EMPIRIA Magazin – Kuliffay Hanna írásai

 

Kommentárok, elemzések, lapszemlék

 2003 - II. félév

62. írás

December 30.

 

Eladó a volt bostoni kardinális, Bernard F. Law palotája!  Egyelőre nem állnak sorba érte a vevők, mivel ingatlanszakértők szerint az amerikai katolicizmus koronagyémántja a környező hatalmas parkosított területtel, hivatali- és melléképületekkel együtt 80-100 millióba is kerülhet.  James Post, a „Hűségesek hangja” nevű katolikus csoportosulás elnöke, aki a Bostont megrázó szexbotrány óta a hívek fokozott beavatását és részvételét propagálja az egyházi ügyintézésben azt nyilatkozta a Boston Globe tudósítójának, hogy „Az átlag hívő tapsol a hír hallatán. Nagyon mérsékelt érzelmi kötődés fűzte az átlag katolikust a kardinális rezidenciájához.”

 

Annál is inkább, mivel a szexuális visszaélések több évtizedes eltussolása, majd a kirobbanó szexbotrány idején legtöbbjük szemében a  megközelíthetetlen, rendíthetetlen és részvétlen autokratikus hatalom, a hierarchikus gőg és arrogancia jelképeként állta útját az igazságszolgáltatásnak.

 

Boston város leghírhedtebb egyházi botrányát lezárva tavaly a bírói döntés 85 millió dolláros kártérítést ítélt meg (és pluszban egész életre szóló hetenkénti pszichológiai kezelés finanszírozását) 552 gyermekként áldozatul esett hívő javára. A Vatikán, amelynek határozott utasítására fedezték a bűntetteket, és helyezték egyik egyházmegyéből a másikba a ministráns gyerekeket megrontó perverz papokat, az érsekségre, vagyis a hívekre hárította a kártérítés teljes kifizetését. 

 

Az érsekség pénzügyi csoportjának eredeti terve szerint az egyházi adókból és privát adományokból befolyó összeg mellett az egyházi iskolák és szociális intézmények keretének lecsökkentéséből fedezték volna az összeget, de ez komoly felháborodást váltott ki a hívek körében. Mikor azonban a kardinális négy emeletes, fényűzően berendezett rezidenciájának eladása alkalmanként felvetődött, a luxushoz szokott prelátus nagy tekintélyű hivatalából mindig határozott „SZÓ SEM LEHET RÓLA!” válasz érkezett.

 

Law kardinális tavaly decemberben kikényszerített lemondása után azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. A júliusban hivatalba lépő Sean P. O’Malley érsek -- aki nem volt hajlandó beköltözni a püspöki palotába, és ma is szerény körülmények között él --  megígérte a híveknek, hogy nem nekik kell fizetni az egyház bűneiért, és állta is a szavát. O’Malley tervei szerint a biztosító 10-15 milliós kifizetése mellett egyelőre kölcsönt vesznek fel, hogy minél előbb eleget tegyenek a bírói ítélet során vállalt kötelezettségüknek, miközben kirakták az ELADÓ! táblát a mára lakatlanná vált  érseki rezidenciára.

 

Addendum

Cardinal Law was Archbishop of Boston from 1984 to 2002. During his tenure many priests under his supervision engaged in inappropriate conduct with children. Although told of the abuse, he did not act on the information. In December 2002 he tendered his resignation as Cardinal and moved out of the $20 million church-owned house in which he had been humbly living, as befitted a man of the cloth. The house was sold to help pay for the judgments entered against his diocese because of the sexual abuse. Two years later the Pope appointed him Archpriest of St. Mary Major Basilica, one of the four most important basilicas in Rome where he was in charge of the administration of the priests and anything related to the basilica. As archpriest he reportedly receives a monthly stipend of about 4,000 Euros a month, an amount that permits him to walk humbly with his God yet live fairly well. Upon learning of the transfer, Mitchell Garabedian, a Boston lawyer who represented more than 130 victims of sexual abuse by priests under Cardinal Law’s supervision, said: “The Vatican either doesn’t understand the problem of clergy sex abuse, or it doesn’t care.” (Christopher Brauchli: The Nuns, the Butler, and the Pope. Common Dreams. June 10, 2012)

 

61. írás

December 27.

Bár a japánok többsége kedveli az amerikaiakat, ahogy e sorok írója látogatásai során és családi tapasztalatok révén is nyugodtan állíthatja, annál inkább utálják George W. Busht. Csak 13% támogatja Bush unilaterális politikáját, míg 57% ellenzi.  A Mainichi Shimbun nevű újság 2500 megkérdezettjéből ugyan csak 1521 olvasó adott választ a kérdésekre (vajon miért?), de ebből 73% Amerika-barátnak vallotta magát -- a tavaly decemberi felméréssel majdnem azonos arányban --, és csak 2%–kal növekedett az ellenszenvvel viseltetők száma.  Ez annak a jele, hogy a japánok nem azonosítják az amerikai népet Bush tragikusan elhibázott politizálásával. 

 

Ami talán a leginkább jellemzi a japánok világszemléletét, hogy döntő többségük, 76%,  a nemzetközi közösség tagjaként kíván együttműködni a jövőben diplomáciai és biztonsági vonalon egyaránt.  Csupán 13% azoknak az aránya, akik a Tokió-Washington kapcsolat elmélyítésére helyeznék a külpolitikai hangsúlyt. 

  

60. írás

December 24.

A pakisztáni jang.com által közölt jelentések szerint az iráni hadügyminiszter, Ali Shamkhani egy kabinet találkozó utáni sajtótájékoztatón figyelmeztetőleg közölte, amennyiben Izrael megtámadja nukleáris berendezéseit, akkor minden eszközzel, többek között a saját gyártmányú középtávú Shahab-3 rakétáival fogja viszonozni. Shamkhani fenyegető hangneme annak tudható be, hogy az izraeli hadügyminiszter, Shaul Mofaz a tel avivi Haaretznek adott vasárnapi interjúja során azt mondta, Izrael fontolóra veszi az iráni nukleáris berendezések bombázását.

Nyilván az 1981-es Osirak elleni (Irak) izraeli támadásra utalva Shamkhani kijelentette, Izrael csak egy törékeny kis garnizon, a cionista rezsim vezetői mégis azt hiszik, hogy szuverénitásuk van az egész világon. "Az izraeli hadügyminiszter, Mofaz megjegyzései azt bizonyítják, a cionista rezsim pária (a világban)" -- mondta továbbá Shamkhani, majd hozzátette, "A fenyegetéseik nem fogják Irán döntéseit befolyásolni, de amennyiben valóra válnak, az iszlám köztársaság minden erejével viszonozni fogja."

Irán több hónapos európai és amerikai nyomásnak és koordinált gazdasági szankciókkal való fenyegetőzésnek engedve egyezett bele a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség  inspekciójába. Az irániak véleménye szerint Izraelt szintén kötelezni kellene nukleáris berendezéseinek a nemzetközi szabályok által előírt ellenőrzésére. Kötelezni kellene, de kinek? Izraelt mindeddig egyetlen nagyhatalom, de az ENSZ sem szólította erre fel, és még kevésbé próbálta fenyegetéssel vagy szankciókkal hasonló megalkuvásra kényszeríteni.

A Washington Post, amely az AP hírügynökség jelentésére alapozottan mellékes aprócska hírként említi meg a honvédelmi miniszter nyilatkozatát, és idézi Shankhani egyik megtorlást kilátásba helyező mondatát, ki tudja milyen meggondolásból nem közli a miniszter elítélő és lekicsinylő szavait.  Viszont semmi kétség, miért hallgatja el Shaul Mofaz megdöbbentő kijelentését, amely ország-világ előtt bizonyítékul szolgálna, hogy Izraelben kormányszinten tárgyalják egy jelenleg nemzetközi vonalon kooperáló szuverén állam megtámadását.

Valójában nem azt fontolgatják Tel Avivban, megtámadják-e Iránt, hanem azt, hogy mikor. Az időzítés ebben az esetben nagy jelentőségű, mivel sikere és balsikere is befolyásolhatja az amerikai választásokat, és kihatással lehet  az iraki, afgán és pakisztáni helyzet rövid távon bekövetkező fordulataira. Mindenestre egy izraeli beavatkozás előnye lenne, hogy átmenetileg elterelné a figyelmet a Bush-kormány megszállási üzelmeiről, ugyanakkor Washington megúszná az újabb agresszió vádját.  Nem vághatnák megint a fejéhez, hogy a "világ csendőre", ha csak mint Izrael mellett kiálló baráti támogató csatlakozna az akcióhoz.

Mint korábban idéztük David C. Hendricksont, "az ország (Amerika) metodikusan és eltökélten, mégis csupán minimális megértésével a számára kijelölt útnak, masíroz egy univerzális birodalom felé." Az USA intervenciós politikáját elemezve 2002-es esszéjében Hendrickson annak a nézetének adott hangot, hogy a (neokonzervatív) preventív háború -- amelynek doktrínájára masíroz a Bush- és a Blair-kormány, de Izrael is -- radikális eltérés a hidegháború nemzetközi biztonsági politikájának két fő tartópillérétől: az egyik a féken tartás, tehát az indok vagy provokáció nélküli  meg nem támadás, a másik az elrettentés, vagyis a fejlett technológiájú (high-tech) fegyverarzenál és állandó katonai készültség elriasztó hatása. 

Hendrickson véleménye szerint "az USA  túlméretezett és korlátlanná váló hatalma a kialakult nemzetközi rend alapjait megrengető fenyegetés".  Nem kevésbé a túlméretezett és korlátlanná váló Hatalom óvó szárnyai alól fenyegetődző, védelmének biztos tudatával visszaélő szövetséges tervei.

 

59. írás

December 16.

Dennis J. Kucinich, demokrata kongresszusi képviselő és az elnöki székre pályázók közül az iraki háború és megszállás legkitartóbb ellenzője tegnapi dátummal rövid közleményt hozott nyilvánosságra Washington várható felelősségéről. Míg a közmédia említésre sem méltatta, az alternatív média jóvoltából mégis szárnyra kapott:

"Szaddám Huszein elfogásával eljött az ideje, hogy az Egyesült Államok véget vessen Irak megszállásának. A kormány által megadott cél, (Szaddám Huszein) elmozdítása a hatalomból, ezennel teljesítve lett.  Az Egyesült Államoknak mostantól fogva arra kell koncentrálni, hogy véget vessen Irak katonai és adminisztratív megszállásának. A kormánynak meg kell ragadni ezt a momentumot.  Az Egyesült Államoknak egy új Irakot stabilizáló tervvel felszerelkezve fel kell vennie a kapcsolatot a világközösséggel, ENSZ békefenntartó erőket kell (a stabilizációs folyamatba) bevonnia és haza kell hoznia az amerikai csapatokat."

Kucinich saját tervezete szerint három hónap alatt bonyolítaná le a csapatkivonásokat.  Nem véletlen, hogy a média soha nem idézi -- mintha nem is létezne. A Bush-kormány egyébként Szaddám Huszein letartóztatása ellenére változatlanul fenntartja a jogot, hogy  permanens katonai bázisokat létesítsen Irakban. A megszállás tehát folytatódik, bár lehet, hogy következő évben a formaságok kedvéért "iraki felkérésre" fognak a csapatok tovább maradni. A Pentagon katonai szóvivője szerint már az elkövetkezendő két évre tervezik a megszálló csapatok rotációját  -- további tartalékosok bevonásával --,  januárra ígérik a golyóálló mellények újabb szállítmányát, és  folyamatosan rakatják a futószalagokról hajóra, repülőre, teherautóra a legmodernebb fegyvereket.  Amennyiben Washington az eredeti elképzelések szerint folytatni fogja demokrácia terjesztő misszióját, az erőviszonyok felmérése szerint sorozásokra is szükség lehet, amihez már megkezdődtek bizonyos előkészületek.

Nem tudni, mennyit tud az ilyen és ehhez hasonló dolgokról az átlagember, de részben oka lehet, hogy a jövő évi elnökválasztás legnépszerűbb demokrata indulója, Howard Dean, kaliforniai pénzfelhajtó körútján "dühösnek" és "kétségbeesettnek" nyilvánította az országjárása során tapasztalt légkört. Ugyanakkor a lényegre koncentráló politikusként nem tulajdonított jelentőséget a hatalmától megfosztott iraki elnök letartóztatásának, de ennek kapcsán megragadta az alkalmat, hogy kritizálja a Fehér Ház külpolitikáját.  Nézete szerint Amerika katonai ereje a saját védelmére kellene hogy korlátozódjon, kivéve, mikor nemzetközi igényeknek tesz eleget, mint például Boszniában. "Nem lehetünk a világ csendőrei" mondta Dean és közölte, hogy elnökként "vissza kívánja állítani a Fehér Ház legitimitását, ami a törvények betartásából adódik, a hitelképességét, ami az igazmondás következménye . . . és a hatóerejét, amely robosztus szövetségek és élénk diplomácia eredménye."

Dean a Bush adminisztráció kudarcának könyvelte el a fejlődő országokban eluralkodó  "tudatlanság, szegénység és betegségek" figyelmen kívül hagyását, ami "táptalajként" szolgál a Közép-Kelet és a Harmadik Világ terrorista beszervezőinek.  Mint azonban annyian mások, ő is átugrotta a lényeget, miszerint a nyugat által terroristának mondott ellenállási vezetők és szervezők maguk is a "táptalaj", a jövőtlen és  elviselhetetlen körülmények  szülöttei. 

    Kucinich állásfoglalásáról olvasható még ebben a rovatban a 29. írásban

58. írás

December 14.

“Sokan érzik rosszabbnak a helyzetüket, mint Szaddám Huszein idejében” írja az anglicanmedia.com. A web-oldal arról tudósít, két keresztény iskolában találtak bombát az elmúlt hetekben.  Ez azok után történt, hogy az iskola környékét halállal fenyegető röpcédulák árasztották el, amelyek a muzulmán vallásra való áttérésre szólították fel az oktatókat és a tanulókat. Ugyanazon a november végi héten kalasnyikovval lövöldöztek a moszuli  püspök rezidenciájára, agyonlőttek egy keresztény és egy türkmenisztáni bírót, Bagdadban és Baszrában pedig a hívek nem mernek misére menni, attól való félelmükben, hogy tömegcélpontként szolgálhatnak.  

 

Bár nemcsak a kb. 700 ezret kitevő káldeus keresztények sírják vissza Szaddám Huszeint, de nyilván az ő érzéseik rezonálnának leginkább nyugaton, az ő veszélyhelyzetük aggasztaná legjobban az európai és amerikai hívőket, na meg a Vatikánt, ha hallanának róla.  Amiről természetesen szó sincs. A vallási ellentétek kiéleződése, a fokozódó zelótizmus, a fanatizáló erők hatalmi  törekvései legalább  is nem szolgálnak témául az amerikai közmédiában -- annál inkább a Pentagon boszorkánykonyháján.  Számos, egyes adatok szerint 70 síita vallási vezetőt tartóztattak le az elmúlt hónapokban, de kifelé úgy tűnik, mintha a probléma a romok alá lenne temetve, mint annyi minden más, ami nem kontrollálható a hernyótalpasokkal.

 

A Szaddám kormány bukása óta a fundamentalista síita mecsetekben sorra alakulnak a muzulmán törvények széleskörű betartását propagáló és végrehajtó csoportosulások.  Ezeknek tagjai az utcákat róva felszólítják a nőket, hogy fedjék be a fejüket, ne viseljenek kivágott ruhát és ne kozmetikázzák magukat.  Az Anglicanmedia.com szerint egyre gyakoribb a fenyegetés, hogy akik nem viselnek a hajukat fedő sálat, nem lesznek kiszolgálva az üzletben, a taxis nem fogja fuvarozni őket, az iskolában kiközösítésnek néznek elébe, és felkészülhetnek rá, hogy tojással vagy rohadt paradicsommal lesznek megdobálva.

 

Mindezek egy olyan országban növekvő aggodalmak, ahol az intervenciót követő megszállásig kormányszinten egyengették a női szabadságjogok útját.   Szaddám Huszein idejében a nők tanulhattak --  középiskolai szinten annyi lány tanult, mint fiú, de az arány jónak számított a felsőbb iskolákban is --, szabadon választhattak foglalkozást, egyedül utazhattak, a férfiakhoz hasonló arányban örököltek, autót vezettek, nem kényszerültek házasságban élni, sőt válást is kezdeményezhettek, és senki sem szólhatott bele, mit viseltek -- akár farmert is.  Albert Hourani Az arab népek történelme című monográfiájában hangsúlyozza, hogy "egyes közel-keleti országok, de legfőképpen Irak kiemelten széleskörű lehetőséget adott a nőknek, céltudatosan  mindent elkövetve, hogy szakítson a múlttal és ’modern’ társadalmat alakítson ki”. 

 

„Az etnikai különbség dimenzionálja az érdekkülönbségeket, de ugyanígy a vallás is” -- írja  Hourani, aki 1991-ben publikált könyvében komplexnek és problematikusnak ítélte a nagy síita népességű országok, így Irak, Szaúd-Arábia, Szíria, Bahrein és Libanon helyzetét.  Az 1970-80-as évektől számos arab országban teret nyert a nők körében a haj -- ha nem is az arc -- takarása, amit egyfajta férfiak és nők közötti élesebb elkülönülés is követett, még az egyetemeken is.  De míg ez önként vállalt volt -- bizonyos mértékben az iráni forradalom iránti szimpátiából, másrészt a tradíciók iránti újjáéledő nosztalgiából --, addig a tálibok Afganisztánjában a 90-es években kötelezővé vált, és a nők személyes szabadságjogainak korlátozásával párosult.

 

Afganisztán és Irak helyzetét összehasonlítva az látható, hogy mindkét országban a háborút követő politikai zűrzavar, kétségbeejtő kilátástalanság, egyfajta jövőtlenségérzet  engedte szabadjára a fundamentalizmus túlkapásait, amelynek külsődleges megnyilvánulásai elsősorban a nőket, gyerekeket és az idegeneket (más vallásúakat) sújtja. Sokkal veszélyesebb  azonban, ami láthatatlanul a felszín alatt fortyog.

 

A leegyszerűsített fundamentalista gondolatvilágban mindennek oka és következménye van, méghozzá Allah akarata és megítélése szerint. Az ő Koránban rögzített szava az útmutató az evilági káoszban, amelyet az imám értelmez és közvetít a hívek felé.  Irak elkövetkezendő sorsát és a kiontott vér mennyiségét hatalmas túlerejük ellenére sem a megszálló erők fogják eldönteni, hanem a szent könyv sorai között rejlő, bár nem mindig egyértelmű utasítások.

 

Szaddám Huszein betiltotta, mivel barbárságnak, a sötétség és elmaradottság megnyilvánulásának tartotta a síita fanatizmus mazochista rítusait. Az elmúlt 30 évben a nemzeti egységet veszélyeztető, időnként lázongó síita vezetők és közvetlen köreik vagy emigráltak, vagy Szaddám Huszein likvidáltatta őket. A többség azonban beletörődött a helyzetébe és tisztes polgárként nem szabotálta az olajtermelést és szállítást, nem robbantotta fel a rendőrőrsöket, nem támadta meg a más vallásúakat és a külföldieket, nem fosztogatta a nemzeti kincseket. Bár Szaddám Huszein kormányzása alatt minden férfiembernek szabad fegyverviselési joga volt (!), a közbiztonság ennek ellenére, vagy éppen ennek köszönhetően kitűnő volt -- a nők és gyerekek este is nyugodtan sétálhattak az utcán, vásárolhattak a bazárban és a kávéházak éjfélkor is nyitva tartottak.

 

Nyilván az a vélemény uralkodott a köztudatban, a háborús veszteségek, a kíméletlen szankciók, folyamatos bombázások, zsúfolt börtönök mind Allah próbatételei, aki sok éves türelmet várt el a híveitől, és a nemzetet összefogó, a külföld felé egységet mutató politikával való szükségszerű megalkuvásra intett. A kényszerű megalkuvás azonban nem tűnt a végtelenbe veszőnek. Az áldozatvállalás hátterébe húzódva együtt élt a mindennapokkal az ígéret, eljön majd a ti időtök. Hogy az „ő idejük” eljövetelének ítélték-e kezdetben az amerikai intervenciót a síiták?  Számos jel szerint igen, legalább is a tömegek szintjén. Mint ahogy jelenleg is a tömegek szintjén tartják Allah büntetésének vagy újabb próbatételnek az idegen megszállást.  A keresztények és esetleg más idegen vallások híveinek üldözése, akárcsak a külsőségekre vonatkozó tiltó rendelkezések értelmetlen túlzásba vitele egy vallási közösség kétségbeesett igyekezetét mutatják, amely fenekestől felfordult világában próbál legalább valamit kontrollálni. Ha mást nem, az asszonyok szoknyahosszát. 

 

Kérdés, hogy a síita vezető körök a túlerőt felmérve meg fognak-e elégedni a látszat eredményekkel és az ellenállásban eddig vállalt korlátolt szerepükkel -- úgy ítélve meg, hogy még mindig nem jött el az ő idejük --, vagy éppen ellenkezőleg, a közeljövőben a hatalmi kontroll megszerzése érdekében vívott küzdelem és véráldozat fanatizmussal kövezett útjára terelik a népet? Ez a poszt-Szaddám Huszein idők legégetőbb kérdése.

