat bűnös, szennyes és tiltott, a gyermeki „tiszta ártatlanság” élvezete, a fiúcskáknak a szexualitás misztikumába való beavatása viszont nem.  Míg a papi nőtlenség valójában a családról való lemondás révén a szexualitásról való lemondást és vele a papi felsőbbrendűséget, 'szűzi tisztaságot' jelentené, addig a homoszexualitásukat és pedofil hajlamaikat kiélő papok a cölibátus szó mögött bújócskázva játszák a maguk huncut játékait.

 

Ha nem akarnak farizeuskodni, ugyanakkor az egyházat sem akarják lejáratni, a homofileknek is mondott passzív vagy rejtett homoszexuálisok aligha tehetnek mást, mint védelmet adnak paptársaiknak vagy alárendeltjeiknek a külső ellenség, az alantas média és kapzsi világi ügyvédek ellen. Annál is inkább, mert teljesen  zárt közegben, konviktusokban és szemináriumokban a rejtett, tudatalatti, soha ki nem élt vonzódások is kitudódnak, és esetleg kényszerítő tényezőként, vagy éppen zsarolási eszközként használhatók. Egy Law kardinálisnak írt nyilvánosságra hozott személyes levélben a szexuális brutalitásáról ismert Geoghan – ismételt védelmét kérve – a kettejük közös titkára hivatkozott. Mit juttat ez automatikusan az ember eszébe? Közös titkok, közös bűnök?

 

Bár Geoghan elvben mással is zsarolhatta Lawt, azonban az érsek hozzáállása a többi pedofilia ügyhöz nyíltan leleplező: atyaian elnéző, megbocsátó és segítőkész a vétkesekkel szemben, ugyanakkor értetlenkedő, rideg, teljesen részvétlen, sőt vádaskodó a gyermekáldozatokkal és megtört lelkű szüleikkel a saját híveivel szemben.  

 

„ATYAI” IRÁNYÍTÁS SZEXUÁLIS KONTROLL

 

Számos pap, akinek egyházi feljebbvalója felelőségre vonást helyezett kilátásba, azzal hárította el, hogy ő maga is a családi papjuk áldozata -- aki viszont annakidején egyházi védelmet kapott. Miért lenne hát az ő esetében másképpen? A szexuális erőszak bűntényének folyamatos továbbadása, a következő generáció bekényszerítése egy vég nélküli homoszexuális láncolatba csak az utóbbi években realizálódott mint szisztematikus kontrolláló és beszervező aktus. Korábban az áldozatok és családjaik, de újságírók, gyermekvédelmisek is abban a hitben voltak, hogy a kisfiúk vagy tizenévesek elszigetelt, egyedi tragédiák, majdhogy nem a véletlen teremtette körülmények ritka áldozatai.

 

Csak az utóbbi évtizedben  evickél felszínre az a nyilvánvaló következtetés, hogy a pap és választott ministránsa közti alá- és fölérendeltségen alapuló titkos és bensőséges viszony, a szexuális kontrollt kihasználó atyai irányítás és az áldozatokban elhatalmasodó bűntudat kihasználása az egyház számára előnyt jelent: egy bizonyos százalékú folyamatos utánpótlást biztosít a katolikus klérus számára.

 

Ennek különös jelentősége van a 60-70-es évek óta, mióta a szemináriumokba önként jelentkezők száma lecsökkent, ugyanakkor nagyszámú    fiatal  gyakorló  pap hagyta el a posztját családalapítási szándékkal. (A házasodó papok exodusát nem ellensúlyozta a homofilek exodusa, így növelve feltűnően magasra, az említett 40%-ra a homofilek, homoszexuálisok és pedofilek számarányát).  

 

Visszatekintve az egyháztörténelem lapjaira, a fajtalankodás és szodomitás néven emlegetett homoszexualitás  problémája a kora keresztény időktől fogva gondot jelentett Rómának, bár eleinte inkább a szerzetesrendek és zárdák köreiben, mivel a XII. század végéig a papok, püspökök, sőt a pápák is házasodhattak és családot alapíthattak. Az Our Lady of Gethsemani monostor népszerű, idős homofil káplánja, Matthew Kelty atya nyilatkozta a mai monostorokról tanulmányt íColumbia Egyetem tanárának, Fenton Johnsonnak: a homofilek mindig is vonzódtak a vallásos élethez, mert ’élhető’ (önmegvalósí K. H.) életlehetőséget kínált. Véleménye szerint csak rá kell nézni a középkori monostorokra, a művészet, kultúra és békesség virágzó központjaira.

 

Valójában az azonos neműek közti szexuális kapcsolatok felszámolása az egyik fő indító oka volt, amiért a XII. század végén, XIII. század elején a 3. és 4. Laterani tanácskozás kötelezővé tette a klérus számára a cölibátust. (A másik ok volt, hogy a papi vagyon az egyházra szálljon vissza.) Mivel az egyház a szexuális aktust csupán házastársak számára engedélyezte, méghozzá kizárólag a gyermeknemzés magasztos céljával, a cölibátus hivatalos bevezetése közvetve ugyan, de tilalmat jelentett mindenféle szexuális viszony folytatására. Hogy elérte-e a célját? Nyilván nem, mivel a homoszexualitás a későbbi évszázadokban továbbra is állandó kísértő témaként szerepelt a nagy egyházi tanácskozások napirendjén, a "természet elleni bűnnek" titulálva.  A gyakorlatban azonban minden maradt a régiben, írja Bullough.

 

A cölibátus vállalása, vagyis a szexualitásról való lemondás ideológiai háttere Fenton Johnson meghatározása szerint “az én szeparációja önnön humanitásától azzal a céllal, hogy egy elkülönült osztályba, a többiek fölé helyezze magát”.  Majd máshol azt írja, a cölibátus mint olyan egy fajta hatalmi játszma, amelyet a vallási intézmények – keleti és nyugati egyaránt – történelmileg kihasználtak a céljaik érdekében.

 

A cölibáció különleges státuszt kreál a klérus számára – valahol Isten és ember között. Az önnön humanitásán túllépő felkent különleges hatalomra szert téve garádicsot varázsolhat  azoknak a mennybe igyekvőknek, akiket érdemesít rá, és protekciós bűnbocsánatot eszközölhet ki azok számára, akik méltányosan megfizetik. Az ég és föld közötti összekötő szerep komolyan vétele, és Coffin szavait idézve egy fajta „álszent önelégültség” alakították ki azt az egyházon belüli nézetet, amely szerint aki egyszer bekerült a „választottak” elit gárdájába és felkenetett Rómában, az örökre fölékerül az egyszerű hívő lelkeknek és kicsinyes-közönséges bűneiknek.  

 

Erre alapozottan nem vonatkoztak a világi törvények soha az egyházi bűnökre, még akkor sem, ha az egyház nyilvánvalóan lemaradt a társadalmi evolúció folyamán magasabb szintre emelkedő civil moralitás követelményei mögött. A történész Larry Hise szerint például „keresztény papok írták Amerikában a rabszolgaság védelmében megjelentetett publicisztika felét”.  Hise kutatásai során 275 egyházfi nevét regisztrálta, akik „a bibliára való hivatkozással bíztatták a fehéreket, jogosan vesznek fekete rabszolgákat igavonó baromnak”.

 

A Vatikán évszázadokon keresztül rabszolgákkal műveltette hatalmas birtokait, és kézben tartotta az emberkereskedelem jelentős részét Afrikában. A rabszolgaság felszámolása,  akárcsak a női egyenjogúság, a gyermekjog vagy az alapvető emberi jogok törvénybe iktatása  mind humanista kezdeményezések, amelyek a maguk idejében heves és kitartó egyházi ellenállásba ütköztek.

 

SOKSZOR MEGALÁZÓ, MÁSKOR VISSZATASZÍTÓ

 

A kiskorúak szexuális kihasználása a polgári törvénykönyv szerint szándékos és tudatos bűncselekmény, az Amerikai Pszichiátriai Társaság szerint viszont biológiai elváltozás következménye, és mint ilyen egyes szakemberek szerint gyógyítható mások szerint viszont gyógyíthatatlan. Ez a kettősség alaposabb utánanézés és tanulmányozás nélkül zavartkeltő, ugyanakkor éppen ellentmondásossága révén ki is használható, akár bűntények takargatására is.