 

 

Addendum:

 

2003. december 25:  A bagdadi keresztény közösségek, többségük asszír származású katolikus (káldeus), az angoloktól 30 éve felszabadulva első alkalommal nem tarthatták meg a tradicionális  éjféli misét. A nap folyamán ugyanis éppen a Karrada kerületben is lőtték, sőt bombázták a megszálló erőket, többek között a Szent szűz templom közeli Sheraton szállodában és környékén.  Az éjféli mise helyett karácsony napján összegyűlt hívek kívánsága volt ismét "biztonságban és nemzeti egységben" élni.  Ha valaki, ők emlékeznek rá, a háború előtti kormányban Tariq (Tarik) Aziz személyében a kabinetben is volt káldeus politikus.  Azizt a háborút közvetlenül megelőző időkben magán meghallgatáson fogadta a békés megoldást támogató pápa. Szaddám Huszein 1979-ben 250 ezer dolláros támogatást küldött a detroiti káldeus Szent Szív gyülekezetnek, de rajta kívül más káldeus egyházi csoportosulást is támogatott szerte a világban.

 

2004. január 21: Gépfegyverrel támadták meg az amerikai katonai bázison dolgozó keresztény nőket szállító minibuszt Falludzsa közelében.  A kollaboránsnak ítélt asszonyok közül négy nő életét vesztette, hatan súlyosan megsebesültek.

Ebbe a témakörbe tartozik még itt  a 48. és 46. írás; Lapszemlék 2004. II. félév, 20. írás;

 

57. írás

December 6.

Egy röpke bevágás a hírekben az Irakból visszatért Hillary Clintonnal készített interjúból: a New York-i szenátor biztosra veszi, hogy még sokáig fognak amerikai csapatok állomásozni Irakban, de reménykedik, hogy nem sokáig megszállóként. Még hogy nem megszállóként? Ez hogy a csudába lenne lehetséges? Clinton véleménye szerint amerikai felügyelet alatt működő NATO csapatoknak  kellene mielőbb átvállalni a megoldásra váró feladatokat, vagyis az ellenállók letörését, a káosz felszámolását, a zsúfolt börtönök fegyveres őrzését, a polgárháború megakadályozását.  Ezt a nevetségesen buta, cinikus és abszurd ötletet mások is osztják, akik annak idején felelőtlenül és megalkuvón szabad kezet adtak Bushnak, később kicsit tiltakozgattak vagy formailag kritizáltak, most pedig próbálnak kikecmeregni a maguk kreálta politikai kátyúból.

Az amerikai átlagember nem szeret és nem akar megszálló lenni. Itthon akarja tudni a katonáit és a nemzetőreit, pláne ha állandóan rájuk lőnek.  Ez egyre nyilvánvalóbb egyes politikusok számára is. Erre fel javasolják megoldásként a Clintonhoz hasonló széplelkek, internacionalizálni kell a megszállást. Legyenek most már mások a rossz fiúk. Az angolok, a kelet-európaiak, a törökök, de még üdvösebb lenne, ha valami barnabőrű népek, mondjuk az indiaiak. Adják ők a továbbiakban az elnyomó fizikai erőt és véráldozatot, vegyék ők a nyakukba a lakosság gyűlöletét.  Washington csak dirigálja őket és az olajszállítás biztosítására koncentrál. . . ha azonban rosszul mennének a dolgok -- ahogy várható --, akkor odaküld egy-két mindent elnémító Tomahawk rakétát.  Mi lehet ennél cinikusabb és tisztességtelenebb elgondolás?

Clinton minden Bush kezére játszó és ezzel az integritását erősen megkérdőjelező szavazata kiábrándító döntés volt valamikori hívei szemében.  Ez a mostani pedig, a magunk kreálta veszély másokra hárítása, mi több a nemzetközi jogot áthágó, a humanitás elemi szabályait megtaposó külpolitikánk ilyen módon való legitimálása ugyancsak erkölcstelen és hipokrita elképzelés -- viszont Hillary Clinton külpolitikai állásfoglalásának következetes megnyilvánulása: a demokrata szenátor a megelőző unilaterális háborúskodást folytató neokonzervatívokkal társulva, és a "ha már ott vagyunk nem adhatjuk fel" képtelenséggel takaródzva a "demokratizálandó" országok hosszú távú megszállásának híve.  A "kiábrándító" jelzőt használtam rá korábban és erkölcstelennek, hipokritának, cinikusnak, tisztességtelennek mondtam a politizálását?  Nem volt túlzás.

 

Addendum:

". . .  Mrs. Clinton, the pro-war, pro-occupation senator from New York, is similarly cynical and efficient (like her husband) about the acquisition of political control.  Installed in office by her husband's patronage and fundraising leverage, she fancies herself the future boss of the Democratic Party, as well as its nominee for president in 2008 -- that is, if a Democrat fails to unseat Bush."  (John R. MacArthur, Providence Journal. January 2004)

Hillary Clintonról lásd még: A szép, okos és veszélyes; Meg nem született milliók sorsa; Egy veszélyes asszony; Elveszett évtized;

 

56. írás

December 2.

A sötétség leple alatt lopakodva, mint a bűnözők, a legnagyobb titoktartás és legkörültekintőbb óvintézkedések közepette, mint a népharagtól rettegő mindenkori diktátorok, tett villámlátogatást Bush elnök a bagdadi repülőtéren ad hoc rendezett hálaadó ünnepség pulykasültes vacsoráján. Az előzőleg gondosan szelektált katonák csoportja lelkesen éljenezte a váratlan meglepetésként betoppanó ünnepi szónokot. A két és fél órás ott tartózkodás ideje alatt azonban spontán szóváltásra, személyes kérésre, esetleg panaszra vagy bárminemű kérdés felvetésére nem volt lehetőség legfőbb parancsnok és katonái között. Mi több, a hivatalosan meghívott Fox média riportereinek is meg volt tiltva, hogy "ellenőrizetlen" interjút készítsenek a legmegbízhatóbbként odarendelt katonákkal. 

Elszigeteltség, szigorú titkosság, kommunikációs blokád és csak semmi haverkodás... Ismerős módszerek ezek a kommunizmust megélt magyar embernek, de aggasztó újdonságnak tűnik az Amerikában a történelmet, különösen a vietnami történelmet sietve felejtő kollektív memória számára. Pedig éppen a múlt tapasztalataira alapozottan kellene a mai eseményeknek, mint ennek a politikai kihasználhatóságra alapozott, arrogáns és minden percében kontrollált villámlátogatásnak is hatalmas piros felkiáltójelként figyelmeztetni a tele-hipnotizáltságba révült amerikai népet -- jobb lenne ez alkalommal időben, a további tragédiákat megelőzve odafigyelni.

Harvey Wassermannak a Free Pressben közölt véleménye szerint a rendkívüli titokzatosság és az egész média attrakció feszült, ideges jellege csak megerősíti a tényt, hogy az irakiak nem táncolnak az utcán az amerikai megszállást ünnepelve, ahogy a Bush-kormány eredetileg  ígérte, és ahogy az amerikai publikumnak próbálják beadni. Wassermann nem áll egyedül a véleményével, hogy az agyon tupírozott propagandaesemény hosszú távú megítélése nagyon is kétes.

E sorok írója is úgy véli, hogy a nyilvánvaló glorifikálási szándék és átlátszó heroizálási manőver könnyen ellenszenvet válthat ki. Annál is inkább, mivel Bush a kaland izgalmában kicsit szabadjára engedve kifecsegte, állandó készenlétben volt, hogy bármi veszély esetén azonnal abortálja a küldetést, és köd előtte-köd utána, hazarepüljön. Ez a (megfutamodási) lehetőség, mint tudjuk, nem áll fenn a veszélyzónába folyamatosan érkező katonák számára -- hogy a hónapok óta ott szolgálókról ne is beszéljünk.

Az esemény maximálisan titkos és egyben nagyhatalmi módon arrogáns jellegét  illusztrálja, hogy még a provizorikus kormány Washington által kijelölt tagjai sem tudtak az országukba érkező államfői vendégről addig, míg némelyiküket Bush elé rendelték. A több alkalommal milliós sikkasztásokkal vádolt és Jordániában 22 évi szigorított munkaszolgálatra ítélt Ahmed Chalabit, a Pentagon és Tel Aviv kedvencét szemmel láthatólag nem alázta meg ez a semmibevétel: elégedett bájmosollyal az arcán látható a Newsweek egyik felvételén a Bush ünnepi beszédét hallgató amerikai katonák között. 

Egy önérzetét vagy talán az egész kormány önérzetét menteni próbáló kormánytag, Mahmoud Othman viszont azt nyilatkozta, hogy tulajdonképpen a reptéri villámlátogatás nem könyvelhető el, mint iraki látogatás, mivel Bush nem találkozott egyszerű irakiakkal, csupán a saját csapatai morálját próbálta fellendíteni. Meglehetősen kétségbeesett mentegetése ez egy degradálóan kiszolgáltatott helyzetnek és ezen keresztül egy nyilvánvalóan semmire tartott bábkormánynak.

Bush valószínűleg nem is realizálta,  hogy ezzel a látogatásával  főszerepet játszott a provizórikus kormány belföldi és egyben nemzetközi lejáratásában. Nem  csak hogy engedélyt nem kért -- még formalításból sem -- az elnöki látogatásra, de még tájékoztatásra sem méltatta az iraki kormány Washington által kijelölt tagjait.  Az ilyen pofonok azonban nem légüres térben csattannak el.  Irakiak millióinak arca ég tőle. És bár nem kérhetik számon, még kevésbé  viszonozhatják az atrocitásokat az amerikaiaknak, az első adandó számvetés során fel fogják róni a kollaboránsnak tartott ideiglenes kormánynak.

 

55. írás

November 14.

 

Az EMPIRIA olvasói nyilván emlékeznek rá, hogy a Pentagon tömegpusztító fegyvergyárnak vagy raktárnak vélve bombáztatott már gyógyszergyárat, iskolákat, kórházakat és baba-tejpor raktárt is.  Most viszont egy, a háború óta bezárt festékgyárat záporozott Apache helikoptereiről Bagdad egyik városnegyedében.  A tulajdonos, aki szemtanúja volt a totális pusztításnak azt mondta, "az egyetlen fegyver, amit találhattak benne az az őr Kalasnyikovja volt."

A gyár teljesen értelmetlen lerombolása a bolsevik "vas ököl" modern változataként "vas kalapácsnak" keresztelt hadművelet részfeladata volt.  A több napos  példát statuálás és megfélemlítésnek szánt erőfitogtatás a Reuters hírügynökség jelentése szerint a várttal ellenkező hatást válthat ki. "Ez csak még több embert fog a rezisztencia oldalára állítani" -- mondta a rakéta támadásokra utalva egy 29 éves iraki gépkocsivezető.  Valószínűleg meglepődne, ha tudná, hogy a nyugati Közel Kelet-szakértők közül többen is egyetértenek vele. Tim Garden, a londoni King's College-ból úgy nyilatkozott, teljesen nevetséges, hogy rakétákkal vadásznak az urbánus ellenállókra. Dale Davis, volt kémelhárítós tiszt is értetlenkedve figyeli a fejleményeket. Hihetetlennek tűnik neki, hogy a katonai vezetőség bombák okozta pszichológiai ráhatással akarja megfékezni a megszállást ellenzőket.  Hihetetlennek és egyben értelmetlennek.

Bush azonban továbbra is nekihevülve fenyegetődzik lépten-nyomon. "Elbánunk ezekkel a gyilkosokkal!" -- jelentette ki a napokban is. Mit lehet azonban tenni az olyan "gyilkosokkal", akik hajlandók önként áldozni az életüket? Akik a halált választják a megszállás szégyene helyett? Akiknél tradíció a családon esett sérelem megtorlása? Az angolok múltbéli keserű tapasztalataik alapján valamivel jobban értik a keleti pszichét. Tim Garden meghívhatná elnökünket egy kijózanító-higgasztó teára jövő héten, mikor éppen Angliában  vizitel. Ki más magyarázhatná el neki jobban két csésze Earl Grey között, mint egy helyi professzor, miért is szerveznek tíz és tízezrek tüntetést ellene London utcáin?  Ki világosíthatná fel meggyőzőbben Bush-t bisquit-rágcsálás közben, miért is utálják még Tony Balirnél is jobban az angolok?

54. írás

November 12.

 

Mint október 17-én röviden beszámoltunk róla, a kongresszus képviselőháza -- halkan, majdnem titokban -- 398:5 arányban megszavazta a Syria Accountibility Act néven ismert határozatot, amely az oly sikeres iraki mintára elszigeteli és súlyos gazdasági szankciókkal sújthatja az amúgy is gondokkal küszködő Szíriát. "A szíriai terrorista táborokban folyó terrorista képzés felháborító támadás a civilizált világ ellen," -- indokolta a döntést Tom Lantos, a ház külföldi kapcsolatok bizottságának vezető rangú demokratája.  Hadd idézzük itt, a legmegfelelőbb helyen újra Robert Owent, aki azt írta, "A gazdasági függetlenség elvesztése nem csupán megelőzi a politikai függetlenség elvesztését, de valójában előkészíti az utóbbi megvalósítását." 

A képviselőház által jóváhagyott határozat ebben a hónapban a szenátus elé került, ahol ismét döntő többségű, 89:4 arányú támogatást nyerve "olyan eszközt ad Bush elnök kezébe, amivel egy nagyobb felelősséggel tartozó pályára kényszerítheti Szíriát" -- nyilatkozta Richard Lugar, a külföldi kapcsolatok bizottságának nagy hatalmú republikánus elnöke. "Bár szorosabbra fogjuk Szíriát a korlátozásokkal, párhuzamosan ki kell hangsúlyoznunk, miért is a szírek saját jól felfogott érdeke, hogy átértékeljék az Egyesült Államokhoz való viszonyukat."  Nem kisebb mértékben természetesen Izraelhez való viszonyukat is.

Lugar nyilván próbálta elvenni a fenyegetés élét, mert később magyarázkodni kezdett, hogy az Irakban tartózkodó amerikai katonák életének védelme és  az iraki-szíriai közös határ biztosítása valójában a tét, majd hozzátette, "ez nem amerikai katonai akcióval való fenyegetőzés, hanem a szíriai határvonal új realitásával való számvetés." Még hogy nem katonai akcióval való fenyegetés? Átaludta volna Lugar Irak tragikus sorsának előzményeit? Vagy folyamatosan szed valamit?

A Bush-külpolitika legnyíltabb ellenzője, a demokrata Robert Byrd szenátor éppen azzal indokolta ellenszavazatát,  hogy a törvénytervezet később alapja lehet egy Szíria elleni katonai intervenciónak. Byrd nagyon is látja -- vagy idős koránál fogva, politikai karrierje végéhez közeledve már megengedheti, hogy lássa --, ugyanazokkal a trükkökkel, hazugságokkal és kényszer-manipulációkkal veszi rá a kemény vonal a kongresszust az újabb intervenciós politika engedélyezésére, mint annak idején Irak esetében. "A határozat az USA elleni 'ellenséges szíriai akciókról' beszél" -- mutatott rá Byrd. "Én azonban nem láttam semmi bizonyítékot, ami alapján hihető lenne, hogy a szíriai kormány felelős az Irakban levő csapataink elleni támadásokért." 

Nemcsak ő nem lát bizonyítékokat rá. Számos kommentátor és politikus, de még a tv-társaságok helyszínelő tudósítói is több alkalommal közölték, hogy az amerikai felderítés sikertelensége, valamint a lakosság közreműködése és "baráti" leleplező információk hiányában "fantom- ellenség" áldozatai Bagdadban az amerikai katonák.

A CIA hasonlóképpen bizonytalan, konkrét vádakat kerülő jelentései ellenére a háború kiszélesítését szorgalmazók sürgetik az újabb bűnbak, Szíria  letaglózását.  Bár számos alternatív forrás szerint a megszállók elleni akciók túlnyomó részt népi gyökerűek és feltétlenül népi támogatottságúak Irakban, Sam Brownback szenátor a Szíria elleni szankciók szigorú, "legmagasabb fokú" alkalmazását követeli: "A csapataink a Szíriából jövő terroristákkal szembekerülve halnak meg."(*1)

Byrd véleménye szerint az ilyen jellegű megalapozatlan gyanúsítások arra valók, hogy ürügyet adjanak egy  Szíria elleni katonai akcióra, ami nagyon reális lehetőség a Bush kormány által is vallott megelőző doktrínára alapozottan.  Izrael hosszú évek óta vádolta Szíriát -- akár csak Iránt és Irakot -- terrorizmussal, illetve a libanoni és palesztin ellenálló szervezetek támogatásával, és a Sharon kormány már többször is bombázta volna, ha Washington nem inti le. Úgy tűnt, csak halogatásról volt szó, a megfelelő időpont kivárásáról. Most azonban egyre inkább az látszik valószínűnek, hogy az USA átvállalja Izraeltől a hálátlan feladatot -- sorba véve leszámol Sharon minden ellenségével.

Ezt alátámasztani látszik a határozat teljes neve -- amit eddig vagy rövidítve használtak vagy utólag toldottak meg --  Szíria felelősségre vonhatósága és Libanon szuverénitása határozat. Érdemes mégegyszer elolvasni. Két szuverén ország sorsa feletti döntés egy határozaton belül. Az Agency France Presse közlése szerint a határozat felszólítja Szíriát, hogy fejezze be Libanon megszállását. Mert ha nem? Ez a hadüzenetnek is beillő felszólítás annál is inkább megdöbbentő, mivel Damaszkusz a libanoni kormány hivatalos felkérésére és a két állam közös megegyezésére alapozottan a  regionális egyensúly fenntartására állomásoztat csapatokat a baráti országban.

     *1 "To properly assess the nature of the anti-American resistance in Iraq today, one must remember that the majority of pro-regime forces, especially those military units most loyal to Hussein, as well as the entirety of the Iraqi intelligence and security forces, never surrendered. They simply melted away. Despite upbeat statements from the Bush administration to the contrary, the reality is that the Hussein regime was not defeated in the traditional sense, and today shows signs of reforming to continue the struggle against the US-led occupiers. For political reasons, the Bush administration and the Coalition Provisional Authority, (CPA) haven't honestly confronted this reality for fear of admitting that they totally bungled their prewar assessments about what conditions they would face in postwar Iraq. The failure to realistically assess the anti-American resistance means that the "solution" the  US and CPA develop have minimal chance of success because they're derived from an inaccurate identification of the problem." (Scott Ritter: Defining the Resistance in Iraq - It's not Foreign and It's Well Prepared. Christian Science Monitor. November 10, 2003)

Addenda:

"The United States has put enormous pressure on Syria to compromise.  The Clinton administration continues to include Syria on its list of "terrorist states", even though the State Department has admitted that they have no evidence that the Syrian government has been linked to any terrorist attacks since 1986.  Being on the list denies Syria access to foreign aid and certain high-technology imports.  The United States has offered to remove Syria from its list only if it makes peace with Israel largely on U.S.-Israeli terms yet another demonstration of how the terrorists designation has become a vehicle for advancing policy interests rather than an accurate assessment of a given country's behavior."  (Tikkun. 2000 november-decemberi szám)

Ebben a témakörben lásd még: Lapszemlék, 2004. I. félév, 1., 19. és 30. írást; 2004. II. 28. írást,   2005. I. 1. írást

 

53. írás

November 10.

Az Annenberg Public Policy november elején, elseje és kilencedike között készült felmérése szerint az amerikaiak fele, 49% úgy ítéli meg, hogy a háború nem érte meg.  Sok köztük a független és egyre több közöttük a férfi. Ez természetesen még mindig megdöbbentően alacsony szám ahhoz képest, hogy  nyilvánosság elé kerültek a Bush-adminisztráció meghamisított információi, alaptalan háborús indokai és szándékosan félrevezető politikai manőverezései.  Még a televízióból tájékozódó közel 80% figyelmét sem kerülhette el a világ elítélése és Bushtól való elzárkózása, mint ahogy a katonai és polgári áldozatok növekvő száma sem.  Az Interneten pedig bárki olvashatja az Independent/UK novemberi cikkét azzal a címmel, Semmilyen elnök nem hazudott még ilyen rosszul, ilyen gyakran és ilyen bizonyíthatóan, mint George W. Bush.  És mégis, ha hinni lehet az adatoknak, csak 49% szerint vitte az országot értelmetlen konfliktusba!

Még az sem vigasztaló, hogy a trend felfelé ívelő: 6%-os emelkedést mutat az októberi számadatokhoz viszonyítva. Ez ugyanis azt jelenti, bár szinte lehetetlennek tűnik, hogy hetekkel ezelőtt csak 43% ítélte volna feleslegesnek és indokolatlannak az iraki mocsarat, ami az országot veszélyes mélységek felé húzza. Adat hamisítás? Vagy ennyire gyenge elméjűek vagyunk? Valójában minden lehetséges. Az örök kétkedőknek idézzük fel, amit a Hearst zsurnalisztája, Arthur Brisbane mondott 1917-ben: "Mindig észben kell tartani, lehetetlen eltúlozni a nép ostobaságát." 