 

Egy riporter kérdésére Law kardinális azt válaszolta, hogy ő személy szerint a gyerekek molesztálását patológiai problémaként  könyvelte el, egy fajta pszichológiai rendellenességnek. Majd hozzátette, „persze nyilvánvalóan morális összetevője is volt. Tárgyilagosan mondva halálos bűn”. Thomas Szasz, a pszichiátria eminens professzora (SUNY Upstate Medical University, Syracuse) szerint a két összeegyeztethetetlen vélemény, orvosi és morális volt a recept a semmittevésre. Kibúvó a cselekvés alól.  Indok a könnyű lélekkel adott feloldozásra.

 

A Reason című folyóirat Az apák bűnei címmel augusztusban megjelent  tanulmányában Szasz megjegyzést tesz Fred Berlin professzor (Johns Hopkins School of Medicine) kijelentésére, aki Lawhoz hasonlóan innen is, onnan is adna egy pofont a sz*rnak. „Bármi cselekvés, ami más embereket is érint, meghatározásánál fogva morális ügy, függetlenül attól, vajon a szereplője saját elhatározásból dönt a részvételét illetően  vagy sem.” – állítja  Szasz. „Mivel a gyerekek legálisan semmibe sem egyezhetnek bele, ezért egy felnőtt, aki szexuális eszközként használja őket szándékos törvénysértésben bűnös. . . .  (Ennek a felnőttnek) az erkölcstelenségére kell koncentrálnunk, nem a szexualitására.”

 

Szasz állásfoglalása komoly hivatkozási pont lehetne a pedofil papokkal szembeni zéró toleranciát követelő papság és a katolikus hívek számára. Sőt annak a 8 amerikai püspöknek is, akik plenáris ülést javasoltak novemberre 400 püspök, a vallási rendek vezetői, katolikus egyetemek rektorai, a teológia dékénjai, a kánon jog fakultása és a hívek képviselői számára. Itt megvitatásra kerülne a „klérus szentsége”, az „autentikus egyházi tanítások megtisztítása és megerősítése” és végül, de nem utoljára az egyház tanításának újra értékelése a cölibációt és morális értékítéletet illetően. Egy plenáris ülés elvben pozitív változásokat eredményezhet az egyház korábbi állásfoglalásához mérten, de nem ártana, ha előtte a résztvevők tájékozódásként a Reasont és Szasz vonatkozó írásait tanulmányoznák.

 

Addig is, hónapok elteltével, az egyház még mindig csak az óvatos, időnyerő megvitatás tervezgetésének szintjén van a pedofil kérdést illetően. Mondhatnánk sehol. Visszajelzések érkeztek a Vatikánból, miszerint az amerikai püspöki beadvány számos pontjával nem értenek egyet. Elsősorban azzal, hogy a polgári perek során betekintést nyerhessenek a hatóságok a titkos egyházi iratokba. Ez éles visszakanyarodás a korábbi, évszázados állásfoglaláshoz. Az egész vatikáni eljárás leginkább az ENSZ totojázásához hasonlítható. Költséges, felszínes, időigényes és teljesen eredménytelen papír tologatás. Néha kínos. Sokszor megalázó. Máskor visszataszító.

 

Pedig az egyház tud gyorsan is dönteni. Sőt villámgyorsan. Ki ne emlékezne arra a hét katolikus nőre, akik mindenáron istenüket akarták szolgálni, amiért is június 29-én egy (a Vatikánban nagyon nem kedvelt) argentin érsek pappá szentelte őket? Nos ezeknek a papnőknek július 22-i határidővel kellett visszavonni és térden állva megbánni a papi hivatásra való igényüket. Mivel erre nem került sor (a mai napig sem), augusztus 6-án már világgá is repítették  az újságok a szenzációs hírt: lezajlott az ügy kivizsgálása, és azonnali hatállyal érvénytelenítették a felszentelést. Joseph Ratzinger érsek úr sebbel-lobbal már alá is írta a Szent Szék szabályait gyalázó egyének kiközösítését.(*3)  

 

Ügy kivizsgálva. Ügy eldöntve.  Ügy lezárva.