Ugyanígy lehetetlen nemesíteni az emberi ítélőképességet. A kommunista szülőktől származó, baloldali beállítottságú David Horowitz azt írta Radikális fiú című önéletrajzában, "Rengeteg nyugati entellektüel hajlandó volt elnézni Sztálinnak a kegyetlenkedéseit." A rengeteg szó persze nevetséges túlzás, a szörnyű megalkuvás viszont igaz. A Sztálin-imádó befolyásos és szervezett nyugati élcsapat amerikai tagjai a bolsevizmus amerikai bevezetésének lehetetlenségét realizálva átnyergeltek, és a 80-as évekre alattomos módra beépültek a nyertesnek ítélt konzervatív irányító körökbe. Ma pedig, ha már nem is ők, de a fiaik neo-konzervatív jelmezben hatalomra kerülve nemcsak "elnézik", de maguk között elégedetten tapsolják az Irakra és Afganisztánra  hulló bombák eredményes pusztítását. Más idők, más politikai, társadalmi helyzet, de ugyanazok az elnézések és ugyanazok az elborzasztó emberiség elleni vétkek.

A felmérés második kérdésére válaszolva 50% nem tartja megfelelőnek az iraki megszállás intézését és bonyolítását. Az persze nem derül ki a felmérésből, hogy mi és milyen arányban konkrétan a kifogás? Egyesek -- akik naivan hittek benne -- nyilván lassúnak tartják a "nemzetépítési" tempót, mások a megszállás szervezetlenségét, a nyugati ignoranciából adódó felesleges konfliktusokat és a napi véráldozatot kifogásolják, megint mások dühösek, hogy még mindig nem látják a beígért fényt az alagút végén.  Ne feledjük azonban, hogy azok is az elégedetlenek  közé, tehát az 50%-ba tartoznak, akik a radikális szésőjobbról kritizálják a Fehér Házat, komolyabb retorziót, akár kollektív megtorlást követelnek, az ellenállás gyors és kérlelhetetlen letörését, vagyis a vas ököl politikáját.

 

52. írás

November 3.

Mint az EMPIRIA októberben hosszabban beszámolt róla (42. írás) az afganisztáni helyzet a nemzetközi megszállás elmúlt két évében, de különösen az idei nyár óta egyre feszültebb. A rendszeressé váló katonai összeütközések koalíciós áldozatai és a CIA néhány speciálisan kiképzett felderítőügynökének elvesztésén túlmenően az újjáépítésben résztvállaló külföldi magán vállalkozók, privát biztonsági ügynökségek, sőt a nemzetközi média tudósítóinak biztonsága is veszélyben forog. Lassan az amerikai érdekekkel azonosítható minden idegen ellenségnek számít.

Az év elején a Vörös Kereszt egyik alkalmazottját, a 39 éves víz-mérnököt, Ricardo Manguiat ölték  meg Kandahar provinciában. Augusztus végén 4 építőmunkást gyilkoltak meg, akik az amerikai (New Jersey) telepítésű Louis Berger csoport felügyelete alatti Kabul-Kandahar útrenoválási projecten dolgoztak. A  múlt hét közepén pedig egy török származású útmérnököt raboltak el, akiért váltságdíjként 18 tálib politikai fogoly szabadon bocsátását követelik. A mérnök szintén az amerikai fedezetű Berger projecten dolgozott egy török alvállalkozó részére.

A 300 mérföldes Kandaharba vivő út, de más kevésbé fontos útépítő és renováló projectek is kiemelt figyelmet kapnak nemcsak Kabulban, de Washingtonban is, mivel mindkét kormány -- mintegy szimbólumként --  a provizórikus kormány életképességének és lassan araszolva terjeszkedő hatalmi bizonyítékának tekintik. Ha a "szimbólumok" a nehézségek ellenére  előbb-utóbb realizálódnak is, a győzelmi melldöngetések ideje még messze van. A pénz hiány, a rekonstrukciós munkálatok csigalassúsága, a felfegyverzett vidéki kiskirályok hajthatatlan önállóskodása, a tálibok által betiltott kábítószer kereskedelem újjáéledése és a közbiztonság romlása semmi jóval nem bíztatnak a közeljövőt illetően.

Éppen ezért megdöbbentő volt tegnap a  legénység-szállító helikopter lelövése kapcsán nyilatkozó Donald Rumsfeld hadügyminisztert hallani a televízióban, mikor a rengeteg probléma és bizonytalansági tényező ellenére ismét Afganisztánt hozta fel példaként a megvalósuló szabadság és rend, a sikeres amerikai külpolitika mintaképeként: Irakban is hamarosan rendeződni fognak a dolgok, mint ahogy Afganisztánban. Mintha a realitás fapofával való tagadása helyre tudná billenteni a felborulás határán levő helyzetet, vagy csiribú-csiribá! el tudná tüntetni egy sokkoló villámháború és egy brutális megszállás felelőtlenül önhatalmú döntéseinek tragikus  következményeit.

Többszöri elnapolás után ma végre nyilvánosságra hozták az új alkotmány nehezen megszült tervezetét, amely iszlám köztársaságnak nyilvánítja Afganisztánt.  Nyugati politikai körök őszinte megrökönyödésére az alkotmány kijelenti, "Afganisztánban semmilyen törvény nem állhat szembe az Iszlám szent vallásával, mint ahogy ennek az alkotmánynak az értékeivel szembe sem."  Bár a nyugati média nem nevezi nevén a tálib kormány által is követett Saria szent törvényeit, valójában az alkotmány ennek követésére kötelez. Lehet megbotránkozni vagy hitetlenkedni, de nyilván erre volt a múltban és erre van a jövőben is igény Afganisztánban -- ha a korábbi végrehajtásnál valamivel moderáltabb formában is.  Az afgánok számára az iszlám államforma megvalósítása a végcél még akkor is, ha ez megdöbbentő a világ más népeinek társadalmi és kulturális igénye felől kínosan tájékozatlan nyugat számára. 

Addendum:

Az amerikai hadvezetés számos nagy létszámú ártatlan polgári áldozatot követelő hajtóvadászat után december 7-én újabb tragikus baklövést követett el: egy tálib parancsnoknak vélt férfit és a közelében játszadozó 9 gyereket gyilkoltak meg egy azóta tévedésnek ítélt rakéta támadás során. "Az egész Afganisztán egy fajta poszt traumatikus szindróma állapotában van." --- nyilatkozta riportereknek más témában egy amerikai önkéntes a napokban Kabulból. Ráadásul a felsrófolt stressz állapot  folyamatos utánpótlást kap a beígért békés nyugalom helyett. "Ez az incidens, amely hasonló jellegű incidensek követője, folyamatosan hozzáad az országban uralkodó bizonytalanság és félelemérzethez." -- nyilatkozta az ENSZ afganisztáni speciális megbízottja, Lakhdar Brahimi, aki vizsgálatot követel a gyermekek halála  ügyében.

December 8: A feljebb említett török mérnök egy hónapi fogva tartás után kiszabadult, december első napjaiban azonban további 5 munkást raboltak el a kabul-kandahari út renováláson dolgozók közül. A külföldi vendégmunkások és afgán "kollaboránsok" mellett a nemzetközi segélyszolgálatok emberei is nap mint nap fokozódó veszéllyel néznek szembe.  Az ország déli és keleti részén az ellenállás eszkalációja és a november 16-án lelőtt francia megbízott tragikus halála óta az ENSZ csökkentett létszámú gárdával dolgozik és csak a relatív biztonságosnak ítélt területeken. Az ilyen területek azonban egyre inkább zsugorodnak, és nem indokolatlanul.

Ebben a témakörben lásd még: 2003. I. félév, 14. írást és itt a 43. írást

MÁS:

A tegnapi tragikus bagdadi eseményeket -- 16 amerikai katona és 2 civil tragikus halálát -- követően az AOL ma felmérést készített az Interneten.  Az eredmények szerint  a választ adók 45%-a úgy ítélte meg, hogy az USA nem áll nyerésre Irakban.  22% szerint a helyzet nem látható tisztán, 33% szerint viszont a veszteség nem komoly, vagy is nyert ügyünk van. A másik kérdésre, milyen érzéssel viseltetünk a háború iránt a döntő csata megvívása óta, 57% válaszolta, hogy negatívabban(!), 30%, ugyan úgy, és csak 13% értékelte érzéseit pozitívabbnak. A kérdésekre 212-vel több, mint 70 ezer önkéntes válasz érkezett, ami politikai kérdés lévén komoly részvételnek könyvelhető el.

MEGINT MÁS: 

Elenyészően ritka esemény, mikor Magyarország szerepel a CNN hírszalagján. Mondhatnánk soha. A tegnapi vasárnap éppen ezért rendkívüli nap volt. A nagy esemény, ami egy másodpercre felhívta a világ figyelmét az ezer éve fennmaradásáért küzdő, elismerés helyett mindig csak kihasznált, szellemiekben és kultúrában gazdag, de anyagiakban nagyon szorongatott kis országunkra: holocaust emlékház épül Budapesten.

 

 

51. írás

Október 31.

Bár a munkanélküliség és vele az elszegényedett családok száma folyamatosan növekszik, az ország két indokolatlan háború illetve megszállás terheit nyögi, a minimál bér pedig 1997 óta nem emelkedett egy fikarcnyit sem az 5 dollár 15 cent fölé, a kongresszus mégis nagylelkű fizetésemelést szavazott magának. Igen, magának. Persze Bush megszállást fedező 86 milliárd dolláros csekkjének megszavazásához viszonyítva nem is tűnik a dolog olyan egetverően erkölcstelennek. Mint tudjuk, minden relatív. És többé semmi se szégyen.

 

50. írás

Október 25.

Száz városból 600 ellenzéki csoport képviseletében érkeztek küldöttek repülőn, buszon és vonaton Washingtonba az iraki és palesztin megszállás és általában a Bush-külpolitika elleni tüntetésre ezen a gyönyörű, meleg őszi napon. A Washington emlékmű obeliszkjénél 11-kor összegyűltek már kórusban  zengték, "Állítsd meg Busht!", "Hozd haza őket" és "George Bush egy hazug", mikor a metró még ontotta a környező kertvárosokból az embereket.  Egyes  megkésett buszok pedig 1 óra felé értek a város határába New Yorkból és Philadelphiából. A hatalmas tömeg egyik fele még a szónokokat hallgatta, míg a másik fele már sűrű sorokban és megújult lelkesedéssel vonult a Fehér Házhoz, onnan pedig az Igazságügyi Minisztérium épületéhez.

Három teljes órán keresztül áradt a tüntetők hada, folyamatosan, sűrű, tömött sorokban Washington több sávos sugárútjain. A tavaly ilyenkor tartott háború ellenes felvonulók számát 200 ezerre becsülték, ahhoz viszonyítva kisebb, "csak"  százezres körüli tömeg tiltakozott ma az iraki megszállás és a 9-11-es terror eseményeket követő polgárjogi megszorítások önkénye ellen.(*1)

Bush természetesen, mint minden nagyobb tüntetés alkalmával, időben lelépett, és Camp Davidben pihengetett, de még így sem engedték a publikumot közvetlenül a Fehér Ház főkapuja előtt vonulni. A félelem szinte foghatóan ül a városon. Mindenhol beton torlaszok, kerítések, útlezárások, a Washington emlékművet pedig, ami egy nyitott park közepén álló csodálatos kilátótorony, az elmúlt hónapokban magas, szürke betonfallal vették körbe. Hihetetlennek tűnő, szomorú látvány. Óhatatlanul az izraeli betonfalat idézi.

A két ország közötti párhuzam amúgy is egyre több vonalon nyilvánvaló.  Azelőtt hétvégeken százával álltak sorba a turisták, hogy a világ egyik legelegánsabban tervezett városában gyönyörködjenek az obeliszk csúcsának ablakaiból. Ma egy lélek sem volt a beton körön belül -- csupán egy katonai jellegű dzsip parkolt a bejáratnál. 

(A szerző helyszíni felvétele)

Bush emberei nyilván úgy ítélték meg, hogy nemcsak biztonsági szempontból, de lelkileg is jobb, ha az elnök nem látja népe felháborodott ökölrázását, ha nem hallja a "No more lies!", "F*ck Bush!" és az "Impeach Bush!" fel-felharsanó kórusát, mikor éppen egy olyan nemzetközi útról tért vissza, ahol minden városban ellenséges hangulat és tüntetők hada fogadta. Sehol nem alhatott meg, nem vehetett részt estébe nyúló állami fogadásokon, nem  vendégeskedhetett hosszabban, mert nem tudták szavatolni a személyi biztonságát. Irónikus, hogy tervezett angliai útja is csak afféle "helikopter út" lesz, egyenes le és felszállás, mivel az angol királynővel tervezett kocsiparádéját nem merik megkockáztatni. Mindennek tetejébe a parlamenti beszédét is törölni kellett, mivel a képviselők fele kivonulással fenyegetődzött, ha az ülésen megjelenik.

Ronald Reagan volt igazságügyminisztere, Ramsey Clark azt nyilatkozta ma a pódiumról, a legnagyobb veszély a világbékére és biztonságra nézve nem a terrorizmus, hanem Bush külpolitikája. "Ez az elnök törvényen kívülivé tett minket a világ szemében. Még Ausztráliában is, még oda se mehetünk anélkül, hogy lehurrognának. Amit Afganisztánban és Irakban csináltunk, az vitathatatlanul a legkomolyabb bűntény."

A különböző nőszervezetek, mint a Raging Grannies [Dühös nagyik] és a palesztin-izraeli kooperációban működő Women in Black [Nők feketében], polgárjogi egyesületek, baloldali szervezetek, egyetemek ífjúsági szervezetei, a Zöldek képviselője, egy demokrata elnökjelölt, a  nemzetközi békemozgalmak képviselői (United Peace and Justice, és a Not in Our Name), a veteránok szövetsége és haladó egyházi gyülekezetek képviselői mellett először tüntetett 3-400 hozzátartozó is az Irakban és Afganisztánban szolgáló katonák érdekében. "Bring them home!"  "Haza velük!" Ha ennél többen nem vállalkoztak rá, annak oka, hogy a Pentagon új rendelkezése szerint katonai törvényszék elé citálhatók a kormánypolitikát kritizáló és ellenző katonák, de a nyilvánosan panaszkodó családtagok is bajba sodorhatják házastársukat és gyerekeiket -- például megvonják tőlük a hazalátogatási engedélyt.

Míg a CNN napok óta hirdette Barbara Bush ma esti, teljes órás interjúját Larry Kinggel, egy protestáló fiatalember Kinget megelőzve vetette fel a kérdést a maga kézzel festette feliratával: Ejnye Barbara, milyen fiút neveltél?! Apropó, a CNN, ami azzal hirdeti magát, hogy mindig első a nagy történések színhelyén, és "a legmegbízhatóbb hírforrás", valahogy még az estébe nyúló késő délután sem foglalkozott a főváros mai legnagyobb eseményével.(*2) A 13 orosz bányász megmeneküléséről rögvest és folyamatosan tudósított, mint ahogy nem régen vagy háromszázszor Las Vegasból a trénerét megtámadó oroszlánról, de a Bush lemondását és a katonák hazahozatalát követelő 5 órás és százezres nagygyűlés és felvonulás teljesen elkerülte a műsorszerkesztők figyelmét. Igaz, a párhuzamosan zajló 20-30 ezres San Francisco-i tüntetés is -- ha ez mentség lehet számukra.

A nagy kérdés természetesen az, vajon azért próbálták később is csak futólag megemlíteni és nem elemezni a békemozgalom megújulását, mert nevetségesen jelentéktelennek és teljesen értelmetlennek ítélték, vagy pont ellenkezőleg, a jövő évi választáshoz közeledve nagyon is komoly, nagyon is reális veszélynek?  Az iraki mellett talán egy újabb rémálomnak?

*1  Az igazságügy minisztérium által kidolgozott és a kongresszus által jóváhagyott legújabb törvények rendkívüli jogokat biztosítanak a CIA és az FBI számára a terroristák elleni harc indokával. A polgárjogi szervezetek a két kormány szerv kiterjesztett és ellenőrizhetetlenné váló hatalma és visszaélési lehetőségei miatt folyamatosan tiltakoznak, de nem sok eredménnyel.

*2 A Washington Post pénteki száma hosszabb előzetest közölt az ország minden tájáról érkező tüntetőkről és állásfoglalásukról, a Washington Times viszont az eseményt követő napon közölt részletes beszámolót, megemlítve a szervezők becslését is a 100 ezres létszámot illetően.

Addenda:

Csak 5 nappal írásunk után, amely a Washington és Tel Aviv közötti párhuzam újabb megdöbbentő példájára hívta fel a figyelmet, az AP hírügynökség azt közölte Ujából, szögesdrót kordonnal vették körbe Szaddám Huszein körte- és gránátalma ültetvények közepette sártéglából épült szülőfaluját. Se ki, se bejárás, se árú szállítás vagy vendéglátás amerikai engedély nélkül. Az indok? Az ellenállók támogatásának gyanúja. A faluhoz vezető utakon őrállomások tartanak fel mindenkit. A szigorú ellenőrzéshez minden felnőttnek regisztrálni kell magát az amerikai hatóságoknál, ahol fényképes igazolványt állítanak ki számukra. A "controlled access", a mozgáskorlátozás  ismeretlen volt a diktátori időkben, mint ahogy a fegyverkorlátozás és a kijárási tilalom is. Colin Powell szerint Irak egyre kevésbé a régi önmaga. Nagyon igaza van, ha arra célzott, hogy régi énje helyett egyre inkább a megszállt és terrorizált Palesztin földre hasonlít. Mert azt semmiképpen  sem gondolhatta, hogy a  fanfárokkal beígért minta demokráciára.

 

49. írás

Október 17

A sikeres és következetes nemzeti politikájáról, integritásáról és szókimondásáról egyaránt híres malajziai miniszterelnök, Mahathir Mohamad az iszlám konferencián tegnap mondott beszédében többek között kijelentette, hogy "A zsidók uralják a világot, proxi révén. Másokat vesznek rá, hogy harcoljanak és meghaljanak értük." Szavait a résztvevő küldöttek, államfők, királyok, emírek és diplomaták felállva ünnepelték és tapsolták. "It got standing ovation" -- írta az AOL News. A CNN hírei egy pár alkalommal bevágták élőben a jelenetet, ma viszont, csak egy nappal később Wolf Blitzer hírösszefoglalójában már olyan kommentárt kapott, hogy a jelenlevők lefújozták a szónokot. A mindennapi politikai események és közvetve a történelemhamisítás üteme  még egy generáción belül is hihetetlenül felgyorsult.

Az AP hírügynökség szerint Mahathir nem volt hajlandó riporterekkel megvitatni nyilvánosan hangoztatott véleményét, pláne magyarázkodni miatta.  Helyette a külügyminisztere, Syed Hamid Albar adott az este sajtófogadást, amit azzal kezdett, sajnálja, hogy félreértették a miniszterelnök szándékát. "Kérem felejtkezzenek el az antiszemitizmusról" -- mondta, ami egy fajta reális értékelésre, a teljes szövegnek összefüggésében való értelmezésére szólított fel. Ilyesmire azonban  hasonló esetekben még nem került sor. Rabbi Abraham Cooper, a Simon Wiesenthal Center  nevében rögtön azt nyilatkozta, "Mahathir beszéde a jelenlegi időkben abszolút kihívás a zsidók elleni további gyűlöletbűnök elkövetésére és terrorizmusra. 

Érdekes lenne megtudni, szintén zsidó ellenes gyűlöletbűnnek titulálta és hanyatt homlok antiszemitizmussal vádolta-e annak idején a Wiesenthal Center Ariel Sharont, mikor más szavakkal, de lényegében ugyanezt mondta. Mint annak idején beszámoltunk róla, az izraeli rádió, Kal Yisrael közlése szerint Sharon így oktatta ki 2001 novemberében  a kabinet ülésein állandóan aggodalmaskodó külügyminiszterét, Shimon Perest: "Bármikor bármit csinálunk, te mindig azzal jössz, hogy az amerikaiak retorzióként ezt meg azt fogják csinálni. Hadd mondjak neked erre valamit nagyon érthetően: hagyd abba az amerikai reakció miatti aggodalmaskodást, mivel mi, a zsidó nép kontrolláljuk Amerikát, és az amerikaiak ezt (nagyon is) tudják."

A zsidó dominálás példakénti említése tulajdonképpen Mahathirnak azt a nézetét volt hivatott alátámasztani, hogy a modern tudományok ismerete és felhasználása a szellemi tőkével kombinálva világhatalmi pozícióba emelhet akár egy maroknyi népet is, míg a vallási megosztottság és dogmatizmus nagy népeket is kiszolgáltatottá tesz. Bár a nyugati sajtó nem közölte, de az elnök üzenete lényegében muzulmán egységre és toleranciára buzdított, és Mohamed eredeti tanításaihoz való visszatérésre szólított fel népét.

Hamid Albar magyarázatként fűzte ehhez hozzá, hogy a muzulmánok világviszonylatban kátyúban érzik magukat, semmibe vettnek és margóra kényszerítettnek, amiért is általánosan elterjedt  vélemény közöttük, hogy a terrorizmus elleni harc az afgánok és irakiak elleni háborúvá vált, mialatt Izrael állandóan fokozza a palesztinok elnyomását. "(Mahathir) üzenete, hogy meg kell állítani a violenciát, ami nem vezet sikerhez a küzdelmünkben. Az emberek lehet, hogy nem boldogok emiatt, de ez a realitás: a zsidók nagyon hatalmasak." -- mondta Hamid Albar, aki a főnökéhez hasonlóan nem volt hajlandó tudomást venni a Nyugaton büntetés terhe mellett kötelező politikai korrektségről.(*1)

Ugyanígy az afgán elnök sem, akit mikor megkérdeztek, antiszemitának ítéli-e Mahathir beszédét (a kérdés már maga  provokatív), Hamid Karzaj azt nyilatkozta: "Nem. Dr. Mahathir az iszlám világon belüli (felemelkedést) gátló körülményekről beszélt, amelyeket meg kell szüntetni, amivel én tökéletesen egyetértek."  A jemeni külügyminiszter megütődött ugyanezen a kérdésen. Azt hitte, mindenki tudja, hogy az izraeliek és a zsidók kezében van a világ.  Mint utólag kiderült, véleményük a beszéd lényegét kiszűrni képes, tanult muzulmán réteg általános nézetét tükrözte, akiknek 95%-a (56 ezer internetezőből) egyetértett Mahathir beszédével.  És mások?