 

Az egyházon belüli kettős elbírálás súlyos vádját elkerülendő – amely szerint a hívő nők, még az apácák is csak másodrendű tagok – az érsek úrnak kellene személy szerint kézbe venni a pedofil papok ügyét. Hasonlóan gyors tempójú kiközösítésük kezdeti lépés lenne az egyház tragikus, fájdalmasan elhanyagolt, mortális sebektől vérző problémájának megoldásához.

 

 

*1 Már 1992-ben 400 papot pereltek az Államokban, és már akkor több mint 400 millió dollár kifizetésére került sor a botránysorozat eltussolására.

*2 2002 januárja óta újabb 400 visszamenőleges kártérítési követelést nyújtottak be a bostoni érsekség ellen, aminek elhárítására csőd bevallással fenyegetődzik. Kiszivárogtatott belső használatú ügyiratok szerint azonban az előrelátó érsek semmit nem bízva a véletlenre 100 milliós pedofil-biztosítást kötött, ami fedezheti nemcsak a kártérítések, de a jogi költségek összegét is.

*3 A korábban említett, ortodox nézeteiről közismert Law érsek a pápa kegyeltje, sőt sokak szerint trónjának várományosa egy interjú során azt üzente reformváró híveinek, hogy a nők azért nem lehetnek papok, mert Jézus férfi volt, és mivel Jézus a papi rendet férfiak számára alapította, így ez a tradíció. "Csak legyetek megnyugodva a hitetekben annak tudatában, hogy ennek semmi köze az egyenlőséghez." mondta az évezredes alá- és fölérendeltségi viszony tulajdonképpeni megerősítéseként.

 

Addenda:

 

Priests are part of the power structure. Priests with pedophile tendencies seem to have judged correctly that their calling would protect them against allegations of sexually abusing minors. There is a kind of erotic excitement attached to the exercise of power and there is no reason to believe that priests are untouched by it. Rather, they enjoy not just status in the community, but unparalleled opportunities to be alone with vulnerable young people. Add the lure of the forbidden and you have a blueprint for trouble. The meeting between the Pope and the American cardinals is scheduled to last three days. But I doubt whether John Paul II is the man to deal with a scandal that has come near to destroying the authority of his church in the US. Like a mafia boss, he can issue rebukes and insist on changes. But secular habits of democracy and openness are unlikely to come easily to an organization built on secrecy, repression and a tragically mistaken assumption of its superior moral values. (Joan Smith: Who'll Rid Us of the Pedophile Priests? April 23, 2002)

 

Anyone with any knowledge of these (abuse) cases knows perfectly well that this is no matter of a few rotten apples in the barrel. Sometimes, hearing about one priestly molester after another one has the impression that not only has the Catholic church has been the prime sanctuary for repressed gays for the past several hundred years but that there isn't a priest alive that hasn't at some point made advances to an altar boy or boy scout. At least in the Middle Ages they got off with the nuns, or in the nineteenth century when they could afford domestics, the maid.  And certainly the Church has protected these priests, moved them around the country, away from an area where their activities had become known. The Church has some very dingy closets to clean out. (Alexander Cockburn: The Sins of the Church. 2002)

 

“... (Rod) Dreher’s essay is important. Yes, his decision (to leave the Roman Catholic Church) is in large part reactive. But he is reacting to very real corruptions in the Catholic Church. I hope every Catholic bishop and priest will read his essay, and especially those bishops and priests who are inclined to heave a sigh of relief that we have weathered the sex-abuse scandal.   (Fr. Richard John Neuhaus. 2007)

 

The repression of the sexual energy that is a fundamental part of the second chakra is also associated with violence.  By repression I mean that sex is shameful, feared, or done in a dissociated or detached way (you don't feel love for the person you are with.) (Charlotte Davis Kasl, PH.D.: Many Roads, One Journey. Harper Perennial. 1992)

 