Nyíltan lenéző iróniával a hangjában Israel Shamir azt írta Jaffából, az amerikai kongresszus azonnal tiltakozott a "zsidó befolyás soha nem hallott ideája ellen", és rögtön meg is szavazott Izraelnek egy multi-milliárd dolláros kölcsönt. A Nemzetbiztonsági Ügyek Zsidó Intézete (JINSA) -- amelynek évekig Dick Cheney volt a vezetőségi tagja --, szintén elítélte Mahathirt és visszautasította, hogy a zsidók háborút promócionálnának.  Ez utalás volt Mahathir szavaira, aki szerint a zsidók által indítványozott háborúkat "demokratizálásnak" nevezik, vagy legalább is "a háborúnak, amely véget vet minden más háborúnak". Szavainak lényege, nevezhető demokratizálásnak vagy akár felszabadításnak, de nincs és soha nem is lesz olyan kolonizáló hatalom, amely idegen földön tényleges demokráciáért háborúzna.

Az ausztrál miniszterelnök, John Howard, aki Mahathir egyes megállapításait offenzívnek és Condoleezza Rice-szal együtt társadalombomlasztónak találta, úgy fogalmazott az Ausztrália Rádió adásában: "Bármi javaslat, bárkitől és bárhol, ami zsidók és nem zsidók csoportjára osztja a világot az történelmileg védhetetlen és rossz." Pedig, mint tudjuk, Izrael állam megalapítása éppen ezen az elven alapszik. Aki ismeri az Ószövetséget, az Jahve  személyes döntésének kritizálásával vagy tagadásával vádolhatja mindkettőjüket.  (Ejnye John, ejnye Condi!) A Sínai-hegyen tett alkudozásban ugyanis ez olvasható: "Ha tehát hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém.  Papi királyságom és szent népem lesztek."  Különleges tulajdonom, szent és választott népem...

Csak nem Jahvével akarnak vitatkozni egyes tudatlan, szószátyár politikusok?

 

(Pár nappal Mahathir beszédét követően az Egyesült Államok, mintegy fenyegető figyelmeztetésként, beszüntette a Malajziának évenként nyújtott katonai segély folyósítását. Az összeg nem jelentős. Az intézkedés lényegében szimbolikus jellegű üzenet a világnak.)

A politikai korrektségről részletesen lásd: A politikai korrektség bénító hatása

 

MÁS vagy mégsem

Irónikus egybeesésként szintén tegnap este -- halkan, szinte titokban  -- a képviselőház 398:5 arányban megszavazta a Syria Accountibility Act harározatát, amely az oly sikeres iraki mintára elszigeteli és súlyos gazdasági szankciókkal sújthatja az amúgy is súlyos gondokkal küszködő Szíriát. "A szíriai terrorista táborokban folyó terrorista képzés felháborító támadás a civilizált világ ellen" -- indokolta a döntést Tom Lantos, a ház külföldi kapcsolatok bizottságának vezető rangú demokratája.  Hadd idézzük itt, a legmegfelelőbb helyen újra Robert Owent, aki azt írta: "A gazdasági függetlenség elvesztése nem csupán megelőzi a politikai függetlenség elvesztését, de valójában előkészítése az utóbbi megvalósításának."

 

48. írás

Október 15.

Ha kevés emberáldozattal megússza, akkor nagy húzás volt Washington részéről nem politikai dilemmának, hanem katonai problémának tüntetni fel Szaddám Huszein volt ellensége, a síita Moqtada al-Sadr (Muktada al-Sadr) ellenkormány alakítását. Mint korábban (46. írás) beszámoltunk róla, hogy a krisztusi korban járó Sadr nyilvánosan bejelentette a "szabadság és demokrácia állama" és egy általa vezetett felelős kormány alapítási tervét, aminek során ha akarja, ha nem, szembekerül Amerikával.  

A Washington Post idézete szerint Sadr tegnap azt nyilatkozta, "A síita, bárki legyen is az, nem síita, amennyiben kooperál a megszálló erőkkel."  Bár ez nagyjából a gyakorlatban is érvényesülő általános nézet Irakban, ugyanakkor, ahogy al-Sadr maga is mondta sajtótájékoztatóján, az ő indítványa egyelőre csak "békés oppozíció"  -- apáink idejében passzív rezisztenciának nevezték --, ennek ellenére a megújult demokratikus Irakban még ennek sincs létjogosultsága. 

A média addig teljesen figyelmen kívül hagyta a kínos ügyet  -- végül is a síiták felszabadítása volt az egyik előkotort indok a háborúra --, míg Washingtonban megszületett a döntés: katonailag fel kell számolni a renitenskedőket. A Post hosszú cikke egyetlen politikust vagy szakértőt sem nyilatkoztatott az eseményekről. Se jobbról, se balról. A Bush adminisztráció is mélyen hallgat. Rájuk ugyan nem tartozik ez az egész anyám, én nem ilyen lovat akartam ügy. A beszámoló kizárólag Ricardo S. Sanchez generális nyilatkozatán alapszik, aki a Karbalától 60 mérföldnyire kialakult, állítólag al-Sadr irányítása alatt álló ellenállási gócpont személyes felülvizsgálatára indulóban beszélt újságírókkal. Sanchez nem takargatta, hogy útjának célja fegyveres amerikai beavatkozás előkészítése, méghozzá az egymás ellen fordult síiták "egyik frakciója" ellen.

Al-Sadr tagadta, hogy egyáltalán nézeteltérés lett volna a síita közösségen belül, és Sanchez senkit nem nevezett meg, aki bármi nemű segítséget kért volna az amerikai parancsnokságon. Mi több, az Al-Ahram szerint a provizórikus iraki tanács (IGC) vezetőségi tagja, Dr. Ibrahim Al-Gaafari lepöckölte az "eltúlzott sajtó riportokat", amelyek egy belső hatalmi vetélkedésről írogatnak. A tanács több más tagja is megerősítette az állítását. Így a beavatkozás teljesen önhatalmúnak látszik. "Valaki megpróbál éket verni a felekezetek közé" -- nyilatkozta a riporternek egy magát megnevezni nem kívánó férfi. Egy másik járókelő egyenesen az amerikaiakat vádolta ugyanezzel. Pont az irakiak ne ismernék fel a divide et impera ősi trükkjét?

Sanchez generális azt állította, hogy al-Sadr és szövetségesei már régen ellenségesek, és az okkupáció kezdete óta állandó problémát jelentenek az USA-nak: hatalmas demonstrációkat szerveztek, mi több, Bagdadban megöltek két amerikai katonákat. Nehéz lenne az utóbbit, de az ellenkezőjét is bizonyítani. Amellett hiába való is lenne. A döntés megszületett, kész, el van intézve.  Sanchez szerint a síiták olyan akciókba fogtak, amelyek a koalíció teljes erejű retorzióját vonják maguk után, majd határozottan kijelentette, "Kezdettől fogva nagyon tisztán és világosan megmondtuk, hogy független (katonai) miliciák felállítása nem opció ebben az országban. És meg fogjuk tenni a szükséges lépéseket, hogy ez ne is történhessen meg." 

A Guardian/UK tegnapi cikkében George Monbiot arra figyelmeztetett, hogy "Az amerikai fegyveres erők, akár akarják, akár nem, bele lettek rángatva a politikai élet közepébe.  Az érett (amerikai) demokrácia abba a veszélybe került, hogy militáris állammá változtatja önmagát." 

Kapcsolódó cikk ugyanitt a 46. és 58. írás

Addendum:

Három amerikai katona és három-négyszer annyi iraki esett áldozatul a fent említett, egyelőre csak figyelmeztető jellegű villámtámadásnak.  Hét amerikai katona  sérült meg súlyosan az éjszakai összecsapás során. A 9 órától kezdődő kijárási tilalom megszegésének indokával számos iraki letartóztatására is sor került. Az egyre veszélyesebbnek tűnő környéken egyébként a lengyelek dominálta nemzetközi koalíció csapatai a béke őrei. Eddig a közeli olajvezetékek elleni rendszeres és szisztematikus szabotázsakciók sora volt a körzet fő problémája.  A keménykezű és fenyegető-büntető jellegű amerikai beavatkozás azonban minden valószínűséggel  antagonizálta az egész régiót, aminek következtében még fokozottabbá válik az idegenek elleni gyűlölet.

Az amerikai tv hírek nem jelentették, de európai hírforrások és képek szerint október 25-én Bagdadban több tízezres al-Sadr-t éltető tömeg követelte a törvénytelennek tartott provizórikus kormány lemondását.

A TruthOut nevű alternatív médiaforrás közlése szerint  december 3-án amerikai csapatok letartóztatták a megszállást nyíltan ellenző Amar al-Jasserit, al-Sadr egyik közvetlen megbízottját.  Az indok? Az október 9-i bagdadi ellentámadás kapcsán elesett két amerikai katona életéért tartják személyesen felelősnek. Sorsa nyilvánvaló figyelmeztetés, ha nem előjel al-Sadr számára.

 

47.írás

Október 14.

Az elmúlt hét hónapban, tehát már a "felszabadulás" utáni békeidőben egyes adatok szerint 19, mások szerint 23 Irakban szolgáló amerikai katona és három tengerész vetett saját kezűleg véget az életének. További 12 haláleset van kivizsgálás alatt öngyilkosság gyanújával. (A Guardian szerint számos súlyos sebesülés írható sikertelen öngyilkossági kísérletek számlájára.) A Fehér Ház sajtótájékoztatóinak fenegyereke, Russel Mokhiber ma számon kérte a tragédiákat Bush szóvivőjétől, Scott McClellantól, aki gyorsan és könnyedén lerázta azzal, hogy ez a kérdés a Pentagonra tartozik. Na persze! Elsősorban a széplelkű  Donald Rumsfeldre(*1), aki  atyai szívén viseli minden baka lelki tusáját és személyes tragédiáját. Ugyan kérem.  Köztudottan közelébe se megy a katonai kórházaknak.  Még mikor Irakban volt sem látogatta meg a sebesült vagy pszichológiailag sérült katonáit. 

Egy másik példa a magas szintű empátia készségére és másokért érzett felelősség tudatára: egy sajtófogadáson az Irán és Észak-Korea nyílt fenyegetése miatt aggodalmaskodókat azzal intette le, az amerikai katonák a világon a legjobbak és a legjobban felszereltek, tehát nem probléma nekik két vagy akár több fronton is harcolni.  Még hogy nem probléma nekik! Akár több fronton is! Ha kell, akkor nyilván évekig is! Ami természetesen magába foglalta, hogy a hadügyminiszternek sem probléma kényelmes karosszéke biztonságából dirigálni a sorozatos intervenciókat. Még akkor sem, ha végnélküli stresszhatásoknak kitéve a katonái kiborulnak vagy megőrülnek, mások a börtönbüntetést jelentő dezertáció gondolatát fontolgatják, megint mások pedig becsapottságukat utólag realizálva a végsőkig kiábrándultan, önmagukkal meghasonlottan öngyilkosok lesznek.

Eddig 478 katonát mentettek fel szellemi leépülés címén, amit nem illő nagydobra verni. A kórházba kerülő, eddig (bevallottan) két ezret meghaladó sebesültből átlagban minden hetedik katona menthetetlen. Erről sem kell a nyilvánosságnak számot adni. Mint ahogy arról sem, hogy a washingtoni katonai kórház túlzsúfolt az amputált túlélőkkel, akik közül sokan még kitüntetést sem kapnak, mivel az is árulója lehet az elhallgatott súlyos eseteknek.  Az elhallgatás amúgy is jellemzi a  Pentagon stílusát. A Clinton-i nyilvános dísztemetésekkel ellentétben az iraki háború során életüket vesztett és öngyilkos katonákat a legnagyobb titokban szállítják haza és temetik el, a sajtó teljes kizárásával. Ennek egyik oka, hogy ne lehessen számon tartani, valójában mennyi az áldozatok száma, a másik ok, és ez a Pentagon indoka,  a katonai morál fenntartása. Már amennyi megmaradt belőle.

*1 Rumsfeld iraki villámlátogatásáról olvasható itt a 37. írásban , míg a katonák helyzetéről a 33. írásban

Addenda

A Guardian/UK beszámolója szerint évente átlagban 250 amerikai katona kér menedékjogot Kanadában, többnyire mentális problémákra hivatkozva. (Eddig több mint ezer katonát szerelt le az amerikai hadsereg (ön)veszélyes pszichológiai problémák és dementia tünetek miatt.) Az idén februárban történt azonban meg először, hogy  egy hivatásos katona az iraki háború legalitását kétségbe vonva tagadta meg a szolgálatot, és menekült családjával együtt Kanadába. "Én az országom védelmében jelentkeztem katonának, nem azért, hogy agressziós tetteket hajtsak végre" -- nyilatkozta torontóból az Afganisztánt is megjárt, ma katonaszökevénynek számító Jeremy Hinzman, hivatásos ejtőernyős.  "Ez a háború hamis ürügyre alapozott. Kapzsiságból és az olajigényünkre alapozottan kihasználják a szeptember 11-ei eseményeket."  A GI Rights Hotline jogi tanácsadó havonta 3500 hívást kap kiutat kereső katonáktól, ezrek és ezrek próbálnak kétségbeesetten kikerülni Irakból és Afganisztánból. Németországban állomásozó amerikai katonai jelentés szerint az USA-ba szabadságra hazatérő katonák 20%-a dezertált. (2004. február)

 

46.írás

Október 12.

Talán két héttel ezelőtt Dan Rather nemzetközi híreiben úgy mutatta be Irak északi részét, Kirkuk környékét, mint a béke szigetét a fenyegetően viharos tenger közepén. Bár a nehézfegyveres amerikai katonák itt is áthatolhatatlan szögesdróttal körülvett, beton falakkal megerősített erődítményszerűségekben húzzák meg magukat, a riporter mégis talált vállalkozó szellemű irakiakat, akik hajlandók voltak kicsit haverkodni az őt kísérő őrjárattal, és még némi parolázásra is sor került -- ha másért nem, a kameráknak. A nagyon is emberi szereplésvágy mellett a keleti emberek kötelező udvariasságból nehezen utasítják vissza az idegen elvárását, még a népszerűtlen külföldi riporterét is.  Erről mit sem tudva a nézőknek úgy tűnhetett, tényleg oldottabb, majdnem baráti arrafelé a helyzet. Volt persze a megszólított járókelők között durván elutasító, de akadt néhány félszeg mosoly, és mint mindig, kameralázban ugrándozó, kíváncsi gyerekhad is.

Újabb hírek csak lassan szállingózva cáfolták az idilli képet, amelyek aztán szokás szerint nem jutottak el a tv-híradókba. De még a nyomtatott médiában is kutatni kellett az információ után, vajon  szabotázs miatt gyulladt-e ki a napokban egy Kirkuk melleti olajvezeték? Ki robbantott napokkal korábban egy gránátot a városházán? Ki robbantott egy rakéta irányítású gránátot egy amerikai útellenőrző állomáson, ahol éppen akkor csak két iraki rendőr tartózkodott? Hányan haltak meg az amerikai olajvállalat mini buszának támadása során? (előző, 45. írás) 

És vajon mi igaz a legutóbb felröppent hírből -- bár más vidéken --, hogy 10-én, pénteken a szent város, Najaf melleti Kufában  független kormányt alakított egy népszerű, fiatal síita mollah, Muktada al-Sadr? (Anglo-arabul Muqtada al-Sadr) Ez a nyilvánvaló konfrontációt magában hordozó váratlan fordulat azonnali médiafigyelmet igényelt volna, hallóóó CNN!, mégis csak vasárnap lehetett az amerikai sajtóban egy-két helyen a nyomára jutni (a Washington Post foglalkozott vele részletesen), és hétfőn volt hallható a három főadó esti hírei közül az egyiken, Dan Rather adásában.  

Al-Sadr, akinek apját 1980-ban Szaddám Huszein kivégeztette, és aki első perctől ellenezve a megszállást nem volt hajlandó elismerni a Washington által kinevezett bábkormányt, úgy nyilatkozott: "Bár ez személyemre nézve nyilvánvaló veszélyt jelent, betöltöttem egy pár kabinet pozíciót a kormányomban. A szabadság és demokrácia államát akarom (megvalósítani.)"Nem lesz könnyű  meggyőzni, ha eddig magától nem vette észre, hogy ezzel bizony elkésett. A "szabadság és demokrácia állama" ugyanis már megszületett, és önkéntes keresztszülei lánctalpasokkal óvják, rakétákkal védik, golyószóró ropogásra ringatják.

A téma további fejleményei olvashatók itt, a 48.írásban

 

45. írás

Október 11.

Az elhallgatás félrevezetés, a félrevezetés pedig a hazugság egyik válfaja. Rómában bocsánatos bűn, annak ellenére, hogy  gyilkosság eszköze is lehet. A napi hírek egyike sem közölte, hogy a békés-biztonságosnak nyilvánított Észak-Irakban a Baiji és Riyadh nevű városokat összekötő úton bombatámadás érte az amerikai olajvállalat, a Northern Oil C.o. minibuszát. A támadás következtében két alkalmazott meghalt, négy súlyosan megsebesült. Ez csak pár nappal azután történt, hogy az elnökhelyettes Dick Cheney és a nemzetbiztonsági tanácsadó Condoleezza Rice határozottan állították, a konszolidáció a legjobb úton halad, csupán a média elfogultsága és szenzációhajhászása következtében látszik a valóságnál sötétebbnek a helyzet.

Bush elnök óhajára Dr. Rice az elkövetkezendő hónapokban irányító szerepet fog játszani  a rekonstrukció eredményeinek és pozitív lépéseinek eddig elhanyagolt, kiegyensúlyozatlan propagálásában. (Miért nem volt sehol címlapon, és miért nem kezdett minden híradó azzal, hogy lerövidítették Bagdadban a kijárási tilalmat -- esti 11 óra helyett éjféli kezdetre? Valószínűleg azért, mert ez felhívta volna rá a figyelmet, hogy a szabadság 7. hónapjában m é g  m i n d i g kijárási tilalom van.)

Nyilván a Fehér Ház buzgón fényesítő és pozitívvá pörgető kampányának egyik varázseszközeként (mert arra lesz szükség) kerül majd sor az iraki hírek "fellazítására": a mindennapivá váló végzetes események, gyarapodó veszélygócok, gyilkos indulatok elhallgatására, valamint (vietnami módra) a katonai és civil áldozatok számának elfogadható szintre való redukálására. A rózsásabb helyzetkép elhitetése(*1) érdekében a polgáriakra és az ún.  "békefenntartó", valójában megszálló katonaságra egyaránt leselkedő veszély elhallgatása nemcsak a szokásos médiamanipuláció, hanem gyilkos erejű hazugság.

 * "The marines were keen to emphasize that posing to photographs demanded by the journalists as they handed sweets to children and fed military rations chocolate to stray puppies. 'We have to do  the hearts and minds thing', said Colonel Ben Currie." (Andrew Buncombe, Independent, March 26)

 Addenda:

Október 25-én Habbaniya közelében, 50 mérföldre Bagdadtól az angol Europen Landmine Solutions vállalat kocsikaravánját érte fegyveres támadás. Három gépjármű rakéta irányítású gránát és gépfegyverekkel való támadása során egy amerikai férfi, egy angol nő és három a cégnek dolgozó iraki halt meg, és többen pedig megsebesültek. (Ugyanezen a napon Tikrit közelében szintén rakéta irányítású lövedék ütött ki egy Black Hawk helikoptert. Az események csak egy nappal előzték meg a bagdadi al-Rashid hotel 6 rakétával való támadását. Az ideiglenesen ott tartózkodó Paul Wolfowitz, a honvédelmi miniszter helyettese éppen csak megúszta ép bőrrel a támadást. Egy meg nem nevezett magas rangú amerikai katonai küldött életét vesztette, legalább 15-en súlyosan megsebesültek.

 

44. írás

Október  5.

Az utóbbi évtizedekben az USA-ban az egyházi esküvők helyett  fokozatosan növekvő tendenciát mutat a polgári házasságkötést választó párok száma. Míg 1980-ban  a fiatalok 70%-a vágott neki égi áldással az élet délibábosnak tűnő rögös útjainak, addig 2001-re a vizsgált 18 államból 14-ben már csak 60%. Nagy a valószínűség, hogy a trend országos jellegű, mivel az említettől eltérő tendencia csak olyan államokban volt kimutatható, amelyek egyébként is eltérnek az átlagostól, mint Utah a "mormon állam", vagy Hawaii és Tennessee, ahol egyes turistaközpontokban ripsz-ropsz, minden ceremónia nélkül, akár bérelt tanúkkal is azonnal egybe lehet kelni -- Las Vegas módra --, felekezeten kívüli lelkipásztorok áldásával.

Mi a háttere annak, hogy egyes államokban a 40%-ot is meghaladja a polgári esküvők száma?  Több dolog is számításba vehető. Ezek között a legnyilvánvalóbb a hagyományos vallások és a kapcsolódó tradíciók jelentőségének csökkenése a mindennapi életben. Már egy 1999-es Gullup felmérés is azt közölte, hogy a fiatalok 62%-a szerint fokozatosan gyengül a vallások befolyása az Egyesült Államokban, és ez a szám azóta csak emelkedhetett. (Tavalyi adatok szerint a 30 milliót is meghaladó nem hívők és vallás iránt közömbösek táborának 31%-a a Clinton-korosztályból kerül ki, míg 50%-a az ő gyermekeik közül.) 

További tényezőként jöhet számatásba a fiatalok fokozódó önállósodása a családi elvárásoktól, a valamikor kötelező társadalmi konvenciók könnyedebb mellőzése, a szaporodó vegyes házasságok és nem utolsó sorban a második, harmadik, negyedik "örök hűséget" esküvések. Korunk jellemzője (a poligámia és a monogámia végletei közé ékelve) az ún. sorozat monogámia, az egyidőben egy társsal kötött  házasságok többszöri egymásutánja -- amit az egyházjog nem törvényesít. Marad tehát a polgári esküvő, hacsak nem híres vagy gazdag a vőlegény. A pénz ugyanis minden kaput megnyit, még az égieket is. Nem régen egy 60 felé járó sokszoros milliomos tv-személyiség negyedik alkalommal érezte úgy, hogy végre megtalálta az igazit és a szerelem szavát átérző rabbi -- Jahvéval megtanácskozván az ügyet? -- örök áldását adta a frigyre.  De ez tényleg csak a híresek és gazdagok luxusa.

Kapcsolódó téma a Lapszemlékben: 1997-2001.  II. rész 16. írás Lapszemlék 2002. I. félév 8. írás

 

43. írás

Október 2.

 

Hamid Karzai, akit hazájában Washington talpnyalójának tartanak, és akinek élete ellen több merényletet is megkíséreltek, legutóbb az USA-ban járva azt nyilatkozta, “Két éve van Afganisztánban (új) kormányunk.  Fel vagyunk szabadítva. Politikai szabadsággal rendelkezünk. Nálunk médiaszabadság van.”

 

Ha már a médiaszabadságot is megemlítette, kritikusai joggal kapják fel a fejüket, lehetséges, hogy a világ tudta nélkül újjáépítették volna Kabulban az Al-Jazeera amerikaiak által lebombázott szerkesztőségét?  Visszahívták a stábját? Vagy a független arab média kitiltása valami kificamodott logika révén része az afgán  médiaszabadságnak?

 

Az elegáns Karzai -- akit felállásos ovációval ünnepelnek az Államokban és az ENSZ-ben, mikor a nemzetközi összefogást élteti, amely hazáját szabadságba bombázta -- a szólamokat követően azért kénytelen elismerni, hogy még mindig komoly problémákkal küszködik az ország.  Sokkal több pénzre lenne szükség a rekonstrukcióra és az alapvető szolgáltatások biztosítására, közbiztonság híján továbbra sincsenek komoly beruházások, nem realizálódtak a  nemzetközi kölcsönök, ugyanakkor a belső ellenzék féken tartása és  az ideiglenes kormány döntéseinek országos érvényre juttatása nagyobb létszámú nemzetközi fegyveres erőt igényelne. Mindezeket elismeri Karzai.

 

De csak azt ismeri be, ami elkerülhetetlen. Csak azt vallja be, ami ordítóan nyilvánvaló. Még véletlenül sem nevezi nevén az országában folyamatosan dúló gerilla háborút, elhallgatja hatalmának korlátolt és bizonytalan jellegét, nem említi a közbiztonság általános csődjét, az utcákon élő koldusok és ellátatlan nyomorékok tömegét, a nők változatlanul alárendelt helyzetét, az általános kilátástalanságot.

 

Mikor  az EurasiaNet újságírója feltette a kérdést, mit gondol róla, mennyi ideig lesz szükség  országában a békefenntartó erőkre, Karzai azt válaszolta, addig van szükségünk rá, ameddig a helyzet úgy hozza. Pár Hónap? Évek? Minden a szituációtól függ. Ami persze a nemzeti érzelmű, függetlenségre vágyó afgánoknak korántsem bíztató válasz.

 

Éppen ezért az amerikai kongresszusban egyesek egyre türelmetlenebbek Karzai és a Bush-adminisztrációban befolyásos támogatóinak követelései hallatán. Még ha nem is akarnak kicsinyeskedni a szenátor urak, csak szemet szúr nekik, miért is kell egy már két éve felszabadított, állítólag a béke gyümölcseit élvezői ország elnökének személyes védelméért évente 30 millió dollárt fizetni az amerikai adófizetőknek? Ugyanis ennyibe, 30 millió dollárba kerül Karzai védelme, aki -- ha csak nem külföldre utazik, mikor is amerikai géppel és fedezettel szállítják --  ki sem teszi a lábát a viszonylagos biztonságot jelentő Kabulból.  

 

Mintha csak a kelet-európai kis országok Kremlbe rendelt moszkovitáinak hajdani hízelkedő-dicsőítő demagógiáját hallanánk újra, mikor Karzaj Washingtonban vagy New Yorkban beszél pénzfelhajtó útjai során: „Az afgán nép a világ többi országával kézen fogva felszabadította magát és az emberiséget a terrorizmus tirannizmusa alól. Ez (a tett) az emberiség kooperációján alapult, az emberiség érdekében.” 

 

Vagyis a tálib kormányzat és az állítólagos al-Kaida terrorgóc felszámolásával az emberiségre leselkedő világveszély hősiesen el lett hárítva. Ennek tudatában és a háború esztelen kíméletlenségének tapasztalatával a háta mögött Karzai nyilván ellenezte az iraki háborút, gondolhatná a józan humánus értékítéletű olvasó, ugye?  Éppen ellenkezőleg.

 

Az afgán elnök, akit hazájában „kutyamosónak” hívnak (az oroszok után jelenleg az amerikaiak „a kutyák”) azt nyilatkozta, ő és adminisztrációja támogatták az Irak elleni militáris akciót, mivel „pontosan ugyanazt a dolgot”, amit ők elértek -- politikai- és médiaszabadságot, fényes jövőt -- akarták a számukra is. Illett volna megkérdezni, szerinte igényt tartanak rá az irakiak?  Vajon tényleg ez lett volna minden vágyuk?

 

 

 Fémhulladékot és tűzifát gyűjtő gyerekek a rommá lőtt Kabulban

az ENSZ embargó és a tálib kormány külföldi bankszámláinak befagyasztása idején,  

tehát a koalíciós háborút megelőző időszakban. (Ilka Umonen – Corbis Sygma)

 

 

Addenda:

 

A Christian Science Monitor  október 10-ei cikke szerint a két évvel ezelőtti "felszabadítást" követően megszületett a nemzeti alkotmány első vázlata. A pillanatnyi veszélyekkel, mindennapi fegyveres konfrontációkkal terhes helyzet miatt azonban egyelőre decemberre halasztották a loya jirga, a szövetségi népképviselet október elejére tervezett értékelését. Decemberre?  Komoly kételyek tornyosulnak, vajon fokozott NATO részvétel híján Karzai képes lesz-e egyáltalán addig összetartani kényszer-koalícióját? Képes lesz-e bármikor a közeljövőben országos szavazást kieszközölni, mikor Bagdadon kívül egyáltalán nincs hatalma és minimális a befolyása? A legnagyobb gondja pillanatnyilag azonban, hogy az  északi szövetségesek  egy várható választás esetén ellenjelöltet kívánnak állítani. A demokrácia tényleges gyakorlása, a politikai megmérettetés és döntéshozatal még túl korainak tűnnek Karzai és támogatói szemében. Várhatóan mindent el fognak követni, hogy egypár évre lehetetlenné tegyék. Az afgán és iraki ellenállás komolyságát, illetve Afganisztán fokozott megosztottságát bizonyítja, hogy George Bush hirtelen-váratlan Iraki Stabilizációs Csoportot hozott létre, Condoleezza Rice irányítása alatt.

 

Afganisztánról lásd még: Lapszemlék, 2003. I. félév, 14. írás; Karzai állásfoglalásáról az iszlám konferencián: itt  a 49. írásban

 

 

42. írás

Szeptember 30.

 

Bár a Bush elnök által a háborúk további fedezésére és a rekonstrukciós tervekre kért 87 milliárdos keret megdöbbentő összegnek tűnt a recesszióban botladozó amerikai népnek, a törvénytervezet előkészítői szerint azonban -- főleg a szavazataikat  kiárusító demokraták révén -- még tovább lesz tágítva, feszítve. Talán arra a gondolatmenetre alapozottan, ha végül is létezik a Mikulás, miért ne kérjünk tőle minél többet?

  

Elsősorban a fegyver lobby próbál extra költségeket bepréselni a rubrikákba, és merje bármelyik igaz hazafi azt mondani, nincs szükség a katonáink védelmében még több automata nehézfegyverekkel felszerelt Humvee harckocsira. Vagy hogy nincs szükség speciális golyó biztos takarókra, amelyek megvédik a milliós értékű fegyvereket? 177 millió egyelőre elég lenne az új Humveekre, de további 409 millió kellene a hadsereg létszámának megnövelésére, mondjuk 10 ezer tartalékos harcba állításával. Ez persze 10 ezret jelent egy csomó minden másból -- bakancsból és csajkából is. Ráadásul ugyancsak megdobná a Pentagon egészségügyi biztosítási keretét, amelynek fedezésére további 467 millió dollár kellene. Ha elővarázsolható még ennyi a puttonyból . . .  

 

A 177 millió a Humveekre különben nem is olyan sok, ha ahhoz viszonyítjuk, hogy 100 millió van betervezve a tanúk védelmi programjára. Ez az összeg az egyik legfurfangosabb, mivel az ún. terroristák ellen vallók, a volt  pártfunkcionáriusok és egyéb ellenzékiek ellen tanúskodók, a tisztes beépítettek, önkéntes spiclik, pénzért árulók és mindenféle más kétes egyének titkos védelmét és ha kell, más környezetbe, akár külföldre helyezését jelenti -- a titkos szóra helyezendő hangsúllyal. Vagyis senki se tudja ellenőrizni, végül is kinek a zsebébe vándorol majd ez a szerénynek éppen nem mondható összeg.

 

Annál is inkább eltúlzottnak tűnik a 100 millió, mivel a muzulmán országokban nem divat a spicliskedés, az idegen hatalom össznépi kiszolgálása. Az amerikai kormány nem titkolja az információ gyűjtés terén tapasztalt kudarcait. Ha igaz, hogy Szaddám Huszein és bin Laden még élnek, amire bin Laden esetében minimális az esély, akkor a fejenkénti 25 milliós vérdíjnak fittyet hányó, életüket kockáztató rejtegetőik példaként állhatnak a nyugat előtt a hűség és integritás megtestesítőiként.

 

Álljon példaként a szerencsétlen, kiszolgáltatott irakiak hivatalos kirablására tervezett elnöki rekonstrukciós csomag tételei közé beütemezett 3.6 millió dolláros összeg 400 hordozható rádióra (walkie-talkie) és 200 vezeték nélküli telefonra. Az utóbbi az USA-ban már 14.99-ért is kapható és egy walkie-talkie is beszerezhető 54.99-ért. Nagyobb tétel esetén még alkudni is lehet az árból. És mikor az adminisztráció a globalizált világgazdaságba való beilleszkedés elősegítésére 4 hetes üzleti kurzust hirdet  az irakiaknak, 10 ezer dollár tandíjat számol egy személyre. Ugyanakkor mennyit fizet egy hónapra az elit  Harvard Business School diákja? A felét sem: 4 ezer dollárt.

  

Az említett üzleti tervek mind csak hozzáadások lennének a korábbi, szinte látatlanban jóvá hagyott rekonstrukciós költség listájának tételeihez, amikről mi, az adófizetők semmit sem tudunk.  Egyes nyilvánosságra kerülő "csintalanságok" közül a leginkább szemet szúró a felszabadított Irak viruló szabadságának védelmében építendő két új, hatalmas, modern, szóval nem akármilyen börtön építése, egyenként 200 millió dolláros árcédulával. Ez lebontva ágyanként 50 ezer ráfordított dollárt jelent, míg ugyanez az USA-ban 26 ezerbe sem kerül. Amit azonban a hipokrizmus miatt hörgő döbbenet ellensúlyozására feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy ezek nem olyan Szaddám-féle régimódi, sötét, dohos, akár szökést is lehetővé tevő elavult börtönök lesznek, hanem nyugati szakemberek által tervezett, nyugati kivitelezésű, biztonságos csodabörtönök, a beruházók és a majdani börtönlakók közös megelégedésére szolgálók. Nyugati mércével mérve is öt csillagosak.

 

41. írás

Szeptember 29.

A diplomáciai impotencia nagymestere, Colin Powell a CNN tegnapi késő esti adásában jelentette be, hogy a három  nagyon remélt  katonai donor  -- India, Pakisztán és Törökország -- közül India(*1) hivatalosan is megerősítette, "belső politikai nyomás hatására" véglegesen úgy döntött, hogy nem támogatja militárisan az Államok iraki megszállását. A Pentagon vastag pirossal kihúzhatja a koalíciós listájáról az onnan remélt 17 ezer katonát.

Az amerikai  külügyminisztérium azon leplezetlenül rasszista terve, hogy több tízezres indiai és pakisztáni egységek felállításával "ázsiai arculatot" adjon a megszállásnak, ezennel nagy részt kudarcot vallott. Karacsiban és Ankarában ennek következtében vagy tovább fogják srófolni a katonai segélynyújtás megelőlegezett, már eddig is milliárdokra rúgó vérdíját, vagy indiai példára -- szintén belső ellenzéki nyomásra hivatkozva -- megpróbálnak kibújni a washingtoni elvárások és fenyegetések egyre inkább feszülő hálójából.

Csak növeli a páni hangulatot a Fehér Házban, hogy személyes látogatása során Vladimir Putyin(*2) is diplomatikusan leépítette Busht, mikor azt mondta neki, "Oroszországnak az iraki újjáépítésben való részvételi fokát és mértékét  az új ENSZ-határozat paraméterei fogják eldönteni." Nesze semmi, fogd meg jól, barátom Bush és csinálj vele, amit akarsz! Csak semmi szemrehányás. Ez ugyan nem több, de nem is kevesebb, mint amit az "Öreg Európától" és Indiától kapsz.

*1 India háborúellenes politikájáról és Izraelhez való viszonyáról olvasható itt, a korábbi  32. írásban

*2  Putyin ezzel kapcsolatos korábbi megjegyzései az előző, 40. írásban

 

40. írás

Szeptember 24.

Mi az abszolút pofátlan arrogancia?  Ha valaki protokolláris kötelezettségből és udvarias kényszerűségből, a lenézését félretéve meghallgatja kudarcot vallott ellenfelét, mikor azonban az ő válaszára kerülne a sor, a másik sunyi eleganciával eltűnik. Illa berek, nádak, erek.

 

Pontosan ez történt tegnap New Yorkban az ENSZ  58. plenáris ülésén, mikor George Bush felszólalásában ismételten helyesnek ítélte kátyúba jutott külpolitikáját -- jogosnak és sikeresnek tartva a biztonsági tanács által ellenzett iraki inváziót és az ország hosszú távú megszállását -- pénzt és katonákat kunyeráló beszéde végeztével azonban a z o n n a l elhagyta az üléstermet. Mire külpolitikájának egyik legjelentősebb ellenzője, Jacques Chirac, aki -- erőt véve magán még a Busht lagymatagon tapsolókhoz is csatlakozott -- röviddel utána szót kapott, Bush és a vele lelépő Colin Powell már messze jártak, talán büszke elégedettséggel heherésztek is: hadd mondja csak a magáét az okoskodó francia. Még ha igaza lenne is, a világ nagyjai közül ki figyel oda? 

 

Bár Bush Chirac erkölcsi fölényére alapozott kioktatásától tartott, a francia elnök közel se volt olyan antagonisztikus, mint Vladimir Putyin, aki az ülés előestéjén úgy nyilatkozott, Irak stabilizálásának kudarca meggyőzte róla, teljesen igaza volt, mikor ellenezte a háborút.  Putyin kimondta, amit az ENSZ fórumán nyíltan senki se mert vagy senki se tartott illőnek kimondani: Bush a jóslatoknak megfelelően szinte mindenben melléfogott, egyesek szerint nyakáig mocsárba ragadva kapálódzik.  Bár az amerikai köz-tv és a CNN is sikeresen elhallgatta, Putyin annak az elvárásának is szót adott, hogy „az ENSZ tagállamoknak Irakban valódi szerepet kell kapnia, nem csak  dekoratív jellegűt.”

 

Chirac a jelenlevők közül sokak aggodalmát foglalta szavakba, mikor azt mondta, hogy az iraki háború veszélyes kísérlet volt az ENSZ multilateralizmusra alapozott rendszerének aláásására.  A francia elnök a német, orosz, mexikói, venezuelai, kanadai és más országokkal együtt az u. n. megelőző támadás ellenzőjeként úgy nyilatkozott, „Egy nyitott világban senki sem élhet elszigetelve, senki sem cselekedhet egyedül a többiek nevében, és senki sem fogadhat el egy anarchikus, szabályok nélküli társadalmat. Nincs alternatíva az Egyesült Nemzetek helyett.”

 

Bush nagyon jól tudta, miért is nem akarta ezeket a szavakat hallani. És nem is csak ezeket. Elnökünk Kofi Annan megnyitó beszédét is elbliccelte, és nem véletlenül.  Az ENSZ főtitkára -- aki félreérthetetlen szimbolizmusként franciául kezdte beszédét, és csak később váltott át tökéletes angolra -- a médiának korábban kiadott  eredeti szövegtől eltérően (ki tudja milyen figyelmeztetésnek engedve) valamivel visszafogottabban kritizálta a Bush külpolitikát, de még így is elítélő volt.

 

Annan a saját kesztyűjével húzott be Washingtonnak, mikor azt mondta az Irak ellenes unilaterális politika Franklin D. Roosevelt és az ENSZ többi alapítóinak  a nemzetközi kollektív cselekvésen alapuló magasröptű elképzelése elleni agresszió.  „Az unilateralizmus logikája alapvető kihívás azok ellen a princípiumok ellen, amelyeken az utóbbi 58 évben, bármennyire  tökéletlen módon is, de a világbéke nyugodott.  Az én személyes aggodalmam, amennyiben ez (a megelőző támadás) elfogadottá válik, precedenst teremtve az unilateralizmus és törvénytelenség elburjánzásához vezethet, akár indokkal, akár anélkül.”  -- mondta a főtitkár.

 

A beszédet nagy számban elemzők közül senki se mutatott rá Bush drámai jelentőségű bejelentésére, mikor személyes elkötelezettségeként, a neokonzervatívok radikálisan jobbra faroló, egyesek szerint fasizálódó politikai irányvonalával való teljes azonosulásaként  az USA és egyben a civilizált világ elleni terrortámadások színhelyei közé sorolta Jeruzsálemet. Jeruzsálem mint az USA elleni terrortámadások színhelye . . . Hogy lehetett efölött elsiklani?

 

Bár gyakorlatban az amerikai kormány mindig is a cionista érdekeket képviselte és támogatta, a látszat megőrzése érdekében azonban a mindenkori elnök az igazságosság, méltányosság és pártatlanság szerepét játszotta a nyilvánosság előtt. A megjátszás azonban mára a múltté. Nincs rá tovább szükség. Bár lényegében semmi sem változott, mégis minden megváltozott. Az izraeli-palesztin kérdés évtizedek óta a föld- és vízjogokért, a határvonalak eldöntéséért folyt, mondhatni (naiv álomként) a palesztin államiság megvalósításáért.  A szeptember11-es terrorista akció tragédiáját kihasználva azonban a két nép közötti viaskodás -- amerikai mintára -- terrorizmus elleni háborúvá avanzsált, ahol a fenyegetett izraeli demokrácia és közvetve a világbéke védelmében minden eszköz megengedetté válik, és minden nemzetközi egyezmény durván felrúghatóvá.

 

Mikor Annan megnyitó beszédében az unilateralizmus és törvénytelenség elharapódzásának veszélyére hívta fel a figyelmet, a tragikusan alakuló afgán és iraki helyzet mellett nyilván az izraeli-palesztin konfliktus  új aspektusára is utalt. „Excellenciák, utunk során elágazáshoz érkeztünk,” mondta figyelmeztetően komor arccal a főtitkár. „Ez a pillanat nem kevésbé döntő jelentőségű, mint az az 1945-ös pillanat volt, mikor az Egyesült Nemzetek szervezete megalakult.”

 

Az útelágazás dilemmái: unilateralizmus vagy multilateralizmus. Elvhűség, hősiesség, méltányosság, jogvédelem vagy elvtelenség, megalkuvás, törvénytelenség, árulás. Nemzetközi szabályok, egyezmények tiszteletben tartása és békés egymás mellett élés, vagy agresszió, háború, káosz és folyamatos véráldozatot követelő megszállás. Bush saját megfogalmazása szerint is „az elmúlt két év éles választóvonalat húzott azok között, akik rendet akarnak és akik káoszt terjesztenek, akik békés megoldást keresnek és akik a gengszterek metódusát alkalmazzák”. Az elnök tömjénszagú ábrándvilágának ködében természetesen önmagát az első csoportba sorolja, figyelmen kívül hagyva, hogy a világ döntő hányadának homlokegyenest ellenkező róla a véleménye.