Az ifjúkori szexuális trauma életre szóló, különösen, ha olyan követi el, akiben a gyermek maximálisan megbízott. Ennek szolgált ma ismételten bizonyítékául, hogy egy 75 éves katolikus püspök, Thomas Gumbleton, egy 60 évvel ezelőtt elszenvedett szexuális molesztálás tényét hozta nyilvánosságra, amelyet a szeminárium papja követett el ellene.  Valószínűleg, mint annyian mások, ő is a sírba vitte volna magával szégyenletes titkát, ha az események nem kényszerítik a nyilvánosság útjára.  Ohio államban ugyanis megvitatásra került a sor, legyen, vagy ne legyen időbeli limitáció a papság elleni perek beadására vonatkozóan? Az ottani püspöki kar 1 évben kívánja megszabni a régi, esetleg több évtizedes ügyek miatti feljelentések érvényét, Gumbleton azonban a saját esetével illusztrálva -- a visszaélés tulajdonképpeni elévülhetetlenségére utalva -- mindennemű időkorlátozás ellen emelte fel a hangját. A nyilvánossággal való szembenézés majdnem leküzdhetetlen nehézsége számos korábbi bátor vallomásból ismeretes, az öreg püspök esete azonban minden eddiginél komolyabb súlyt ad neki. Az áldozatok melletti kiállását azzal indokolta, kétségkívül a segítségnyújtás legnemesebb szándékával: „Olyan rálátásom van (a kiszolgáltatottak helyzetére), ami másoknak valószínűleg nincs.”  Gumbleton Detroit egyik egyházkerületében szolgál, amely nagyságrendileg az ötödik az országban, körülbelül másfél millió hívővel. A CBS vele készített riportjában kifejtette, bár nagyon nehezére esik beszélni a vele történtekről, mégis rászánta magát, mivel számos áldozattal közvetlen kapcsolatba kerülve realizálta, mennyit jelent számukra az ő kiállása és önmaga vállalása. (Megjelent a Lapszemle-kommentár rovatban 2006. január 11-én)

 

A papság már az ókorban is visszaélt a hívek hiszékenységével és butaságával és már akkor is kihasználta a gyermekeket szexuális devianciája kielégítésére: The new shrine in Abonouteichos, women are said to have consulted the god Glycon in the hope of conceiving children.  The question, we know from Dodona, was quite frequent at oracles, but Lucian, who knew the place, alleged that the new prophet fathered children himself.  Might Miletus's mother  have looked to Glycon and told the world that she has borne a child by the shrine's oracular snake? If so, people in Caesarea believed her and made her son from Paphlagonia their local priest of Apollo.  Divinity ran in his veins. (. . .)  The prophet charged a fee, like all other shrines, although Lucian alleges that he also paid agents to fan out and increase his business in the cities.  He kept theologoi, like Delphy, and sacred  exegetes, and like other shrines of Apollo, his shrine used choirboys, allowing Lucian to claim that the prophet corrupted them whenever he fancied.  (Robin Lane Fox: Pagans and Christians)

 

The problem of abuse by priests is far older than anyone in the church admits publicly. The earliest church records concerning sexual misconduct by priests come from the Council of Elvira, he says. That synod took place in what is now Spain in the year 309. There was a treatment center for abusive priests in Hartford, Connecticut, as far back as 1822, Wall says, and the Vatican issued instructions to American bishops on how to judge and punish accusations of criminal acts by priests as far back as 1883. Wall provided his translation of the 1883 instructions to CNN. They do not refer to any specific crimes, but refer to “abuses” and “evils.” They set out how to investigate, judge and punish crimes by priests, laying out rules such as the examination of witnesses in private, and the opportunity for the accused to know the charges and to respond and appeal. (Richard Allen Greene: Onetime priest crusades for abuse victims suing Catholic Church. CNN. 2011. [Patrick Wall is an ex-priest, driven from ministry by the feeling that his superiors used him to help cover up sex abuse by other clergymen. And he's using the training he gained as a priest to work with victims of abuse who want to take the church to court. Greene])