 

Az Annan által felvetett dilemma tulajdonképpen csak elvi dilemma marad. Ezen válságos idők krónikásának véleménye szerint a döntő választással valójában már régen elkéstünk. Ha egyáltalán volt választási lehetőség. Utólag visszagondolva úgy tűnik, az utóbbi idők minden útelágazásánál csak egy, szigorúan csak egyetlenegy irány létezett.

 

39. írás

Szeptember 16.

 

Az ABC-Washington Post vasárnapi közös felmérése szerint 10 megkérdezettből 9 amerikai aggódik -- sőt, ahogy lépten-nyomon tapasztalható, egyre dühösebben háborog --,  hogy az ország kilátástalannak tűnő és költséges megszállásba bonyolódik, ahonnan nincs kiút. Az elnökhelyettes, Dick Cheney szintén vasárnapi tv-interjújában csak megerősítette ezt az aggodalmat, mikor bevallotta, hogy az adminisztrációnak fogalma sincs, mikor fejeződik be az amerikai jelenlét Irakban, sőt azt is közölte, hogy a jövő évben további  milliárdokra lesz szükség a poszt-háborús ország stabilizálására.

Többen is, legutóbb John Kerry és Tom Harkin demokrata szenátorok a vietnami helyzet kezdetéhez hasonlították a jelenlegi szituációt, mikor a kormány szintén hátsó indítékoktól hajtva, a nép akaratát és áldozatát figyelmen kívül hagyva sodorta kiúttalan veszélybe az országot. Colin Powell külügyminiszter, akinek elhatalmasodó cinizmusa egyre nyilvánvalóbb,  a CNN késői kiadásában azt nyilatkozta, abba kell hagyni ezeket a bizarr történelmi párhuzamokat, amik 25-30 évvel ezelőttiek. "A jelenlegi esetben (Irakban) visszatérőben a politikai élet, méghozzá demokratikus alapon.  Az iraki nép egy teljesen más jövőt kap, mint az a borzalmas múlt, amiből éppen kikászálódott."

Powell különben, aki a hét végét Irakban töltötte, az ellenség megtévesztésére egy katonai teherszállító géppel érkezett Kuwaitból, majd helikopterrel szállították Bagdadba a repülőtérről, mivel a városba vezető autóút még mindig nem védhető a gerillatámadásoktól. Látogatásának időtartama és útiterve annyira titkos, hogy a polgári média csak utólag értesül a részleteiről. A brit Independent nagynevű újságírója, Robert Fisk így írta le érkezését a sajtófogadásra: "Egy negyed mérföldnyi szögesdróton kellett átgyalogolnunk, hogy odaérjünk Colin Powellhez, az amerikai külügyminiszterhez tegnap este. Négy ellenőrzési ponton kellett keresztül jutnunk, abból háromnál az egész testünket átvizsgálták. Apache helikopterek köröztek a konferencia centrum felett és Bradley harckocsik rostokoltak kint a sötétben."

Powell szerint a fennálló biztonsági problémákat a környező országokból infiltráló terroristák okozzák, akik meg akarják akadályozni a béke megvalósítását. Számukat 100-ra becsülte. Nem elírás. Százra. Nyilván erre a nevetségesen alacsony létszámra alapozottan állította  a francia kormány és mások a Biztonsági Tanács legutóbbi ülésén, hogy egy hónapon belül felállítható lenne egy szuverén iraki kormány és megvalósítható lenne a teljes önkormányzat. Joggal gondolták, hogy 100 emberrel nem lehet nagy dolog leszámolni, a virágszóró iraki nép meg, mint tudjuk, egységesen amerikai fennhatóságot akar.

A Washington által kijelölt szakértői bizottság véleménye szerint azonban -- amely teljesen fordítva ül a lovon --, két évbe is belekerülhet, míg megírják Bagdadban az alkotmányt, országos referendumot tartanak és ezt követően választásokat tartanak. Addig természetesen indokolt, sőt áldásos az amerikai jelenlét. Persze nem mindenkinek és még kevésbé a mostani formájában.  Az esti  híradóban egy bagdadi férfi azt ajánlotta, Powell ne csak a saját embereivel tárgyaljon elvonultan, hanem jöjjön ki az utcára, és nézzen körül, hogy mit lát, mit tapasztal.

Az ilyen veszélyes és felelőtlenül pimasz kihívást természetesen egy igazi, vérbeli katona méltóságteljesen elengedi a füle mellett. Egy szúnyog döngicsélésére is jobban odafigyel.

 

38.írás

Szeptember 8.

 

Bombaként robbant Bush elnök tegnap esti országosan közvetített beszéde, amelyben további áldozat vállalásra, a korábbi 59 milliárdos mellett egy újabb 87 milliárdos csekk aláírására szólította fel az országot.  A horribilis összeg még mindig az idei költségvetési évbe számítana, amit természetesen jobbnak látott ügyesen elhallgatni. Nyilván voltak hűséges lelkek, akiket Bushnak még mindig sikerült megnyugtatnia, mikor búcsúzóul -- a felhők feletti jó kapcsolataira emlékeztetve -- Isten további áldását kérte az országra. Ennek ellenére egyre többen szitkozódnak és vetik fel személyes felelősségét a háborús kiadások okozta deficit halmozódás, megvalósítatlan kampányígéretek, folyamatos leépítések és ennek következtében a szegénység feltartóztathatatlan terjedése miatt.

 

Ha Bush azt remélte, hogy másik témája -- hirtelen megalkuvása az ENSZ esetleges poszt-háborús kooperációját illetően -- pozitív hatást váltott ki akár külföldön, akár a belföldi ellenzék körében, és így minden egyszerre a helyére billent, nagyot tévedett. Ez a hetyke mondata, „Utasítottam a külügyminisztert, Colin Powellt, nyújtson be egy új javaslatot, amely felhatalmazást adna egy USA fennhatóság alá tartozó nemzetközi hadtest felállítására Irakban”, továbbra is figyelmen kívül hagyja, hogy számos ország, amely korábban nem volt, továbbra sem hajlandó amerikai kontrollnak alávetni magát. 

 

A csatlakozhattok, harcolhattok, akár az életeteket is áldozhatjátok, de mindenben mi döntünk féle arrogancia a németeknek, franciáknak, kanadaiaknak, indiaiaknak, oroszoknak sehogy sem szimpatikus. De kit érdekel ez Washingtonban? „Túl sok kéz a kormánykeréken, főleg a katonai vonalon, nem túlzottan jó dolog" -- jelentette ki  Paul Wolfowitz a napokban, ami félreérthetetlenül azt közvetíti, hgy a Pentagon hírhedt neokon csapatának eredeti terveire alapozottan továbbra is egy kézben összpontosul az iraki megszálló és rekonstrukciós  politika.(*1)

 

Előre várhatóan az önálló döntésjogukhoz ragaszkodó fejlett nyugat-európai országok egy látszat engedményért (a rekonstrukciós és stabilizációs kooperációra való hivatalos felkérésért) cserébe nyilván nem fognak egy alapelvükkel ellentétes (ráadásul költséges és emberáldozatot követelő) javaslatot megszavazni. Ne felejtsük el, hogy Franciaország és Németország, amelyeket Bushék a háborút megelőző konfliktus idején egy kézlegyintés kíséretében „régi Európának” tituláltak  -- a neokonzervatívok új világrendet formáló törekvéseit illetően jelentéktelenek, súlytalanok, kívülállók. 

 

Hogy a régi szövetségesek degradálása milyen melléfogás volt, annak nyilvánvaló jelei már megmutatkoztak, hiszen szinte teljesen egyedül fizetjük a háború deficit halmozó kiadásait, Bush azonban még mindig nem realizálja, hogy fel kell adnia arroganciáját, és valahogyan meg kell követnie a „régi Európát”, mielőtt bárminemű kooperációra számíthat. Annál is inkább, mivel még az itteni sajtó bevallása szerint is több országban személyes utálatnak örvend -- ráadásul kormány szinten.

 

Bush beszédében így emlékezett vissza a közelmúltra: „Elismerem, nem minden barátunk értett egyet a döntésünkkel, hogy Szaddám Huszein hatalomból való elmozdításával végrehajtsuk a Biztonsági Tanács rezolúcióját. Ennek ellenére nem engedhetjük meg, hogy múltbéli nézeteltérésünk beavatkozzon a jelenlegi kötelezettségünk teljesítésébe.”  Az olvasó ember persze tudja,  mint ahogy a „régi Európa” és a többi ENSZ országok is tudják, a Biztonsági Tanács soha nem szavazta meg az iraki háborút, mint ahogy törvényesen megválasztott elnökének legyilkolását sem, mert ilyen jellegű szavazásra nem is került sor.

 

Ami pedig a jelenlegi kötelezettségünkre való hivatkozást illeti, nem több, mint hipokrita mellébeszélés. A Bush adminisztrációnak csak céljai vannak, újjáépítő tervei, humanitárius kötelezettségei azonban nincsenek. Hogy ez mennyire így van, azt  az is bizonyítja, hogy a Bush által igényelt 87 milliárd dollárból csak 20 milliárd van rekonstrukciós kiadásokra beütemezve, méghozzá Irakra és Afganisztánra elosztva, míg több mint háromszor annyi szolgál a megszálló-stabilizá katonai kiadások fedezésére.

 

A 20 milliárd csak szánalmasan kis töredéke annak, amire a rekonstrukció megkezdéséhez valójában szükség lenne, de ha a helyzet úgy hozza,  az elnöknek joga van még ezt is a megszállás katonai céljaira fordítani.  Senki sem vonhatja érte felelősségre. Senkinek nem tartozik utólagos elszámolással. Annál is inkább, mivel Paul Wolfowitz szenátusi beszámolójában éppen a minap közölte, hogy Bush május eleji hivatalos bejelentése ellenére a háború nem ért véget. Még ma is tart. Ez gyönyörűen illusztrálja, ha patriotikus győzelmi propagandáról van szó, a háború a tervezettnek megfelelően gyors lefolyású volt, és ennek megfelelően nem volt költséges. Ha viszont a Pentagon anyagi követeléseiről van szó, a háború még mindig tart, a menete kiszámíthatatlan  és horribilis összegeket igényel.

 

Az átlátszó hazudozások és össznemzeti érdek ellenes manipulációk nyilvánvalósága ellenére a kongresszus előre jelezte a Fehér Háznak, meg fogják szavazni az újabb milliárdokat, bár határozott kérdéseket helyeztek kilátásba, mire is kell a több teherautónyi pénz. Nem fenyegető, még csak nem is igazán számon kérő, de határozott kérdéseket. A szemöldökráncolásra válaszként  persze a szokásos pro-forma általánosítások várhatók, mint nemes célunk az egész Közel-Kelet  stabilitásának megteremtése, vagy a demokrácia bevezetése és a világbéke védelme. Ezzel  minden el is lesz intézve. Botrány? Valódi felháborodás? Zúgolódás? Talán majd ősszel az utcákon.

 

A tömegek egyre inkább Bush ellen fordulnak, bár a Capitolium dombján nyüzsgő reprezentánsaink, akik a fegyverkezéshez és a háborúhoz gyáván, gőgösen és megalkuvón minden pénzt megszavaznak nem kevésbé felelősek és nem kevésbé bűnösök. Az elnöki beszédet követően Bush népszerűsége 46%–ra csökkent (ha nem lejjebb) és 69% ellenzi az újabb milliárdok megszavazását. Még a vezető napilapokban is számos felháborodott kommentár jelent meg, amelyek híven tükrözik, mintegy képviselik az általános közvéleményt.  Íme az egyik érzelmektől fűtött reakció:

 

 „Szóval most itt tartunk, a deficit az USA történelmében a létező legnagyobb és az államközi pénzügyi krízis a depresszió óta a legrosszabb, és milliók vannak munka nélkül, miközben a környezetvédelem ügye, a gondolatszabadság és a polgári jogok fokozatosan eltiporva, és ebben az évben több pénz lesz a barbár iraki megszállásra költve, mint az egész ország oktatására. Oh, patriotizmus!” írja a tőle megszokott hadaró hevülékenységgel Mark Morford, a San Francisco Chronicle legegyénibb stílusú és hangú kommentátora, majd így folytatja: „Oh igen, további megnyugtatásul csak annyit, tanultunk egy csomót 9-11 óta. Megtanultuk, mi a paranoia. A bensőnkben fortyogó félelem és bizalmatlanság. Megtanultuk ökölbe szorítani a kezünket, akárcsak a tömegirtó fegyverek (azonnali veszélyének) hazugságát és azt, hány iraki és afgán civil redukálható véres salakká egyetlen Tomahawk rakéta által.”

 

*1 Egyetlen nép, az amerikai nép vállára nehezedik tehát szinte minden teher és egyetlen közösségi erszényből számolják ki a vastag dollár kötegeket. Az elvárások szerint ennek megfelelően a majdani iraki olajbevétel és a kényszer privatizáció nyeresége, valamint a tervezett támaszpontok építésének és a fokozódó fegyvergyártásnak haszna is egy irányba fog visszaáramlani -- igaz ugyan, hogy némi ügyes kacskaringóval  nem a rászorulók, hanem  a „felszabadító” terv kiötlőinek bankszámlájára.

 

37.írás

Szeptember 5.

 

Donald Rumsfeld hadügyminiszter váratlanul, teljes titoktartás mellett, ugyanakkor speciális alakulatok maximális készültsége közepette érkezett Irakba, négy hónappal az ország elfoglalása után.  Bagdadban a Kissinger tanítvány, L. Paul Bremer, a megszállás vezető hivatalnoka tisztséget betöltő személyes megbízottja(*1) tájékoztatta a jelenlegi konfliktusokkal terhes helyzetről, amely egy napokkal korábban idézett megfogalmazása szerint “eltúlozhatatlanul problematikus”.  

 

Rumsfeld azonban a barikádok és páncélos harckocsik biztos védelme mögött meghúzódva igenis eltúlzottnak tartotta Bremer és számos riporter aggodalmát. Nyilatkozata szerint az elmúlt hetek visszaesése -- az iraki ellenállás fokozódása -- nem több, mint ideiglenes akadály. Vagyis hamarosan el fog múlni, mint a gyomorrontással járó hányinger.

 

A villámlátogatás egyik állomásán David H. Petraeus, az északi régiókban domináns politikai szerepet játszó vezérőrnagy, a maga ügyetlen módján azzal próbálta mentegetni főnöke lezserkedő optimizmusát, hogy a helyzet nem rosszabb, mint más poszt-háborús szituációkban. “Általában senki sem szereti a megszálló hadsereget -- mondta. De azt hiszem, annyira azért csak szeretik  a miénket, mint bárki másét.”  Persze, hogy senki se szereti, sőt, mindenki gyűlöli.  De kire utalt a bárki mással? A kolonizáló angolokra? Hoppá. Rossz hasonlat. Végül is ki lettek rúgva. Vagy talán a szovjetekre Afganisztánban? Hoppá. Azok is csúfosan ki lettek ebrudalva.  

 

Érdekes, hogy a helyszíni tudósítók könnyebben bevallják, hogy az irakiak gyűlölik a megszállókat, mint a politikusok és katonai vezetők, akik mai napig sem tudnak túljutni rajta, virágeső helyett puskagolyók fogadták őket. Mint ahogy azon sem, hogy a nép fiaiból toborzott  iraki katonaság, határőrség és a rendőrség „felszabadítva” sem álltak át az oldalukra. Inkább testületileg feloszlatták önmagukat. Mindezek tetejébe az újonnan szervezendő Iraki Polgárvédelmi Alakulatba vetett remények is a sír szélén tántorognak. Az év végére tervezett 15 ezernyi képzett rekrutának talán a felét fogják tudni szolgálatba állítani. Vagy még annyit sem. Eddig csak  2 ezret sikerült verbuválni.

 

Az egyáltalán nem bíztató jelek ellenére Rumsfeld csökönyösen arról ábrándozik, hogy egy szép napon a megtévedt, balga iraki nép észhez tér, és felszabadító hősként fogja ünnepelni. Talán még a vállára is fogja emelni, mint annak idején Szaddám Huszeint a róla készült utolsó filmfelvételen: Bagdad külvárosát és repülőterét már elfoglalták az amerikaiak, a kép hátterében feketén füstölt egy belőtt toronyépület, Szaddám Huszein mégis megjelent az egyik téren, és az emberek a hírt hallva lelkendezve futottak felé a környező utcákból, köré gyűlve ünnepelték, ujjongva éljenezték, a közelébe férkőzve a kezét próbálták elkapni, hogy megcsókolják. . . végül a közvetlen körülötte állók a vállukra emelték. . .

 

A hiú, sokszor lekezelő, mindig magabiztosan ironizáló Rumsfeldnek egyelőre le kellett mondani az ilyen jellegű spontán ünneplésről. Személyes büszkesége, a „habkönnyű győzelem”, nem hozta meg neki az áhított dicsőséget. Olyannyira, hogy titokban, lopva, speciális alakulatok védelmében kellett Tikrit, Mosul és Bagdad erődítményszerűen kiképzett  katonai bázisaira látogatnia -- ahonnan minden alkalommal félelemtől összeszorult szívvel indulnak őrjáratra a katonái: vajon ki nem fog közülük  visszatérni?

 

Senki sem vonta annak idején kétségbe, hogy Rumsfeld megnyeri a villámháborút, de az alternatív médiában és katonai körökben többen is megjósolták, könnyen kudarcot vallhat a békével. Ezért, ha tagadja is, jól jön neki, hogy Bush önmagát megalázva nemzetközi segítséget kér, és párhuzamosan több katonát és sokkal több pénzt követel a kongresszustól, miközben ő maga, a győztes hadvezér rendületlenül masíroz tovább holttestekkel és nyomorékokkal zsúfolt útján, csökönyösen kísértő ábrándjának fel-felbukkanó víziója felé . . . megjelenik egy bagdadi téren, és az irakiak a hír hallatán lelkendezve futnak felé a környező utcákból, köré gyűlve éljenezve ünneplik, a kezét csókolgatják . . .  és a végén hősként a vállukra emelik . . . Ooooh! Aaaah! Ezután muszáj rágyújtani.

 

* A kontraterrorizmus-szakértő Bremerről bővebben: Lapszemle, 2003. I. félév, 25. írás

 

36.írás

Szeptember 2.

Aki csak az esti híradók beszámolóit látta tegnap (vagy csak a Voice of Amerika internetes beszámolóját olvasta volna Varsa Istvántól) a Munka ünnepe alkalmából Ohioba látogató Bush elnök útjáról  nem is sejthette, hogy a szakadó eső ellenére több százan tüntettek ellene. A kisváros helyi hatósága kordonokkal tartotta látó- és hallótávolságon kívül az előre várhatóan vokális összegyűlteket. Miért zajongtak, miért zúgolódtak? Pontosan azokért, amiket az előző, 35. cikkünkben az ország legsúlyosabb problémáiként soroltunk fel.

A jelenlévő demokrata kongresszusi képviselő, Sherrod Brown, akinek körzetéhez  Richfield (nem Richmond, ahogy Varsa írta) is tartozik, azt nyilatkozta: "Bush megoldása az ország gazdasági problémáira a gazdagok adójának további csökkentése és a munka áthelyezése a tengeren túlra. Minden tíz munkából eltűnt egy, mióta ő van az elnöki pozícióban. Ez 3,5 millió munka országos viszonylatban. Azt hiszem az emberek nagyon is értik, hogy további négy év a Bush adminisztráció alatt csak rosszabbá tenné a helyzetet."  A Munkaügyi Minisztérium júliusi felmérése szerint a rejtett munkanélkülieket is beleszámítva -- akik nem folyamodnak segélyért, átmenetileg eltartottak vagy akik kényszerből ideiglenes, sokszor részidős munkát vállaltak -- az állástalanok  száma eléri a 13,9 milliót.

A US Census Bureau felmérése szerint az elmúlt évben a depresszió határán lévő gazdasági helyzet újabb 1,4 millió személyt taszított szegénységbe, akiknek fele kiskorú. (Összesítve majdnem 15 millió szegény sorsú gyermeket tartanak nyilván, ami közel 18 százalékos arányt jelent -- ebből 8%, 6 millió gyerek él  "extrém szegénységben" *) A létminimumból, vagy kicsit jobban élők fizetéstől-fizetésig evickélnek és minden spórolt pénz híján a legkisebb váratlan probléma esetén az utcára kerülhetnek.

Kb. 6,8 millió háztartás kapott 2002-ben élelmiszer hozzájárulást a kormánytól -- 400 ezerrel több, mint 2001-ben, bár ez korántsem oldja meg az éhezés növekvő problémáját. "Az éhes amerikaiak gyakran kerülnek választás elé, gyógyszert vesznek, lakbért fizetnek, vagy esznek." írja az Economist júniusi számában.  A nyilván sem tartott hirtelen lecsúszottak -- ahol váratlanul egy kereső lett a kettő helyett -- szégyenlősen, titokban járnak az ingyen konyhákra. A privát és egyházi jótékonysági szervezetek szinte minden államban túlterheltek.