"In the civil cases, we have taken over $3 billion, but you're not getting a lot of change in the system." (Patrick Wall ex-priest. July 2011. [Since 1991, Wall has consulted on more than 1,000 abuse cases, helping lawyers pick apart defenses mounted by dioceses from Alaska to Australia. Now a senior consultant at the law firm of Manly and Stewart in Southern California, Wall spoke to CNN on the sidelines of a recent conference for legal and religion scholars at Cardiff Law School in Wales. In Philadelphia, where four priests and a Catholic school teacher were indicted on sex abuse charges earlier this year, Wall says he is helping the district attorney build an unprecedented criminal case not only against the clergy, but against an archdiocesan official who supervised them. Richard Allen Greene])

*

Jon Wiener: The timing here is significant. When did the church hierarchy first hear about the problem of pedophile priests? Was it this Milwaukee case in 1972?

Alex Gibney: Certainly not. Documents going back to the 4th century show that the Church was aware of a pedophilia problem. We also learn in the course of this film that, in the 1940s and 50s, there was a man named Gerald Fitzgerald who ran an order called the Servants of the Paraclete, charged with the treatment of pedophile priests. He became so concerned about the number of priests who were abusing children that he actually put a down payment on an island off the coast of Grenada to house pedophile priests there. That didn’t happen.

The story really has two parts: what the priests did to the boys, and what the Church did to the priests.  What did the Church do?

Very often the “treatment” for pedophile priests was prayer. And then they’d send them back out. Basically was the Church did was to cover it up. We interview one person in the film called a “fixer.” He was a Benedictine monk. His job was to go around to parishes where there had been pedophile priests, bringing a bag of money to pay people off and make confidentiality agreements—to buy people off.

When you say “the Church knew,” who exactly are we talking about?

It had been believed for many years that bishops were basically on their own, dealing with these matters as they saw fit. That was the fiction that Rome had advanced. But it turns out that, to defrock a priest, you had to go to Rome. Only a pope can do that. Those issues went to Cardinal Joseph Ratzinger, who ran an organization called the Congregation for the Doctrine of the Faith—formerly known as “the Inquisition.” In 2001 Pope John Paul II decided to give Cardinal Ratzinger all the authority on all sexual abuse cases. 

Where is Cardinal Ratzinger now? 

Now he is Pope Benedict XVI.

So who is the most knowledgeable person in the world about priests abusing children? 

Pope Benedict. Every report starting in 2001 came to his office.

(Jon Wiener: Sexual Abuse and Cover-up in the Catholic Church: A Q&A with Filmmaker Alex Gibney. February 8, 2013)

(Reports continue to develop on the Catholic Church's cover-up of sexual abuse of children by priests. Now, a powerful documentary is telling the whole story on TV: Mea Maxima Culpa: Silence in the House of God, which is playing on HBO for the month of February. The filmmaker is Alex Gibney, who won the Academy Award for best documentary for Taxi to the Dark Side, on torture in Afghanstan. His other films include Enron: The Smartest Guys in the Room and Client 9: The Rise and Fall of Eliot Spitzer. I spoke with him recently for KPFK-FM in Los Angeles.)

*  *

 

Ebben a témakörben lásd még:   Még mindig tabu; "Én vétkem, én vétkem, . . ."; Lapszemle 2002. II. félév, 23. cikk; 2003. II. félév, 62. írás; 2003. I. félév, 27. írás; 2004. II. félév 5.  és  27. írás;   Lapszemle 2007. I. félév 20. és 2. írás  ;  Lapszemle 2007. II. félév, 6. írás Lapszemle 2010. I félév 8., 9. és 13. írás; Szexbotrányok pápai áldással

 

(Hanna egyéb társadalmi és kulturális témájú írásai az EMPIRIA Magazin Mindenféle érdekesség rovatában olvashatók, politikai elemzései és washingtoni tudósításai pedig a Jelenidő rovatban.) Amennyiben kérdése vagy hozzászólása lenne a cikkhez, írjon Hannának: Editor@EmpiriaMagazin.com

 

VISSZA  az EMPIRIA Magazin Jelenidő rovatának címjegyzékéhez

VISSZA  az EMPIRIA Magazin nyitólapjára