2002-ben a legszegényebb társadalmi réteg -- 6,5 milliónyi 100 ezer 500-tól 20 ezer dollárig terjedő jövedelmet valló család -- nem részesül még abban a kevéske, évi 400 valahány dollárnyi adó visszatérítésben sem, amit a középosztály kap. "Ez (a felmérés) csak aláhúzza, hogy a gazdaság stimulálására több adókedvezményt kellene adni a gyerekeseknek, és több asszisztenciát kellene nyújtani a kisfizetésű dolgozó családoknak." -- nyilatkozta Robert Greenstein, a Center for Budget and Policy Priorities ügyvezető igazgatója.

A helyzet azonban nem mindenkit aggaszt. A jobboldaliak szerint csupán rossz passzban vagyunk. Richfield republikánus vezetőinek sikerült egy kis ellentüntető csoportot verbuválni, akik "Még négy év" feliratú táblákkal felszerelkezve adták ország-világ tudtára az elnökbe vetett rendíthetetlen bizalmukat.  George Bush pedig jobb napok beköszöntésével és már a kanyarban levő gazdasági fellendüléssel bíztatta a tiszteletére meghívott zártkörű hallgatóságot. A jelenlegi stádiumban azonban a bíztatás, ígérgetés már egyre kevésbé hiteles. Lesz, aki ezt tudtára adja az elnöknek? De ki? A bőrig ázott, dühösen elégedetlenkedő tüntetőket ugyanis olyan messze tartották az esemény színhelyétől, hogy még az elnöki  kocsikaravánt sem látták. Akármilyen elszántan vokálisak voltak is, a távolságba veszett a tiltakozásuk. Elmosta az eső.

Lehet, hogy Bush -- bár mint beszédében említette, tud a munkanélküliség problémájáról -- mégsincs tisztába vele, hogy milyen nagy mérvű az elégedetlenség és növekvő kétségbeesés az emberek körében? Lehet, hogy eltitkolják előle, mint ahogy talán azt is, idén augusztusig a 450 ezredik új munkanélküli segély folyamodványt töltötték ki?  (44 ezer munka szűnt meg júliusban és félévi rekordként 93 ezer augusztusban.)

A háborút ellenző washingtoni tüntetések időszakában minden alkalommal "átröptették" elnökünket a Fehér Házból a 113 kilométerre levő Camp Davidre, hogy semmit se lásson, semmit se halljon a tömegek tiltakozásából.  Féltve őrizték a tudatlanságát. Kihasználták az érdektelenségét. Most meg a Munka ünnepén elszigetelik a munkásoktól. A munkások panaszától. Túl hangos zúgolódásától. A háborút illetően már kiderült, hogy rosszul sült el a strucc politika. A süketen-vakon fejesugrás.  De vajon ott is rádöbbentek-e erre, ahol a fatális melléfogásból leginkább okulni kellene?  Mondjuk-esetleg-véletlenül-netalántán . . .  a Fehér Házban?

* Az "extreme powerty" tehát az abszolút nyomor szint, mikor egy 4 tagú család jövedelme a hivatalos szegénységi szintben megszabott összeg fele. Egy 4 tagú család esetében a hivatalos szegénységi jövedelem  évi 8 ezer 980 dollár. Ugyanakkor Amerika gyermekeinek 39%-a, 28 millió él közvetlen a szegénységi szint felett, ún. kis jövedelmű családokban.

 

35. írás

Augusztus  30.

Az elnökválasztás évében  a gazdaság általában felfelé szokott ívelni  az Államokban. A kérdés, vajon reális elvárás lehet-e ez a 2004-es évre is? Számos jelből arra lehet következtetni, hogy nem éppen. Még inkább talán azt  mondhatnánk, hogy egyáltalán nem. Bush elnök nagy hűhóval beharangozott gazdasági stimulusa, amely adó csökkentés formájában nyilvánul meg, csak a gazdagok számára jelentős és aligha fog számottevő változást előidézni. A fogyasztás, ami nagyon fontos gazdasági tényező, legjobb esetben nem fog tovább csökkenni az elkövetkező időkben, bár egyre inkább olyanok is mérsékelik magán beruházásaikat, akik meg tudnák engedni az új kocsit vagy a nagy képernyős tv-t, de az egészségügyi-, oktatási-, és biztosítási költségek rohamos emelkedése, valamint a leépítések és munkaidő csökkentés (részidős munkák) okozta bizonytalanság érzet visszatartják tőle.

A vezető központi jegybank, a Federal Reserv az elmúlt években sorozatban csökkentette a kamatlábakat, agresszívan támogatva vele a nagyobb egyéni beruházásokat, mint kocsi vásárlás és ház vétel, a vásárló piac telítettsége miatt azonban nagyfokú emelkedésre ezen a téren sem lehet számítani.

A legnagyobb probléma azonban a közeljövőt nézve a munkanélküliség.(*1) A sorozatos huppanókat várhatóan követő fellendülés a munkapiac fokozatos gyengülése miatt maradozik el -- az adó csökkentés és kölcsön felvételeket bátorító alacsony kamatláb ellenére. Amennyiben az elnök és tanácsadó köre titokban az iraki olaj gyors piacra dobásától remélt gazdasági stimulust, azzal egy ideig várniuk kell. A sorozatos szabotázs akciók ugyanis azt bizonyítják, hogy az irakiak nem fognak könnyen lemondani természeti kincseik bevételéről. Az olajkutak, nagy távolságú szállító vezetékek  és finomítók állandó fegyveres őrzése lehetetlen, megoldhatatlan feladat, amivel sem az angolok, sem az amerikaiak, sem az izraeliek nem számoltak. Irak az a sok nemzetiségű, sok etnikumú, sok vallású ország, amely csak erős kézzel tartható össze, és semmiképpen sem kormányozható egy már-már fanatikusan hűséges, öntudatos,  arányában is számottevő tömegbázis nélkül. 

A jövő évi választásokra való előkészületek során Bushnak két döntően fontos dologgal kell számolnia:  hazai fronton a munkanélküliség és a minimál bér nyomasztó problémájával, míg Irakban a tömeg támogatás abszolút hiányával.  Ha a kettő közül akár az egyiket nem tudja megoldani, könnyen lehet az apjához hasonlóan egy fordulós elnök.

*1 Kilenc millió munkanélkülit tartanak hivatalosan nyilván, de ezen kívül egy (1) millióra tehető azoknak a száma, akik évek óta tartó próbálkozások után egyszerűen feladták. Százezrekre tehető azoknak a rejtett munkanélkülieknek száma, akiket a szülők, vagy a házastársak tartanak el és akik más megoldás híján iskolába, továbbképzőbe iratkoztak vagy felsőbb tanulmányokat végeznek. Az állástalanok több, mint egy harmada a Bush kormányzás alatt vesztette el megélhetését,  legtöbben a gyár- és szerszámiparban, de jelentős létszám csökkentés volt a szállítóknál, a computer iparban is és az elmúlt hónapokban számos iskola megszüntetésének és adminisztratív döntések következtében az oktatók körében is. Az őszre a postai szolgáltatás jelentett be nagy létszámú leépítéseket.

Gazdasági témában lásd még: Lapszemlék 2002. II. félév, 27. írás; itt feljebb a  36. írás

 

34. írás

Augusztus 21

A bagdadi ENSZ hivatal felrobbantása kapcsán az egész napos CNN közvetítés során többször is elhangzott mind hírmagyarázók, mind riporterek és politikusok szájából, teljesen érthetetlen, hogy mi kifogása lehet bárkinek is Irakban a nagy multú szervezet ellen, amely elkötelezetlen és független szövetségként minden veszéllyel szembe nézve aktív részese a rekonstrukciónak, és segítő kezet próbál nyújtani a sokat szenvedett iraki népnek. Erre az átlátszóan hipokrita kérdésre, akár csak a "miért gyűlölnek minket?"-féle értetlenkedő, és a "hogyan tovább?" útkereső kérdésre próbál majd választ találni az Empiria Magazin augusztusi esszéje a Jelenidő rovatban.

 

33. írás

Augusztus 15.

Olvasóink korábban, a 27. és 28. írásunkból már értesültek a veszélyes, sokszor elviselhetetlen helyzetről, amiben az amerikai katonák, fiatal fiúk és lányok találták magukat Irakban, de természetesen a családtagjaik és baráti körük sokkal több szörnyűségről tud, mint amit a média közöl. A nyilvánosság nem hall az örökre nyomorékká válókról, a sebesültekként kórházba szállítottak elhalálozásáról, a fizikai és szellemi túlterheltség okozta balesetek áldozatairól,  a parancsra történő gyilkolás és kegyetlenség kiváltotta pszichológia sérülésekről, az állandó feszültség okozta idegi kiborulásokról, szaporodó öngyilkosságokról. A katona családok, veterán szövetségek és tartalékosok viszont egyre több olyan információ birtokába jutottak, ami cselekvésre és összefogásra késztette őket: a Bushnak szóló AZONNAL HOZD ŐKET HAZA! szlogennel mozgósítani próbálják a megszállást ellenzőket. Amennyiben a kormány hivatalosan nem tiltja meg, az ősz beköszöntésével tüntetések sorozatára lehet számítani.

Az Interneten olvashatók a békekampány okai és célkitűzései:

"Az igazság fokozatosan kiderül.  A Bush adminisztráció félrevezette az amerikai népet az iraki invázió motivációját és szándékait illetően. Hasonlóképpen nyilvánvalóvá válik, hogy az adminisztráció makacsul és következetesen ragaszkodik egy destruktív irányvonalhoz. Rengeteg amerikai nem akarja Irakban a csapatainkat. Rengeteg katonai család nem akarja ott a csapatainkat. Rengeteg katona nem akar ott lenni. Az irakiak döntő többsége nem akar náluk amerikai csapatokat. A csapataink egy helyi ingoványba ragadtak, aminek előidézője nagyrészt a saját kormányunk.  Ezeket a militáris akciókat nem felszabadításnak veszik az ottaniak, hanem megszállásnak, ezért alanyai a katonáink naponkénti támadásoknak." 

(Kép: amerikai katonák a Genfi egyezménynek fittyet hányva lemeztelenített  iraki foglyokat terelnek. Archívum)

A kampány szervezői elismerik és vallják a katonáktól elvárható, hogy áldozatot hozzanak, akár az életüket is adják, de csak tényleges szükség esetén és becsületes indokkal. "Az Irak megszállására adott indokok azonban nem emelkednek erre a szintre. Igaz ügy hiányában csak azt mondhatjuk, azonnal haza a csapatokkal!"

Mindig szomorú látni, mikor a tanulatlan tömegek későn ébrednek, és csak a saját kárukon vagy a saját bűneikből tanulnak. Sehol annyira, mint a katonaságnál sikerül a fejekbe verni, "Légy jó amerikai. Meg se próbálj gondolkodni". A háború esztelensége és a körülötte hemzsegő hazugságok lelepleződése azonban hirtelen sokaknál kitörölte a manipulatív szlogenek hatását. Ha mindazok, akik mára rájöttek a Bush adminisztráció öncélú cselvetéseire és hazugságszövevényére, tavaly ősszel és idén tavasszal együtt tüntettek volna a háború nagy részt értelmiségi ellenzékével...! Nem, nem, ezt a háborút semmi sem állíthatta volna meg, de legalább egy összeforrott, nagy ütőerejű moderáló erő alakulhatott volna ki, amely mostanra összekovácsolódva elég befolyásos lenne, hogy kikövetelje az "ingoványból" való azonnali kikászálódást és a széleskörű felelősségre vonást.

 

32. írás

Augusztus 2.

Mikor július közepén a kongresszusi képviselőház 3 milliárd dolláros segélyt szavazott meg Pakisztánnak, ugyanakkor Izrael sikeresen lobbizott Washingtonban egy 1 milliárdos értékű fegyvereladás engedélyéért nem másnak, mint az ellenséges Indiának. Az egyébként nem sok figyelmet keltő izraeli-indiai kapcsolatokról írva a Washington Post a "magyar származású holocaust túlélő" -- és újabban szégyenlősen elhallgatott nagy Ceausescu barát -- Tom Lantos képviselőt idézi, aki szerint mindkét nép, az indiai és az izraeli is szenvedélyes elkötelezettséggel respektálja egymást, a törvény előírásait és a demokráciát, mi több az utóbbi időkben közös összefogással harcolnak az esztelen, kegyetlen, fanatikus iszlám terrorizmus ellen.

Ezekre az indokokra támaszkodva a két legbefolyásosabb izraeli-amerikai lobby, az America Israel Political Action Committie és az American Jewish Committe következő lépésként az Arrow ballisztikai rendszer eladásának engedélyeztetését tűzte ki célul, vagyis újabb dollár milliók átvándoroltatását Vajpayee kasszájából Sharonéba.

Izrael már egy idő óta játsza az indiai kártyát, sakkba tartva Pakisztánt, aminek egyik illusztris példája a képviselőházban nem régen benyújtott  u.n. pakisztáni segély indítvány, amely a segély folyósítás feltételeként akarja megszabni, hogy a Bush adminisztráció kötelezze Karacsit a kasmíri területek terrorista táborainak fokozatos felszámolására, valamint  a militáns diverzánsok és tömegpusztító fegyvereik átáramlásának megállítására a közös határvonalon. Az indítvány egyelőre a szenátus jóváhagyására vár, de ami azonnal szembeötlő, minden ma divatos fenyegető és megelőző támadásra feljogosító szó szerepel benne: terrorista kiképző táborok, militáns elemek, tömegpusztító fegyverek.

A pakisztáni amerikai szervezetek nem véletlenül aggódnak. A Postnak adott interjújában a National Council of Pakistani Amerikans elnöke felvetette, az Izraellel kötött indiai szövetség egyértelműen Pakisztán ellenes, ráadásul mindkét fél gazdasági helyzetére nézve tragikus csapást jelentő fegyverkezési versenyt fog elindítani. "Azt látni kellene, hogy milyen szegény India és Pakisztán. Hogy engedhetik ezt mégis meg?"

Ez az a szempont, ami természetesen a politikusokat és fegyvergyártó hatalmakat a legkevésbé sem érdekli, és soha nem is érdekelte. A nyomorral küszködő egymással szomszédos országok összeugratása a gazdagoknak és bizonyos érdekcsoportoknak mindig profitáló bevételi forrás volt. Természetesen "az egymás iránti respektus, a törvények tisztelete és a demokrácia iránti szenvedélyes elkötelezettség" harsogó hangoztatása mellett.

A legtragikusabb talán az, hogy nem csak a pakisztáni amerikaiak, de az indiaiak is nagyon jól tudják, egymás ellen ugratva és kijátszva, fegyverkezési hajszába sodródva végül is önmaguk legrosszabb ellenségei, mégsem tudnak az ördög ásta veremből kikecmeregni.

India legalább egy másik fronton józanul ítélt, mikor az uralkodó Bharatiya Janata párt és az ország közös elveinek és érdekeinek megfelelően döntött: a Pentagon több hetes agresszív nyomása ellenére a kormány visszautasította, hogy megszálló csapatokat küldjön Irakba az amerikai csapatok felváltására. Bár annak idején nem hangoztatták az USA-ban, a saját kolonizációs múltját nem felejtő India közvéleménye élesen elítélte az Irak elleni anglo-amerikai háborút és most hasonlóképpen a megszállást.

Júniusban a hatalmas költségek és a növekvő emberáldozat miatt már-már kétségbe esett Pentagon magas szintű delegációt küldött New Delhibe, majd több hetes tárgyalások után kabinet szintű találkozót szervezett Washingtonban, hogy rávegye a kormány képviselőit küldjenek 17 ezer katonát Bagdadba.  Minden igyekezete ellenére azonban csak kis létszámú oktatási, kommunikációs és mentő egységek szolgáltatásait sikerült kiforszíroznia. Pedig a pentagonbeliek még azt is felajánlották, hogy az erős nemzeti ellenérzéseket figyelembe véve az amerikai hadvezetés megjátszaná, mintha az indiai katonaság függetlenül operálna és nem tartozna a fennhatóságuk alá. Az indiaiak azonban, Atal Bihari Vajpayee miniszterelnökkel az élen (Bihari? Nomen est omen?) az ilyen megoldást, akárcsak magát a katonai megszállásban való részvételt az elveik kiárulásának ítélték, és véglegesen visszautasították.

 

31. írás

Július 25.

Az amerikai Coalition Provisional Authority  ezen a héten bejelentette az Independent nevű bagdadi újság azonnali megszüntetését, szerkesztőségének bezárását és a lap ügyvezető managerének letartóztatását. Szegény feje nyilván szó szerint vette az új Demokrácia és vele a Sajtószabadság beköszöntését. A szerkesztőség mindenesetre jobban járt, mint az Al-Jazeera hivatalosan működő, az amerikai főparancsnokságnál annak módja szerint bejelentett adóállomásai, amelyeket Kabulban és Bagdadban is szétbombáztak a felszabadító seregek.  Miért is hagyták volna, hogy közvetítsék a nemzetközi jogokon keresztülgázoló esztelen pusztítást és a polgári lakosság kíméletlen irtását a világ felé?

Tareq Ayoub, az Al-Jazeera nemzetközileg ismert vezető tudósítója irodájában esett áldozatul az amerikai fegyveres támadásnak, míg a Palestine hotel ideiglenesen berendezett sajtóirodáiban a Reuters hírügynökség képviselője, Taras Protsyuk és a spanyol Telecino tudósítója, Jose Couso. Ki vitatná, hogy az ő sorsuknál még mindig jobb a börtön?

Az 50 fokos melegtől és a krónikus vízhiánytól kótyagosnak kell lenni annak, aki ezt nem tudja, sőt azzal jön, hogy a fegyverekkel bevezetett amerikai sajtó kontroll nem különb a hajdani diktatórikus irakinál. Aki azt találja mondani, csöbörből vödörbe, sőt, feneketlen sötét verembe. Az ilyen felforgató elemek aztán azok, akik nem a Washingtonban kipécézett "meghívottak" közül akarnak majd elnököt választani, hanem a saját köreikből. Maguk közül. Jönnek majd a "szabad választás", meg a "független nemzet építés" féle híglevű szlogenekkel követelődzve. . . Ezek egyszerűen képtelenek megérteni az amerikai demokrácia lényegét. Na de ennek már nem az agyat forraló hőség az oka, hanem a keleti ignorancia és elmaradottság. A nyugattól való több évtizedes elzártság. És elvétve talán egy parányi csendes röhejre ingerlő idealizmus.

Semmi sem igazán meglepetés -- bár természetesen felháborító arculcsapás --, ha nem feledtük, amit Kissinger protezsáltja, Paul Bremer mondott Irakba érkezésekor: "We dominate the scene and we will continue to impose our will on this country." ("Mi domináljuk a színteret és továbbra is rákényszerítjük az akaratunkat erre az országra.")

Addendum:

Az augusztus 15-i Washington Timesban David N. Bossie azt írja, ha azt akarjuk, hogy az irakiak akárcsak az "igazságot megközelítőt" is halljanak végre, akkor el kell fojtani az Amerika-ellenes propagandát, amely az egész  Közel-Keletet elárasztja. "Mi  tudjuk hogyan és (ezért ) nekünk kéne a szabad és fair iraki sajtó megvalósításához a megfelelő támogatást és profi szakértelmet szolgáltatni." -- írja a cinizmus hullámtaréján lovagolva Bossie. Szabad és fair sajtó - - természetesen Fox News, Washington Post és CNN módra.  És ha valakinek ez valamiért esetleg nem tetszene . . . !) 

"Manipulation of the press has followed the same general trajectory. There is more openness in the  Iraqi media than in the past 35 years, but Washington controls the spectrum of discussion.  In May, Major General David Petraeus, the military governor of northern Iraq, seized control of Mosul's only TV station because of its 'predominantly nonfactual/unbalanced news coverage.' While admitting this was a blatant act of censorship, he justified it because of the need to keep from 'inflaming passions.'  Washington has also prevented the US.-sponsored Iraqi Media Network - - one of many new 'democratic infrastructure' projects - - from airing programs that are critical of U.S. policies.  . . .  Punishment of such offences can include a prison term of one year.  So far, Bremer has shut down two newspapers and one radio outlet.  Reporters Without Borders has called for immediate action to replace 'restrictive media regulations' in Iraq." (Rahul Mahajan, ZNet, August 25, 2003)

 

30. írás

Július 18.

16-án a republikánus többségű szenátus 54-45 arányban elvetette azt a javaslatot, amelyet Jon Corsine demokrata szenátor nyújtott be a kormányszintű hazugságbotrány független kivizsgálására. Meglepetés? Bénító döbbenet? Azoknak semmi esetre sem, akik -- mint web-lapunk olvasói is -- figyelemmel kísérték a háborút megelőző hónapok leplezetlen propaganda manipulációit (*1).  Az alaszkai republikánus szenátor, Ted Stevens, a beadványokat felülbíráló kongresszusi bizottság elnökeként indokolta meg a szenátusi döntést, szavai azonban durva arculcsapásként érték az indítványt támogató demokratákon kívül mindazokat, akiket felháborított a Bush adminisztráció nyilvánosságra hozott hazugság listája. "A (Corsin) javaslat arra való kísérlet volt, hogy befeketítse az Egyesült Államok elnökét."  -- vádaskodott Stevens. Az igazmondó és ártatlan jelzők, ha ő nem is mondta ki, nyilván automatikusan beleértendők.

Apropó, igazmondó és ártatlan: a napokban, Kofi Annan ENSZ főtitkár látogatásakor George W. Bush közös sajtó konferenciájukon ismét kijelentette, "lehetőséget adtunk Szaddám Huszeinnek, hogy visszaengedje a fegyver ellenőröket, de nem engedte be őket. Erre fel, egy teljesen reális kívánság után határoztuk el, hogy elmozdítjuk a hatalomból." Lehetséges, hogy az elnök ennyire nem kísérte annak idején figyelemmel az eseményeket? Vagy szimplán nem emlékszik, mi is történt pár hónappal ezelőtt? Netán tán krónikus hazudozó?

Al Kamen a Washington Postban a következőt írja ennek kapcsán: "Először irulás-pirulás, mivel valahogy másnak tűnnek azok az események a legtöbb ember emlékezetében. Valószínűleg sokakban felidéződik egy Bagdad környékén bolyongó  Hans Blix nevű ENSZ inspektor. Így aztán némelyek revizionista, mások talán hallucinációs történelemnek könyvelhetik el Bush beszámolóját."  A szolgalelkű Annan, aki maga nevezte ki és küldte Irakba Blixet, csak hallgatott Bush jobbján állva, mint a sült hal. Ez persze nem zárja ki, hogy esetleg ő is belevörösödött egy ekkora hazugságba -- az viszont édes-kevés a Közel-Kelet temérdek gondjának csillapítására.

*1 Az EMPIRA már a 2002-es júliusi tanulmányában, Bolondok missziója, idézte Ira Chernus professzort, aki kijelentette: "Bushék minden háborús indoka kitaláció. A tervezett iraki háború csak további szenvedést fog zúdítani egy agyongyötört népre, anélkül, hogy tényleges remény lenne valódi demokratizálódásra."

 

29. írás

Július 15.

A háborút provokáló szövetségesek leleplezésére az angliai Independent 20 olyan hazugságot sorol fel, amelyeket a vezető angol és amerikai politikusok döntő inváziós indokként használtak fel, de alcímében megjegyzi, az érdekeltek további hazugságokat gyártottak a háborút követően, és hozzátehetjük, hogy azóta is. Elég ha csak arra gondolunk, napokkal ezelőtt egy idegesen pislogó állítólagos iraki tudóst parádéztattak a média kamerái előtt, aki a világra leselkedő azonnali atomveszélyt volt hivatott utólag bizonyítani. Hogy mivel?  A kertje rózsabokrai alatt 13 éve elásott, állítólag fontos dokumentumokkal és pár doboz ki tudja mihez alkatrésszel.  Washington szerint ez a bizonyítéka, hogy Szaddám Huszein igenis felújította a nukleáris programját, bár néhányan, mint magazinunk is, ebből éppen az ellenkezőjére következtettek.

A 2004-es elnökválasztás egyik nevezettje, Dennis Kucinich, demokrata képviselő is azon furcsa logikájú egyének közé tartozik, aki szerint a 13 éve föld alatt rejlő dokumentumok nem jelenthettek igazi világveszélyt. Ma ugyanis azt nyilatkozta, szerinte "az amerikai nép tudatában van, hogy a jelenlegi adminisztráció a sorozatos becsapások módszerével operált. (. . .)  Országunk félelmek által eltorzult (állapotban van)." Az AOL News tegnapi  felmérése szerint Bush elnököt 15% tartja valamelyest hihetőnek, 46% teljesen hitelét vesztettnek, míg 39% még mindig nagyon hihetőnek.

"Aki egyáltalán hisz a politikusoknak, az bolond" -- írta az AOL politikai fórumában a botrány kapcsán egy olvasó. "Aki viszont a bizonyítottan hazug politikusoknak hisz, az egyszerűen idióta." Az adatok lényege, hogy növekvőben a politikai praktikákon átlátók száma, akik aggódnak az Államok nemzetközi lejáratásáért, fokozatos elszigeteléséért, valamint a katonai veszteségek és a többfrontos hadviselés terheinek az országra nehezedő súlya miatt.

A republikánusok kontrollálta szenátus nyilván nem fog egy független vizsgálatot elrendelni a kormány hazugságainak, szándékos túlzásainak és torzításainak kivizsgálására, a népharag viszont még egyelőre nincs azon a szinten, hogy az utcára vigye az embereket. Eddigi hírek szerint azonban, amit nem szabadna fél vállról venni,  Bagdad elfoglalása óta a katonaság morálja egyre mélyebb pontra süllyed: a hadvezetés eredeti propaganda szövege, miszerint a felszabadítókat virágeső fogja fogadni, sokak csalódására napok alatt hazugságnak bizonyult, és lelohasztotta a közkatonák hazafias szlogenekkel mesterségesen felpumpált lelkesedését.  Ők a mindennapi tanúi, hogy a helyi lakosság, akárcsak annak idején Szomáliában, nyíltan örvendezik a halott amerikai katonák és égő harckocsik láttán.

Nemcsak a katonai vezetés, de a különleges felderítő alakulatok is úgy érezték, hogy bolondot csináltak belőlük, mikor veszélyes és embertelen körülmények között hosszú heteken keresztül kerestettek velük nem létező tömegpusztító fegyvereket fantázia térképek és hamis információk alapján. Tavaly szeptember 13-án a USA Today is közölt egy ilyen lóvá tevő fantázia térképet (mellékelt képünk), amelynek eredeti forrása a washingtoni Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete volt.

Az amerikai katonák számára a legnehezebben elviselhető az ott tartózkodás időtartamára vonatkozó félrevezetés. "A hazavivő út Bagdadon keresztül vezet" -- buzdította minél gyorsabb előnyomulásra a parancsnokság a katonákat, Bagdad elfoglalása óta azonban három hónap telt el, és szó sincs hazamenetelről. Sőt. Mivel az ellenállás fokozódása, a kaotikus állapotok és a háború indítóokának növekvő kétségei miatt Franciaország, Németország és India sem hajlandó csatlakozni a megszálló erőkhöz, az amerikai csapat váltásokat megritkították, és meg nem erősített hírek szerint növelni kívánják az ott tartózkodók létszámát. Az ősszel nagy számú tartalékos és nemzetőr aktivizálására  is sor fog kerülni.  Ismét ki lehet mondani, amit politikai megfontolásból átmenetileg jobb volt nem hangoztatni: a behívás "meghatározatlan időre" szól.

Addenda:

Mint korábban is jeleztük, riporterek kérdésére számos alkalommal panaszkodtak őszintén az Afganisztánban és Irakban  állomásozó amerikai katonák. A főbb lapok és hírek is idézték őket. "Nagyobb fokú védelemre van szükségünk. Eleget láttunk. Már éppen elég ideig tartózkodtunk itt." -- idézte az AOL News csak a minap Carlos McKenziet. "Én már csak túl akarok élni és haza akarok menni. Miért vagyunk hónapok óta még mindig itt? Ezek az emberek gyűlölnek minket." mondta a BBC riporterének egy másik katona. A 28. írásban felsorolt lehetetlen állapotokról beszámoló levelet egy szabadságon lévő katona küldte a Washington Postnak, teljes névvel és ranggal. Egy riporter kérdésére, mit kérne Rumsfeld hadügyminisztertől az egyik néven nevezett katona, azt válaszolta, "azt, hogy mondjon le". Ennek egyszer s mindenkorra vége. A Pentagon bejelentette, hogy a kifogást emelő katonákat hadbíróság elé fogják állítani. (Nem mintha túloztak vagy hazudtak volna. Nem ez az indok. A részletes iraki beszámolót közlő Time magazin július 14-i számának fő címe a lövésre készen álló amerikai katona képe alatt a következő: A BÉKE MAGA A POKOL)

 

28. írás

Július 8.

Ha Góliát ölte volna meg Dávidot, lett volna belőle örökéletű tanmese? Ünnepelték vagy dicsőítették volna az óriást játszi könnyedséggel végrehajtott gyilkos tettéért a szemtanúk, sőt soron következő nemzedékek? Aligha. A mindenkori Dávidokkal érzőknek éppen ezért idegen a demokrata szenátor, Joseph I. Lieberman áradozó cikke a Washington Postban az amerikai katonai győzelemről az előzőleg metodikusan bombázott, szisztematikusan lefegyverzett, fejlődésben visszavetett, kiéheztetett, előző háborúkban katonái színe-javát vesztett kis iraki nép felett. Góliát legyőzte Dávidot. Miért "lenyűgöző" katonai bravúr ez?

A 2000-ben Al Gore-ral bukó Joe Lieberman a jövő évi elnökválasztás egyik indulójaként fél szemmel már a jövőre kancsalítva kommentál mindent: az ember áldozatot hozó balga nép megnyerése érdekében dicsőíti a közel-keleti "stabilitást és demokráciát" varázsló iraki háborút, míg az intervenciós politikát forszírozó angol-amerikai-izraeli establishmentnek gazsulálva kijelenti, hogy "néhány pártombelivel ellentétben nekem továbbra sem ingott meg a hitem a háború igazságosságát illetően". Hogy mégse látsszon demokrata álcába bújt neokonzervatív ügynöknek, nyilvánosan kritizálja a Bushék által elszúrt poszt-háborús időket, amit "mások felszabadítás helyett megszállásnak mondanak".(*1)  Mások, mint számos  hivatalosan nyilatkozó politikus és tisztségviselő, de a New York Times, a Washington Post, címlapján a Time magazin és az ENSZ hivatalos képviselői is. (Kép: Az ellenség. Archívum)

A Postban 7-én publikált cikkében Lieberman sorra veszi, és elítéli mindazokat a téves washingtoni politikai döntéseket és belőlük fakadó problémákat, amelyekre annak idején figyelmeztettek a háborút ellenző értelmiségiek, néhány tapasztalt politikus és inaktív katonai szakértő, százezres tüntetések szónokai és az alternatív média újságírói is -- éppen csak hiába. A számadatok, hozzáértés, tapasztalatból levont konzekvencia, józan érvek akkor nem számítottak.

A neokonzervatívok és egyes demokrata támogatóik, mint Lieberman is, vadul nyomták az azonnali katonai beavatkozás szükségességét, az unilaterizmus vonalát, az u. n. amerikai típusú demokrácia kéretlen-kierőszakolt bevezetését, helyi nemzeti kormány helyett Washingtonból kontrolált irányítást, a győzteseknek az iraki olaj- és vízkészletek feletti rendelkezési jogosultságát és a hosszú távú  fegyveres megszállás elkerülhetetlenségét.

"A háborúskodással járó probléma, hogy egy ronda dolog, a megszállás magvait veti el." -- idézi Jim Lobe a nyugdíjas nagykövet Chas Freemant az Interpressnek adott interjújából. Freeman annak idején a háborút ellenezve figyelmeztetőleg vetette fel, hogy az amerikai csapatok Napoleon szituációjába kerülhetnek, mikor kellő átgondolás nélkül akarta  Spanyolországot megszállni. "Teljesen hihetetlen, hogy a civilek (a Pentagon polgári státuszban levő háborús hiénái, A szerk.) bevették a saját propagandájukat az amerikai csapatok irakiak általi (virágesős) fogadtatásáról. Senki más nem hitte el, aki valamit is tudott a régióról (utalás az állításra, hogy az amerikai csapatokat felszabadítóként üdvözlik, J. L.), viszont senkit nem hívtak meg a megszállás gyakorlati irányvonalainak megvitatására, aki valamit is tudott a régióról. Ebben az esetben a szakértők  kabbalisztikus kirekesztéséről volt szó, és egyben a jóváhagyás  elérése érdekében a felderítés és elhárítás értékelésének szándékos félremagyarázásáról ."

Lieberman úgy tűnik szintén bevette a Pentagon propagandáját, de ami még rosszabb -- ha csak nem megjátssza --, hogy mai napig sem realizálta balgaságát. Azt azonban utólag beismeri, hogy az amerikai hadsereg felszereltsége és kiképzése ellenére sem alkalmas a kiábrándult,  ellenséges érzületű polgári lakosság hosszú távú féken tartására. Nincs meg hozzá a megfelelő stratégiája, eszközei és a szükséges anyagi fedezete sem.  Na de egy valamire való politikusnak mindezt előre kellett volna tudni! Az említettek tetejében a feladatokhoz mérten nincs elég katona, de akik  a "normalizáláshoz" a tervezés stádiumában legalább 200-250 ezres haderőt javasoltak, azokat lehurrogták. (Donald Rumsfeld és jobb keze, Paul Wolfowitz közös erővel lejáratták és nyilvánosan lehetetlenné tették Eric Shienseki hadsereg főparancsnokot, aki a háborút megelőző kongresszusi meghallgatáson a feladathoz mérten javasolta  a 200 ezer feletti számot. "Vad túlzás" torkolta le akkor Wolfowitz.)

"Az adminisztráció ragaszkodott hozzá, hogy nem akarunk és nincs is szükségünk barátok és szövetségesek segítségére. Ebben is tévedtek." -- írja Lieberman, mint aki mostanáig valami más bolygón kvaterkázott. A Pentagonbeliek elszánt unilaterizmusa ellenére Bush és külügyi megbízottai ugyanis mindent elkövettek -- még zsaroláshoz, lefizetéshez, ENSZ tagállamok törvénytelen lehallgatásához és hamis dokumentumok prezentálásához is folyamodtak --, hogy valahogy szövetségeseket, de legalább támogatókat szerezzenek, éppen csak sikertelenül. Az, hogy az USA lényegében csak Angliára, Izraelre és némileg Ausztráliára támaszkodhatott, az nem az adminisztráció téves elszigeteltségi politikájának eredménye volt, hanem a Bush külpolitika nemzetközi visszautasításának következménye.

Lieberman nyilvánosan Bushnak címzett Irakot sínre tevő javaslatai között az első a megszálló erők számbeli növelése(!) és jobb ellátása. A pillanatnyi gazdasági helyzetben lehetetlen ötlet. A jelenleg ott állomásozó erők morálja azért van mélyponton, mert a legelemibbekkel, WC papírral és szappannal sincsenek ellátva. A 150 ezer fős többség számára a 45-50  fokos hőség ellenére sincs zuhanyozási lehetőség, mint ahogy nincs elég hordozható W.C., főtt étel, nincs a családokkal megfelelő telefon és postai összeköttetés, egyáltalán nincs e-mail lehetőség és egy percre sincs biztonság.  Lieberman szerint Amerika egyre kevésbé lesz képes hosszabb időn keresztül ellátni ekkora létszámot. Hallottuk mi ezt korábban, a háborút megelőzően valahol? Egy biztos: nem Liebermantól.

Lieberman következő ötlete, hogy mivel "a népek, akikre partnerként szükségünk lenne, nem hajlandók amerikai parancsnokság alatti részvételre, a NATO vegye át a parancsnokságot". Más szóval vegye át a felelősséget egy  utóháborús ország stabilizálásáért, egy lerombolt infrastruktúra újjáépítéséért, és egy igazságtalan háború miatt érzett népharag lecsillapításáért. Nemes feladat, de nem kellett volna előzőleg megérdeklődni a tagországoktól, elsősorban a háborút ellenzőktől, vállalkoznak-e majd rá? Hajlandók lesznek-e ember áldozatot hozni a Bush-Blair érdekekért?

Lieberman a fentieken túlmenően amerikai felügyelet alá tartozó ideiglenes iraki hatóság megszervezését szorgalmazza.  Egy új alkotmány összeállítása és egy felelős nemzeti kormány megalakítása nála is, akárcsak a Bush adminisztráció terveiben a jövő zenéje. Ehhez ugyanis hosszú hónapokat igénybevevő részleteiben kidolgozott speciális amerikai tervezetre lesz szükség. A new yorki alkotmány jogász, Noah Feldman lett kinevezve az iraki alkotmány bizottság fő tanácsadójának. Úgy látszik Washingtonban általános nézet, hogy a nyomott agyú, kultúrálatlan, alacsonyabb rendű irakiak ilyen jellegű szellemi tevékenységre  maguktól, felügyelet nélkül még felszabadítva sem képesek. Nemde ezt nevezik rasszizmusnak?  Antiszemitizmusnak?

Na nem csak egy rokon arab népet tart Lieberman nyomottaknak és alacsonyabb rendűnek, hanem a jövendő választókat is, mikor azt írja, "az iraki olaj -- a nemzet öröksége és gazdasági vérkeringésének éltető ereje -- az iraki nép kontrollja alá kell tartozzon. Az utolsó fillérig minden bevétel az ország újjáépítésére kell hogy legyen fordítva." Lieberman nagyon is jól tudja, hogy ezzel a javaslatával már régen elkésett, az anglo-amerikai érdekeltségek már réges-régen megosztoztak "az éltető erőn", és ezen még az ő kedvéért sem szándékoznak változtatni. Mint köztudott a Biztonsági Tanács poszt-háborús rezolúciója átmenetileg, vagyis a szabad és független államiság megvalósításáig -- ami a jelenlegi káosz mesterséges fenntartása mellett éveket is igénybe vehet -- az Államoknak és Angliának szavazott meg minden jogot az olaj kitermelésére, feldolgozására és értékesítésére. 

Az Iraki Olaj Minisztérium (Washingtonból jelölt megbízottai) és amerikai részről az Army Corps of Engineers formálisan ugyan kooperálnak, de a döntő szót mindenben az amerikaiak mondják ki.(*2) Mikor a Halliburton cég verseny tárgyalások nélkül sorba kapja a lukratív szerződéseket Irakban, Lieberman talán az egyetlen, akiben fel sem merül, hogy az ilyen döntéseket Dick Cheney irodájában főzöcskézik ki, aki előzőleg a vállalat 20 millió dolláros végkielégítéssel távozó CEO-ja volt, de évekig a Jewish Institute for National Security Affairs (JINSA), a Nemzet Biztonsági Ügyek Zsidó Intézetének tanácsadó testületében is vezető pozícióban működött.

Riválisok szerint Halliburton már olyan fölénnyel dominálja az iraki olajipart, számos cég nem látja értelmét, hogy részt vegyen a csak formálisnak ítélt pályázatokon.  Éppen ezért a cikk legszégyenletesebb cinikus mondatai, ahol Lieberman az olajjal foglalkozik. Ahol például azt írja, "tudni kell az irakiaknak és az egész világnak, hogy az iraki olajra vonatkozó kritikus döntéseket az irakiak fogják meghozni." 

*1 A megszállásnak felszabadításként való feltüntetése, akárcsak a megszállók hősiességének eltúlzása, nem új keletű dolog a történelemben. Edward Crankshaw Khrushchev - A Carreer (1966) című könyvében olvashatjuk a következőket: "Ahogy a Vörös Hadsereg bevonult Lengyelországba, minimális ellenszegülést tapasztalva az ámuló lengyelektől, akik alig tudták felfogni, mi is történik velük, Hruscsov ott volt, mindjárt a front-vonal csapatai mögött.  Ahogy a szovjet tankok bevonultak egyik elfoglalásra jelölt városból a másikba, Hruscsov ott volt mindenhol közvetlen mögöttük, hogy személyesen fogadja a polgári kormányzatok behódolását. Meglehetősen komoly dráma lett kreálva a nagyhírű város, Lvov, Lengyel Ukrajna fővárosának  elfoglalásából, amely (más választása nem lévén) valójában szinte egy lövés nélkül megadta magát.   (Hruscsov) privát propaganda hadserege hibbant riportokat küldött vissza a moszkvai újságoknak a szovjet csapatok hősiességéről általában és Hruscsov elvtársairól kiemelten: úgy tüntették fel, mintha felszabadító angyalként fogadták volna a lengyelek, virágokkal, a hála és boldogság könnyeivel.  Az egész megszállás egyetlen dicsőséges fiesztának, dzsemborinak és hálaadó ünnepségnek lett beállítva."

*2 The U.S. government wants to run the Iraqi oil industry just like a corporation, complete with a U.S. CEO and a board of directors. The U.S.-appointed chair of the U.S.-established "advisory" committee for the Iraqi oil industry is Philip J. Carroll, former head of Shell Oil and Fluor (a firm invited to bid on Iraqi construction projects) and with substantial stock in both. He is also a major corporate player in Texas. Carroll has indicated that Iraq might "choose" not to remain within OPEC, which would serve the U.S. aim of breaking the oil cartel. The one near-certainty, said Carroll, is that the future expansion of Iraq’s oil industry will be driven in part by foreign capital.  UN resolution 1472 (March 28, 2003) transfers "legal" control over Iraq’s oil industry from the United Nations and Iraq to the United States and its allies. (Rania Masri: The corporate invasion of Iraq)

 

Utólagos vélemények Joseph Liebermanról:

"This is what so annoys me about Lieberman. Not his mealy-mouthed rhetoric, not his utter lack of charisma, not his overt oatmealyness, but the fact that he's teamed with Lynne Cheney on the odious little American Council of Trustees and Alumni, the same group blacklisted professors and teachers who protested the war."  Mark Morford, columnist for the San Francisco Chronicle.  August, 2003. 

"Senator Joseph Lieberman, a right wing, militarist Democrat who had been the Vice-Presidential  candidate with Al Gore, who narrowly lost to the Bush-Cheney ticket, . . . offered not an alternative but a pale imitation of Bush.  He would garner barely any support in the early primaries, and soon dropped out of the contest altogether."  Huck Gutman, Kolkata Statesman, February, 2004.

 

VISSZA a Lapszemlék rovathoz

VISSZA az EMPIRIA Magazin nyitólapjára